Falak mögött a világ by Ad Astra Kiadó

FALAK MÖGÖTT A VILÁG SF-antológia

Ad Astra 2014

„Sapiens” © Benyák Zoltán, 2014. „Megvilágosodás”© Bukros Zsolt, 2014. „Lángoló falak a kapszulám körül” © Csejk Miklós, 2014. „Oda, ahol a nap ragyog” © F. Tóth Benedek, 2014. „Kamrák” © Farkas Balázs, 2014. „A labirintus falai mögött” © Galántai Zoltán, 2014. „Prospektus” © Horváth György, 2014. „Határtalan” © Jónás Zsolt, 2014. „Nikotin City” © Királyházi Csaba, 2014. „Rossz konfiguráció” © Mészáros András, 2014. „Mugen Bejbe Beat” © Novák Gábor, 2014. „Hozzáférés megtagadva” © Puska Veronika, 2014. „Holt idők, ha kísértenek” © Szélesi Sándor, 2014. Az utolsó kocka” © Szilágyi Zoltán, 2014.

Borítókép © Sallai Péter, 2014. Szerkesztő: Szélesi Sándor, Kádár Zsolt Szöveggondozás, lektorálás: Kovács Andrea, Hertelendy Anna Korrektúra: Makai Nóra Műszaki szerkesztő: Királyházi Csaba Borítóterv: Csigás Gábor Első kiadás Hungarian edition © Ad Astra Kiadó, 2014. ISBN 978-615-5229-42-8 Felelős kiadó: Bakos Péter igazgató Nébali Kft. 1061 Budapest, Káldy Gyula u. 6. www.adastrakiado.hu 06-1-445 1344

Tartalomjegyzék Puska Veronika - Hozzáférés megtagadva

Bukros Zsolt - Megvilágosodás

Mészáros András - Rossz konfiguráció

Jónás Zsolt - Határtalan

Benyák Zoltán - Sapiens

101

Galántai Zoltán - A labirintus falai mögött

125

Szélesi Sándor - Holt idők, ha kísértenek

139

F. Tóth Benedek - Oda, ahol a Nap ragyog

177

Novák Gábor - Mugen Bejbe Beat

191

Csejk Miklós - Lángoló falak a kapszulám körül

211

Királyházi Csaba - Nikotin City

231

Szilágyi Zoltán - Az utolsó kocka

265

Farkas Balázs - Kamrák

281

Horváth György - Prospektus

295

Puska Veronika

Hozzáférés megtagadva

Puska Veronika 1983-as születésű szerző. Kiskamasz kora óta ír, kezdetben verseket és szépirodalmi novellákat. Első publikációi a putnoki Tóth Ede Alkotókör, majd a Magyar Írók Nemzetközi Szövetségének tagjaként jelennek meg. 2007-ben megszerzi biológus diplomáját a Debreceni Egyetem TT karán, és ez időre tehető, hogy érdeklődése a spekulatív fikció felé fordul. 2009-ben megjelenik első fantasy regénye Lamast öröksége címmel a Novum Kiadónál, majd három év múlva, 2012-ben a Kívánságod parancsom című misztikus regénye, a Kossuth Kiadó gondozásában (e-könyv pályázat). Pályázatok révén folyamatosan publikál sci-fi (Iustitia ante portas, Műszakváltás), és szépirodalmi (Terápia, Felehold) ihletésű írásokat. 2011-ben nemzeti különdíjas a Tilos Rádió sci-fi pályázatán, 2012– ben II. helyezést ér el az IEMed és az Anna Lindh Foundation 5. Sea of Words nemzetközi novellapályázatán.

Éljen a DNS alapú információtárolás! – gondolta keserűen Polimer, miközben szorongva babrálta az egyik hosszú, fülcimpájáról lógó csatlakozónyúlványt. Nehezen viselte, hogy több nyomasztó dologgal is meg kell birkóznia, sőt azok közül legalább egynek a megvalósítása a lehetetlent súrolja. Legjobb tudomása szerint a számítógépes vírusok nem fertőzik meg a felhasználót, barátjával, Radírral mégis ez történt. Olyanról már hallott, hogy tönkrementek a gépen futó szoftverek, esetleg kár esett a hardverben; de az emberben soha. Kivéve, ha a gép maga is szerves, és már szimbiózis alakult ki felhasználójával. Radírt alapos embernek ismerte, és nem tudta elképzelni, pontosan mibe keveredhetett. A másik dolog, ami nyomasztotta, hogy le kellett válnia a flórájáról. Hónapok óta kísérletet sem tett rá, és amikor sikerült, kifejezetten meglepte. A legtöbb hozzá hasonló bioetikus – az eredményes munkavégzés érdekében – anatómiailag jelentősen módosult: összenőtt a flórájával a tartós összekapcsolódás érdekében, és úgy alkottak teljes, működő egészt. Kevesek, jobban mondva csak a speciális, bioetikus pályát választók jogosultak a többteremnyi szerver munkáját kiváltó flórák otthoni birtoklására és használatára. A flórán végzett munka felbecsülhetetlennek számított, és Polimer nem is szívesen csatlakozott le róla. Ám most, a szobája nagy részét elfoglaló, biztonságot adó, óriási kaktuszra hajazó, élő berendezésétől távol, elárvultan kuporgott az őt szállító Nautilus 202-ben. Hogy elfojtsa a szeparáció okozta kellemetlen érzést, azzal vigasztalta magát, hogy egy semmiség miatt senkiért nem küldenek egy Nautilus 202-t. Polimer elismert szaktekintélynek számított: neves cégeknél végzett munkája során számos flórainformatikai újítást vezetett be, és komoly hibák elhárításában vett részt. Ezek után sikeresen függetlenedett a vállalatoktól, és szaktudását a maga szabta árakon kínálta azoknak, akik meg tudták fizetni.

A Nautilus 202 típusú tengeralattjáró egy vagyonba kerül, tehát jelenlegi megbízója sem szűkölködhet. Bár Polimer ízig-vérig a felszín szülöttének tartotta magát, és kifejezetten hiányolta az otthonára jellemző tikkasztó meleg szárazságot, a jármű páratlan faunamérnöki megoldásai elbűvölték. A tengeralattjáró megjelenése és működési elve, a mindent körbeölelő óceán bársonyos kéksége és a szellőztetőből áradó nedves, gazdag illat elvonta a figyelmét: megint nem ivott eleget. Az exbarátnője nem egyszer figyelmeztette Polimert: egy nap nem a túlzott flórázás lesz a veszte, hanem hogy elfelejt inni. – A flórád víztartaléka, amelyet megoszt veled, nem tart ki örökké, ezért tartalmaz integrált mesterséges tartályt. Időnként feltölthetnéd – javasolta a lány. Polimer még mindig emlékezett, mit felelt erre: – Lehet, hogy hasznos, de nézd csak meg jobban! Katasztrofálisan csúf. Körülbelül annyira hat természetesnek a tövisek közé elrejtett fémtartály, mint egy kertészetben a porzóautomata. Mint később kiderült, ez csak az első konfliktus volt, amelyet a lány kiélezett, hogy aztán könnyebb legyen szakítania. A testileg erősen módosított emberek gyakran megsínylették az együttélést a módosítatlanokkal. De mit számított, mennyire sikeres az ellenkező nemnél, ha már a barátját is veszély fenyegeti? Mihez kezd, ha Radír meghal? Akárhányszor eszébe jutott a borzas, fekete hajú, eszkimó származású srácra leselkedő borzalom, összeszűkült a gyomra. Újabb jel, hogy szimpatikus idegrendszere még működik, és flóra nélkül is életképes. A szakmájában ez hibának számított, viszont legalább néhányan még emberként tekintettek rá. Nem úgy, mint arra a szerencsétlenre, aki egybenőtt Százlábú márkájú, állati alapokra helyezett faunakamionjával… Így jár az, aki ritkán kászálódik ki egy rovar tulajdonságaival kombinált teherszállítóból. Állítólag már csak műtéti úton távolíthatnák el az ülésből, és amputálással választhatnák el a műszerfaltól és a kormánytól.

