Zenekar a központban
// Orchestra in the Centre
Takács-Nagy Gábor és a Manchester Camerata 2015.03.18.
napi gazdaság g
A Napi Gazdaság a művészetek elkötelezett támogatója! Napi Gazdaság – Ahol üzlet lesz a hírből
2015. március 18. (szerda) // 18 March 2015 (Wednesday) 19.30 Nagyterem // Grand Hall Zenekar a központban // Orchestra in the Centre Takács-Nagy Gábor és a Manchester Camerata // Gábor Takács-Nagy and the Manchester Camerata Wolfgang Amadeus Mozart: F-dúr divertimento // Divertimento in F major (K. 138) 1. Allegro 2. Andante 3. Presto Joseph Haydn: C-dúr csellóverseny // Cello Concerto in C major (Hob. VIIb:1) 1. Moderato 2. Adagio 3. Allegro molto szünet // intermission Edward Elgar: Sospiri (op. 70) Pjotr Iljics Csajkovszkij: Vonósszerenád // Serenade for Strings (op. 48) 1. Pezzo in forma di sonatina. 2. Valse. Moderato 3. Elegia. Larghetto elegiaco 4. Finale (Tema russo) VIGH Andrea (hárfa // harp) VÁRDAI István (cselló // cello) Manchester Camerata (művészeti vezető és karmester // artistic director and conductor: TAKÁCS-NAGY Gábor)
Közreműködők // Featuring 1. hegedű // 1st violin Adi BRETT, Caroline PETHER, Sophie MATHER, Sarah WHITTiINGHAM, Paula SMART, Hugh BLOGG 2. hegedű // 2nd violin Emma PARKER, Gemma BASS, Rebecca THOMPSON, Anthony BANKS, Liz ROSSI Brácsa // Viola Richard WILLIAMSON, Rachel JONES, Nick HOWSON, Harriet CARR Cselló // Cello Hannah ROBERTS, Nathaniel BOYD, Graham MORRIS, Rosalie CURLETT Nagybőgő // Double bass Daniel STORER, Diane CLARKE Oboa // Oboe Rachael CLEGG, David BENFIELD Kürt // French horn Naomi ATHERTON, Johnny HARRIS
„Magunk is eldönthetjük, hogy ne sokkal többre értékeljük-e a jó zenekari hegedűst annál, aki csak szólót játszik – fejtette ki az érzékeny és figyelmes előadásról alkotott véleményét Leopold Mozart első alkalommal éppen fia születésének évében, 1756-ban megjelent Hegedűiskolájában. – A szólót mindenki tetszése szerint játszhatja – folytatta, – és az előadást a saját hajlama, sőt akár a saját keze szerint rendezheti be. Az előbbinek viszont meg kell legyen az a készsége, hogy azonnal megértse a különböző zeneszerzők ízlését, gondolatait és kifejezését, és helyesen adja is elő azokat. [...] Egy szólista – ha előadása tiszta – akár a zenére vonatkozó mélyebb betekintés nélkül is elfogadhatóan, sőt tulajdonképpen akár dicsőség gel lejátszhatja koncertjét. Az ügyes zenekari hegedűsnek azonban jó ítélete kell legyen az egész zene, a zeneszerzés és a különböző karakterek dolgában, és tisztének becsületes ellátásához bizony kivételesen ügyesnek kell lennie, különösképpen ha idővel egy zenekar vezetőjévé kívánna válni.” Ami azt illeti, Takács-Nagy Gábor művészi attitűdje alighanem komoly megelégedésére szolgálhatott volna az idősebb Mozartnak. A budapesti születésű hegedűművész ugyanis, aki már zene akadémista diákként (1979-ben) megnyerte a Hubay Jenő Hegedűversenyt, és olyan tanároktól tanult, mint Székely Zoltán, Végh Sándor, Kurtág György és Nathan Milstein, sosem érte be a szólistakarrier nem egyszer valóban rutinszerű ragyogásával. 1975–92-ig alapító tagja és vezetője volt a világhírű Takács Quartetnek, de hosszú ideje tevékenykedik karmesterként is. 2005-ben alapította meg saját vonósegyüttesét, a Camerata Bellerive-et, amely a genfi Festival de Bellerive rezidens zenekara, 2007-ben pedig a Verbier-i Fesztivál Kamarazenekarának zeneigazgatójává nevezték ki (ebbéli minőségében olyan művészekkel lépett már fel együtt, mint Martha Argerich, Jean-Yves Thibaudet, Barbara Bonney vagy Angelika Kirchschlager). A Budapesti Fesztiválzenekar első vendégkarmesterének tisztét 2012 óta, míg a Manchester Camerata zeneigazgatói pozícióját 2011 szeptemberétől tölti be.
A Manchester Camerata Anglia egyik legjelentősebb, dinamikus előadásairól ismert kamarazenekara. Tagjainak célja az együttes 1972-es alapítása óta nem kevesebb, mint hogy – saját szavaikkal élve – „újradefiniálják mindazt, amit egy zenekar jelenthet és elérhet”. Ezt nem kizárólag zenei értelemben tartják fontosnak, közönségüket ugyanis minden elképzelhető módon inspirálni akarják. Rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy zenéjükkel oldják a társadalmi különbségek merev határait, és lelki-szellemi élményeiken keresztül szociális értelemben is közelítsék egymáshoz az eltérő kulturális és családi háttérrel rendelkező fiatalokat. Mindebben nagyszerű partnerre találtak Takács-Nagy Gáborban, aki az együttes munkásságának lényegét a következőképpen fogalmazta meg: „Úgy érzem, a zenének egyfajta spirituális orvosságként kell szolgálnia az emberek számára. Minden egyes hangnak el kell táncolnia, énekelnie, el kell mondania valamit. Éppen ilyennek látom a mi előadásainkat – megváltoztatják az emberek hangulatát, és felemelik őket.” Mivel mindkét esetben zenéről van szó, talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a szinte elektromossággal feltöltő izgalom, amelyről Takács-Nagy Gábor beszélt, alighanem erősen hasonlít annak az elragadtatásnak a természetére, ami Friedrich Melchior Grimm bárót kerítette hatalmába a mindössze hétesztendős Mozart játékát hallva: „E gyermek számára semmiség a legnehezebb darabokat a legnagyobb pontossággal akkora kézzel eljátszani, amely alig éri el a szext-távolságot, s egészen hihetetlen, amikor az ember elnézi, ahogy egy óra hosszat is elfantáziál – számolt be élményeiről 1763. december 1-jén a párizsi Correspon dance littéraire, philosophique et critique hasábjain. – […] Ez a gyermek egészen meg fog bolondítani, ha még sokszor hallom; most már megértem: nehéz az embernek önmagát az őrülettől megóvnia, ha csodát lát.” A Mozart személyét körülvevő lelkesedés ugyan óhatatlanul csökkent idővel, ez azonban a legkevésbé sem érintette zenéjének hatását és lenyűgöző
tehetségének kibontakozását. Ellenkezőleg, ahogyan azt a K 138-as F-dúr divertimento keletkezéstörténete is tükrözi, fegyelmezetlen géniusza a mindennapok unalmában is megfejthetetlen tökéletes ségű, friss és eredeti alkotásokat szült. Ezt a rövid lélegzetű művet ugyanis 1772 telén komponálta két másik darabbal együtt, mindössze néhány héttel azután, hogy apjával visszatértek második itáliai útjukról. Noha a provinciálisnak érzett salzburgi valóság már nyomasztóan nehezedett az akkor tizenöt éves zene szerzőre, fantasztikus gyorsasággal papírra vetett divertimentói mit sem árulnak el ebből: az itáliai tapasztalatok könnyed dallamossága hatja át őket. Amilyen öntörvényű művészalkat volt Mozart, olyan praktikus türelemmel viszonyult feladataihoz Haydn – legalábbis pálya futásának első, igencsak hosszú évtizedeiben. Ahelyett, hogy szabadulni igyekezett volna az udvari Kapellmeister tevékenységi