Eisenstadt doktor és a Baziliszkusz átka ...mert a kígyó magvából baziliskus jő ki, a melytől szárnyas sárkány származik. – Ézsaiás 14:29
5. Schönbergék rendellenessége
A következő éjjel összeült a haditanács a laboratóriumban. Trostler úr a papírjait rendezgette. Sebastian bácsi Bubét dajkálta a karján. Riegler úr előtt egy zsákvászonnal letakart , különös alakú tárgy feküdt az asztalon, míg ő maga egy természettudományos könyvben keresgélt egy bizonyos oldalt. Eisenstadt doktor pedig jegyzetfüzetébe irkált, amikor megszólalt a hátsó ajtó csengője, és Gregor hamarosan bevezette a Ferenc József fejű botjára támaszkodó, idős ebembert. A kölcsönös bemutatkozás után – bár a doktor felkészítette az egybegyűlteket, Schönberg úr külsejével szembesülni mégis megrázó élmény volt – Eisenstadt doktor vette magához a szót. – Kedves barátaim, örömömre szolgál, hogy ma éjjel valamennyien ide tudtak fáradni. Azért gyűltünk össze, hogy számot adjunk a Baziliszkusz ügyében eddig elért eredményeinkről. Ha megengedik, én kezdem. – Halljuk! – kiáltotta Sebastian bácsi, a többiek egybehangzó helyeslése közepette. – Nos, hűséges segédem, Gregor hívta fel a figyelmemet néhány napja a Baziliszkusz legendájára, és hamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy az amúgy hat és fél évszázaddal ezelőtti eset nagy valószínűséggel kapcsolatban áll fiziológiai kutatásaimmal. Azóta elolvastam mindent, ami az esetről fellelhető, és amennyiben nem pusztán kitaláció a történet, egy valóságos élőlényt rejt a legenda. És mint az eddigi kutatásaim közben kiderült, a mi Baziliszkuszunk mellett, számos másikat is említenek helyi hagyományok, többek között Torgauban, Budessenben és Aachenben is. Számomra ez egy illetve alkalmasint több valós lényre utal, melyek a századok során hol itt, hol ott, de teljesen bejárható földrajzi távolságon belül bukkantak fel. Ezzel kapcsolatban, kérem, Riegler úr, ha volna szíves... – Természetesen, doktor. – Florian Riegler preparátor felkelt ültőhelyéből, maga elé helyezte a könyvet az asztalra, majd a zsákvászonnal letakart tárgyra mutatott, és miközben lehúzta róla az anyagot, elkezdett magyarázni – Ez a lény, uraim, a Basiliscus plumifrons, azaz a homloklebenyes baziliszkusz, melyet
éppen tíz éve írt le először az amerikai Cope úr. Néhány hasonló fajjal együtt, mint amilyen a Wiegmann úr által még 1828-ban le... – Riegler úr, kérem, szorítkozzon a lényegre! – Természetesen, doktor. Tehát a baziliszkusz, vagy ahogy eredeti élőhelyén, Közép-Amerikában nevezik, lagarto de Jesús Christo, nevét a középkor óta ismert mitológiai lényről kapta. Ez nem is meglepő, hiszen tarajos kakasfeje van, még ha csőre nincs is, békateste, és hosszú kígyófarka, bár ha jobban megnézik ezt az amúgy remek állapotú példányt... megjegyzem, jómagam preparáltam... láthatják, hogy semmiféle kakas-béka-kígyó szörnyetegről nincs szó, mindössze egy jókora gyíkról, szembetűnő tarajjal. Namármost, ha a bécsi Baziliszkusz egy valóságos állat, és én mint zoológus, természetesen ebből indultam ki, akkor ez a hüllő az első számú gyanúsított. Mivel azonban 1212ben, azaz tehát kettőszáznyolcvan évvel Kolumbusz Kristóf felfedezése előtt semmiképpen sem jelenhetett meg itt egy újvilági állat, már ki is zárhatjuk. A következő természetes élőlény feltételezése már jóval merészebb volt. Nyilván mindannyian ismerik Verne úr kitűnő regényét, az Utazás a Föld középpontja felét, és mint azt tudják abban a könyvben is eleddig kihaltnak hitt állatok élnek még ma is mélyen a földfelszín alatt, és ha emlékeznek arra a részre... – Riegler úr, kérem, a lényeget!