Polimer maga elé képzelte a tagot, és majdnem kidobta a taccsot. Émelygéséről eszébe jutott, hogy nem vette be a bioetikusok szentelt ostyájának nevezett, speciális zselével feljavított algalapocskát. A benne lévő hatóanyagok megnyugtatták zilált idegeit és lelassították az anyagcseréjét. Sajnos az ő hivatásában már speciális kiegészítő készítmények kellettek, ha huzamosabb ideig nem érintkezett a flórájával. Talán ugyanannyira messze áll a Homo sapienstől, mint a Nautilus 202-t vezető férfi, akinek kékes színű, nyálkás bőrfelszíne egy puhatestű epidermiszére emlékeztetett. Még két év, és ugyanúgy elválaszthatatlanul része lesz a tengeralattjárónak, mint a kamionos a Százlábúnak. – Uram, megérkeztünk – suttogta reszelősen a Nautilus 202 kormányosa. Többnyire azoknak ilyen a hangja, akik ritkán beszéltek. A célállomás zsiliprendszere ingolaszájként tapadt járművükre. Amikor az átjárás lehetővé vált, Polimer belépett a tudományos világ egyik legvitatottabb és leglenyűgözőbb intézményébe, a DNS Toronyba. Ám még mielőtt a Nautilus 202-t újra elnyelte volna a mélység kárpitja, végignézte, amint a sofőr kiereszti a levegőt az utastérből, és arcán szétterülő mosollyal üdvözöli a helyére beömlő hideg tengervizet. Női hang csendült a folyosón: – Ilyenkor őszintén elmerengek azon, hová lett az emberiség? Maradt-e még írmagja egyáltalán, vagy már mindenki a hivatásához módosult? A tűnődést hallva a bioetikus elszakította tekintetét a Nautilus 202-től, és figyelmét az eléje küldött alkalmazottnak szentelte. Szóltak, hogy várni fogják. Egy jó hírű intézmény részéről ez volt az elvárható minimum, és nem csak a szigorú biztonsági előírások miatt. Polimer alaposan felmérte a nőt: a nála egy fejjel magasabb, karcsú teremtéshez hasonló emberrel már régen nem találkozott.

– Ön érintetlen – hebegte, és ügyet se vetett a nő feléje nyújtott jobbjára. Lenyűgözte és összezavarta, hogy a fehér köpenyt viselő, haját kétoldalt divatosan felborotvált frizurájú nő sem részben, sem egészben nem hasonlított növényre vagy állatra. Nézte, és ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna megmondani, mi a foglalkozása. Már pedig olyan korban éltek, amikor ezt bárkiről könnyedén le lehetett olvasni. A nő tekintete végigsiklott a saját karján, majd megállapodott a kézfején. Polimer is odapillantott, és a varázslat elillant: a furcsán megnyúlt és deformált ujjak laboratóriumi munkáról árulkodtak. A nő, Polimer csalódott képét fürkészve, udvariasan elmosolyodott. – Ha gazdagabb lennék néhány millióval, megengedhetném magamnak a test változatlanságának luxusát. Hiába, a többség életmódja nyomot hagy a fizikumán. Dr. Tamara Dawal vagyok, és önt elnézve, csakis Dr. Itil Massarét üdvözölhetem. Polimer a doktori titulus hallatán megrázta a fejét: – Kedves, hogy megelőlegezte nekem a diplomát, de csak Itil Massare. Ezt is ritkán használom, a szakmában Polimer a nevem, és kérem, nézze el, de nem foghatok kezet önnel. Az ujjaim elengedhetetlenek az összeköttetéshez, a koordinációhoz a flórával… Szóval a munkám hatékonysága múlik rajta. – Elnézést – rebbent meg Dr. Tamara Dawal szempillája. – Annyira leköt a DNS Torony ellen elkövetett merénylet, hogy elfeledkeztem a bioetikus kéz érzékenységéről. – Semmi baj, inkább vezessen azonnal Radírhoz! Beszélnem kell vele, mielőtt nekilátok a konkrét munkának. – Természetesen. Kérem, kövessen! Ha nem figyel, még eltéved valahol. A DNS Torony olyan, akár egy labirintus. Dr. Tamara Dawal nem túlzott. A DNS Torony egy vízkarcoló volt. A köznyelv így nevezte azokat az épületeket, amelyek az óceán felszínéről a mélybe nyúltak. A hatalmas, spirálisan megcsavarodott, rugalmas szerkezetű, roppant építmény teteje

a tenger felszínén lebegett, míg a torony többi része lenyúlt az óceánba. A modern hidroarchitektúra egyik kivételes csodája a Syntesis vállalat jóvoltából nézett ki ilyen fenségesen; a legnagyobb erényét mégsem ez jelentette: az építmény a vállalat egoadatbankját rejtette. Az építészmérnökök, a biológusok, a genetikusok, a citológusok és a Polimerhez hasonló bioetikusok mind elámultak a DNS Torony rendkívüliségén. A Syntesis nemcsak támogatta a DNS alapú adattárolást megcélzó fejlesztéseket és kutatásokat, de maga is élenjárt az újszerű technológia használatában. A DNS Torony számos vagyonos és befolyásos személy szervesen tárolt személyiségének és ismeretanyagának mentését, azaz egójának gyűjteményét jelentette. Az örök élet, íme, valósággá vált: jöhetett betegség vagy baleset, csak egy klón, és a folyamatosan frissített ego kellett ahhoz, hogy az ember ott folytassa az életét, ahol megszakadt. Amennyire rajongtak a tudomány jeles képviselői a Syntesis tevékenységéért, annyira szerették volna eltörölni föld színéről az emberi tudat klóntestbe való újratöltését ellenzők a céget. – Úgy tájékoztattak, nagyjából tizenkét óra telt el az illegális behatolás óta, és képtelenek úrrá lenni a Syntesis floristái az okozott üzemzavaron – fogott bele a helyzet felmérésébe Polimer. – Hogy fordulhatott ez elő? Úgy tudom, a DNS Torony szakemberei a legképzettebbek. Dr. Tamara Dawal bólintott. – Úgy, Mr. Polimer, hogy a behatoláskor a legtöbbjük kapcsolatban állt az Arbor Vitae-vel. Tekintettel arra, hogy az ellenünk elkövetett támadás fizikailag is pusztító hatással járt, ők az illegális behatolás pillanatában életüket vesztették; a többiek a behatolás után, a riadóra adott válasz felszámolása alatt hunytak el. Cégünk a legutolsó esetben kér fel önhöz, és Mr. Kilaun Atanarhoz, azaz Radírhoz hasonló, cégünktől független, hozzánk semmilyen szállal nem kötődő bioetikust.

Polimer döbbenten hallgatta a doktornőt. Sejtette, hogy nagy a baj, de azt nem, hogy ennyire. A DNS Torony központi adattárát nevezték az Élet Fájának, azaz Arbor Vitae-nek. Akár igazat is lehetett volna adni a szélsőségeseknek, amikor a Syntesis vezetőit istenkomplexussal vádolták, hiszen az elnevezés vitathatatlanul a bibliai fára utalt, azt viszont senki sem tagadhatta, hogy az egyik legjobban védett ego-gyűjtemény volt, és a létesítmény egész létét meghatározta. A DNS Toronyban folytatott sejttani kísérletek elenyésztek a fő feladat mellett, amely a vagyonos emberek tudatáról készült másolatok, azaz az ego tárolását jelentette. Polimer el nem tudta képzelni, mi tehette tönkre egy kiemelten és különlegesen őrzött flóra teljes kezelőszemélyzetét. Szimpla vírus nem képes ilyesmire, egy komolyabb támadás esetén pedig kétséges, eleget tud-e tenni a felkérésnek, miszerint szigetelje el a probléma okozóját. – Versenyt futunk az idővel, és nem csak a barátja miatt – idézte fel a Syntesis egyik bennfentesét, aki felvette Polimerrel a kapcsolatot. – Cégünk nem tarthatja sokáig titokban, mi történik a DNS Toronyban. Mire sajtótájékoztatóra kerül a sor, a károk beismerése mellett pozitív hírekkel is szolgálnunk kell. Ha ez nem történik meg, elpártolhatnak a befektetők, és mindaz, amiért küzdöttünk, köddé válik. A DNS Torony tejfehér üvegfalait lassan maguk mögött hagyták, megérkeztek a létesítmény központjába. Dr. Tamara Dawal engedélyezett Polimernek egy kis pihenőt a 32. emeleten; nem ő volt az első, akit az egész tornyot hosszában uraló Arbor Vitae a puszta méretével és megjelenésével megtorpanásra késztetett. Polimert mellbe vágta a meleg üvegházi pára. Fokozatosan bőre alá kúszott az Arbor Vitae tompa lüktetése, megcsapta orrát a gigászi növény balzsamos illata. Az Arbor Vitae lenyűgözően hatalmas ágai kusza lombozattá fonódtak, szemfájdí-

