Eisenstadt doktor és a Baziliszkusz átka ...mert a kígyó magvából baziliskus jő ki, a melytől szárnyas sárkány származik. – Ézsaiás 14:29 4. Felbukkan egy újabb régi ismerős Riegler úr átkutatta az Állattárban felhalmozott szakirodalmat olyan kötetek után, melyek esetleg természettudományos alapokon foglalkoznak a Baziliszkusszal, de nem járt sok sikerrel. Amit talált, azt a doktor és nagybátyja hamar átlapozták, míg ő visszatért a munkájához. Alig egy óra múlva már arra pillantott fel a zergemagzat apró teteméről, hogy Eisenstadt doktor áll munkaasztala mellett a könyvekkel. – Roppant hálásak vagyunk a fáradozásáért, Riegler úr. – Talált bármi érdemlegeset, Eisenstadt úr? – Sajnos, ezek a könyvek is csak a legendát ismétlik, Riegler úr, de egy próbát akkor is megért. Most mennünk kell, még egyszer köszönjük a segítségét. A galambot pedig tartsa meg. – Isten önökkel, uraim, de még utánajárok a kérdésnek magam is. Miután a két Eisenstadt úr végzett az Állattárban, kisétáltak a Lipót-szárnyból, és miután a kapuban várakozó Gregortól Sebastian átvette a pórázt, elvonultak a rejtély megoldásának következő állomásához. – Gregor, maga hazamehet. – Hálásan köszönöm gazdám. – Kötöztesse be a lábát, aztán készíttessen magának vacsorát Liebknechtnével. És mondja meg Lotténak, hogy készítse elő a vendégszobát a nagybátyámnak. – Mondtam, hogy Bube szereti az embereket lábon harapni. – vetette közbe Sebastian. – Felettébb elragadó jószág, uram. Liebknechtné készítsen vacsorát az önök számára is? – Nem, Gregor, de jó is, hogy mondja. Szóljon be, kérem, a Rumpelbe, hogy tartsanak szabadon egy asztalt két személy... és egy ... házi kedvenc számára! – Mondjon csak nekik kutyát, Gregor! Nagyot néznek majd. – Így teszek. Gazdám, Eisenstadt úr, kívánok önöknek eredményes napot. – Isten áldja, Gregor. Így hát Gregor elsántikált a Gutenberggasse felé, míg Eisenstadt doktor és nagybátyja a Schönlaterngasse felé vette az irányt, hogy meglátogassák a Baziliszkuszházat. Gyalogszerrel tették meg a nem egészen két kilométernyi
utat, és közben Sebastian mesélt déltengeri kalandjairól. A pórázon vezetett Bube meglehetős feltűnést keltett a bécsi belváros utcáin, de Sebastian bácsinak ez kimondottan ínyére volt. A doktor ilyenkor mindig arra gondolt, hogy kedvenc nagybátyját a feltűnni vágyás élteti, még akkor is, ha az a feltűnés, botrányba fullad. Hamarosan meg is érkeztek a Baziliszkuszházhoz, melynek udvarán annak idején megjelent a szörnyeteg. A homlokzaton erősen megkopott felirat hirdette a baziliszkusz és Hans történetét, efölött pedig egy kisebb vakablakmélyedésben különös szobor állt. Egy kis kőfigura volt, és egyértelműen a Baziliszkuszt ábrázolta, de valahogy mégsem tűnt igazi szobornak. Első pillantásra csak egy fura alakú kőnek látszott, melyre utólag eszkábáltak csőrt meg tarajt meg egyéb állati részeket. – Azt hiszem, máris találtam egy újabb feladatot Trostler úr számára. – mondta a doktor miközben sétapálcájával a kőfigurára mutatott – Mit gondolsz, bácsikám, menjünk be? – Miért is ne, Áhim? A doktor csengetett, mire hamarosan megjelent a házmester, és bár először rettenetesen megijedt Bubétól, a doktor néhány jó szóval és egy-két krajczárral megenyhítette. Erre szolgálatkészen kinyitotta a kaput. Még körbe is vezette az urakat a keskeny udvaron, és előadta a szörnyeteg történetét, majd az urak kérésére megmutatta azt is, hogy hol volt valamikor a kút. Azt bizony azóta már betemették, és a házmester elmondta, hogy szívből reméli, hogy úgy is marad, mert az igazat megvallva, ő még ma is tart a szörnyeteg visszatértétől. A segítséget megköszönve hamarosan távozott a két Eisenstadt, és a doktor rögtön beleírta jegyzetfüzetébe, hogy engedélyt kell szereznie a kút kibontására. Sebastian bácsi javaslatára ezután fiákeren kiruccantak a Práterbe, ahol Bube nagy feltűnést keltett, és volt alkalma legalább négy-öt embert lábon harapni. Majd ezek után elégedett ürítésbe kezdett, mire is a gazdája nyomban a doktorhoz fordult. – Mondd csak, Áhim, nincs nálad véletlenül üres orvosságos üveg? – De van, bácsikám, de mire kell? – Csak add ide gyorsan! A doktor elővette zsebéből a fiolát – mindig hordott ugyanis magával egyetkettőt arra az esetre, ha valamit találna a városban, amit utána a laborban meg kell vizsgálnia – majd elborzadva konstatálta, hogy nagybátyja az erszényes ördög ürülékét akarja beletenni. – Várj, bácsikám! Ez igazán nem a te dolgod. Majd az utcaseprők elintézik. – Nem, ez nekem kell. – Rendben, de akkor adok hozzá csipeszt.
