Ian McDonald BRASYL
Ian McDonald
BRASYL
Ad Astra 2014
Copyright © Ian McDonald, 2008 ´First published in Great Britain in 2008 by Gollancz. an imprint of The Orion Publishing Group Ltd.´ Hungarian translation © Tamás Gábor, 2013 Borítókép © Stephan Martiniere, 2008 Szerkesztő: Szélesi Sándor Szöveggondozás és korrektúra: Kovács Andrea, Hertelendy Anna Műszaki szerkesztő: Királyházi Csaba Borítóterv: Csigás Gábor
Első kiadás Hungarian edition © Ad Astra Kiadó, 2014 ISBN 978-615-5229-37-4 Felelős kiadó: Bakos Péter igazgató
Nébali Kft. 1061 Budapest, Káldy Gyula u. 6. www.adastrakiado.hu 06-1-445 1344
Tartalomjegyzék Termelési Értékesítős Miasszonyunk
9
Elasztános Miasszonyunk 59 Szemetes Miasszonyunk 103 Megjelent Miasszonyunk 155 Ártéri Erdei Miasszonyunk 203 Teleregényes Miasszonyunk 249 Aranybékás Miasszonyunk 293 Minden Világos Miasszonyunk
335
Szószedet 409
Ez most vĂŠgre Enidnek.
TERMELÉSI ÉRTÉKESÍTOS MIASSZONYUNK
2006. MÁJUS 17–19. Marcelina feszülten figyelte, ahogy elviszik a kocsit a Rua Sacopãnról. C osztályú Mercedes volt, igazi kábszerkereskedő-kocsi; tökig megcsinálta a Pimp My Ride: Brasileiro csapata, kerékszegéllyel, farokkal meg az alsó vázkereten fel-le mozgó, kék futófénnyel, bőröndnyi méretű mélynyomókkal. Az átépítő srácok szép munkát végeztek – a kocsi jóval többnek tűnt annál a négyezer realnál, amit a városi autólerakatnál fizetett érte. Három kosarasgatyás, atlétás, baseballsapkás srác ólálkodott az autó körül. Az első kör az ellenőrzésről szól. A második az átnézésről; eljátszák, hogy csupán kíváncsiak a kárpitra, a visszapillantóról lelógó rózsafüzérre meg a flamengós kulcstartóra (ügyes ez az apró figyelmesség), és az ott egy több CD-t kezelni képes magnó vagy MP3-csatlakozó? Menjetek csak fiaim, ti is tudjátok, hogy ezt akarjátok! – gondolta Marcelina kétszáz méterrel feljebb, a domboldal kocsifelhajtóján várakozó üdülőautó hátsó ülésén. – Az egész ott van, és csak rátok vár. Nektek lett kitalálva, hogyan tudnátok ellenállni neki? A harmadik kör az akció. A srácok hagytak tíz percet a biztonság kedvéért; tíz percet, ami alatt Marcelina ott gubbasztott a monitor fölött, és végig azon görcsölt, vajon visszajönnek-e a kölykök, esetleg valaki más ér oda előbb. De nem, már meg is jelentek. Nagy garral ereszkedtek lefelé a dombon; csinos, hosszú karú-lábú, sportos fiúk, és lazák voltak, nagyon lazák. Alig észrevehetően megpróbálták kinyitni az ajtót. A meglepetés világosan látszott az arcukon, amikor a zár engedett. Igen, nem zárták be, és igen, a kulcs is benne van! Már be is pattantak: ajtó csukódik, indul a motor, reflektor bekapcsol. – Megvan! – rikkantotta Marcelina a sofőrjének, aki azonnal indított. Ahogy meglódult a szabadidőautó, a nő nekiütközött a monitornak. Istenre és Máriára, a srácok is keményen rákaptak: bőgették a motort, ahogy kitéptek az Avenido Epitácio Pessoára. – Minden kocsinak! Minden kocsinak! – kiáltott a rádióba, amíg a Cherokee nagy lendülettel bevágódott a forgalomba. – Elemelték az 11
egyiket! Elemelték az egyiket! Északnak tartanak a Rebouças-alagúton. Belebokszolt a sofőr vállába, aki korábban megvallotta, hogy imádja a ralit. – Ne veszítsd szem elől, de ne is ijeszd el! – A képernyő viszont nem mutatott semmit. Rácsapott. – Ezzel meg mi van? – A kijelző megtelt a Mercedesbe rejtett kamerák képeivel. – Ehhez valós idejű fellövés kell. Csak nehogy megtalálják a kamerákat! – fohászkodott Marcelina Nossa Senhora de Valiosa Producãóhoz, isteni pártfogójához. Három srác a lopott merciben: az aranyat-feketét viselő vezet, aztán ott a Nike trikós, meg az, amelyiknek nincs semmilyen atlétája, csak a két melle között egy kis foltnyi göndör szőr. Szirénahang húzott el mellettük; Marcelina felnézett, és látta, ahogy egy rendőrautó megfordul, és átvág a lagúna sugárútjának négy forgalmi sávján, majd megelőzi a járgányát. – Add be a hangot! João-Batista, a hangmérnök, indián módjára ingatta fejét: a fejhallgatója csak még viccesebbé, egészen rajzfilmszerűvé tette megjelenését. Piszkálgatta egy kicsit a nyakába akasztott keverőt, majd óvatosan magasba emelte a hüvelykujját. Marcelina már elpróbálta ezt… elpróbálta, elpróbálta, elpróbálta… most mégsem jutott eszébe semmi. João-Batista ránézett: „Gyerünk, ez a te bulid!” – Tetszik a kocsi, srácok? Tetszik? – Úgy visított, akár az imént a sziréna a rendőrautón. João-Batista szánakozva nézett rá. Ennek ellenére a srácok a kocsikamerákon át úgy néztek ki, mintha egy bomba robbant volna a Knight Rider-es LED-jeik alatt. Ne léceljetek le! Miasszonyunk, Miasszonyunk, Miasszonyunk! Le ne léceljetek! – A tiétek az autó! Megütöttétek a főnyereményt! Minden rendben, benne vagytok a tévében! – Csak egy szaros, olcsó Merci, olcsó glanccal – dörmögte Souza, a sofőr. – És ezt a srácok is vágják. Marcelina lekapcsolta a rádiót. – Te vagy itt a rendező? Te? Te? Kezdő epizódnak megfelel. A szabadidőautó hirtelen elkanyarodott, amitől a nő végigcsúszott a hátsó ülésen. Csikorogtak a kerekek. Imádta ezt! 12
– Mégsem az alagút felé mennek. Inkább járnak egyet a Jardim Botânicában. Marcelina a műholdas navigációra sandított. A rendőrségi kocsikat narancssárga zászlókként mutatta: gondosan rendezett rajuk szétrebbent és újrarendeződött Rio Zona Suljában, amikor az üldözött autó nem volt hajlandó behajtani a csapdájukba. Erről szól ez az egész – gondolta Marcelina. – Ettől lesz ez igazi és jó tévé. Visszatért a rádióhoz. – Ez a Szökevények, a Canal Quatro új valóságshow-ja, és ti benne vagytok! Hé, nagy sztárok lesztek! – A kamera mutatta, ahogy a srácok egymásra néztek. Figyelemkultúra. A hiú cariocák mindig megkajálják az ilyet. A cariocák az egész bolygón a legjobb alanyok a valóságshow-khoz. – A kocsi a tiétek. Teljesen, biztosan, törvényesen. Nem kell hozzá mást tenni, csak annyit, hogy fél óráig ne tartóztassanak le a zsaruk, márpedig mi szóltunk nekik, hogy kinn vagytok az utcán. Ez a lényeg. – Ez még reklámszövegnek is jó lenne: Szökevények: ez a lényeg. A Nike atlétás srácnak mozgott a szája. – Kapcsold be a hangot! – kiáltotta Marcelina. João-Batista elfordított egy másik gombot. A szabadidőautót baile-funk rázta meg. – Azt mondtam, ezért a szarkupacért? – ordította túl a lüktetést Nike atlétás. Souza gumiszaggató sebességgel vette be az újabb kanyart. A rendőrség narancssárga zászlói összeverődtek, útvonalról útvonalra haladva állták el a menekülési lehetőségeket. Marcelina most először hitte el, hogy ebből lehet műsor. Hüvelykujjával újra lekapcsolta a rádiót. – Hová megyünk? – Lehet, hogy Rocinha irányába, vagy fel, keresztül Tijucán az Estrada Dona Castorinán. – A szabadidőautó átsuhant egy újabb kereszteződésen: az utcán lebzselő zsonglőrök, labdáik zápora közepette szétrebbentek, a szélvédőmosók a vödrükkel meg az ablaklehúzójukkal szintén. – Nem, ez Rocinha lesz. – Van valami használható? – kérdezte Marcelina João-Batistát. A férfi a fejét rázta. Még soha nem volt dolga olyan hangmérnökkel, aki nem egy szófukar fattyú. 13