tóan zöld színe uralma alá vonta a DNS Torony sápadt falait. Gyökerei mélyre nyúltak, az épület alsó traktusába. Polimer átadta magát a látványnak és a szagoknak. A növény méreteinek tükrében elismerte, hogy az Arbor Vitae könnyűszerrel elraktározhatná a Föld összes tudását génekbe kódolva, az emberiség összes egójával együtt. A Syntesis megalkothatná a Tudás és Élet Fáját, és ismerve a cég nagyravágyását, talán pont ez lehetett a cél. A bárki által hozzáférhető leírásokból tudta, hogy a flóra felszíne selymes felületű, ám nem érdemes nagyon tapogatni, mert egyfajta ragacsos váladékot választ ki, amely az emberi bőrrel érintkezésbe lépve súlyos allergiás reakciót okozhat. Ettől függetlenül szabályos bemetszéseket fedezett fel, amelyeknek a szélén gyantacseppek csillantak meg a DNS Torony puha, szórt fényében. Polimer tudta, az így fakasztott nedveket rendszeresen begyűjtik, és a gyógyászatban felhasználják. Polimer örült, hogy Dr. Tamara Dawal türelmetlen sürgetés helyett megvárta, amíg kikerül az Arbor Vitae bűvköréből. A nő ezután Radírhoz kísérte. Ha valaki, akkor ő biztos felelni tud arra, mi vár rá. Létfenntartó flórákra számított, ehelyett nyakig betakart eszkimó barátját elavult kórházi gépekre kapcsolva találta. Radír máskor egészségtől zöldellő arca most sötétben tartott növényként sápadozott, levert arckifejezése pedig végképp nem vallott rá. – Mik ezek a fémek benned? – bámult Polimer az infúzióra. – Miért nem vagy elkülönítőben? Radír elgyötörten nézett fel rá, lehunyt szemhéja megrebbent. – A két dolog összefügg: a vírus, amit elkaptam az Arbor Vitae-től, emberre nem veszélyes, viszont a flórákra igen. Faunára nem mertek rákötni, bioetikusként nem vagyunk kompatibilisek. Olyan lenne, mint a savanyú uborka a lekváros kenyérrel…

Polimer ezt nem tartotta a legjobb hasonlatnak – elvégre a savanyú uborka és a lekvár alapanyaga is növény –, de Radírra hagyta. Az ő állapotában ez elnézhető tévedés. – Kérem, beszéljék meg, amit kell – szólt közbe finoman Dr. Tamara Dawal. – Megyek, és szólok a technikusoknak, hogy készítsenek elő egy munkaállomást az ön részére, Polimer. A nő magukra hagyta őket. Polimer nyomban megragadta a lehetőséget, hogy nyíltan beszéljen: – Jöttem, ahogy tudtam. Áruld el, mi képes végezni a DNS Torony összes floristájával, és kiütni téged? – Az Arbor Vitae immunrendszere. Vagyis amit abból a MIERI meghagyott. Polimer semmit nem értett, így Radír kénytelen volt elmagyarázni az egészet. – Feltételezem, azt tudod, illetéktelenek hatoltak a DNS Toronyba, hogy szabotálják az itt folyó munkát. A merénylők a Lézió tagjai voltak. Belső segítséggel kijátszották a biztonságiakat, aktiváltak néhány vészterminált, és azon át feltöltötték a vírust az Inhibitorra. – Ami összezavarta az Arbor Vitae védelmét? – Pontosan. Végül sikerült kiiktatni a Léziósokat, és elkapták a belső segítőjüket is. Tőle megtudtuk az eredeti szándékukat. A vírus célja az, hogy az Inhibitort az Arbor Vitae-ben tárolt egók ellen fordítsa. Ezt a Syntesis floristái ugyan megakadályozták, viszont nagy árat fizettek érte. Akkor riasztottak engem, tegyem meg, ami tőlem telik, lehetőleg adatveszteség nélkül. – Ezeknek a Léziósoknak vakuolum van agysejt helyett a koponyájukban! – háborgott Polimer. – Így nekimenni egy olyan fantasztikus élőlénynek, mint az Arbor Vitae! – Hagyd a kirohanást a propagandistákra! – sóhajtott Radír. – Elvégre egy Lézió-tag és egy bioetikus között csak elvi különbség van.

– Egy meglehetősen fontos különbség. A Léziósok transzhumanizmus ellenesek, és nem riadnak vissza a szélsőségektől sem, szerintünk viszont ez az emberiség jövője. Radír vállat vont. Homlokán és ajka fölött izzadság fénylett. Polimer kérésére letörölte egy puha kendővel. – Meddig jutottál a vírussal? – Adeninnek, az asszisztensemnek, sikerült kitakarítania egy munkaállomást, azon át csatlakoztam az Arbor Vitaehez. Ha nem vírus ellen kellett volna küzdenem, ez lett volna életem legemlékezetesebb pillanata. Hazudnék, ha azt állítanám, kellemetlen volt, de jobb szeretem, ha a flórák védelmi rendszere felismer. Azt reméltem, ha áttöröm az Inhibitort egy bent felejtett belépési ponton, akkor lejjebb vehetem az érzékenységét; vagy ami még jobb, ideiglenesen kiiktathatom, amíg elszigetelem a fertőzött területet. Csakhogy elnéztem az egészet. A vírus tönkretette az Arbor Vitae immunrendszerét. Gyakorlatilag kiforgatta önmagából. Egy az egyben a vírust támogatja, vagy aminek nagyobb a valószínűsége, az Inhibitor módosult valami mássá, ami ravaszul a régi Inhibitornak álcázza magát! Én meg besétáltam a csapdába: amint hozzápiszkáltam, riadót fújt. Az Inhibitor álcája azonnal lehullott, és szembe találtam magam egy tövissövénnyel. Mit szembe… a közepébe estem. Felszúrt, akár tövisszúró gébics a táplálékát. – Sokkal óvatosabbnak kellett volna lenned! – Késő bánat. Azért ennek is láttam némi hasznát, mert lelepleztem a vírust. Viszont képzetlen vagyok az önvédelemhez. Mire észbe kaptam, a testem módosulásai miatt engem is megfertőzött. Rajtam nem dolgozott florista csapat, hogy megakadályozzák a vírus eredeti hatásmechanizmusának kibontakozását, így telibe kaptam az egészet. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Polimer rosszat sejtve, mire Radír lassan előhúzta kezeit a testét fedő takaró alól.

Csúnya, szürke szélű, fekete sejtelhalásos foltok borították a kézfejét, alkarját. Az elszíneződés, mint valami kesztyű, már túlért a könyökén. A bioetikus ujjai és az alkarjából kinövő csatlakozónyúlványok elszáradtak. Polimer egy pillanatra megszédült, de hősiesen állta a látványt. – És ez még csak a kezdet – dünnyögte Radír. – Kapok ugyan immunerősítőket, mégis tudom: bioetikusi pályámnak befellegzett. Nyúlványok és módosult karok nélkül lehetetlen a flórához kapcsolódni… – Minek is nyúltál hozzá! – feszült meg Polimer álla. Radírt fiatal, de ígéretes bioetikusnak ismerte. Elviselhetetlennek tartotta a gondolatot, hogy egy rendellenes, emberre is veszélyes flóra-vírus tönkreteszi barátja karrierjét. – A Lézió csak az alkalmat várta, hogy előrukkoljon egy olyan fertőzéssel, ami nem csak a flórákra, faunákra, hanem a használóikra is veszélyes. Minden vágyuk az volt, hogy hasonuljanak! – Most már mindegy, a baj megtörtént. Amúgy kaptam egy remek ajánlatot. Holtamig elég pénzösszeget ajánlottak azért, ha rögtön megkezdem a vírus felszámolását. – Mégis, kitől kaptad ezt az öngyilkos ajánlatot? – háborgott Polimer. – Attól, aki a vírusnak a MIERI nevet adta – szólalt meg valaki a bioetikus háta mögött. Polimer mérgesen megfordult. Az ajtóban álló fehér tunikás, vászonnadrágba bújt férfit mintha katalógusból vágták volna ki. Fiatal testéről és koros, tapasztalt emberekre jellemző pillantásáról lerítt, hogy vagyonos klónszemély. Félhosszú szőke haját a füle mögé söpörte, csuklóján platina karperec villant. – MIERI? – kérdezett vissza. – Az anyanyelvemen annyit tesz: rózsa. Csipkerózsa. Találó, nem? – vonta fel szemöldökét az újonnan érkező. – Alvó egókat őrző, áthatolhatatlan, tüskés sövény, amely minden hős bioetikus lovagot a halálba küld.