– Hamarabb is mondhattad volna, hogy az is van nálad. Miután Sebastian bácsi elcsomagolta az exkrementumot, olyan elégedetten vigyorgott, hogy azt már a doktor nem állta meg szó nélkül. – Elárulod, mire kell, bácsikám? – Egy kis ajándék lesz Nopcsa főudvarmesternek. – Bízom ugyan a humorérzéked kifinomultságában, de azért ígérd meg, kérlek, hogy nem megdobálni akarod vele. – Dehogy. Majd összetöröm, becsomagolom gyógyszertári papírba, és azt mondom neki, hogy Asa foetida. Érted, ugye? – Asa foetida? Jóisten, Teufelsdreck! És még igazat is mondasz vele. Bravó! A két Eisenstadt ezek után még néhány órát a Práterben töltött, és a családról beszélgettek, a doktor apjáról, aki hajóskapitány volt, és egy északi expedíción tűnt el már tíz éve, Ferdinand bácsiról, akit kitagadott a doktor nagyapja valami miatt, amit 1849-ben Magyarországon művelt, és ami az egyik húga életébe, a másiknak az ép elméjébe került. – Mexikóba ment, ahol Miksa császár szolgálatában állt. – mesélte Sebastian bácsi – És aztán majd húsz éve Juárez elnök ki is végeztette vele együtt. Legalábbis a család így tudja, bár azt hiszem a tábornok, a nagyapád, sejtett valamit. – Ezt hogy érted, bácsikám? – Levelet kaptam Mexikóból, Ferdinand bátyádtól, még 76-ban. – Gondolom, lassú volt a posta. – Ennyire nem az. Hamis volt a fivérem halálhíre. Akkor ért Bécsbe a levél, amikor odavoltunk a Himalájában. Aztán túlságosan lekötött apád eltűnése, így nem szóltam róla. De amint tudtam, odautaztam, és találkoztunk is. És ezt valahogy megtudhatta az öreg tábornok is, és utána már csak Phinchen nénéddel állt szóba. Akárhogy is... – váltott hirtelen hangnemet Sebastian bácsi visszatalálva szokásos stílusához – ...úgy érzem, éhen halok. Látogassuk meg a Rumpelt! Miután visszafiákereztek a belvárosba, beültek a doktor házával szembeni vendéglőbe. A Wendel Strauch képtörténetének Frau Rumpeléről elnevezett intézmény a hatlábú oroszlán házában volt, és a doktor különösen kedvelte, mert az épületnek nevet adó sarokdísz éppen szakterületére, a rendellenességekre emlékeztette. Mivel általában itt étkezett, már Gregor megjelenésére is tudták, hogy a doktor vacsorájáról van szó. Ezúttal azonban a torz segéd egy egész asztalt kért estére, amiből a személyzet nyomban kitalálta, hogy Sebastian bácsi lesz a doktor vendége, mert ő az egyetlen, akivel be is szokott ülni ide. A szokásos szívélyességgel fogadták hát a doktort és világutazó nagybátyját, amikor azok megérkeztek, bár kissé megütköztek a velük érkező kutya látványán. Bube
ugyanis még azok számára sem tűnt kutyának, akiknek fogalma sem volt róla, hogy mi is ő valójában. Eisenstadt doktor azonban túlságosan jó vendég volt ahhoz, hogy ezt szóvá tegyék, így a pincér már rezzenéstelen arccal vette fel a rendelésüket, és így is vitte asztalukhoz kicsivel később a három Schnitzelt. Míg a doktor és nagybátyja kedélyesen elbeszélgettek a vacsorájuk elfogyasztása közben, addig Bube olyan hangok közepette falta fel a maga adagját, amelyek a személyzet több tagját sűrű keresztvetésre ösztönözték. Majd a pincér erőt vett