Szeretni sokáig

Hans Jellouschek

Szeretni sokáig Ami a párkapcsolatokat életben tartja

Dialóg Campus Kiadó  Budapest–Pécs

A fordítás alapjául szolgáló mű: Hans Jellouschek: Liebe aus Dauer. Was Partnerschaft lebendig hält © Kreuz Verlag Stuttgart © Verlag Herder GmbH, Freiburg im Breisgau 2009 Fordította: Kőrösi Mercédesz

www.dialogcampus.hu © Dialóg Campus Kiadó, 2012 © Nordex Kft. - Kőrösi Mercédesz, 2012 A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.

Tartalom Bevezető

7

1 Definiálja a kapcsolatát Az elkötelezetté válás művészete

11

2 Ismerjék meg jól egymást Az idegenkedés áthidalásának művészete

25

3 Béküljön ki a múltjával Az egymás számára szabaddá válás művészete

39

4 Hangsúlyozza a kapcsolatuk pozitív vonásait A másiknak jó tenni művészete

53

5 Tanuljanak meg megbocsátani egymásnak A sérülések jóvátételének művészete

69

6 Adjanak teret az intimitásnak Az egymáshoz közelítés művészete

89

7 Állítsák helyre a kölcsönösséget és az egyensúlyt Az egyensúly megtartásának művészete

107

8 Egyéni gondjaikat tegyék közös problémává A jó együttműködés művészete

131

9 Tekintse fejlődési lehetőségnek a válsághelyzeteket A kihívások elfogadásának és leküzdésének művészete

147

5

10 Teremtsenek közös távlatokat és életkilátásokat Az együttélés értelemmel való megtöltésének művészete

165

Kapcsolat-tartóssági teszt

182

Irodalom

187

Bevezető Kinek írtam ezt a könyvet?

Nagy általánosságban: mindenkinek, aki mindkettőt szeretné: olyan párkapcsolatot, amelyben életben marad a szeretet és amely emellett stabil marad. Olyan pároknak, akik – akár fiatalok, akár előrehaladottabb korúak – csak rövid ideje vannak együtt, akik szerelmesek egymásba és nem akarják elveszíteni kapcsolatuk intenzitását; vagy akár olyan pároknak, akik már régóta együtt élnek és közben az az érzésük, hogy meg kell újítani a szerelmüket, mert félnek attól, hogy az évek hamurétege alatt elvész annak izzása; vagy akár olyan férfiaknak és nőknek, akik hátuk mögött egy válással elgondolkodnának azon, mi lehetett a szakítás oka és mit csinálhatnának jobban egy új kapcsolatban.

Párkapcsolat, amelyben életben marad a szeretet és mégis stabil marad: nem ellentmondás ez már önmagában? A korábbi évtizedekben az biztosította a kapcsolatok stabilitását, hogy a pároknak aligha volt lehetősége elválni: vagy azért, mert ez gazdasági csődöt jelentett volna, vagy azért, mert az egyház és a társadalom elítélte volna őket vagy mert nem engedte volna a lelkiismeretük, illetve a nőknek, akik ma többségében benyújtják a válókeresetet, akkoriban egyáltalán nem volt lehetőségük erre. A kapcsolat minősége évszázadokon át teljesen alárendelt szerepet játszott a legtöbb ember életében.

Mára teljesen megváltozott a helyzet. Természetesen a világnézeti, társadalmi és gazdasági okok továbbra is szerepet játszanak. Ám az egyetlen, ami a párkapcsolatok stabilitását ma is garantálja, azok minősége, vagyis arra a kérdésre adott válasz, hogy vajon a férfi és a nő kielégítőnek éli-e meg ezt a viszonyt, még érezhetően szereti-e egyik a másikat és érzi-e, 7

hogy a másik szereti őt. Ha az egyik mondjuk egy félrelépéssel megsérti a másikat, ha már nem jó együtt a szex, ha a férfi már csak a hivatását ismeri és a nő már csak a gyerekekről gondoskodik, és egyáltalán: ha mindketten vagy akár csak az egyikük is megérzi, hogy kihűl a szeretet, a kapcsolat unalmassá és sivárrá vált – ezekben az esetekben már nincs messze a válás gondolata. Gyakran elég csak egyetlen külső indítóok – például egy harmadik iránt érzett szerelem – és megtörténik. Országunkban a válási arány évek óta 30 és 50 százalék között mozog, nem számítva a házasságon kívüli együttéléseket, amelyekben valószínűleg még magasabb ez a százalékos arány.

