Eisenstadt doktor és a Baziliszkusz átka ...mert a kígyó magvából baziliskus jő ki, a melytől szárnyas sárkány származik. – Ézsaiás 14:29
7. Odalent – Uraim, a Baziliszkusz rejtélyét, hamarosan végképp felderítjük. – szólt Eisenstadt doktor az egybegyűltekhez a Schönlaterngasse 7. udvarán – Kis csapatunk rövidesen alászállhat abba a bizonyos kútba, csak még a nagybátyámra várunk. Addig is hadd mutassam be önöknek Bruno és Wolfgang urakat, akik vállalták, hogy a kutat elzáró követ és törmeléket eltávolítják az útból. A két munkás idegesen biccentett Riegler és Trostler urak felé, de idegességük inkább szólt a távolabb álló Metha kisasszonynak, aki éppen transzállapotban járkált az udvaron. De nem szóltak semmit. Eisenstadt doktor folytatta. – Továbbá azt is megígérték, hogy valóban nem csekély fizetségük fejében, majd odalent is a segítségünkre sietnek, amennyiben a szükség úgy hozza. Wolfgang úr elmondása szerint már dolgozott a város alatti csatornák kialakításán, és amellett, hogy remekül tud odalent tájékozódni, abban is biztos, hogy a kút üregéből a csatornába lehet jutni, amint a törmeléket eltüntetjük. – Tudják az urak, odalent félelmetes ám – szólt Wolfgang, aki kissé összeszedte bátorságát – a kút aljában barlang van... és amikor a csatornát ástuk, belebotlottunk... – Jól van, Wolfgang, ne aggódjon emiatt, más embereink fognak a csatornák felől kutatni – A doktor ekkor Riegler és Trostler felé intve magyarázólag hozzátette – Schönberg és Gleichweit urak, illetve Gregor. – majd elővette arany zsebóráját, futólag rápillantott, és visszafordult munkásaihoz – Uraim, azt hiszem, elkezdhetik. Miközben Wolfgang és Bruno csákányt ragadtak és nekiláttak a kút kibontásának, a doktor újra kollégáihoz fordult. – Trostler úr, kérem, nyugtassa meg a lakókat... ha jól sejtem a zajra... mintegy három perc múlva előjönnek... mi addig Riegler úrral még egyszer végigellenőrizzük az expedíciós felszerelést. Körülbelül három perc múlva csakugyan összesereglettek a lakók, majd némi tanakodás után – melybe bizony felháborodott hangok is vegyültek – a házmester lépett ki az udvarra két jól öltözött úrral. Mikor a doktorhoz léptek, az mosolyogva nyújtott kezet nekik.
– Örvendek, uraim, Eisenstadt doktor vagyok, önök pedig nyilván a ház lakói... – nem tudta nem észrevenni, ahogy a házmester óvatosan megrázza a fejét, és máris tudta, hogy nemcsak nem a ház lakói, hanem bizony titkosrendőrök az urak – ... de gondolom, nagyon is jól tudják, hogy ki vagyok. – Hogyne, Eisenstein úr, maga az a különc orvos, aki szerint az embereknek már csak szörnyeteg-gyerekeik születnek. – Eisenstadt, ha meg nem sértem, és ami azt illeti, nem egészen ez az álláspontom. – Mutassa akkor, kérem, az engedélyét! – a titkosrendőr a "kérem"-et olyan gúnyos hangsúllyal ejtette, ahogy csak telt tőle. Majd egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán lehanyatlott a feje, és meredten bámulta az udvar kövezetét a lábai előtt. A doktor mosolya egy másodpercre sem szűnt meg, hiszen remekül látta a hirtelen hangulatváltozás okát: az elefántlövő puska csövét, amint a titkosrendőr tarkójának nyomódik. A puska másik végén, természetesen, Sebastian bácsi állt, aki fagyos nyugalommal szólította meg a sakkban tartott közegeket. – Bízom benne, uraim, hogy rosszul láttam az imént, és meg sem próbáltak fenyegetőleg fellépni a doktor úrral szemben. – Nincs engedélye! – kiáltotta az, amelyik nem érzett puskacsövet a nyakán, de a másik csak habogni tudott. – Ezt nem tehetik meg... ha nincs rá engedélyük... a törvény... – nagyot nyelt, de csak folytatta – ...a törvény teljes... teljes... szigorával fog lesú... – Ne aggódjon, arra nem lesz szükség. – szólt ekkor egy alak, aki a nagy vadásszal együtt lépett az udvarra, de eddig csendben volt, és csak bajsza alatt mosolyogva élvezte a jelenetet – Ím, itt hozom a jó doktor engedélyét, amit őcsászárifensége saját kezűleg méltóztatott aláírni. Leopold Gruber volt az, a nyugdíj előtt álló csendőrségi őrmester, aki már számos ügye során vette igénybe Eisenstadt doktor szakértelmét. Megmutatta a passzust a titkosrendőröknek, akiket Sebastian bácsi még mindig puskájával tartott kordában, majd a legudvariasabb módon felszólította őket a távozásra. Amint a titkosrendőrök elhagyták az udvart, a házmester megpróbált észrevétlenül elsomfordálni, de Gruber őrmester galléron fogta, majd tettetett nyájassággal, mely mögött kimondatlan fenyegetés bujkált az orra elé tolta az engedélyt. – Olvassa el, kérem, figyelmesen, és amennyiben ideje engedi, közölje a többi lakóval is az irat tartalmát! – Hát... igazán nem szükséges, hiszen a kapitány úr jelenléte... – Őrmester vagyok.
