Összkiadás élőben
// Complete Woks Live
Várdai István & Frankl Péter 2015.05.31.
2015. május 31. (vasárnap) // 31 May 2015 (Sunday) 19.30 Nagyterem // Grand Hall Összkiadás élőben // Complete Woks Live Várdai István & Frankl Péter Beethoven összes cselló-zongora szonátája // Beethoven’s Complete Sonatas for Cello and Piano Ludwig van Beethoven: F-dúr cselló-zongora szonáta // Sonata for Cello and Piano in F major, op. 5/1 1. Adagio sostenuto 2. Allegro 3. Allegro vivace Ludwig van Beethoven: g-moll cselló-zongora szonáta // Sonata for Cello and Piano in G minor, op. 5/2 1. Adagio sostenuto ed espressivo 2. Allegro molto più tosto presto 3. Rondo. Allegro Ludwig van Beethoven: A-dúr cselló-zongora szonáta // Sonata for Cello and Piano in A major, op. 69 1. Allegro, ma non tanto 2. Scherzo. Allegro molto 3. Adagio cantabile – Allegro vivace szünet // intermission Ludwig van Beethoven: C-dúr cselló-zongora szonáta // Sonata for Cello and Piano in C major, op. 102/1 1. Andante – Allegro vivace 2. Adagio – Allegro vivace Ludwig van Beethoven: D-dúr cselló-zongora szonáta // Sonata for Cello and Piano in D major, op. 102/2 1. Allegro con brio 2. Adagio con molto sentimento d’affetto 3. Allegro VÁRDAI István (cselló // cello) FRANKL Péter (zongora // piano)
Érdekes párhuzamot fedezhetünk fel J.S. Bach, Mozart, és Beethoven életében: mindhárman felkeresték a berlini udvart, az aktuális, hagyományosan zenekedvelő porosz királyt. Bach még 1747-ben (e látogatásnak köszönhetjük a Musikalisches Opfert), Mozart 1789 tavaszán. Utóbbi kissé homályos céllal, de talán valamiféle megbízás reményében. Mindenesetre ugyanaz a Lichnowsky herceg hívta erre a kalandra, aki hét évvel később, 1796-ban Beethovent is. Többen említik, hogy talán némi lelki furdalás vezette a főurat, amikor a Mozart utódjának reményében álló ifjú művészt Berlinbe kísérte, hátha jóváteheti a korábbi kudarcos útját. Mert abból az útból nem lett megrendelés vagy állás, de egy szép variációsorozat azért született Jean-Pierre Duport egyik témájára. És Mozart is éppúgy arany tubákosszelencét kapott ajándékba a királytól, mint később Beethoven. Igaz, Mozartét sokkal alaposabban kibélelte az uralkodó aranyakkal, mint a még szinte névtelen ifjú látogató érkezésekor tette. Csekély önvigasznak gondolhatjuk, hogy Beethoven büszkén említette Riesnek a szelence különleges szépségét. Ezt egyébként Mozart sem mulasztotta el hangsúlyozni feleségének írott levelében, a beltartalommal kapcsolatban azonban már szűkszavúbb volt. A boldog utókor aratja le tehát végső soron a három halhatatlan lángész berlini látogatásának gyümölcsét, természetesen nagyszerű zeneművek alakjában. Beethoven op. 5-ös két csellószonátája ugyanazon Berlinben szolgáló testvérpár fiatalabb tagjának készült, akiről a Mozart-variáció (K. 573) a nevét kapta. Jean-Louis Duport kiváló és korszerű csellójátéka megragadta Beethoven fantáziáját, és korábban sohasem hallott szerephez juttatta a hangszert: egyenrangú partnere lett a zongorának. Korábban vagy continuo feladatot kapott a billenyűs társ, vagy a cselló volt alternatív lehetőség a basszusvonal erősítésére. Ráadásul sem Haydn, sem Mozart nem írt erre az összeállításra, így megküzdenie sem kellett a nyomasztó előképekkel a huszonhat éves fiatalembernek. A két mű ennek megfelelően meglehetősen szokatlan is. Mindkettő
jelentős lassú beveztéssel indul, olyannyira, hogy sokan látens lassú tételeknek is vélik ezeket. Persze azért nem olyan mélyek és drámaiak, mint az egykorú zongoraszonáták lassú tételei. A nagyjából szonátaformájú első tételek viszont igen jelentős terjedelműek, témagazdagok. Az első, F-dúr szonáta nyitótételének végén valóságos versenymű-kadenciát hallunk – ki tudja, talán itt rögtönzött is valami virtuózat Duport a király előtti zenélés alkalmával. Az F-dúr rondó (2. tétel) szellemes, sziporkázó és Mozartra jellemző ötletbőséggel kápráztat el. A második darab, a g-moll szonáta első tétele a moll hangulatnak megfelelően valamelyest súlyosabb, mint az F-dúr nyitótétele. Ne gondoljunk azonban itt komoly drámaiságra, mélységekre, inkább enyhe szentimentalizmus suhan át a kompozíción. A rondó a g-moll mű esetén, ha lehet, még vidámabb, felhőtlenebb zene. Virtuozitása mellett a formai lehetőségeket (például ún. álvisszatérés van benne) és a két hangszer kapcsolatát kihasználó humor, valamint, ha úgy tetszik, népies hangulatra, tánczenére utaló témák is felbukkannak benne. Az op. 69-es A-dúr cselló-zongora szonáta tizenöt esztendővel későbbi. Gleichenstein bárónőnek szól az ajánlás, de ennél fontosabb, hogy két híres és kiváló muzsikus mutatta be 1809 márciusában, sikert hozva a darabnak: Nikolaus Kraft és Dorothea von Ertmann. Általánosan elterjedt és nem is indokolatlan szokás Beethoven életművét három korszakra felosztani. Ennek értelmében a középső korszak derekán, 1807-8-ban keletkezett a mű, az ötödik és hatodik szimfóniával egyidőben. Előbbi drámai hangja, utóbbi áradó érzelmei és természetközelisége egyáltalán nem érződik a kamaradarabon. A háromtételes szonátát derű és ború között lebegő Allegro nyitja. Kidolgozási szakaszában megszólal a híres arioso dolente dallam, amely majd az op. 110-es Asz-dúr zongoraszonátában nyeri el kidolgozottabb alakját. A mélység dallama ez, amott arra szolgál, hogy ebből emelkedhessék a magasba a kétszer is nekilendülő fúga,
hogy a mindennél jellemzőbb beethoveni gesztussal saját erejéből szálljon az égre, ököllel dörömböljön a mennyország kapuján, ahová végül bebocsást is nyer majd a hős. Már Bach János-passiójából is ismerjük a motívumot („Es ist vollbracht”), s jóllehet a csellózongora szonátában még inkább csak szívbemarkolóan szép dallamfoszlány, árnyék, de megértjük belőle, miért írta Beethoven a kotta egyik példányára: „inter lacrymas et luctos” – könnyben és bánatban született. A második tétel a legremekebb scherzók egyike, amit Beethoven valaha papírra vetett, ellenállhatatlan sodrású zene. Ebben sokkal inkább megfigyelhető az egy témára felfűzött szerkesztésmód, mint a korábbi anyagokban. Fontos szakmai törekvés ez Beethoven műhelyében, a korszakos újítások egyik megnyilvánulása. A finálé némi lassú bevezetés után a leg felhőtlenebb zene. A zongora makacs akkordismételgetése a széles ívű csellódallammal együtt kézenfekvő zeneszerzői megoldása a két hangszer ellentétes előjelű összekapcsolásának, de ahhoz az érett Beethovenre volt szükség, hogy ez ilyen felejthetetlenül sikerüljön. A két utolsó, ismét opusz-párba rendezett cselló-zongora szonáta 1815-ben keletkezett. Nem volt könnyű időszaka ez Beethoven életének. Az előző termékeny korszak, az egy évvel korábbi zajos, de annál felszínesebb művek és sikerek (kompozíciók, bemutatók a Bécsi Kongresszus alkalmából) és egy 1815-ös díszpolgári cím arra utaltak, hogy a rajnai betelepülő két évtized alatt révbe ért Bécsben, de a látszat mögött mélységes válság húzódott. Ez egy oldalról magénéleti természetű volt (ekkor kezdőttek az unokaöccse körüli bonyodalmak), és tovább fokozódott magánya is. Régi barátjának, bizalmasának, Amendának írta ekkor: „Jóformán egyedül élek itt, Németország legnagyobb városában. Mert távol kell lennem mindenkitől akit szeretek, és szeretni tudnék. Nem járok emberek közé, nem járok sehová.” A gondok másik része zeneszerzői jellegű: a közönség egyre nehezebben tudta követni Beethovent. Bár számos koncertet adott, műsoron volt
a Fidelio is, mégis, egy – még ilyesmire is figyelő – besúgó azt írta jelentésében már 1814 végén: „a zeneértők többsége nem kíváncsi Beethoven zenéjére.” Ezek a belső problémák azonban valamilféle soha nem látott új művészi minőség kihordásának kellemetlenségei is voltak egyúttal. Minden eddiginél jelentősebb belső átalakulás zajlott ekkor a zeneszerzői laboratóriumban. A két csellószonáta az új, az utolsó nagy korszak hirdetője. Nem csoda, hogy idegenkedtek tőle a kevésbé jófülű kortársak. Az op. 102-es C-dúr szonáta „hivatalosan” a két tételes modellt használja, de számos tempóváltással tagolt szakaszból áll – ez a tételhatárokat elmosó technika nagyon jellemző lesz a késői művekre. Éneklő lassú bevezetéssel indul, ez megelőlegezi a művet meghatározó rendkívüli dallamosságot. Beethovent sokat vádolták azzal, hogy nem tud olyan szép dallamokat kiötölni, mint Schubert, vagy Schumann, de aki ezt a két szonátát meghallgatja, bizonyítottnak láthatja e közhely tarthatatlanságát. Ugyanez vonatkozik fúgaírási tudományára is. Sőt még az is kijelenthető, hogy talán ebben a két műben, illetve ebben az időszakban érezte meg a komponista leginkább a romantikus stílus előszelét. A cselló itt – természetének megfelelően – a legteljesebb mértékben dallamhangszer, mintegy az emberi énekhang közvetítője, csak transzformálva. A kéziraton ezúttal is ott áll egy sokatmondó szerzői megjegyzés: „freie Sonate” – szabad szonáta. Ez utal bizonyos fantázia-szerűségre, a formai megoldás szabadságára, de a sok-sok kontraszthatásra is, amelyek persze a dallamosság, az akkordhatások és a mozgásformák ellentétbe állításának segítségével nyernek életet. A kompozíciót ugyanakkor a közös magból történő szerveződés is jellemzi, a bevezető Andante témája például négyszer szólal meg, de mindig más formában, felrakásban. A zárótételt a vázlatkönyvek szerint Beethoven eredetileg fúgának szánta, bár elképzelését végül is csak a következő, D-dúr darabban váltotta valóra. Ez a tétel inkább még a korai, akár Haydnra emlékező szórakoztatóbb
stílushoz tér vissza, váratlan meglepetésekkel, generálpauzákkal, nekilendülésekkel és megtorpanásokkal fűszerezve. Az utolsó cselló-zongora szonáta Beethoven életművében a 102-es sorozat második darabja. A D-dúr kompozíció nyitótémája jellegzetes gesztus-zene, kissé ágáló felkiáltás, amit azonban széles ívű, megnyugtató válasz követ. Párbeszédszerű tehát az anyag, és ez is kontraszthatásra épül. A cselló és a zongora immár nem két hangszerként, hanem inkább két szereplőként, követhetetlen leleménnyel és sűrűséggel olvad össze, akár unisonóban is, majd válik szét ismét, hogy szembenálló, vagy épp egymást kiegészítő zenei állításokat tegyen. A lassú tétel himnikus ének – ilyen lesz majd az a-moll kvartett líd hangsorú hálaéneke vagy (kicsit korábban) a Hammerklavier-szonáta lassú tételében felhangzó gyönyörű, húsz perces zokogás csodája. De a középrészben ott árad a vigasz hangja, hogy a végén variáltan visszatérhessen ez a vadromantikus fájdalomkifejezés. A művet záró tétel fúga, mint olyan sok késői Beethovenműben. Méghozzá az egyik legszigorúbb, kövekezetesen végigvitt fúga, mely nem bomlik oly könnyen szét, mint némelyik más zárótételben. Számos kontrapunktikus trükk felhasználásával él Beethoven e tételben, ahogy ez az igaz nagybarokk fúga művészetben is szokásban volt. Szerepel például szűkmenet, témafordítás, sőt egy második téma is. A végén megjelenik a jellegzetes hosszú trilla is (a zongoraszonáták játékost próbáló eleme lesz ez hamarosan); formaalkotó, anyagszervező részletté válik a korábbi díszítőelem. Ez a fúga még megoldást kínál, bemtatja a mélyből magasba emelkedés nem is titkolt programját. Ahhoz egy további szűk évtized kell, hogy már erre se legyen szüksége Beethovennek, hogy elérkezzen oda, ahol nem kell küzdenie a felemelkedésért, mert minden hangjával eleve ott van már, és visz magával bennünket, hallgatókat valahová, ahová csak a legkivételezetebbek érhetnek el.
Ezen a különleges úton két nagyszerű művész kalauzolja végig ma este a Nagyterem közönségét. Egyikük az 1960-as években kezdte meg nemzetközi pályafutását, másikuk csak néhány éve vált igazán ismertté, ám mindketten a legnevesebb zenekarok, karmesterek és hangszeres művészek partnerei Claudio Abbadótól Mihail Pletnyovig, a Philharmonia Orchestrától a Suisse Romande Zenekarig, és világhírű zenei fesztiválok állandó vendégei Verbiertől Schleswig-Holsteinen át Endinburgh-ig. A Londonban élő zongorista-legenda, Frankl Péter nyolcvanéves, az – ötven év múlva minden bizonnyal legendává váló – csellista, Várdai István mindössze harmincéves lesz 2015-ben. Voltaképpen akár zenei értelemben vett nagyapa–unoka kapcsolat is fennállhatna köztük, a pódiumon azonban Frankl gondolkodásának és muzsikálásának frissessége, valamint a legjelentősebb zenei versenyeket (legutóbb a 2014-es ARD-versenyt) megnyerő Várdai művészi érettsége révén tökéletes és egyenrangú partnerekké válnak.
In 2015 pianist legend and London resident Péter Frankl reaches the age of 80, while cellist István Várdai – in all likelihood someone who will also be a legend in 50 years’ time – turns a relatively boyish 30. Although in a musical sense they could have a grandfather-grandson relationship, in truth they are perfect and equal partners thanks to the youthfulness of Frankl’s way of thinking and musicality and the maturity of Várdai, who has won several of the most prestigious music competitions, including most recently the 2014 ARD. The two intend to undertake no less a task than performing all five Beethoven sonatas for cello and piano in one grand concert. This not only represents a unique artistic experience for the audience but also the opportunity to review the astonishing trajectory that Beethoven’s career followed. The two early sonatas, written between 1796 and 1801, Űare more piano works with cello accompaniment (although the cello receives some truly virtuoso material); the A major sonata derives from the middle period, although it is music not of the struggle with fate but the cheerful music of triumph and peace; while the final two sonatas are emblematic creations of the late period: they are their own universes in themselves, full of magical moments and unforgettable enigmas.
Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Felelős szerkesztő // Managing editor: RÁKAI Zsuzsanna Kiadványmenedzser // Publication manager: VÉGH Dániel Szöveg // Written by MÁCSAI János Layout: ALLISON Advertising Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2015. május 22. // Finalized: 22 May 2015 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes. 100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper
Produkciós együttműködő partner // Co-production partner