– Elnézést, doktor. Szóval a homloklebenyes baziliszkuszt felfedező Cope úr egy másik felfedezése egy diász korszakbéli ásatag hüllő, a Clepsydrops limbatus... – Riegler itt felvette a könyvet az asztalról, és mutatott egy ábrát a szörnyetegről az egybegyűlteknek – ...mutat számos hasonlóságot ezzel a gyíkkal. Ellenben jóval nagyobb, és vérengzőbb, sőt ha ma élne, akár az emberre is veszélyes lehetne. – Ezesetben örömmel vállalom a kilövését! – vetette közbe Sebastian bácsi. – Attól tartok, arra nem lesz szükség, Eisenstadt úr. – folytatta előadását Riegler – Ha feltételezzük is, hogy Verne úr regényének van némi valóságalapja, akkor sem valószínű, hogy egy a föld mélyében évmilliókat túlélt ősszörnyeteg, egy kútásás során előmásszon rejtekéből itt, Bécsben, hogy utána egy mitikus szörnyetegként azonosítva vonuljon be a helyi folklórba. Ráadásul, bár tagadhatatlanul mutat némi hasonlóságot a közép-amerikai gyíkkal, annak mitikus előképével már kevésbé, látják... – újra körbemutogatta a képet – ... rövid farok, óriási ragadozó fej. szóval végkövetkeztetésem az, hogy az egyik lehetséges lény már nem, a másik még nem lehetett a hírhedt bécsi Baziliszkusz, így minden bizonnyal valamiféle rendellenességgel állunk szemben. Köszönöm. – Mi is köszönjük Riegler úr kimerítő magyarázatát. Így, hogy átvettük a lehetséges gyanúsítottak listáját, nézzük, mi maradt. Vagy arról van szó, hogy egyáltalán nem volt semmiféle szörnyeteg, vagy valami volt, ami szörnyetegnek tűnt, de nem volt az, vagy pedig az történt, amiben mára szinte biztos vagyok, méghozzá, hogy egy rendellenes ember megjelenése ihlette a legendát. Hiszen akkoriban a baziliszkusz, mint mitikus szörnyeteg elég közismert volt, és ha valami olyat láttak, amit nem értettek, logikus, hogy valami olyannal próbálták megmagyarázni, amit viszont ismertek. De most nézzük tovább! – a többiek némán bólintottak, majd az ülést vezető Eisenstadt doktor a következő bajtársat szólította – Trostler úr kettős feladatot kapott: Egyrészt, hogy biztosítson engedélyt a Schönlaterngasse 7 udvarán a kút feltárására, másrészt meg, hogy tudjon meg mindent a ház homlokzatát díszítő kőbaziliszkuszról. Halljuk hát, mire jutott, Trostler úr! – Igen. Nos... ami a feladataimat illeti... – a fiatalember idegesen babrált papírjaival – ...szóval, mind ismerjük a Birodalom bürokráciáját. – Igen, de hogy jön az ide? – kérdezte Sebastian bácsi. – Hát úgy, Eisenstadt úr, hogy nem sikerült megszereznem a szükséges engedélyeket. Természetesen tettem lépéseket ezügyben, de a hivatalos ügymenet végeredménye, ami korántsem biztos, hogy nem egy megtagadott engedély lesz, leghamarabb két-három év múlva várható. – Eisenstadt doktor és a többiek rosszalló pillantása feszélyezte az ifjú Trostlert, így gyorsan másik feladatáról kezdett beszélni – ...ami viszont a kőbaziliszkuszt illeti... a földtan-tudós Eduard Suess 62-ben végzett vizsgálataira támaszkodtam, illetve, személyesen is
beszéltem Suess úrral. Azon az állásponton van, hogy a legenda magyarázata pusztán geológiai természetű, és valójában nem volt szörnyeteg a Schönlaterngasse 7 kútjában. – És a kőbaziliszkusz? – Igen, az. Szóval, Suess úr elmagyarázta, hogy az a kőfigura egy úgy nevezett homokkő... – Trostler úr a jegyzeteiben kutatott – ...konkréció, ami teljesen természetes a Bécs altalaját adó tegel között lévő homokrétegekben. Minden bizonnyal a kútfúrás hozta felszínre, és a legenda miatt egészítették ki a Baziliszkuszra emlékeztető részekkel. A babonás parasztok mindig is előjeleket láttak az ehhez hasonló kövekben, és így minden bizonnyal... – Bocsásson