Más szavakkal: a párkapcsolat éveken át tartó stabilitásának egyre kisebb az esélye, ha a partnereknek nem sikerül életben tartani a szerelmet. De kell egyáltalán egy ilyen hos�szú kapcsolat? A »hosszútávú szerelem« vajon nem csupán illúzió? Nem az »életszakasz-partner« manapság az új és érvényben lévő modell? Nem csupán számos »normál ember« van ezen a véleményen, a szakemberek is olyan újabb módszerek után kutatnak, amelyek állítólag könnyebbé tennék az életet (Mary 2002). Én nem osztom ezeket a véleményeket. Azt természetesen én is úgy vélem – akár a saját kapcsolati tapasztalataimból kiindulva is –, hogy mindezt nem egyszerű jól kezelni; hogy minden igyekezet ellenére egy válás elkerülhetetlen, sőt akár néha a jobb megoldás lehet. De valami ellentétben áll ezzel: amikor az ember megtapasztalja, milyen az a mély szerelem, az akarja, hogy ez az érzés örökre megmaradjon. Természetesen szükségünk van a szabadságra, szükségünk van arra, hogy »kiterjesszük a szárnyainkat« és elrepülhessünk, ahová csak szeretnénk. De még mélyebb a »meggyökerezés« iránti vágyunk, hogy legyen egy biztos hely az életünkben, 8

egy szilárd kötöttségünk. Egy német nagyvárosban nemrégiben elvégzett tudományos vizsgálat megmutatta, hogy a megkérdezett, állandó kapcsolatban élő harminc évesek 83 százaléka ezzel a partnerrel szeretne »együtt élni egy egész életen át« (Schmidt és von Stritzky 2004, 98. oldal). Egyetlen helyen szeretnénk átélni: itt szeretnek, itt tudok élni. Ezt jelenti a kizárólagosság tendenciája. És ha valóban sikerül, az számos tapasztalat alapján gazdagságot és mélységes boldogságot jelent.

De mint mondtuk: a társadalom és a munka világa manapság nem teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy mindez sikerüljön. Egyre inkább a partnerek tudásán és képességén múlik a szerelem hosszú távú életben tartása. Ám ez sok embernek igencsak feladja a leckét. Ma is érvényes Rilke egyik versének gondolata: „Nem tanultuk meg a szerelmet” (1984, 743. oldal). Ugyanis korábban nem volt téma, hogy a szerelmes korszak után miként alakítsuk a kapcsolatainkat. Nincs előttünk élő hagyomány, amely megmutatná, mi előnyös egy párkapcsolatban és mi az, ami kárt okoz benne.

Ezzel eljutottam könyvem legfontosabb céljához. Ami korábbi publikációimban is felmerült (Jellouschek 2001, 2002a, 2003, 2004) azt szeretném most a vezérfonallá tenni: Hogyan maradhat élő és egyúttal tartós a szerelem a párkapcsolatban? Írásaimban főként azokból a terapeutaként szerzett tapasztalataimból merítek, amelyeket majdnem harminc éven át a párokkal végzett munkám során megéltem. Tíz „alapszabályt” fogok megfogalmazni ezek segítségével, amelyeket a gyakorlatban jól hasznosítható „tanácsok” követnek, melyeket azonban soha nem szabad „minden esetre” való szabványreceptként értelmeznünk. Az adott esetben lehet, hogy az általam említett dolgok közül semmi nem illik rá és nem is hasznosítható. Nincsen tanács jogos kifogás nélkül, nincsen szabály 9

lehetséges kivételek nélkül! Kérem a kedves Olvasót, hogy ezt ne felejtse el és újra kihangsúlyoznám ezt azáltal, hogy minden egyes fejezet után felsorolom azokat az „ellenvetéseket”, amelyeket az előadásaim és a kurzusok után gyakran hallok a résztvevőktől.

Ezenkívül biztos vagyok abban, hogy gyakran az összes itt megjelenő tanács megfogadása mellett és az érintettek legjobb szándéka ellenére sem lehet megakadályozni a válást.

Néha meg kell történnie, talán mert kezdetben mindketten csalódtak a másikban, vagy mert olyan fejlődésen mentek keresztül, ami mindkettőjüket eltéríthetetlenül más irányba tereli, vagy mert eddig jó volt a kapcsolat, de mostantól egy új szakasz kezdődik, amit egymást nélkül „kell” megtenniük, és még sorolhatnánk. A válás néha elkerülhetetlen, sőt, a gyermekeknek is ez az érdeke, hiszen inkább egymással jól együttműködő elvált szülőkkel éljenek, semmint együtt élő, de egymást gyűlölő és kölcsönösen bojkottáló apával és anyával. Az írásaim semmiképpen nem vitatják ezt. De azt is tudom, hogy sok válásnak nem kellene megtörténnie, ha mindkét partner időben átállítaná a váltót és tudnák, mit tegyenek, amint látják, hogy az irány, amin haladnak, problémákhoz fog vezetni. A könyv célja az, hogy ehhez nyújtson segítséget.