– Hé, hé, hé, le tudnád halkítani kicsit a zenét? João-Batista magasba emelt hüvelykujjnyi szintjére esett vissza DJ Furação baile ritmusa. – Mi a nevetek? – rikkantotta Marcelina a Nike atlétásnak. – Azt hiszed, hogy megmondom egy lopott kocsiban, amikor a fél Zona Sul a seggemben van? Ez kelepce. – Valahogy csak hívnunk kell titeket – hízelgett Marcelina. – Hát, Canal Quatro, engem hívhattok Malhaçãónak, ez itt pedig América. – A sofőr levette a kezét a kormányról és integetett. – Ő pedig O Clono. – Mellszőr a vezető fejtámlájához nyomta a száját a klasszikus MTV-s rockos jelenet utánzataként. – Ez olyan lesz, mint a 174-es busz? – kérdezte. – Talán úgy akarjátok végezni, mint a fickó a 174-es buszban? – mormogta Souza. – Ha ezt megpróbálják bevinni Rocinhába, ahhoz képest a 174-es busz nem lesz több elsőáldozós bulinál. – Akkor nagy celeb leszek? – kérdezte még mindig a kamerát csókolgatva O Clono. – Benne lesztek a Contigóban. Ismerjük az ottaniakat, elintézhetünk valamit. – Találkozhatok Gisele Bündchennel? – Elintézhetjük, hogy együtt fényképezkedjetek Gisele Bündchennel, mind, még a kocsi is. A Szökevények sztárjai és autóik. – Nekem az az Ana Beatriz Barros jön be – szólalt meg América. – Hallod? Gisele Bündchen! – O Clono feje az ülések között, úgy üvölt Malhação fülébe. – Öcsém, nem lesz itt semmiféle Gisele Bündchen, se Ana Beatriz Barros – közölte Malhação. – Ez a tévé. Azok mondanak mindent, csak folytatódjon a műsor. Hé, Canal Quatro, mi van akkor, ha elkapnak? Nem akartunk szerepelni a műsorban. – Elvittétek a kocsit. – Azt akartátok, hogy vigyük el a kocsit. Nyitva hagytátok az ajtót, benne volt a kulcs. – Az erkölcs az jó – mondta João-Batista. – A valóságshow-kban viszont nincs sok erkölcs. Mindenfelől szirénák hangja; egyre közeledtek, lassanként összehangolódtak. Rendőrautók húztak el mellettük: robaj, villogó fények 14
és fülsiketítő zaj keveréke. Marcelina úgy érezte, mindjárt kiugrik a szíve a helyéről; a csoda pillanata, amikor az egész kép összeáll, tökéletesen, automatikusan, mennyeien. Souza a legfelső fokozatba kapcsolta a szabadidőautót, amikor elhúzott a redőnnyel elzárt építési telek mellett; ott, ahol egy új favelafal készült éppen. – Nem is Rocinha – közölte a sofőr, ahogy megelőzött egy tartálykocsit. – Mi van még itt? Talán a Vila Canoas? Azta! Marcelina felnézett a képernyőről, amin már a szerkesztést tervezgette. Volt valami Souza hangjában. – Megijesztesz. – Dobtak egy háromszázhatvanast keresztbe az úton. – Hol vannak most? – Egyenesen felénk tartanak. – Canal Quatro – vigyorgott bele Malhação a napellenzőbe rejtett kamerába. Egészséges, fehér fogai voltak. – Azt hiszem, van egy kis probléma az elképzelésetekkel. Tudod, semmi okom arra, hogy a börtönt kockáztassam egy szaros használt merdzsóért. Viszont olyasmiért, amiben van igazi lehetőség… A Mercedes satufékkel végigcsúszott a középső aszfaltcsíkon, és közben az egész főutat teleszórta a kocsi tetszetős fukszaival. Malhação, América és O Clono már kinn is volt, fegyverüket oldalvást szegezve a stáb autójára, azon a módon, ami annyira divatos az Isten városa óta. – Kifelé, ki, ki, ki! – Marcelina és a stáb kisorjázott az útra, közben mellettük dudálva húzott el a forgalom. A srácok bevágódtak a helyükre. – A merevlemezt! Kérem! Ha nincs meg a lemez, nincs műsor se, legalább azt hagyjátok itt! – kiáltott rájuk Marcela. América már befészkelt a kormány mögé. – Menő – jelentette ki. – Oké, nesze! – Azzal Malhação kiadta a monitort és a terabájtos LaCie-t. – Tudod, egészen olyan a hajad, mint Gisele Bündchennek – szólt ki O Clono a hátsó ülésről. – Csak a tied göndörebb, és sokkal alacsonyabb vagy. Felbőg a motor, füstölög a gumi; América csikorgó kerekekkel 15
körbedriftelte Marcelinát, és elhúzott nyugatra. Másodpercekkel később a stáb mellett rendőrautók suhantak el. – Na, ez igazán jó műsor – szólalt meg João-Batista. Fekete Tollú Madár dohányzott a vágószobában. Marcelina utálta az ilyesmit. Úgy általában utálta Fekete Tollú Madarat és a dolgait, kezdve az irónia nélkül, divattal és irányzattal szembehaladva (személyes stílus nélkül nincs divat, querida) viselt, mégis csodálatos, ’50-es évekbeli ruháitól, a valódi nejlonharisnyától, varrással – de harisnyanadrágot soha, csúnya-csúnya rigó –, egészen a Coco Chanel kabátig. Ha a vágószobában viselhetett volna napszemüveget és fejkendőt, megtette volna. Gyűlölte a megjelenésében ennyire nyilvánvalóan magabiztos nőt. Gyűlölte, hogy Fekete Tollú Madár import vodka és hollywoodi cigaretta étrenden élt, és még nem látták, hogy bármikor is tornagyakorlatokat végzett volna. Mégis képes volt sugárzó Grace Kelly-bájjal, nem pedig a cukorral teli guaranától szájbabaszottan előlépni egy egész éjjel tartó vágásból. Ám mindenekelőtt azt gyűlölte, hogy az egész, gondosan kiszámított retró és kecsesség mellett, Fekete Tollú Madár egy évvel Marcelina Hoffman előtt végzett a médiaiskolában, és megbízott szerkesztőként most a felettese volt. Marcelina annyi írót és fejlesztő-producert untatott már a Café Barbosában a pénteki koktélok fölött azzal, Fekete Tollú Madár miféle trükköket és kanyarokat vetett be, hogy ő legyen a Canal Quatrónál a szórakoztató tényműsorok osztályának feje, hogy most már úgy tudták idézni, akárha misén lennének. Nem tudta, hogy még éles a mikrofon, és a vezérlőben hallották a srácok, amint azt mondja… (mindenki) basszál fingásig… – A zeneanyag egyedi értékesítési ajánlati tényező: a cél a Grand Theft Auto/nyolcvanas éveket idéző retró stílus. Az az angol újromantikát követő csapat, amelyik azt a dalt csinálta Rióról, de a videót Sri Lankán forgatták. – Azt hittem, az a Save a prayer – mondta Leandro, és egy égetett agyagból készített, hamutálként használt fedeles virágcserepet tolt Fekete Tollú Madár elé. Ő volt az egyetlen vágó az épületben, aki még nem tiltotta ki Marcelinát a szobájából, és épp olyan nehezen lehetett kihozni a sodrából, mint a dalai lámát – akár egy éjszakázás után is. 16
– A Riót Rióban forgatták. Érted. – Mi vagy te, a korai nyolcvanas évek angol újromantikájának a nindzsamestere? – csattant fel Marcelina. – Egyáltalán éltél te már 1984-ben? – Azt hiszem, a szóban forgó Duran Duran számot 1982-ben készítették – szólalt meg Fekete Tollú Madár, és nagy gonddal elnyomta a cigarettáját az odakínált hamutálban, majd visszatette rá a fedelet. – A videót pedig valójában Antiguában forgatták. Marcelina, mi történt a személyzeti kocsival? – A rendőrök a Mangueira peremén találtak rá, alvázig lecsupaszítva. A biztosítás fedezi. Viszont jelzi, hogy működik, mármint persze, a formátumon még itt-ott igazítani kell, de erős alap. Jó műsor. Fekete Tollú Madár újabb cigarettára gyújtott. Marcelina ott toporgott a vágószoba bejáratánál. Add meg, add meg, add meg, csak add meg a sorozatot! – Jó műsor. Érdekel. – Fekete Tollú Madártól ennél többet nem lehetett várni. Marcelina szíve kihagyott egy ütemet, bár ez valószínűleg csak a serkentőktől volt. Mindenki azt mondja, szép lassan kell lejönni, aztán kell egy rendes, egész éjszakás alvás. Tapasztalatai szerint ez a legjobb módja annak, hogy az ember kikeveredjen az éjszakázásból. Na persze, ha megbízatás van, akkor az is lehet, hogy egyenesen a Café Barbosa felé veszi az irányt, megzörgeti Augusto ajtaját azzal a különleges szabadkőműves kopogtatással, és a nap hátralévő részét pezsgővel tölti, miközben figyeli, ahogy a barackseggű, görkoris srácok elgurulnak előtte. – Okos, csibész, pont a mi korosztályainknak szól, de nem fog menni. – Fekete Tollú Madár csipkekesztyűs kezét megemelve parancsolt megálljt Marcelina tiltakozásának. – Nem tudjuk megcsinálni. Megérintette a távirányítót, és előkereste a Quatro hírcsatornáját. Ausiria Menendes volt a reggeli műszakban. Heitor biztos becsörög majd napközben egy kis ebédszünetre. Épp egy középkorú hírolvasó/ magyarázó szerteszét szaladó félelmei és aggodalmai voltak pontosan azok, amikre ma nem volt szüksége. Úgy érezte, mintha kihullott volna egy töredék az elméjéből, egyenesen a képernyőre: rendőrautók húzódtak le az egyik nagy főútvonal mentén álló kocsi köré. „São 17
