Michael Winterhoff
Nem kötelező
zsarnoknak lenni!
Avagy: miért nem elég egyedül a nevelés Carsten Tergast közreműködésével
Dialóg Campus Kiadó Budapest–Pécs
A fordítás alapjául szolgáló mű: Michael Winterhoff: Tyrannen müssen nicht sein: Warum Erziehung allein nicht reicht – Auswege © Gütersloher Verlagshaus, Gütersloh, a Random House GmbH kiadói csoport tagja, 9. kiadás, München, 2009 Fordította: Lipcseiné Takács Nóra
www.dialogcampus.hu © Dialóg Campus Kiadó, 2012 © Lipcseiné Takács Nóra, 2012 A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.
Tartalom
1. fejezet Pár szó elöljáróban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Miért nem elegendő önmagában a nevelés. . . . . . . . . . . . . . 13 Mihez tartsam magam? A gyermek fejlődésének szintjei. . 27 Kitekintés: A gyermekkor fogalmának változása az idők során. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 Az élet javából: Rendrakás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38
2. fejezet
A „gyermek” – felfogás – A kapcsolati zavarok hatásai . . . . . . . 41 A „gyermek mint gyermek” – felfogás . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 A „gyermek mint partner” – felfogás . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 A „szeretve lenni akarás” – felfogás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59 A „gyermek a részem” – felfogás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63 Jan példája. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68 Az élet javából:A tanár ellenőrzi a leckét. . . . . . . . . . . . . . . . 71
3. fejezet Kommunikációs zavarok a dilemma hátterében – Mire gondolunk tulajdonképpen, amikor gyermekről beszélünk?. . . . . . . . 73 Tanári kar: Tanárok közötti kommunikáció a gyermekekről. . . . . . . . . 77 Kommunikáció a tanárok és a diákok között. . . . . . . . . . . . 80 Kommunikáció a tanárok és szülők között. . . . . . . . . . . . . . 82 Kommunikáció a szülők és gyermekek között. . . . . . . . . . . 85 Kommunikáció a szülők és nagyszülők között . . . . . . . . . . 87 A párok közötti kommunikáció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 Sérült kommunikáció a praxisomból – Egy példa. . . . . . . . 91
5
4. fejezet Hova vezet az út? Társadalmunk fejlődésre vonatkozó kilátásai a hiányzó lelki fejlődés negatív hatása mellett. . . . . . 97 Az idő-tényező . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 Az idő rohan – tempó és sebességmint a modernség jellemzői. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 A sebességbe vetett hit hatásai az emberi lélekre. . . . . . . . 104 Időt szakítani – A tehermentesítés elérése – Hagyni a nyugalom beköszöntét. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106 Michael példája. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110 Az értelem kérdése. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112
5. fejezet Kiutak – Nem elcsépelt megoldások. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115 Visszatalálni önmagunkhoz – önvizsgálat és a kapcsolati zavarok feloldása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 Az élet javából: öltözködés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 Tim példája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
6. fejezet A magánszféra – Mit kell teljesítenie ma a családnak?. . . . . 131
7. fejezet
A közösségi színtér – Társadalmi elvárások és nyomás. . . . . . 147 Az óvodákból és általános iskolákból hiányzó szerkezet.148 A gyermekeknek nem szórakoztató személyre van szükségük. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 156
8. fejezet Kicsengés: Mi a teendő?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163
Köszönet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173 6
1. fejezet
Pár
szó