rettegésén, leszedte az asztalt, és visszasietett a konyhába a két kávéért, és a két szelet Demel-tortáért, melynek receptjét egyik régebbi pincérük lopta el a híres cukrászdából. – Kettőt? – kérdezett vissza a szakács – Tán ennyire hiányzott a vadásznak egy kis hazai? A doktor nem éppen édesszájú. A rejtély hamarosan megoldódott, amikor is a másik szeletet Bube kapta, és a hús elfogyasztásakor hallatott hangjait újra felidézve bekebelezte a süteményt is. A két Eisenstadt remekül mulatott azon, ahogy mindenki feszengve próbált meg minél távolabb húzódni tőlük, és minél előbb távozni. Aztán akadt valaki, akit nem rémített meg az ördög asztali viselkedése: egy a harmincas éveiben járó, nem éppen visszafogott öltözködésű hölgy lépett az asztalukhoz, akiről szinte sütött a feslett erkölcsűség. – Pepi! – kiáltott fel Sebastian – Ezer éve nem láttalak! Hogy megy a sorod? – Köszönöm kérdését, Eisenstadt úr. – felelte hamiskásan mosolyogva a hölgy.
– Eisenstadt úr... – nevetett Sebastian – ... az idejét sem tudom, mikor szólítottak így a régi barátok utoljára! – mondta, majd egy széket húzott az asztalukhoz, ahová a Pepinek szólított hölgy minden udvariaskodást megelőzve, helyet foglalt – De ki ez a jóképű fiatalember, Basti? – Na, így már jobb. Kedves Pepi, hadd mutassam be kedvenc unokaöcsémet: Jonathan bátyám egyetlen fia, dr. Joachim Eisenstadt. Őt szólíthatod Eisenstadt úrnak, ha akarod. – Doktor? Ez igen! – mondta a hölgy – Végtelenül örülök a szerencsének, hogy megismerhettem, Eisenstadt úr. Josefine Mutzenbacher a nevem, de így magunk közt megfelel a Pepi. – A bácsikám egy régi barátjától nekem is megfelel az Áhim. A kedélyesnek ígérkező társalgást ekkor a hirtelen belépő Gregor zavarta meg, aki rögtön gazdája asztalához sietett. – Jó estét Gazdám, Eisenstadt úr, jó estét Mutzenbacher kisasszony. – mondta körbenézve – Kérem, Gazdám, ha egy kis időre meg tudna válni a társaságtól... egy... betege keresi. – Gregor, mondtam, hogy ma nem fogadok betegeket. Ha nincs a halálán, akkor holnapig várnia kell. – Nem haldoklik, Gazdám, de attól tartok, nem tűr halasztást... Schönberg úr az. – Melyik Schönberg? – Az a Schönberg, amelyik a hátsó ajtón kopogtat, és nem a szalonban várakozik. – Értem, Gregor. – felelte nagyot sóhajtva a doktor, majd asztaltársaihoz fordult – Elnézést, de egy régi betegem az, és muszáj vetnem rá egy pillantást. – Menj csak, Áhim, majd mi elleszünk itt Pepivel! Kifelé menet a doktor, akit ugyan meglepett régi ismerősének hirtelen megjelenése is, de mégis jobban foglalkoztatott egy másik kérdés, hangot is adott kíváncsiságának. – Mondja, Gregor, honnan ismeri maga Mutzenbacher kisasszonyt? – Azt hittem, Gazdám, hogy őt mindenki ismeri Bécsben. Meglehetősen jó nevű... kurtizán. – Jézusisten, a nagybátyám régi barátja... – de a doktor úrrá lett zavarán, majd legyintett, és azt kérdezte – Milyen ügyben is keres Schönberg úr? – Nem közölte velem, Gazdám. – Rendben, Gregor. Akkor most menjen, és sürgönyözzön azonnal Trostlernak, hogy tudjon meg mindent a szoborról a Baziliszkuszház homlokzatán! – Igen, Gazdám.