10

1 Definiálja a kapcsolatát Az elkötelezetté válás művészete

Ki vagyok én a másik számára?

Egy gyakori tapasztalattal szeretném megvilágítani, mit jelent ez az első alapszabály: újra és újra olyan párokkal van dolgom, akik már évek óta együtt élnek, de nem tudják megmondani, hogy ők tulajdonképpen kicsodák vagy micsodák: szerelmespár, barátok, házaspár…? Valamikor összekerültek, lehet hogy már össze is költöztek. Ez jelentős lépés volt, de ennyiben is maradtak, tovább nem tisztázták a helyzetet.

Amikor az egyikük bemutatja a másikat, kicsit vonakodva azt mondja, „a partnerem” vagy „az élettársam” és bár manapság a korábbiakkal ellentétben egyre kevésbé a rossz erkölcs párosul ehhez, mégis van benne valami kellemetlen, amin a beszélgetés minden résztvevője szívesen túl jutna már…

Ez gyakran annak a jele, hogy egyikük előtt sem igazán világos, mit is jelentenek a másik számára. Ez általában mindkettőjüknek, de legalább az egyiküknek rosszul esik. Meg11

kérdezik maguktól: Mi vagyok én tulajdonképpen a másik számára? Valóban akar engem? Mellettem állna, ha komolyra fordul a dolog? Tényleg megbízhatok benne? Igazi kötelék alakult ki közöttük? Mindig marad valamennyi fenntartás, egyfajta bizalmatlanság, bizonytalanság. Ennek tisztázásához egyértelmű kapcsolatmeghatározásra van szükség: én vagyok a férfi számodra, te vagy a nő számomra. Egy párt alkotunk. Ez a definíció elkötelezettséget ígér. Ha ez nincs így, akkor valami mást jelentünk egymásnak: barátot vagy kollégát vagy jó ismerőst vagy…

A szeretethez elkötelezettségre van szükség Természetes, hogy az ilyesfajta elkötelezettség nincs meg a kezdet kezdetén. A fiatalkorban az ellentétes nemű kapcsolatoknak abban is fontos szerepe van, hogy lehetővé tegyék a szülőktől való elválást. A fiatalok erős érzelmi szerelmi élményei meglazítják az apához és az anyához fűződő kapcsolatot.

Ezenkívül különféle tapasztalatokat közvetítenek számukra a másik nemmel való bánásmód terén. Feltűnő, hogy a fiataloknak még ebben a „próbaszakaszban” is fontos, hogy pontosan definiálják a kapcsolataikat. Egyértelmű különbséget tesznek a „barátok vagyunk” és a „barátom/barátnőm” között: „Ezek a fiúk a barátaim, és Steffen a barátom.” „A barátom”, „a barátnőm”, vagy „együtt vagyunk”: az ilyen kapcsolatmeghatározásokat mindenképpen elkötelezettnek kell értelmezni. Ez az elkötelezettség mégis egyfajta ideiglenesség, az elkötelezettség kipróbálásának egy módja marad. A kapcsolatnak igen gyorsan vége lehet, és más lép a barát/barátnő helyébe. Ez ebben a korszakban teljesen rendben is van. A túl korai megállapodás gátolhatja a szükséges fejlődéseket. Ebben a szakaszban na12

gyon fontos kipróbálni és megismerni magukat férfiként és nőként az ellentétes nemmel való kapcsolatokban, és ez éppen a tapasztalatok sokféleségében, illetve a beteljesült és megszenvedett elválások miatti fájdalmakban rejlik.

Emellett az utóbbi években kialakult társadalmunkban az emberi fejlődésnek egy olyan fázisa, ami a korábbi generációk életében nem volt megfigyelhető, az úgynevezett „második serdülőkor”. Ez az az idő, amikor a fiatal felnőttek már kirepültek otthonról, tanulnak vagy már dolgoznak és ezáltal gazdaságilag – legalábbis részben – önállóak, de még nem alakítottak ki „saját egzisztenciát”. Ez egy köztes kor a szülői házban eltöltött fiatalkor és a tulajdonképpeni felnőttkor között. Ebben az időben lesznek egyre gyakoribbak a „próbaházasságok”. A fiatal összeköltözik a barátjával, barátnőjével és úgy élnek, mint egy házaspár, anélkül hogy annak tartanák magukat. Ez is lehet egy teljesen megfelelő, hasznos, sőt szükséges stádium, amelyben kipróbálják saját képességeiket és kapcsolataikat, életstílusukban és szakmájukban megtalálják azt az irányt, ami illik hozzájuk. Azok az idők messzemenően elmúltak, amikor az ilyen életformát „ágyasságnak” vagy „vad házasságnak” bélyegezték és erkölcsileg leértékelték, akár még a katolikus egyház aktív tagjainak berkein belül is, ami, igaz, hivatalosan még mindig elutasítja ezt az életstílust.

