Hogyan éljünk emberi tartással? by Bazing Susanne

Petra Bahr

Hogyan éljünk emberi tartással? Boldogság, erény, biztonság

Dial贸g Life k枚nyvek

www.dialogcampus.hu

Petra Bahr

Hogyan éljünk emberi tartással? Boldogság, erény, biztonság

Dialóg Campus Kiadó  Budapest–Pécs

A fordítás alapjául szolgáló mű: Petra Bahr: Haltung zeigen: Ein Knigge nicht nur für Christen © Guetersloher Verlagshaus, 2010

A kötet a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.

Fordította: Kőrösi Mercédesz

www.dialogcampus.hu © Dialóg Campus Kiadó, 2013 © Nordex Kft. – Kőrösi Mercédesz A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.

Tartalom Az egyenes tartás iskolája

Már nincs tartásunk

Az igazi Knigge – egy báró és tanításai

Udvariasság

A szív tartása

Őszinteség

Bátorság

Önuralom

Eszesség

Hálaérzet

Alázat

Humor

110

Könyörületesség

120

Mértékletesség

126

Nyugalom

136

Tartalom

Az egyenes tartás iskolája „Legyen egyenes a tartásod, kislányom”, mondta mindig a nagymamám. Ezzel a figyelmeztetéssel nem az volt a szándéka, hogy kijavítsa az asztalnál mutatott neveletlenségemet, bár ragaszkodott az illemtudó étkezési szokásokhoz. „Legyen egyenes a tartásod!” Ez az intés nem a behúzott vállak ellen szólt, amivel a tizenhárom éves saját bizonytalanságát ültette át a testbeszédbe. Jóllehet rettegett a tartáshibáktól, utasítása nem a rossz nevelésemmel szembeni akadékoskodás volt. Az állandó „Legyen egyenes a tartásod” a belső rendre irányult, amit az unokában is fejleszteni kell. „Legyen egyenes a tartásod”, bátorított ezért folyamatosan, ha rosszul aludtam, mert bántott a lelkiismeretem, vagy egy nehéz döntés előtt álltam. Különben magamra hagyott a gondolataimmal. Bízott abban, hogy már egyedül is kitalálom, hogyan tudok egyenes gerinccel kijönni egy kényes helyzetből. Ez a rövid mondat elég mértéket és biztatást adott hozzá. Útmutatását könnyen lealacsonyíthattam volna egy olyan szállóigévé, amelyekkel az idősebbek olykor a saját életbölcsességüket szeretnék átadni a következő korosztálynak. Hiszen a fiatalok keveset jegyeznek meg a beléjük csöpögtetett tapasztalatokból, amíg a felemelt mutatóujj az útjukban áll. Az, hogy ez a mondat életem kísérőjévé vált, azon múlt, hogy a nagyanyám kezeskedett azért, hogyan bontakozik ki az a szemem előtt. „Legyen tartásod” – ez volt a saját mottója is reggelente a tükör előtt. Ezért aztán nem hangzott szemrehányóan. Nagyanyám élete jól szemléltette azt a fajta tartást, ami összekapcsolta hatalmas belső szabadságát és az emberek iránti szokatlan fogékonyságát. Külsőleg is egyenes volt a tartása, 6

Hogyan éljünk emberi tartással?

bár minden oka meg lett volna arra, hogy meggörnyedjen nehéz életének összes terhe alatt. Egészen sokáig, míg idős korában aztán az idő már meghajlásra késztette, olyan egyenesen járt, amennyire csak az erőfeszítéseiből telt. Az akár külső dolgokban is megnyilvánuló hanyagság számára a környezettel szembeni figyelem hiányának a jele volt. Még a megfelelő ruházat sem annyira a stílus kérdése volt a szemében, mint annak a módja, ahogyan egy blúzzal és egy kendővel megadja a méltóságát a napnak és a vele szemben álló embertársának. Egészen idős korában sem akarta, hogy segítsünk neki a járásban. Néha talán aggódott amiatt, hogy így elveszítené belső tartását. Egy kis hiúság is volt benne. Ennek ellenére nagyvonalúan el tudott siklani a külsőségek felett. Elsősorban a nehéz korban lévő kamaszok vették észre ezt azonnal. A zöldre festett hajon, orrpiercingen és koszos nyakon lezseren túllépett az idős hölgy, ha arról volt szó, hogy helyre kell hozni a kapcsolatot az unokák vagy azok szerteágazó baráti köre és a tanárok vagy szülők között. A külső látszat megőrzésére irányuló illemet – jöjjön, aminek jönnie kell –, vagy azt az etikettet, ami egyfajta bevett szokást követ – „de hát mindenki így csinálja” – némi gúny kíséretében elutasította. Ám az arrogáns viselkedést vagy a közömbösséget senkinek sem nézte el, viseljen akár selyemruhát, akár szakadt farmert. Az erkölccsel kapcsolatos nagy szavakat nem sokra tartotta. Nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, amikor az értékek hanyatlásáról, a fiatalság hallatlan viselkedéséről vagy a politikusok erkölcstelenségéről méltatlankodott volna. A világ kultúrpesszimista elsötétítésének Az egyenes tartás iskolája