meg, hogy a szavába vágok, Trostler úr... – vetette közbe Florian Riegler – ...de, ha jól értem már a kút fúrása során előkerült az a kő. – Pontosan. – És valamikor később baziliszkusszá alakították? – Igen. – És miért? Miért éppen azt a követ? – Feltételezem, azért, mert ugyanonnan származott, ahonnan a hipotetikus szörnyetegük. – Értem, értem. – folytatta Riegler úr – De, hol volt addig a kő? Miért őrizték meg? És mennyi idő múlva lett belőle a kőbaziliszkusz? És ha jóval később, akkor miért tartották fontosnak megőrizni? – Igen, Riegler úr, értem, mire gondol. Nos, Suess úr szerint, a kút fúrása közben, a kővel együtt valamiféle... – újra a jegyzeteibe mélyedt – ...kénhidrogénes gáztódulás is a felszínre került, ami rendkívül kellemetlen szagú. És a Schönlaterngasséban dolgozó kútfúrók gondolták azt, hogy egy baziliszkusz jelent meg, mikor mérges, büdös gázok törtek fel a föld alól, és ott volt a kő is, ami akkor nem hasonlított eléggé szörnyetegre, de később olyanná alakították. – És akkor mi a helyzet a legenda többi szereplőjével? Hogy jönnek ők a képbe? – kérdezte ezúttal Sebastian bácsi – És ami a legfontosabb, most lesz szörny, amire lőhetek, vagy nem? Florian Riegler kért szót. – A régebbi keletű baziliszkusz-legendákban a szörnyeteg pillantása is halált hoz, de ennek mikéntjére vagy nem térnek ki a források, vagy méregről, sőt akár sugarakról beszélnek. Ez az egyszerű emberek kíváncsiságát természetesen nem elégítette ki, így a későbbi szerzők, nyilván klasszikus műveltségükre támaszkodva a görög mondavilág Gorgóinak kővé változtató pillantását tulajdonították a Baziliszkusznak. És milyen jól kapóra jön egy ilyen legendaváltozat, amikor adva van egy baziliszkusz-támadás, mely után
hátramarad egy kőszörny. De ismét felmerült egy probléma! Hans és a tükör. Vagyis, ha Hans a péklegény, aki lehet, hogy nem is létezett, egy tükörrel ereszkedett le a kútba, hogy elpusztítsa a szörnyet, akkor vajon mért nincs sehol sem olyan változata a legendának, ahol a tükörbe pillantó szörny kővé válik? Mindenütt arról van szó, hogy szétpukkan mérgében. És ha a kőszörny megmagyarázására született csak Hans története, akkor miért nem magyarázza azt meg? Erre a kérdésre Schönberg Ottó, az agg ebember adott egy váratlan választ. – Urrraim! Hans der Gelbhaarrr igenis létezett. És az igazi neve Johannes Schönberrrg volt. Ottó bejelentését döbbent csend fogadta. Majd kérdezősködés, és hosszas magyarázkodás következett, melyből sok minden kiderült. Schönberg Ottó Bregenzben született, és akkor még Otto Schönberg volt. A családja igen régi, és szövevényes volt, és fiatalkorában Ottó számtalan órát töltött a Schönbergek történetének tanulmányozásával. Így megtudta azt is, hogy ősei valamikor Bécsben éltek, és onnan vándoroltak szét. Az ő ága előbb Tirolban, majd Vorarlbergben telepedett le, de voltak, akik Salzburg környékére költöztek, és aztán volt egy másik ág, amely Csehország és Magyarország irányába költözött, ezek a Schönbergek zsidók voltak. Ottó nem értette, hogyan lehetett a családon belül ilyen szembetűnő valláskülönbség, és végül arra a következtetésre jutott, hogy valamikor mind zsidók voltak, de egy ág valamiért kikeresztelkedett, és akkor megszakadt a kapcsolat. Azóta azonban sok idő telt el, és a különböző ágakról származó Schönbergek némelyike ismét Bécsben élt. Mivel az ebember halálát érezte közeledni, úgy döntött, hazatér, de előtte meglátogatja Bécset, ahonnan családja ered, és vagyonát szétosztja az itt élő rokonai közt, a vorarlbergiek ugyanis nem állnak szóba vele. Mivel azonban nem tudott róluk semmit, első útja egy régi ismerőséhez, Eisenstadt doktorhoz vezette. Mikor először találkozott vele, már erősen előrehaladott állapotban volt ebemberré alakulása. A doktor megvizsgálta, és köntörfalazás nélkül megmondta neki, hogy rendellenes szervezete kutyaszerű lénnyé alakul éppen, és ezt nem lehet visszafordítani. A farkasember-legendákat idéző átalakulás okainak keresése közben derült ki, hogy Ottót megharapta egy komondor még 49-ben Magyarországon, amikor Haynau táborszernagy és Eisenstadt tábornok rendellenes csodafegyvert vetett be a magyarok ellen, mire azok is egy rendellenes alakulattal válaszoltak. Így szerzett tudomást a doktor arról, mi is történt iker-nagynénjeivel, ami ahhoz vezetett, hogy a nagyapja kitagadta Ferdinand bácsit. Majd Eisenstadt doktor felállított egy hipotézist, mely szerint Otto rendellenességének lényege az, hogy szervezete hasonul valamihez, ami
egyszer sokkszerűen érte. Bár Ottón nem tudott segíteni, úgy gondolta, állapotának ismerete érdekes adalékot szolgáltat neki a rendellenesség kutatása során. Sőt még Bregenzbe is elutazott, hogy megvizsgálja Otto gyermekeit, arra a kérdésre választ keresve, hogy a 49 után született lányában van-e bármi, ami a rendellenesség öröklésére utal. Otto eközben átköltözött Magyarországra, ahol Ottó lett belőle és éppen a háborús ellenfelei közt kezdett új életet. Mikor ezeknek a tisztázásáig eljutottak, Eisenstadt doktor behozatta Gregorral a leveleket, melyeket az ebember írt bécsi rokonainak. – Mondja, kérem, Ottó, mennyire ismeri őket? – Egyikükkel sem találkoztam még személyesen, doktorrr, de tudja jól, hogy amelyik rrrokonommal már igen, az hallani sem akarrr rrrólam többet. – Nem, nem, nem, Ottó. Engem az érdekel, hogy ezek közül bárki más is rendellenes, illetve, hogy van köztük olyan, aki Hans ágáról származik? – Ha egy Schönberrrg rrrendellenes lenne itt, akkor nem hiszem, hogy lenne neki lakcíme, így akiket fel tudtam kutatni, minden bizonnyal emberrrek. Ami viszont Hans utódait illeti, rrróluk semmit sem tudok. A doktor agyában máris fantasztikus torzulások lehetősége kísértett, amik akár karnyújtásnyi távolságra lehetnek tőle. Nem újabb ebemberekre gondolt ő, hanem egy kiterjedt rendellenes családra, mely évszázadok óta jelen van, bármelyikük bármivé átalakulhatott, és egyikük valaha szemtől szemben találkozott a Baziliszkusszal – akármi volt is az. Pár perc gondolkodás után, míg társai néma csendben vártak, a doktor kifejtette elméletét Schönbergék rendellenességéről. – Tehát, uraim, ha mindent egybevetünk, amit Schönberg úr elmesélt nekünk, amit Riegler úr és jómagam feltételezünk a Baziliszkuszról, és amit Trostler úr megtudott Suess úrtól a legenda földtani hátteréről, akkor levonhatunk többféle következtetést is. – Például, hogy nem volt szörnyeteg egyáltalán, csak valami gáztódulás. – mondta Trostler úr. – Vagy, hogy Hans létezett ugyan, és valamit az ő rendellenes mivoltában... tudomisén, lement a kútba, és ott a gáztolulástól valamivé torzult... vagy valami ilyesmi... és ezt értették félre aztán. – mondta el saját elméletét Riegler úr. – És akkor most végül is, van szörny, amit lelőhetek, vagy nincs, vagy utoljára hatszáz éve volt, vagy még csak akkor se? – tette fel az őt leginkább foglalkoztató kérdést Sebastian bácsi. – Nos, uraim, számos megoldás lehetséges, és leginkább azzal rokonszenvezek, amelyben maga Hans a szörnyeteg. Mert meg vagyok róla győződve, hogy szörnyeteg igenis volt. És abban is, hogy az elpusztult akkor, több mint hatszáz éve, de... – Na, akkor rám itt már nem lesz szükség. Megyek, és megsétáltatom Bubét.