körének nyűgei alól (márpedig ilyesmi az Esterházyak szolgála tában bőven akadt), inkább arra fordította figyelmét, hogy a lehető legalaposabban kihasználja biztos megélhetést kínáló helyzetét, és kitartó munkával szinte a végtelenségig tágítsa zeneszerzői képességeinek határait, szüntelenül megújítva saját alkotói nyelvét. Első, C-dúr csellóversenye remekül példázza e folyamat kiindulópontját. A sokáig elveszettnek hitt kompozíció, amelynek egy hitelesnek tartott másolata 1961-ben került elő Prágából, 1761 és 1765 között keletkezett, Haydn kismartoni alkalmazásának kezdetén, abban az időben, amikor a komponista nevezetes „Napszak”-szimfóniáit is írta. Láthatóan kislétszámú együttesre íródott (a hercegi zenekar ekkoriban még korántsem volt olyan pompás, amilyenné később Haydn kezei között vált): a vonósokon kívül eredetileg mindössze két oboát és két kürtöt alkalmaz. Hangszerelése és basso continuo-szólama mellett a ritornelloszerkezet építkezésmódjára emlékeztető struktúrája is barokk elemeket őriz, jóllehet mindhárom tétele szonátaformát követ.
Első szólistája minden bizonnyal Joseph Franz Weigl, a hercegi zenekar csellistája lehetett, akinek örökébe a mai hangversenyen a Budapesten, Bécsben, illetve a Kronberg Akadémián iskolázott, számos nemzetközi versenygyőzelemmel büszkélkedő, Junior Prima-díjas csellista, Várdai István lép. A zenetörténetben, persze, nemcsak letörhetetlen zsenik léteznek , hanem olyan viszonylag lassan kibontakozó, önbizalom hiányos tehetségek is, amilyen Edward Elgar volt. Az alacsony sorsú családba, katolikusnak született komponista eleinte olyan kirekesztettnek érezte magát a viktoriánus Anglia büszkén pragmatikus és prűd világában mind zenei, mind társadalmi értelemben, hogy amikor 1880-ban, huszonhárom évesen végre először utazhatott külföldre, Párizsba és Lipcsébe, magával ragadóan őszinte lelkesedéssel számolt be élményeiről: „Alaposan feltöltöttem magam Schumannal (az ideálom!), Brahmsszal, Rubinsteinnel és Wagnerrel, szóval nincs okom panaszkodni”. A kevéssé ígéretes kezdés ellenére azonban utat tört magának, és néhány évtized alatt egyfajta nemzeti intézménnyé vált: 1904-ben lovagi címet kapott, és számtalan kitüntetéssel elhal mozva, szabályos brit birodalmi jelképként hunyt el 1934-ben. Nagyszabású művei, szimfóniái, oratóriuma (Gerontius álma) vagy épp a közismert Enigma-variációk mellett mestere volt az olyan kisebb lélegzetű hangulatképeknek is, mint a közvetlenül az I. világháború kitörése előtt komponált és 1914. augusztus 15én Londonban bemutatott Sospiri című alkotás. A művet Elgar eredetileg hegedűre és zongorára képzelte el (az évtizedekkel korábban írt Salut d’amourhoz hasonlóan), végül azonban meg változtatta elhatározását, és zenekarra, hárfára, valamint orgonára (szükség esetén harmóniumra) hangszerelte. A melankolikus és szenvedélyes dallamanyagot egymásba szövő alkotás hárfa szólamát most a Zeneakadémia rektora, Vigh Andrea szólaltatja meg.