Paulo”, közölte a felirat. Vágás helikopteres felvételre. Katonai cirkálók és tüntetések ellenőrzésére szolgáló járművek parkolnak a Guarulhos Központi Büntetés-végrehajtási Intézet kapuja előtt. Az épületből füst kígyózik fölfelé – a félig feltépett tetőn alakok látszanak lepedőből készített lobogóval, rajta vörössel fröcskölt betűk. – A PCC háborút hirdetett a rendőrség ellen – szólalt meg Fekete Tollú Madár. – Máris legalább tucatnyi zsaru halt meg. A börtönben túszaik is vannak. A következő a Benfica lesz, aztán… Nem, nem tudjuk megcsinálni. Marcelina csak állt az ajtóban, és lassan pislogott, ahogy a tévé képe parányi, szökdécselő szikrává zsugorodott össze valamiféle hosszú, homályos, amfetamintól és kuatos dobozoktól zúgó folyosó végében. Leandro és Fekete Tollú Madár fogócskát játszó, különös limuzinok. Hallotta saját hangját, amint megszólal, akárha egy stage monitorból szüremlene elő: – Állítólag harapósnak kell lennünk, és nagy zajt kell csapnunk. – Van az, amikor harapósak és zajosak vagyunk, és van az, amikor nem újítják meg a sugárzási engedélyünket. Fekete Tollú Madár felállt, és leporolta a cigarettahamut bájos kesztyűjéről. – Sajnálom, Marcelina. Nejlonharisnyás combja elektromos súrlódást keltett, ahogy kinyitotta a vágószoba ajtaját. Vakító fény vágott be, Fekete Tollú Madár alaktalan árnyékfoltnak tűnt, mintha egyenesen a nap szívéből lépett volna elő. – Elmúlik majd. Mindig elmúlik… – Csakhogy Marcelina megszegte a saját szabályát: soha nem tiltakozunk, soha nem kérdőjelezünk meg semmit, soha nem esdeklünk. Annyira kell szeretni a témát, hogy az ember hajlandó legyen megcsinálni, de annyira nem, hogy ne tudja elengedni. Választott műfajának – a szórakoztató tényműsoroknak – találati aránya, a változtatásokkal együtt, két százalék. Marcelina vastag bőrt növesztett, és kitanulta a tévés kung-fut: semmi nem biztos, amíg rá nem került a tinta a szerződésre. De még akkor is: a műsortervező adta, a műsortervező elveheti. Ezzel együtt azonban minden egyes visszautasítás megfosztotta egy kevés erőtől és lendülettől; mintha focilabdákat rúgdosva akarnának megállítani egy tankhajót. Már nem emlékezett arra, mikor volt olyan utoljára, hogy szerette is, amit csinált. 18
Leandro lezárta a bevezető részt, és archiválta a szerkesztőműveletek listáját. – Nem akarlak siettetni, de be van írva Lisandra a Plasztikai műtét ebédszünetbennel. Marcelina felnyalábolta a doksikat meg a merevlemezt, és arra gondolt, nagyon-nagyon jó lenne sírni. Nem itt, itt soha, Lisandra előtt soha. – Ó, helló, Marcelina, tényleg sajnálom a Szökevényeket. Tudod, igazán rossz az időzítése… Lisandra elhelyezkedett Marcelina székében, és precízen letette az asztalra a felvételi naplóit meg a vizesflakonját. Leandro a mappákra kattintott. – Nem így megy ez mindig? – Az az igazság, hogy nagyon józanul fogadod ezt az egészet. A helyedben én valószínűleg fognám magamat, és nagyon-nagyon berúgnék valahol. Hát, ez a lehetőség egészen mostanáig megvolt, de mivel megemlítetted, ezért hamarabb kennék szart a számra rúzsnak, mint hogy szétcsapjam magamat a Café Barbosában. Marcelina elképzelte, amint szépen lassan savat csöpögtet egy lecsavart autóakkumulátorból Lisandra arcára, és Jackson Pollock stílusú cseppmintákat rajzol a jégkrémszerű, barackpuha bőrére. Ezt kapd ki a Plasztikai műtét ebédszünetbennel, büdös kurva! Gunga nyomta a ritmust, a basszus puffogást, a város és a hegy lüktetését. Médio volt a karattyoló, az utca és a bár laza, pimasz pletykálkodása, a celebekről szóló hírek. Violinha volt az énekes, magasan a bas�szus és a ritmus fölött, himnusz az egész tetején, bele-beleereszkedett a gunga és a médio ritmusába, aztán arrébb cigánykerekezett – akár maga a capoeira szelleme – ütemes elszökkenésekbe, játszmákba, cselekbe és rögtönzésekbe lépett, és közben rázta, mindenütt csak rázta a seggét. Marcelina mezítláb, ziháló mellkassal, karját magasba emelve állt a zene körében. Álláról, arcáról bőven csorgott az izzadtság, le a padlóra. Trükkök, a roda játékában felhasználható csalások. Intett felemelt kezével. Kellően pimasz. Ellenfele gingában táncolt, készen 19
arra, hogy támadjon vagy megtámadják, minden érzékszerve tárvanyitva. Ennyire kihívóan táncba hívni az ellenfelet: ebben volt jeito, ez igazán malicioso. É, sétálni mentem – énekelték a capoeiristák. A hűvös reggelben Találkoztam nagy São Bentóval Kártyázott épp a Kutyával. A roda tapsa ellenpontozta a berimbauk sürgető, csörgő ritmusát. A berimbau látszólag egyszerű hangszer, és nyilvánvalóan az íjból ered. A fából készült verga ívben hajlik, és húr feszül két vége között. Annyira kezdetleges és buherált: egy tök, egy autógumi belsejéből való drótdarab, a húrnak feszített üvegkupak, és egy pálca, amivel ütni lehet. Kerek testéből csupán két hangot lehet előcsalni. Igazi favela hangszer. Amikor elkezdett capoeirát játszani, Marcelina lenézte a berimbaut – ő elsősorban a harcért jött, másodsorban pedig a jogo tánc részéért. Csakhogy zene nélkül nincsen tánc, és ahogy elsajátította a szekvenciákat, megtanulta értékelni a pengő tolvajnyelvet használó beszédet, majd megérteni a pusztán hat hangon megszólaló hangszerek triójában rejlő ritmusos finomságokat. Mestre Ginga soha nem fáradt bele abba, hogy hajtogassa, soha nem éri el a corda vermelhát, ha nem törődik a berimbauval. A capoeira több egyszerű verekedésnél. Marcelina rendelt egy médio-t a Salvadorban lévő Fundação Mestre Bimbától, a klasszikus capeira angola lelki hazájából. A hangszer ott hevert a díványa mellett, ki sem nyitva, a kitömött hangszertokjában. Marcelinának a vörös-fehér csíkos caprijában és rövid topjában ezen a napon, amikor a munkában elszenvedett vereség rosszullét módjára még mindig ott kaparta a torkát, kifejezetten jólesett a harc. Mestre Bimba, mestre Nestor, Mestre Ezequiel és Canjiquinha Világhírű emberek Megtanítottak énekelni, játszani – kántálta a háromsornyi emberrel körülvett roda az umbanda szentjeivel és a történelem balett kecsességű, kung-fu ugrásaiba merevedett legendás mestre-jeivel kifestett, nyirkosan zöldellő betonnégyszögön belül. Marcelina újra intett, és rámosolygott a másikra. A ritmus a harcos São Bento grande-ból lelassult a canto de entradára, az angolai iskola szertartásos 20
vonására, amelyet mestre Ginga megőrzött a maga senzala cariocájában, a híres és elveszített mestre-k dicsőítésére. Jair átment a rodán és felemelt karját összeakasztotta Marcelináéval. Szemtől szemben lépdeltek végig lassan, ünnepélyesen, akár egy foro-n, a kezek, hangok és lüktető berimbauk körén. Hetyke egy gyerek, jó tíz év van közte és Marcelina között. Magas és fekete, hozzá jóképű, még ha olyan nyilvánvaló és páváskodó módon is. Tartása egyenes, olyan magabiztos, hogy az már pökhendiségnek számított. Soha nem harcolt nőkkel és fehérekkel. Azt vallotta, a fehérek úgy mozognak, mint a fák, mint egy raklapnyi disznó, úton a mészárszék felé. A nők egyszerűen soha nem lesznek képesek megérteni a malíciát. A kicsi fehér nők német névvel és német bőrrel a legnevetségesebbek az ös�szes közül. Nem is lenne érdemes azzal vesztegetni az idejüket, hogy capoeirát játszanak. Ez a kicsi német nő azonban már kétszer meglepte. Először egy költői S-dobrado-val, ami a padlóról indított színlelt rúgásnak indult – mindig csak a kéz és a láb érinti a földet –, majd egykezes kézenállásba fordult, mellé egy jobb lábas íves támadással, amit Jair úgy került el, hogy kezét arca elé emelve azonnal védekező negativába ment át. Marcelina ezt gond nélkül előre látta, és elkerülte a meia lua lábsöprését. É! É! – kántálták a nézők. Második alkalommal elállt a lélegzetük, és hangosan tapsoltak, ahogy meia lua puladába, a kézen pördülő rúgásba lendült, ami Rio-Senzala nagy adománya volt a capoeira játékához. A szeme sarkából megpillantotta mestre Gingát: ott kuporgott a faragott botjával, mint valami régi angolai király, az arca kőből. Vén fattyú. Soha semmi nem hatotta meg, amit Marcelina tett. Te nem vagy Yoda. Aztán jött pörögve egy chapeude-couro – Jair minden porcikája a levegőben –, neki pedig éppen csak sikerült visszazuhannia egy queda de quarto-ba: keze-lába a tánctéren, úgy figyelte, ahogy a láb elsuhan az arca előtt. A capoeira először nem volt több mint egy új divathóbort, amelyet Marcelina Hoffman – a friss és menő dolgok utáni örökös vámpíréhségtől hajtva – meglovagolt. A Canal Quatro-nál csak a lúzerek ebédeltek, hacsak nem valamilyen igazolható elfoglaltságra kellett az idő. Egy ideig a power walking volt a főhűha, majd Marcelina lett az első, aki a megfelelő cipőben, elasztánban, pókszem-napszemüveggel és a lépésszámlálóval kiment a perzselő Praia de Botafogo21
ra, hogy lenyomja a kőbe vésett tízezer lépést. Egy héten belül pár barátja és számos vetélytársa is kinn volt vele már az utcán, míg egy napon a forgalom zaja ellenére is megütötte fülét a berimbauk pengése, az agogôk vidám csörgése, az énekszó a Flamengo park zöld foltjainak irányából. A másnap ott találta közöttük; tapsolt a maga németes loira lány módján, mialatt az inas, meztelen felsőtestű srácok pörögtek, keringtek és rúgtak a rodában. Egyszerű toborzó bemutató volt ez mestre Ginga és az iskolája számára, azonban Marcelina meglátta benne a Következő Menőséget. Egy évadon át ez volt a király – a heti találkozókon minden második téma a capoeirához kapcsolódott, aztán az öböl felől befújta a szél a Következő Menőséget. Marcelina addigra már odaadta az elasztános cuccot meg a nagyon tavalyi napszemüveget egy jótékonysági boltnak, a lépésszámlálót Costa asszonynak, a lenti szomszédnak, akit egyfolytában az a félelem gyötört, hogy a férje alvajáró, és éjjel kilométerszám járja az utcákat, elcsen ezt-azt. Megvette a piros csíkos caprinadrágból és nyújtható kis felsőből álló klasszikus viseletet, és hetente kétszer feltaxizott a hajtűkanyarokkal teli úton a Corcovado közepére – a tetején, meredező mellbimbóként, maga Krisztus állt –, mestre Ginga Silvestre fundação-jába. Megtért a harci tánc hívei közé. Egyszer majd jönni fog a lehiggadás – mindig eljött. A két capoeirista összekulcsolt kézzel járt körbe-körbe. Nyirkos volt az éjszakai levegő, Tijuca fölött alacsonyan bújtak össze a felhők. A meleg pára megfogta, felerősítette a szagokat: a fundação harctere fölé belógó bougainvilleák gyümölcsös, zilált émelyítőségét, a rodát körülíró lámpák olajának fanyar füstösségét, a Marcelina felemelt karjáról lecsorgó veríték sós-mézes édességét, hónaljának termékeny, tápláló savanyúságát. Elengedte Jairt és hátraszökkent. A berimbauk és agogôk lélegzetvételnyi idő alatt átváltottak a São Bento grande-ba: ugyanez alatt a lélegzetvétel alatt Marcelina lekuporodott, megmarkolta Jair koponyás-lábszárcsontos mintájú nadrágjának hajtókáját, felállt, és a hátára dobta a férfit. A roda éljenzésben tört ki, a zenészek gúnyos nevetést idéző hangokat csaltak elő hangszerükből. Mestre Ginga somolygott az orra alatt. Boca de calça – annyira egyszerű, annyira butácska egy mozdulat, hogy az ember azt gondolná, soha nem fog beválni, és pontosan ez az egyetlen módja annak, hogy beváljon. Most pedig a végső 22
csapás. Marcelina a kezét nyújtotta. Amikor az egyik fél felajánlja a kezét, a játéknak vége. De Jair armada pörgő rúgással jött ki a védekező negativából. Marcelina könnyedén lehúzta a fejét a csupasz talp elől, és miközben a férfi az egyensúlyát igyekezett visszanyerni, odalépett mellé, és íves mozdulattal, nagyot csattanó kettős galopante-val kiosztott neki két pofont. Jair egy üvöltés kíséretében összerogyott. A nevetésnek vége szakadt, a berimbauk elhallgattak. Madár károgott – mestre Ginga már egyáltalán nem mosolygott. Marcelina ismét a kezét nyújtotta. Jair a fejét ingatta, összeszedte magát, és a fejét rázogatva kisétált a rodából. Mestre Ginga az utcai lámpa sárga fényében várta Marcelinát, amikor amaz elment taxit fogni. Vannak ebben az életben olyanok, akik vezetnek, és vannak olyanok is, akiket visznek. Mélyen meghajló faágak és tülekedő fikuszok vetettek darabos, egyfolytában változó árnyékot a botjára támaszkodó mestre-re. Nyakában himbálóztak a szellemek legyőzésére használt patúa amulettek. Nem te vagy a kibaszott Yoda – gondolta Marcelina. – Sem pedig Szürke Gandalf. – Ez jó volt. Tetszett. A boca de calça, az igazi malandro-hoz illő mozdulat volt. – Mestre Ginga hangja napi nyolcvanat szívó nikotinos reszelés. Amennyire Marcelina tudta, soha nem dohányzott, soha nem maconházott, a porosabb cuccokról nem is beszélve, és csakis a szentek ünnepnapján, meg a nemzeti ünnepeken ivott. Az általános vélekedés szerint gócok voltak a hangszálain – a biológiai magyarázattól függetlenül nagyon karate kölykös. – Azt gondoltam, hogy talán, talán végre kezdesz megtanulni valamit az igazi jeito-ból, aztán… – Elnézést kértem tőle, a részéről sincs ok a haragra. Egy-két napig cseng a füle, de ő volt az, aki nem akarta abbahagyni. Felajánlottam, ő pedig visszautasította. Ahogy maga szokta mondani, az utcán nincsenek szabályok. Ahogy táncolva felemelkedett a védekező guggolásból, nem Jair, hanem Fekete Tollú Madár arcát látta a maga teljes bájában és sminkjében maga előtt, és az ökle egyszerre magától tudta, mit kell tenni: a pofon a legmegalázóbb támadás a jogo-ban. Ráadásul kétszeresen. – Dühös voltál. A düh ostobaság. Nem ezt tanítom? Aki nevet, mindig legyőzi azt, aki dühös, mert a dühös ember hülye, dühből és nem a malíciájából csinálja a dolgokat. 23
– Persze-persze – bólogatott Marcelina, és közben bedobta az edzőruhás zsákját a taxiba. Nagyon bízott benne, hogy a harci tánc kiégeti belőle a haragot, ahogy mestre Ginga egyszerű, házilagos zenje mondja: átfordítja egy olyan igazi malandro csúfondáros kacajává, aki gondtalan és szereti a világ, ami úgy gondoskodik róla, mint anya a gyermekéről. A zene, a dalok, a bevezető ginga alattomos tánclépései nyomán csak még mélyebbre fúródott az egész, míg végül átszakította a düh sötét tárolóját: olyan régi, olyan mélyre temetett indulatot talált el, hogy az már átalakult valamiféle fekete, gyúlékony olajjá. Években mérhető harag húzódott ebben a mélységben. Természetesen a családdal szemben, az anyjával szemben, aki finoman, fokozatosan, tisztességes alkoholistává változtatta magát lebloni lakásában; meg a nővéreivel, a férjeikkel, és a gyerekeikkel szemben. A barátokkal szemben érzett harag, akik vetélytársak és talpnyalók voltak, és nem téveszthette őket szem elől. Mindenekelőtt azonban harag önmagával szemben, hogy harmincnégy évesen túlságosan messzire jutott az úton, ebben a különleges cipőben, és már nem tudott visszafordulni. „Nem látom be, hogy egy gyerek felérne azzal a karrierrel, aminek a kapujában állok”. A Hoffman-család a Leopold étteremben gyűlt össze édesanyja hatvanadik születésnapjára, ő pedig huszonhárom évesen nemrég került csak be a Canal Quatro-ba junior anyaggyűjtőként, és elvakították a fények, a kamerák, a felvétel. Még ma is hallja saját hangját az asztalnál, a sör fölött: magabiztos hadüzenet volt ez megházasodott nővérei, a férjeik, és a petefészkükben kuporgó sejtek ellen. – Nem akarok a Copába menni – közölte, és már kezében is volt a mobil, hüvelykujja a maga gingáját járta a billentyűzeten. – Vigyen a Rua Tabatingüerába! – Jó – felelte a sofőr. – A Copában nyüzsögnek a zsaruk meg a katonák. Odalenn, a Morro do Pavao-ban tényleg belekezdtek. Nem ez volt az első heti megbeszélés, amin másnaposan vett részt. Úgy érezte, a Canal Quatro ülésterme valamilyen ultramély bas�szus lüktetésére rezeg. A kommunikációt elősegítő díványokat és alacsony dohányzóasztalokat íves ablakfal választotta el a kék-arany Botafogo-tól és az öböl túlsó végén, a Niterolon ülő szmogtól. A csa24