Azonban van itt egy fenyegető veszélyforrás is: mégpedig az, hogy mindkét fél eltekint afölött az időpont fölött, amikor esedékes lenne a következő lépést megtenni a kapcsolatukban. Bizonyos értelemben most zavarosabb a helyzet, mint az összeköltözés előtt. Akkoriban egymás szeretői, egy szerelmespár voltak. És most? Házaspárként élnek, de nem azok.

Ez a helyzet gyakran mindkettejük, legalább az egyikük számára a lekötöttségtől való titkos félelem leplezésére szolgál.

13

És gyakran legalább az egyikük – gyakrabban a nő – megérzi, hogy most még egy valamiről szó van: mégpedig a továbblépésről az elkötelezettség felé. Ez sokszor abban mutatkozik meg, hogy megérzik a vágyat és ha egészen bizalmas emberekkel állnak szemben, még ki is jelentik: „Annyira szép lenne, ha házassági ajánlatot tenne!”

E mögött a talán régimódi és ósdi szerepklisékben gyökerező vágy mögött egy mély szükséglet húzódik meg: a kötődés igénye, a vágy arra, hogy a másik számára a legfontosabbak, ebben az értelemben az „egyetlenek” legyünk. Minden hosszan tartó kapcsolatban legalább kérdésként felvetődik bennünk: Vajon a párom az az ember, aki számára én vagyok a legfontosabb, az egyetlen?

Választ kell kapni erre a kérdésre, különben újra és újra felmerül, hacsaknem – mivel nem tűnik megválaszolhatónak vagy mindig nemmel felelnénk rá – rezignáltan a lelkünk tudattalan talajába rejtjük. Sok pár megérzi ezt az időpontot, mivel letagadhatatlanul megjelenik. És ekkor az egyikük megjegyzi: „Mondd, nem akarunk összeházasodni?” Vagy: „Te, úgy érzem, hogy a férjed/feleséged szeretnék lenni!” És ha ekkor a másik egy adott gondolkodási idő után ugyanerre az eredményre jut, akkor mindketten átélik: ezt a lépést pont most kellett megtenni, ez az együttélésnek egy új minősége felé nyitja meg a kapukat számunkra, ami eddig még nem volt közöttünk.

Bármilyen valószínűtlenül is hangzik, mivel külsőleg nem sok minden változik: most valóban valami új indul el, és nem csupán azért, mert a házasságnak anyagi és örökösödési következményei vannak. Pszichológiailag is valami új kezdődik.

Ezt még azok a párok is megérzik, akik éveken át „csak úgy” együtt éltek és valamilyen okból mégiscsak úgy döntenek, hogy „legalizálják” a kapcsolatukat. Az egymásnak kimon14

dott nyomatékos „igen” lépése, a kijelentés, hogy „Te vagy a férjem, én vagyok a feleséged”, illetve „Te vagy a feleségem, én vagyok a férjed” olyan tisztaságot és elkötelezettséget teremt a lélekben, ami nem létezett előtte. Ez rendszerint mély boldogsággal tölti el mindkettőjüket, minden bizonytalanság és félelem ellenére, ami talán még ezzel együtt jár. Ez a lépés nem garanciát jelent, hanem jó alapot a „tartós szeretethez”.

Miért van ez így? Az elkötelezett kapcsolat iránti igény nem csupán gyerekes dolog, aminek teljesülnie kell ahhoz, hogy normálisan nőjön fel a fiatal. Ez a szükséglet egész életünkön át elkísér bennünket. Az utóbbi évtizedekben talán túlságosan az individualista értelmezésű autonómia fogalmával jellemeztük a felnőtt létet. Autonómia, függetlenség, önállóság – letagadhatatlanul és alapvetően a felnőtt élethez tartoznak. Ám az emberi autonómia mindig viszonylagos. Autonómnak lenni nem ugyanaz, mint autarknak lenni.

Legbelül egymásra vagyunk utalva ahhoz, hogy emberként éljünk és autonómok is lehessünk. Ahhoz, hogy fontosnak és szeretetre méltónak érezzük magunkat, szükségünk van arra, hogy kötöttségben éljünk. És ahhoz, hogy magunkat is elfogadjuk, szükségünk van arra, hogy valaki számára mi legyünk az „egyetlen”, a legfontosabb. Ezt keressük a párkapcsolatban, és ehhez van szükség a következők kihangsúlyozására: „Te vagy a férjem, én vagyok a feleséged”, „Te vagy a feleségem, én vagyok a férjed”.