ezt a módját mindenképpen siralmasnak tartotta. Az önsajnálatot éppoly kevéssé szerette, mint azokat az embereket, akik kávé és sütemény mellett emlékeznek egy olyan ominózus vezetőre, akinek a hatalma alatt minden sokkal jobb volt. „Ezek az öregek csak a múltban élnek”, jegyezte meg még nyolcvanon felül is egy cseppnyi bosszankodással a hangjában, amikor néhány barátnője maradi felfogásáról beszélt. Az a belső tartás, amellyel a nehéz időkben is viselte az élet terheit, még sokkal a halála után is mély benyomást tett az emberekre, valószínűleg azért, mert nem csapott nagy hűhót maga körül. Most azt gondolhatják, hogy a nagyanyám ezzel az életmóddal jellegzetes képviselője volt generációja asszonyainak, akik másokért áldozták az életüket. A gyászjelentéseikben olykor egy rövid felirat is olvasható, ami emléket állít az elhunyt önzetlenségének. „Másokért élt.” Vagy „A munka volt az élete”. Néha látom az idős asszonyok arcában az életnek ezt a forgatókönyvét. Sok-sok évvel ezelőtt biztosan ők is hetykén és életörömmel telve néztek a világba. Aztán a háború, az azt követő évek nélkülözései, a számtalan haláleset és az apátlan gyermekekért érzett állandó aggodalom kitörölte a szemükből a csillogást. Olyan fáradtsággal néznek a világba, amelyen semennyi alvás sem képes már segíteni. A nagymamám is minden további nélkül ilyen as�szonnyá válhatott volna. A sorsa egyezik az övékkel. Csodálatos módon mégsem lett ilyen. A szemei egészen idős koráig is éberen csillogóak maradtak. Életmódja lazának és derűsnek tűnt. Semmi különöset nem akart, még különösen jó sem akart lenni, de kifinomult érzéke volt a jó élethez, tudta élvezni azt, tudott ünnepelni, sőt még egyedül, magával szemben is tudott ünnepélyes lenni. Nem, 8

Hogyan éljünk emberi tartással?

önzetlen nem volt. Előfordult, hogy a kimerülésig adott másoknak önmagából, de létezett egy olyan énje, amelyre nagyon ügyelt. Egészen addig, amíg a család vagy azok az emberek, akikért aggódott, illetlenül közel nem jöttek hozzá, vagy amíg nagyon mélyen nem érintette valami. Mert akkor kerítést húzott maga köré. Belépni tilos! Egy kis időre mindenkit a pokolba kívánt: egy ebéd utáni szunyókálás idejére, egy séta perceire vagy egy ima erejéig visszahúzódott. Visszatekintve különösen ezt az utóbbi képességét érzem figyelemre méltónak. Az ima olyan természetes volt számára, mint a telefonálás. Mindkét tevékenységet bőven gyakorolta. Mindenféle elhasznált egyházi frázis nélkül beszélt Istennel, teljesen úgy, ahogy egyébként is társalgott. Néha barátságosan, néha fojtott csalódottsággal a hangjában, olykor féktelen jókedvvel, de tisztelettel és szünetekkel, melyek lehetőséget adtak a másik félnek is a közbevetésekre, a kérdésekre vagy a beleegyezés kinyilvánítására. Apró jelek utaltak arra, hogy nem csak a felebarátját, hanem egészen bibliai értelemben saját magát is szívből tudta szeretni. A virágokkal díszített asztal és a finom készlet, amellyel akkor is megterített, ha egyedül étkezett. Kedvence, az odaadással elkészített nyúlpaprikás volt, almakompóttal. A rádióadás, ami közben nem volt szabad megzavarni. Volt érzéke önnön magához. Életművészetéhez nem volt szüksége nézőközönségre. Valószínűleg kinevetett volna, ha még elmesélhetem neki, hogy ő a főszereplője egy olyan könyv bevezetőjének, melynek címe a saját életbölcsességét tükrözi. Amit ezzel az életstílussal megteremtett, az annyira régimódi volt, mint azok a horgolt kesztyűk, melyeket érzékeny kezeire húzott: alázat és bátorság, becsületesség Az egyenes tartás iskolája

és irgalom, hűség és értelmesség, és emellett mindaz, amit a kereszténység munkált ki benne: hit, szeretet és remény. Finom humora, bája és leplezetlen kíváncsisága a világ felé megakadályozta, hogy azon „jó emberek” közé sorolják, akiket bár messziről csodálnak, túl közelről mégsem akarnak megismerni, mert túlzott tökéletességük bántja a lelkiismeretet. Aki erkölcsileg különbnek tartja magát, az nagyon leereszkedő tud lenni. Ez meglehetősen idegesítő lehet, sőt, szorongást is kiválthat, főként ha mindezt egy homlokráncoló „Tudom, mi a jó neked” kíséri. Manapság talán empátiának neveznénk a barátokkal és idegenekkel szembeni, görcsösségtől menteses jóakarat képességét. Vagy egyszerűen „felebaráti szeretetnek”. A felebaráti szeretet végül is elsősorban nem egy túláradó érzés, hanem egy képesség, ahogyan a másikról gondolkodunk, mégpedig úgy, hogy nem használjuk őt kerülőútként saját önigazolásunkhoz. A megfelelő távolság lehetővé teszi a másikkal való kapcsolatunkban, hogy hozzájussunk a légzéshez szükséges levegőhöz. Ezzel szemben a kényszerű bizalmaskodás közben általában csak saját magunkat keressük, miközben úgy tűnik, a másikkal foglalkozunk. Aki megtalálja a középutat az érdektelenség és a ráakaszkodás között, az nem hívja fel magára a figyelmet kierőszakolt ölelésekkel, állandó kérdezősködéssel vagy műpuszikkal. Az ilyen plakátszerű emberszeretet csak az adott személyről szól. A diszkréció és a tapintat a jó barátság alapvető sajátossága. A nagyanyám meggyőző életstílusa ellenére távolról sem volt tökéletes. Milyen ügyesen használta ki a nagyothallását, amikor más irányba szeretett volna fordítani egy beszélgetést! Ez nem volt éppen erényes dolog. Türelmetlensége, kifejezett rendszere10

Hogyan éljünk emberi tartással?

tetével párosulva, amit gyerekként meglehetősen túlzottnak tartottam, az őrületbe kergette az embert. Szerencsére másoktól sem várt el tökéletességet. Nem fáradozott azon, hogy simulékony idős hölgy legyen. Így aztán a vőknek, lelkipásztoroknak, orvosoknak és postásoknak néha meglepő, és logikátlan ellenvetéseket kellett lenyelniük. Ez néha elég fárasztó volt. Nem törődött ugyanis azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Ebben Knigge nézetét osztotta. Ez a saját és mások igényeivel szembeni higgadt bánásmód volt szavahihetőségének a titka. Nagymama mindig azt mondta, hogy a megbocsátó szellem sokkal jobb a hibátlanságnál – és közben saját magunknak is tudni kell megbocsátani. Nyilvánvalóan arra is fel kell készülni, hogy olykor csődöt mondunk. Magunkkal szemben néha nehezebb irgalmasnak lenni, mint jó szívvel eltekinteni mások kisebb botlásaitól. Mennyivel nehezebb magunkkal kegyesnek lenni, ha minden vonalon kudarcot vallottunk. Talán ez a megbocsátó készség volt a pallérozatlan emberek iránti szeretetének a kulcsa. A folyamatos emlékeztetés: „Legyen tartásod!” nem követett semmilyen szabadalmazott receptet és semmi köze sem volt valamiféle figyelmeztetéshez, amellyel a környezetét gyötörte volna. Az erénylajstromokat, melyek az ókorból maradtak ránk, biztosan nem úgy kezelte volna, mint azokat a listákat, melyeket esténként piros ceruzával dolgozott ki, mielőtt elmondta az esti imáját. Minden bizonnyal megütközött volna rajta, ha elmeséltem volna neki, hogy híres középkori tudósok vastag könyveket töltöttek meg olyan elmélkedésekkel, hogy vajon az okosság a legnagyobb erény-e vagy mégiscsak a bölcsesség viszi el a pálmát a mesteri erények között. „Miért kellene az egyik erénynek a legfontosabbnak lennie? Az egyenes tartás iskolája

Hiszen megoszthatják egymással a munkát”, zárta volna le a vitát a maga módján. A régi erényetikák szerkezetét is valószínűleg csak hozzávetőlegesen vette volna tudomásul. Ami a szótárban az erény fogalma alatt megtalálható, az gyorsan összefoglalható. Vannak a kardinális erények, melyeket nem így hívnak, mivel egy piros reverendás férfi magának igényelte őket. A latin „cardo” elnevezés szerint az antik filozófiában ezek az emberi lét forduló- és súlypontjai: bölcsesség, igazságosság, bátorság és mértékletesség. Ezekre épülnek a keresztény erények, melyek Pál apostol hármashangzatához – hit, remény, szeretet – igazodnak, és később tetszőlegesen bővítették őket: alázat és jóság, szelídség és türelem, irgalmasság és hála. Néhány egyházi vezető szerint még maga az ima is lehet erény, ha olyan tartásként értelmezzük, amely az Istennel folytatott beszélgetés során vezérli az életünket. Sőt, Philipp Melanchthon számára az ima a legfontosabb erény, „fény és vigasz életünk minden területén és minden erény gyökere”. Már csak azért is mesteri erény, mert általa világossá válik, hogy az a magatartás, ami tartást ad, a kapcsolatokból él. Ezenkívül aki imádkozik, az egy olyan tartást biztosít a maga számára, ami ebben a világban szabaddá és függetlenné tesz. Hogy a nagyanyám tartása időszerűtlen vagy egyszerűen csak időtálló volt, most, visszatekintve az életére, az unoka szemszögéből érdekes számomra. Többet szerettem volna megtudni azokról a rejtett okokról, amelyek azt az embert formálták, aki a szüleim mellett a leginkább befolyásolta az életemet. Az afeletti öröme, aminek meg kell lennie, még sok évvel a halála után is olyan erősen megmaradt az emlékezetemben, hogy ma is bízom az erényeiben. Ezért osztják meg egymás között 12

Hogyan éljünk emberi tartással?

ennek az erénykézikönyvnek a főszerepét híres egyházi emberek, az ő porosz nevelése és Knigge báró, a 18. század népi filozófusa, aki kétszáz éve erénytudósként van jelen a bestseller-listákon. Ez annyira múltba forduló dolog, mint az az étkészlet, melyet a nagymamám rám hagyott. Csakhogy ez közben újra divatba jött. Egyébként ez az írás arra is jó, hogy a nőknek arra a generációjára gondoljunk, akik csak háborús özvegyekként, romeltakarító-nőként és nagymamaként maradtak meg az emlékezetünkben. Ez nem megy visszatekintés nélkül. Túlságosan is gyorsan elfelejtettük erejüket, dacolásukat, szívós küszködésüket a sokszoros újrakezdésért. Hiszen a gazdasági csoda, a demokrácia, valamint a szellem és a kultúra fejlődése megint hamar férfidologgá vált. Ez a próbálkozás, amely a külsőleg is tartást adó belső erényekről szól, nem fog versenybe szállni az erkölcsről szóló filozófiai és teológiai könyvekkel. A személyes kiválasztás másként is végződhetett volna, hiszen nagyon hiányos lett, szándékosan egyoldalú és szubjektív. A könyv a bátortalanság elleni önmeggyőzés írott formája, ami olykor görnyedté és ingataggá tesz. „Legyen tartásod, kislányom”, hallom ilyenkor a gyengéd felszólítást. Az „erény” szó sokáig nehezen eladható áru volt. A nagymamám generációjával a történelem süllyesztőjében végezte. Egy olyan korosztály álszent magatartásának áporodott szagát árasztotta, amely először erkölcsileg meghazudtolta magát, majd elbújt a kertvárosi házakra jellemző illedelmesség álarca mögött. Azonban a bűnöket mindig fellendülés követi. Szinte az a benyomásunk támadhat, mintha az ember sötét árnyoldala nagy titokban átvette volna azt a helyet, amely korábban az erényt illette Az egyenes tartás iskolája

