Eisenstadt doktor és a Baziliszkusz átka (3. fejezet)

Eisenstadt doktor és a Baziliszkusz átka ...mert a kígyó magvából baziliskus jő ki, a melytől szárnyas sárkány származik.

– Ézsaiás 14:29

3. A Császári Állattárban Eisenstadt doktor és Gregor besétáltak a Lipót szárnyba, mely egyelőre még otthont adott a Botanikai Gyűjteménynek, az Ásvány- és Kövülettárnak illetve az Állattárnak. A kapuban posztoló őrnek csak biccenteni kellett, és az már félre is állt, hiszen ismerte jól a doktort, aki a rendellenesek után folytatott kutatásai során gyakran megfordult már itt. A lépcsőn felfelé haladva újabb kedves ismerőssel találkoztak, Florian Rieglerrel, a zoológusból lett preparátorral.

Riegler úrra, bár olykor tagadhatatlanul hasznosnak bizonyult a szakértelme, mikor a doktornak orvosi preparátumokat készített – olykor nem tisztázott körülmények között elhalálozott rendellenesekből – mégis inkább különcként, sőt néha egyenesen őrültként gondolt, semmint tudósként.

– Adjon Isten, Eisenstadt doktor! – köszöntötte vidáman Riegler úr – A nagybátyja már várja.

– Üdvözlöm, Riegler úr. Honnan is érkezett most Sebastian bácsi? Tudja, úgy emlékszem Malájföldre indult, de aztán küldött egy lapot, hogy nem tér még haza, hanem tovább utazik valamilyen déltengeri szigetre. – mire azonban idáig jutottak a beszélgetésben, a lépcsőn is felértek, és csakugyan ott várt már a korát meghazudtoló hanyag eleganciával öltözött Sebastian bácsi, karján egy apró, de rettenetes fenevaddal, mely nyilván egyben a legújabb házi kedvence és úti emléke is.

– Áhim öcsém! – kiáltotta a nagy utazó, aki mindig is az Eisenstadt család legharsányabb tagja volt – Sosem találod ki, hol jártam.

– Üdv itthon, bácsikám! – felelte a doktor, majd az éppen egy ekkora állattól még soha nem látott méretűt ásító házi kedvencre mutatott – Szabad tippelnem?

– Nahát, egy igazi Sarcophilus satanicus! – vágott közbe lelkesen Riegler úr – Brehm úr könyvének legutóbbi kiadásában volt róla egy rajz, de azt nem gondoltam, hogy valaha is láthatok belőle eleven példányt. Az állatkertnek szánja, Eisenstadt úr?

– Mit nem gondol, Riegler úr?! – felelte nevetve a nagy utazó, miközben a kis jószág füle tövét vakargatta – Bube a legjobb barátom.

A kis állat ezt a pillanatot választotta arra, hogy morduljon egy kéjeset, ami aztán egy hihetetlen üvöltésben csúcsosodott ki, mire minden jelenlévő hátán

végigfutott a hideg, és még a világlátott Sebastian bácsi is, aki pedig már számos veszélyes fenevaddal állt szemtől szemben kénytelen volt átértékelni a rozsomák hörgését és a foltos hiéna sátáni kacaját. Úgy érezte, ezek legfeljebb csak egy játékos kölyökmacska dorombolásával érnek fel, Bube csontig hatoló üvöltéséhez képest. A doktor is megborzongott, miközben arra gondolt, hogy ha Bube örömében ad ki ilyen hangot, akkor milyen lehet a dühös hangja?

– Milyen kedves kis állat... – mondta kissé remegve Riegler úr – Megkérdezhetem honnan jön a neve?

– Az az igazság, hogy nem túl szellemes, de tudja, a vandiemenslandiak Belzebub kölykeinek nevezik őket. Illetve, miket is beszélek? Már vagy harminc éve nem is ez az országuk neve.

– Most Tasmania az, ha nem téve... – de ekkor egy sokkal emberibb kiáltás szakította félbe a doktort, ami egyszerre tűnt dühösnek és ijedtnek.

– Mi ez az infernális vonítás, Riegler?! Csak nem eleven állaton dolgozik, mint az az elmebeteg angol néhány éve?! – a mérges úriember Nopcsa Ferenc volt, Erzsébet királyné főudvarmestere, akit szorosan követett egy tíz év körülinek látszó fiú.

– Jaj dehogy, méltóságos uram, biztosíthatom, hogy egy ujjal sem nyúltam ahhoz az állathoz...

– Akkor mégis mi volt ez?!

– Engedje meg, báró úr, hogy erre én feleljek! – szólította meg a főudvarmestert Sebastian – Bube volt az, ez a kis kópé itt. – ezzel közelebb tolta a karján tartott erszényes ördögöt a méltóságos úrhoz, aki meglepetten hőkölt hátra.