Polimer szeme összeszűkült. – A barátom még él, nincs joga a jelenlétében halált emlegetni. – Pardon. Még be sem mutatkoztam – jött közelebb. – Duvali vagyok. Polimer elkomorodott. Reksen Duvali volt a Syntesis egyik főrészvényese. Vele aztán hiába szállna csatába. Annyit tehet, hogy makacsul hallgat. Duvali azonban nem zavartatta magát: – Sajnálom, hogy a floristáink beavatkozását jogosulatlannak minősítette az Inhibitor, és eltúlozta a rájuk adott válaszreakciót. Mindent megteszek a barátja kárpótlásáért. Ennek ellenére nem mondhatok le az új behatolási kísérletről. – Miért éri meg még egy bioetikust megfertőzni? – A lányom, Neza egója. Odabent van az Arbor Vitae-ben, és szükségem van rá. Tegnap szenvedett végzetes motorbalesetet, a klónja készen áll a mentés betöltésére… Polimerre rátört a felismerés: – Tehát miatta időzítették mostanra a támadást! Nemcsak tudományosan küldenék a Syntesist a sírba, személyesen is érinti az eset! – Sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom – tárta szét kezét Duvali, mintha sajtótájékoztatón lenne. – Az ajánlatomat viszont elfogadta, hiszen eljött. Polimer legszívesebben a férfi képébe vágta volna az igazságot: elsősorban Radír miatt vállalta el az ügyet. Akkor is, ha az összeg, amit a Syntesis felkínált, lehetővé tenne számára olyan beavatkozásokat a testén, amik sem emberi mivoltát, sem bioetikusi képességét nem vágnák gallyra. Reksen Duvali fölényesen elmosolyodott, mintha sejtené, mi jár Polimer fejében: – Az ön számára elkülönített juttatás új emberré tehetné. Olyan bioetikussá, aki szavak nélkül kommunikál a szaktársaival, és fejlettségénél fogva olyan bonyolult adatbázisokat is feldolgozhat, amiről egy hagyományos bioetikus nem is álmodhat.

Ezt az életmódot csak a legtehetősebbek engedhetik meg maguknak, hiszen a kívánatos állapot fenntartása horribilis ös�szegeket emészt fel. – Maga meg akar engem venni – fúlt el a haragtól Polimer hangja. – Felfoghatja így is. Vagy úgy, hogy ön megmenti egy ártatlan fiatal lány életét. Rólam akárki akármit mondhat, de Neza nem érdemli meg a neki szánt sorsot. Jöjjön, nézze meg őt, hátha a lányom majd segít eloszlatni a kételyeit. Reksen Duvali átkísérte egy másik kezelőbe, ahol létfenntartó flórára kapcsolva egy gondosan betakart, törékeny, fiatal lány szunnyadt. Alig lehetett tizenhét éves. Polimernek erővel kellett emlékeztetnie magát, hogy amit lát, az csak egy klónburok. Hiába a hamvas arc, a finom ívű ajkak, a rakoncátlanul göndörödő szőke fürtök, a meg-megrezzenő, hosszú pilla. Neza Duvali megjelenése ártatlanságot és ifjúságot sugárzott. A lány apja Polimer füléhez hajolt: – Tőlem akár vissza is utasíthatja az ajánlatunkat, de amíg mi itt morális kérdéseken vitatkozunk, értékes másodpercek telnek el a MIERI javára, a lányom ellenében. Polimer bólintott. A Syntesis ígérete több mint csábítónak tűnt, de a kérdést mégis Neza Duvali látványa döntötte el. Elveiért síkra szállt volna akárkivel, de sosem egy ártatlan lény kárára. Nem rajongott az egók és a klónok szülte örökéletért – a flórákkal dolgozók élethossza így is meghaladta a hagyományos emberekét – de nem is vetette úgy meg, mint a Lézió, és más transzhumanizmus-ellenesek. Nezát látva pedig úgy érezte, a lány megérdemel egy új esélyt. Dr. Tamara Dawal beváltotta ígéretét. Kerített egy munkaállomást, amelyen dolgozhat. Adenin, Radír technikusa, kérdőn pillantott fel rá a mozgó labor közepéről. Egy jó bioetikus sosem dolgozott labortechnikus nélkül. Polimer csak azért nem hozta magával a sajátját, mert ismerte annyira az

alacsony, nagy orrú Adenint, hogy rá merje bízni magát. Ő fogja feltölteni olyan vegyületekkel a testét, amelyek segítik a férfi immunrendszerét, amikor bemerészkedik az Arbor Vitae-be. – Te mivel mész be? Radír egy Makrofág koktélt kért, de sajnos nem sokra ment vele. – Keverj nekem Toxint! Adenin szemöldöke a magasba ugrott. – Az nagyon veszélyes. Akár ellened is fordulhat. – Pont azért kérem. Kíváncsi vagyok rá, a MIERI hogyan veszi, ha alágyújtanak. A lány félve pillantott a Dr. Tamara Dawallal értekező Reksen Duvalira. – Ha a vírus eléggé beindul, nemcsak ugyanúgy járhatsz, mint Radír, de eliminálhatja az egókat is. Igen törékeny az egyensúly, amit a cég floristái létrehoztak, és az sem tett jót neki, hogy Radír belekotorászott. A MIERI most olyan, mint egy szöges korbáccsal hadonászó, bősz smasszer. – Majd odafigyelek. Esetleg adok a vírusnak valamit, amit kedvére rongálhat, amíg én végzem a dolgom… A terv már készen állt, de a kivitelezéséhez be kellett lépnie az Arbor Vitae-be. Ehhez Polimer először átöltözött egy testhezálló, ujjatlan, hidegzöld overallba, és vett egy gyors fertőtlenítő zuhanyt. A permet alatt ácsorogva lenézett elvékonyodó, köröm nélküli ujjaira, lágy csontozatú kezére. Mindkét hüvelykujja úgy módosult, hogy szükség esetén biopsziát is végezhessen. Márpedig ahhoz, hogy Reksen Duvali lánya egóját kiszedje az Arbor Vitae-ből, ez elengedhetetlen lesz. Könyökhajlatában, alkarjának külső élén finom, sérülékeny, lepkék pödörnyelvéhez hasonló módon feltekeredett indák sorakoztak, amelyek most akarata szerint kitekeredtek. Színben eltértek világoszöld bőrétől, enyhén sárgás árnyalatuk viszont egészségesnek számított. Kinyújtóztatta valamen�nyit, ezzel együtt a fülcimpájáról, a füle mögül, és a tarkójánál eredő vastagabb nyúlványok is spirálisan megtekeredtek.

A tusolást Adenin oltása követte, amelyet a lány rutinos mozdulattal adott be Polimernek. – Fél óra áll rendelkezésedre, hogy kigyere. A Toxinnal egyszerre csak ennyi időt tölthetsz el bent biztonságosan. Ha közeledik az idő, mindened viszketni fog. Onnan számítva 10-12 másodperced lesz lecsatlakozni. Ha ezt elmulasztod, külsőleg fogom kényszeríteni a leválást, és attól eléggé pocsékul fogod érzed magad. Polimer bólintott. A munkaállomás egy vékony hártyával fedett, zselével teli, üregszerű betüremkedés volt az Arbor Vitae falában. A hártya meglehetősen képlékenyen viselkedett, így behatoláskor az anyaga nem repedt fel, a betüremkedés gélszerű tartalma is bennmaradt. Mennyivel másabbnak tűnt ez, mint otthon a Cactus 60A mellé állított vacak fotel! Az üreg mérete miatt Polimer kényelmesen elhelyezkedhetett odabenn. Levegőt nem vett, de a sűrű növényi nyálka miatt nem is tudott. Alig ült le, a betüremkedés belső, növényi szőrökkel borított falából hajlékony csövecskék indultak a könyökhajlatába. Amíg odabent lesz, az Arbor Vitae gondoskodik az oxigén-, tápanyag-, és folyadékellátásáról. Enyhe, csiklandozó érzéssel járt, amíg a férfi nyúlványai összekapcsolódtak az Élet Fájának megfelelő csöveivel. Egyszeriben elfelejtette, mekkora erőfeszítéssel jár két percnél tovább benntartania a levegőt, ebből ismerte fel, hogy az idegrendszeri kapcsolat létrejött. Az Arbor Vitae felülbírálta ezt az alapvető reflexet. Hálát érzett emiatt a többszörösen biztosított védelmi rendszer miatt, amely megakadályozta, hogy a hiperagresszív MIERI a csatlakozást megbabrálva tönkretegye a hozzáférést. Polimer kinyitotta a szemét, de nem a munkaállomás zselétartályának rugalmas falát látta maga előtt, hanem egy hatalmas, kapuszerű képződményt, amely leginkább egy felnagyított növényi sztómakomplexre hasonlított. A bioetikus imádta azt a