Ha ez így van, ha ez a lépés eleget tesz egy mély emberi vágynak, akkor mégis miért utasítja el olyan sok ember? Az elkötelezettség vállalásának kijelentéséhez, ehhez az „aktushoz” – akár a templomban, akár az anyakönyvi hivatalban vagy magánúton hangzik is el – mindig egy bizonyos ünnepélyesség társul. Sokan visszariadnak ettől az ünnepélyességtől. Miért? Nincs bizalmuk ahhoz, hogy kimondjanak egy 15

ennyire „nyomós” dolgot? Miért nem feltételezik ezt magukról? Az okok eltérőek lehetnek.

Félelem a kötöttségtől Sok embernek már gyermekkorában sem teljesül a kötöttség iránti mély vágya. A modern csecsemőkutatás kiderítette, hogy a gyerekek és a szülők között bizonyos kötöttségi minták játszódnak le (Endres és mások, 2000). A kutatók különbséget tesznek a biztosan kötött és a bizonytalanul kötött gyerekek között. A biztosan kötött gyerekeknek, vagyis azoknak, akiknek a korai vonatkozási személyekkel megbízható, érzelmes és folyamatos kapcsolatuk volt, felnőttként sem fog nehézséget jelenteni, hogy egyértelmű igent mondjanak a társuknak, akit szeretnek és akinek a kívánságára vállalják az elkötelezettséget. A bizonytalanul kötött gyerekek esetében ez egészen másképp van. Ők vagy túlságosan kevés kötődést tapasztaltak a fontos vonatkozási személyek részéről vagy csak egy összevisszaságot éltek át a néha túl szoros kötődés, majd a hirtelen visszahúzódás között. Egész életükben nagyon vágynak a valódi mély kötődésre, ugyanakkor nagyon félnek is attól. Lehet mondani, hogy a tekintetük visszafordul a gyermekkoruk felé. Még mindig ott keresik azt, amit nem kaptak meg. Nem igazán szabadok egy partner számára, és ha az az intenzív kötődés igényével lép elő, egyből megijednek attól, hogy újra ugyanazt a csalódást kell átélniük, mint gyermekkorukban. Így ide-oda sodródnak a kötődés iránti vágy és a kötöttségtől való félelem között.

Ha „meghatározatlanul” hagyja a partnerkapcsolatát, akkor bizonyos értelemben szembehelyezkedik ezzel a problémával, sőt, egyfajta problémamegoldásra is szüksége lesz: 16

állandó kapcsolata van, de kerüli az elkötelezettséget. Ez lényegében nem valódi megoldás. Hiszen a lelkében élő, igazi mély kötődés iránti vágy kielégítetlen marad és ezzel a döntésképtelenséggel gyakran a partnerét is csalódottá teszi, aki meg szeretné tenni azt a bizonyos lépést az elkötelezettség felé. Ez a csalódás olyan mély lehet, hogy a kapcsolat egyre inkább a szakítás veszélyzónájába sodródik.

Amikor egy pár érzi, hogy nem képesek továbblépni az elkötelezettség irányába, akkor meg kell kérdezni: él valamelyikükben mélyen gyökerező félelem a kötöttségtől, talán azért, mert bizonytalanul kötött gyerekek voltak és a lelkükben még mindig azok? Akkor az lenne a jó, ha közösen vagy akár egyedül, terápia segítségével keresné a gyógyulás útját. Máskülönben ezek miatt a súlyos kötődési tapasztalatok miatt újra és újra kudarcot fognak vallani felnőtt kapcsolatai. Azonban más oka is lehet a kötődés és az elkötelezettség kerülésének:

Félelem az elválástól Meglehet, hogy egy pár vagy annak egyik tagja azért kerüli a tiszta kapcsolatmeghatározást, mert a válasz így hangzana: nem vagyunk egy életre egymásnak való pár! Talán szükségközösség vagyunk vagy testvéries barátságot érzünk egymás iránt. De ha komolyan feltennénk magunknak az elkötelezettség vállalásának kérdését, akkor el kellene válnunk egymástól. Ez a gondolat félelemmel tölt el. Egyedül maradni talán még rosszabb, mint ennek a nem kielégítő kapcsolatnak a fenntartása. Vagyis maradjon inkább minden a régiben.

Gyakran a mélyen gyökerező szomorúság sötét árnyéka vagy a halálos unalom lisztharmata vetül az ilyen kapcsolatokra, és az a legteljesebb mértékben válságossá válik.