– Miféle szörnyű teremtmény ez?

– Ez biztosan valami fiahordó, bácsikám. – lépett elő meglepően bátran a fiú – Talán tasmaniai ördög.

– Az bizony, ifjú... – a nagy utazó itt elbizonytalanodott, de a főudvarmester megenyhülve kisegítette.

– Franz von Nopcsa. Csakúgy, mint jómagam. Az unokaöcsém Erdélyből.

Tudják, nagyon érdeklődik a természettudományok iránt, és megígértem neki, hogy ha a szüleivel Bécsben jár, elkísérem a gyűjteménybe.

Miután kölcsönösen bemutatkoztak, Riegler úr vezetésével mindannyian együtt vonultak egy a nagyközönség elől elzárt helyiségbe, ahol a még nem kiállított példányokat tartják, és ahol néhány munkás éppen új preparátumokat helyezett egy nagy asztalra. Mint az kiderült, Sebastian gyűjtötte be a példányokat déltengeri útján, majd némi előzetes kezelés – kizsigerelés és arzénos tartósítás – után a hajójáról előreküldte őket Fiuméből, hogy mire ő maga néhány kitérővel megérkezik Bécsbe, Riegler úr kiállítható állapotba hozza őket. Sebastian bácsi aznap érkezett a Császárvárosba, és első útja rögtön a Császári Állattárba

vezetett, megnézni az elkészült állatokat. Mivel előzetesen bejelentette, hogy valamennyi trófeáját a Császári Állattárnak adományozza, így a főudvarmester is azért jött, hogy megszemlélje őket, és átadjon egy meghívót Sebastiannak egy külön-audienciára, melyen beszámolhat őfenségének, a császárnak utazásáról.

Ami pedig Eisenstadt doktort illeti, nagybátyja természetesen azért is hívta, hogy még a nagyközönség elé tárás előtt megmutassa neki új trófeáit, de legfőképpen azért, mert nem igazán ápolt jó viszonyt a család többi tagjával, és amíg Bécsben tartózkodott legszívesebben kedvenc unokaöccsénél szállt meg.

Végignézték a Sebastian által levadászott egzotikus állatokat, melyek között vombatok, kenguruk és egy félelmetes állkapcsú erszényes farkas mellett egy jókora madár, egy emu is állt. Közben Riegler úr folyamatosan beszélt.

Elmondta, hogy melyik példány preparálásánál milyen nehézségei voltak, milyen pozitúrákat talált ki nekik, mire végül elérték jelenlegi formájukat, és, hogy hová szánja őket majd a kiállító teremben.

– És ez itt micsoda, Riegler úr? – emelt fel az asztalról egy gyanús külsejű állatot a főudvarmester – Azt hiszem, már többen is figyelmeztettük ezügyben!

Nem tehet ilyet az Állattár példányaival!

– De, kérem, báró úr, az nem az én művem.

– Ne nevettessen, Riegler úr, tisztán látszik, ahogy ezt a madárcsőrt hozzáillesztette ehhez a hájas vidrához.

– Ha megengedi, kedves báró úr... – vágott közbe gyorsan Sebastian - ...az egy csőrös emlős, és már ilyen volt, amikor lelőttem. A múltkori griffmadárral ellentétben, ezt tényleg nem Riegler úr machinációja.

Közben a munkások a teremben felhalmozott ládákból irdatlan csontokat szedtek elő, és egy félig már összeállított vázhoz illesztették a szalma és zsákvászon közül kikerülő újabb darabokat. Az ifjabb Nopcsa elragadtatással szemlélte a hatalmas állat készülő vázát, majd a felnőttek felé fordult.

– Miféle különös madár ez? – kérdezte a csontokra mutatva, mire Riegler úr rögtön közelebb lépett, és az egyik ládára írt sorokat kezdte böngészni.

– Nem madár ez, ifjú báró úr. – felelte hamarosan – Ez egy ősvilági óriásgyík, iguanodon a neve.

– Gyík? – hitetlenkedett a fiú – Hogy lenne gyík, hiszen ez egy óriási pulyka csontváza. Pont úgy néz ki, mint ez a madár itt. – ezzel az emura mutatott, mire a többiek kérdőn tekintettek Riegler úrra. De ő nem jött zavarba.

– Ignaz, kérem, idejönne? – intett az egyik munkásnak. – És hozza a pajszert is, kérem.

– Tudja, fiatalúr... – szólt ekkor Eisenstadt doktor az ifjú Nopcsához – ...Londonban láttam két iguanodon-szobrot, és azok még nagy, tohonya,

orrszarvúszerű gyíkok voltak. Talán, igaza van, és néhány évtized múlva már majd madaraknak látjuk őket.

A munkás odalépett, majd miután Riegler úr rámutatott az egyik ládára, azt fürgén kinyitotta. Riegler úr kotorászott egy kicsit a szalma közt, és közben azt mondta: – Nos, uraim, elismerem, hogy ebben az állapotában ez a dinoszaurusz csakugyan emlékeztet holmi madárra, de csak próbálják elképzelni készen!

Hosszú, gyíkszerű farka van, a mellső lábai majdnem olyanok, mint a mi karjaink, és legfőképpen... – ezzel elővette a ládából az ásatag csontot – ... ez itt a feje. Majdnem olyan, mint egy lóé.

– Szavamra, felettébb különös egy állat. – mondta Sebastian, a valóban leginkább lókoponyára emlékeztető kövületet továbbadva unokaöccsének – Szívesen levadásznék egy eleven példányt.

– Attól tartok, ez némi akadályba ütközhet – felelte Riegler úr – Ha jól tudom, ezek a lények már néhány millió éve eltűntek a Föld színéről.

– De így akkor is madárnak néz ki. – morgolódott az ifjú Nopcsa.

– Tudja, ifjú barátom... – fordult ekkor hozzá Sebastian cinkosan – ...a magunkfajtát mindig korlátok közé szorítják. Ne is törődjön vele! Egy nap majd bebizonyítja, hogy ez a szörnyeteg nem gyík, hanem valami félig madár, félig csúszómászó, én meg egy nap találok valami hasonló bestiát, és lelövöm. Jöjjön inkább, mutatok valami érdekeset.

A fiú felderült arccal követte a nagy utazót a terem egy másik részébe, ahol porfogó ponyva alatt rejtőzött egy jókora teremtmény.

– Nem bánja, Riegler úr?

– Tegyen belátása szerint, Eisenstadt úr.

A többiek is kíváncsian gyűltek köréjük, bár a doktor már tudta, hogy mit fog mutatni nekik a nagybátyja. Miközben Sebastian a ponyvát összeszorító kötelet bogozgatta, a többiek, elsősorban az ifjú Nopcsa felé biccentve magyarázta.

– Joachim unokaöcsémmel, mármint a doktorral, a Himalája hegységben barangoltunk tíz évvel ezelőtt, és ott lőttük... pontosabban én lőttem ezt a szörnyeteget. Azt hiszem egyetértenek majd abban, hogy ez a legkülönösebb állat, amit valaha is láttak.

Sebastian kioldozta végre a csomót, majd lerántotta a ponyvát, mely alól egy színpadiasan fenyegető testtartásban preparált, acsarkodó teremtmény került elő.

Leginkább egy óriási, fehérszőrű gorillára hasonlított, többüknek mégis inkább Angelo Soliman jutott eszébe róla, aki pedig se szőrös, se fehér nem volt. És már 80 éve eltűntették az akkor Császári Természettudományos Tárlat kiállításából, de mégis hallott már róla – a kitömött emberről – mindenki.

– Szerintem meg a legkülönösebb ember. – mondta a doktor – Persze, csak ha nem számítjuk Gregort. De ebben sosem tudtunk egyetérteni a nagybátyámmal.

– A császár pedig, bár egyértelműen nem fejezte ki a véleményét, hogy minek is tartja ezt a példányt, nem engedélyezte, hogy a nagyközönség elé tárjuk.

A szörnyetegre pillantva Nopcsa főudvarmester láthatóan elsápadt, majd keresztet vetett. Miután alaposan megbámulták a förtelmes lényt, a főudvarmester, arra hivatkozva, hogy ennyi különös lény éppen elég lesz egy napra az unokaöccsének, udvariasan elköszönt, majd együtt átsétáltak a Császári Botanikai Gyűjtemény termeibe. Az Eisenstadtok ezzel magukra maradtak Gregorral és Riegler úrral. Meg persze Bubéval, aki nyilván úgy érezte, hogy megfeledkeztek róla, ezért elengedett egy újabb vérfagyasztó üvöltést.

– Ignaz, kérem, csomagolja vissza a havasi majomembert! – mondta Riegler úr a segédnek, majd műhelyébe invitálta a társaságot – Fáradjanak utánam, uraim, és kérem, máskor ne leplezzenek le semmit a főudvarmester előtt! Még a végén elbocsájtanak.

Florian Riegler műhelye egy közepes méretű terem volt, melyet azonban egészen telezsúfoltak félkész preparátumokkal, főleg őzekkel, szarvasokkal, vaddisznókkal, hiúzokkal és farkasokkal, de volt itt egy félkész medve, egy nagy bölényfej, néhány egzotikus állat, melyek feltehetően az Állatkertben hullottak el, és még egy Raurackl, egy szárnyas, agancsos nyúl is volt itt, melyet biztosan Riegler úr barkácsolt össze. A doktor, a nagy utazó és Gregor alig talált annyi szabad helyet, hogy körbeállhassák a mester munkaasztalát, melyen mindenféle szerszám mellett maró szagú vegyszerek, tömőanyagok és állati testrészek gipszöntvényei sorakoztak. Az asztal mellet pedig a mennyezetbe szerelt horgokról jókora zergetetem lógott, melyet ugyan már kizsigereltek, de a hiányzó részek még mindig az állatból csöpögő nedveket felfogó tálcán hevertek a padlón.

Eisenstadt doktor elővette orvosi táskájából az elhullott galambot, és egy szó nélkül a preparátor asztalára tette.

– Erről pedig, ha szabad kérnem, egy szót se ejtsenek a főudvarmester, és különösen őfensége előtt. Tudják, dolgozom éppen valamin, ami... nos, egyszerűbb, ha megmutatom. – azzal Riegler úr eloldalazott a tetem mellett, és a falakat borító üveges szekrények egyikéből előszedett egy óriási tojást – Emlékszik erre, Eisenstadt úr?

– Hogyne emlékeznék, ez egy elefántmadár tojás, amit Madagaszkárról hoztam az Állattárnak. Csak meg kellett említenem, hogy Benyovszky úr otthonából jöttem, és mindenféle kincset hordtak a malgasok... Bube, nem szabad! – az erszényes ördög elfintorította ugyan kényes orrát a fertőtlenítő szagától, de a padlón heverő zergebelsőség határozottan felkeltette az érdeklődését, melyet egyre hevesebb morgással fejezett ki. – Ez így nem lesz jó. Gregor, megtenné, hogy elviszi sétálni?

– Igen, uram, de... – vacillált a torz segéd – ...de ha meglátnak engem ezzel a szörnyeteggel itt a Burgban, nem fognak lelőni minket? Mármint, félre ne értsen, uram, nem mintha kár lenne értem, de ez a ritka jószág ugyebár pótolhatatlan...

– Ne aggódjon, Gregor! – vágott közbe a doktor – Csak a kapuig vigye, az ottani őr ismeri magát.

– Igen, Gazdám, úgy teszek. – felelte a doktornak, majd miután Sebastian ráerőltetett egy eredetileg Bubénél többször nagyobb kutyák féken tartására szolgáló nyakörvet és egy pórázt, egy nagy sóhaj kíséretében kivonszolta a zsigerekre ácsingózó ördögöt a műhelyből.

– Igen, köszönöm. – vette fel a beszélgetés fonalát Riegler úr – Szóval az Aepyornis tojások egyike, ez itt, kissé megsérült, így nem került a kiállító terembe. És, nyilván tudják, mennyire odavagyok az alpesi folklórért, és így arra gondoltam, hogy egy különleges egyedet készítenék el...

– Zergetojást, igaz? – kérdezte a doktor, fejét csóválva – Ez a példány itt nyilván egy vemhesen elpusztult nőstény, és ott van a tálcán a már felismerhető magzata, amit maga bele fog szerkeszteni abba az őstojásba.

– Igen, drága doktor, pontosan ezt találtam ki! Nézzék, itt a repedés mentén kettéválasztom a tojáshéjat és...

– Rendben, Riegler úr, majd megnézzük, ha már elkészült vele. De engem pillanatnyilag egy másik szörnyeteg foglalkoztat.

– Hallgatom, doktor úr.

– A Baziliszkusz.

– Na, ez már kedvemre való! – csatlakozott Sebastian – A Baziliszkusz az valami félig kakas, félig csúszómászó, ugye? A végén még tényleg valami olyasmit fogok lőni. Úgy hangzik, mint amiből pazar fővárosi kaland kerekedhet, szörnyvadászattal, fiákeres üldözéssel, utcalányokkal és talán még Bube is lábon haraphat valakit. Szeret embereket lábon harapni.

– Kérlek, bácsikám, lehet, hogy tényleg lesz lehetőséged rálőni valami igazán különlegesre, de ezúttal mellőzzük a fiákeres üldözést. És... utcalányok?!

– Attól, hogy nem itt élek, még tudom, hogy arra, felétek egyre többen vannak.

– Bácsikám, én itt élek, és biztosíthatlak, semmi ilyesmiről nem hallottam. De térjünk vissza az előbbi témához. Mondja, Riegler úr, van a birtokában vagy az Állattáréban bármi, ami közelebb visz minket a Baziliszkuszhoz?