folyamatot, amely során a nyx által felfogott és közvetített ingereket olyasminek képezte le az agya, ami kapcsolatban állt egy flóra univerzumával. A nyx munkájának nélkülözhetetlen része. Mesterségesen kitenyésztett, flórába oltott amőbaszerű képződmény, amelybe átvitt értelemben minden bioetikus belebújt, ha a flórában járt. Nevét egy norvég kutató javasolta, és valóban illett arra, amire használták: a bioetikus a tudatát ideiglenesen beleplántálta a nyxbe, és így beléphetett a flóra birodalmába. A sztómakomplex jelképezte a belépési pontot az Arbor Vitae-be. Két babszem alakú zárósejt, és a zárósejteket támogató egy-egy melléksejt alkotta. Ha Polimer fel tudja tárni a zárósejtek szabályozta légrést, azaz a sztómát, akkor nekiláthat Neza Duvali egójának kivonásához. Előtte azonban még ki kellett iktatni vagy be kellett csapni a MIERI-t. A megfertőzött Inhibitor jelenlétét már a tényleges összeütközés előtt érzékelte. A sztómakomplexen kívüli, máskor víztiszta, átlátszó nedv enyhén zavarossá vált, és marta Polimer, vagyis a nyx falát. Polimer emlékeztette magát, ha nem vigyáz, az amőbatestet érő ingerek a munkaállomásban tartózkodó saját testére is kihatnak, és kipattoghat a bőre az irritációtól. Általában csak akkor reagáltak a flórák a behatolóra, ha az már a sztómakomplexen belül tartózkodott, ám a riadó utáni felfordulás felborította a megszokott rendszert. Polimer, bízva reakcióidejében és a beléoltott Toxinban, megkísérelt a sztómakomplex közelébe kerülni. Normális esetben elég érintkezésbe lépni a zárósejtekkel, és ha a megfelelő vegyületet juttatja beléjük, akkor feltárul a légrés. Ez itt korántsem tűnt olyan egyszerű feladatnak, mint amilyennek elképzelte. Minden flóra más és más vegyületet fogadott el belépési kódként. Egy nyx gyakorlatilag mikroszkopikus vegykonyhának minősült, hiszen helyben kellett összeállítania a megfelelő receptet.

Polimernek nem tetszett, hogy síkos, taszító nyák borította a zárósejtet. Alig érintette meg a nyx egyik alaktalan tagjával, máris nekiállt besűrűsödni körülötte a sztómakomplexen kívüli folyadékréteg. Fenyegető, sötét fonalak materializálódtak a nyákban, amelyeket ha hagy elburjánzani, akkor könnyen úgy járhat, mint Radír: tövisre húzzák, nyxestül. Visszahúzódott. A bioetikus bosszankodása végigfodrozódott az amőbán. Valahogy el kéne érnie, hogy a MIERI ne fenyegetést lásson benne. Ahhoz viszont eleve ismerős elemként kéne belépnie a köztes rétegbe. Gondterhelten húzta vissza jelenlétét, és ugyanebben a hangulatban mászott ki a munkaállomásból. – Mi történt? Alig voltál bent tíz percet – szaladt fel Adenin szemöldöke. – Valami gond akadt? – kérdezte Reksen Duvali. Polimer rájött, a férfi tisztában lehet a bioetika alapjaival, hiszen egy biopsziához tíz perc sosem elegendő. – Nem, uram – törölte le a fejére ragadt zselét, Adeninnek viszont halkan egészen mást mondott: – A Lézió ezt jól kitalálta. El se tudom képzelni, hogyan állították le a MIERI-t a cég floristái, ha be sem lehet jutni az Arbor Vitae-be. – Mért ne lehetne bemenni? Radírnak sikerült, ott akadt össze a MIERI-vel. – Lehet, hogy akkor még csak bent randalírozott, de azóta a vírus már a köztes rétegben is megjelent. Úgy gondolom, Radír a belépéssel sokkal nagyobb bajt csinált, mint hiszi. Elérte, hogy az Arbor Vitae lezárja önmagát. Adenin arca megnyúlt, keze tanácstalanul babrálta a közeli, vegyi komponenssel teli rügyek egyikét. – Mihez kezdesz ezután? – Radír említette, hogy elkapták a Lézió belső emberét. Beszélni akarok vele.

Amint előadta Dr. Tamara Dawalnak az óhaját, elintéztek egy találkozót egy két szinttel feljebb fogvatartott szabotőrrel, egy különlegesen kiképzett helyiségben. A fekete bőrű, megkötözött nő, akinek fülmögötti és tarkójához csatlakozó rövid, fejletlen nyúlványai bioetikus gyakornokra utaltak, egy óriási Vénusz légycsapójára hasonlító berendezésben ült. Ha a kelleténél jobban megmoccant volna, a levelek összecsukódnak, beindítva az emésztő folyamatokat. Polimer gondterhelten szólalt meg. – Doktornő, ugye tudja, hogy az efféle eszközök, el nem ítélt személyek esetében, törvényellenesek? Vagy statáriumot tartottak cégen belül? – Azóta változott a törvény. Nem törvényellenes, csak nem javasolt. Nem jutott jobb az eszünkbe. Miss Faiia azzal fenyegetőzött, befejezi, amit félbeszakítottunk. – Mi történt a kezével? – Felfedeztük, hogy vegyületek tárolására alkalmas kinövések vannak az ujjaiban. Eltávolítottunk őket, mielőtt megtudhattuk volna, mit tartalmaznak. Polimer most már komolyan kijött a sodrából: – Önök megcsonkítottak egy embert?! Dr. Tamara Dawalnak a szeme se rebbent. – Így láttuk jónak. Egy kezdő floristának semmi ilyesmire nincs szükség a kezében, veszélyforrást jelentett. A rabságban tartott nő szórakozottan figyelte Polimerék vitáját, a férfi pedig eldöntötte, Dr. Tamara Dawal társasága nélkül kérdezi ki a foglyot. – Egyáltalán nem értek egyet azzal, amit önnel műveltek, Miss Faiia. – Benignus vagyok, és hidegen hagy az együttérzése, bioetikus. Tudom, miért van itt: kifogott a tudományán a vírusunk, és reméli, hogy együttműködést csikarhat ki belőlem. Jobban teszi, ha máris távozik, megspórolhatja a felesleges szájtépést.

Polimer homloka ráncba szaladt. – Miért pont Benignus? Jóindulatú daganatként definiálja magát? – Mi más lennék? Nincs abban bűn, ha tönkreteszek egy törekvést, amely rosszat eredményez. – Miért lenne elítélendő az a kutatás, amit az Arbor Vitaevel folytatnak? – Hol él maga, bioetikus? Ha nem a saját lábán állna előttem, azt mondanám, agyára ment a klorofill. Hol volt akkor, amikor az első egót létrehozták, és megerőszakoltak vele egy klónt? – Megerőszakoltak? – Polimer mély levegőt vett, kiegyenesítette az idegességtől felkunkorodott, fül mögötti nyúlványait. – Nézze, Miss Faiia, nekem nincs arra időm, hogy ideológiai kiselőadást hallgassak arról, mi a nemes abban, amit tesznek, és aminek eredményeképpen munkájukat végző floristák tucatja lelte halálát. Egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy tudták, mit hívtak életre a MIERI-vel. – Ó, már nevet is adtak neki! – mosolyodott el átszellemülten a nő. – Történelmi események résztvevője, bioetikus. A vírusunk ezen a néven fog bevonulni a flórák adatbankjába! – Hidegen hagy a hírnév, csupán azt szeretném tudni, azt is betervezték-e, hogy megfertőzzék az Arbor Vitae lényegét? Faiia kérdőn félrebillentette a fejét. – A lényegét, mármint a lelkét? Ön vérbeli bioetikus lehet, ha elhiszi, van annak a méretes dudvának lelke. – Ha elhivatott gyakornok volna, sosem említené ilyen lekezelően, és tudná, ez nem mese. Ha elég képzett lenne, tudná, a flórák lényegén múlik, beléphetünk-e a birodalmukba vagy sem. Csakis a flórával létrejött harmónián át lehetséges egy bioetikus nyxét beengedni. Most viszont a MIERI már a köztes rétegben is jelen van, ott, ahol semmi keresnivalója nem lenne! Faiia vállat vont. – Így jár az, aki nem közülünk való.