meg. A bűnlajstromok egyfajta túlélési ismeretet jelentenek a társadalmi élet mélységeiben. Sőt, az egykori bűnöket mára a társadalom pozitív hajtóerejévé értékelték át. Egy közgazdász gazdasági rendszerünk elmaradhatatlan és alapvető indítékaként értelmezi a kapzsiságot. Egy politikus „a könyörületesség végét” hangoztatja és ezekkel a szavakkal a szociális államot veszi célkeresztbe. Egy oktatáskutató fontos motivációnak tartja az irigységet, amely szükséges a társadalmi felemelkedéshez. A szülők a homokozó szélén ülve arra bátorítják a gyerekeiket, hogy keményen küzdjenek. „Úgy van, érvényesülj csak!”, lelkendeznek a csemetéik lökdösődését látva. „Geiz ist geil.”, vagyis „A fukar mindenit!” Ezzel a szlogennel toborozza vevőit az egyik elektronikai áruházlánc. Micsoda obszcén rím. De hangosan senki nem mondja ki. Végül is senki nem akar az erkölcs apostolaként tetszelegni, amint kicsinyesen őrködik mások hanyag nyelvhasználata fölött vagy rögtön a magasba emeli a mutatóujját. Jelenleg minden – kétséges esetben erénnyé átértelmezett – bűnnél rosszabb az, ami a „moralizálás” címszó alatt homlokráncolásra készteti a modern kortársakat. Ki mer pálcát törni mások felett? A kényszerű vagy pusztán átvett erkölcselképzelések elutasításával a morális ítélkezés önmagában hitelét vesztette. Úgy, ahogy az igazi vagy önjelölt erénycsőszök megtagadják a magánélettől az elismerő pillantást, sok egykori erkölcsi kérdésből ízlés dolga lesz. Valaki arról mesél, hogy a baráti köréből egy családapa elhagyta a feleségét és három gyermekét egy fiatal egyetemista miatt, majd megbocsátóan hozzáfűzi: „Egyáltalán nem akarom erkölcsileg megítélni. De ez egy borzasztó életstílus, vagy nem?” Az életformák számának növekedésével az erkölcs és az erkölcstelenség 14

Hogyan éljünk emberi tartással?

is nézőpont kérdésévé válik. És ezt az ember inkább megtartja magának. Hiszen ki akar ünneprontó lenni? Ám ez csak az érem egyik oldala. Az élet demoralizálásáról valójában nem beszélhetünk. Létezik egyfajta nyilvános felháborodás, amely annyira tetszik önmagának, miközben megütközik a vélt eldurvuláson vagy kisikláson, hogy már csak reflexszerűen észleljük a tabuk megtörésének és a izgalomnak az összjátékában. Még nem ért véget egyszer s mindenkorra az általános erkölcsi hanyatlásról szóló szóbeszéd. Minden sarkon ezt halljuk. Az demoralizálódás és a „remoralizálódás” egyfajta feszültségi állapotban stabilizálódott. Nem csoda, hogy mára az is homályossá vált, ami egykor egyértelműen bűnnek számított. A bűnök inkább rossz szokásnak számítanak, mintsem megvetendő, társadalmilag komolyan elítélendő cselekedetnek. Az olyan semmiségek, mint a szabálytalan parkolás, vagy a szükséges hazugság mindennapos zavarok, melyeket mindenki nagyvonalúan megbocsát. A mohóság és a fösvénység, mint bűnös testvérek, csak akkor lesznek pellengérre állítva, ha az „elkövető” szakmai megítélését nagyban befolyásolják. Jóllehet, már régóta nem tartják komolyan számon a halálos bűnöket, még ma is igazán félelmetes vonzerővel társulnak. Ennek az lehet az oka, hogy olyasmi jelenik meg bennük, mint a gonosz közhelyessége, ami jó néhány szörnyet szült már. A világ bajai közül sok nem célirányos önkényeskedéssel vagy aljassággal indul. Az irigység és a pletyka, a zsugoriság vagy a mértéktelenség hatásai gyakran elég pusztítóak. A erkölcsöt vesztett cselekedetek nem csak az igazi gazembereket jellemzik. Az egyenes tartás iskolája