– De... csak várj még, bácsikám... abban is biztos vagyok, hogy voltak újabb szörnyetegek is. A többi baziliszkusz legenda szereplői, Torgauból meg Aachenből, meg tudomisén honnan. Ők mind későbbiek, és mind hasonlóképpen vannak leírva. Ha csakugyan Hans volt a Baziliszkusz, akkor ezek az ő leszármazottai. És hogy ennyi év alatt, csak ennyien váltak szörnyeteggé, az azt feltételezi, hogy Hans leszármazottai emberszerűek voltak, ahogyan Ottó leánya is az, de ott lappangott bennük a szörnyeteggé válás lehetősége. És bizony időrőlidőre némelyikük szörnyeteggé is vált. De ha nem is vették észre az összeset, ez akkor sem sok a lehetséges leszármazottak teljes számához képest, vagyis a legtöbbjük emberként tudta leélni az életét, és utódokat is nemzett, amit feltevésem szerint szörnyetegként nem lett volna módjuk. – Mért, ha a Baziliszkusz csak egy átváltozott ember, akkor igenis van rá esély, hogy egy asszonnyal együtthálva, utódot hozzon létre. – vetette ellen Riegler úr. – Ezzel nem is vitatkozom. – válaszolt Eisenstadt doktor – De a legendák tanulsága szerint sokkal inkább alkalma nem lett volna rá a szörnyetegnek. Egyikük sem garázdálkodott sokáig, mire akadt valaki, aki az elpusztítására vállalkozott, és mire csak a közelébe juthatott volna az alkalmas fehérnépnek, már el is pusztították. – És arra még nem is gondolt senki, hogy az egész úgy igaz, ahogy a legenda tartja? – csatlakozott Sebastian bácsi. A többiek egy pillanatra el is hallgattak, annyira meglepte őket a nagy utazó első kérdése, mely nem a Baziliszkusz levadászását érintette. – Mármint, ha Hans tényleg csak Hans, a pékinas volt, akinek csak a mester lánya kellett. A szörnyeteg meg, akármi is volt, jól kapóra jött neki, hogy hőssé váljon. Ez a lehetőség tényleg elképzelhetetlen? – Igazából, mi a szörnyre koncentráltunk eddig, és fel sem merült, hogy Hans, aki nagy valószínűség szerint nemcsak létezett, de rendellenes is volt, igencsak ideális gyanúsított... – És ha nem tudjuk, mi volt az a szörny? Számít az valamit? Hiszen a dolog hatszáz éve történt! – folytatta egyre jobban felhevülve Sebastian – Valószínűleg sosem tudjuk meg az igazat. De ha igen, akkor biztosan nem itt! Menjünk oda, és járjunk utána! És ha ott semmit sem találunk, akkor elmegyünk Torgauba, és megnézzük ott. Aztán Baselbe, aztán Aachenbe, meg ahová még kell. Látják ezt a kis állatot, uraim? – felmutatta Bubét – Azt mondták rá, hogy ördög. Mások azt, hogy csak egy kis ragadozó. Mások szerint gonosz szellem. Megint mások szerint nem is létezik. És, mit számít, mit mondanak? Egyszerűen el kellett menni Vandime...Tasmaniába, és az igazság ott mindjárt kiderült! – Szóval azt javaslod, bácsikám, hogy... – Azt mondom, menjünk el oda, ahol a történet játszódik, és nézzük meg, mi van ott! Mert anélkül nem leszünk okosabbak. – Trostler úr szerint, az engedély kiállítása...
– Nem a büróban dől el az igazság. Trostler úr megpróbálta, és nem járt sikerrel. Semmi gond, holnap majd én próbálom meg. – Eisenstadt doktor sosem látta még ilyen eltökéltnek a nagybátyját olyan dologgal kapcsolatban, amely több ezer mérföldnyire sem volt, és lelőni sem feltétlenül lehetett. A tanácskozást nem sokkal ez után berekesztették. Trostler úr azt a feladatot kapta, hogy tudjon meg mindent Hans leszármazottairól, Riegler úr pedig azt, hogy helyezzen készenlétbe expedíciós felszerelést arra az esetre, ha leereszkednének a kútba. Majd abban maradtak, hogy rögtön megtartják a következő gyűlést, amint bárki bármilyen eredményt elér, és a hajnal első sugarainak megjelenésekor ki-ki szállására tért.