Ezúttal Eisenstadt doktor is a hátsó ajtón keresztül lépett be otthonába, és rögtön a lenti vizsgálóba ment régi betegéhez. Egyetlen lámpás fénye világította csak meg a doktor munkaterületét, és a derengő fényfolton túl ott ült Schönberg Ottó, egyike a legtorzabb rendelleneseknek, akikkel valaha is találkozott. – Jó estét, Ottó. – Önnek is hasonlóképpen, doktorrr úrrr. – bár igyekezett tisztán artikulálni a szavakat, hangjába mintha némi morgás vegyült volna. – Mi hozta önt vissza Bécsbe, Ottó? – Búcsúzni jöttem, doktorrr úrrr. – Hogy érti? Hiszen már jó ideje átköltözött Magyarországra. Vagy tévedek? Mintha abban a csúnya betyárhistóriában segédkezett volna Xavér úrnak. – Tudja, márrr majdnem hetvenéves vagyok, és azt hiszem márrr nem húzom sokáig. Hazautazok Brrregenzbe, hogy ott haljak meg, ahol születtem. – És tőlem akart búcsút venni? – Első sorrrban a rrrokonaimtól, de előttük nem mutatkozhatok. Így levelet írrrtam mindegyiküknek, és arrrrrra akarrrom kérrrni, hogy amikorrr majd meghalok, ezeket vigye el, és mint az orrrvosom mondja el nekik, hogy mérrrt nem köszönhettem el személyesen. – Tudja, Ottó, roppant hízelgő, hogy rám gondolt, de mostanában igen sok a dolgom... – Nem kérrrem ingyen, doktorrr úrrr. – Igazán nem a pénzről van szó, Ottó, hanem tudja, a kutatásaim... – Igen, tudok rrróla, doktorrr úrrr. Grrregorrr elmondta, és azt hiszem, többet tudnék segíteni, mint bárrrki más. Ottó belehajolt a lámpa fénykörébe, és a sötétből emberi ábrázat helyett egy loncsos szőrű kutya pofája bontakozott ki. – Ha valaki, akkorrr ön tudja, hogy mi tett ilyenné, nem igaz, doktorrr úrrr? – Természetesen, Ottó. Ahogy azt néhány éve megállapítottam, szó sincs az esetében lycanthrópiáról vagy bármilyen mitikus badarságról. Ön, Ottó, egy rendellenes ember, de nem a torzak csoportjából, mint amilyen Gregor, hanem a rendellenessége inkább a delejesek csoportjához köti. A szervezete átalakítja magát valami mássá, amint egy olyan inger éri, amihez hasonulni tud. A dolog sajnálatos része, hogy ez az élete folyamán csak egyszer történhet meg, és a hasonulás azután állandósul, így... – Így, amikorrr 49-ben megharrrapott az a komondorrr, a szerrrvezetem elkezdte magát komondorrrrrrá alakítani. Odahaza Klushundnak csúfoltak, mikorrr márrr látszott, hogy mi törrrténik. El kellet bujdosnom, mielőtt felkötnek vagy kerrrékbe törrrnek a kerrresztútnál, mint annak idején Peterrr Stubbot. Magyarrrorrrszágra mentem, merrrt ott kezdődött az átok, és azt
rrreméltem, hogy ott találok majd valakit, aki véget tud vetni neki. De ehelyett mit találtam? – Xavér urat? – Szép is lett volna, de mielőtt vele találkoztam, eltöltöttem néhány igen kellemetlen hónapot egy utazó állatserrregletnél, ahol hecceken kellett rrrészt vennem. A Ferrrtelmes Ebemberrr lettem, vadállatokkal kellett verrrekednem, és néha emberrrekkel is, sőt egy idő után más, hozzám hasonló torrrz lényekkel. Aztán jött Xavérrr úrrr, és megszabadított. Emberrrhez sokkal méltóbb állást adott, még ha ahhoz is szörrrnyetegnek kellett lennem. De mindegy, Xavérrr elmondta, hogy sosem fogok meggyógyulni. Lehetek ezzel a fizimiskával üldözött fenevad vagy a törrrvény emberrre. Hősnek kiáltottak ki minket, a közbátorrrlétis fiúkkal, merrrt Rrrózsa Sándorrr rrrablóbandája ellen léptünk fel. De igazából azok is csak szerrrencsétlenek voltak. Rrrózsa Sándorrr márrr rrrégen a börrrtönben ült, mirrre mi találkoztunk a betyárrrjaival. Egy a lényeg, Eisenstadt úrrr, hamarrrosan meghalok. Az errrőm márrr nem a rrrégi, de az orrrrrrom még mindig az. Ha márrr a Jóisten ebet csinált belőlem, legalább lássuk hasznát. És hát mégsem voltak azok olyan rrrossz idők, Xavérrr úrrr emberrreivel. Szóval adjon nekem is szerrrepet a kutatásban, hadd legyen nekem is egy utolsó küldetésem. Még egy nagy kaland, mielőtt meghalok. – Nem is tudom, mit mondjak, Ottó... – Még most ne is mondjon semmit! Előbb még nekem van mondanivalóm. – Mondja hát, Ottó!