A 19. század polgári világában, amely a művészeteket is szerette hétköznapi módon rendszerezett, tiszteletre méltóan domesztikált pozícióban látni, és amelyben Elgar oly nehezen találta meg a helyét, óhatatlanul megjelent a nem hivatalos, amatőr komponista típusa is. Azé a zeneszerzőé, aki a megélhetését és társadalmi státuszát biztosító munkája mellett, mintegy mellékesen foglal kozott a zenével, legalábbis addig, amíg tehetsége rá nem kény szerítette, hogy felhagyjon korábbi foglalkozásának gyakorlásával. Közéjük tartozott (a legtöbb korabeli orosz komponistához hasonlóan) Csajkovszkij is, aki a jogi pályafutás megbízható érdektelenségét hagyta veszni zenei tanulmányai érdekében. Az ihletről, amely a szokásrend és a szülői szándék ellenére nem hagyta, hogy megbízható hivatalnokként élje le az életét, egy alkalommal így írt Nagyezsda von Mecknek: „Hiába is erőlködnék, hogy azt a mérhetetlen jóérzést szavakba öntsem, amely mindig újra elönt, ha valami új gondolat csírázik ki bennem, és lassú növekedése során határozott formát kezd ölteni. Az ilyen pillanatokban mindent elfelejtek, ami körülöttem van, és úgy viselkedem, mint a bolond. Minden lüktet és remeg bennem, és alig látok neki a vázlatoknak, máris ezernyi részlet űzi egymást a fejemben. [...] Ha ez a lelki hangulat vagy szellemi állapot, amit inspirációnak nevezünk, s amelyet az előbb megkíséreltem leírni, hosszú ideig, megszakítás nélkül tartana, azt egyetlen egy napig sem lehetne túlélni”. Az olvasó esetleg azt gondolhatná, hogy ez az alkotóra nehezedő szellemi nyomás elkerülhetetlenül valamiféle művészi nehézkességgel jár együtt, Csajkovszkij esetében azonban ennek rendszerint épp az ellenkezője történt: az inspiráció intenzitása ellenállhatatlanul természetes melodikus invencióról tanúskodó művek hosszú sorát eredményezte. Olyan népszerű alkotásokét, mint amilyen az 1880-ban komponált, karakterisztikus tételtípusokat, mozarti szonatinát, keringőt, elégikus lassú tételt és oroszos finálét összefogó Vonósszerenád.
Manchester Camerata (founded in 1972), who under the artistic direction of Gábor Takács-Nagy now rank among the leading ensembles in the world, illuminate the path to the future of classical music. They combine the highest performance standards with maximum openness towards the other arts, to popular and folk trends, as well as jazz; they stage intensive teaching programmes and regularly travel to old people’s homes and hospitals; and in the meantime they are becoming increasingly popular, with healthy record sales. In their first concert in Budapest we hear two popular classical orchestral compositions (Mozart’s early Symphony in A major and Tchaikovsky’s evergreen String Serenade), along with two concertos. Edward Elgar’s single-movement Sospiri (‘Sigh’), composed in 1914 for harp and orchestra, evokes the idyllic world of peace before the onset of the First World War: Liszt Academy President Andrea Vigh is harp soloist. István Várdai plays Haydn’s Cello Concerto in C major, one of the most popular works written for cello. Having already triumphed at the Geneva International Competition in 2008, István Várdai won the ARD competition in Munich in 2014, considered by many as being among the most prestigious of contests.
A Zenekar a központban-bérlet következő koncertjei // Upcoming Concerts of Orchestra in the Centre 2015.05.07. 19.30 Várjon Dénes és a Concerto Budapesten // Dénes Várjon & Concerto Budapest 2015.10.19. 19.30 Mischa Maisky és az Új Magyar Kamarazenekar // Mischa Maisky & New Hungarian Chamber Orchestra 2015.11.08. 19.30 Charles Dutoit és a Bécsi Szimfonikusok // Charles Dutoit & Vienna Symphony 2015.12.09. 19.30 Gyenyisz Macujev és a Bécs-Berlin Kamarazenekar // Denis Matsuev & Chamber Orchestra Vienna-Berlin
A Manchester Camerata koncertjének létrejöttét a Maltacourt Global Logistics támogatja. // The concert of the Manchester Camerata is sponsored by Maltacourt Global Logistics.
Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Kiadványmenedzser // Publication manager: VARRÓ Gabriella Szöveg // Written by: RÁKAI Zsuzsanna Layout: ALLISON Advertising Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2015. február 20. // Finalized: 20 February 2015 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes. 100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper
Produkciós együttműködő partner // Co-production partner