– Hiszen úgy értettem én is... hogy az őrmester úr jelenléte szavatolja, hogy semmi törvénybe ütköz... – a megrettent kis ember sűrűn verejtékezve próbálta menteni a helyzetet – és akármit is keres a doktor, biztos vagyok benne... – A baziliszkuszt keresi. – Az egy olyan nagy templom? – Nem. Az egy mitikus szörnyeteg. Arról nevezték el ezt a házat. A házmester ezután úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna soha, és az összecsődült háziakat is már csak egy-két kíváncsi gyerek képviselte. Ők viszont lélegzetüket is visszafogva figyeltek, mikor híre ment köztük, hogy ezek a különös idegenek egy szörnyeteget keresnek a régi kútban. Miközben Wolfgang és Bruno a köveket bontotta, Gruber őrmestert meg Riegler és Trostler urak tájékoztatták az ügy eddigi fejleményeiről, a doktor a nagybátyjához lépett. – Hogy szereztél engedélyt, Sebastian bácsi? – Ugyan, Áhim, hát tudod, hogy per tu vagyok én a császárral. – Azt tudom, hogy ez nem igaz. – Jól van. Magammal vittem Bubét az audienciára. – És? – A hercegkisasszonyok annyira szórakoztatónak találták, hogy Sisi császárné mindenáron meg akarta venni a Schönbrunni Állatkertnek... Pénz meg nekem nem kell. – Szóval odaadtad Bubét az engedélyért? – Hát ismersz, Áhim. Sajnálom a kis fickót, remek háziállat volt, de Ferenc József is lesz olyan gazdája, mint én voltam, meg aztán lehet, hogy jobb lesz neki egy olyan helyen, ahol nem etetik tortával. Na, de egy szót se tovább róla! Mondd inkább, hogy merre van Gregor! – A Kuglóf felől jön a csatornában, Karllal és Ottóval – őket a doktor az illem miatt szemtől-szembe urazta, illetve Karlt azért is, mert egy kicsit tartott tőle, de mivel, mint egy rendellenes és egy elmebeteg a társadalom kivetettjei voltak, ez tényleg csak szemtől-szembe járt nekik – És ideérnek? – Otto szerint az egykori kút egy barlangba vezet, ami elérhető a csatornából. És a munkások is azt mondják, hogy az az üreg hozzáférhető. Az is lehet, hogy már odalent várnak minket. – És a csinos kis segéded? – Metha kisasszony? Kérdezzük meg, amíg az urak elkészülnek a bontással. Riegler úr hamarosan összeállított egy kis fémállványt egy csigával a tetején, majd Bruno segítségével a rohamosan mélyülő kút fölé helyezték. A célja az volt,
hogy Bruno fel tudja rajta húzni a törmeléket, amelyet Wolfgang már nem tudott csak úgy kidobálni az üregből. Majd pedig a kutatók is ennek segítségével szándékoztak leereszkedni a mélybe. Mindeközben Metha kisasszony elmondta a doktornak és nagybátyjának, hogy a ház jelenlegi lakói mit sem tudnak a baziliszkuszról, és félelmeik sokkal inkább szólnak a váratlanul érkezett idegeneknek, akik feltúrják az udvart, mintsem egy több száz évvel ezelőtt itt megjelent szörnyetegnek. De a rettegés igenis jelen van. Régi ugyan, de újra meg újra erőre kapott az eltelt századok során. És egyre jobban érezhető, minél lejjebb ássák magukat a munkások. Akármi is rejtőzik odalent, kell lennie valaminek, ami rettegett, és valaminek, ami a rettegést előidézte. Rövidesen egy éles kiáltás jelezte, hogy a törmelék kitermelése a végéhez közeledik. – Áááááááááááá! Van valaki odalent! – a hang Brunótól származott, aki hamarosan meg is jelent a csigán leeresztett kötélbe kapaszkodva, halálsápadtan – Tartsa meg a pénzét, Eisenstadt! Én oda nem megyek le még egyszer! Ezzel Bruno elviharzott, a doktor pedig, aki ekkor éppen a kitermelt köveket vizsgálta, az üreg pereméhez lépett, és lekiáltott Wolfgangnak. – Minden rendben odalent, Wolfgang úr? – Igen, doktor úr! – hallatszott a régi kútból – Csak ez a Bruno egy szörnyen gyáva alak. Kibontottam már két gerendát, még egy, és mindjárt jöhetnek maguk is! – Gerendát... különös. – morfondírozott a doktor, és visszafordult a törmelékhez. Ekkor lépett oda hozzá Sebastian bácsi, aki szokásához híven, mikor nem tudott mit csinálni, a puskáit olajozgatta. – Trostler úr fiákert fogadott, és hazavitte Metha kisasszonyt. – Igazán kár. – felelt a doktor – Reméltem, hogy alászáll velünk. Bár, ami fontos volt, vagyis, hogy tényleg volt odalent valami rettenetes, azt már megtudtuk. Csak hadd pihenje ki magát. – Te, Áhim... én gondolkodtam... – kezdte Sebastian bácsi. – Nem hinném, hogy Metha kisasszony jelenlegi, zaklatott idegállapotának jót tenne a fiákeres üldözés. – Nem, nem... nem arra gondoltam... a fenébe.... mármint tényleg nem arra gondoltam, hanem, hogy mi értelme ennek az egésznek itt? – El akarunk jutni a baziliszkusz... hogyismondjam... fészkéhez. – Jó, de ha az egy barlang odalent, ami elérhető a csatornából, akkor miért vesződünk itt ezzel az ásatással? – Értem, Sebastian bácsi. Először is, egyáltalán nem biztos, hogy a barlang minden része elérhető odalentről. Másrészt meg, az is a segítségünkre lehet, ha
megtudjuk, mikor temették be a kutat. Márpedig ez a törmelék nem lehet olyan idős, mint ahogy az a legendában szerepel. Ráadásul Wolfgang az imént valamilyen gerendákról is beszélt... – Doktor úr! Megvagyok. Feljövök, ha nem bánják. – kiabált ki a kút mélyéről Wolfgang. Wolfgang kifújta magát odafent, ivott egyet Riegler úr boros kulacsából, majd elmondta, hogy odalent a törmelék alatt egy sor gerenda van, amit ő már akkor is látott, amikor a csatorna készült. És a gerendák alatt, a Davy-lámpás fényében – mert odalent az esetleges gázok miatt olyat használnak – tényleg egy alakot látott az a gyáva Bruno, de attól ugyan kár volt félnie, mert az kőből van. A doktort még kíváncsibbá tette Wolfgang elbeszélése, mert ő eddig arra gondolt, hogy Bruno a társaik egyikét láthatta meg odalent. De hogy egy kőfigura legyen ott lent? Itt az ideje utánajárni a rejtélynek. Elsőként Wolfgang ereszkedett le újra az üregbe. Őt Sebastian bácsi követte, aki a puskáit is magával vitte, majd sorban érkezett a doktor, Riegler úr és az idős korát meghazudtolóan fürge Gruber őrmester, szintén puskával felfegyverkezve. Miután a gerendákon ütött lyukon keresztülférkőztek, a sötét mélységben egy szűkös sziklaüregbe kerültek, melynek egy részét egy ember foglalta el, egy kőember. Vállig érő hajú, középkori iparoslegény benyomását keltette, ahogy a Davy-lámpás gyér fényében megvizsgálhatták, de egyelőre, csak a háta látszott. Wolfgang azonban már kibújt mellette, és az ő lámpája már egy jóval tágasabb üreget világított meg, és a fénysugár a távolban már téglával rakott falakon tört meg, a csatorna falain. És a lámpa fényét követve három alak tartott feléjük a csatornában. – Eisenstadt úr, jöjjön gyorsan azzal a puskával, felénk tart valaki. – Ne aggódjon, Wolfgang! – felelte a nagy vadász – Jóbarát az. De ki lehet ez a kőember? – Hacsak meg nem tréfált minket valaki... – mondta a doktor, miközben ő is átpréselte magát a kőalak mellett a főüregbe – ... ez bizony Hans, der Gelbhaar. És Wolfgang, kérem, ne ijedjen meg a hozzánk csatlakozóktól! Ekkor érkezett a főcsapathoz a legénység másik fele: Gleichweit úr, aki zilált külsejével maga is ijesztő lett volna, pláne idelent, de nem társaihoz, Schönberg úrhoz és Gregorhoz képest, aki ráadásul egy nagy vesszőkosarat cipelt, melyből gyanús morgás hallatszott. – Adjon Isten, doktorrr úrrr. – köszönt a Davy-lámpások fényébe belépő ebember – Urrraim, megérrrkeztünk. – Úristen, ez Hans! – kiáltott Karl Gleichweit a kőemberre meredve – Minden igaz volt! Minden igaz volt!
– Kérem, szedje össze magát, Gleichweit úr! – próbálta megnyugtatni a doktor – Magam sem így képzeltem a dolgot, de csak nyugalom. Járjunk a végére mindennek! Uraim, kezdjük... Hans-szal! Gleichweit úrról patakokban csorgott a hideg verejték, ahogy kővé dermedt ősére nézett, de még képes volt parancsolni magának. A doktor és társai mind a kőfigurára világítottak, hogy tüzetesebben megvizsgálhassák. Valóban egy középkori kő-péklegénynek tűnt, vakrozsdával borított tükörrel a kezében, melyet védekezően tart maga elé, így első pillantásra úgy látszott, hogy a baziliszkusz-legendáknak legalább egy motívuma, a kővé változtató pillantás, igaznak bizonyult. – Úristen, a baziliszkusz kővé változtatta Hansot. – konstatálta Gregor – De hiszen akkor, Schönberg úr nem is származhat tőle... – Csak sorjában, Gregor! – intette le a doktor – Uraim, nézzék meg a kezét! A lámpások fénycsóvái egyszerre mozdultak, és állapodtak meg Hans kőkezein, melyekkel a réges-rég megvakult tükör keretét markolta. Csontvázkezek voltak. Majd ugyanilyen összhangban villantak a fények a tükör mögött megbújó arcra. Vigyorgó halálfőt találtak csak a helyén. – Mi ez az egész?! – csattantak fel többen is. – Én már láttam, évekkel ezelőtt. – mondta Wolfgang – És már akkor is ilyen volt.
A doktor lámpásával alaposan végigpásztázta a kőembert, tetőtől-talpig, majd gúnyosan felnevetett. – Mintha hiszékeny öregasszonyok lennénk. – kacagta – Vagy kisgyerekek, akik elhisznek minden mesét! Nézzék, mi van a lába alatt! Hans egy nagyobb kőtömbön állt, melybe az alábbi szavakat vésték: NÉZZ SZEMBE ÖNMAGADDAL! Állítatta: Eugen Schönberg az Úr 1712. esztendejében, 500adik évfordulójára a baziliszkusz megholtának. – Nos, uraim, mint látják, ez itt nem a valódi Hans. – magyarázta a doktor az egybegyűlteknek, különös tekintettel Gleichweit úrra, aki mintha ettől egyáltalán nem nyugodott volna meg – Ez itt egy szobor, amit egy másik leszármazott állíttatott. És, gondolom, azért van csontarca meg csontkeze, mert senki sem tudja, hogyan is nézett ki Hans, ahhoz meg túlságosan rossz emlékű ős, hogy bárki is a saját vonásaival jelenítse meg. Ami pedig a lábai előtt heverő gyertyacsonkokat illeti, abból arra következtetek, hogy többen is ismerik ezt a szobrot idelent. – Gazdám, a strotterek között számos rendellenes él. – szólt ekkor Gregor – és némelyikük említett egyfajta kegyhelyet, ahová eljárnak gyertyát gyújtani, ha már a templomba nem mehetnek. – Nos, uraim. Ezt a kőemberes rejtélyt ezennel meg is oldottuk. – szólt újra társaihoz Eisenstadt doktor – De mivel nem csak ezért vagyunk itt, javaslom, vizsgáljuk át az üreget! Keressen mindenki a baziliszkuszra utaló nyomokat! Ezzel ahányan voltak, annyifelé szóródtak szét, és lámpásaik fénycsóváit szerteszórva kutattak bármi után, ami bizonyítja Hans és a baziliszkusz itt lezajlott csatáját. Nem is kellett sokáig várni az eredményre, máris felbukkant az első lelet. – Egy csontot találtam! – kiáltott hamarosan Gruber őrmester – Illetve, várjanak, nem is egyet! – Itt csigolyák vannak. – felelte rá Riegler úr – Gerinccsigolyák főleg... de ez itt vajon... ez nem gerinc... és nem is nyak... ez egy farok része lenne? – Itt bordák vannak. – szólt Sebastian bácsi. – Ezek meg itt valamilyen végtag csontjai... – tudósította a többieket a doktor – Szinte emberszerűek, de mégsem eléggé. Jól van, uraim. Akkor most azt javaslom, szedjenek össze minden csontot, és hordják oda, középre! Riegler úr? – Igen, doktor! – Megpróbáljuk összeállítani a vázat. Hadd lássuk, mi hiányzik!