– Még nem, doktorrrom. Ha mind együtt leszünk, akik rrrészt vesznek a vadászatban, akkorrr feltárrrok egy titkot. Most pedig mennem kell. – Várjon, Ottó, hová akar menni? Hiszen azt mondta, hogy nem kerülhet a rokonai szeme elé. – Van elég hely Bécsben, ahol a magamfajta meghúzhatja magát néhány napig. Ha meg úgy dönt, hogy igénybe veszi egy vén ebemberrr szolgálatait, csak rrrajzoljon Grrregorrr egy verrres ikszet az ajtófélfára, és jövök. Na, most segítsen, fenség! – ezzel díszes sétabotjára támaszkodva kelt fel ültéből. Eisenstadt doktor eleinte nem tudta, mire vonatkozott ez a felkiáltás, de aztán az ebember felmutatta neki a botot, melynek végén egy ezüstfej volt: Ferenc József császáré. – Igen, most márrr én támaszkodok őrrrá. Isten áldja, Eisenstadt úrrr. Eisenstadt doktor csak rövid ideig gondolkodott Schönberg úr távozása után, és ő maga rajzolta oda a megbeszélt jelet az ajtófélfára, ami az első jele volt a következő éjjel tartandó haditanácsnak. Gregor éppen ekkor érkezett vissza, de a doktor rögtön újabb feladattal bízta meg. – Gregor, jó, hogy jön! Elküldte a sürgönyt? – Igen, Gazdám. – Kiváló, Gregor. Akkor most forduljon vissza, és küldjön egy újabb sürgönyt Trostler úrnak! Tudassa vele, hogy holnap éjjel feltétlenül számítunk a jelenlétére egy szigorúan szakmai jellegű összejövetelen, és hogy addig járjon a végére a feladatainak! Megjegyezte, Gregor? – Igen, Gazdám, rögtön indulok. – Nagyszerű, Gregor, és amikor visszaért, hozza be Bubét a házba! – Elnézést, Gazdám... – Látja, Gregor, ott van kikötve a Rumpel elé. Gondolom, Sebastian bácsinak sürgős dolga akadt... Mutzenbacher kisasszonnyal... remélem, nem az én vendégszobámban... mindegy, szóval, ha visszaért hozza be Bubét. Még a végén ellopná valaki. – Igen, Gazdám. – És, az Ég szerelmére, akárhová is teszi, nehogy bejusson a galambházba!