Jegyzetek 5. Schönbergék rendellenessége
o A homloklebenyes baziliszkuszt (Basiliscus plumifrons) 1876-ban írta le Edward Drinker Cope, de a rokonsága addigra már ismert volt. Carl von Linné, akinek a tudományos név formáját is köszönhetjük 1758-ban adta az első ismert fajnak a Basiliscus basiliscus nevet, utalva ezzel a mitikus szörnyetegre. Tíz évvel később az osztrák Josephus Nicolaus Laurenti már a basiliscus nemzetséget is leírta, melynek a Linné által elnevezett sisakos és a Cope által leírt homloklebenyes baziliszkuszon kívül még más tagja is van. A lagarto de Jesús Christo, azaz Jézus Krisztus gyík a baziliszkuszok azon képességére utal, hogy a vízen járnak. Ez persze nem hasonlítható az idevágó bibliai jelenethez, de való igaz, hogy testfelépítése illetve a víz felületi feszültségét kihasználó hosszú ujjai segítségével rövid távon csakugyan képes a víz felszínén futni. Így valahogy: o Edward Drinker Cope (1840 – 1897) amerikai herpetológus, ichtiológus és paleontológus, főleg ez utóbbi tudományterületen vált ismertté. Szakmai rivalizálása Othniel Charles Marsh-hal a csontháború néven vonult be a tudomány történetébe, mely során – nem egyszer törvénytelen eszközöket is bevetve – megpróbáltak egymáson túltenni új dinoszaurusz-fajok fölfedezésében. Cope 56 új fajjal zárta a háborút (Marsh eredménye 80 volt), de élete során összesen körülbelül 1000 kihalt gerinces fajt fedezett föl, és rekord-mennyiségű, 1400 tudományos művet írt. És bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de talán elárul valamit a jelleméről, hogy a házikedvence egy gila volt. A csontháború pedig egyike a tudomány-történet legkevésbé száraz és unalmas fejezeteinek, mely számos művész fantáziáját is megmozgatta. Szemben jobbra látható egy, Cope, Marsh és a csontháború történetét szórakoztató módon földolgozó képregény borítója.
o Arend Wiegmann (1802 – 1841) német zoológus 1828-ban a Basiliscus vittatust, azaz a csíkos vagy közönséges baziliszkuszt írta le. o Jules Verne (1828 – 1905) 1864-es Utazás a Föld középpontja felé (eredetiben 'Voyage au centre de la terre') c. regényét német fordításban 1873-ban adták ki, 'Reise nach dem Mittelpunkt der Erde' címmel. A későbbi kiadások során a 'nach dem'-ből 'zum' lett, de maga a regény már történetünk idején is sikerkönyv volt német nyelvterületen. o A Clepsydrops limbatus valójában egy emlősszerű hüllő, a perm időszak egyik csúcsragadozója, a Dimetrodon, de csak 1940-ben sorolták át a clepsydropsoknak tulajdonított fosszíliákat a dimetrodon-fajokhoz, így Cope 1877-es leírása vált az első dimetrodon-említéssé, míg a már általa is dimetrodonnak nevezett lényt csak 1878-ban írta le. Még a XX. század elején is rövid farkat tulajdonítottak nekik, míg elő nem került egy teljesebb csontváz, ami megmutatta, hogy nem ez volt a helyzet. Ami pedig a hát-vitorlát illeti, Cope, bár általában uszonynak tartja, egy cikkében a mai baziliszkusz gyíkokéhoz hasonlítja. o A Diász (Dyas) földtörténeti kor egy német nyelvterületen elterjedt fogalom, ami azonban nemzetközileg kevésbé volt ismert, és a Roderick Murchison angol geológus 1841-es új névadása – Perm – terjedt el helyette. A korszak nevét a XIV-XV. századi komi (permi-finnugor nép) királyságról (latinos formában Permia a képen ennek címere látható) kapta, melynek akkori székhelye Cserdin maga is viselte egy ideig a Perm (illetve a Nagy-Perm) nevet. Murchison oroszországi útja során a sokfelé – a permi körzeten átutazva pedig mindvégig – látott vörös mészkövet sem a Devon, sem Triász korszakhoz nem tudta sorolni, így a kettő között egy újabbat kellett föltételeznie, melynek aztán a Perm nevet adta. A Diász név sem tűnt el teljesen, bár a földtörténeti kor neveként nem vált nemzetközivé, de a kőzettanban máig is használják. o A képen látható Eduard Suess (1831 – 1914) osztrák (bár Angliában született, és szász volt az apja) geológus nevezte el az ősi szuperkontinenst Gondwanának, mely név ma is használatos. Háromkötetes főművében, A Föld arculatában ('Das Antlitz der Erde') írta meg geológiai nézeteit, melyek úttörő jellegűek volta, még ha néhány ezek közül időközben megdőlt vagy módosult is. Trostler azonban nem ezt a művét, hanem a Bécs város talaját ('Der Boden der Stadt Wien') olvasta, melyben csakugyan geológiai magyarázatot ad a bécsi baziliszkusz legendájára. Mellesleg kiváló paleontológus is volt.