torna üdeséget és gyermeki érettséget sugárzó arculatának megfelelően a falakat a Csillagok háborúja gyűjthető tárgyainak kinagyított fotóival dekorálták. Úgy érezte, Boba Fett rámászik a nyakára. Amíg nem kell megszólalnia, addig nem lesz semmi gond; amíg Lisandra, a főribanc pókösztönével rá nem jön, hogy egy újabb vegyipari románcot – kétharmadnyi Gray Goose-t és számos hideg Bavariát Heitor frigójából – hagyott maga mögött az éjjel. Őszintén szerette volna, ha nem jön rá a sírás minden egyes alkalommal, amikor Heitorhoz megy. Műfaji fejesek, megbízottak, igazgatók és gyártásvezetők. Fekete Tollú Madár napszemüvegben, kendőben. Mintha az előbb szállt volna le egy Moto Guzziról, napsütötten, széltől ziláltan. Rosa, a napirendfelelős, kivetítőre tette az előző estieket. Megnyikordultak a minimalista stílusú bőrkanapék, ahogy beléjük ereszkedtek a testek. A Rede Globo új teleregénye, a Nu Brasil, átlagban negyven százalékot ért el a négy vizsgált időszakban, és ami kulcsfontosságú: negyvennégy százalékot a tizennyolctól harmincnégy évesig tartó korcsoportban. A Canal Quatro Nindzsaiskolája ugyanebben a műsoridőben nyolc egész öt tizedet hozott erősen, a megcélzott férfinézők körében, viszont teljes másfél százalékkal elmaradt az SBT Szépségszalonkirálynőkjétől, és ugyanennyivel a Globo Sport csúcsidejétől. Aztán jött Adriano Russo, hogy mondjon gyorsan néhány szót. A Canal Quatro műsorigazgatója nagyon ügyelt arra, hogy úgy nézzen ki, mint aki az előbb tette le a recepciónál a szörfdeszkáját, miközben megvolt a neki fenntartott széke az üvegasztalok kifutópályájának végén. Gondosan manikűrözött keze állandóan tele volt aktákkal és Blackberrykkel. – Először is SZVSZ ebben a helyiségben vannak a legkreatívabb, legötletesebb, legkeményebben dolgozó és keményen is játszó emberek, akikkel eddig csak találkoztam. – Az etikett szerint bólogatva kellett hallgatni Adriano chatszobákból érkezett beszédstílusát, még olyankor is, amikor bevett rövidítéseket használt, vagy – ahogy ezt sokan hitték – ő maga találta ki őket. – Volt egy rossz éjszakánk. Hát ne legyen egy egész, rossz szezonunk! – Az aktát az asztal üveglapjához ütögette. – TK csakis produkciós vezetőknek és műfaji vezetőknek. Kezembe került a Rede 25
Globo téli műsorterve. – Erre még Fekete Tollú Madár is összerezzent. – A PDF-eket e-mailben elküldtem, de a lényeg: az évad kulcsa egy új teleregény. Mielőtt nekiláttok nyöszörögni az unalmas és képzeletszegény programtervezésről, elmondok néhány részletet. A címe Világ valahol, Alejandro és Cosquim írja, de ami EÉT: ez Ana Paula Arósio visszatérése. Rodrigo Santoro mellett. Visszahozták mind a kettőt Brazíliába, a képernyőre. Az egészet titokban, zárt díszletek között vették fel Brazíliavárosban, ezért nem hallott róla senki. A nagy sajtóbemutató jövő szerdán lesz, az első részt június 15-én sugározzák. Kell valami nagy, zajos, idenézz, vízadagoló automata-tévé. Valami durva és karcos. „Hogy merészelik ezt azok a Canal Quatro-s rohadékok”-szerű. A szokásos. Azt akarjuk, hogy a tévénézők SZUKIHE. Szeme Ugorjon Ki a Helyéről, fordította magában Marcelina, küzdve a másnapos lüktetéssel a fejében. Ez nem teleregény ellen bevethető műsor. Bármi, ami megpróbálja felvenni a versenyt Ana Paula Arósio-val és Rodrigo Santoro-val, tíz golyóval a fejében fekszik el. A Világ valahol hatalmas régi rajongótábort szögezhet a képernyők elé, akik megkajálnak bármit, ha a két színészt viszontláthatják. Marcelina tapasztalata azt mondta, szinte biztosan valami olcsó és vidám… leleplezős; töltelékfilm rengeteg kulisszák mögötti anyaggal és színészinterjúkkal, figyelemfelkeltőkkel, de sehol semmi, ami valóban leleplezné a történetet. Adriano Russo ezt a közönséget akarta megszerezni. Hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy Marcelina Hoffman szíve mélyén felébredt valamiféle érdeklődés. Másnaposságát félresöpörte az adrenalinlöket. Szőke becsvágy. Szőke előléptetés. Újra pörgött a nagy tévécsatornák közötti megbízói körhinta. Saját kis üvegfülke. Az embereknek kopogniuk kell, ha szeretnének bejönni. Saját személyi titkár. Elejthetne Blackberrykre meg rózsaszín Razrokra vonatkozó célzásokat, mire másnap a technotündér nyomán megjelennének az asztalán. Egy új megbízott szerkesztő első dolga visszavonni a vetélytársai programterveit. Elképzelte, ahogy lelövi Lisandra összes témáját a pénteki ötletbörzéken. Megvehetné a lebloni lakást, még akár olyat is, amelyik a partra néz. Az tetszene az anyjának. Abbahagyhatná az alkudozást az ebédidei botox injekciókkal, és teljes plasztikai támadást indíthatna a harminconvalahány évesek szorongásos ráncai ellen. Hála neked, Termelési Értékesítős Miasszonyunk! 26
– Hat hetünk van megfordítani a statisztikát. A pénteki ötletbörzére várom a műfaji vezetőknek leadott ötleteket. – Adriano Russo megigazgatta a papírjait, és felállt. – Köszönöm! Viszlát, Adriano, köszi, Adriano, pénteken találkozunk, Adriano, puszi, Adriano. – BTW – fordult még vissza a férfi az ajtóban. – Habár nem így van, SZVSZ ez a világbajnokság éve. Köszi, Adriano, törvényesen, Adriano, nem felejtjük el, Adriano. Boba Fett még mindig fenyegetően fogta fegyverét Marcelinára, de Yoda mintha mosolygott volna.
2032. SZEPTEMBER 22. A labda mozdulatlanul függ a levegőben, íve tetőpontján. Keretet ad Cidade de Luznak, az ötven domboldali utcának; fején a favela tüskekoronája, térdénél a hőségtől megbolondult, szélvédős, elefántfül ablakos rodovia. A főútvonalon túl kezdődnek a fallal körülvett – vörös tetős, kék medencés, zöld árnyas – lakóparkok. A napfényes reszketésen túl São Paulo végeláthatatlan tornyai belevesznek az építészet félig-meddig hitt szellemeibe, tetejükön hirdetések keringenek. Helikopterek közlekednek a tetőkön kialakított leszállópályák között – olyanok élnek odafenn, akiknek a lába soha nem érintette a talajt. De még náluk is magasabban vannak az örökös megfigyelés angyalai. Tiszta, felhőtlen időben könnyű őket észrevenni – rebbenés a látóhatár szélén, akár a szemcsarnok vizében úszkáló elkóborolt sejtek –, ahogy forognak orbitális pályájukon és megcsillan a fény pókhálóvékony szárnyukon. Tizenhat, fohásztörékeny drón kering folyamatosan a troposzféra peremén. A robotrepülők angyalok módjára keringnek szüntelen: soha többé nem kell a földre szállniuk és nem is teszik. Angyalokként belelátnak az ember szívébe, ismerik szándékait. Figyelik és nyomon követik a kétmilliárd rádiófrekvenciás azonosítót: Szent Pál városának huszonkétmillió lakosát, kocsijaikat, ruháikat, szórakoztató elektronikai cikkeiket, pénzüket és bankkártyáikat. Húsz kilométerrel az örökös megfigyelés angyalai fölött, háztömb nagyságú ballonok manővereznek a tropopauzában; tartják a földi adatátjátszó-állomásukhoz kötött helyzetüket. Exabitnyi információk tereferéje zajlik közöttük. A kommunikáció varratmentes szövetének szálai ezek, amely nemcsak Brazíliát, hanem az egész bolygót lefedi. Még ennél is feljebb, túl minden érzeten és gondolaton, globális helymeghatározó műholdak bucskáznak tova pályájukon, lépésenként követve minden mozzanatot. Naplóznak minden átutalást, minden realt és centavo-t. Minden felett pedig Isten a trónusán, letekint Brazíliára és háromszázmillió lelkére, és nosztalgiával gondol azokra az időkre, amikor egyedül ő volt mindentudó. 29
Az egész egyetlen, a 2030-as világbajnokság labdájának parabolaívébe dermedt pillanat. Aztán a labda leesik. A testhezálló, elasztán rövidnadrágot viselő lány jobb lábára érkezik. A nadrág fenékrészén olvasható a keresztnév, zöld alapon sárga betűkkel: „Milena”. A lány Nike Raptorja lapos rüsztjén tartja a labdát, onnan emeli megint a levegőbe. Megpördül, hogy bal lábról kapásból rúgja el, megint megpördül alatta és mellre veszi. Ott a családnév olvasható kéken, a hasig érő futebolmez naparanyán. „Castro”. Kék, zöld és arany. – Fenn lehetne kicsit teltebb – mondja Edson Jesus Oliveira de Freitas, ahogy fogai között a reggelt szürcsöli. – De legalább szőke. Ugye szőke? – Miről beszélsz? Az unokatestvérem. – Két Cigi girhes enxofrada, stílusa semmi, jeito-ja még annyi se, és ha a csaj, aki a forrónadrágjában meg a rövid felsőjében piruettezik a fel-felröppenő labda alatt, tényleg az unokatestvére, akkor Edson nem egy hatodik fiú hatodik fia. A futsallpálya – a pünkösdi gyülekezet mögötti elhanyagolt területen lévő, kutyagumikkal teli betonbunker – peremén üldögélnek összecsukható katonai kempingszékben. Milena Castro, Cidade de Luz dekázókirálynője fejelget a labdával; egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, hatszor hétszer. A jó kislányok mind a men�nybe mennek. A labda kellemes, műanyag puffanással érkezik a lány homlokára. Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc, húsz. Akárcsak a gazdagok és az angyalok, a labda soha nem érinti a földet. – Meddig bírja? – Ameddig kell. Milena fejel és mosolyog. Vigyorog, kikacsint Edson felé, majd egyik térdéről a másikra teszi-veszi a labdát. Térdzoknit visel. Nemzeti színű térdzoknit. Edsonnak bejön a térdzokni. – Elviszem. – Szinte látja, ahogy Két Cigi szeme mögött elgurulnak a realok, mint valami rajzfilmcsatornán. – Gyere át az irodámba és megbeszéljük. – A dona Hortense házának támaszkodó hosszúkás viskó kutyahúgytól és penésztől bűzlik, de a De Freitas Nemzetközi Tehetségkutató Vállalat itt működik. Milena, a dekázókirálynő megpördül, pózba vágja magát, és a labda szépen a karjába hullik. – Nagyon tetszik, amit látok. – Semmilyen veríték nem látszik a liliom bőrön. – Szerintem tehetséges vagy. Sajnálatos módon ma30
napság a tehetség magában már nem elég. Ebben tudok segíteni. Kell egy USP. Tudod, mi az? Egyedi értékesítési jellemző, csak angolul. Úgyhogy csini a nadrág, de le vele. – Hé! Az unokatestvéremről beszélsz! – kiáltja Két Cigi. Edson nem törődik vele. Hármasával-négyesével érkeznek a helyi srácok a futsalpályára, és türelmetlenül pattogtatják a kicsi, nehéz labdát. – A futebol csapatjáték. Valamikor kell majd egy kis mellplasztika is. Nem árt a teljesítménynek vagy ilyesmi? A dekázókirálynő megrázza a fejét. A futsalos srácok úgy nézik, majd’ kiesik a szemük. Jobb, ha megszokod – gondolja Edson. – Negyvenezren lesznek, akik figyelnek majd a két félidő között a Parque São Jorge-ban, ahogy pattog a labda fel-le, fel-le. – Remek, remek, remek. Megmondom, mit csinálok: először kipróbállak az egyik serie C csapatnál. Az Atletico Sorocabánál, a Rio Branco-nál, vagy valamelyik ehhez hasonlónál. Felépítünk téged, hogy szerezz némi hírnevet, aztán megyünk tovább. De először is el kell jönnöd az irodámba, hogy aláírjuk a hivatalos papírokat. Milena gyakorlatiasan biccent, felhúz egy selymes Timão bebújós blúzt és a csapat színeire festett melegítőt. Ő legalább tudja, hogyan megy az üzlet, ellentétben Két Cigivel, aki olyan nehézfejű, hogy Edson nem is érti, hogy sikerült megélnie a huszonnyolcat. De ezzel beletenyerelt valamibe. A De Freitas Nemzetközi Tehetségkutató első komoly képviseltje… ha nem számítjuk a női lábtengó-csapatot meg Aprópénzt, a podharcost, akik csak a gyakorlást jelentették. Edson összecsapja a katonai székeket a megfelelő módon, mire lábai esernyőként karcsú botokká csukódnak össze, amit az ember keresztben a hátára vehet. Ügyes dolog ez az új emlékező műanyag. Két Cigi olyan módon karolja át a dekázókirálynő derekát, amilyent semmilyen vérrokonsági kapcsolatban nem illik. Fizessünk neki felhajtói díjat, aztán küldjük ki gyorsan a hátsó ajtón! – Kilenc után jövök! – kiáltja Két Cigi Milena után. Jönnek a területükre mohó futsalos lányok: felteszik a hálójukat, kibújnak a flipflopjukból. Csúf arc villan meg Edson Chilli Beans netszemüvegének közepén: Gerson az, a hatodik fiú ötödik fia, és minden szempontból kevesebb a szerencséje, mint neki. Edson megérinti ujjával a keretet, hogy fogadja a hívást. 31
– Hé, balszerencsés tesó! El kell mondanom, most írtam alá a legjobb szerződést… Edson ezernyi hülyeséget fel tudna hozni, amit Gerson elkövetett már, de ma még önmagán is sikerült túltennie. Azért hívta, hogy elmondja, negyven perce van, mire rátalál Brooklin Bandeira magánsegurançája és végez vele. Kártyák-érmék-kulcsok-tamponok-rúzsok-sminkdoboz-magazin zápor potyog a felfordított retikülből. Az érmék és a kulcsok csilingelve pattognak a kövezeten, a tamponok gurulnak, pörögnek a forró szélben. A pletykalap – retikül méretű kiadásban – törött gerincű madárként hullik alá. A doboz az élével érkezik a betonra, és szétesik műanyag héjra, púderre, párnára és tükörre. A tükör valamivel arrébb gurul. Gerson João Oliveira de Freitas a lakópark biztonsági rendszereinek vakoldalán lopja meg a nőt. Az Avenida Paulistán, a Hugo Boss előtt nézte ki. Követte a taxit a Vila Mariana temető mögé dugott alsó középosztálybeli, szupermenő medencéktől kéklő, koloniál stílusú fazendautánzatokból álló lakóparkig. Akkor kell elkapni, amikor a szatyraival ügyetlenkedik. Lehúzta a csíkot az egylövetű műanyag pisztolyról. A csajnak elég volt egyetlen pillantást vetni rá. Gerson elrántotta a retikült, elhajította a pisztolyt – azonnal bomlani kezdett –, és a hátsó kerekén megfordította a kis moto-t. Be és ki, mielőtt még egyáltalán felsikolthatna. A hátsó kereke széttöri a tükröt, ahogy felbőgeti a motort. Balszerencsét jelent ez valakinek. Lehúzza a nyakába a kendőt, amivel az előbb az arcát takarta. Manapság már egy pillanatig is elég ilyet viselni, azonnal megállítják és átkutatják az embert. Antiszociális öltözet. A nő netszemüvege, órája, inge, a taxi: valamelyik valahol már lefényképezte. A moto rendszámtáblája Gerson hátizsákjában. Visszamegy a chipperiába és az azonosító máris a helyére kerül. Húsz másodperc meg egy csavarhúzó kérdése az egész. A kártyák mostanra már biztosan üresek, hiszen a kód nyolcóránként változik. A pénzérmék még azt a műanyagot se érik meg, amiből sajtolták őket. Smink, tampon, csajos magazinok: ezek nem férfiembernek valók. Viszont egy idei 2032-es Giorelli Habbajabbáért – ami már 32
túl van a „mindenképpen kell”-en és bőven a „bármi áron” kategóriába tartozik – háromezer realt fizetnek az utcán. Egy táskáért. Úgy bizony. A karjára fűzött zsákmánnyal végigrobog a felhajtón az Avenida Dr. Francisco Mesquita óriás üvöltésébe. Senhora Ana Luisa Montenegro de Coelho megérinti nagyméretű, okker netszemüvegét és beküld egy assalto-ról szóló jelentést fényképpel együtt az Ausztráliai Biztosítási Ügynökséghez. Arc előtt kendő. Hát persze. Rendszám sehol. Naná. Viszont tíz kilométerrel São Paulo fölött, az örök megfigyelés egyik angyala megfordul végtelen útjának visszafelé kanyarodó hurkán, és bejegyez egy ellopott retikült. A rádiófrekvenciás azonosítók egyfolytában mozgó felhőjében azonosítja az Anton Giorelli Habbajabba táskát semelyik másikkal össze nem téveszthető módon megjelölő chipet, amelyet nemrégiben jelentettek be Senhora Ana Luisa Montenegro de Coelho nevére. Előhívja São Paulo kétezer négyzetkilométeres, huszonkétmillió lélekből álló ideghálózati térképét; átvizsgál minden egyes külvárost, bairro-t, üzleti részt, favelát, plázát, sikátort, parkot, futballstadiont, versenypályát és főutat. Meg is találja, ahogy bíbor-rózsaszínen fityeg Gerson João Oliveira de Freitas könyökén, amint éppen ráhajol másodkézből szerzett robogójának kormányrúdjára, és neonlámpaként zümmögve vág át a hazafelé tartók tömegén az Ibirapuera mellett. Érvényes lesz egy szerződés: a tucatnyi magánkézben lévő biztonsági cég, amelyik költséghatékonyan tudja elérni a célszemélyt, automata licitálórendszerével leadja az ajánlatot. Tizenöt másodperc múlva az Ausztráliai Biztosítási Ügynökség elküldi a szerződést a Brooklin Bandeira Biztonsági Vállalatnak. Jól bejáratott, közepes méretű vállalkozás, ami az utóbbi időben területet veszített a fiatalabb, rámenősebb, harapósabb versenytársakkal szemben. Mindenre kiterjedő átképzést és pénzügyi átszervezést követően, új hozzáállással tértek vissza. Mindez egy retikül miatt? Amin bíbor meg rózsaszín virágok vannak? Ana Luisa Montenegro de Coelho még napnyugta előtt szerezhet másikat. Csakhogy valamire mindig rámásznak: keményen kell bánni a bűntényekkel, keményen a bűntények elkövetőivel. Általában a biztosítási stratégia megújítása idején. A Brooklin Bandeira Biztonsági Vállalat esetében vissza kell szerezni a cég hírnevét, a segurançái pedig veszélyesen unják, hogy egyfolytában 33
O Globo Futebol 1-et nézzenek. A garázsban beindul két Suzuki motorja. A motorosok sisakjának HUD-jába rögzítik az úti célt. A pótülésen tartózkodók ellenőrzik a fegyvereiket, és becsatolják magukat. Indul a játék. Ana Luisa kedves kis lakóparkja előtt fekete, bűzlő tócsává olvad a lefolyóban az egylövetű pisztoly, és a rácsról lecsöpög a csatornába. Az elkövetkező néhány napban szédült, mérgezett patkányok tántorognak majd elő a föld alól, hogy a Vila Mariana pázsitjain megdögölve, rövid életű megdöbbenést és szörnyülködést váltsanak ki a lakóközösségből. Edson, bal keze mutató- és középső ujjával, finoman megérintette halántékát: ezt a mozdulatot találta ki, hogy kifejezze, men�nyire felbosszantotta a bátyja, még olyankor is, amikor Gerson épp nem látja. Felsóhajt. – Mit akarsz mondani? Nem tudják kisütni a rádiófrekvenciát? – Ez valami új cucc. NP-chipnek hívják. Gerson eddig kávét szürcsölgetett és élvezte az édes, még kemencemeleg zsömlét a Hamilcar és Vigyori úr chipperiájánál. A pékség mögött parkolt, ami finom, reggeli zsömlét meg pão de queijo-t jelentett a chipperia ügyfeleinek, mialatt megoldották, hogy a lopott holmi eltűnjön az örökös megfigyelés angyalainak szeme elől. Harmadkézből származó lakóautóból dolgoztak, amit annyira telezsúfoltak számítógépekkel, hogy Hamilcar és Vigyori úr kiszorult belőle; odakinn laktak, sátorban meg ponyvatető alatt. Mivel minden út a chipperiához vezetett, ezért kulcsfontosságú volt a mozgékonyság. Gerson szemszögéből nézve az egész az időzítésen múlt. Általában tíz, legfeljebb húsz percbe tellett törölni a rádiófrekvenciás azonosítást – ennyi idő alatt a segurança emberei legfeljebb öt kilométeres környi zűrzavarra szűkíthetik a keresést. Ekkora terület átfésülése nem fér bele a költségkeretükbe. Amint elvész az azonosító jelzése, a többség megfordul és hazamegy. – Mennyi néz ki ebből a táskából? – Hamilcar félszemmel a papírt olvassa, közben az ekcémás hámlást kapirgálja repedezett bőrű lábán. – Háromezer real. 34
– Komolyan? – Ennyiért mennek el. Ilyen táskát nem lehet csak úgy szerezni. Se pénzért, se úgy, hogy lefizetnek valakit. Mondom. – Adok nyolcszázat, és ebben benne van már az is, amennyivel nekünk jössz, amiért kiszedjük belőle a chipet. – Kétezer-öt. Hamilcar elfintorodik, mert túlságosan is hirtelen tépte le a halott, fehér, sóval szórtnak látszó bőrdarabot, és feltárult a nyers hús. – Nem tanultál te semmit. Gondoltam, talán a csajomnak tetszene egy ilyen ajándék… Szereti az efféle csupa név meg ilyesmi cuccokat. De persze nem ennyiért. Aztán nyílik az ajtó. Vigyori úr lép elő a bűzlő lakóautóból. Infó szakon végzett a São Pauló-i egyetemen, a csapat hekkere. Magas, girhes zöld-foki, nagy, gondosan ápolt rasztával és olyan fogazattal, amitől úgy nézett ki, mintha egyfolytában vigyorogna. De ez a vigyor most nem passzol túl jól a kezében tartott, előágyszános ismétlő söréteshez. – Hé! Hé! Hé! – kiáltja Gerson, zsömlemorzsát fröcsögve. – Gerson, jó csávó vagy, de harminc másodperced van felszállni a motorra, és elhúzni innen. – Mivanmivanmivan? – Kapja el az ívesen felé dobott Habbajabbát Vigyori úrtól. – NP-chipes. Ahhoz hozzá se nyúlhatok. – NP? Mi a szar?! Tudós vagy. Értened kellene az ilyesmihez. – Informatikus vagyok, aki adatbázis-tervezésből írja a szakdolgozatát. Ez itt kvantumfizika. Keríts egy fizikust! Vagy egyszerűen csak menj le a folyóhoz és dobd bele! Eldöntheted, melyik, de én nem pakolok fel a brooklin bandeirante-k ellen. Viszont téged lelőlek. Gerson ekkor felhívja okos öcsikéjét. Edson pedig azt mondja: – Menj és dobd bele a folyóba! – Háromezer real. – Tesó, csak egy retikül. – Kell a pénz. – Megint tartozol valakinek? Jézus és Mária… Edson elhessegeti a kissrácokat a motorjától. Yam X-Cross 250-es terepmotor, zöld meg sárga, akár egy papagáj, akár egy futebolmez, Edson pedig – az édesanyját és az üzleti tervét kivé35
ve – mindennél jobban szereti. Csupa jeito, még egyenesen fel a falon is lehet menni vele. – Hadd beszéljek Vigyorival! – Oké – mondja Vigyori úr, miután Edson elmagyarázza, egyszerűen nem hagyhatja, hogy a topa bátyját megöljék, még egy retikül miatt sem. – Szerintem mind halottak vagytok, de megpróbálkozhattok a quantumeiro-kkal. – Azok kik? Milyen -eiro-k? – Quantumeiro-k. Tudod, olyan kvantumszámítógépek. Nincs meg? Feltörhetetlen kódok? Na, ők feltörik. Fizikusok. Megadhatom az elérhetőségüket, még nálunk is többet mozognak. De csak óvatosan velük. Fura szarságok történnek körülöttük. Edson Chilli Beans márkájú netszemüvegén megjelenik São Caetano rodoviatérképének hálózata; címke jelzi az egyik rendszámot, amint éppen északnak tart az R118-on. Edson elmereng azon, adott pillanatban pontosan mennyi chipes, kódtörő és quantumeiro nomadizál a nagy Sampa közútjain. – Megpróbálkozom velük. – Mit csinált ez a Gerson, hogy ilyen testvért érdemelt? – kérdezi Vigyori úr. – Ettől még nem lebzselnék itt sokáig a helyetekben. Edson ujjlenyomatára indul a Yamaha. A férfi előkap a hátizsákjából egy koncentráció-serkentőt, bedobja; ahogy a világ kitisztul, és tűélessé válik körülötte, lassan végigmegy a crente templom mögötti sikátorokon. Nem szeretné, ha az éjszakai eső után itt maradt pocsolyáktól sárfoltos lenne a fehér trapézgatyája. A De Freitas testvérek huszonhárom perccel később, a hetedik csomópont felhajtójánál találkoznak. Huszonhárom perc, hogy a Brooklin Bandeira géppisztoly-lőtávnyira szűkítse a lehetőségek körét. Edson folyamatosan figyeli egyéni készítésű visszapillantó kameráját az olajsimaságú, feketére festett segurançás, vadászmotorokat keresve. A Yamon elhúzhat előlük, olyan helyekre is be tudja vinni, ahová a nagy, szögletes gépek soha nem jutnak be. Viszont az alkoholos motorú, szaros kis libakergetőjét nyúzó Gerson nem. Edson alig akarja elhinni, hogy valamikor ezt használta. Magasban elhelyezett kamerák olvassák le rendszeresen a rendszámát, feje fö36
lött elhúzó műholdak terhelik a számláját. A törvényes oldalon járó üzletembernek nem könnyű a dolga. Aztán ott is van, kilóg a forgalomból, a quantumeiro-k barkentinja: a nagy, negyventonnás kamion, stabil százzal tolja a külső sávon. A kocsit a Fleshbeck Crew stílusában csicsázták ki kerubokkal, a tetőn az arkangyalok trombitáihoz hasonlóan krómozott, tetszetős ködkürtüteggel. Főtt/Fagyott Hús, ez áll a vontatmányon. Jó kis álca. Egyetlen zsaru se állítja meg, hogy átkutassa a rossz kaját. Edson egy intéssel beküldi Gersont a kamion szélárnyékába. Egy érintés a netszemüvegen, és behívja a Vigyori úrtól kapott címet. A kamion nyugtázásképpen felvillantja vészvillogóját, lehúzódik a leállósávra, és lelassul hetvenre, hatvanra, ötvenre, negyvenre. Felgördül a hátsó redőny, és egy black metálos izompólót viselő, középkorú fickó lendül ki egy láncba kapaszkodva. A mozdulat közben még a cigijét is sikerül megszívnia. Közelebb inti őket, még közelebb. A rámpa kinyúlik és leereszkedik. Acél az úton. Szállnak a szikrák az Oliveira-fivérek körül. A black metálos újra int: „Gyerünk, gyerünk! Fel a rámpára!”. Szikrák szóródnak szerteszét Edson körül, ahogy beáll mögé. Üzletember, nem motoros kaszkadőr. Előreóvakodik; a koncentrációs bogyó miatt képes mikrogyorsításokra, viszonylagos sebességek figyelembe vételére is. Kerék fenn, kerék lenn, kerék fenn, kerék lenn, kerék fenn – aztán ad egy kövérgázt, előreugrik a motor, ő pedig egyszerre fékez és száll le a kuplungról. A cigiző metálos elismerően int. Harminc másodperc múlva Gerson sápadtan, remegve áll meg a platón. Edson megpróbálja elképzelni, mit gondolhatnak a São Caetano-i rodovián közlekedők a nyakában rózsaszín retiküllel motorozó férfiról, aki most hajtott fel egy mozgó kamionra. Biztosan azt gondolják, valamilyen teleregény, és keresik a suhanókamerákat. „Hé! Benne vagyunk a Világ valaholban, tényleg benne vagyunk!” A black metálos felemeli a rámpát és nagy zörgéssel lehúzza a redőnyt. Elönt mindent a süllyesztett hangulatvilágítás fénye. Edson érzi, ahogy az arcát takaró netszemüveg mögött elkerekedik a szeme. A konténer hátsó része dokkolásra való, az első kétharmada kétszintes üzlethelyiség. Az alsó – a recepció – giccses karma café stílusú: csupa hosszú szálú szőnyeg, bőrből készült puffok, felfújható fotelok és nyurga lábakon álló zebrakárpitos kanapék. Amott egy 37
sor sport meg hírcsatornára hangolt képernyő, bonyolult kávéfőzőgép hozzávaló kávépincérrel, a háttérben halkan bossa nova szól. Fent van az iroda; a lenti klub lüktető aláfestésének megfelelő, éles árnyakat rajzoló neonfényes műanyag kocka. Plafonig állnak benne a szerverfarmok, huzalozások és feltűnő „folyékony nitrogén” feliratos tartályok. Edson egy alakot pillant meg mozogni a felhalmozott ládák között; libbenő vörös hajtincs. A mennyeket és a klubot fénylő, kék műanyagból készült csigalépcső köti össze. Ápolatlan hajú, csinos kosztümöt, fényes inget viselő traveszti királynő hajtogatja elő magát az egyik kanapéról. Hegyes orrú, makulátlanra fényesített kalózcipőt visel. – Szóval ez a retikül? – A bicha forgatja. – Azt hiszem, előbbutóbb be kellett következni ennek, ahogy egyre olcsóbb lesz a kvantumtechnológia. Sokkal egyszerűbb lett volna egyszerűen csak elhajítani. – A bátyám pénzt tud szerezni belőle. A kamion gyorsít: a segurançásoknak megvan a rádiófrekcenciás azonosító jele, és fogyasztják előlük az utat. – Ki tudjuk törölni. Nem a legutolsó modell. Fia! Bárkivel megtörténhet, hogy a cipője alapján beleszeret a másikba. Ez itt arany jacarébőr, telitalpú, a bokánál szíjas. Leereszkedik a csigalépcső legfelső fordulóján. Fölötte karcsú boka, nem túl telt, de pont jó combok, capri szabású, elkeskenyedő nadrágos fenék, a nadrág oldalán vékony, ék alakú bevarrás és az eddigiekhez illő, jacaré övig felszaladó fehér zsinór. A nadrág fekete kezeslábas része: a szabása kihívóan retró, válltöméssel, sújtással és giccses cipzárakkal a mellrésznél. Vadul bontakozik ki az összes részlet Edson felfokozott érzékei számára. Aztán előbukkan a fej is; harmadik generációs japonesa arccsont és orr… a szemét megcsináltatta: kerek, animés őzikeszempár. A haja az a szuperselymes egyenes szálú fajta, amilyet mindenki akar, de csak a japánoknak van jó DNS-ük hozzá. Idén megint a vörös a trend. Csúcsmárkájú Blu Mann netszemüveg díszíti a fejebúbját. – Jó kis szatyor – mondja. Edson nyitja a száját, de nem jön ki rajta hang. Ez nem szerelem. Még csak nem is vágy. A fogalom, ami megközelítőleg képes leírni ezt az érzést, az a bűbáj. Ha akadna egyetlen vallásos sejt is 38
a testében, talán imádatnak nevezhetné, a szó legősibb, legigazabb értelmében. Lenyűgözi a lány; mindaz, ami Edson mellette lehetne. Ott akar keringeni a gravitációs mezejében, körözni borzongatóan izgalmas világa, borzongatóan izgalmas ruhái, borzongatóan izgalmas barátai és a borzongatóan izgalmas helyek körül, ahol létezik. A lány a jeito-jával, amiről Edson úgy gondolja, hogy megdolgozott érte. Edson favelából jött söpredéknek érzi magát a lány mellett. Hozzá képest az is. – Nagyjából kétpercnyire vannak – veti a szemére a bicha. – Szeretnéd odaadni a táskát? – Ööö, nézhetem? – Nincs benne semmi néznivaló. Csalódni fogsz. – Nem hiszem. Szeretném nézni. – Fogod. Mindenki nézi. – Még kábé másfél perc – mondja a bichafiú. Gerson cafezinho-t kortyolgat. A nő hagyja, hogy Edson vigye fel a retikült. – Fia? Milyen Fia? A technikában két forgószéknek is alig akad elég hely. Annyi kábel van a helyiségben, hogy abból egy egész függőhidat is ös�szehozhatnának. – Kisida. – Gyorsan mondja, japános hangsúllyal, pedig a kiejtése egy tőrőlmetszett paulistanáé. Mikromanipulátor karok nyúlnak a fehér, megvilágított műanyag tálca fölé, amire a Giorellit teszi. Lehúzza a Blu Mann-t a szemére. Keze a levegőben táncol; a robotkarok gavotte-ot járnak a retikül fölött, ahogy keresik a rádiófrekvenciás azonosító chipjét. Edson látja, ahogy kísértetalakok és áramkörök suhannak át egyre növekvő nagyításban Fia netszemüvegén. – Ez a dal jó, ezt nagyon szeretem. Szereted a baile-t? – kérdezi Edson, ahogy a house ritmusra ugráltatja az izmait. – Pénteken lesz gafieria. Az egyik ügyfelem is dj-zik. – Be tudnál kussolni fél percre, amíg megpróbálok dolgozni? A karok megtalálják a jeladót, ráfognak. Ikonok jelennek meg Fia szemüvegén; szembogara táncol a kijelzőn, ahogy egymás után adja az utasításokat. Edson azon kapja magát, hogy figyelmét magára vonja az asztal üveglapja alatt fénylő tárgy. Kezét kétoldalt arca köré teszi, úgy nyomja az asztali géphez. Az üveg annyira hűvös, hogy pá39
rás lesz a leheletétől. Messze lenn, látszólag sokkal lejjebb, mint ami a nyergesvontató méretei alapján lehetséges lenne – a labor padlója alatt, a klub alatt, a kamion alváza és az út felszíne alatt – egyfolytában változó, fortyogó ragyogást pillant meg. – Az meg mi? – Végül homloka is a hűsítő üveget éri. – Valóság – mondja Fia. – Kvantumrészecskék szuperpozícióban. A fényt a számításhoz használt párhuzamos állapotokból átszivárgó vákuumfluktuációs fotonok adják. – Aha, szóval fizikus vagy – mondja Edson, és legszívesebben ráharapna a nyelvére: a bogyótól van, hogy ez a száj, amelyik eddig még soha nem hagyta cserben, most csak hülyeséget tud mondani? A csaj úgy néz rá, mintha odaszart volna az asztalra. Átnyúl Edson fölött, hogy lenyomjon egy gombot. A robotok kicsit arrébb mozdulnak, aztán visszaállnak kiindulási helyzetükbe. – Oké, kész. Biztonságos és névtelen. – Mi? Mármint, ennyire gyorsan? – Mondtam, hogy csalódni fogsz. – De hát nem történt semmi. – Tíz a nyolcszázadikon világegyetemben mentem végig a lehetséges kombinációkon. Az nem mondató semminek. – Hát persze. – A férfi hangja kétkedő. – Valahol mindig van válasz. Edson már hallott egy keveset erről – a feladatának tartja, hogy tudjon valamicskét mindenről, ami a szürkegazdaságban az övével szomszédos területeken működik –, most pedig saját szemével látta, mire is képes a tudomány. Mégis boszorkányságnak tűnik. Kvantumrészecskék szuperakármilyen pozícióban. Tíz a nyolcszázadikon világegyetem. Ez nem valóság. A valóság a zsákmány és költségkeret híján irodájukba visszasiető Brooklin Bandeirák. A valóság az olyan hülye emberek, akik képesek háromezer realt fizetni egy retikülért, meg az olyanok, akik képesek lopni egyet. A valóság az a kényszer, hogy eljusson valahová. – Ha te mondod – hagyta rá a férfi. Végül is, ha a lány tudatlannak tartja, akkor előnyt is kovácsolhat a helyzetből. – Viszont vacsora közben elmagyarázhatnád. – Inkább fizess ki most. Lenn, a klubban odaveti a retikült Gersonnak, mialatt a kosztümös bicha számlát nyomtat. Mozgás vonja magára Edson figyelmét; 40
valaki vagy valami odafenn, a kvantumgépek között. Lehetetlen. Senki nem tudott volna elslisszolni mellettük a neon lépcsőn. Vigyori úr figyelmeztette: „fura szarságok történnek körülöttük”. – Szívesen látjuk a készpénzt – mondja a bicha. Láthatnak szívesen bármilyen fizetési módot, akkor is lehetetlen. – Jobban jártok, ha nem tartoztok nekünk! – tanácsolja a black metálos. Edson ösztöne azt súgja, ő lehet a pénzeszsák a buliban. – Viszem a táskát – mondja Fia. Edson elkapja bátyja öléből. – Na, gafieira? – kockáztatja meg, ahogy a kamion beáll egy biztonságos parkolóba és zörögve felemelkedik a redőny. – José garázsa, Cidade de Luz. – Ne erőlködj – közli Fia, a quantumeira, de Edson tudja, hogy a nő mélyen belül, kvantumszinten, igazi bailekirálynő.