Jegyzetek
4. Felbukkan egy újabb régi ismerős o A Schönlaterngasse 7. alatti épület az ún. Baziliszkuszház (Basiliskenhaus), csakúgy mint a való életben. A falfestmény jelenleg olvasható, de valószínű, hogy a XIX. század végén éppen nem volt jó állapotban, mert addigra nagyon lekopott már, de még nem restaurálták. A falfülkében lévő kőfigura is tényleg ott van. Sőt az utcában van egy, a Baziliszkuszhoz címzett fogadó is, ami mutatja, hogy ez a legenda milyen élénken él a bécsiek emlékezetében és mennyire foglalkoztatja képzeletüket még ma is. o Az Asa foetida egy fűszer, ami a Ferula assa-foetida, azaz a bűzös aszat nevű növény beszáradt tejnedvéből készül, csípős, kesernyés és erőteljesen fokhagymaszagú, de azok számára is fogyasztható, akik nem bírják a fokhagymát. India és Perzsia területéről származik, és már akkoriban kedvelt fűszer volt – sőt már a rómaiak idején az volt. Nálunk aszatgyanta a neve, ami nem éppen étvágygerjesztő, de semmi a német nevéhez képest, ami Teufelsdreck, vagyis ördögszar. Ennek ismeretében már megérthetjük Sebastian bácsi fölöttébb ízetlen tréfáját. o A Tábornok vagy az öreg tábornok – azért a megkülönböztetés, mert Ferdinandnak is volt tábornoki rangja – ahogy a szövegből is kiderül, Sebastian bácsi apja, így Eisenstadt doktor nagyapja, Wilhelm Eisenstadt. Hogy miért olyan fagyos a viszonya gyermekeivel, javarészt kiderült már a március 15-ei cikkekből, de alább összefoglaljuk. o Ferdinand Eisenstadt volt a doktor apjának bátyja – illetve azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy még most is az – aki a Szabadságharc idején Haynau táborszernagy parancsnoksága alatt egy mutáns csodafegyvert vetett be a magyarok ellen. Ez az első Doppeladler volt – nem a kortárs osztrák szuperhősök – ami Ferdinand két ikerhúgából állott, akik félelmetes léptékű telekinetikus erővel bírtak külön-külön is, de együtt erejük nemcsak összeadódott, hanem még föl is erősödött, így a csatatér minden fegyverét, holttestét és lótetemét is táv-mozgatni tudták. Támadásukat a Batallion X visszaverte, és a harc közben kifejtett erőfeszítésbe a lányok egyike – Annemarie, azaz Mariechen – belehalt, míg a másik – Wilhelmina, azaz Minchen – elveszítette emberfölötti képességeit, de ép elméjét is. Az öreg tábornok azért haragszik a fiára, mert kockára tette a húgai életét, és miután Sebastian fölvette vele a kapcsolatot, vele sem áll szóba többé. o Phinchen néni, azaz Josephine Eisenstadt a Tábornok legfiatalabb (és összesen hatodik) gyermeke, a doktor nagynénje. Bár egy magyar nemeshez ment feleségül, mégis ő az egyetlen, akivel apja tartja a kapcsolatot gyermekei közül – a halott lány és a két kitagadott fiú mellett, a doktor apja eltűnt egy északi expedíción, Minchent pedig sosem látogatja a tébolydában.
o Miksa császár és Juarez elnök voltak a főszereplői az ún. mexikói kalandnak (ami nem egy film, hanem egy történelmi fogalom), melynek során Habsburg Miksa – Ferenc József császár öccse – Mexikó császára lett, majd Benito Juarez elfogatta és agyonlövette embereivel – így az XEmbörök valóságában elméletileg többek között Ferdinand Eisenstadttal – együtt. Miksa, azaz Habsburg–Lotaringiai Ferdinánd Miksa József főherceg volt Ferenc József legidősebb öccse, és így Rudolf főherceg születéséig az OsztrákMagyar Birodalom trónörököse is. 1864-ben miután a korábbi császárságot megdöntő polgári vezetés ellen egy népszavazás – melynek eredményét azok sosem ismerték el – egy újabb császárság megalapítása mellett döntött, III. Napóleon javaslatára Miksa (innentől Emperador Maximiliano I de México) elfoglalta a trónt. Népszerűségét – mivel a nép szemében őt a francia megszállók ültették a trónra, ez nem volt éppen széleskörű – számos intézkedéssel igyekezett növelni, így örökbe fogadta az előző császár gyermekeit illetve amnesztiát ajánlott az elűzött Benito Juárez elnöknek. Azt ő nem fogadta el, így Miksa elrendelte elfogott híveinek kivégzését, és mivel sok híve volt, és ebből jóval több a nem elfogott, így miután amerikai nyomásra a franciák távoztak, Miksát