Prunyi Ilona jubileumi hangversenye // Jubilee Concert of Ilona Prunyi 2014.11.22.
2014. november 22. (szombat) // 22 November 2014 (Saturday) 19.00 Solti Terem // Solti Hall
Prunyi Ilona jubileumi hangversenye 50 éve színpadon // Jubilee Concert of Ilona Prunyi 50 Years on Stage Frédéric Chopin: Asz-dúr impromptu // Impromptu in A flat major, op. 29 Frédéric Chopin: cisz-moll impromptu // Impromptu in C sharp minor, op. 66 Frédéric Chopin: Négy mazurka // Four Mazurkas, op. 24 1. g-moll // G minor 2. C-dúr // C major 3. Asz-dúr // A flat major 4. b-moll // B flat minor Frédéric Chopin: b-moll noktürn // Nocturne in B flat minor, op. 9/1 Liszt Ferenc: Valse-Impromptu, S 213 Liszt Ferenc-Charles Gounod: Faust-keringő // Faust Waltz szünet // interval Dohnányi Ernő: C-dúr szextett // Sextet in C major, op. 37 1. Allegro appassionato 2. Intermezzo. Adagio 3. Allegro con sentimento 4. Finale. Allegro vivace, giocoso PRUNYI Ilona (zongora // piano); BANDA Ádám (hegedű // violin); FEJÉRVÁRI János (brácsa // viola); TAKÁCS Ákos (cselló // cello); SZATMÁRI Zsolt (klarinét // clarinet); SZŐKE Zoltán (kürt // horn)
A nocturne-ok és impromptuk hagyományosan a romantika emblematikus kompozíciótípusainak számítanak, a romantikus esztétikával való kapcsolatuk azonban egyáltalán nem olyan meg nyugtatóan tisztázott, mint azt az ember hinni szeretné. Ahogyan azoké a zeneszerzőké sem, akik ezen műfajok kiemelkedő mesterei voltak. Bár a szerenádból eredő, vagyis alapvetően funkcionális éjszakai zenék valóban árnyakkal és vágyakkal teltek meg az improvizatív fantáziadarabok lebegő struktúrája pedig a megfoghatatlan sejtések morbid lebegését tükrözte, az az időszak, amikor a komponisták művészetük lényegi célkitűzései közé sorolták az ilyesféle érzelmek felkeltését, voltaképpen néhány évtizedre szorítkozott mindössze a 19. század elején. Jóval rövidebb időszakra, mint ahány évtizeden át a fenti műfajok divatosnak számítottak. Ráadásul a korszak első évtizedeinek esztétikai ideáljától a zeneszerzők látásmódja is erősen eltávolodott a 19. század negyvenes éveire. A rendkívül tartózkodó személyiséggel és kevéssé megbocsátó ízléssel megáldott Chopin például jó eséllyel visszautasította volna, hogy olyan művésznek nevezzék, aki E. T. A. Hoffmann szavaival élve „varázserejével ezernyi irizáló színárnyalatot és édesen sugárzó képet rejt életművébe”, letisztult szerkezetű, áttetszően pontos formai terveket megvalósító kompozícióit pedig aligha definiálta volna olyan képekként, amelyek a képzeletet „tündöklő körükbe vonva” ragadják hallgatójukat a „hangok spirituális birodalmába”. Ami Lisztet illeti, az ő fiatalkori, rajongó énje minden bizonnyal sokkal őszintébben adta át magát a romantikus érzésesztétika szédítő lendületének, az eszményi tartalom lehető legtökéletesebb kifejezését kereső, majd fanyar önreflexiótól töredezetté váló művei azonban hamar ambivalens viszonyba is kerültek vele. A két művész lenyűgöző virtuozitásának fogadtatása mindezek ellenére vitathatatlanul romantikus jelenség volt. Zongorajátékuk szemfényvesztő technikai tökéletessége és költői szabadsága tanítványok egész seregét vonzotta, akik kitartóan igyekeztek
ellesni a géniusz titkait, hogy aztán iskolák és tanár-diák-kapcsolatok tucatjainak segítségével mentsenek át valamit hoffmanni tapaszta lataikból. Így vált Liszt örökösévé a Thomán-tanítvány Dohnányi Ernő is, aki utóbb zeneszerzőként, karmesterként és zongora művészként egyaránt óriási hatást gyakorolt a 20. század magyar zenei életének képviselőire. Köztük életművének egyik elkötelezett hívére, a hangok spirituális birodalmának érzékeny ismerőjére, a művészi és tanári pályafutásának ötvenedik évfordulóját ünneplő Prunyi Ilonára. A Liszt- és Bartók-Pásztory-díjas művésznő így vallott nemrég Dohnányi kompozíciói iránti nem szűnő érdeklődéséről: „Az 1970es években Dohnányi nevét sem ismertük, de – már nem is tudom kitől – megkaptam a Kincs-keringő kottáját, aztán jött a Coppelia, a Hat zongoradarab és a többi. Akkoriban évi egy koncertem volt, azon az egyen is műsorra tűztem Dohnányit. Többen kérdezték, hogy átgondoltam-e ezt, hiszen a háború után szinte tilos volt a zenéjét játszani. Én azért eljátszottam; a rádió felvett, és sugárzott is néhány darabot. 