– Tessék? – Miután ilyen leereszkedően közölte, hogy trehány és kezdő senki vagyok, akár el is mondhatom, semmire se megy a fene nagy kurázsijával: csak a Léziót engedi be a vírus, mindenki mást kicsinál. Márpedig ha egyikünk bemenne, ott folytatná, ahol abbahagytuk, nem pedig megmentené azt a sok ezer, öntelt szerencsétlent, aki azt hiszi, megszerezte a halál ellenszerét. A Léziót utánozni pedig lehetetlen: valaki vagy az, vagy nem az. Egyszerű a képlet, bioetikus. Akárhányszor fut neki, legfeljebb csak a vírus kíméletlenségéből vehet kóstolót. A hallottak semmi jóval nem kecsegtettek. Polimer megosztotta Radírral az információt, aki nagyot sóhajtott. – Csodás. A Lézió módosítja a tagjai génjét, azt reprodukálni pedig a kutatási anyaguk nélkül lehetetlenség. – Ez nem új – morogta a férfi. – Azért az érdekes, hogy az ego klónba ültetése szálka a szemükben, de a génmódosítás nem. Állítólag, ha nincs ez a technológia, a transzhumanizmus sem kap szárnyra. – Az ő gondolkodásmódjuk szerint a cél nyilván szentesíti az eszközt – tett bizonytalan kézmozdulatot Polimer. Fel és alá járkálás helyett ellenállhatatlan ingert érzett, hogy rágja nem létező körmeit. Mivel ez lehetetlen volt, maradt fülnyúlványainak babrálása. – A Lézió mostani tagjainak elvei köszönő viszonyban sincsenek az alapítókéval. Őszinte leszek hozzád, Radír: kikészít, hogy Léziós nélkül meg van kötve a kezem. Fogalmam sincs, így miként lehetnék a Syntesis és Neza Duvali segítségére. Radír egy darabig csöndesen feküdt az ágyában. – Itt van Miss Faiia. Polimer felhorkantott: – A nő megszállott! Kifejezetten megerőszakolásnak titulálta az ego klóntestbe történő betöltését. Hallottál te már ilyet? Sose működne együtt velünk. Radír lesütötte szemét, és halkan kimondta:

– Dehogynem. Ha ráhangolod, hogy azt tegye, amit te akarsz. Használd köztes nyxnek. Polimer összerázkódott, és rémülten nézett rá. – Elment az eszed?! Hackeljek meg egy embert? – Képes vagy rá. Van hozzá biokábeled, csak elő kéne hívni a gerinccsatornádból… A két barát farkasszemet nézett. Polimer többször kinyitotta és becsukta a száját, mire meg bírt szólalni. – Eleve ez volt a terv, ugye? Nézz rám, ha hozzád beszélek! Sejtetted, mit művelt a MIERI, hogyan lehet orvosolni, és ezért ajánlottál engem! Milyen barát vagy te?! Radír alig tudott Polimerre nézni. Tekintete bűntudatról árulkodott. – Kézenfekvő megoldásnak tűntél. Rendelkezel a megfelelő nyúlvánnyal, én nem. Biokábellel hozzá tudsz kapcsolódni Miss Faiiahoz, továbbá Adenin elég találékony ahhoz, hogy kisegítsen, ha már a technikusod nem jött veled. – Életveszélyes és etikátlan műveletre akartok rávenni. Ha megtenném, onnantól semmiben sem különböznék egy Lézióstól. – A vírusnak éppen az kell, hogy ne tűnj másmilyennek. Egy mindent nyitó kulcsra van szükségünk. Miss Faiia szó szerint kulcsfigurává válna. Polimer hányingere már a torkát marta. – Te megőrültél! Szólok Dr. Tamara Dawalnak, mert a testedben lévő vírus minden bizonnyal elérte a központi idegrendszeredet! Már fordult az ajtó felé, de Radír felkönyökölt, és utána kiáltott: – Figyelj, megértem, hogy úgy érzed, számító dögként csőbe húztalak, de kérlek, próbálj megérteni! Ha lett volna más alternatíva, meglépem. Tisztában vagyok a javasolt eljárás kockázataival, ahogy azzal is, ami akkor történik, ha összeolvadsz egy flórával. Tudom, hogy félsz és irtózol ettől az egésztől, de csak te tudod megcsinálni. Neza csak rád számíthat!

Polimer görnyedt háttal kóválygott ki Radírt kórterméből, nekitámaszkodott a folyosó falának, és csöndben szenvedett. Radír előre kitervelt szándéka a Léziós nő meghackelésével kapcsolatban, iszonyú súlyként nehezedett rá. Melyik nagyobb bűn: egy ember vagy egy flóra bántalmazása? Ez a helyzet olyan kérdéseket vetett fel, amelyekkel sosem akart szembekerülni. A bioetikusok mindig hadilábon álltak azzal, hogy egy ponton túl minek definiálják magukat. Embernek? Ember és flóra hibridjének? Vagy már maguk mögött hagyták az emberi dimenziókat? A DNS már rég nem irányadó. Bioetikus szak, első évfolyam, első előadás: ne higgy a genomnak! Maga előtt látta az Élet Fáját és Neza Duvalit. Mindkettő védtelen, kiszolgáltatott. Nem nézheti tétlenül a pusztulásukat! Gyötrődés közben azon kapta magát, fejben már vázolja is az identitáslopást. Ha megteszi, és rákapcsolódik Miss Faiia közbeiktatásával az Arbor Vitae-re, akkor az bőven ki fogja meríteni a személyiséglopás fogalmát. Elindult a „mi lenne ha” addiktív vonzása. Addig nem szabadul meg tőle, míg nem kezd vele valamit. – Polimer, ez nagyon rizikós! – mondta Adenin, amikor kikérte a tanácsát. – Ahhoz afféle zombi-üzemmódba kell kapcsolnunk a csajt, hogy a veleszületett védelmi rendszere arcon ne töröljön. És ez csak a jéghegy csúcsa, mert ott van az ő adatbázisa, a veleszületett egója, abba se kéne belegabalyodnod. Márpedig nem tudom, ezt hogyan lehetne kivédeni. Az mind szép és jó, ha mi elméletben lemodellezzük, miképpen tartanál az egóddal egészséges távolságot az övétől, de a gyakorlat nagyon más. Van kábeled hozzá, de azt csak komolyabb flórával történő átlényegülésre használtad eddig, ember ellen sose. – Márpedig sikerülnie kell! A bio-álkulcs másképp nem működhet, csak ha Miss Faiiat használom nyxként. Ha azt hitte, annyival megússza, hogy csatlakozik a nőhöz, akkor alaposan melléfogott. Bele kell néznie a szemébe, és értésére adni, mi következik.

Ahogy a munkaállomáshoz kísérték, Faiia gúnyosan mosolygott. Polimerrel együtt átesett a kötelező fertőtlenítő fürdőn, oltáson. – Ne számítson a segítségemre, nem gondolom meg magam – közölte a bioetikussal, aki zavartan félrenézett. Vesztére épp Adeninre, aki épp egy jó félméteres, sötétbarna, kocsonyás bevonatú, végén sűrűn elágazó biokábelt húzott ki Polimer hátából. Adenin megemelte a szemöldökét, de Polimernek egyetlen porcikája sem kívánta elmondani Faiiának az igazat. Megtette helyette Reksen Duvali, aki amint meghallotta, milyen megoldással igyekeznek kihozni a lánya egóját, tisztes távolból ugyan, de egy mozzanatot el nem szalasztva figyelte őket. – Az együttműködésére semmi szükségünk sincs, Miss Faiia. Elég, ha jelen lesz. Mr. Massare más módszert talált, hogy kijátsszák a MIERI-t. A nő még most sem értette, kérdőn pillantott Polimerre. – Mit beszél ez? – Azt, hogy biokábel révén önön keresztül lépek be az Arbor Vitae-be. Bár Polimer mindezt igen halkan mondta, akkor se válthatott volna ki nagyobb hatást, ha a nő képébe ordítja. Faiia arcából minden szín kifutott, szeméből harag és megvetés sugárzott. – Maga őrült! Hallja? Őrült! Nem elég, hogy egókkal fertőznek meg klóntesteket, de már a kifejlett személyiséggel bíró embereket is megszentségtelenítik?! Hogy képes ilyesmiben részt venni, és a nap végén nyugodtan álomra hajtani a fejét? Polimer erősen kételkedett abban, hogyha végrehajtja a nő meghackelését, akkor tényleg jól alszik majd utána. Igyekezett Neza arcából erőt meríteni. – Hölgyem, ön téved. Az ego nem tesz kárt a klónokban. Mi vagyunk azok, akik tudattal ruházzuk fel. Prózai hasonlattal élve: lakója lesz az üres háznak – nézett végig Reksen Duvali megvetéssel a Lézió-tagon.

– Üres? Azt hiszik, azok a testek üresek, és szívességet tesznek az egókkal? – kapkodott Faiia levegőért. Egyedül a mögötte álló, vállát markoló biztonsági őr akadályozta meg abban, hogy kikaparja a főrészvényes szemét. – Hamisítatlan transzhumanista félrevezetés! Azok a testek nem üresek! Abban már lakik valaki! Egy érző lélek, aki csak arra vár, hogy fejlődjön, tanuljon! Mint a gyerekek! Eleinte öntudatlanok, gondoskodásra szorulnak. Bezzeg az újszülötteket senki nem tartja tehetetlen, kicsiny, lélek nélküli testeknek. Milyen beképzeltek és önhittek, ha azt hiszik, következmények nélkül, kényükre-kedvükre kisajátíthatnak egy személyt! – Mire alapozza a Lézió ezeket az eszméket? – kérdezte óvatosan Polimer. – Oda se figyeljen rá! – vágott közbe Reksen Duvali. – Mindent megtesz, hogy keresztbe tegyen nekünk, és eltántorítsa a feladattól! – Ezek nem eszmék! Ezek tények – feszítette meg magát Faiia a biztonsági őr karjai közt. – Csak maga, meg a magához hasonló elvakult tudományimádók tagadják ezt. Igenis van lelkük! Minden egyes ego beültetésével megfertőzik a klónokat egy másik személy ismeretanyagával. Nem a lányát mentette le az egóba, uram: az csak száraz adattömeg; neuronok mintázata. A bennük rejlő információ kevés. Az agy csak egy szerves adattár, nem a lélek. A maga lánya, Mr. Duvali, halott. Amire pedig készül az nem más, mint egy Neza Duvali nevű hulla emlékeivel megtömni egy független elmét. A férfi keze megrezdült, és ha Polimer nem áll Faiia elé, megüti a nőt. – Uram, megkérem, hagyja el a munkaállomás környékét, mert kezdenénk! Nem kellett kétszer kérni. Reksen Duvali, nyomában Dr. Tamara Dawallal, elviharzott. Adenin kihasználta, hogy a nő nem figyel rájuk, és kezét finoman Polimer karjára tette.

– Hiszen te reszketsz! Biztos ne álljunk le? – Miss Faiia vérig sértette Reksen Duvalit. Egy lányát féltő apát sosem érdemes felhergelni. Ezek után, ha akarnám se mondhatnám le az eljárást. Polimer módosult középső ujját egy színtelen folyadékkal teli, nyitott csúcsú rügy fölé tartotta. Onnan, ahonnan körömnek kellett volna nőnie, áttetsző, injekciós tűhöz hasonló csövecske bújt elő, és felszívott egy kisebb adagot a folyadékból. Ezután Polimer ugyanezzel az ujjával megérintette Faiia fedetlen alkarját. A nő összerándult, mint amikor valakit méh csíp meg. Előbb meglepetten Polimerre meredt, aztán ködössé váló tekintettel megroggyant a térde. A biztonsági őr időben nyúlt a hóna alá, így az összecsukló Faiia feje nem ütődött a padlónak. Polimer egész testében megfeszült. – Biztos, hogy nem ütöttem ki túlzottan? – A Hypnos instant hipnózisba ringatta – nyugtatgatta Adenin. – Engedelmeskedni fog, bár nem annyira, hogy végrehajthatná nélküled Neza Duvali egójának kimentését. Állapota ideális lesz a kapcsolatkiépítésre, úgyszólván lesz egy remek humánod a flóra mintájára. Polimer megborzongott. Ez lesz a jövő? Ember töri majd fel ember egóját? És vajon mi lesz Nezával, ha megkapja a sajátját? Mennyi volt az igazság Faiia szavaiban? Még akkor is efféle kétségekkel küzdött, amikor Faiia mögé állva a nő fültövi nyúlványaihoz illesztette a biokábel hajszálvékony elágazásait. Idegenkedett, és titkon viszolygott a csatlakozástól. A kapcsolat létrejött. Polimert megkörnyékezte a sötét vágy, hogy feltérképezze Faiia tudatát, és ez zavarba hozta. A nő gyakorlatilag két lábon járó emberi nyx lett: ha akarta, láthatott a szemével, hallhatott a fülével, érzékelhette a testére simuló, ujjatlan overall tapintását, kitapasztalhatta egyensúlyérzékét.

Ha megparancsolná neki, hogy sétáljon, akkor tökéletes lenne a bábmester-érzet. Azonban az enyhe ellenállás Faiia testében emlékeztette rá, a nő nem egy igazi nyx. Hívatlan vendégnek érezte magát. Az élmény hasonlított arra, amikor megsejti a flóra lényegét. – Biztos nem áll majd ellen? – kérdezte Faiia ajka, mire Polimer megborzongott. A kérdés a saját fejében fogant meg, mégis a másik test tette fel. Adenin nyelt egyet, de megőrizte lélekjelenlétét: – Ez nem olyan, mint a hagyományos hipnózis, ahol a hipnotizáltat nem kérheted olyanra, amit nem akar megtenni. – Akár arra is rávehetném, legyen öngyilkos? – A helyedben nem kísérleteznék ilyesmivel, elég, ha a MIERI-n keresztülvisz. Tekintettel a mostani eljárás rendhagyó voltára, és a rövid időn belül már másodszor beadott Toxinra, szólok az orvoscsapatnak, hozzák ide Neza Duvalit, és készítsék elő a közvetlen egóbeültetésre. Ilyen körülmények között megjósolhatatlan, meddig lehetsz bent maradandó károsodás nélkül, vagy mikor kell erővel kihozni téged. Polimer némán fogadta Adenin szavait. Az Arbor Vitae oldalában kialakított, nyálkával teli betüremkedésben alig fértek el ketten. Óhatatlanul is az anyaméhben egymáshoz simuló ikrek jutott Polimer eszébe, és elborzadt, ahogy saját undora Faiia arcán mosolyba torzult. A nő tudata félálomban ringatózott valahol mélyen, ahova egyetlen orvosi műszernek sem sikerült beférkőznie. Nem törődött Polimerrel, így a férfi hagyta, hogy a növényszőrökből eredő csövecskék Faiia nyúlványaihoz csatlakozzanak. A módosult tudatállapotban lebegő nő engedte ezt, háttérbe húzódó szelleme nem küzdött Polimer ellen. Teste kulcs lett, és helyette Polimer került az Arbor Vitae-ben várakozó nyxbe. A bioetikus puhatolózva úszkált a köztes réteg folyadékában. Figyelte annak zavarosságát, és a MIERI érkezésére kon-

centrált. Az még akkor sem rendeződött sötét tövisekbe, amikor ő már a sztómakomplexum zárósejtjére tapadt, és elkezdte kikeverni a megfelelő vegyületet a belépéshez az Arbor Vitae-be. Ami az Élet Fáján kívül bizonytalannak tűnt, odabenn bizonyságot nyert. Polimer és Faiia kettőse működött. A férfi belépett a DNS Torony kincsébe. Másnak látta ezt a flórát, mint az eddigieket, amelyekben járt. Zubogott benne az élet, a nyx együtt lüktetett az Arbor Vitae mindenütt jelenlevő, de meg nem pillantható lényegével. A flóra félt, és ez a félelem összeszorította Polimer gyomrát. Annak lehetőségét sem zárhatta ki, hogy átélte a vele kapcsolatba kerülő floristák halálát. Az Arbor Vitae nem tudott mit kezdeni a MIERI-vel, és mély csalódottsággal vette tudomásul immunrendszere lázadását. Polimernek igencsak erőt kellett vennie magán, nehogy felvegye a kapcsolatot a flóra lényegével. Ha belefogna, órákon át bent kóborolna, együtt vibrálva vele. Nyugtalanító gondolata támadt. Egy flórába lépve érzékeli annak élő és burkoltan tudatos jelenlétét. Ha kapcsolatba kerülne egy tudattalannak nyilvántartott klónnal, ugyanezt tapasztalná vele is? Ha Duvali lányának egójába olvasna bele, szembeköszönne vele a szunnyadó Neza, vagy a Léziónak van igaza, és nem lelne mást, csupán puszta adathalmazt? Rostok erdején, sejtközi járatokon és üregeken vágott keresztül, kihasználva minden kicsiny rést, ahol pedig nem lelt ilyet, nyxével szelíd határozottsággal áttüremkedett a falakon. A mikrokozmosz katedrálisaként magasodott mellette egy jókora kristályzárvány, amelyet még számtalan fürtkristály követett, más sejtekben függve. Nyalábrengetegen kelt át, hogy eljuthasson Neza Duvali egójához, azaz ahhoz a félig mesterséges, félig természetes sejthez, amelyre elég volt csupán gondolnia, a nyx valahogy rögtön tudta, melyik irányba kell keresni. Polimernek annál több kérdése lett, minél többet tudott a flórákról. Talán az Arbor Vitae lényege, talán csak a szándék