17

Amikor aztán az egyikük hirtelen és fülig beleszeret egy harmadikba, akkor gyakran egyik pillanatról a másikra lesz végük az ilyen kapcsolatoknak, amit sok sérülés és csalódás kísér. Minél tovább maradtak meg a régi kapcsolat meghatározatlan állapotában, annál pusztítóbb lehet egy ilyen válás minden érintett számára.

Itt is felmerül a kérdés: Miért lehet, hogy olyan mély a szétválás miatti félelem, hogy ennyire sokáig elodázzák azt? Azok a nők és férfiak, akik ezzel a problémával küzdenek, úgy élnek együtt a társukkal, mint a testvérek vagy mint a gyerekek a szüleikkel. Gyakran nagyon közel vannak egymáshoz, nagyon bíznak egymásban, de hiányzik a férfi és a nő közötti izgalom. A partner apai vonásokat, a nő lányos vonásokat kap. Vagy a nő szinte a férfi anyjává válik. Lehet hogy testvéri érzéseik vannak egymás iránt: mélyen kötődnek egymáshoz, de nem mint férfi és nő. A szülő-gyerek és fivér-nővér családi kapcsolatok áttevődnek a férfi-nő-kapcsolatra. Egyikük vagy másikuk, vagy egyikük sem tudott elszakadni a családjától, egyszerűen folytatják az onnan hozott mintát. Itt azért lenne fontos a tudatos szakítás, mert azzal egyidejűleg – végre! – a saját családjukról is véglegesen le tudnának válni, úgy, hogy szabadon és felnőtt módra tudjanak belemenni egy újabb kapcsolatba. Itt is szükséges lehet egy terápia, aminek segítségével bátorságot fejleszthetnek ki a szétváláshoz. Ennek bizonyos esetekben egyáltalán nem kell végérvényesnek lennie. Lehet, hogy elegendő egy erőteljes távolságtartás ahhoz, hogy megtegyék a felnőtté váláshoz vezető fontos lépéseket, így újra tudnak majd találkozni és képesek lesznek elkötelezettséget vállalni egymás iránt.

18

Házasodni, mert útban a gyerek?

Van azonban egy nagyon alattomos és egyre népszerűbb lehetőség arra, hogy elkerüljék az elkötelezettség felé tett lépést: összeházasodnak, mert úton van a baba. Ezzel tisztán és világosan definiálják ugyan a kapcsolatukat, de „a gyerek miatt” teszik azt és nem azért, „mert én, a férfi, neked akarom adni magam, mint nőnek” és „én, a nő, neked akarom adni magam, mint férfinak”. Ilyenkor nem kell általános gyanúsításokba fogni. Biztosan nem kell mindig így lennie.

Gyakran a megfogant gyermek jelenti az indítóokot arra, hogy végre megtegyék a már korábban is esedékesnek érzett lépést az elkötelezettség felé. A gyerek segít a tétovázó félnek legyőzni a félelmeit. Számomra mégis jogosnak tűnik a kritikus kérdés, hogy vajon ha a terhesség fényében döntenek úgy, hogy összeházasodnak, az nem szintén egyfajta tisztességtelenség-e egymással szemben. Hiszen itt párkapcsolati szinten meghozott döntésről van szó, ami megalapozza a szülővé válást – és nem fordítva.

Nem ritka, hogy nyitva marad a kérdés: „Tényleg engem akart, mint férfit? Vagy csak, mint a gyermeke apját?” – „Tényleg engem akart, mint nőt, vagy csak nem akar házasságon kívüli apaságba bonyolódni?” Anélkül, hogy puritán akarnék lenni vagy maximalista követelményeket állítanék fel, azt mondanám, hogy a pároknak szilárdabb alapjuk van a közös jövőre nézve akkor, ha biztosak abban, hogy az egymás mellett meghozott döntésük alapja a férfi-nő-kapcsolatuk és mindez független egy közös gyermektől vagy gyermekektől.

19

Ellenvetések Az eddig felsoroltak vajon nem azt jelentik, hogy itt megint az életen át tartó házasság mellett szállunk síkra – már nem világnézeti-erkölcsi, hanem pszichológiai érvekkel alátámasztva? Nem megint egy olyan lekötöttséget követelnek meg, ami nekünk, embereknek, a lehetetlennel egyenlő, és a vége nem megint az a kényszerhelyzet lesz, hogy fenn kell tartani egy kapcsolatot, ami egyes esetekben már régen halott?