elöljáróban Amikor 2008 januárjában könyvem, a „Hogyan válnak zsarnokká gyermekeink” megjelent, sok mindenre számítottam, de arra semmiképpen sem, ami a következő hónapokban rám várt. Hosszú évekig kacérkodtam a gondolattal, hogy nyilvánosságra hozom felismeréseimet, megismertetve azokat a szélesebb közönséggel. Jó időbe tellett azonban, míg azt éreztem, hogy leendő olvasóim hangulata lehetővé teszi a könyv érdeklődő befogadását. Ennek ellenére is igencsak visszafogott elvárásaimat azonban jelentősen túlszárnyalták a tények. Az olvasók reakciója, és nem utolsósorban a könyv széles körű elterjedése megmutatta, hogy egyenesen korunk ideggócára tapintottam, valamint hogy nézeteim alapjait sokan átérzik. Azonban az, hogy kiléptem praxisom négy fala közül, ahol tanaim születtek, a megerősítésen kívül sok új javaslatot és építő kritikát is hozott. Néhányat ezek közül, és az első könyvben megismert álláspontokat említem meg most, kiegészítve azokat jelentős új nézőpontokkal. Néhány fontos megjegyzést szeretnék még itt megejteni, mivel ezek a könyv megértése szempontjából fontosak. Először is analízisem besorolását illetően. Többször ragasztották a könyvre a „tanácsadó”, pontosabban a „nevelési tanácsadó” bélyeget és azt gondolták, hogy ezáltal sikerült besorolniuk az unalomig ismert és rég teli skatulyába. Ez gyenge és együgyű 7
elképzelés. Pszichiáterként a legkevésbé sem szeretnék egy olyan tanácsadó könyvet összeállítani, mely látszólag egyszerű szabályokat ad az emberek kezébe, amelyek segítségével végre irányíthatják életüket (vagy éppen gyermekeiket). Az élet többsíkú, ritkán létezik egy ideális út az adott cél eléréséhez. Minden út Rómába vezet, tartja a mondás, és a felnövekvő gyermekeket illetően sem találták még meg az ultima ratiót, azaz a végső érvet, mely nézetem szerint nem is létezik. Különösen a hat év alatti gyermekek fejlődése olyan ellentmondásos, hogy egy könyv formájában megjelenő nevelési irányvonal tulajdonképpen nem is volna közvetíthető. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek könyvek, melyek érdekes nézeteket közölnek a csecsemő- és kisgyermeknevelésről. Csupán a szó szoros értelmében vett tanácsadást nem várhatjuk ezektől a kicsikkel kapcsolatban. A hatévesnél idősebb gyermekekkel foglalkozó könyvek között van néhány igazán jó, de még több felesleges és elbizonytalanító irodalom, amelyek gyakran a gyermeki lélek funkcionális felfogásáról tanúskodnak, és a gyermeknevelést teendők listájának tudják be. Ezzel ellentétben én a fejtegetéseimet úgy értelmezem, mint ahhoz a társadalmi vitához való hozzászólást, mely a gyermekek és a fiatalok társadalmi beilleszkedésre alkalmas szociális lénnyé történő fejlődéséről szól. Nem alkalmazkodó bólogatókká nevelésük a cél, akik alázatosan alárendelik magukat másoknak; hanem olyan emberekké, akik képesek megérteni, hogy körülöttük más emberek is élnek, akiknek szintén vannak jogos igényeik és véleményük. Éppen azért, mert gyakran panaszkodunk, hogy manapság a könyöklő társadalom vette át a hatalmat és már csak a konzekvens individualizmus, pontosabban az egoizmus számít, fontos felvázolni, hogyan befolyásolható az ember fejlődése oly módon, hogy az önzés kialakulása megakadályozható legyen. 8
Az egoista fogalma egy további kérdést vet fel, melyet itt szeretnék tárgyalni. Néhányakban megütközést keltett a „zsarnok” kifejezés, mely feltűnő helyen, a könyv címében bukkant fel és néhány helyen a könyvben is újra visszatért. A „zsarnokok”, magyarázták, tudatosan cselekvő, szörnyűséges diktátorok, akik célirányosan befolyásolják más emberek életét. Ezt a fogalmat semmiképpen sem szabadna a továbbiakban a gyermekekre alkalmazni, hiszen ez a gyermekeket elítélő gondolkodáshoz vezethet. Nos, mi sem áll tőlem távolabb, mint ez a nézőpont. Amikor a „zsarnok” kifejezés mellett döntöttem, a görög tyrannos szó eredeti jelentésére gondoltam, egy kifejezésre, melyet a régi Görögországban erkölcsi értékektől függetlenül alkalmaztak a – politikai értelemben – legitim és illegitim hatalom megkülönböztetésére. Gyermekekre vonatkoztatva ez azt jelentené, hogy a „zsarnok” fogalma nem egyéb, mint a hatalom átfordulásának körülírása, amely a különböző kapcsolati zavarok miatt egyre több felnőtt-gyermek viszonyban