Jegyzetek

3. A Császári Állattárban o Florian Riegler saját karakter, amennyiben valakire emlékeztetne, az csak a véletlen műve. Valós mintaképe volt ugyan, de ő nem köthető Bécshez. A kortársa, az amerikai William Temple Hornaday ihlette, aki a XIX század végén a taxidermia egyik megújítója volt. Nem lévén elégedett a kor preparátumainak élethűségével, új módszerekkel kísérletezett a minél életszerűbb példányok előállításánál. Ezen kívül ő hívta föl Amerika figyelmét arra, hogy a bölények kihalnak, ha nem tesznek valamit, sőt később bölényrezervátumot is alapított. A bronxi állatkert igazgatója is volt egy ideig, és az állatvédelem egyik élharcosa, bár egy Belga Kongóból származó Ota Benga nevű pigmeust egy téli szezonban ketrecben mutogatott. Egy másik úriember, az angol Walter Potter a viktoriánus korban apró kitömött állatokat emberi pózokba állított, beöltöztetett és diorámákat készített (pl. nyulak az iskolában vagy teázó kismacskák). Ez is hozzájárult Riegler úr karakteréhez, illetve a nem létező állatok előállításának "művészete" létezők földi maradványainak fölhasználásával. Ennek egy korai példája a hamburgi polgármester hidrája, melyről 1735-ben Carl Linné állapította meg, hogy kígyóbőr és menyétek pikáns keveréke. o Sebastian Eisenstadt szintén saját karakter, Eisenstadt doktor, azaz a leendő Baljós úr nagybátyja, aki maga is egy hasonló mutáns. Természetesen mutáns mivoltának itt még nincs tudatában, de miután az kialakul, neki is hófehér a bőre és izzó vörös a szeme, akárcsak a doktor mutáns alakjának. Megalkotásakor az egyik fő szerepe az volt, hogy egy messzi utazásra vigye el unokaöccsét, mikor annak apja eltűnik. Később pedig az Eisenstadtok egy újabb mutáns vérvonalának őseként is szántunk neki szerepet, aki a képregények világának gonoszait képviselő Baljós urat egy a ponyvák világát idéző (anti)hősként ellenpontozza. De itt egyelőre csak egy a korra jellemző kalandkereső világutazó és nagy vadász, aki nem törődik azzal, hogy a család mit gondol róla, nem öltözködik társadalmi helyzetéhez méltóan, és a katolikus erkölcsökre is fittyet hány (pl. nem jár templomba és előszeretettel keres föl prostituáltakat). Mint az a történetből is kiderül szereti az egzotikus állatokat lelőni illetve házi kedvencként tartani. Itt van róla egy kép, ami kb. a ponyvafüzet kiadásakor készült egy afrikai expedíción (már mutáns alakjában).

o Bube – fölmerült, hogy magyarosan, Bubi alakban használom a nevét, de mivel a szereplők osztrákok, a német név tűnt helyesebbnek – egy erszényes ördög, aminek a tudományos neve akkoriban még tényleg Sarcophilus satanicus volt, szemben a manapság használatos Sarcophilus harrisii-vel. És akkoriban még szabad volt elhozni ördögöket Tasmania szigetéről, és számos európai állatkertben előfordultak, sőt némelyikben szaporodtak is. Egyébként az ördögnél sokkal nagyobb és veszélyesebb ragadozók is előfordultak ott, ahonnan ő jött, amikor az európaiak megérkeztek (erszényes farkas még biztosan volt, erszényes oroszlán meg elméletileg már biztosan nem, de ezeknél az állatoknál ritkán mehetünk biztosra), de az ördög hangjától féltek annyira, hogy annak gazdáját látatlanul is így nevezték el. Aztán persze kisült, hogy egy aránylag kistestű állattól származnak a rettenetes hangok, de addigra már a név ráragadt, és rajta is maradt. o A Vandiemensland név helyett ekkoriban már a Tasmaniát használták, a szigetre eljutó első európai (felfedezőt szoktak mondani, de az őslakók ezzel nem értenének egyet, ha még lennének vandemoniai, azaz tasmaniai őslakók), Abel Janszoon Tasman (1603 – 1659, jobbról) után. Az ekkorra már az ausztráliai angol gyarmathoz tartozó szigetet 1856-ban keresztelték át. Tasman annak idején a holland-kelet-indiai kormányzó, Anthony (Antonio vagy Anthonis alakban is) van Diemen (1593 – 1645, balról) tiszteletére nevezte el az új földdarabot Anthoonij van Diemenslandtnak. o Itt Riegler Alfred Brehm: Brehms Thierleben (Az állatok világa) c. könyvére utal, melynek bár folyamatosan újabb kötetei jelentek meg 1863 óta, igazán az 1879-ben induló második kiadás az érdekes, mert innentől vált a cím Illustriertes Thierleben-ről Brehms Thierleben-re, és éppen innentől jelent meg azokkal az illusztrációkkal, melyeket még Charles Darwin is a kor legjobbjainak nevezett. Az 1883-as kiadásban szerepelt már a rajz az erszényes ördögről.

