Albert Biesinger
Gyermekeink és a hit Miért olyan fontos a vallásos nevelés?
Dialóg Campus Kiadó Budapest–Pécs
Tartalom
Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 1. rész Mit kapnak a gyerekek a vallásos képzéstől?. . . . . . . . . . . . 15 1.
A gyerekeknek több kell, mint a minden . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
2.
A gyerekek próbára teszik a hitünket. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22
3.
Miféle vallásosságra törekedjünk a vallási nevelésben?. . . . . . . . . 30
2. rész Hogyan fejlődik a hit megértése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 4.
A hit fokozatai. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36
5.
Hogy tanulják meg a gyerekek a hitet?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43
3. rész A szülők biztatására . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 6.
Saját vallásos neveltetésünk meghatározza gyerekeink sorsát . . . 48
7.
Meddig terjed szülői befolyásunk a vallási meggyőződések
terén?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52
8.
A saját isten-képek tisztázása. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
9.
Isten a bajban – Isten a hétköznapokban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70
4. rész Vallásos nevelés és értékelvűség. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82 10.
Segítőkésszé tesz-e a vallásos nevelés? –
A család, mint a szolidaritás tanulásának terepe. . . . . . . . . . . . . . . 83
11.
„Csak a döglött halak úsznak az árral” –
a saját lelkiismeret szerinti döntés tanulása. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
12.
Hogyan gyógyít a megbékélés? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90
13.
A szexualitás, mint ajándék és feladat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98
6
5. rész Vallási rituálék a családban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104 14.
Áldja meg gyermekét! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
15.
Imádkozás a gyerekekkel –
az imádkozás, mint kompetencia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110
16.
Az esti rituálék igazi oázisok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
17.
Isten imádása. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120
18.
Köszönetet mondani. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122
19.
A gyerekeknek szükségük van bibliai történetekre. . . . . . . . . . . . 126
20.
Családi rituálék az év során . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128
21.
Gyerekekkel a templomban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
22.
A gyerekek filozófusok és teológusok –
beszélgetések a vallásról a gyerekekkel. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134
23.
Kooperáció az óvodával és a gyerekintézménnyel –
a gyermek kedvéért . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139
24.
Aki ma becsukja a szemét, holnap nagyot fog nézni. . . . . . . . . . . 143
Perspektívák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 Ötletek a további olvasáshoz. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 156 Magyarázó jegyzetek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160 Szövegek és fényképek forrásai. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 166
7
Előszó „Miért nem meséltél a lépte dobbanásáról?” Lisa templomba megy a nagypapával. Hároméves. A Mária-oltárnál együtt gyújtanak gyertyát. Egy szálat a fivéreiért, egy szálat a mamáért, egy szálat a papáért és egyet a nagyszülőkért. A kislányt lenyűgözi a Mária-oltár. Kisvártatva odaszól a Jézuskának, aki Máriának, az édesanyjának a karjában ül: „Jézus, most már lejöhetsz hozzám.” Hívogató mozdulatokat tesz, és a fantáziája segítségével odavarázsolja Jézust a bal kezecskéjébe. „Hazajöhetsz velem.” Gyors pillantást vet a nagypapára, hogy nincs-e ellenvetése, és a Jézuskát a jobb nadrágzsebébe dugja. Útban hazafelé kezét a nadrágzseben tartja, nehogy a Jézuska kiessen. Otthon rögtön a szobájába megy, kiveszi a Jézuskát a nadrágzsebéből: „Jézus, most már itt alhatsz, velem.” Lisának nem tetszett, hogy a Jézuskának a hideg templomban, félmeztelenül kellett az édesanyja karjában ülni. Most már jó meleg helyen van, az ő ágyában. Négy hét múlva azt kérdezi tőle a nagypapa: „Na, Lisa, mit csinál most a Jézuska?” Erre ő azt mondja: „Gyere velem!”, és megmutatja a nagypapának, milyen jó kuckója van Jézuskának a fal mellett. „És most már eljött az anyukája is.” Kis idő elteltével, ha megkérdezik, mi van a Jézuskával, azt mondja: „Nem lehet az, hogy ott van az ágyamban is, és a templomban is?” Nagypapája elmagyarázza neki: „De igen, Jézus lakhat a szívünkben, és egyszersmind ott van a templomban is.” Aztán egy idő múlva a nagypapa megint kíváncsivá válik. „És most mi van Jézussal?” – „Most megint hazament a templomba!”, véli Lisa. „Akkor majd hamarosan 8
újra meglátogatjuk a templomban”, mondja neki a nagypapa, „mert akkor is mehetünk a templomba, ha nincs istentisztelet, beszélhetünk Jézussal, és imádkozhatunk hozzá. A gyertyák, amelyeket meggyújtunk, velünk imádkoznak Istenhez.” Kedves Olvasóim, én voltam az, aki az előbbi történetet átéltem Lisával, az unokámmal. Nagyon mélyen megérintett a gyerekek vallásos gondolkodásának és szükségleteinek ez a példája. És egy további történet: Még tisztán emlékszem arra a nyáréjszakára, amikor apám kivitt a kertbe, hogy megmutassa a Tejutat és néhány csillagképet. Így szólt hozzám: „Ezt az összes csillagot Isten teremtette, ezek ugyanúgy Isten alkotásai, mint a Nap, a Hold és a Föld, mindazzal együtt, amit látsz.” Így lépett Isten első ízben gyermek-életembe, akkori értelmem számára felfogható módon… Apám megmutatta nekem a mindenható Teremtőt, Istent, a végtelen Szellemet, akinek megvan az ereje és a hatalma, hogy a semmiből megalkossa a világmindenséget. Egész valómat átjárta, hogy ezen a módon ismertem meg Istent… Ezután a nyári éjszaka után napokig mintegy kábulatban jöttem-mentem a kis világomban, ami olyan nagynak tűnt:„Isten gondolta el, Isten teremtette mindezt.” Micsoda újfajta öröm! Ez az egész számomra Isten kezének műve volt. (Bernhard Grom)1
Időutazás saját vallásos gyerekkorunkba Az előbbi két példából kiindulva, meghívom önöket, tegyenek utazást saját vallásos gyerekkorukba, hogy lássák, milyen módon tapasztalható meg a vallásos gyerekkor. A következő 9
gyakorlat segítségével tudnak kapcsolatba kerülni gyerekkorukkal, és az akkor átélt vallásos tapasztalatokkal: Üljön úgy, ahogy az ön számára kellemes. Lélegezzen tudatosan. Talán feltűnik, hogy minden kilégzéskor megnyugszik. És minden belégzéskor új erőt merít. Arra buzdítom, hogy merüljön bele a gyerekkorába: XXVisszamegyek.
Most 20 éves vagyok. Képeket idézek
fel… XXMost
15 éves vagyok… XXMost tíz vagyok… XXMost kezdem az általános iskolát… XXMost óvodába járok… XXMegpróbálok lehetőleg annyira visszamenni, hogy még legyenek emlékeim. Most egész korai gyerekkoromból látok képeket. XXÉrintkezésbe kerültem-e Istennel? XXElső képeim Istenről. XXElső érintkezésem Istennel. XXKi volt akkor ott? XXMit érzek, ha visszagondolok? XXAmikor a templomban voltam, a nagyszüleimmel, a szüleimmel… XXAz énekek, a tömjén, a csend, a zengő harangok… XXImádságok, néha esténként, apámmal… XXJött a Mikulás… XXA betlehemezés az óvodában… XXA szenteste nálunk, a családban… XXA Jézuska otthon a betlehemezésnél, körülötte a pásztorok… 10
XXMária
és József… XXA csillagokkal díszített fenyőfán égő gyertyák… XXA becsomagolt ajándékok a földön… XXA finom ételek… XXA ragyogás a gyerekszemekben és a szüleink szemében… XXIskolába megyek… XXHittanórán vagyok… XXA bibliai történetek, hallgatjuk őket… Lefestjük őket… XXElsőáldozó leszek… XXKi volt ott? XXKi készített fel? XXFelidézem azoknak az arcát, akik az áldozáshoz vezető utamon fontosak voltak számomra… XXElsőáldozásom napja… XXA ragyogás a szememben… XXAz ujjongó orgona… XXA zsúfolásig telt templom… XXMeggyújtottuk az elsőáldozási gyertyát… XXElőremegyek és magamhoz veszem az átváltoztatott kenyeret… XXJézus most odajött hozzám… XXCsak mi vagyunk ketten, és imádkozom hozzá a rokonaimért, a barátaimért, és a beteg nagymamáért XXEgy tökéletes nap Ünnepi lakoma, amilyen csak ritkán volt XXAz ajándékok, a rokonok; olyan fontos voltam, és an�nyira a középpontban, mint még soha, egész gyerekkoromban Este az áhítat Elmeséljük, ki mit kapott Este fáradtan, de boldogan zuhanok álomba XXA következő hetek, most már én is közéjük tartozom, előre mehetek áldozni… 11
XXAz
iskolai hétköznapok a szokott módon folytatódnak… XXSerdülőkorba lépek… XXKételkedni kezdek… XXSok minden, amit mondtak, nem is úgy van… XXÁtküzdöttem magam a kétségeimen, és felnőttként máshogy találtam meg Istent… XXA nagy szerelem… Gyerekünk lesz… Megkereszteltetjük a gyerekünket, elvisszük a templomba… XXÉs most a gyerekem lesz elsőáldozó… XXItt kereszteződik a gyerekem elsőáldozása az én elsőáldozásommal… XXTapasztalataimból kiindulva teljesen másként fogadom az övét… XXSzeretnék az útitársa és a támasza lenni… XXNem engedem el a kezét az elsőáldozáshoz vezető úton… XXEgyütt tesszük meg az áldozáshoz vezető utat az ünnepnapig… XXHa úgy szeretné, idézze lelki szemei elé gyerekét, és áldja meg. A felhozott példák szívhez szóló tanúbizonyságok. Ezt a könyvet úgy szeretném továbbfolytatni, tisztelt olvasóim, hogy párbeszédet folytatok önökkel, és az új kérdéseket és problémákat hozzáírom. Ne vegyük el Istent a gyerekeinktől – ebben a dologban ön az, aki fontos, és látni fogja: rólam, rólunk, a gyerekeinkről van szó, és nem a szülők bírálatáról, és legfőképpen nem arról, hogy én, mint a könyv szerzője mit tartok fontosnak. Az én számomra az a fontos, hogy önt a lehető legjobb érvekkel és példákkal támogassam abban, hogy saját életével és a gyerekeivel előrébb jusson. 12
Hasznos lehet, ha a könyvvel valamilyen csoportban vagy körben foglalkoznak, barátaikkal megvitatják egyes fejezeteit, és mindenekelőtt konkrétan megvalósítják gyerekeikkel: étkezés előtt elmondják a gyerekeknek való imádságot, és esténként megtartják a „napi szemlét”, megáldják őket, és ezáltal hozzásegítik őket ahhoz, hogy az Istennel való kapcsolatuk örömforrássá váljon. Sok minden megváltozott az önök gyermekkora óta. A gyerekek manapság olyan kérdésekről vitatkoznak, mint hogy „Ki a nagyobb: Allah vagy Jézus?” A muszlim gyerekek többnyire intenzívebb vallásos nevelést kapnak a családjukban, mint a keresztény gyerekek. A keresztény gyerekek gyakran nem tudnak egyenrangú vitapartnerként helytállni velük szemben. A következő párbeszéd, amely egy németországi gyerekintézményben hangzott el, jól mutatja, hogy a gyerekek már komplex teológiai kérdésekről cserélnek eszmét: Clemens: Lily: Clemens:
Lily: Serap:
Én nem hiszek Istenben. Én meg hiszek Istenben. Tudod mit, Thaiföldön Buddhának hívják Istent, itt, Berlinben Jézus Krisztusnak hívják. És Isten feleségét Máriának hívják. És József tulajdonképpen csak Isten segítője. Ő segített Máriának, hogy világra hozza Jézust. Minden országban kell, hogy legyen egy Isten. Különben élni sem tudnának az emberek.
Azt szeretném ezzel a könyvvel megmutatni, hogy a 21. század vallásos sokszínűsége nem szükségképpen problémákat, hanem sokkal inkább esélyeket teremt – és határozottan szembefordulok azokkal a tendenciákkal is, amelyek a konf13
liktusoktól való félelem miatt a vallást száműznék a nyilvánosság teréből. Köszönöm Beatének, a feleségemnek, Davidnak, Manuelnek, Benjaminnak és Ingridnek a sok nagyhatású vallásos élményt és a figyelemreméltó reflexiókat, amelyekkel a családunkban a különböző életkorokban szembesültünk és szembesülünk. Ezek nélkül, csak saját magamra utalva, nem tudtam volna ezt a könyvet megírni. Hálatelt szívvel gondolok vissza Antonra és Marthára, néhai szüleimre, akik számomra és testvéreim számára a maguk eszközeivel megmutatták Isten fontosságát. Martina Friedrichnek és Raphael Rauchnak, akik tanszéki titkárnőként és tudományos munkatársként segítették a könyv létrejöttét, köszönöm a kézirat szerkesztésének fáradságos munkáját. Tübingen, 2012 szeptemberében
14
Albert Biesinger
2. rész
Hogyan fejlődik a hit megértése
35
5. Hogy tanulják meg a gyerekek a hitet? Lehet-e tanulni a hitet? Annak megtanulása, hogy az ember hisz, vagy nem hisz, nagyon közel van egymáshoz. A hangsúly a szimbólumok kialakításán van. Ha az ember hit alatt csak a hinni- tudás megtanulását érti, akkor a hit megtanulását nagyon szűken értelmezi. Ismerek olyan gyerekeket, akik imádságokat mondanak fel, Jézus halálát szabályszerűen megvallják, és mégsem tapasztaltak meg semmit abból, hogyan fordul Isten az emberek felé. Ha a gyerekeket bevonom emberi létezésünk csodálatos és borzalmas valóságába, és ezt a valóságot az én keresztény hitem alapján értelmezem velük, akkor egyszerűen és kön�nyedén tanulják meg, mi az, hogy hit. A gyerekek kezdetben az élet minden területén utánzással és közös-cselekvéssel tanulnak. A viselkedési módok egész sora – például az anya mellének szívása – ösztönös. A konkrét cselekvések végrehajtását és a világ értelmezését azonban utánzás és azonosulás révén tanulják meg. A tanulásnak ez a fajtája a következőképpen jellemezhető: XXEz
egy közvetlen utasítások, információk, vagy akár gyámkodás nélküli tanulás. XXMás személyek viselkedése elegendő alap a tanulásra: ön, mint szülő, különlegesen fontos, mint más személy („szignifikánsan más”). XXAz utánzás öntudatlanul és reflektálatlanul zajlik, tehát nem mindig egy példakép szándékos utánzásáról és buzgó követéséről van szó. „Már nagyon kicsi gyerekek is képesek emiatt ezen a módon újfajta viselkedést tanulni, az addigi viselkedésüket megváltoztatni, vagy azt akár teljesen feladni. Ezen a módon tanuljuk meg 43
például a rendelkezések betartását vagy megszegését, érzelmi reakciókat, érdeklődést, motivációkat, de a kognitív viselkedést, bizonyos szavak alkalmazását is, stb.” (H. Hetzer).17 XXA megfigyelt viselkedést viszont lehet, hogy nem azonnal valósítja meg a gyerek. XX„A megfigyeléses tanulásnál nem alkalmazunk kényszert a gyerekkel szemben. Szabadon eldöntheti, hogy a megfigyeltekből tanulva milyen következtetéseket von le. A jelentős előnyök mellett itt húzódnak ennek a tanulási módszernek a határai. Bizonytalanság fedi, hogy él-e a gyerek a tanulás lehetőségével, vagy sem.”18 A vallásos cselekvés tanulása is megfigyeléssel és utánzással történik. „Az a pszichoanalitikai feltételezés, amely szerint a gyerekek egyfajta bekebelezési vágytól hajtva példaszerű identifikációra hajlamosak azzal a szülővel, akivel azonosulni akarnak, (…) meg tudna magyarázni néhány dolgot az önkényes, emocionális és öntudatlan jellegen. (…)” (B. Grom).19 Ezzel még nem tisztáztuk azt, milyen befolyást gyakorolnak egyéb példaképek (testvérek, rokonok, barátok, tanárok). Azonban az nyilvánvaló, hogy a vallásosság, mint pozitív tapasztalatok megszerzésének lehetősége, megtanulható. „Érthetővé válik, hogy a szülők (…) számára különleges jelentőségű a gyerek vallásos szocializációja. Az is világos, hogy szüleik gyermekien vallásos beállítottságát miért veszik át annál nagyobb valószínűséggel a gyerekek, minél inkább értékelik úgy: szüleikhez fűződő viszonyukra a ragaszkodás, a partneri viszony és a melegség jellemző” (B. Grom)20 De a vallásosságot nem csak más emberek példaadása által sajátítjuk el, hanem a hittel kapcsolatos témákról szóló beszélgetések során is. Ilyenkor az egyházi közösség áthagyományozódott 44
tudását a gyerek életére és tapasztalataira vonatkoztatva lehet értelmezni. A bibliai üzenetnek és egyházi átörökítésének jelentősége így válhat a jelen kor számára érthetővé.21 A vallásosság megtanulásának harmadik, fontos útja a külső megerősítés és a csoport visszaigazolása. És itt nem a manipulációra kell gondolni. Sokkal inkább van szó a vallásosság fontosságáról, annak más emberek életében való jelentőségéről. A vallásosság igényli, hogy más emberek vis�szaigazolják – ön, mint szülő jelentős szereplő a megerősítési és visszaigazolási folyamat szempontjából. Ez igaz sok más tanulási folyamatra is. Egy példa: az ön hároméves gyereke békésen babázik egy hasonló korúval. A gyerekek számára fontos, hogy megerősítést kapjanak a közös játékról a következő mottó szerint: „Nagyon aranyosan játszottatok együtt.” Ezzel többre megy, mint a büntetéssel, ha a gyereke összeveszik egy másik gyerekkel a babán, és azt a fejéhez vágja. Egy bizonyos viselkedés mások általi megerősítése odavezet, hogy az a bizonyos viselkedés gyakrabban fog előfordulni. Ennek hátterében tudatos és tudattalan értékelési és döntési folyamatok állnak. Végül is ön csak olyan viselkedési módokban erősíti meg a gyerekét, amelyeket fontosnak vagy értelmesnek tart. Éppen így a vallásos viselkedést a megerősítéssel támogatjuk, a figyelmen kívül hagyással gátoljuk. Ha például egy gyerek jól érzi magát az istentiszteleten, akkor megint szeretne odamenni. Ezen kívül: ha az egyházi közösséggel való érzelmi kötődést nem csak a család közvetíti, hanem az a vallási csoporthoz való tartozásra is kiterjed, akkor ez fontos motívuma lehet az egyházi hívő közösséghez való intenzívebb ragaszkodásnak. Ez vonatkozik az ünnepekre és az ünnepi alkalmakra. Ha például a gyerekek egy gyerekkórusban, egy ifjúsági csoportban vagy az osztályközösségben mindig aktív 45
résztvevői az istentiszteleteknek, akkor ez hihetetlen mértékben erősíti az odatartozásukat. Fontos ugyanakkor, hogy a hitet felszabadító tapasztalatként éljék meg. Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy nemcsak a szülők által, hanem a gyerekeknek a hívők közösségébe való bevonásával és ottani tevékenységével is érlelődik bennük a szükséges belső elfogadás, a vallásos viselkedés valódi megértése és felfogása. Ebben a szociális kontextusban van nagy jelentősége az egyháznak, mint hívő közösségnek: a sok más ember nélkül, akik mind Jézus Krisztus útját járják, nem élhető meg a keresztény hit, és jövője sincs. A szociális megerősítés, amely a templomban, vagy csoportokban megvalósuló közös imádkozás és ünneplés által növekszik, kézenfekvőnek és értékesnek tünteti fel mindazt, amit egy, a gyerek által megbecsült vonatkoztatási személy vagy csoport közvetít neki, és ami azok számára magától értetődő. A család egyedülálló módon alapozza meg a gyerek vallásosságát. Döntő szerepe lehet a gyerek aktív vallásos életének megkezdése szempontjából is. De fontossá válnak a családon kívüli vonatkoztatási személyek is, akik a szülői házról való leválás lassú folyamatában egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, például a gyerek- és ifjúsági csoportok. Az utánzás által történő tanulásához hozzátarozik az egymás életében való részvétel is. A gyerekek és az ifjak aktívan részt vesznek mások életeseményeiben – a vallásosakban is – új jelentéseket teremtve ez által saját maguk számára, amiket aztán alkalmazni tudnak. A kamaszkorban aztán lépésről-lépésre megváltozik a szülők befolyása. A gyerekek leválnak, megkeresik Istennel való kapcsolatuk saját útját. Egy ifjúsági csoport az egyházon belül sokat segíthet, az örömet adó, megerősítő tapasztalatok révén ebben az útkeresésben. 46
3. rész
A szülők biztatására
47
7. Meddig terjed szülői befolyásunk a vallási meggyőződések terén? A könyv olvasásakor talán már régóta foglalkoztatja önt a kérdés: miért vagyok én olyan fontos a gyerekeim Istennel való kapcsolatában? Nem fordul elő túl gyakran, hogy a gyerekek a családi vallásos nevelés híján megismerkednének az Istennel való kapcsolattal, és az valósággá válna az életükben. Ennek ellenére nem lesz automatikusan hívő az, aki vallásos környezetben nőtt fel. Ez már abban is megmutatkozik, hogy sok gyerek, ifjú és fiatal felnőtt nem veszi fel a szülei hitét. A szülőknek mégis kettős kulcspozíciójuk van: „Egyrészt, mint a nevelésben elsődleges személyek (…) egyengethetik, vagy éppenséggel megakadályozhatják a gyerek útját az egyházi – vallásos életbe, és ezen túlmenően ők azok, akik a családon kívüli másodlagos nevelőknek (mint a barátok, az iskola, a nyilvánosság) a vallásos, vagy az ezekkel ellentétes befolyásait támogathatják vagy tompítják (…)” (B. Grom).24 A szülői ház elsődlegesen alakító hatása döntő befolyással bír a vallásosság fejlődésének további alakulására, mert a vallásosság a legtöbb esetben a származási családban kapja meg az alapozást. Az óvoda, az iskola, a hívők közössége már csak befolyásolják ezt az alapot.25 Bár nem elhanyagolható hatást gyakorolnak a vallásosságra az ifjúsági csoportok, az ismerősi és baráti kör, mégis csak a szülői befolyás nyom legtöbbet a latban.26 A következő eredmények azt mutatják, mennyire fontos az, hogy a szülők gyerekeikkel együtt részt vegyenek a hívő közösség életében. Vannak emberek, akik azt állítják magukról, hogy „hisznek Istenben”, és ennek a hitnek jelentőséget 52
is tulajdonítanak, de a vallási közösség istentiszteleteit nem látogatják. Az élet fokozódó individualizálódásával számuk tovább növekedhet. Az USA-ban, Angliában és Németországban elvégzett pontos vizsgálatok alapján azonban ez csak egy kisebbségre igaz: „A túlnyomó többség esetében a kifejezett vallásosság nagymértékben együtt jár a hívő közösség életében való aktív részvétellel.”27 A környezet vallásossága különböző módokon válhat belsővé. Először is átvehető reflektálatlanul. A hit így családi hagyománnyá válik, amely a tradíció egyéb részeihez hasonlóan hagyományozódik tovább. Ennek a tradíciónak nincs személyes-egzisztenciális jelentősége. A másik lehetőség a reflektált vallásosság, amely az Istennel való kapcsolatot egyedileg más-más fényben láttatja, és a személy számára jelentőséggel tölti fel. A vallásosság a külső hatások és az önismeret eredménye. Alapul vehetjük, hogy egyed mivoltunknál fogva rá vagyunk szorulva a kapcsolatra, és ki vagyunk téve a külső hatásoknak, de nem kizárólag ezeknek a befolyásoló tényezőknek a produktuma vagyunk. Az egyed és környezete sokszoros kölcsönhatásban és interakcióban áll egymással. Ezen az általánosan érvényes talajon alakul a vallásosság, mindig a külső és a belső szocializáció feszültségmezőjében.28 A gyerekek a későbbiekben akkor kötődnek inkább a vallásos attitűdhöz, ha a hitet és a vallásgyakorlást a szülői házban fontosnak élték meg.
53
„És ha a férjemet Isten és a vallásos nevelés egyáltalán nem érdekli?” Akkor az anya lesz az, aki a gyereket a hit útján elkíséri. Akkor ő az „úti angyal” a gyerek számára, és az apa más módon lesz fontos a gyerek számára – lehet, hogy ő az angyala annak a sok egyéb hétköznapi problémának, amelyekkel a gyereknek végül is meg kell küzdenie. „A férjem nem jött el a gyerekünk keresztelőjére. Ezt az egészet ostobaságnak tartja, és úgy találja, nem kellene a gyereknek bebeszélni, hogy van Isten.” Azok a szülőpárok, akiknek családon belül ilyen egymásnak feszülő vallásfelfogással van dolguk, minden esetben megegyezhetnek úgy, hogy tartsák tiszteletben a vallásos nevelést fontosnak vélő szülőt. Annak nem kellene emiatt védekeznie, éppoly kevéssé, mint a gyerek előtt destruktív vitákba belemenni, amelynek során egyik szülő a másikat a gyerek előtt megalázza, vagy ellehetetleníti, valahogy így: „Már megint valami butaságot mesélt Istenről az anyu/apu?” Fontos tehát, hogy a szülők úgy tudjanak megegyezni, hogy az egyik szülő a vallási témákról szóló kommunikációt nem bojkottálja a gyerekkel, nem teszi azt nevetség tárgyává, és nem bélyegzi bagatellnek. Mert az ilyen megnyilvánulások rendkívül problematikusak nevelési szempontból. A gyerekek akkor is fontos dolgokat tanulnak meg Istenről és Istennel való kapcsolatukról, ha azzal kell szembenézniük, hogy az apa vagy az anya nem hisz Istenben, és sok ember van a világon, aki nem hisz Istenben. Viszont az, hogy a másik szülő fontosnak tartja, hogy a gyereknek megadja a vallásos alapot és útbaigazítást, a gyerek számára ennek megfelelően jelentőségteljes lesz. A szülők közti „munkamegosztás” történhet nagyon egyszerűen. A gyerek később vissza fog emlékezni az édesanyjára, 54
aki esténként a Bibliából olvasott fel neki, esti szertartásokat alakított ki, és istentiszteletre ment vele. Huszonévesek beszélgetések során számoltak be arról, milyen mély nyomot hagyott bennük, hogy az édesanyjuk hívő, és hitétől nem hagyta magát eltántorítani – bár az apjuk ezt teljes mértékben ellenezte. Ha az ember az előforduló családi viszonyokról szeretne vitát folytatni, akkor egyetlen dolgot kell leszögeznie: bármilyen családi konstellációban nőjön is fel egy gyerek, más gyerekekhez hasonlóan joga van a vallási tájékozódásra és ismeretekre. Ennek megtagadása olyan kínos kiközösítést jelentene a gyerekek számára az ismeretek egy bizonyos területéről, amit semmilyen más képzési területen sem lehetne eltűrni. Avagy érvelne-e valaki amellett, hogy a zenei képzés csak azoknak a gyerekeknek jár, akiknek mindkét szülője muzikális?
Különböző felekezetekhez tartozó szülők – Hogyan egyengessük gyerekünk valláshoz vezető útját? Katolikus-katolikus, evangélikus-katolikus, evangélikus-evan gélikus – az egyházi házasságkötések legnagyobb számban ilyen összetételeket mutatnak. A különböző felekezetekhez tartozó – vagy helyesebben fogalmazva – felekezetegyesítő házasságokban és párkapcsolatokban speciális módon kerül terítékre a gyerek vallási útjának egyengetése. A gyereket evangélikusnak vagy katolikusnak keresztelik meg. A két felekezet kölcsönösen elismeri egymás között a keresztelést. A valláshoz vezető út egyengetése történhet oly módon, hogy felekezetegyesítő szülők gyerekei ezáltal tanulják meg azt, hogy különféle keresztény utak léteznek. Apa inkább az egyiket, anya inkább a másikat részesíti előnyben. 55
11. „Csak a döglött halak úsznak az árral” – a saját lelkiismeret szerinti döntés tanulása Ruth C. Cohn-nál49 tanultam a tréningeken: „Ne azt mondd, hogy az ember, hanem hogy én.” A fontos döntések terén ez néha igen nehéz és fájdalmas tud lenni. Viszont a személyes kiteljesedés, az öröm és a boldogság, a kényszerek leküzdése csak akkor valósulhat meg, ha a kényelmetlen döntéseket felvállaljuk.
Mi az, hogy „lelkiismeret”? Nevelhető-e egyáltalán a lelkiismeret? Bizonyára ismer „lelkiismeretlen embereket”. A lelkiismeretlenség gyakran a rossz nevelés eredménye. Egy olyan fiatal fiú vallomása tette ezt számomra különösen kézzelfoghatóvá, aki nemi erőszak miatt került bíróság elé. Elmagyarázta a bírónak, hogy az ő lelkiismerete szerint tettében nincs semmi kivetnivaló, és abszolút nem látja be, miért kell érte börtönbüntetést kapnia. Ez esetben a fiatalkorú elkövető saját személyes kéj- és hatalmi érzéseit tette meg cselekedete helyességének mércéjévé. Ebből látható, hogy a tévesen értelmezett lelkiismeretre való hivatkozás önkényeskedéshez vezethet. Azt kell alapul vennünk, hogy a lelkiismeret kialakításának a hiánya attól a mércétől fosztja meg a gyerekeket, amelynek segítségével felismerhetik, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mi az erkölcsileg jó és mi az erkölcsileg rossz. De nem csak a hiányos, hanem a túlkorlátozó, kényszeres lelkiismereti nevelés is jelentős pszichés problémákhoz vezethet. A gyerekkori lelkiismeret nevelés által alakul ki: a szülők, és más tekintély-személyek parancsokat és tiltásokat közölnek 85
a gyerekkel, amelyeket az később átvesz – vagy éppenséggel nem vesz át. Az a követelmény, hogy „a gyerekeknek korlátokra van szükségük” (J. Rogge), a lelkiismereti nevelésre is érvényes. A gyerekek a konkrét szituációkban látják a szüleiken, mit tolerálnak, mit büntetnek, és mit támogatnak. Lassú és összetett folyamat során építik be magukba környezetük hangjait. Annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy ezeket a parancsokat és tiltásokat átveszik és elfogadják, minél pozitívabb érzelmi kapcsolatban állnak ezek közlőivel. Minél inkább érzi szeretve magát a gyereke, annál inkább fogja átvenni az ön által kinyilvánított parancsokat és tiltásokat. De ez bekövetkezhet csupán amiatt is, hogy a gyerekei félnek attól, hogy elveszítik az ön szeretetét, és úgy mérlegelnek, hogy (átmenetileg) inkább betartják a parancsait és tiltásait. Tehát a lelkiismeret nem az égből pottyan, hanem sokkal inkább a nevelés eredménye is. Ez abból is kiviláglik, hogy a lelkiismeretnek különböző kultúrkörökben különféle tartalmai vannak. Így például egyes sarkköri kultúrákban az a szokás, hogy az idős nő, vagy férfi begyalogol a tengerbe, ha nincs elég táplálék, vagy ha terhére van a családjának. Nekik ezt súgja a lelkiismeretük: „Leéltem az életemet, át kell adnom a helyet azoknak, akik utánam következnek.” Ez egy olyan lelkiismereti döntés, amelyet mi, keresztényként ebben a formában nem fogadunk el. Kérdésfeltevésünk szempontjából ugyanakkor nem arról van szó, hogy etikai érveket találjunk, miként is ítélhető meg a kereszténység oldaláról egy ilyen döntés, ez a példa sokkal inkább azt akarja megvilágítani, hogy a lelkiismereti tartalmak mindig kulturális és vallási meghatározottságúak. A gyermekkori, nevelés által kialakuló lelkiismeretet Sigmund Freud, bécsi pszichiáter terminológiájában „felettes-énnek” nevezi: kezdetben a szülők, és más vonatkoztatási 86
személyek trónolnak a gyerek saját énje felett, és uralkodnak rajta. Ha az emberek felettes-énje túl szigorú, állandóan úgy érzik, hogy körbezárják őket a tiltások. Ha igényünk van arra, hogy gyerekeinket hitben neveljük, akkor a lelkiismereti nevelés nem rögzülhet merev „felettes-én”-elképzeléseken, hanem rugalmasabb és szabadabb döntésekhez kell vezetnie. Bármennyire is hozzátartozik az emberi személyiséghez, hogy megkülönböztesse a jót és a rosszat, amit jónak és rossznak gondol, az kultúrkörönként eltérő lehet. Azokat az embereket, akik nem hisznek Istenben, szintén köti a lelkiismeretük, de ők azt nem Istennel hozzák kapcsolatba. Viszont azok az emberek, akik kapcsolatban élnek Istennel, a lelkiismeret parancsát Vele kapcsolják össze. Azoknak az embereknek, akik Isten parancsát is kihallják a Ielkiismeretükből, még inkább eleget kell tenniük annak, és őket senki sem akadályozhatja meg abban, hogy lelkiismeretük parancsa szerint cselekedjenek. Mi, emberek felelős lelkiismereti döntéseinkben erkölcsi lényként valósítjuk meg magunkat, és ültetjük át tettekbe személyes érettségünket. Kézenfekvő, hogy ez társadalmi összeütközésekhez is vezethet. „Csak a döglött halak úsznak az árral” – az indiai közmondásban kifejezésre jut valami abból az erőfeszítésből, amivel egy szuverén döntés együtt jár. „Pontosan ez az, ami megőrzi az embert a pusztán formális együttműködéstől, széttöri a kollektív struktúrákat, és ezzel nem csak az egyes személy »emberré válásához« járul hozzá, hanem egész társadalmunk humanizálásához.” (J. Gründel)50 A nagy emberek, akik társadalmi változásokat vittek véghez, nem csak azért voltak erre képesek, mert nem úsztak együtt az árral, hanem azért is, mert volt egy víziójuk arról, 87
mit kellene tenni, azon túlmenően, hogy korukban mi volt elfogadott. Calcuttai Teréz anya olyat tett, ami nem volt megszokott; Oscar Romero, latin-amerikai püspök a nagybirtokosok ellen fordult, amiért az életével fizetett. A hitleri rendszer alatt Franz Jägerstätter megtagadta a katonai szolgálatot, mert a lelkiismerete azt súgta neki, hogy ez egy felelőtlen háború. Nem arra szeretném felszólítani önöket, hogy gyerekeikből hősöket neveljenek; ez végül is kényszeres felfokozottsághoz, és megterhelő elvárásokhoz vezethetne. Mindenesetre azt szeretném, hogy a gyerekekből olyan személyiségek váljanak, akik független gondolkodásra, felelős cselekvésre képesek, és többet adnak a lelkiismeretük szavára, mint holmi társadalmi divatokra, áramlatokra vagy konvenciókra. A lelkiismereti nevelésre az a további veszély is leselkedik, hogy az embereket, különböző okok folytán meggátolják abban, hogy a szülők, vagy a társadalom által közvetített értékvilággal szemben kritikus attitűdöt vegyenek fel. Csak akkor jön létre az individuális lelkiismeret, ami a lelki egészség központi alapfeltétele, ha az emberek lépésről-lépésre megvizsgálhatják – „Ez így van – így van-e ez?” – és nem idomítás és a szülők manipulációi által tanulnak meg dönteni. Ha például az apa elvei így hangzottak: „Segíts magadon, mások úgysem segítenek”. Vagy „Miért segítesz mindig másoknak, ők sem segítenek neked?”, akkor a fiatal ember individuális lelkiismeretében ennek éppen az ellenkezője kristályosodik ki: „Kiállok melletted, akkor is, ha annak idején te nem álltál ki mellettem” – „Ha tartjuk a barátságot, messzebb jutunk, mintha elszigetelődünk egymástól” – „Érdemes síkraszállni az egyetlen világunkért, még akkor is, ha nem jutalmaz meg érte senki.” Erwin Ringellel egyetértve leszögezhetjük: „Az egészséges lelkiismeret rugalmas, nem merev – meg lehet változ88
tatni, de nem olcsó, szituációfüggő engedmények kedvéért, hanem egy adott lehetőséget megvizsgálva, kritikusan szemlélve, az automatikus reagálás kényszere nélkül. És ezzel már világossá is vált, hogy szabad döntésről és az abból eredő személyes felelősségről csak ott beszélhetünk, ahol létezik individuális lelkiismeret.”51 A családon belüli, elsődleges lelkiismereti nevelés befolyással van a lelkiismeret későbbi, önálló fejlődésére.
89
13. A szexualitás, mint ajándék és feladat Mint teológus, nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a teremtő Isten nemiséggel rendelkező lényeknek alkotott meg bennünket. Ajándéka számunkra feladat. Már a gyerekeknek is vannak ösztönös szexuális impulzusaik. Minden jel arra mutat, hogy létezik gyermeki szexualitás. A gyerek többé-kevésbé ki van téve ösztönkésztetéseinek. Az ösztönökhöz, amelyekkel a gyereknek „meg kell verekednie”, kétségkívül a szexualitás is odatartozik, amely természetesen egy teljesen másféle, inkább infantilis (gyermeki) formát ölt, mint a felnőtteknél, nem utolsósorban amiatt, hogy még nem a szaporodás szolgálatában áll. Így a gyerek a szopási tevékenység kezdetétől fogva azt az élvezetet éli meg, hogy a tejsugár a szájnyálkahártyát stimulálja, és ezt olyan intenzitással, hogy ezt az élvezetet minden lehetséges másféle tárgy szopogatásával megpróbálja reprodukálni. (Erwin Ringel)56 Az orális szakaszból (a szájüregi élvezetek megtapasztalása) az anális szakaszba való átmenetkor a végbél területét fedezi fel, mint erogén zónát. Székletük visszatartásával, vagy „elengedésével”, a szülőkkel szembeni autonómia egyik első formáját élik át, akik ezt a szobatisztaságra való neveléskor pontosan érzik. A következő szakaszban a gyerek a nemi szervek területe felé fordul, és megérintésével élvezetet szerez magának. Mindhárom szakasznak megvannak a maga kéjes érzései. A szülők feladata abban áll, hogy ezeket a sokrétű, ösztönös viselkedési módokat megfelelő neveléssel úgy alakítsák, hogy 98
a gyerekek ezeket a késztetéseket személyiségükbe tudják integrálni. Ezek tehát nem tekinthetők „illetlenségnek”, amelyekről a gyereket durván, kellő határozottsággal le kellene szoktatni. Semmi értelme az orális óhajokat „mohóságnak”, az anális játékokat „tisztátalanságnak”, a szexuális kíváncsiságot „szemérmetlenségnek” interpretálni, és arra figyelni, hogy minél hamarabb megszűnjenek.
Hogyan viselkedjenek a szülők? A gyerekeknek ezen a téren óvatos, empatikus, természetes-nyitott támogatásra van szükségük, nehogy beleragadjanak az adott fejlődési szakaszokba. Ezért fontos, hogy azokat a konfliktusokat, amelyek minden fejlődési szakasszal kapcsolatosak, félelemmentesen élhessek meg, azért, hogy az élvezeti elvtől a realitás elvéig továbbfejlődhessenek. Erwin Ringel döntően két viselkedési módot szorgalmaz: a türelmet és a szeretetet.57 Nem szerencsés, ha a gyerekeknek a továbbfejlődés nehézségeit úgy akarjuk megspórolni, hogy elkényeztetjük őket, és nem akadályozzuk meg ösztöneik kiélését. Másfelől viszont nem kényszeríthetjük és sürgethetjük őket, hogy ezeket az alkalmazkodási folyamatokat gyorsítsuk. Fő a türelem: ahhoz, hogy a gyerek az ösztönkésztetéseit végül képes legyen integrálni, először meg kell neki engedni, hogy valameddig megtapasztalja és kiélje őket.58 A szeretet különösen azért döntő, mert a gyerekeknek korlátozni és adaptálni kell ösztönkésztetéseiket. Minél inkább érzik ebben a szakaszban szüleik szeretetét, annál kön�nyebben dolgozzák fel vágyaik és ösztöneik realitáshoz való igazítását. Nagyon hasznos, amit Anna Freud ír erről a problémáról: 99
A gyerek sok korai örömét – mint az ürülékkel való játékot és annak szétkenését – a meztelen test mutogatását, szexuális titkok kitalálását – olyan területekre irányíthatjuk át, amelyek hasonlóak az eredetiekhez, viszont a külvilág számára elfogadhatóak. A festésben és a gyurmázásban újra feltámadhat a régi szétkenési kedv; a ruhák, a testi vagy szellemi teljesítmények felvonultatása aligha kevésbé kielégítő, mint a színtiszta exhibicionizmus; a szexuális titkok iránti kíváncsiságot át lehet fordítani általános tudásszomjba, és az élvezeti minőségének egy jó részét a tanulásba konvertálni.”59 Ha a szülők (és ezáltal a gyerekek is) el tudják fogadni ezeket a kora gyermekkori ösztönirányultságokat, akkor attól a gyerek kreatív képességei még fejlődnek is. Ezeknek a korai irányultságoknak az elfojtása viszont egy életen át érezteti korlátozó hatását. Ott, ahol az ösztön rezdüléseit nem nyomják el, hanem azok energiává alakulva szociális hajtóerővé és társadalmi aktivitássá válnak, amelyet az egyén szükségesnek, örömet adónak és kielégítőnek érez, ott az ösztönrezdülésekben lévő energia nem képez blokkot a tudattalanban, hanem további felhasználásra készen áramlásban marad. Türelmetlenkedni nem tanácsos. Ami itt és most történik, fontos, és a nyomás, amivel a gyerek fejlődését akarjuk meggyorsítani, éppen ezt a fejlődést akadályozza. Végül is a gyerekkor nem csak egy előkészítő szakasz, egy átmeneti stádium, hanem „önmagáért való érték”.60 Nincs értelme nap, mint nap azt lesni: „Mi újat tanul holnap remélhetőleg a gyerekem?” Néhány szülő nem is látja a mát, és így boldog pillanatokat rabol el magától és a gyerekétől. A szexualitással szembeni elfogódottságnak sincs jó vége. Mint keresztény ember, azt veszem alapul, hogy mi, emberek 100
a Teremtőtől a szexualitást ajándékba kaptuk. Emiatt teológiai megokolásból világosan ki lehet jelenteni, hogy a szexualitás pozitív, Isten akaratán nyugvó, az emberekbe oltott kapcsolati dinamika. A saját magunkhoz való pozitív viszony feltételezi a testünk örömteli felfedezését is. Ezt a tapasztalatot az emberek először gyerekként szerzik meg! Nem az a feladatunk, hogy elrontsuk ezt a tapasztalatszerzést, hanem hogy segítsük őket abban, hogy ne fixálódjanak saját testükre. Ha a gyerekeknek megtiltjuk a nemi szervük simogatását, az odavezet, hogy az ilyen tiltásokat különleges ingerként értelmezik, és pontosan erre fognak koncentrálni – azzal a tragikus mellékhatással, hogy ez a tiltás egyidejűleg a nemi terület tabuvá válását is előidézi. Fiatal szülők élettörténeteiben nagyon is sokszor bukkannak fel azok a jelenetek, amelyeket a szüleik rendeztek, ha nekik, gyerekként a paplan alatt volt a kezük. Mi értelme lenne az effajta nevelési intézkedéseknek? A már gyerekeknél is megfigyelt önkielégítés a szülők természetes és elfogulatlan hozzáállását igényli. Nem teszünk jót gyerekeinkkel, ha a szexualitás isteni adományáról elhallgatjuk, hogy az egyúttal feladatot is jelent. Napjainkban sok szülő nem zárkóznak el az elől, hogy erotikus és szexuális kérdésekről nyitottan, és ugyanolyan természetességgel beszéljenek, mint egyéb témákról. Mi a feleségemmel a legkülönfélébb helyzetekben beszélgettünk a gyerekeinkkel, és mindig nyíltan és egyszerűen válaszoltunk olyan kérdéseikre, mint: „Miért nincs a lányoknak fütyije?” – „Hogyan születik a gyerek?” – „Hogyan kerül a gyerek az anya hasába?” stb. Néhány percen belül csillapítottuk a gyerek információszükségletét, és mindenki ment a dolgára. A szexualitás témájánál nagyon hamar lelkiismereti kérdésekbe ütközünk. Ismerek olyan embereket, akiknek nagyon szűken értelmezett a lelkiismerete. Még mindig sok 101
olyan ember akad, akik számára a lelkiismeret túlnyomórészt a szexualitás területére korlátozódik, és akik az összes szexuális ösztöntörekvésüket elnyomják, vagy az abból eredő konfliktust elfojtják, és ezzel magukat és más embereket is megbetegítenek. Másfelől viszont megdöbbentő, ahogy egy egyre növekvő embercsoport a szexualitás területén úgy tesz, mintha nem létezne lelkiismeret. Tartós kapcsolatokat tesznek kockára, pusztán a szexuális ösztön-kielégülés szempontját figyelembe véve használják egymást, anélkül, hogy személyükben elfogadnák és támogatnák egymást. Tehát a szexualitás életterületén nagyon differenciáltan kell megvalósítani a lelkiismereti nevelést. A gyerekeknek megvan a joguk ahhoz, hogy fejlődéspszichológiailag harmonikusan alakítsák ki bennük a szexualitáshoz való viszonyt – bűntudat nélkül, ami később lehet, hogy pszichésen megterhelő lenne, vagy agres�szív cselekedetekbe torkollna. Másfelől a lelkiismereti nevelésnek a szexuális partner kicserélhetőségének tendenciája ellen kell irányulnia. A fiatalok körében végzett felmérések meglepő módon azt mutatják, hogy legtöbbjükben erősen él a vágy a hűségre, a biztonságra, és hogy a barát vagy barátnő ne tartsa őket kicserélhetőnek.61 A feltétel nélküli elfogadás és megbecsülés mélységes emberi alapélmény és ugyanilyen mély alapszükséglet. Ennek szétrombolása már mostanra is szörnyű következményeket és pusztító folyamatok beindulását okozta, és ezt fogja tenni a jövőben is. Ha a média különféle fajtáiban a szerelem és a szexualitás területeit és az ezeken alapuló fontos emberi szükségleteket a lehető legprimitívebben és együgyűbben adják el – aminek a „liberalizmushoz” semmi köze – az egyáltalán nem segíti és támogatja gyerekeinket azon az úton, hogy megtanuljanak szeretni, és a saját szexualitásukkal felelősen bánni. 102
Szülőként egy élettel teli, életigenlő Istennel való kapcsolatot tárunk fel gyerekeink számára, amikor abban segítjük őket, hogy szexuális késztetéseiket ne elfojtsák, hanem integrálják. Nagyon világosan és nyíltan beszélek a kamaszokkal és a fiatal felnőttekkel a különféle szituációkban. A ma uralkodó helyzet láttán különösen elszánt vagyok, hogy olyan kézzelfogható szabályokat alkossunk velük, mint: XXnincs szexuális kapcsolat szilárd partnerkapcsolat nélkül XXnincs nem kívánt gyerek XXvédekezés a HIV/AIDS és más, nemi úton terjedő fertőzésekkel szemben A szexualitás „megtanulásának” célja, hogy felismerjük ajándék- és feladatjellegét, amely Istentől származik. Ezzel a háttérrel egy Isten kezében nyugvó, bimbózó élethez szükségszerűen tartozik hozzá a gyermeki, bimbózó szexualitás.
103
16. Az esti rituálék igazi oázisok A gyerekek számára nagyon sokatmondó jelzés az esti szertartás. A nap végén a gyerekeket nem kellene csak úgy egyszerűen az ágyba zavarni. Nagyon könnyű az esti rítust velük együtt kialakítani. Az apa vagy az anya – megjegyzendő, hogy az apák sokkal közelebb kerülhetnek a gyerekeikhez, ha hajlandóak ebben részt venni – leül a gyerek ágya mellé, a „napszemle” segítségével még egyszer átbeszélik a napot. Szóba hozzák az esetleges nyitott konfliktusokat, együtt mondanak Istennek hálát azért, ami azon a napon szép volt, vagy Isten kezébe ajánlják, ami nyomasztó vagy szomorú, ha például beteg valaki a családban. A nap történetét egyszerű imába is belefoglalhatjuk. A „mi volt ma jó, mi nem volt ma jó, mit kellene holnap máshogy csinálni” kérdéseire való reflexió már nagyon korán felébreszti a gyerekekben az önérzékelésre, és a másik érzékelésére való figyelmet; arra, hogy mi az, ami jót tesz az embereknek, mi az, ami inkább nehézségeket okoz, és mi az, ami romboló hatású. Idővel más imádságok is kialakulhatnak, amelyeket a gyerek szeretne megtanulni. Gyakran a gyerek maga akarja elkezdeni a „Miatyánk”-ot, talán nem is tudja folytatni, de a kővetkező estéken újra megpróbálja, amíg tökéletesen meg nem tanulja. Az esti rítus nem egyszerűen az esti imádság, amit letudunk. Sokkal inkább az elmúlt nap minden eseményének és kommunikációjának az összefoglalása, ami egy olyan megbékélésbe, belső nyugalomba és biztonságérzetbe torkollik, amelyre a gyerekeknek az éjszaka kezdetén nagy szükségük van. A hatéves Marlene anyukájával folytatott beszélgetése erre példa:
118
Marlene: Mindig azt hiszem, hogy éjszaka valami szörnyű történik! Olyasmi, mintha a szellemek jönnének vagy valami hasonló borzalom. De aztán hajnalban felébredek, és még tök sötét van, mint éjjel, és olyankor átszaladok anyához – mert nagyon félek – és hozzábújok. Anya: És az jó neked? Marlene: Igen. Anya: Ez azt jelenti, hogy a mama iránti szereteted és bizalmad elűzi a félelmet? Marlene: Igen! Anya: Ez azt jelenti, hogy a mama el tudja kergetni a szellemeket? Marlene: Igen. Anya: Ennyire erős vagyok? Wow! Marlene: Ha egy kisgyerek megszületik, és három, négy, hat nap múlva meghal, akkor az ember maga sem akar tovább élni; és ez ugyanígy van az állatoknál is. Ha valaki meghal, az hihetetlenül szomorú. Annyira, hogy az ember nem is akar tovább élni, bár az ember akkor már nem is él igazán. De egyszer azt hallottam, hogy soha nem halunk meg, mert a Jóistennél élünk tovább. De az ember akkor már nem akar a Jóistennél tovább élni, mert az ember a Földön akar esetleg játszani, vagy az emberekkel akar valami érdekeset csinálni. De a Jóistennél talán találkozunk valakivel, aki meghalt, mert a Jóistennél az ember soha nem hal meg.70 A nap ilyesfajta, békés lezárása megmutatja, milyen fontos a vallási nevelés.
119