2010-ben aztán, Dohnányi halálának ötvenedik évfordulóján, jöttek a szólókoncertek, és lemez is lett a Dohnányiművekből.” Mivel Prunyi Ilona eleinte elsősorban kamarazenészként szerzett nevet magának – olyan kiváló művészek partnereként, mint Perényi Miklós, Tátrai Vilmos, Halmai Katalin, vagy Polgár László –, Dohnányi kamaraműveinek minél szélesebb körű meg ismertetéséhez szerencsére adottak voltak az eszközei. Sikeréhez persze az is hozzátartozik, hogy zenésztársainak képességeit és ízlését mindig értő szemmel mérte fel: elég csak Fenyő Lászlóval, vagy a mai hangversenyen is fellépő Banda Ádámmal való megismerkedésüket felidézni. „A ’csodafiatalokban’ nem, csak a ’csodafelnőttekben’ hiszek” – fogalmazta meg álláspontját némiképp szigorú, de annál biztosabb ítélettel. Ami azt illeti, legendás, öt évtizedes oktatói tevékenységének ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen határozottan alkot
véleményt pályatársairól. A kötelező zongora tantárgy igazi mestereként kezdettől fogva szüksége volt rá, hogy meglássa, mi rejlik tanítványaiban, és felkeltse érdeklődésüket egy olyan instumentum iránt, amelyen egyébként csak a tanrend előírásainak engedelmeskedve gyakoroltak volna választott hangszerük mellett. Prunyi Ilona látásmódja és személyisége azonban mindig is képes volt arra, hogy megnyerje hallgatóit a zongora számára. Mint ő maga jogos büszkeséggel említi: „Növendékeim többsége a Zeneakadémia elvégzése után is folytatja a zongorázást, és korrepetítorként helyezkedik el. Orgonisták is gyakran mondják, hogy nem hagyják abba a zongorázást az orgona mellett, annyira megszeretik.” Ez a letörhetetlen érdeklődése, nyitottsága vezette arra is, hogy mint szólista, kortárs magyar zeneszerzők új műveinek előadójaként is nevet szerezzen. Petrovics Emil például az ő számára komponálta Zongoraversenyét, de ezenkívül is közreműködött számos modern kompozíció népszerűsítésében. Jubileumi hangversenyének műsorát mégis a zongora klasszi kusainak alkotásaiból válogatta össze. S hogy miért, arról így vall: „Legtöbben arról ismernek engem, hogy különleges, ritkán játszott szerzők, így az ismeretlen magyar komponisták vagy a manapság már egyre inkább reneszánszát élő Dohnányi műveit adom elő. Most azonban visszanyúltam a pályám első harminc évéhez, amelyet a klasszikus repertoár határozott meg, többek közt Chopin, Liszt, Schumann és az oroszok. Úgy gondoltam, legyen valami ’hagyományos’ ezen a koncerten. Emellett azonban Dohnányit sem tudta kihagyni, arról pedig, hogy miért éppen a Szextettre esett a választása, így nyilatkozott: „Szólódarabjait sokszor játszottam az elmúlt években, de a Szextettet mindösszesen csak kétszer, pedig ezt a művet mindenkinek nagy öröm játszani, a legkisebb szólamot is bárki szívesen elvállalja. Humoros és szép kompozíció, amely megkoronázza a koncert műsorát. Igazi királyi darab.”
“Ilona Prunyi is one of the towering figures of Hungarian music life; her virtuosity is quite remarkable.” So said Annie Fischer about the Liszt and Bartók-Pásztory Prize winning musician who has taught at the Liszt Academy for half a century and is still giving recitals, and whose name is associated with nearly fifty recordings. She also sparked the Dohnányi renaissance in Hungary. Of course, in the case of Ilona Prunyi astonishing virtuosity is of the least importance: of far greater relevance is the humanist attitude that springs from her music making, that has defined her teaching and makes her one of the ‘last Mohicans’ of a bygone civil age. In the first half of the concert she performs Liszt and Chopin works, and then – in the company of selected chamber partners – she unveils a rarely heard masterpiece by her favourite composer, Ernő Dohnányi. The Sextet in C major for violin, viola, cello, clarinet, horn and piano dates from 1935. For the large part it employs the late 19th century idiom, but there is a jazz overtone in its closing movement: the magnificent finale is as though Gershwin had spent too much time in a Vienna hotel orchestra from the turn of the century, and the ironic Mahler had whispered a couple of ideas to him.
Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Kiadványmenedzser // Publication manager: VÉGH Dániel Szöveg // Written by RÁKAI Zsuzsanna Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Layout: ALLISON Advertising Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2014. november 17. // Finalized: 17 November 2014 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes. 100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper