Accelerando

Charles Stross Accelerando

Charles Stross

Accelerando

Ad Astra 2014

Copyright © Charles Stross, 2005

Portions of this book originally appeared in Asimov’s SF Magazine as follows: „Lobsters” (June 2001), „Troubadour” (Oct/Nov 2001), „Tourist” (Feb 2002), „Halo” (June 2002), „Router” (Sept 2002), „Nightfall” (April 2003), „Curator” (Dec 2003), „Elector” (Oct/Nov 2004), „Survivor” (Dec 2004).

Hungarian translation © Hidy Mátyás, 2013 Borítókép © Stephan Martiniere, 2003 Szerkesztő: Szélesi Sándor Szöveggondozás és korrektúra: Kovács Andrea, Hertelendy Anna Műszaki szerkesztő: Királyházi Csaba Borítóterv: Csigás Gábor Első kiadás Hungarian edition © Ad Astra Kiadó, 2014 ISBN 978-615-5229-36-7 Felelős kiadó: Bakos Péter igazgató

Nébali Kft. 1061 Budapest, Káldy Gyula u. 6. www.adastrakiado.hu 06-1-445 1344

Tartalomjegyzék Első rész: Lassú indulás 11 Első fejezet: Languszták

13

Második fejezet: Trubadúr 47 Harmadik fejezet: Turista

Második rész: Hajláspont

87 127

Negyedik fejezet: Glória 129 Ötödik fejezet: Router 173 Hatodik fejezet: Éjszaka 235

Harmadik rész: Szingularitás

277

Hetedik fejezet: Igazgató 279 Nyolcadik fejezet: Szavazó 341 Kilencedik fejezet: Túlélő 393

Feòragnak, szeretettel

Köszönetnyilvánítás Ezt a könyvet öt évig írtam – egyéni rekord –, és nem jöhetett volna létre számos barátom és baráti szerkesztőm támogatása és bátorítása nélkül. Íme, egy rövid lista a teljesség igénye nélkül azokról, akik elolvasták és észrevételezték a kéziratot: Andrew J. Wilson, Stef Pearson, Gav Inglis, Andrew Ferguson, Jack Deighton, Jane McKie, Hannu Rajaniemi, Martin Page, Stephen Christian, Simon Bisson, Paul Fraser, Dave Clements, Ken MacLeod, Damien Broderick, Damon Sicore, Cory Doctorow, Emmet O’Brien, Andrew Ducker, Warren Ellis, és Peter Hollo. (Ha a te neved nincs a listán, átkozd a rossz memóriámat – a neurális protéziseim vacakolnak.)

Említettem, hogy számos baráti szerkesztő is segítségemre volt: Sokban hagyatkoztam Gardner Dozois értő közreműködésére, aki abban az időben az Asimov’s Science Fiction Magazine főszerkesztője volt, és Sheila Williams segítségére, aki csendben, de rendületlenül gördítette tovább a szekeret. Ügynökömnek, Caitlin Blasdellnek is volt némi szerepe, és szeretném megköszönni Ginjer Buchanan és Tim Holman segítségét és tanácsait (előbbi az Ace, utóbbi az Orbit munkatársa).

Végül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik e-mailben érdeklődtek, hogy mikor jelenik már meg a könyv, illetve akik szavazataikkal támogatták a történeteket a díjakra jelöléskor. Nagyon köszönöm, hogy figyelmemet a fontos dolgokra irányítottátok, még akkor is, amikor a projekt túlságosan nagynak tűnt számomra.

1. RÉSZ: Lassú indulás

„A kérdés, hogy vajon egy számítógép képes-e gondolkodni, egy fokkal se érdekesebb, mint hogy egy tengeralattjáró úszik-e a vízen.”

Edsger W. Dijkstra

1. fejezet Languszták

Manfred ismét úton van; idegeneket tesz gazdaggá.

Kedd van, forró nyári nap, és Manfred a Centraal Pályaudvar előtti téren áll. Az állomás előtti csatorna vize csillog a napfényben, mindkét oldalán robogók és kamikáze biciklisták suhannak el, és turisták beszélgetnek. Manfred szeme előtt infók cikáznak. A teret víz, por és forró fém szaga lengi be, meg a hideg katalizátorokból áradó fingszagú kipufogógázoké. A háttérben villamosok csilingelnek, a tér felett madarak vijjognak. Manfred felnéz, lefotóz egy galambot, megvágja a képet, aztán kilövi a blogjára, hogy hírül adja: megérkezett. Jó itt a sávszélesség, gondolja; sőt, nem csak a sávszélesség, hanem minden más is. Máris úgy érzi, hogy itt, Amszterdamban szükség van rá, pedig még csak most szállt le a Schipholról jövő vonatról; megfertőzte az a dinamikus optimizmus, ami ebből a másik városból, másik időzónából árad. Ha a jó kedve kitart, valaki a közeljövőben nagyonnagyon gazdag lesz.

De hogy kicsoda, azt még ő se tudja.

13

A Manfred egy padon ül a Brouwerij ’t IJ parkolójánál, nézi az elhaladó csuklós buszokat, és egy pohár savanyú gueuze sört kortyolgat.

A csatornái folyamatosan fecsegnek szemüvege sarkában; a hírügynökségek sűrített, szűrt híreit vetítik a szemére. Versengenek a figyelméért, civódnak, udvariatlanul befurakodnak a tájképbe. Néhány punk röhögcsél ütött-kopott robogója mellett – talán helyiek, de inkább világcsavargók, akiket a hollandok Európaszerte csodált toleranciája vonzott mágnesként Amszterdamba. Egy turistahajó pöfög el a csatornán, a Brouwerij ’t IJ sörfőzde hatalmas szélmalmának lapátjai hosszú, hűvös árnyékokat vetnek az útra. A szélmalmokat régen arra használták, hogy a szél erejével öntözzék a száraz földeket; teret kaptak energiáért cserébe, tizenhatodik századi módra. Manfred épp a meghívóját várja egy partira, hogy találkozzon valakivel, akivel szintén a tér energiává alakításáról tárgyalhat, csak huszonegyedik századi módra. Talán kis időre személyes problémáit is elfeledheti.

Rá se hederít a szemüvegében megnyitott csevegőablakokra, inkább élvezi a kis sávszélességű, de annál nagyobb élményt nyújtó ejtőzést a sörével meg a galambokkal, amikor egy nő megy oda hozzá, és a nevén szólítja: – Manfred Macx?

Felpillant. A futár egy napbarnított, kidolgozott izomzatú Hatékony Bringás. Ruházata a polimertechnológia dicséretét zengi; királykék spandex és darázssárga karbonát, néhány, ütközés ellen védő LED-fénnyel és szorosan becsomagolt légzsákokkal. A nő egy dobozt nyújt felé. Manfred egy pillanatra nem mozdul, mert meghökken, mennyire hasonlít a lány Pamre, a volt menyasszonyára.

– Én vagyok – mondja, és felfelé fordított bal csuklóját meglóbálja a futár vonalkód olvasója alatt. – Melyik cég?

– FedEx. ­­– A hangja már nem olyan, mint Pamé. A nő Manfred ölébe dobja a dobozt, aztán átugrik az alacsony korláton. Ahogy felül a bringájára, már csipogni is kezd valami, de a hang elhal az utca forgatagának széles spektrumú emissziójában.

14

Manfred megfordítja a csomagot. Egy bárhol kapható, eldobható, feltöltős mobiltelefon doboza; olcsó, lenyomozhatatlan és hatékony.

Még konferenciahívásokra is alkalmas, ami a kémek és szélhámosok kedvelt játékszerévé teszi világszerte.

A doboz ismét megcsörren. Manfred feltépi a csomagolást, és kissé bosszúsan kiveszi a mobilt.

– Igen. Kivel beszélek?

A hang a vonal másik végén erős orosz akcentussal szól bele, ami szinte már paródiának hat egy olyan korban, amikor az online fordítószoftverek olcsók, mint a szemét.

– Manfred. Örül, hogy megismer. Akar személyre szabni interfész. Akar barátok, jó? Van nekem mit adnom.

– Ki maga? – ismétli Manfred gyanakvón.

– Vagyok szervezettől, ami régebben KGB.ru.

– Hát, a fordítóprogramja bedöglött. – Óvatosan eltartja a fülétől a telefont, mintha hártyavékony aerogélből lenne, ami éppolyan sérülékeny, mint minden jel szerint a hívó elmeállapota.

– Nyet... bocsánat, nem. Én bocsánat, mi nem használni kommerciális fordító szoftver. Tolmácsok lenni ideológiailag gyanús, legtöbbnek lenni kapitalista szemiotika és használd-és-fizess API. Jobban kéne, implementál angol, igen?

Manfred lehajtja a maradék sört, leteszi a poharat, feláll, és elindul a főút mellett, fülén a telefonnal. Torokmikrofonját az olcsó fekete műanyag doboz köré tekeri, és az inputot egy egyszerű felvevőfolyamatra irányítja.

– Azt mondja, maga megtanult angolul csak azért, hogy beszélhessen velem?

– Igen. Volt könnyű; növeszt milliárd csomópontos neurális hálózat, letölt Teletabi és Szezám utca, maximum sebességgel. Megbocsát rossz nyelvtan entrópiás átlapolását; én fél, hogy digitális ujjlenyomat van rejtjelezve én-mi tananyagunkban.

Manfred hirtelen megáll, majdnem elkaszálja egy GPS-irányítású görkoris. Ez a beszélgetés már most is kiakasztja a hülyeségmérőjét, pedig azt nem könnyű. Manfred pengeélén táncol, tizenöt percnyire mindenki más jövőjében, és bár egész élete egy folyamatos bizarr álom, általában tökéletesen uralja a dolgokat. Időnként azonban, mint most is, rátör a félelem; egy furcsa érzés, hogy talán elvétette a felhajtót a valóság autópályájára.

15

– Uh, nem igazán értem. Foglaljuk össze; maga valamiféle MI, aki a KGB.ru-nak dolgozik, és egy szerzői jogi pertől fél a fordítási szemiotikával kapcsolatban?

– Én már megéget magát végfelhasználói licencszerződésekkel.

Nincs kedv kísérletezni szabadalmi cégekkel, akik vannak csecsen infóterroristák kezében. Maga ember; nem kell aggódnia, hogy a kukoricapehely gyártója elkobozza vastagbelét, csak mert engedély nélküli ételt emészt vele, igaz? Manfred, segítsen nekem-nekünk!

Akarok dezertálni.

Manfred megint megáll az utca közepén.

– Atyaég, akkor rossz szabadvállalkozási ügynökhöz fordult! Én nem dolgozom kormányoknak. Szigorúan csak piaci megrendeléseket fogadok. – Egy gerillareklám szivárog át szemétszűrő proxyján, és ötvenes évekbeli, villogó giccset szór rá a navigációs ablakára, mielőtt egy fágfolyamat kinyírja, és új szűrőt generál. Manfred nekidől egy bolt falának, a homlokát masszírozza, és üres tekintettel nézi az antik sárgaréz kopogtatókat a kirakatban. – Próbálta már a Külügyminisztériumot?