Igen, bizonyos értelemben az életen át tartó párkapcsolat mellett szállok síkra, mégpedig a következő értelemben: a társnak kimondott igen, mint fentebb is írtam, feltétlen igent jelent: „Éjjel és nappal, egészségben és betegségben, jó és rossz napokon…”. Milyen értéke lenne az igenemnek a másik szemében, ha feltételekhez kötöm azt és előtte felsorolom a lehetséges kivételeket? Ez egy fenntartással kimondott igen lenne és nem töltené be azt, amint szeretnénk és akarunk. Ez nem az az igen lenne magam felé sem, amit a lelkem mélyén keresek és vágyok. Az elkötelezettség abban a pillanatban, amikor kijelentik, feltételek nélküli. Különben nem lenne elkötelezettség. Ebben az értelemben azt is teljesen helyénvalónak találom, ha a párok, mint mindkét keresztény egyház házasságkötési ceremóniájában, kijelentik egymásnak: „Míg a halál el nem választ.” Ez a feltételnélküliségük legtömörebb kifejezése.

Ez persze nem jelenti azt, hogy így már meg lenne pecsételve a kapcsolat sikerese vagy hogy bármi az együtt maradásra kényszerítené a párt. Természetesen egy ilyen elkötelezettséggel induló kapcsolat is kudarcot vallhat, a legkülönfélébb okok és fejlődések miatt. Mégis meg vagyok győződve arról, hogy egy kapcsolatnak nem kell „zátonyra futnia”, ha a két fél szétválik. Lehetséges, hogy egy ideig jó és fontos volt, de 20

aztán betöltötte a célját és így véget is ért, mivel a két partner útjai eltérő irányba vezetnek. Egy teljes elkötelezettséggel indított kapcsolat is eljuthat a végéhez. Amikor fenntartás nélkül akarunk valamit, az ugyan jó előfeltétel ahhoz, hogy el is érjük azt, de messze nem garancia rá. Emberi sorsunkhoz hozzátartozik az is, hogy feltétlen elkötelezettséget kell vállalnunk, de nem tudjuk kezelni, ami ebből kerekedik. Ez a párkapcsolatra is érvényes. Ezzel a rizikóval kell élnünk, és ha nem akarnánk vállalni a kockázatot, abból nem sülne ki semmi jó. Az életünk ízetlen és felszínes lenne. „Csak az tudja megvalósítani a lehetségest, aki bízik a lehetetlenben” – valami hasonlót olvastam egyszer egy poszteren egy vonatfülkében. Ez a mondat a párkapcsolatra is érvényes. Mert bár ha kudarcot vall is, más minőségében élem át, mint ha kezdettől fogva csupán életszakasz-kapcsolatként kezeltem volna.

Csak a hivatalos házasságban tapasztalható meg az elkötelezettség, ahogy az az előző gondolatokból kitűnik? Szükség van ehhez jogi következményekre, anyakönyvi hivatalra és egyházi szertartásra?

Hiszen ezek a külsőségek csak kényszert szülnek, ami inkább árt egy élő kapcsolatnak!

A kapcsolatmeghatározás, amiről beszéltünk, és annak külső formája természetesen kétféle lehet. Jó okai lehetnek annak – emberi, jogi, adóügyi, vagyoni, és így tovább –, ha két ember arra az elhatározásra jut, hogy elkerüli az anyakönyvi hivatalt és/vagy az egyházi ceremóniát és jogi értelemben egyedülálló marad, bár egyértelműen elkötelezett élettársi kapcsolatban élnek. Ez nem kérdés számomra.

Másrészt: mi, emberek, testi és szociális lények vagyunk.

Ez a mi témánkban kétfélét jelenthet: ahhoz, hogy valami teljes valóság legyen számunkra, kifelé is ki akarjuk fejezni azt, közölni akarjuk másokkal, és meg akarjuk osztani. Ezért 21

a közösségben és annak képviselői előtt végzett szertartás, amint az a házasságkötéskor szokás, pontosan annak felel meg, amiről itt szó van. Ennek a ceremoniális kifejeződésnek az elkerülése, a nyilvánosság előli kitérés, a megfelelő jogi következmények kikerülése nem ritkán azt jelzi, hogy még nem egészen volt meg az elkötelezettséghez szükséges bátorság és akarat és ezt a lépést még jó messzire eltolták maguktól. Ezért megszoktam, hogy előzetes feltételezések nélkül mindig megkérdezzem a hozzám érkező nem házas párokat: „Miért nem házasodtak össze?” Ezzel gyakran darázsfészekbe nyúlok, hiszen a kapcsolatuk alapvető kérdéseit kutatom, ami elől a pár eddig mindenképpen ki akart térni.

Az előző gondolatokban úgy tűnik, mintha a szerelemről „végzést lehetne hozni” és az „egyszer s mindenkorra” történne. Nem rejti ez magában azt a veszélyt, hogy az ember ellustul, azt hiszi, hogy a világos kapcsolatmeghatározással megtette a magáét, miközben az egy üres héjjá válik, ami mögött megromlik és meghal az élő szerelem?