nyilvánul meg. A zsarnok mai fogalma szándékosan negatív viselkedésből indul ki. Ez az előfeltétel azonban nincs jelen azoknál a gyermekeknél és fiataloknál, akikről én írok. Ők sokkal inkább tudattalanul cselekszenek, mivel lelki fejlődésük tartós zavart szenved. Ebből ered végül a gyakran zsarnokinak tűnő viselkedés. A „zsarnok” fogalmának használata az elesettség érzését fejezi ki, melyet a felnőttek akkor éreznek, mikor a gyermekek félresiklott fejlődésének hatásaival találkoznak. Ez pontosan az az érzés, amikor egy emberrel, illetve konkrétan egy gyerekkel állunk szemben, aki viselkedésével mindent meg akar határozni maga körül és teljesen ellenáll a kívülről jövő befolyásolási kísérleteknek. Ez az az érzés, ami akkor fog el minket, mikor a fiatal felnőttek nem mutatnak tiszteletet más emberekkel szemben. 9
A másfél-, vagy kétéves gyermek természetes tiszteletlensége, mely állandó „készenléti üzemmódban” tartja a felnőttet, magától értetődően nem tekinthető zsarnoki viselkedésnek, hiszen igen kicsi gyermekkel van dolgunk. Az ötévesek viselkedését sem nevezném zsarnokinak, holott ők a lelki fejlődés szempontjából nagyon fontos stádiumban vannak. Sok pszichés funkciónak kell még náluk kialakulnia, aktivizálódnia, melyek hibái a fiataloknál mára érezhetővé váltak. Azonban a tiszteletlen és elutasító magatartás például egy tizenöt évesnél – a környezetére gyakorolt hatását tekintve – már lényegesen közelebb áll a zsarnoksághoz, mivel egy, a korát tekintve csaknem felnőtt embertől elvárható volna, hogy tisztelettudóan viselkedjen embertársaival, valamint hogy képes legyen legalább egy minimális társadalmi alkalmazkodásra. Ezért hangoztatta első könyvem címe azt, hogy „gyermekeink zsarnokká válnak”. És amikor ebben a könyvben azt mondom, hogy „nem kötelező zsarnoknak lenni”, ennek a kijelentésnek ugyanaz az irányultsága, ugyanarra a kérdésre próbálok választ adni. Nevezetesen arra, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy a gyerekeknek olyan fejlődést biztosítsunk, amely megakadályozza, hogy későbbi életükben problémájuk legyen, majd végezetül rájuk magukra is problémaként tekintsenek? Eszmefuttatásaimban azért foglalkozom tehát olyan sokat a kisebb gyermekekkel (határozottan eltekintve a csecsemőktől!), mert a korai életszakaszokból eredeztethető a fiatalok később zsarnokinak tekintett viselkedése. És csak az okok kutatása járulhat hozzá a helyzet javulásához, nem pedig a gyakorta tapasztalható tüneti kezelés. Ha a gyermek pimaszság és elutasítás formájában folyamatosan tiszteletlenséget mutat, minden tekintetben értelmesebb az okokat felkutatni, mint azonnali intézkedéseket eszközölni, ami ugyan látszólag felületesen kezelhetővé teszi ezt fajta a viselkedést, azonban hos�10
szútávon nem célravezető. Az ilyen intézkedéseknek már csak azért sem lehet hosszú távú hatása, mivel ezen viselkedési formák gyökere a gyermeki lélek fejlődési folyamatában rejlik. A kapcsolati zavarban felnőtt gyerekek megtanulják a felnőttekkel szembeni manipulatív magatartást, mivel nem ismernek ellentmondást és nem tapasztalják meg az én határait. A gyermek tehát célirányosan, azonban nem tudatosan, vagy számító módon, manipulál. Itt van a fontos különbség, hiszen ezen gyermekek manipulatív cselekvései nem racionálisan szabályozottak, célirányosságuk csupán az éppen előttük álló fél viselkedésére adott, tanult reakcióból áll. Fel kell tehát hagynunk azzal, hogy ezekre a gyerekekre betegként tekintsünk, vagy róluk ily módon beszéljünk. Ha betegek volnának, akkor segítene rajtuk a tüneti kezelés. Ez azonban nem használ, mivel ebben az esetben nem betegségről, hanem fejlődési zavarról van szó. Ebből következően a társadalom központi feladatának a következőt látom: az általam leírt problémákat minden illetékes előtt világossá kell tenni, tehát a szülők körében, az óvodákban és általános iskolákban, a gyermekjóléti intézményeknél és mindenekelőtt politikai szinten, ahol a gyermekeket és ifjúságot érintő iránymutató döntések