o Nopcsa Ferenc 1867 és 1893 között Erzsébet királyné főudvarmestere volt, és egyúttal annak a Nopcsa Lászlónak, akiről Jókai Mór a Szegény gazdagok álarcos főgonoszának alakját mintázta, tehát az igazi Fatia Negra fia. Róla nem is találtam képet, de a magyar tudománytörténet szempontjából nem is ő a fontos, hanem a vele lévő kisfiú (ld. lejjebb).

Hogy szerepe ne csak annyi legyen, hogy az unokaöccsét elkíséri a múzeumba (bár éppen az is elég lenne), megkapta azt a tisztet, hogy hamisítványnak nézze a kitömött kacsacsőrű emlőst, ami – bár természetesen nem Nopcsa udvarmesterrel – meg is történt, mikor az első példányok Európába érkeztek. o Az elmebeteg angol, akire Nopcsa gondol, az Dr. Moreau – akinek el kellett hagynia Angliát, mikor kiderült, hogy élveboncolást végez állatokon – Herbert George Wells: Dr. Moreau szigete c. regényének egyik főszereplője, aki – ha nem is abban a formában, ahogy azt Wells megírta – az X-Embörök világában valós személy. o Az ifjabb Nopcsa, aki szintén Ferenc (1877-1933), a főudvarmester unokaöccse, akiből majd idővel az első magyar paleontológus lesz. És még mennyi minden! Amellett, hogy ő találta meg az első magyar dinoszaurusz-leleteket (a Magyarosaurus dacust, illetve aztán még többet is), melyek lelőhelye ugyan Trianon után határon kívülre került, figyelemreméltó életpályát mondhatott a magáénak, mely ha nem ért volna olyan csúf véget, igazán regénybe kívánkozna.

Amellett, hogy egy sok mindenre – történelemre, néprajzra, hit- és erkölcséletre, nyelvészetre – kitérő monográfiát állított össze Albániáról, a török uralom alól szabaduló kis országban majdnem király is lett. Majd kém volt az első világháborúban, majd miután birtokait elcsatolták az országtól, a Magyar Geológiai Intézet igazgatója lett. Később Bécsbe költözött, kövületgyűjteményét eladta a Brit Természettudományi Múzeumnak, majd depresszióba esett, és végzett albán titkárával, Bajazid Dodával (aki egyúttal a szeretője is volt) és saját magával. De – minthogy albanológiai anyagaihoz nem nagyon férünk hozzá – a paleontológia terén elért eredményei miatt érdekes főleg. Ő írta le első ízben az izolált zsugorodást (a szigeteken az állatok idővel egyre kisebbek lesznek – mások, más okokból meg egyre nagyobbak, de az most nem tartozik ide), rámutatott a dinoszauruszok madárszerű voltára (erre nyilván nem kilencévesen jött rá, de a jelenet megkívánta, hogy valamit elmondjon későbbi fölfedezéseiből), és biztos volt abban is, hogy melegvérűek voltak, sőt némely fosszilis fajt tollakkal borítva rekonstruált. Ezek ma már szinte evidensnek tűnnek, de nemhogy az ő korában nem voltak azok, de utána még több mint egy fél évszázad telt el, mire ezekre a dolgokra más kutatók is elkezdtek rájönni. o Az Iguanodon volt a világ második dinoszaurusza, mármint a tudományos világé, mert amúgy nem volt éppen korai fajta. Az 1820-as években fedezték föl Angliában, de a rendelkezésre álló maradványok – a csontos hüvelykujj, melyet ekkor még az orron lévő tülöknek hittek és néhány fog, majd később bordák, csigolyák és a láb csontjai – alapján négylábú óriásgyíkként gondoltak rá. Nevét, csakúgy mint a legelső

ismert ősgyík, a Megalosaurus nevét Gideon Mantell (1790 – 1852) adta, és az első rajzot is ő készítette róla. Ironikus módon a név még ma is él, de a példány, amelyiknek ezt adták időközben már átsorolódott a (névadó tiszteletére elnevezett) Mantellodon fajtába.

Az 1850-es években a Kristálypalota kiállításához készült életnagyságú iguanodonok még az eredeti dizájnt követték, sőt az első kísérletek voltak életnagyságú őslények megjelenítésére, de nem sokkal később megtalálták az első teljes csontvázakat, és új formában rekonstruálták az iguanodont. A XX. század második feléig elfogadott új alakja, két lábon járt, és a farkát a földön maga után húzva támaszkodott, hogy tartása fölegyenesedett lehessen.