Hozzátartoznakminden ember titkos aurájához. Árnyékként követ bennünket az, amiért a nyugati egyházi bűnlajstromok lefülelnének, és ami a regényírókat, valamint a filmeseket újabbnál újabb művekre ösztönzi. A krimik és a társadalmi thrillerek a mindennapokban feltűnő gonoszsággal foglalkoznak, ami láthatatlan hanyagságként kezdődik, és valódi gaztetté válik. Ezeknek a történeteknek a kétségbe vonható hősei mintha saját magunk izgalmasabb kiadásai lennének. Ezért komoly figyelmet érdemelnek. Ezzel szemben az erény gyanúsan hangzik azoknak az erkölcscsőszöknek a morálja szerint, akik savanyú hangnemben tukmálják rá másokra a maguk merev elképzeléseit, vagy egyenesen erőszakkal érvényesítik azokat. Az erény zsarnokságának diagnózisa elsősorban az erény és a vallás kapcsolatát találja el. Ez a kényes kombináció nem csak a nyugati egyháztörténetben jellemző. Húgaik erényére vigyázva manapság fiatal fiúk várakoznak a németországi iskolák, előtt, hogy a lányok illedelmesen fejkendő alá rejtsék a hajukat, és ne adják meg magukat a „nyugati kísértésnek”. Szemkontaktus-tilalmat rónak ki, embereket félemlítenek vagy fenyegetnek meg. A szoknyahossz és a fejbefedés kérdéséből adott körülmények között halálosan komoly ügy kerekedhet. Ennek a világnak az úgynevezett „isteni országaiban” a hivatallal megbízott erénycsőszök egy egész nemzet magatartása fölött őrködnek. A politizált valláshoz kapcsolódó erényhez keserű mellékíz párosul. Egy szolgai élet fűzőjévé korcsosul, ami mindenfajta tilalommal, gáttal és tabuval valósággal megfojtja az embereket. Nem, minden bizon�nyal nem ez az a tartás, amire törekednünk kellene, akkor

Hogyan éljünk emberi tartással?

sem, ha az emberek hangosan a nagyobb rendről és az erkölcs hanyatlásáról fecsegnek. Ártalmatlan megfogalmazásban az erény egyszerűen azonos a magasan záródó szürke pulóverrel, a sértett nevelőnő-pillantással vagy az élvezetek és szenvedély nélküli élettel. Ahol erényről beszélnek, ott majdnem biztosak lehetünk a hatástalanságában. Az erkölcscsőszöket inkább sajnálják, mintsem félnének tőlük, kicsinek és ellenszenvesnek, de ártalmatlannak tűnnek. Egyáltalán nem olyannak, mint amilyen a nagymamám volt. „A fogatlan aggszűzről” már Max Scheler filozófus is beszélt a huszadik század elején. Nem sok jót feltételezett a nyugati egyház szerinti jellemző életmódról. Mindamellett megpróbálta megóvni az idős hölgyek becsületét. Sok kollégája utánozza ma ebben. Ennek az az oka, hogy reneszánszukat élik a magukat filozófusnak képzelő életvezetési tanácsadók. Az az erkölcsfilozófiai nézet, miszerint az erények mindig maximálisan jelen vannak a hétköznapokban, semmiképpen sem mutat összefüggést a fejtegetéseikben megjelenő világtól való elzártsággal. Okos elmélkedések látnak napvilágot az erény elvesztéséről, melyek egyetlen elveszített erény leírása nélkül terjednek el. Ez azért igazán kár, mert így kiaknázatlanok maradnak a lehetőségeik. A teológiában is nagyon hasonló a helyzet. Végül is senki sem akarja nevetségessé tenni magát. A gazdaság, az öregedés vagy a kutatás jövőjéről szóló vitákban valóban naivitásnak vagy egyenesen bolondságnak tűnne az alázat, a könyörületesség, a jóság és a mértékletesség.

Az egyenes tartás iskolája