o Torgau baziliszkusz-legendája arról szól, hogy sok száz évvel ezelőtt a város egyik kútjában rejtőző szörnyeteg valamennyi kút vizét megmérgezte, de senki sem vállalta, hogy kiáll ellene. Végül egy halálraítélt bűnöző jelentkezett. Tükrökkel teleaggatva egy hosszú létrán leereszkedett a kútba, és amikor a baziliszkusznak megmutatta tükörképét, az – a bécsihez hasonlóan – kipukkant dühében. A bűnözőt erre szabadon engedték, a szörnyeteg emlékét megőrzendő pedig faragott képmását elhelyezték a városháza pincéjében. Érdemes megjegyezni, hogy a történet bár sok szempontból emlékeztet a bécsi baziliszkusz-legendára, sem az időpont, sem a pontos hely, sem pedig a szörnyeteggel szembeszálló hős neve nem maradt fönn. o Aachen baziliszkusz-legendája az 1748-as évbe vezet vissza, amikor Johannes Janssen, a polgármester segédje azt írta a krónikába, hogy a városban több kakas is tojást tojt. Volt, amelyiket azonnal elpusztítottak, de volt olyan is, amit a gazdája életben hagyott, és elképzelhető, hogy a város környékén – a parasztoknál – akár még több kakastojás is keletkezett. Mivel ezekből rettenetes, mérges baziliszkusz kelhet ki – amilyet már ő maga is látott, még ha csak egy bebalzsamozott tetem képében is – a várost nagy veszély fenyegeti. A krónika még egy képet is közölt a szörnyetegről, arról viszont, hogy a kakastojások bármelyike kikelt volna, nem tud az utókor. Ellenben, amit bebalzsamozott baziliszkuszként mutogattak a vándorművészek, biztosan egy kipreparált rája volt. o A svájci Bázel városának pedig nem is csak egy baziliszkuszlegendája akad. Sőt, egyesek már a város nevét – ami latinosan Basilea – is a baziliszkusszal hozták összefüggésbe, bár manapság a tudomány cáfolja, hogy bármi köze lenne a város nevének a szörnyhöz a népetimológián kívül. Az egyik legenda szerint viszont már a város alapításakor egy mérges baziliszkusz fészkelt annak helyén. Talán ennek köszönhető, hogy a város díszesebb kiállítású címerét baziliszkusz tartja. Egy másik – és talán azért érdekesebb, mert jobban beleillik Eisenstadt doktor történetének koncepciójához – szerint 1474-ben egy kakas baziliszkusz-tojást tojt a városban. Hogy ez valóban így történt-e, sosem derült ki, mert miután a derék bázeliek a kakast bíróság elé állították, majd elítélték és lefejezték, a kérdéses tojást is elégették. A történet legendává válása során már egy idegenből jött kereskedő hozta a baziliszkuszt – tehát nem is csak egy tojást tojó kakast, hanem már kész szörnyet – a városra, és ha arra gondolunk, hogy valamelyik mutáns Schönberg-leszármazott érkezett akkoriban Bázelbe, és csakugyan odavitte a szörnyet saját szervezetében, ami onnan idővel kiszabadult...