Eisenstadt doktor korában is már ez a rekonstrukció volt elfogadott, de mint arra utal is, nem volt még akkor olyan régen, hogy másképpen gondolták. Itt egy kép a múzeumi összeállításról, amelyik tulajdonképpen a jelenetet ihlette – jelenleg van a Bécsi Természettudományi Múzeumnak iguanodonja, de nem tudok róla, hogy az már a Császári Állattár idején meglett volna. Itt van továbbá egy kis képregény-részlet is, ami Gideon Mantell fölfedezését mutatja be.

o Ami a jetit illeti – mert gondolom, mindenki számára egyértelmű, hogy az volt a leponyvázott példány – bár ezt a nevet még nem használták akkoriban, de a híre már eljutott Európába. Brian Houghton Hodgson brit tudós és diplomata találkozását az ismeretlen lénnyel 1832-ben olvashatta először az angol közönség, és bár a végén azt a konklúziót vonják le, hogy az nyilván egy orangután volt, a későbbi észlelések meggyőzhették a világot arról, hogy nem volt az. Hogy a jeti valójában mi és mi nem (mondjuk ami biztosan nem az az észak-amerikai Bigfoot vagy Sasquatch, bár már egy ideje szeretik azt is tévesen jetinek magyarítani), az most nem lényeges a történet szempontjából. Az viszont igen, hogy az XEmbörök valóságában a jeti ugyanúgy mitikus lény, amit viszont egy erőteljes mutáns vérvonal ihletett, melynek tagjai Nepál és Tibet hegyei közt élnek. Egyiküket – ismeretlen fenevadnak nézve – agyonlőtte Sebastian Eisenstadt, amikor az 1870-es években unokaöccsével, a leendő doktorral himalájai expedíción vettek részt. (kép a következő oldalon) Sebastian azóta is ismeretlen vadállatnak tartja a kilőtt lényt, míg a doktor már nagyon is jól tudja, hogy mutáns emberpéldányról van szó. Az Európába került és preparált példányt Ferenc József császár nem engedte a nagyközönség elé tárni, így a jeti legenda mivolta gyakorlatilag ugyanolyan, mint az általunk ismert valóságban. Amúgy a jeti mellett az elterjedt nevek voltak még régebben a Mi-Go, Metoh-Kangmi illetve az angolszász világban a förtelmes havasi ember (Abominable Snow Man), ami éppen ez utóbbi név (metoh – ember-medve, kang-mi – havasi ember összetétele) félrefordítása, ahol a kalkuttai illetőségű brit lap, a The Statesman egyik munkatársa fordította tévesen a metoh szót mocskosra, mely helyett illendőbbnek találta a förtelmest, ami aztán elterjedt. o Angelo Soliman is említésre került a kitömött jetivel kapcsolatban, lássuk, ki volt ő! 1721ben született Nigériában, majd kalandos úton került Bécsbe, ahol egy herceg lakája és gyermeke nevelője lett. 1796-ban hunyt el, de ezek után lenyúzott bőrét kitömték, és félpucér vademberként kiállították a Naturalienkabinett-ben (a mai Bécsi Természettudományi Múzeum elődjében, amelynek egy része, az Állattár a mi történetünkben is szerepel). 1806-ig volt kiállítási tárgy, bár lánya, Josefine ez ellen tiltakozott, és visszakövetelte apja bőrét, hogy azt illő keresztény módon eltemethesse. Nem kapta vissza, de az 1848-as Bécsi Felkelés során a Burgban pusztító tűz megsemmisítette Angelo Soliman maradványait.

o A Raurackl (számos egyéb néven is ismert, pl. Raurakl vagy Raurakel) egy osztrák folklórszörny, ami gyakorlatilag a bajor Wolpertinger helyi megfelelője.

Eredetileg egy mezei (ritkábban üregi) nyúl, melynek tetemére preparálás közben agancs és madárszárny kerül.

Manapság már számos változata létezik többek között nyest, mókus és pézsmapocok alapú is. Ez utóbbi természetesen, csak a XX. század eleje óta, mert az eredetileg csak Észak-Amerikában honos pézsmapocok európai populációja az 1905-ben Colloredo-Mansfeld herceg által Morvaországba behozott példányoktól ered. A földíszített preparátum azután egyrészt drága szuvenír, másrészt százegynéhány éve még az idegenből érkezett hiszékeny vadászok megtévesztésére is szolgált, akik mindenféle ostobaságot elkövettek, csak hogy levadászhassanak egy-egy ilyen lényt. Szárnyatlan változata a Rasselbock (Raspelbock és egyéb alakokban is), mely őzagancs (és néha agyarak) nyúlra illesztésével készült preparátumok alapján vált ismertté.