Nem kell minden nap újra kimutatni, újra bizonyítani a szerelmet és nem jobb, ha nyitott teret hagyunk a fejlődésének – ahelyett, hogy leszögeznénk azt?

Mindkettő az emberi élet része: tudni kell kifejleszteni valamit – ehhez fontos várni, időt hagyni. De van olyan pillanat is, a „kairos”, a megfelelő alkalom, amikor dönteni, cselekedni kell, akkor is, ha még nem tisztázódott minden bizonytalan érzés. Ez az a művészet, amiről beszélünk: tudni kell kivárni, időt hagyni a kapcsolatnak, hogy fejlődni tudjon – ez egy bizonyos passzivitást jelent; és aztán akkor, amikor érezzük, hogy itt az idő, akkor döntünk, határozunk – vagyis aktívan cselekszünk. Ha nem jön el az az idő, amikor úgy érezzük, most kell „lépni, akkor – ahogy már szó volt róla – komolyan el kell gondolkodni a szakításon.

22

Eközben újra és újra látom és tapasztalom is azt a veszélyt, amely elsősorban a férfiakat érinti, vagyis hogy azt gondolják, ezzel a lépéssel, például a házassággal, minden lényegeset megtettek a kapcsolat sikere érdekében. Ezzel azonban vészesen félreértenék azt, amiről beszélni szeretnék. Az egymás mellett meghozott döntést a napi életbe kell átültetni, átélni, újra és újra foganatosítani. Erről még részletesebben lesz majd szó ebben a könyvben. Jóllehet nem biztos, hogy sikerül, de az elkötelezettség vállalása magába foglalja, hogy mindent megteszek azért, hogy a mindennapokban megvalósítsam ezt az elkötelezettséget.

Tanácsok 1. Ha Ön is egy „meghatározatlan” kapcsolatban él és igénye van arra, hogy most kellene megtenniük a következő lépést, hogy nagyobb tisztánlátást, egyértelműséget és biztonságot szeretne érezni, akkor ne kérdőjelezze meg egyből ezt az impulzust. Vannak, akik rögtön leértékelik az ilyen vágyakat: gyerekes biztonságérzet-vágynak vélik vagy a másik birtoklásának vágyát látják benne. Az biztos jó, ha kritikusan megvizsgáljuk a saját indítékainkat. De azzal is számolnia kell, hogy ez az igény az egymás iránti szerelmük belső következménye és annak a jele, hogy itt az ideje a továbblépésnek. Ezért legyen meg a bátorsága ahhoz, hogy beszéljen erről a párjával.

2. Ha az anyakönyvi hivatalban illetve a templomban megteszi a lépést az elkötelezett kapcsolatmeghatározás felé, ne hagyja a hivatalnokokra vagy a papra az Önök előtt álló szertartások megrendezését. Töltse meg élettel a ceremóniát azáltal, hogy részt vesz annak megszervezésében 23

és adjon egyéni arculatot neki saját maga által kiválasztott szövegekkel, zenével, gesztusokkal és jelképekkel. A templomban ma már minden további nélkül lehetőség nyílik erre. Legyen bátorsága megvalósítani az Ön egyéni elképzeléseit erről a fontos lépésről.

3. Ha eldöntötték, hogy nem lesznek „hivatalos” házastársak, mégis mérlegeljék, vajon nem kellene-e egy rokoni és baráti körben megrendezett privát szertartással megünnepelni az egymásnak kimondott „igenüket”. Abban az értelemben szerkesztjük mi magunk a saját valóságunkat, hogy a mód, ahogyan egy eseményt megrendezünk, elárulja, mennyire tartjuk azt fontosnak, jelentősnek vagy éppen lényegtelennek és mellékesnek. A rituális megrendezés által az elkötelezettség felé tett lépésünk megkapja az őt megillető jelentőséget. Másképp gépiesen eljátsszuk és ezáltal teljesen mellékesnek tituláljuk a helyzetet.

4. Talán úgy érzi, hogy bár egyszer már megtett bizonyos aktusokat a külvilág felé, például hivatalosan házasságot kötött, de akkoriban mélyen legbelül még nem kötelezte el magát, mert „a gyerek miatt” házasodott, vagy „mert így praktikusabb volt”, mivel így kevesebb adót kellett fizetni és hasonlók; ilyenkor még mindig „pótolhatja” a belső lépést például azáltal, hogy utólagosan megrendez egy esküvői ceremóniát, ahol férjként és feleségként mélyen legbelül is kimondják egymásnak az igent.

24