születnek. A probléma felismeréséből következnie kell, hogy nem szabad tovább folytatni a tüneti kezelést, hanem el kell kezdeni az alapvető okok felkutatását. Mivel ezek hibás nevelési elméleteken alapulnak, amik aztán a gyermekek viselkedészavaraiban nyilvánulnak meg, a felnőttek mai módszerei sürgős felülvizsgálatra szorulnak. Csak miután ez megtörtént és újra gyermekként kezeljük a gyermekeket, fejleszthetjük ki utólag a hiányzó pszichés funkcióikat. Ha ez sikerült, akkor bizakodó leszek a jövőt illetően, hiszen a majdani felnőttek képesek lesznek a építő jellegű és pozitív együttélésre. 11
Nem célom tehát a gyermekek hitelének rontása és általános bizonytalanságot sem szeretnék kelteni. Eddig is volt és továbbra is lesz sok olyan felnőtt, aki nem szenved a fent leírt viselkedészavarban és szintén vannak normálisan fejlett gyermekek és fiatalok. Ők ne vegyék magukra a megállapításaimat, még akkor se, ha találónak érzik őket. Általános cselekvési módokkal foglalkozom, nem pedig a hibás, vagy helyes cselekedetek egyedi eseteivel. Aki ezeket helyesen értelmezi, rendszerint igazolva érzi magát és továbbhalad ezen az úton. Az első könyvre adott pozitív visszajelzések pontosan ezt bizonyítják számomra. A „Miért válnak gyermekeink zsarnokká” című könyvvel szemben ez a mostani mindenekelőtt két súlyponttal bír, melyek elmélyítik nézeteimet és egyben reményt is kívánnak kelteni. Rá szeretnék mutatni arra, hogyan ismerhetik fel a felnőttek, hogy viselkedészavarban szenvednek-e, és meg szeretném mutatni, hogyan szabadulhatnak meg a dilemmától, kijavítva ezáltal a zavart. Gyorsan világossá fog válni, hogy nem teendők listájának pipálgatásáról, hanem lassú tudatosodási folyamatokról van szó, melyek végezetül megváltozott személyközi viselkedéshez vezetnek. Ez az első súlypont. A második a kommunikációs zavarok analízise, melyek szilárdan ott állnak az előbb említett tudatosodási- és megoldófolyamatok útjában. A kérdés itt a következő: mit értünk az alatt, amikor gyermekről beszélünk? Mindenki ugyanazt érti-e, vagy lehetséges, hogy mindannyian ugyanazt a szót használjuk, de ennek ellenére egészen más „tárgyról” beszélünk? Bár több helyen újra és újra konkrét eseteket is felhoztam példaként, az első könyvemre adott reakciók mégis azt mutatják, hogy némely olvasó számára ez mégsem volt elegendő ahhoz, hogy viselkedésüket analizálhassák. Ezért ésszerűnek 12
tartom, hogy a mindennapokból válogatott példákon keresztül világítsak rá arra, hogyan változik a felnőttek magatartása azonos helyzetekben a különböző módszerek hatására. Olyan eseteket vettem alapul, melyeket mindenki naponta, vagy csaknem naponta megél otthon a gyermekével, és amelyek az esetek túlnyomó többségében olyan kritikus pillanatokhoz vezetnek, amikor a gyermekek látszólag már nem kontrollálhatók. Ilyen helyzetek leírásai találhatóak a jelen szöveg különböző pontjain. Pszichiáterként az a feladatom, hogy tükröt tartsak az emberek elé, melyben felismerhetik viselkedésüket, majd átgondolhatják azt. Erre szolgált az első könyv és ennek a könyvnek is ahhoz kell hozzájárulnia, hogy a gyermekek szeretetben, felelősségteljes felnőttek vezetése alatt nőhessenek fel, akik vállalják a gyermek feletti vezető szerepüket, és ezáltal lehetővé teszik a megfelelő fejlődését. A gyermekeknek minden eddiginél nagyobb szüksége van az ilyen fejlődésre és csak rajtunk, felnőtteken múlik, hogy viselkedésünket felülvizsgálva megadjuk-e nekik ezt az esélyt. Ezeken túlmenően még egy gondolat: aki a gyermekeket gyermekekként kezeli, velük ösztönösen szeretetteljesen viselkedik, és ezáltal elősegíti egészséges fejlődésüket, az a saját életét is megkönnyíti.
Miért nem elegendő önmagában a nevelés Délidő van, tizenhárom óra, valahol Németországban, 2008ban. A háromfős Schmidt- családban éppen befejezték az ebédet, amikor a következő jelenet játszódik le: az édesanya megkérdezi kétéves kislányát, Miát, hogy ma szeretne-e ebéd után aludni egyet, vagy sem. Mia töprengeni kezd, szülei türelme13