Ennek újvilági megfelelője a Jackalope, egy amerikai nyúlfajta – legtöbbször jackrabbit, azaz szamárnyúl (de más fajtákból is készül) – melyre elméletileg a villásszarvú antilop szarvai, gyakorlatilag szinte minden esetben fiatal fehérfarkú szarvas – ami a Disney rajzfilmben az amúgy őz Bambiból lett – agancsai kerülnek. A XVIII. századi természettudományos könyvekben a szarvat vagy agancsot viselő nyulak még valódi állatokként szerepelnek, és sajnos nem is alaptalanul, mert tényleg van egy nyulakat megtámadó vírus (papilloma), ami szarvszerű tumorokat kialakítva a mitikus és tréfás lényekhez hasonlókat hoz (igen rövid és fájdalmas) létre. o Az Aepyornis, vagy magyarosabban elefántmadár egy struccszerű, de annál robosztusabb és jóval nagyobb futómadár volt Madagaszkáron, ami ugyan kihalt már, de egészen sokáig túlélte az emberek jelenlétét.

Vagyis ősi madár, de nem őslény, az utolsó példányok egészen a XVII. századig is kihúzhatták. Korai keleti majd európai hajósok meséi a Rok madárról nagy valószínűséggel az Aepyornisra utalnak, innen az elefántmadár név is (a Rok madár egy elefántot is magával tudott ragadni a levegőbe). Bár a madár röpképtelen és egy kicsit sem hasonlít a sasokra. De ha a három méter magas kifejlett madarat egy sasszerű óriás madár csibéjének néznénk... A malgasok legendáiban szereplő vorompatra is ez a madár lehetett. Tojását – melynek űrtartalma 160 tyúktojásénak felel meg – számos múzeumban őrzik,

mint érdekességet, illetve manapság már genetikai kutatásokhoz is fölhasználják, hiszen a viszonylag nem régi kihalása okán ezek a maradványok még nem fosszilis állapotúak, és némelyikben félig kifejlődött embriót is találtak. Számos természettudományi múzeum mellett David Attenboroughnak is van egy aepyornistojás a saját gyűjteményében. Herbert G. Wells pedig – akinek az írásairól volt már szó – írt egy rövid történetet, melyben egy tengerész kikölt egy mocsárban konzerválódott aepyornis tojást (Aepyornis island, ami magyarul Az őslények szigetén c. fordításban olvasható). o A Benyovszky úr, akit Sebastian említ, természetesen Benyovszky Móric (1746 – 1786), a magyar utazó és háborús hős, aki Madagaszkár királya is volt egy ideig. Nagyformátumú diplomata és katona volt, bejárta a fél világot, az oroszok Kamcsatkára száműzték, lázadást robbantott ki egy hajón, támogatta az amerikaiak Függetlenségi Háborúját, Benjamin Franklin gyakori sakkpartnere volt, és még estig sorolhatnánk a kalandjait. 1776-ban, miután egy francia gyarmat kialakításán dolgozott, a bennszülöttek az ampanjakabe, azaz uralkodó címét adományozták neki. Ez a környékbeli francia gyarmatok (Mauritius, Reunion) kormányzóinak nem tetszett, így lehetetlenné tették további munkáját. Később visszatért a szigetre, hogy ezúttal egy angol-amerikai kereskedelmi cég (akiknek a profiljában bizony benne volt a rabszolga-kereskedelem is) támogatásával alakítson ki kereskedelmi állomást, amit akár királyként állammá is szervezhet. Egy francia erőd elfoglalásával kezdte, majd nekilátott a Mauritania (saját nevéből, a Móricból a nyugatias Maurice alak alapján; természetesen ennek nincs köze a mai Mauritánia nevű országhoz) nevű állam kialakításának, de hamarosan egy a franciákkal vívott csata során életét vesztette. Történelmi szerepe az X-Embörök világában annyit változott, hogy itt Mária Terézia császárnő támogatta a Madagaszkár gyarmatosítására vonatkozó terveit, így nem amerikai pénzből, hanem az osztrák udvartól származó hátszéllel vágott neki Mauritania létrehozásának, amibe persze ugyanúgy belehalt, de ahogy a malgasok emlékezetében a valóságban is hősként él, úgy itt is, csak itt még az osztrák gyarmati státuszról sem feledkeztek meg. (A szócikk képei részben a http://www.benyovszky.hu oldalról származnak, köszönjük, hogy fölhasználhattuk őket!)