elfogták és kivégezték. Bár egy legenda szerint csak vaktölténnyel lőttek rá, és ő továbbél San Salvadorban Justo Armas néven, hogy ez így volt-e nem tartozik szorosan jelen történetünk tárgyához. o A Rumpelről már volt szó, a vendéglőnek otthont adó épület, a hatlábú oroszlán háza a valóságban is az – persze itt a Rumpel helyett valami más van. Ami a hatlábú oroszlánt illeti, esetében nem egy mutációról, hanem egy építészeti megoldásról van szó. Az oroszlánszobor az épület sarkán áll, és az egymást metsző mindkét utca felőli homlokzaton külön hátsó fele van. De még így is, milyen jól hangzik, hogy egy mutációt kutató orvost a hatlábú oroszlánnál kell keresni. o A Schnitzel itt a Wiener Schnitzelre utal, ami a bécsi szelet, és manapság már azonosnak tekintjük a magyar rántott hússal, de akkoriban még csak borjúhúsból készült. Azóta már sok helyen átálltak a sertéshúsra, de a történet idején még új volt ez a fogás. Első receptjét 1884-ben adták ki, és egy legenda szól arról, hogy Radetzky tábornagy vitte Lombardiából Bécsbe, de mint az a legendáknál gyakran előfordul, a tények itt sem erősítik meg a történetet. o A Demel torta természetesen a Sacher torta megfelelője az X-Embörök világában. A valóságban Franz Sacher 16 éves konyhalegényként kreálta meg a később az ő nevét viselő tortát, Metternich herceg konyháján 1832-ben, mikor a főszakács betegsége miatt be kellett ugrania. Végleges
receptjét fia, Eduard alakította ki a Demel Cukrászdában gyakornokként, így az a hely lett a jogtulajdonos. Később azonban megalapította a Sacher Szállót, és ott is árulta a saját kreálmányát. Halála után ez egy jogvitához vezetett, aminek az a megegyezés vetett véget, hogy a Sacher hotel tortája Original Sacher-Torte néven, míg a Demel-féle Eduard Sacher-Torte, majd Demels Sacher-Torte (a népnyelvben pedig Echte Sacher-Torte) néven fut. A különbség egyébként az, hogy a Demel-félében középen is van egy sárgabaracklekvár-réteg (és felénk is ez a verzió az elterjedtebb), míg a másikban nincs. Mivel túl száraznak tartják, Bécsben tejszínhabbal (Schlagobers) szolgálják föl. Egyébként a torta megkreálásáról az a városi legenda járja, hogy véletlenül sikerült, mert a konyhalegény egy recept alapján dolgozott, de a kakaót kétszer is beletette, és így lett olyan, amilyennek ismerjük. Persze, tudjuk, mi a helyzet a legendákkal – illetve, ha Franznak tényleg ekkor sikerült kialakítania a tortát, akkor vajon minek a receptjéből dolgozott? o Pepi, azaz Josefine Mutzenbacher az osztrák irodalomból – illetve a német pornófilm-iparból – kölcsönzött figura. Eredetileg egy regény - Josefine Mutzenbacher. Die Geschichte einer Wienerischen Dirne. Von ihr selbst erzählt., Tandori Dezső fordításában Josefine Mutzenbacher: Egy kis bécsi kurva emlékezései – főszereplője, melyben a kb. 14 éves Pepi elmeséli élete történetét, és találkozását a szexualitással, majd a prostitúció világával, melynek igen fiatalon ő is a részese lett. A kötet roppant híres volt, és a főszereplő alakját a német pornóipar számos filmben földolgozta, számos olyan momentummal kiegészítve történetét, melyről sem a könyvben, sem az annak hatására íródott számos folytatásban és epigonban sem esik szó. A könyv legnagyobb érdekessége, hogy névtelenül adták ki, és a szerző személyét illetően egészen sokáig a két legfőbb "gyanúsított" Arthur Schnitzler és Felix Salten volt. Jelenlegi tudásunk szerint – bár ő maga ez ügyben nem volt hajlandó nyilatkozni – a könyv szerzője Felix Salten, azaz ugyanaz a pesti születésű Salzmann Zsiga, akinek a világirodalom a Bambit is köszönheti. o Bregenz Vorarlberg tartomány székhelye, Ausztria legnyugatibb nagyvárosa. Ide kötődik a Klushund legendája, aki egy óriási fekete kísértetkutya, tányér méretű szemekkel, és aki egy valamikor a harmincéves háborúban a várost a svédeknek föladó árulóból lett. Ami Schönberget illeti, a gúnynév csak azért ragadt rá, mert ő is bregenzi illetőségű, és egy emberből lett eb, amúgy emberként nem volt áruló, kutyaként nem volt fekete és egyáltalán nem volt kísértet.