Miközben a többiek további csontok után kutattak, és a meglelt darabokat odavitték a középen egyre inkább egy élőlény formáját mutató halomba, a doktor egyre elégedettebben szemlélte a fáradságos kirakós eredményét. – Látja ezt, Riegler úr? Hosszú farka volt, mint valamiféle csúszómászónak... de van benne valami alapvetően emberi... az ujjak némelyike meg hosszúra nyúlt... ami, véleményem szerint, arra utal... – Hogy szárnyai voltak. – Pontosan, Riegler úr. De vajon tudott-e velük repülni? Mindegy is. Tud ön ennél a fénynél rajzolni, Riegler úr? – Megpróbálom, doktor úr. – Rendben, én addig lejegyzetelem a csontok lelőhelyét és egymáshoz képesti helyzetét, hogy később meghatározhassuk a lény pusztulá... – Itt az álkapocs, Gazdám! – somfordált elő Gregor a sötétből. – Köszönöm, Gregor. – vette át a leletet a doktor – Idenézzen, Riegler úr! Nézze csak, a fogak eltorzultak, és ahogy összenőttek..., és alól a csont is megnyúlt, elkeskenyedett és együtt olyan az egész, mintha... mintha egy csőrkávát alkotnának. Ez az álkapocs... mintha egy emberé lett volna, aki... madárrá változott. – Egy hosszú farkú madárrá. – vágta rá Riegler. – Ezek szerint ebben igazam volt. A baziliszkusz valóban egy rendellenes ember volt. És mi megtaláltuk. – Ebben? – Úgy gondoltam, az eredeti baziliszkusz Hans lehetett, de ha itt vannak a csontjai, akkor nyilván nem ő volt a szörnyeteg. Nem. Hans kijutott innen, miután a baziliszkuszt elpusztította... – a doktor gondolatai sebesen kergették egymást, majd teljesen átszellemülten beszélni kezdett – ...megvan. A baziliszkuszt elpusztította egy robbanás! Trostler valamilyen gázkitörésről beszélt... Hansnak nem volt Davy-lámpása... nyilván egy fáklyával világított idelent. A fáklya belobbantotta a gázt, és a robbanás széjjeltépte, a baziliszkusz, azaz az idelent lakozó rendellenes egyed testét. A szétrepülő testrészek egyike... aztán megsebezte Hansot... és az ő rendellenessége ugyanaz a hasonuló-képesség volt, amitől Otto barátunk ebemberré változott egy komondor harapása nyomán. Így ez a seb hordozta az átkot, amelytől aztán Hans némelyik leszármazottja baziliszkusszá... illetve valami olyasmivé alakult, mint amilyen ez az előttünk fekvő szerencsétlen is lehetett életében. Érti ezt, Riegler úr? Megoldottuk a baziliszkusz rejtélyét. Egy rendellenes ember volt, ahogy azt mindig is mondtam! De hol a koponya? Reméljük, Hans nem vitte magával... akkor sosem találjuk meg. Uraim, mindannyian keressék a koponyát!