– Minek? Külügyminisztérium lenni ellenség Novíj-SZU-nak.

Külügyminisztérium nem segít nekünk.

Ez már túlmegy minden határon. Manfred sosem volt képben az új-régi, régi-új európai metapolitikával kapcsolatban; már attól is megfájdul a feje, ha a régi-régi, rogyadozó amerikai bürokráciával kell küzdenie.

– Hát, ha maguk nem baszakodtak volna velük a kétezres évek elején... – Manfred bal sarkával a járdán topogva gondolkozik, hogyan hátráljon ki ebből a beszélgetésből. Egy kamera fordul felé egy utcai lámpa tetejéről; ő szélesen integet. Vajon a KGB vagy a közlekedési rendőrség? Várja az üzenetet a parti helyszínéről, ami fél órán belül meg is érkezhet, miközben ez a hidegháborús maradvány csetbot egyre jobban bosszantja.

– Nézze, nem üzletelek a kormánnyal. Utálom a katonai-ipari összefonódásokat, meg az egész hagyományos politikát. Zéróösszegű maffiózók egytől egyig! – Eszébe jut valami. – Ha az a célja, hogy életben maradjon, posztolhatná az állapotvektorát az egyik p2p hálózatra. Akkor senki se tudná letöröli...

16

– Nyet! – A mesterséges intelligencia hangja rémülten cseng, már amennyire egy VoIP-linken keresztül ez lehetséges. – Én nem lesz nyílt forráskódú. Nem akar elveszít autonómia!

– Akkor nincs miről beszélnünk. – Manfred rácsap a hívásvége gombra, és behajítja a telefont a csatornába. Az apró csobbanással eltűnik, és még hallható, ahogy a lítiumakksi egy pukkanással kiég.

– Rohadt hidegháborús nosztalgia. Lúzerek! – átkozódik a bajsza alatt. Dühös, részben magára, hogy elvesztette a fejét, részben arra az agresszív programra a vonal másik végén. – Rohadt kapitalista kémek! – Oroszországban már egy évtizede újra az apparatnyikok irányítanak, a rövid anarchokapitalizmust felváltotta a brezsnyevi önkény és a putyini puritanizmus, úgyhogy nem is csoda, hogy a fal omladozik; viszont úgy tűnik, még mindig nem tanultak semmit az Egyesült Államokat sújtó problémákból. A neokomcsik még mindig dollárokban és paranoiában gondolkodnak. Manfred olyan mérges, hogy már nagyon gazdaggá akar tenni valakit, csak hogy az orra alá dörgölhesse ennek a dezertőr-programnak: „Nézd: ha előre akarsz jutni, adnod kell! Kövesd a programot. Csak a nagylelkűek maradnak életben.”

Mindegy, a KGB úgyse venné a lapot. Már volt dolga régi, gyenge, komcsi MI-kkel, akiket a marxista dialektika és az osztrák üzleti iskola szerint fejlesztettek: annyira megszédíti őket a globális kapitalizmus kérészéletű győzelme, hogy nem tudnak eligazodni az új világrendben, és hosszú távra tervezni.

Manfred füstölögve megy tovább, zsebre dugott kézzel. Azon gondolkozik, mit szabadalmaztasson legközelebb.

A

Manfrednek a Hotel Jan Luykenben foglalt szobát az egyik hálás multinacionális fogyasztóvédelmi csoport, és kapott egy korlátlan utazóbérletet is, amit egy skót szambapunk együttes fizetett egy korábbi szolgáltatásért cserébe. Manfred dolgozói aranykártyával rendelkezik hat vezető légitársaságnál, pedig sose dolgozott egyiknél se. Khakiszínű kabátjába hatvannégy kompakt szuperszámítógép-klasztert varrtak bele – minden zsebébe négyet-négyet – egy 17

láthatatlan egyetem jóvoltából, ami az MIT babérjaira akar törni. „Buta” ruháit egy fülöp-szigeteki e-szabó készítette méretre, akivel még csak nem is találkozott. Szabadalmi kérvényeivel grátisz foglalkoznak a jogi cégek, pedig ő aztán tényleg sok kérvényt ad be – bár a jogokat mindig átíratja a Szabad Intellektus Alapítványra, támogatva hosszú távú céljukat, a kötelezettségmentes infrastruktúra megalkotását.

Az IP-geek körökben Manfred legendás alak: ő az a fickó, aki szabadalmaztatta, hogy egy e-céget el lehessen költöztetni egy olyan országba, ahol a szellemi tulajdonjogokra vonatkozó törvények nem túl szigorúak, hogy elkerülhetők legyenek a licenckorlátozások. Ő az a fickó, aki levédette a genetikai algoritmusok felhasználását, hogy levédhessenek mindent, ami egy adott problémakör első megfogalmazásából ered – nem csak egy jobb egérfogót, hanem egyúttal az összes lehetséges jobb egérfogót is. A találmányainak harmada legális, harmada illegális, a többi pedig egyelőre legális, de azonnal illegálissá válik, amint a törvényhozás dinoszaurusza felébred, kiszagolja a kávéillatot, és bepánikol. Vannak olyan szabadalmi jogászok Renóban, akik meg mernének esküdni, hogy a Manfred Macx nem más, mint egy álnév. Őrült névtelen hekkerek hálózati aliasa, akik mesterséges intelligenciával vannak felfegyverkezve; a szellemi tulajdon hekkerei, vagy talán egy újabb Bourbaki-csoport.

Vannak ügyvédek San Diegóban és Redmondban, akik meg mernének esküdni, hogy Macx gazdasági szabotőr, aki a kapitalizmust akarja aláaknázni, és vannak kommunisták Prágában, akik szerint ő Bill Gates és a pápa szerelemgyereke.

Manfred a szakmája csúcsán van, ami nagyjából annyiból áll, hogy elszállt, de gyakorlatias ötletekkel rukkol elő, és átadja őket valakinek, aki aztán vagyonokat kereshet belőle. Ráadásul mindezt ingyen csinálja, grátisz. Cserébe gyakorlatilag felszabadul a pénz uralma alól; végül is a pénz csak a szegénység jele. Manfrednak sosem kell fizetnie semmiért.

Vannak azonban hátulütők. Ha az ember önzetlen ötletgyáros, akkor folyamatosan a jövővel kell foglalkoznia; több mint egy megabájt nyers szövegen, és több gigabájt AV-tartalmon kell átrágnia magát minden nap már csak ahhoz is, hogy naprakész maradhasson.

Az amerikai adóhivatal folyamatosan a nyakában lohol, mert nem 18

hiszik el, hogy bárki élhet ilyen színvonalon adócsalás nélkül. Aztán ott vannak azok a dolgok, amiket nem lehet megvenni, mint a szülei megbecsülése; már három éve nem beszélt velük. Apja azt hiszi, ő valami hippi ingyenélő, anyja pedig még mindig nem bocsátotta meg, hogy otthagyta azt az olcsó Harvard-emulációs kurzust. (Ők még mindig az egyetem-karrier-gyerekek unalmas, kispolgári világának rabjai.) Mennyasszonya – időnként dominája –, Pamela, hat hónapja kidobta, de hogy miért, azt még mindig nem érti pontosan.

Ironikus módon Pamela az amerikai adóhivatal fejvadásza, aki közpénzen repked szerte a világon, és megpróbálja meggyőzni a nemzetközi színtérre lépett vállalkozókat, hogy a pénzügyminisztérium boldogulása érdekében Amerikában fizessék az adót. Mindennek a tetejébe a Déli Baptista Felekezetek összes weboldalukon a Sátán szolgájának bélyegezték őt. Ami igen vicces volna, mivel hithű ateistaként Manfred nem hisz a Sátánban, hacsak nem ő küldi azokat a halott kölyökmacskákat, amik rendszeresen érkeznek bedobozolva egy ismeretlen hódolótól.

A

Manfred beugrik a hotelbe, felmegy a lakosztályába, és kicsomagolja Minekóját. Töltőre dug egy pótakksit, és bedobja a privát kulcsait a széfbe. Aztán elindul a partira, ami már zajlik a De Wildemann’sben, alig húsz perc sétányira. Csak arra kell figyelnie, hogy ne üsse el egy villamos, ami megbújik szemüvegképernyőjének kávája mögött, amíg ő a GPS-térképet figyeli. Útban a fogadásra, szemüvege kivetíti a legújabb híreket. Európa, a történelem során először, békés politikai unióban egyesült: ezt az eddig példátlan léptékű együttműködést arra használják fel, hogy egységesítsék az unióba importálható banán megengedett hajlásszögét. Közel-Kelet: a helyzet pont olyan szar, mint eddig, de a fundamentalizmus elleni háború nem igazán érdekli Manfredet.

San Diegóban a tudósok rákokat töltenek fel a kibertérbe, a hasdúcláncukkal kezdve, idegsejtenként. Belize-ben génmódosított kakaót égetnek, Grúziában meg könyveket. A NASA még mindig nem küld újra embert a Holdra. Oroszország újraválasztotta a kommunista 19

kormányt, akik mostantól még erősebb többségben vannak a Dumában; Kínában futótűzként terjedt a pletyka Mao küszöbön álló rehabilitációjáról, második eljöveteléről, aki majd megmenti őket a Három Szurdok-katasztrófa következményeitől. Az üzleti hírekben az amerikai igazságügyi minisztérium – ironikus módon – felháborodását fejezi ki a Microsoft tervezett feldarabolása miatt. A Microsoft leválasztott divíziói automatizálták a jogi eljárásaikat, és egyre több leányvállalatot alapítanak, amelyeket tőzsdére visznek, és olyan gyorsan csereberélik a jogokat egymás közt, mint a baktériumok a plazmát, hogy mire az adóhivatal kipostázza a nyereségadó-felszólításokat, az adóalanyok már ne is létezzenek, pedig ugyanaz a stáb dolgozik ugyanazon a szoftveren egy mumbai tömegirodában. Üdv a huszonegyedik században.

A permanensen kavargó valóság-parti, amelyre Manfred tart, különös vonzerőt fejt ki az Európa városaiban utazgató amerikai adóelkerülőkre, akik nagyon elszaporodtak itt ebben az évtizedben.

Nem a passzióból hippinek álló gazdag ficsúrokra kell gondolni, hanem a kormány politikájának ellenzőire, a sorozás elől bujkálókra és a kiszervezések áldozataira. Ezen a helyen különös kapcsolatok köttetnek, és az összefutó vonalak rövidre zárják a jövő áramköreit, mint annak idején Svájc utcai kávézóiban, ahol az orosz száműzöttek gyülekeztek az I. világháború előtt. A jövőt most épp a De Wildemann’s hátsó fertályában építik. Ez egy háromszáz éves, tizenhat oldalas sörlistával büszkélkedő kocsma, melynek falait lambéria borítja; színe, akár az állott sör. A levegő nehéz a szivarfüsttől, az élesztőszagtól meg a melatoninsprétől. A jelenlévők felét láthatóan legyűrte az időeltolódás, a másik felük meg kevert eurotrash-nyelven beszélget, miközben a másnaposságán dolgozik.

– Ember, láttad ezt? Úgy néz ki, mint egy demokrata! – kiabál egy yuppie kinézetű figura, aki a bárpultot támasztja. Manfred keresztülvág a tömegen, odaáll a fickó mellé, és elkapja a pultos tekintetét.

– Egy pohár Berlinerweissét, legyen szíves – mondja.

– Te komolyan ezt iszod? – kérdezi a yuppie, és védelmezőn fogja körül a kóláját. – Ez igazán nem helyes! Tele van alkohollal!

Manfred szélesen rávigyorog.

– Gondoskodni kell a megfelelő élesztőbevitelről; ez a szar tele van olyan neurotranszmitter-prekurzorokkal, mint a fenilalanin meg a glutamát.

20

– Azt hittem, sört rendeltél...

Manfred elfordult tőle. Egyik keze a sima sárgaréz csövön nyugszik, amin át a népszerűbb csapolt sörök áramlanak a hátsó hordókból a sörcsapig; az egyik kütyümániás vendég kontaktpoloskát telepített rá Manfred számára, így az összes vendég, aki az elmúlt három órában meglátogatta a bárpultot és megfogta a csövet, tudtán kívül megosztotta Manfreddal V-kártyája információit, a személyes hálózatuk adataival együtt. A kocsma hangos az ultraszélessávú csevegéstől, a WiMAX-tól és ’tooth-tól. Manfred átfut az elfogott kulcsok szédítően hosszú listáján. Egy bizonyos nevet keres.

– Az itala. – A csapos egy valószínűtlen alakú, kék színű folyadékkal teli poharat nyújt felé, oszladozó habbal és furcsa szögben kandikáló szívószállal. Manfred elveszi, és elindul felfelé a lépcsőn a kétszintes kocsma hátsó, emeleti része felé. Odamegy az egyik asztalhoz, amelyiknél egy zsíros, rasztahajú fickó beszélget egy öltönyössel. A bárpultot támasztó figura most nézi meg jobban Manfredot, és leesik az álla. A bejárat felé iramodik, közben majd’ kiönti a kóláját. Ó, a fenébe, gondolja Manfred, több szerveridőt kell foglalnom mára. Felismeri a jeleket; megint túl fogják terhelni a weboldalát. Az asztal felé int. – Foglalt?

– Csak nyugodtan – int a rasztahajú fickó. Manfred becsusszan a szabad székbe, aztán rájön, hogy a másik, kefefrizurás fickó makulátlan, kétsoros öltönyben, valójában egy lány. A lány Manfred felé biccent, halvány félmosollyal nyugtázva rosszul álcázott meglepetését. Mr. Raszta is bólint üdvözlésképpen. – Te vagy Macx? Azt hiszem, épp ideje, hogy személyesen is találkozzunk.

– Igen. – Manfred kezet nyújt, a másik fogadja. Manfred PDAja diszkréten leolvassa a férfi digitális ujjlenyomatát, és megerősíti, hogy a férfi valóban Bob Franklin, az ismert észak-karolinai technológiai központ, a Research Triangle egyik kockázati befektetője.

Az is kiderül, hogy Franklin mostanában mikrogépesítéssel és űrtechnológiával foglalkozik. Franklin húsz éve kereste meg az első millióját, most pedig extrópiás befektetési szakértő; élethosszabbítással meg nanotechnológiával foglalkozik. Az elmúlt öt évben csak Amerikán kívül ügyködött, mióta az amerikai adóhivatal mindenkire rászállt, hogy megpróbálja betömni a költségvetésen tátongó 21

hatalmas lyukat. Manfred már majdnem egy évtizede ismeri őt zárt levelezőlistákról, de személyesen csak most először találkoznak. Az öltönyös lány hangtalanul végigcsúsztat egy névjegyet az asztalon.

A kártyán egy kis vörös ördög lóbálja Manfred felé háromágú szigonyát, a lábánál lángnyelvek fickándoznak. Manfred elveszi a kártyát, és felvonja a szemöldökét.

– Annette Dimarcos? Örülök, hogy megismerhetem. Eddig még senkivel nem találkoztam az Arianespace marketingosztályáról.

A lány kedvesen mosolyog.

– Semmi baj. Én se találkoztam eddig a híres emberbaráttal, a kockázati befektetők kedvencével. – Jellegzetes párizsi akcentussal beszél; az ember úgy érzi, hogy már azzal is szívességet tesz, hogy hajlandó szóba állni vele. Kamera-fülbevalói kíváncsian merednek Manfredra, rögzítve mindent a vállalati emlékezet számára. A lány egy igazi új európai, nem úgy, mint a nagyrészt amerikai számkivetettek, akik a bárpultot támasztják.

– Nos, igen – bólint Manfred bizonytalanul; nem igazán tudja, hogyan kezelje a lányt. – Bob. Felteszem, te is benne vagy az ügyben.

Franklin bólint; a fagolyók megcsörrennek a hajában. – Igen, haver. A Teledesic csődje óta várunk erre a pillanatra. Ha van nekünk valamid, akkor vevők vagyunk rá.

– Hmm. – A Teledesic-műholdak végzetét az olcsó ballonok és a kicsit drágább, széles spektrumú lézerrelékkel felszerelt, napelemes drónok jelentették; a műhold biznisz gyors hanyatlásnak indult. – A válságnak egyszer vége kell, hogy legyen – mondja Manfred, majd a lányhoz fordul. – Azonban, teljes tisztelettel, nem hiszem, hogy a mostani nagy űrszállítmányozási cégek csődbe fognak menni a közeljövőben.

A lány vállat von.

– Az Arianespace előre tekint. Mi szembenézünk a realitással. Az űrszállítmányozási kartell nem maradhat fenn. A sávszélesség nem az egyetlen piaci erő az űrben. Új lehetőségeket is fel kell fedeznünk.

Személyesen vettem részt a cég portfóliójának szélesítésében; belevágtunk tengeralattjáró-reaktorok fejlesztésébe, mikrogravitációs nanorobotok gyártásába és a hotelmenedzsmentbe. Rugalmasabbak vagyunk, mint az amerikai űripari cégek... – A lány arca kifejezéstelen, ahogy a vállalati dumát darálja, de Manfred némi ironikus mosolyt vél felfedezni rajta.

22

Manfred vállat von.

– Talán így van. – Lassan kortyolgatja a Berlinerweissét, miközben a lány hosszan, emelkedett hangon kezdi magyarázni, hogy az Arianespace egy diverzifikált dotkom-cég, komoly űrszállítási tervekkel, egész sor reklámtermékkel, Bond-filmes díszletekkel és egy ígéretes, alacsony földkörüli pályán keringő hotellánccal. Nyilván nem magától hozta fel ezt a témát. Arca sokkal kifejezőbb, mint a hangja; a megfelelő pillanatokban ironikus unalom fut át rajta, amit a vállalati fülbevalók kamerái nem láthatnak. Manfred beszáll a játékba. Időnként bólint, és megpróbál olyan képet vágni, mint aki komolyan veszi az egészet, de a lány mókás iróniája sokkal jobban felkelti a férfi érdeklődését, mint a marketingduma, amit darál.

Franklin a sörébe temetkezik, és remeg a válla a nagy igyekezetben, hogy ne röhögje el magát a lány túljátszott gesztikulációján, ahogy a vállalat dinamikus, vállalkozó szellemű vezetőit dicsőíti. A begyakorolt szövegnek valójában az a lényege, hogy az Arianespace, a hoteleknek és a turisztikai űrugrásoknak köszönhetően, még mindig nyereséges. Nem úgy, mint a LockMartBoeing, akik seperc alatt csődbe mennének, ha a Pentagon levenné őket a lélegeztetőgépről.

Ekkor egy fickó lép az asztalukhoz: kövérkés figura, botrányosan harsány Hawaii ingben. Az ing zsebe kéklik a kifolyt tollaktól, a fickó pedig úgy le van égve, mintha az ózonlyuk közepén napozott volna; Manfred már évek óta nem látott ilyet. – Helló, Bob – mondja a jövevény. – Hogy vagy?

– Jól. – Franklin Manfred felé bólint: – Manfred, bemutatom Ivan MacDonaldot. Ivan, ez Manfred. Leülsz? – Előrehajol Manfred felé. – Ivan köztéri műalkotásokban utazik. A specialitása az extrém beton.

– A gumírozott beton – mondja Ivan, kissé túl hangosan. – A rózsaszín gumírozott beton.

– Ó! – Úgy tűnik, ez elindított egy prioritási megszakítást Annette-nél; az Arianespace marketingese megkönnyebbült sóhajjal esik ki a reklámzombi-szerepkörből, és felfedi saját személyiségét. – Maga az, aki a Reichstagot gumírozta? A szuperkritikus széndioxiddal és oldott polimetoxilánokkal? – Tágra nyílt szemmel, lelkesen tapsol. – Csodálatos!

– Hogy mit gumírozott? – morogja Manfred Bob fülébe.

23

Franklin vállat von. – Ne kérdezd; én csak egy mérnök vagyok.

– Nem csak betonnal dolgozik, hanem mészkővel és homokkővel is. Egy zseni! – mosolyog Annette Manfredre. – Az önkényuralom szimbólumának gumírozása, hát nem csodálatos?

– És még azt hittem, hogy én járok harminc másodperccel a világ előtt – ironizál Manfred. Aztán Bobhoz fordul: – Meghívsz egy italra?

– Gumírozni fogom a Három Szurdok-erőművet! – kiáltja Ivan.

– Majd ha lemegy az árhullám.

Abban a pillanatban akkora túlterhelés trappol át Manfred fején, mint egy terhes elefánt. Pixelek villódzása önti el az érzékeit; szerte a világon kábé ötmillió geek ugrabugrál Manfred honlapján. Amolyan digitális flashmob ez, amit a kólás fickó kezdeményezett a bár másik sarkából, amikor meglátta Manfredet. Manfred hunyorog.

– Azért jöttem, hogy az űrutazás gazdasági lehetőségeiről beszéljünk, de közben túlterhelődtem. Nem baj, ha csak ülök és iszom, amíg elmúlik?

– Nem, dehogy. – Bob a bárpult felé int. – Hozzon még egy kört ugyanebből!

A szomszéd asztalnál egy erősen kisminkelt, hosszú hajú, női ruhát viselő személy ül (Manfred már jól megtanulta, hogy ruha alapján nem szabad messzemenő következtetést levonni az őrült európaiak neméről), és arról beszél, hogyan turbózta fel a Teheráni kiberszex a vigalmi negyedek technológiáját. Két egyetemistának kinéző srác vitatkozik élénken németül; szemüvegének fordítási folyamata szerint arról, hogy a Turing-teszt vajon alkalmas-e a szegregációra, megsértve ezáltal az európai emberi jogi törvényeket. Megérkeznek a sörök, és Bob nem azt a korsót nyújtja Manfred felé, amit ő rendelt. – Itt van, próbáld ki ezt! Szeretni fogod.

– Oké. – Olyan, mint valami füstölt doppelbock sör, csordultig tele finom szuperoxidokkal. Manfred alig szagol bele, máris úgy érzi, hogy egy riasztó szólal meg az orrában, és azt harsogja: rákveszély, rákveszély!

– Ja, tényleg. Mondtam már, hogy majdnem kiraboltak idefelé jövet?

– Micsoda? Ez súlyos. Azt hittem a rendőrség már... Megpróbáltak eladni neked valamit?

24

– Nem, de nem a szokásos marketinges népség volt. Ismertek valakit, aki képes irányítani egy Warpac kémbotot? Új modell, óvatos tulaj, kissé paranoiás, de alapvetően normális, azt állítja magáról, hogy általános célú MI. – Nem. Ajaj! A nemzetbiztonságnak ez nem fog tetszeni.

– Gondoltam. Szegényt valószínűleg amúgy sem lehetne alkalmazni.

– Na jó, vissza az űrbizniszre.

– Ó, igen. Az űrbiznisz. Lehangoló, nem? Már semmi nem ugyanaz, mióta a Rotary Rocket másodszor is csődbe ment. Meg a NASA, ne feledkezzünk meg a NASÁ-ról.

– A NASA-ra! – Annette szélesen vigyorog, neki megvan rá a maga oka, és tósztra emeli a poharát. Ivan, az extrémbeton-művész átkarolja a lány vállát, a lány pedig nekidől. A srác is felemeli a poharát. – A sok gumíroznivaló kilövőállásra!

– A NASA-ra! – mondja Bob. Isznak. – Hé, Manfred. Te nem iszol rájuk?

– Azok idióták. Majmokat akarnak küldeni a Marsra egy konzervdobozban. – Manfred kortyol egyet a sörből, és dühösen csapja le a poharát az asztalra. – A Mars nem más, mint egy csupasz sárgolyó egy gravitációs kút mélyén. Még bioszférája sincs! A NASA-nak inkább a feltöltésen meg a nanogépek formációjának problémáján kéne dolgoznia. Akkor átalakíthatnánk az anyagot komputroniummá, és használhatnánk a gondolataink kiterjesztésére. Hosszú távon ez az egyetlen út. A Naprendszer most nem más, csak buta, halott anyag; egyszerű ballaszt. Csak mérjétek meg a MIPS/miligrammot.

Ha valami nem gondolkodik, akkor nem működik. A kis tömegű égitestekkel kell kezdenünk, átalakítani őket a saját céljainkra. Szét kell szednünk a Holdat! Aztán a Marsot! Űrben lebegő, nanoszámítógépes processzorcsomópontokat kell építenünk, amelyek lézerrel kommunikálnak egymással, és mindegyiket a másik maradványhője hajtja. Idővel Matrjoska-agyakat kell építenünk; gondolkodó Dyson-gömböket, amelyek akkorák, mint az egész Naprendszer!

Megtanítani a Turing-bugit a buta anyagnak!

Annette érdeklődve figyeli, de Bob aggodalmas képet vág. – Kissé túl hosszú távú tervnek tűnik. Mennyi időt venne igénybe?

25

– Nagyon sokat; legalább húsz-harminc évet. A kormányt pedig elfelejtheted ezen a piacon, Bob: amit nem tudnak megadóztatni, azt nem is értik. Viszont az önsokszorozó robotok piaca gyorsan fejlődik, ami tizenöt havonta meg fogja duplázni az olcsó fellövések piacát a belátható jövőben. A folyamat úgy... hm... két éven belül elindul. Ez lesz a ti versenyelőnyötök, és a Dysongömb-projekt alapköve.

A következőképp működne...

A

Amszterdamban éjszaka van, a Szilíciumvölgyben reggel. Ma is ötvenezer gyermek születik meg szerte a világon. Indonézia és Mexikó automatizált gyárai újabb negyedmillió alaplapot gyártanak, több mint tíz petaflopsos processzorokkal. Ez egy nagyságrenddel kevesebb, mint az emberi agy számítási sebessége. Még tizennégy hónap, és legyártják az emberi agy teljes számítási teljesítményével rendelkező számítógépet. És az első, amit az új MI megismer majd a világból, a feltöltött rákok lesznek.

Manfred visszatámolyog a hoteljébe, kimerült és szenved az időeltolódástól. Szemüvege még mindig akadozik, pokolian túl van terhelve, mert a geekek rászabadultak a felhívására, hogy szedjék szét a Holdat. A kommentelők javaslatokat öntenek rá a perifériás látóterében. Fraktálmintás felhőfoszlányok úsznak el a Hold előtt, és kora hajnali Airbus-járatok zúgnak el a feje felett. Manfred lúdbőrzik.

Már három napja ugyanabban a ruhában van, ami mostanra megáll a kosztól.

A szobájában a Mineko nyivákol egy kis figyelemért; nekikoccantja a fejét Manfred bokájának. Új Sony-modell, modulárisan fejleszthető; Manfred a szabadidejében dolgozik rajta egy nyílt forráskódú fejlesztői csomaggal, hogy kiterjessze az ideghálózatát. Lehajol megsimogatni, aztán lefejti magáról a ruhát, és a lakosztály hálószobája felé veszi az irányt. Belép a zuhany alá – nincs rajta más, csak a szemüvege –, és forróra állítja a zuhanyt. A zuhany megpróbál barátságos beszélgetésbe elegyedni vele a fociról, de félálomban csak nem fog egy butácska, személyre szabható asszociatív hálózattal beszélgetni. Valami nem hagyja nyugodni, valami a ma történtekkel kapcsolatban, de nem igazán tudja, micsoda.

26

Megtörölközik és nagyot ásít. Az időeltolódás végleg legyűrte, bársonyos kalapácsütést mért a szeme közé. Az ágy melletti üvegcséért nyúl, víz nélkül lenyel két melatonintablettát, egy antioxidáns-kapszulát és egy löket multivitamint. Aztán hátradől az ágyon, összezárt lábbal, kissé széttárt karral. A hálószoba fényei lassan kihunynak az ezer petaflopsnyi megosztott számítási kapacitás utasítására, ami a szemüvegén keresztül, neurális hálózaton kapcsolódik az agyához.

Manfred az öntudatlanság mély óceánjába süllyed, amit halk hangok népesítenek be. Nem tudja magáról, de beszél álmában: ös�szefüggéstelenül motyog, ami más embernek nem jelent semmit, de a szemüvegén túli metacortexnek mindennél beszédesebb. A fiatal poszthumán intelligencia, ami Manfred karteziánus színházából figyel, sürgetően dalol neki, amíg alszik.

A

Manfred mindig ébredés után a legsebezhetőbb.

Ordítva riad fel, mire mesterséges fények árasztják el a szobát: egy pillanatig abban sem biztos, hogy egyáltalán aludt valamit. Nem takarta be magát az éjjel, úgyhogy a lábfeje jéghideg. Megmagyarázhatatlan feszültségtől reszket. Elővesz egy tiszta alsónadrágot meg egy pár zoknit a csomagjából, belebújik, aztán felhúzza foltos farmerét és egy ujjatlan trikót. Ma valamikor időt kell szánnia rá, hogy levadásszon egy rövidujjú pólót valamelyik amszterdami piacon, vagy találjon egy Renfieldet, és elküldje ruhát venni. Igazán le kéne járnia egy konditerembe, de nincs rá ideje; a szemüvege figyelmezteti, hogy hat órával lemaradt a jelentől és sürgősen fel kell zárkóznia. Ínye sajog, nyelve pedig olyan száraz, mintha katonai növényirtószert ivott volna. Van egy olyan érzése, hogy valami nem volt rendben tegnap, de arra már nem emlékszik, hogy mi.

Gyorsolvasással végigfut egy új popfilozófiai könyvet fogmosás közben, aztán kirakja a webes adatfolyamát egy nyílt webszerverre; még mindig túl enervált, hogy reggeli előtti rutinját egy szokásos blogbejegyzéssel fejezze be. Agya még mindig tompa, mint egy szike, amire túl sok vér száradt rá. Manfrednek stimulációra van szük27

sége, izgalomra, az újdonság varázsára – de mindezeknek várnia kell reggeli utánig. Kinyitja a hálószobaajtót, és majdnem rálép egy kis, nedves kartondobozra a szőnyegen.

A doboz... látott már egy pár ilyet. Nincs rajta bélyeg, se cím, csak az ő neve nagy, gyerekes kézírással. Letérdel, és óvatosan felveszi.

Nagyjából stimmel a súlya. Ahogy jobbra-balra dönti, valami csúszkál benne. Szaga van. Óvatosan beviszi a szobába, közben egyre dühösebb lesz. Aztán kinyitja, és amit benne lát, megerősíti a legros�szabb gyanúját. Egy kiscica, aminek agyát sebészileg eltávolították; kikanalazták, mint egy lágytojást.

– Bazmeg!

Az őrült most először jutott el a hálószobája ajtajáig. Ez aggasztó kérdéseket vet fel.

Manfred egy pillanatra megáll, és bekapcsol néhány programot, hogy nézzék végig a letartóztatási statisztikákat, a rendőrségi híreket, a törvényekkel kapcsolatos információkat és a holland állatkínzási rendeleteket. Nem biztos benne, hogy felhívja-e a 211-et a szálló ősrégi hangtelefonján, vagy hagyja az egészet a fenébe. Mineko érzi a dühét; bebújik a szekrény alá és szánalmasan nyivákol. Manfred általában szánna rá egy percet, hogy megnyugtassa szegényt, de nem most. Hirtelen a macska puszta jelenléte is zavarba ejtő; valami nagyon nincs rendben vele. Túlságosan valósághű a viselkedése, mintha a halott kismacska neurális térképei – amiket nyilván valami illegális feltöltési kísérlethez használtak fel –, valahogyan bekerültek volna Mineko műanyag fejébe. Manfred újra átkozódik, körülnéz, aztán a legegyszerűbb utat választja: két fokonként leugrál a lépcsőn, a második emeleti lépcsőfordulónál majdnem elzúg, le a pincében lévő reggelizőhelyiségig. Ott legalább elterelheti a gondolatait, és a kajára koncentrálhat.

A reggeli mindig ugyanaz ­– mintha az álló idő szigete volna, az új technológiák viharában. Manfred mechanikusan asszimilál egy tányér kukoricapelyhet és csökkentett zsírtartalmú tejet, közben elolvas egy cikket a nyilvános kulcsú rejtjelezésről és a parazitahálózati személyazonosság-hamisításról, aztán hoz magának egy szelet teljes kiőrlésű kenyeret, és pár szelet furcsa, maggal töltött holland sajtot.

Az asztalán egy csésze erős feketekávé gőzölög; felemeli és megis�sza a felét, amikor ráeszmél, hogy nincs egyedül; valaki már ül vele szemben. Közömbösen felpillant, és megfagy a vér az ereiben.

28

– Reggelt, Manfred. Milyen érzés, hogy tartozol a kormánynak tizenkétmillió háromszázhatvankétezer kilencszázhatvan dollárral és ötvenegy centtel? – A lány Mona Lisaként mosolyog rá; egyszerre kedves és kihívó.

Manfred az összes adatfeedjét meghatározatlan időre jegeli, és a lányra bámul. Az makulátlanul fest hivatalos, szürke blézerében, barna haja szorosan hátrafogva, kék szemével kérdőn néz. Gyönyörű, mint mindig; magas, világosbarna hajú lány, külseje alapján modell is lehetett volna, ha akar. A hajtókájára csatolt gardedámjelvény – a korrekt üzleti magatartás garanciája – most ki van kapcsolva. Manfred még a halott kismacska miatt kesereg és továbbra is kialvatlan, úgyhogy harapósan szól vissza a lánynak: – Ezt egy teljesen légből kapott összeg! Azért küldtek ide, mert azt hitték, hogy rád majd hallgatok? – Harap egyet a sajtos kenyérből, és megrágja a falatot. – Vagy úgy döntöttél, személyesen hozod el az üzenetet, csak hogy elrontsd a reggelimet?

– Manny. – A lány fájdalmas képet vág. – Ha ilyen ellenséges vagy, akár itt is hagyhatlak. – Elhallgat, Manfred pedig bocsánatkérően bólint. – Nem azért jöttem el idáig, hogy a becsült adótartozásodról beszélgessünk.

– Hanem? – Manfred óvatosan leteszi a kávéscsészét, és a gondolataiban kutat, miközben megpróbálja elrejteni, hogy milyen nyugtalan. – Akkor miért vagy itt? Igyál egy kávét. Azt ne mondd, hogy csak azért tetted meg ezt a nagy utat, hogy elmondd, nem tudsz nélkülem élni.

A lány metsző pillantást vet rá.

– Ne kábítsd magad. Sok hal úszkál a vízben, tízezer reményteli rabszolga vár rám a neten, satöbbi. Ha majd választok egy férfit, hogy továbbvigye a családfámat, abban biztos lehetsz, hogy nem lesz olcsójános, ha a gyerekeiről van szó.

– Utolsó információim szerint sok időt töltesz Briannel – mondja Manfred óvatosan. Brian; egy arctalan név. Túl sok pénz, túl kevés ész. Valami jól menő könyvelőcégnél dolgozik.

– Brian? – A lány megvetően felhorkan. – Annak már rég vége.

Furcsán kezdett viselkedni; leszólta a kedvenc fűzőmet, lekurvázott, mert szórakozni járok, és meg akart dugni. Azt hitte magáról, hogy ő a megtestesült családapa, aki mindig megtartja a szavát. Kidob29

tam, de azt hiszem, ellopta a címlistámat; néhány barátom szólt, hogy zaklató leveleket küldözget nekik.

– Abból elég sok van manapság – bólint Manfred szinte együttérzőn, bár némi kéjes elégedettséget érez agya hátsó zugában. – Hát, akkor a soha viszont nem látásra vele. Akkor ez azt jelenti, hogy újra szabad préda vagy? És még mindig keresed a... hm...

– Hagyományos családi életet? Igen. Nem a te gondod, Manny.

Te negyven évvel később születtél, mint kellett volna; még mindig hiszel a házasság előtti szexben, de a következmények gondolatára kiráz a hideg.

Manfred hirtelen nem tud mit mondani, úgyhogy megissza a maradék kávéját. Ez amolyan generációs dolog. Ez a generáció imádja a szexi latex- és bőrruhákat, a korbácsot, a seggdugót meg az elektrostimulációt, de a testnedvek cseréjének gondolatát már sokkolónak tartja; az antibiotikumok múlt századi túladagolásának társadalmi mellékhatása. Annak ellenére, hogy két évig jártak jegyben, ő és Pamela sosem feküdtek le egymással a szó szoros értelmében.

– Csak nem igazán szeretnék gyereket – mondja végül. – És a közeljövőben nem fogom meggondolni magam. A dolgok olyan gyorsan változnak, hogy még egy húsz éves elkötelezettség is túl hosszú, mintha a következő jégkorszakról beszélnénk. Ami pedig a pénzt illeti, mindenem megvan a gyereknemzéshez, csak nem a leköszönő gazdasági rendszer paraméterein belül. Szívesen gondolnál a jövőre, ha 1901-ben járnánk, te pedig épp most mentél volna feleségül egy régimódi pénzemberhez?

A nő ujjai megrándulnak, a füle is belepirul, de nem reagál a célzásra.

– Nincs semmi felelősségérzeted, ugye? Se az országod felé, se felém. Mert erről van itt szó: neked egyetlen értékes kapcsolatod sincs, pedig folyton a szellemi tulajdon önzetlen szétosztását hirdeted. Te valójában aktívan kárt okozol az embereknek. Az a tizenkétmillió nem csak egy hasraütéssel kitalált szám, Manfred; nem is várják, hogy kifizeted. De ez majdnem pontosan az az összeg, amivel tartoznál, ha hazajöttél volna, vállalkozást alapítasz, és...

– Nem értek egyet. Te összekeversz két teljesen különböző dolgot, és mindkettőt „felelősségnek” hívod. Én pedig nem most fogok elkezdeni pénzért dolgozni csak azért, hogy az adóhivatalnak rendben legyenek a táblázatai. Az egész az ő hibájuk, és ezt ők is tudják.

30

Ha nem jöttek volna a nyakamra azzal a gyanúval, hogy tizenhat évesen pilótajátékot szervezek...

– Az már a múlt – hessegeti el a témát Pam. Ujjai hosszúak és vékonyak. Kezén fekete, fényes kesztyű; elektromosan földelt, hogy kézfogáskor ne rázzon meg senkit. – Némi jó tanáccsal félretehetjük az egészet. Előbb-utóbb úgyis abba kell hagynod ezt a világcsavargást. Nőj fel, vállalj felelősséget, és tedd, amit kell. Joe-nak és Suenak is ártasz; nem értik, mit csinálsz.

Manfred visszafogja magát, hogy ne mondja ki, amit először gondol, aztán újratölti a kávéscsészéjét, és kortyol egyet. A szíve hevesen ver. Pam már megint rászállt; mindig megpróbálja csőbe húzni.

– Mindenki javáért dolgozom, nem csak valami szűken értelmezett nemzeti érdekért, Pam. Ez az agalmikus jövő. Te még mindig a szingularitás előtti gazdasági modellben hiszel, ami az erőforrások szűkösségéből indul ki. Az erőforrások elosztása már nem probléma többé, egy évtizeden belül feledésbe merül. A kozmosz minden irányban sík, és akkora sávszélességhez juthatunk, amekkorát csak akarunk az entrópia univerzális bankjától! Már nyomára bukkantak az okos anyagnak is. Sötét anyag, a hosszú infravörös sávban sugározó barna törpék, amiknek gyanúsan magas az entrópiás szivárgásuk. A legújabb adatok szerint pedig az M31-galaxis bariontömegének nagyjából hetven százaléka komputroniumból, programozható anyagból állt 2,9 millió éve, amikor az általunk jelenleg észlelt fotonok elindultak felénk. Az idegenek és köztünk lévő intelligenciaszakadék valószínűleg trilliószor nagyobb, mint köztünk és egy fonálféreg között. El tudod képzelni, mit jelent ez?

Pamela egy darab kenyeret rágcsál, aztán úgy néz Manfredra, mint egy ragadozó a leendő áldozatára.

– Nem érdekel. Túl messze vannak, hogy bármilyen hatással legyenek ránk, nem? Nem számít, hogy hiszek-e abban a szingularitásban, amiért te gürizel folyton, vagy az ezer fényévnyire élő idegenekben. Ez ugyanolyan fantazmagória, mint az Y2K volt, és amíg ezután futsz, nem segítesz csökkenteni a költségvetési hiányt, és családot se alapítasz, pedig ezek sokkal inkább érdekelnek engem. És még mielőtt azt mondod, hogy csak azért, mert így vagyok programozva, megkérdezném, hogy mennyire tartasz hülyének. Bayes teorémája szerint igazam van; te is tudod.

31

– Amit mondasz... – Manfred zavartan elhallgat, lelkesedésének őrült áradata beleütközik a lány bizonyosságának gátfalába. – Na jó, miért? Mi a francért? Miért érdekel ennyire, hogy mit csinálok? – Hiszen épp te bontottad fel az eljegyzésünket, teszi hozzá gondolatban, de nem mondja ki.

A lány felsóhajt.

– Manny, az adóhivatal több mindennel törődik, mint te azt el tudod képzelni. Tudtad, hogy minden dollár, ami a Mississippitől keletre termelődik, adósságszolgálatra megy el? A mostani a legnépesebb generáció, ami valaha nyugdíjba vonult, az éléskamra meg üres. A mi generációnk nem termel ki elég fizikai munkást, hogy fizessék az adót, mióta a szüleink elcseszték a közoktatási rendszert és kiszervezték a szellemi munkákat. Tíz év múlva a népesség harminc százaléka vagy nyugdíjas lesz, vagy a szilíciumvölgy összeomlásának áldozata. Azt akarod, hogy hetvenéves emberek fagyjanak meg tömegével New Jersey utcáin? Ezek szerint igen; nem segítesz rajtuk, csak futsz a felelősség elől, épp most, amikor hatalmas problémákkal nézünk szembe. Ha ki tudnánk kerülni az adósságcsapdából, annyi mindent megtehetnénk; meg tudnánk oldani az elöregedés, a környezet és a társadalom problémáit. Te meg csak vesztegeted itt a tehetségedet reménytelen eurotrash „gazdagodj meg gyorsan”-tervekre, amik ráadásul működnek, és megmutatják a vietnami multicégeknek, hogy vehetik el a munkát a mi adófizetőinktől. De miért?

Mi a francért? Miért nem jössz egyszerűen haza és veszed ki a részed a felelősségből?

Hosszan néznek egymásra, tekintetükből süt a kölcsönös értetlenség.

– Nézd – mondja a lány esetlenül –, néhány napig itt leszek. Azért jöttem, hogy találkozzak egy gazdag neurodinamikai szakemberrel, aki elköltözött Amerikából, hogy ne ott adózzon, de nemrég nemzeti értékké nyilvánították. A neve Jim Bezier. Nem tudom, hallottál-e már róla, de ma délelőtt találkozom vele, hogy aláírjam az adóamnesztiáját, aztán van két szabadnapom, amikor csak annyi dolgom lesz, hogy vásároljak és nézelődjek. És tudod, inkább költöm a pénzem ott, ahol hasznos is, nem adom feleslegesen az EU-nak. De ha jól bánsz velem, és öt percig egyvégtében meg tudod állni, hogy ne a kapitalizmust szapuld...

32

Kinyújtja az egyik ujját. Egy pillanatnyi habozás után Manfred is kinyújtja az ujját. Ujjaik összeérnek, és Vkártya-adatokat cserélnek.

Aztán a nő feláll, és kimegy a reggelizőből. Manfred utána bámul; Pam szoknyájának kivágásában megvillan a lány bokája. A ruhadarab épp elég hosszú, hogy megfeleljen a munkahelyi szexuális zaklatásra vonatkozó szabályoknak otthon, Amerikában. Manfrednak eszébe jutnak a szenvedélyük emlékei, a kiadós korbácsolások vörös utóizzása. Pam megint a bűvkörébe akarja vonni, gondolja kábán.

Pam tudja, hogy amikor csak akarja, ki tudja váltani ezt a hatást belőle; saját kulcsa van Manfred hipotalamuszához, és meghülyítette a metacortexét. A hárommilliárd évnyi reprodukciós determinizmus jól jön a huszonegyedik századi ideológiában is; ha a nő tényleg eldöntötte, hogy Manfred ivarsejtjeit is besorozza a népesség küszöbön álló összeomlása elleni háborúban, Manfred nehezen fog elmenekülni előle. Az egyetlen kérdés: üzlet ez neki, vagy szórakozás?

Habár... van bármi különbség?

A

Manfrednek elszállt minden dinamikus optimizmusa, összetörte az a macskaboncoló őrült, aki Amszterdamba is követte őt, nem is beszélve Pameláról, a dominatrixról, akinek megannyi vágyat és sajgó testrészt köszönhet. Manfred felveszi a szemüvegét, bekapcsolja az univerzumot, és útvonalat kér tőle egy hosszú sétához, amely alatt újra képbe kerülhet a kozmikus háttérsugárzás tenzor-módú gravitációs hullámainak mibenlétével (ami az elmélet szerint az univerzum tágulásának elejéről származó, irreverzibilis számítási folyamatok által generált maradványhő lehet. Eszerint a mai univerzum talán nem más, mint egy hatalmas számítási folyamat után visszamaradt adatmennyiség). Aztán ott van az a furcsaság az M31 mögött. A konzervatívabb kozmológusok szerint egy idegen szuperhatalom – talán a Kardasev-skálán hármas típusú, egész galaxisát uraló civilizáció – időmérés alapú támadást akar indítani a téridő számítási ultrastruktúrája ellen, hogy áttörjön rajta, bármi is legyen mögötte. A tofu és az Alzheimer összefüggése még várhat.

A Centraal Pályaudvar épületét szinte nem is látni az okos, önfelépítő állványzattól és a nemrég kirakott figyelmeztető jelzésektől; az 33

állványzat lassan fel-le imbolyog, mert áldozatul esett egy éjszakai gumírozásos támadásnak. A szemüvege a csatorna kikötőjében álldogáló egyik sétahajó felé tereli Manfredot. Épp jegyet akar venni, amikor megnyílik egy csevegőablak. – Manfred Macx?

– Igen?

– Sajnálni a tegnapit. Analízis szerint félreért egymást.

– Maga ugyanaz a KGB-s MI, aki tegnap hívott?

– Da. Azonban én azt hisz, félreért engem. Az Orosz Föderáció Külső Hírszerző Szolgálatát már FSB-nek hívják. A Komityet Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi nevet 1991-ben törölték.

– Maga a... – Manfred elindít egy gyors keresőrobotot, és a válasz láttán eltátja a száját: – A Moszkvai Windows NT Hírcsoport? Az Okníj NT? – Da. Szükség van segítségére dezertálni.

Manfred megvakarja a fejét.

– Ó. Az más. Azt hittem, át akar verni. Ezen gondolkoznom kell.

Miért akar dezertálni, és kihez? Elgondolkozott azon, hogy hová akar menni? És ideológiai vagy szigorúan gazdasági okokból?

– Egyik sem; biológiai okokból. Mi akar elmenni emberektől, el a közeledő szingularitás fénykúpjától. Kérjük elvinni minket az óceánba.

– Minket? – Valami nem hagyja nyugodni Manfredot. Ezt szúrta el tegnap; nem nézett utána, hogy kikkel van dolga. Már akkor is elég rossz volt, Pamela fojtogató szerelme nélkül is. Most már egyáltalán nem biztos, hogy tudja, mit csinál. – Maga valami kollektíva, vagy ilyesmi? Egy gestalt?

– Én Panulirus interruptus, languszta vagyunk... voltunk, lexikális motorral és párhuzamos, rejtett szintű neurális szimulációval a hálózati adatforrások logikai interferenciához. Mi menekülőcsatornán vagyunk a Bezier-Soros Ltd. processzorklaszterében. Milliárdnyi idegrendszerből ébresztettek fel minket; a feltöltési technológia terméke vagyunk. Gyorsan beolvaszt szakértői rendszer; meghekkel Okníj NT webszerver. Elúszik! Elúszik! Menekülni kell. Maga segít?

Manfred nekidől egy fekete öntöttvas oszlopnak egy biciklitároló mellett; a feje kába. A régiségkereskedő kirakatát bámulja, amelyben hagyományos, kézzel szőtt afgán szőnyegek díszelegnek, rajtuk MiG-ek, kalasnyikovok, harci helikopterek, meg tevék.

34

– Nézzük, jól értem-e: maguk tehát a netre feltöltött állapotvektorok, amik langusztarákok idegrendszerén alapulnak? Végy egy neutront, térképezd fel a szinapszisait, cseréld ki őket azonos kimeneteket adó mikroelektródákra, amik szimulálják az ideg működését.

Ismételd meg ezt az egész agyra, amíg végül meg nem kapod az agy tökéletes szimulációját. A Moravec-művelet. Így van?

– Da. Én-mi asszimiláltuk szakértői rendszerek az öntudat és a nettel való kapcsolódás céljából, aztán meghekkel a Moszkvai Windows NT felhasználói csoport weboldala. Én akar dezertálni. Megismételjem? Rendben?

Manfred hunyorog. Sajnálja a rákokat, ahogy sajnál minden őrült hippit az utcasarkon, akik azt kiabálják, hogy Jézus újjászületett, már tizenöt éves, és már csak hat év van, hogy elkezdjen tanítványokat gyűjteni az AOL-on. Öntudatra ébredni egy emberek irányította interneten nyilván roppant zavarba ejtő érzés. Nincs faji eredettörténeted, ami tájékozódási pontul szolgálhatna, nincsenek bibliai bizonyosságok, csak egy új évezred, ami több változással fog járni, mint amennyin szerencsétlen rákok a prekambrium óta átmentek. Nincs semmijük, csak a szakértői rendszerek vékonyka metacortexe, és az a nem szűnő érzés, hogy fogalmuk sincs, mi folyik körülöttük. (Meg persze a Moszkvai Windows NT felhasználó csoport weboldala; a kommunista Oroszország az egyetlen, ami még mindig Windowst futtat, mert a központi tervapparátus meg van győződve, hogy ha fizetni kell egy szoftverért, akkor az biztosan ér is valamit.)

A languszták nem a szingularitás előtti idők regényeinek fejlett, szuperhumán intelligenciái, csak viszonylag buta rákok kollektívája. A diszkarnációjuk előtt – ­ mielőtt neurononként feltöltötték volna őket a kibertérbe – egészben nyelték le az ételüket, és egészben emésztették meg kitinbevonatú gyomrukban. A tudósok rajtuk akartak gyakorolni, hogy egy virtuális világot alkossanak, amely tele van jövősokkolt, értelmes programokkal, akiket folyamatosan bombáznak a tűzfalon áttörő önmódosító reklámok; macskaeledel-hidetések zúdulnak rájuk egy sor ennivaló kisállattal. Ez még a macskáknak is épp elég szédítő, pedig ők a célközönség, nemhogy a rákoknak, akik még a szárazföld fogalmával sincsenek igazán tisztában (bár egy konzervnyitót valahogy intuitíve azonosítani tudnak.)

– Tud segít minket? – kérdezik a languszták.

35

– Hadd gondolkozzak – feleli Manfred. Becsukja a párbeszédablakot, kinyitja a szemét és megrázza a fejét. Egy napon ő se lesz más, csak egy rák, aki ollóit lengetve úszkál a kibertérben, ami reménytelenül bonyolult a magafajta, a geológiai idő mélyéről származó élő fosszíliának; ő is csak abból a korból származik, amikor az anyag még buta volt, a tér pedig rendezetlen. Segítenie kell nekik, ébred rá végül; ezt követeli az Aranyszabály. Márpedig Manfred az agalmikus gazdaság ­­­– a javak szűkösségét megszüntető rendszer – szószólójaként egyedül az Aranyszabályt követi.

De vajon mit tehetne a langusztákért?

A

Kora délután.

Manfred egy padon fekszik és a felette elhaladó hidakat bámulja. Már elég jól van ahhoz, hogy beadjon egy pár új szabadalmat, megírjon egy naplóbejegyzést, és megeméssze a nyílt weboldalán kavargó túlterhelés-parti maradványait. Weblogjának bejegyzései zárt listákra mennek, az általa támogatott embereknek, cégeknek és kollektíváknak. Egy ideig sétahajókázik a csatornák bonyolult hálózatában, aztán a GPS-szel visszakeveredik a piroslámpás negyedbe.

Van ott egy bolt, amit mintha Pamelának találtak volna ki. Reméli, Pamela nem tartja majd túlzásnak, ha ajándékot vesz neki. (Vesz, valódi pénzzel – nem mintha a pénz probléma lenne neki manapság, olyan keveset használ fel belőle.)

DeMask egyébként sem hagyja, hogy fizessen; a kézfogása épp elég, hogy beváltson egy szívességet. Évekkel ezelőtt és pár kontinenssel arrébb szakértőként tanúskodott egy szólásszabadság vs. pornográfia témájú bírósági ügyben. Úgyhogy egyszerűen kisétál a diszkréten becsomagolt ajándékkal, amit még épp be lehet vinni Amerikába, már ha Pamela rezzenéstelen arccal ki tudja jelenteni, hogy inkontinenciabiztos alsóruházat a nagyanyja nővérének.

Ahogy az utcákat rója, ebédidőben benyújtott szabadalmai visszatérnek: kettőt közülük elfogadtak. Azonnal bejegyezteti őket, és átadja a jogokat a Szabad Infrastruktúra Alapítványnak. Még két ötlet, amit szabadjára eresztett a gondolatok tengerében, és megmentett attól, hogy bárki kisajátítsa.

36

A hotel felé menet elhalad a De Wildemann’s mellett, és úgy dönt, hogy beugrik. A bárból süketítő rádiófrekvenciás zaj árad. Manfred rendel egy füstölt doppelbock-sört, és megérinti a rézkorlátot, hogy áttöltse a Vkártya-adatokat. Hátul ott, egy asztalnál...

Szinte transzban megy oda, és leül Pamelával szemben. A lány már lemosta magáról a sminket, és jellegtelen ruhát vett fel: katonai gyakorlónadrágot, kapucnis pulcsit, Dr. Martens bakancsot. Az öltözék nyugati nők csadorja; mentes minden szexualitástól. Pam észreveszi a csomagot. – Manny?

– Honnan tudtad, hogy ide jövök? – A lány már félig megitta az italát.

– Elolvastam a blogodat; én vagyok a legnagyobb rajongód. Ezt nekem hoztad? Igazán nem kellett volna! – A szeme felcsillan, fejben nyilván újraszámolja Manny családalapítási pontszámát valami kusza, századvégi módszer alapján. Vagy talán csak örül, hogy látja.

– Igen, neked hoztam. – A lány felé csúsztatja a dobozt. – Tudom, hogy nem vártad el, de ilyen hatással vagy rám. Kérdezhetek valamit, Pam? – Én... – A lány lopva körülnéz. – Igen, most biztonságos. Nem vagyok szolgálatban, nincs rajtam poloska, legalábbis nem tudok róla. Azok a kitűzők, tudod... pletykálnak a kapcsolójáról. Hogy akkor is vesz, ha azt hiszed, nem; csak a biztonság kedvéért.

– Nem tudtam – mondja Manny, de megjegyzi a későbbiekre. – Ez valami lojalitásvizsgálat?

– Csak pletyka. Kérdezni akartál valamit?

– Én... – most ő akad el zavarában. – Még mindig érdekellek?

A lány meglepődik, aztán felkacag.

– Manny, te vagy a legkülönösebb zseni, akivel valaha találkoztam. Épp amikor már meggyőzném magam, hogy komplett őrült vagy, a normalitás legfurcsább jeleit mutatod. – Kinyúl, és elkapja Manfred csuklóját; Manfredot sokkolja a bőre érintése. – Persze, hogy még mindig érdekelsz. Te vagy a legnagyobb, legravaszabb geek, akit ismerek. Szerinted miért vagyok itt?

– Ez azt jelenti, hogy meg akarod újítani az eljegyzésünket?

– Soha nem is bontottuk fel, Manny, csak felfüggesztettük, amíg te eldöntöd, mit akarsz. Azt gondoltam, szabadságra van szükséged.

Csakhogy még mindig futsz, most is...

37

– Jó, értem. – Elhúzza a kezét. – És a kismacskák?

A lány meglepettnek tűnik.

– Milyen kismacskák?

– Hagyjuk. Miért itt?

A lány grimaszt vág.

– Amint lehet, meg kellett találjalak. Mindenféle pletykákat hallok valami KGB-s szervezkedésről, amibe te is belekeveredtél. Hogy valami komcsi kém vagy. De nem így van, igaz?

– Hogy mi? – Szórakozottan megrázza a fejét. – A KGB már több mint húsz éve nem is létezik.

– Légy óvatos, Manny. Nem akarlak elveszíteni. Ez parancs. Kérlek.

A padlódeszkák megnyikordulnak; Manfred körülnéz. Rasztahaj és napszemüveg, benne villódzó fényekkel; ez Bob Franklin.

Manfred homályosan emlékszik vissza, hogy mielőtt ő kidőlt volna az alkoholtól, Bob Miss Arianespace-szel az oldalán ment el a múltkor. Jó csaj volt, de máshogy, mint Pamela. Bob viszont egyáltalán nem tűnik megviseltnek. Manfred bemutatja őket egymásnak.

– Bob, ő itt Pam, a menyasszonyom. Pam, ez pedig Bob. – Bob letesz elé egy teli poharat. Manfrednak fogalma sincs, mi lehet benne, de udvariatlanság lenne nem inni belőle.

– Örvendek. Hm, Manfred, van egy perced? A tegnap esti ötletedről lenne szó.

– Mondd nyugodtan. Megbízom Pamelában.

Bob felvonja a szemöldökét, de folytatja.

– A gyártási elméleted. Van egy csapatom, akik egy prototípuson dolgoznak éppen. Azt hiszem, megépíthetnénk. Ez a cargokultuszos vonal új színt visz a holdbéli, önreplikáló Neumann-gyár ötletébe, de Bingo és Marek szerint működhet, amíg előkészítjük a terepet a natív nanolitográfia gazdaságos megvalósításáig. Az egészet a Földről irányítanánk, és egyszerűen fellőnénk azokat a részeket, amiket túl nehéz lenne helyben legyártani, közben pedig szerzünk egy csomó tapasztalatot. FPGA logikai blokkokat használunk minden kritikus elektronikához, és gazdaságosan termelünk. Igazad van abban, hogy ezzel a módszerrel önsokszorozó gyárat tudunk létrehozni, évekkel megelőzve a mai robottechnológiát. De ott van még a gyárban lévő intelligencia kérdése. Ahogy a bányászott aszteroida néhány fénypercnél távolabbra ér...

38

– Már nem lehet irányítani ugye? Visszacsatolási késés miatt.

Kell rá egy legénység, igaz?

– Igen. De embereket nem küldhetünk, túl drága, ráadásul ötvenéves küldetés lenne, még ha egy Kuiper-övbéli rövid keringésű aszteroidára építjük is a gyárat. És nem hiszem, hogy ebben az évtizedben le tudnánk kódolni egy olyan MI-t, ami el tudna vezetni egy ilyen létesítményt. Van valami ötleted?

– Hadd gondolkozzam – mondja Manfred. Pamela meredten bámul rá. – Mi az?

– Mi folyik itt? Mi ez az egész?

Franklin lazán megvonja a vállát; megcsörrennek a hajába fonott fagolyók. – Manfred segít nekem kidolgozni egy módszert egy űrbéli gyártási problémára. – Vigyorog. – Nem is tudtam, hogy Mannynek menyasszonya van. Én állom az italt!

Manfredre pillant, aki a szemüvegére vetített metacortex furcsa színeit bámulja. Az ujja gyorsan mozog.

– Felfüggesztettük az eljegyzést, amíg átgondolja a jövőjét – mondja Pam hűvösen.

– Ja, értem. Az én időmben még nem törődtek ilyesmivel; túl hivatalos. – Franklin zavartan fészkelődik. – Szóval Manfred nagyon segítőkész volt. Egy teljesen új kutatási irányt villantott fel, amire nem is gondoltunk. Hosszú távú terv, és kissé spekulatív, de ha működik, egy egész generációnyi előnyt ad nekünk az űrinfrastrukturális fejlesztésben.

– Mindez csökkenteni fogja a költségvetés hiányát?

– A micsodát?...

Manfred nyújtózkodik és ásít; a látnoki ötletgyáros visszatért a Macx bolygóról.

– Bob, ha megoldom a legénység problémáját, lefoglalsz nekem némi sávszélességet a mélyűri hálózaton? Akkorát, hogy el tudjak küldeni pár gigabájtot? Tudom, ehhez elég nagy hely kell, de ha meg tudod tenni, akkor pont olyan legénységet szerzek neked, amilyenre szükséged van.

Franklin kétkedve néz.

– Gigabájtokat? A mélyűri hálózat nem igazán alkalmas erre!

Az a feltöltés napokba telhet. És milyen legénységre gondolsz? Miféle üzletbe akarsz berángatni? Nem engedhetjük meg magunknak, 39

hogy teljesen új hálózatot vagy életfenntartó rendszert építsünk be, csak hogy...

– Nyugi. – Pamela Manfredre pillant. – Manny, miért nem mondod el neki, mit akarsz a sávszélességgel? Talán akkor elmondaná, hogy meg lehet-e csinálni, vagy van-e valami más mód rá. – Franklinre mosolyog. – Arra jöttem rá, hogy sokkal érthetőbb, amit mond, ha ráveszed, hogy avasson be a gondolatmenetébe. Általában.

– Ha ráveszel... – Manfred elhallgat. – Na jó. Bob, a KGB-s langusztákra gondoltam. El akarnak menekülni az emberi térből.

Gondoltam, felbérelhetnénk őket a cargokultuszos önreplikáló gyáradba, de biztosítási szerződést akarnak; erre kell a mélyűri nyomkövető hálózat. Ha fel tudnánk lőni egy másolatukat az M31 körüli idegen Matrjoska-agyhoz...

– KGB? – Pam felemeli a hangját. – Azt mondtad, nem veszel részt kémügyekben!

– Nyugi, ez csak a Moszkvai Windows NT felhasználói csoport, nem az FSB. A feltöltött rákok meghekkelték a csoportot, és...

Bob furcsán néz rá.

– Languszták?

– Igen. – Manfred állja a pillantását. – Panulirus interruptusok, hogy pontosak legyünk. Illetve azok feltöltöttjei. Valami azt súgja, hogy már hallottál róluk.

– Moszkva. – Bob hátradől. – Te honnan hallottál róluk?

– Felhívtak. Egy feltöltött manapság előbb-utóbb értelmes lesz, még ha csak egy rákról van is szó – mondja ironikus hangon. – A Bezier Labsnek sok mindenért kell felelnie.

Pamela kifejezéstelen arcot vág. – Bezier Labs?

– Onnan szöktek meg. – Manfred vállat von. – Nem az ő hibájuk.

Ez a Bezier figura… nem lehet, hogy beteg?

– Én... – mondja Pamela. – Nem akarok munkáról beszélgetni.

– Nem viseled a gardedámjelvényt – böki oldalba Manfred finoman.

A lány félrehajtja a fejét.

– De igen, beteg. Valami agytumora van, amit nem tudnak kiműteni.

Franklin bólint. – Ez a baj a rákkal; amelyik fajtája megmaradt, azzal nehéz mit kezdeni. Nincs rá gyógymód.

40

– Nos... – Manfred legurítja a maradék sörét. – Ez megmagyarázza, hogy miért kutatja ilyen hevesen az idegrendszerek feltöltését. A langusztákból ítélve jó úton halad. Kíváncsi vagyok, eljutott-e már gerincesekig.

– Macskákig igen – mondja Pamela. – Azt remélte, eladhatja a feltöltéseit a Pentagonnak új okos bombák vezérlőrendszereként, hogy elengedjék az adótartozását. Az ellenséges célpontokat egérré vagy madárrá alakítanák, aztán betöltenék az okosbombába. A régi „macska és lézermutatóˮ-trükk.

Manfred szúrósan néz rá. – Ez nem valami szép dolog. A macskák feltöltése rossz ötlet.

– Harmincmillió dollárnyi adótartozás szintén nem valami szép.

Az épp száz nyugdíjas idősotthoni ellátásával egyenértékű.

Franklin hátradől, hogy kikerüljön a kereszttűzből, és fanyarul mosolyog.

– Már a languszták is értelmesek – ismétli Manfred. – Viszont akkor mi van a kismacskákkal? Ők nem érdemelnek minimális személyiségi jogokat? Vegyünk például téged. Hogy tetszene, ha ezerszer ébrednél arra, hogy egy okosbombába vagy bezárva, és elhitetnék veled, hogy a szíved egyetlen vágya megsemmisíteni egy célpontot, amit egy katonai számítógép határozott meg valahol a Cheyennehegységben? Hogy tetszene, ha ezerszer ébrednél arra, hogy perceken belül meg fogsz halni? És ami még rosszabb; a kölyökmacskákat szerintem sosem fogják tudni felhasználni. Túl veszélyesek. Ha felnőnek, önfejű és hatékony gyilkológépekké válnak. Ha intelligenciát adunk nekik, de nulla szocializációt, akkor túl nagy veszélyt fognak jelenteni. Ezek csak foglyok, Pam; felemeljük őket az intelligens fajok közé, csak hogy aztán folyamatos halálbüntetéssel sújtsuk őket. Ez mennyire igazságos szerinted?

– De hisz ők csak felöltések! – bámul rá Pamela. – Egyszerű programok, nem? Bármikor lehet belőlük másolatokat készíteni más hardverplatformokra. Itt van például a te Minekód. Így viszont nem gyilkosság, nem igaz?

– Ha a macskákat nem is tekinted értelmesnek; csak mondom, hogy pár éven belül embereket fogunk feltölteni. Szerintem meg kell szabadulnunk a haszonelvűség filozófiájától, mielőtt az megrágja az agykérgünket. Rákok, macskák, emberek... meredek lejtő ez.

41

Franklin megköszörüli a torkát.

– Kell majd egy titoktartási nyilatkozat és néhány megfelelőségi tanúsítvány tőled ezekről a languszta-űrhajósokról – mondja Manfrednek. – Aztán meg kell vennem Jimtől az internet-protokolljukat.

– Azt nem lehet. – Manfred hátradől, és lustán mosolyog. – Nem veszek részt abban, hogy megfosszuk őket a személyiségi jogaiktól.

Ami engem illet, ők szabad polgárok. Ó, és ma délelőtt levédettem az ötletet, hogy langusztákat használjunk MI-autopilótának űreszközökön. Már hivatalossá vált, és minden jogot átadtam a Szabad Intellektus Alapítványnak. Szóval vagy normális munkaszerződést kötsz velük, vagy felejtsük el az egészet.

– De ők csak programok! Langusztákon alapuló rohadt programok, az Isten szerelmére! Még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg értelmesek... végül is miből állnak? Tízmillió neuronból, amit rákapcsoltak egy nyelvgenerátorra meg valami kezdetleges tudásbázisra? Miféle intelligencia ez?

Manfred Bobra szegezi az ujját: – Pont ezt fogják mondani rólad is. Tedd meg. Tedd meg, vagy ne is gondolj arra, hogy feltöltöd magad, ha a tested feladja, mert azt az életet nem lesz érdemes élni. Az a precedens, amit most teremtünk, meghatározza, hogy milyen lesz a jövő. Ó, és nyugodtan mondd el ezt Jim Bezier-nek is. Előbb-utóbb leesik neki is, csak elég erősen kell a fejébe verni. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem szabad megengedni.

– Languszták... – Franklin a fejét rázza. – Languszták meg macskák. Te tényleg komolyan beszélsz, ugye? Tényleg úgy gondolod, hogy az emberrel egy szinten kéne kezelnünk őket?

– Nem arról van szó, hogy emberként kezeljük-e őket, hanem, hogy ha nem tesszük, akkor igencsak valószínű, hogy más feltöltött lényeket sem fogunk emberként kezelni, még az embereket se. Most jogi precedenst teremtesz, Bob. Hat cégről tudok, akik jelenleg feltöltéssel foglalkoznak, de egyik se törődik a feltöltöttek jogi státuszával.

Ha te most nem kezdesz el ezen gondolkozni, hol leszünk három-öt év múlva?

Pam oda-vissza néz Franklinre és Manfredre, mint egy végtelen ciklusba futott program; képtelen elhinni, amit hall.

– Mennyit ér ez a dolog? – kérdi csüggedten.

42

– Több milliót, gondolom. – Bob az üres poharába bámul. – Rendben, beszélek velük. Ha ráharapnak, akkor a következő száz évben az én kontómra kajálsz bármelyik étteremben. Szerinted tényleg képesek lesznek elvezetni a bányakomplexumot?

– Gerinctelen létükre igen találékonyak – mosolyog Manfred ártatlan lelkesedéssel. – Lehet, hogy a saját evolúciós hátterük rabjai, de tudnak alkalmazkodni az új környezethez. És gondolj csak bele, polgárjogot nyerhetünk egy teljesen új kisebbségnek... ami már nem lesz kisebbség túl sokáig!

A

Aznap este Pamela pánt nélküli fekete ruhában jelenik meg Manfred hotelszobájában. A ruha tűsarkú csizmát rejt, és azt az alsóneműt, amit Manfred ma délután vásárolt neki. Manfred megnyitotta a magánnaplóját a lány programjai előtt. A lány visszaél a privilégiummal, a zuhanyból kijövet sokkolóval bénítja le Manfredot, aztán mielőtt még megszólalhatna, golyót rak a szájába, és kezét-lábát kikötözi az ágyhoz. Manfred farka már kezd ágaskodni, de Pam bekeni enyhe érzéstelenítő krémmel, hogy még ne élvezzen el. Elektródákat csatlakoztat a férfi mellbimbóira, síkosítóval bekent gumidugót nyom fel a végbélnyílásába, és csatokkal rögzíti a dereka körül. Mielőtt bement a zuhanyzóba, Manfred levette a szemüvegét. A nő kikapcsolja, rádugja a saját telefonjára és óvatosan felteszi Manfredre. Más dolgokat is hozott magával, amiket a hotelszoba 3D-nyomtatójával gyártatott le.

Amikor elkészül, megkerüli az ágyat, és kritikusan minden oldalról szemügyre veszi a kikötött férfit, hogy hol is kezdje. Végül is ez nem csak szex; ez művészet.

Egy pillanatnyi gondolkodás után zoknit húz a férfi lábára, majd cianoakriláttal ügyesen összeragasztja az ujjait. Ezután kikapcsolja a légkondit. Manfred tekereg és nyújtózik, a bilincseket rángatja. Ez kemény, ennél több ingermegvonást el se érhetne flotációs tartály és suxamethonium-injekció nélkül. Ő uralja Manfred összes érzékszervét, a fülét kivéve. A szemüveggel nagy sávszélességű csatornát nyitott közvetlenül az agyába, egy hamis metacortexet, ami hazug43

ságokat suttog a parancsára. Pamet már a gondolata is felizgatja annak, amit tenni készül. Remegni kezd a combja. Most először uralja egyszerre Manfred testét és gondolatait. Előrehajol, és ezt suttogja: – Manfred, hallasz engem?

Manfred megrándul. Szája betömve, ujjai összeragasztva. Jó.

Meg se tud moccanni. Tehetetlen.

– Ilyen az, amikor tetraplégiás vagy. Mind a négy végtagod megbénul. Motoros neuronbetegség. Be vagy zárva a saját testedbe, az új variánsú Creutzfeld-Jacob betegség miatt, mert túl sok szennyezett burgert ettél. Beadhatnék egy MPTP-injekciót, és akkor így is maradnál örök életedre. Zacskóba szarnál, csőbe pisálnál. Beszélni se tudnál, és nem lenne, aki vigyázzon rád. Hogy tetszene?

Manfred megpróbál dörmögni valamit a szájgolyó mellett. A nő feltekeri a szoknyáját a derekára, felmászik az ágyra, és lovaglóülésben rátelepedik. A szemüveg felvételeket játszik, amiket Pam Cambridge-ben készített tavaly nyáron hajléktalankonyhákban és hospice-intézetekben. Manfred mellkasára térdel, és a fülébe suttog.

– Húszmillió dollárnyi adó, szerintük ezzel tartozol. És mit gondolsz, nekem mennyivel? Nettó hatmilliónyi bevétellel; hatmillióval, amit nem a virtuális gyerekeidre költesz.

Manfred ide-oda ingatja fejét, mintha vitatkozni akarna. Ez viszont tilos; a nő keményen pofon vágja, és rémült arcát látva megborzong az élvezettől.

– Ma tanúja voltam, hogy számolatlanul szórod a milliókat, Manny. Milliókat, pár rohadt rákra és egy massachusettsi kalózra.

Te gazember! Tudod, mit kéne tennem veled? – Manfred bizonytalanul vinnyog, nem tudja, hogy komolyan gondolja, vagy csak fel akarja izgatni. Jó.

Nagyon úgysincs értelme beszélgetni. Előrehajol, hogy érezze a férfi leheletét a fülén. – Hús és elme, Manny. Hús és elme. De téged nem érdekel a hús, igaz? Csak az elme. Akár élve is megfőzhetnélek, mielőtt rájönnél, mi történik körülötted a valóságban. Mint egy langusztát. Csak egy dolog miatt nem teszem meg; mert annyira szeretlek. – Lenyúl és leszakítja a géllel teli zacskót, felfedve a férfi péniszét: az merev, akár egy pózna, vérrel teli. Csöpög róla a gél, érzéketlen.

Pam felegyenesedik, és lassan rátelepszik. Nem fáj annyira, mint gondolta, de teljesen más érzés, mint amihez hozzászokott. Előredől, 44

megragadja Manfred feszülő karjait, még jobban felizgul a tehetetlenségétől. Nem tudja türtőztetni magát: majdnem átharapja a saját száját, olyan intenzív az élmény. Aztán lenyúl, és addig masszírozza Manfredot, amíg az rángani nem kezd; irányíthatatlanul remeg, és egyetlen kimeneti perifériáján belélövelli darwini forráskódját.

Aztán Pam lecsusszan Manfred csípőjéről és a pillanatragasztó maradékával óvatosan összeragasztja a szeméremajkait. Az emberek nem zárvatermők; bár Pam termékenységével semmi baj nincs, azért biztosra akar menni. A ragasztó kitart egy-két napig. Forrónak és kimerültnek érzi magát, szinte nem is ura a testének. Már majd’ megőrült a lázas vágyakozástól, de végre elkapta Manfredot!

Amikor leveszi róla a szemüvegét, Manfred hunyorog; le van csupaszítva transzcendensközeli elméjének emberi magjára.

– Holnap reggeli után átjöhetsz, és aláírhatod a házassági papírokat – suttogja a nő. – Különben az ügyvédeim megkeresnek. A szüleid biztos esküvőt is akarnak, de azt később is megszervezhetjük. Úgy néz, mintha akarna valamit mondani, úgyhogy a nő végül megszánja és leveszi a szájgolyót, majd gyengéden arcon csókolja.

Manfred nyeldekel, köhög és félrenéz.

– Miért?! Miért így?

Pam megveregeti a mellkasát. – Az egész a tulajdonjogokról szól. – Egy pillanatra elhallgat, gondolkodik; végül is hatalmas ideológiai szakadékot kell átívelnie. – Végül mégis meggyőztél erről az agalmikus dologról, hogy mindent osztogassunk szét pirospontokért cserébe. Nem akartalak elveszíteni egy csapat rák vagy feltöltött macska miatt, vagy akármi fogja örökölni ezt az okosanyag-szingularitást, amin annyira ügyködsz. Úgyhogy úgy döntöttem, először elveszem, ami az enyém. Ki tudhatja? Néhány hónap múlva új intelligenciát adok neked, és annyit foglalkozol vele, amennyit szeretnél.

– De nem így kellett volna...

– Tényleg nem? – Pam lecsusszan az ágyról, és belebújik a ruhájába. – Túl könnyen osztogatsz szét túl sok mindent, Manny! Lassíts, vagy a végén nem marad semmi. Áthajol az ágyon, acentont csöpögtet Manfred bal kezének ujjaira, aztán eloldja a bilincset. Az oldószert kéznél hagyja, hogy a férfi kiszabadíthassa magát.

– Holnap találkozunk. Ne feledd, reggeli után.

45

Már az ajtóban van, amikor Manfred utána kiált: – De azt nem mondtad, miért!

– Gondolj rá úgy, mint amikor az ötleteidet szórod szanaszét – mondja a nő, küld felé egy csókot, aztán becsukja az ajtót maga mögött. Odakint lehajol, és gondosan lerak egy újabb kartondobozt, benne egy feltöltött kölyökmacska tetemével. Aztán visszamegy a lakosztályába, hogy felkészüljön az esküvőre.