o Peter Stubb (vagy Stump, illetve még számos más alakban is fönnmaradt a neve) híres német farkasember volt a XVI. században. Az ÉszakRajna-vesztfáliai Bedburgban és környékén tevékenykedett, és a korabeli per tanúsága szerint vérfarkasként követett el számos gyilkosságot és nemi erőszakot (vérfertőzőt is), amiért is 1589-ben kerékbetörés, lefejezés, majd ezt követően máglyán elégetés által kivégezték. A kor egyik leghíresebb farkasember-esete volt – bár több száz hasonló per lefolyt ott néhány évszázad alatt – mert nemzetközi érdeklődést váltott ki, angol, holland és dán források is megemlékeznek róla. Alakja olyannyira legendássá vált, hogy a környék folklórjában a farkasember egy speciális változata is Stüpp néven ismert, Peterre utalva ezzel. Kivégzését számos famajd rézmetszet örökítette meg, ezek némelyikén farkasember is látható. o Az a Xavér úr, akit a doktor említ, az X-Embörök mentorának őse, Xavér Ágoston. Minthogy a történelem ismétli önmagát, így ő maga is agyjáró – illetve akkori szóhasználattal távszenvész – volt, akit egy baleset járásképtelenné tett, majd ő is a vezetője lett egy csapat mutánsnak, akik X-Emböröknek hívták magukat. Xavér Ágoston a márciusi ifjak egyikeként nagy hanggal hirdette a forradalmat Petőfi és Vasvári oldalán, majd a Szabadságharcból is aktívan kivette részét, de egy ágyútalálat szétroncsolta mindkét lábát, melyeket aztán Dér Kálmán felcser térd alatt eltávolított. A Kiegyezést
követően Ráday Gedeon királyi biztos – illetve a háttérből manipuláló Báthory Emlékbizottmány – bízta meg azzal, hogy kerítse elő a Tízeseket, azaz a Szabadságharc mutáns elitalakulatának még élő tagjait, és alakítson belőlük közbátorléti őrséget a betyárvilág fölszámolásának támogatására. Segítségül Nyári Gergelyt kapta – Egyszemű Óriás ősét – aki a Szabadságharc eltitkolt történetének is nagy szakértője volt. Együtt fölkutatták az egykori csapat minden tagját, de csak Hevesi Jakabot – a leendő Torkosborzot – és Derék Frigyest – Jégkocka ősét – tudták rávenni, hogy részt vegyenek a Közbátorléti Őrségben. A csapat Schönberg Ottóval, az időközben Fertelmes Ebemberré alakult egykori ellenféllel, Pipacs Sanyival, egy mutációt semlegesíteni képes gyerekkel, illetve egy magát Timár Mihálynak nevező figurával egészült ki. Timár, aki valójában az Összekuszálóval való harc során átmenetileg új képességekre szert tett, időutazó Éjmászó volt, adta az így előállt csapatnak az X-Embörök Közbátorléti Őrség nevet. o Rózsa Sándor, a betyárkirály az X-Embörök világában nem sokban különbözött attól, aki a mi világunkban volt, talán csak abban, hogy mutáns volt, anélkül persze, hogy ezt tudta volna. Míg mi a róla szóló legendák egyikének tudjuk be, hogy nem fogta a golyó, az XEmbörök valóságában tényleg nem fogta, mert Dózsa György leszármazottja volt – amint arra a mutánsok genealógiáját kutató Anonymus rámutatott – és örökölte annak sebezhetetlenségét. Illetve betyárbandájában is voltak mutánsok, és ezek már Rózsa Sándor bebörtönzése után összecsaptak az akkori X-Embörökkel (egy, a betyárok és az XEmbörök Közbátorléti Őrség történetét földolgozó képregény szerepel a későbbi terveink között, de jelenleg még a hozzá tartozó anyaggyűjtés folyik). Rózsa Sándor egyébként birodalom-szerte, így Ausztriában is közismert figura volt, így végezetül itt van róla egy német nyelvű sajtóból származó kép.