Miközben a többiek éppen szétugrottak volna, hogy átvizsgálják a barlangot a koponya után, Karl Gleichweit indult meg a sötét sarokból, ahová félelmében behúzódott, középre, a csontváz felé. – Minden igaz volt. – motyogta mintegy magánkívül – Minden... igaz... – egész testében reszketett, dőlt belőle az izzadtság, és mintha már nem is érzékelné a külvilágot nyújtotta előre kezeit, melyek közt ott szorongatta a sötétben véletlenül megtalált koponyát. – Ezt most adja ide, Gleichweit úr! – lépett elé a doktor, elvette a csontot, majd rögtön továbbadta Rieglernek, és a tőle telhető legmegnyugtatóbb hangon próbált a sokkos állapotban lévő Karlhoz szólni – Nyugodjon meg, Gleichweit úr. Hiszen most fedeztük fel, hogy az ön családja ártatlan. Egy ismeretlen eredetű... személy ragasztotta Hansra az állítólagos átkot, de... – Hans... az átok... minden igaz volt! – kiáltotta Gleichweit – Minden igaááááááááááá! Karl hangja állatias üvöltéssé torzult, és ahogy hirtelen mindenki ráirányította lámpásának fényét, azt látták, hogy miközben artikulálatlan hangon üvölt tovább, remegő teste is változni kezd. Miközben addig sápadt arcán a bőr egyre sötétebb vörös árnyalatot öltött, ajkai egészen visszahúzódtak, álla és nyaka bőre viszont megnyúlt, és ráncos redőkben csüngött le. Fogai is egyre jobban
kitüremkedtek az ínyéből, és elhegyesedő álkapcsával együtt csőrszerű jelleget öltöttek. Körmei karmokká alakultak, és megnyúló ujjai közt valami undorító úszóhártyát idéző bőrlebeny kezdett kifeszülni. Szétszakadó cipői alól is karmok türemkedtek elő, míg csűdszerűvé alakuló lábszárán egyre határozottabban rajzolódtak ki a kérgesedő bőréből kinövő pikkelyek. Ahogy egy hangos reccsenéssel felrepedt a nadrágja ülepe, egy izmos farok tört ki belőle, mely egyre nyúlt, és eleinte a patkányok, majd a pikkelyek rohamos kifejlődésével már inkább a gyíkok farkára hasonlított. Az átalakulást döbbenten figyelő társaságból legelőször Sebastian bácsi ocsúdott fel, és rögtön kedvenc elefántlövő puskájáért nyúlt. Majd, mire a doktor félreüthette volna a kezét, Karlra sütötte a fegyvert. Az üreget hatalmas dörrenés rázta meg, mely sokáig visszhangzott még.
Jegyzetek
7. Odalent o A csatornák építése már ekkor egy ideje zajlott, de a korai fázisban a legfőbb tevékenység a város patakjainak beépítése volt, majd ezt követték a Duna-csatornák, és aztán alakították ki először a Lininenwallon belül (ezzel kapcsolatban lásd az előző fejezet jegyzeteit) a csatornahálózatot. Az viszont, hogy a Schönlaterngasse 7. régi kútja még mindig megvan, illetve, hogy odalent egy barlangba torkollik, mely a csatornahálózatba is betagolódott, pusztán a történet írójának kitalációja. Egyébként a csatornák manapság is idegenforgalmi látványosságként szolgálnak, olykor legalábbis, vezetővel le lehet menni, és ún. Der dritte Manntúrán részt venni, mely A harmadik ember (eredetileg The third man) c. brit kémfilm sikerét lovagolja meg, és a bécsi csatornákban játszódó jelenetek forgatási helyszíneit mutatja be.
o A házmester a baziliszkusz szó hallatán, természetesen a bazilikával keveri azt össze. Nem egy nagy poén, ami azt illeti, de előfordult már máshol is, így egy Bécsről szóló magyar nyelvű útikönyv szerint a Schönlaterngasse 7. alatt a Bazilika-ház található. o A Davy-lámpás a történet idején már nem volt újdonság, hiszen az elsőt Humphry Davy (1778 – 1829) angol vegyész éppen hetven évvel korábban, még 1816-ban készítette. Az alapelve az volt, hogy ha egy sűrű dróthálót borít a lámpára, akkor – bár a fényereje csökken – az annyira lehűti, hogy a bányában fölgyülemlett metán robbanási hőmérsékletét (kb. 650 Celsius-fokot) nem éri el, és így nem következik be a sújtólégrobbanás.
o A Strotter kifejezés az Aussortierer (kb. kiválogató) szó eltorzult alakja, és a bécsi népnyelv így nevezte azokat, akik a csatornákban kutatva tartották fönn magukat. A legtöbben odalent is éltek, és hogy a csatornalakók mennyien is vannak, és hogyan élnek, arra 1902-ben hívta föl a világ figyelmét Max Winter és Emil Kläger, akik maguk is csavargónak öltözve húzódtak le a város alá, hogy elkészítsék a maga nemében világelső tudósításukat a Bécsi Munkáslapnak (Wiener Arbeiterzeitung).