vegyülete vezette el a nyxet Neza Duvali egójához. Ezt valószínűleg sose tudja meg, és nem is akarta megtudni. Azzal lehullt volna a lepel egy csodáról. Kifejezetten megkönnyebbült, amikor véget ért az utazás az Arbor Vitae-ben. Reksen Duvali lányának sejtje semmiben sem különbözött a többi egót őrzőétől. Megnyugodva vette rá a nyxet, kebelezze be, feloldás nélkül. Olyan szívesen barangolt volna még, ám kincset hordozott, amelyet célba kellett juttatnia. A Lézió bogarat ültetett Polimer fülébe. Kíváncsisága nem hagyta nyugton, és Neza Duvali egójának birtokában a kísértés meghatványozódott. Olyan egyszerű volna rákapcsolódni az egó sejtjére, éppen csak egy pillantást vetni annak belsejére! A tiltás ellenére nem hitte, hogy ártana ezzel. Nem jelentene többet az Arbor Vitae-ben lezajló, ütemezett vizsgálatok egyikénél, amikor a flóra ellenőrzi a saját állapotát, köztük az egókét is. Tudni akarta, a Lézió csak üres szólamokkal gerjeszt indulatokat, vagy van valami alapja is a hitvallásuknak. Amint az elhatározás megszületett, Polimer nyxe megváltozott. Nagyon finom, csillószerű képletek alakultak ki a belsejében, és ráfonódtak a bekebelezett egóra. A bioetikus mellkasa ösztönösen összeszorult, mintha vissza akarná fogni a lélegzetét, habár a munkaállomáson belül, az Arbor Vitae felügyelete alatt, nem lélegzett ténylegesen. A csillók addig formálódtak, amíg az egón olyan mintázatba rendeződtek, ami lehetővé tette, hogy Neza Duvali sejtje végre engedélyezze a belétekintést. Polimer egészen megszeppent az egóban uralkodó rend láttán. Plazmában úszkáló, kis, tömörített csomagocskákra számított, ehelyett az ego belső univerzuma, kis eltérésekkel, majdnem egy igazi sejtéhez hasonlított. A sejtmagot körülölelő membránokból, csöves és zsákszerű kitüremkedésekből, lemezekből álló labirintus várta. Figyelme a templomban járó hívek áhítatához hasonlított. Minél beljebb hatolt, annál nagyobb izgalom kerí-

tette hatalmába. A sejtmag pórusainak egyike előtt elhaladva egy pillanatra megtorpant – olyan ez, mint a perceken belül kinyíló frigyláda fölé hajolni –, aztán becsusszant. Odabent sejtmagvacska gombolyagjából és kromatinokból álló látszólagos összevisszaság várta. A látvány önmagában is lenyűgözte volna, hát még az a tompa, méhkasszerű dongás, amely betöltötte a sejtmag belsejét! Óvatosan megérintette a kromatinszálak egyikét, így a zümmögés felerősödött. Akárha egy hatalmas szerverparkban lenne. De hol van a rendszergazda? Polimer hiába fésülte át a sejtmag belsejét, Neza Duvali lényege sehonnét sem köszöntött rá. DNS-be zárt adatok hisztonokra tekeredett erdejében barangolt, és olyan egyedül érezte magát, mintha nem is egy gigantikus flórában tárolt, részben mesterséges egóban tartózkodna, hanem a Holdon. Végtelen nagy könyvtár, tele könyvekkel, de az írójuk sehol… Felfedezése megrendítette. A nyx belső csillószálai hirtelen leváltak az egóról, egész amőbaszerű teste megremegett. Ez nem igaz. Nem lehet igaz! Biztos rosszul csinált valamit, nem a megfelelő oldalról közelítette meg! Kizárt dolog, hogy hiába tárolják egók ezreit, és a Léziónak legyen igaza! Egyik pillanatról a másikra mindene viszketni kezdett. Adenin figyelmeztette, a Toxin így jelzi, ha ideje kijönni a flórából. De hogyan csatlakozhat le, és állhat a többiek elé egy ilyen horderejű felfedezéssel? Mi van, ha a Syntesis ezt az elejétől fogva tudta, és a személyiségi jogok védelmében hozott, egókba történő belépés tiltásával, épp ezt akarták titokban tartani? Polimer figyelme beszűkült, ahogy ezen rágódott. Nyxe bénán sodródott a flóra egyik nedváramában, hangulata olyanná vált, mint az Arbor Vitae-t markában tartó rettegés és tanácstalanság. A viszketés felerősödött, ezzel egy időben jelek kaszkádja villámlott végig a környező receptorokon. A nyx közelében húzódó sejtfalak egyre vastagabbak lettek, a nyx körüli nedv sűrűsödött.

A MIERI felfedezte! Mire Polimer felocsúdott, az immobilizáció lezárult, és a nyx messze a flóra kültakarójától, sejthártyába csomagolva, megvastagodott falak börtönében találta magát. Az amőba kétségbeesetten tapogatta végig izolációja határait. Polimert, az embert, baj nem érheti, végszükség esetén Adenin erővel bontja a kapcsolatot, és tudata kikerül a nyxből. Ha viszont nem tud vele az Arbor Vitae fala közelébe jutni, akkor képtelen lesz biopsziával kinyerni belőle Neza Duvali egóját. Ha még ki akarja egyáltalán, mert minek asszisztálna egy klóntest megerőszakolásához? Felkészült a MIERI hegyes, kíméletlen töviseire. Már el is képzelte, milyen groteszk lesz átélni, ahogy a nyx-t átszúrják. Ám semmi ilyen nem következett be. Az immunválasz, amit a Lézió vírusaként azonosított, merőben eltért a MIERI agresszív megjelenési formájától. A flóra vibrálása fokozatosan felerősödött, és Polimer arra a következtetésre jutott, hogy az Arbor Vitae lényege expresszvonatként dübörög felé. A férfi teste először megfeszült, majd magzatpózba kuporodott a munkaállomás nyálkaüregében. Szemét szorosan összezárta, pedig látóidege semmit sem fogott fel a körülötte zajló eseményekből. A találkozás elemi ereje letaglózta. A flóra összpontosuló jelenléte kirobbanó élettel töltötte el a nyx körüli növényi alkotórészeket, és elhatalmasodott a bioetikus használta amőbán. Az Arbor Vitae a kis, izolált sejtben azt csinált vele, amit akart. Polimer kábán tűrte a flóra élettől duzzadó vizsgálódását, és azt se tudta volna megakadályozni, ha a másik úgy dönt, szétroppantja vagy feloldja. Megtapasztalva a MIERI gyilkos erejét, nem hitte volna, hogy a flóra mélyén még ennyi ellenállás és életigenlés rejtőzhet. Értékes másodpercek mentek kárba, mire Polimer ráébredt: a flóra kapcsolatot keres vele. Őt ugyan bezárta, de csak hogy el ne illanjon. Mindent megpróbált, hogy felfogja a kis nyx mibenlé-

tét, de pont az immobilizálással tette ezt lehetetlenné. Félelme a sejtfalakon túl is elérte Polimert, és valami érthetetlen módon rájött: a flóra válaszokat akart. Kiutat akart. Megoldást! Életet. A bioetikus nem tudta, hogyan értethetné meg magát egy olyan létformával, amely számára a humán terminusok és fogalmak felfoghatatlanok. Amelynek nincs értelme és fogódzója ahhoz, hogy mi az: flórán kívüliség; hely, ahol emberek élnek; világ, ami az Arbor Vitae-n, a DNS Tornyon és a vízkarcolón kívül létezik. De végül is mit tehetne érte? A MIERI ellen ő kevés. Ha a vírus elhatalmasodik, egy idő után a flóra részei ellen fog fordulni és megöli. Az egókat nem sajnálná, de a flóráért a szíve szakadna meg. Újra felidézte a Neza Duvali egójában tett kurta, végtelenül kiábrándító sétát, a benne lelt rendszert és annak stabilitását, amiről eszébe jutott egy egészen fantasztikus ötlet. A felfedezés erejétől áthatva, nyxével mozgásba lendült. Rátapadt a sejtfalra, és tüzetesebben megnézte, vajon a flóra teljesen úgy járt-e el, ahogy egy baktériummal szemben szokott, vagy képes vegyületeket átjuttatni rajta. A nyx képében páratlan vegykonyha állt Polimer rendelkezésére. A kémia nyelvén még lehet esélye zöld ágra vergődni a flórával. Savat is termelhetne, amely átmarja alkalmi cellája falát, de az erőszakot inkább meghagyja a MIERI-nek. Ismerte viszont a sztómakomplexum zárósejtjének nyitóreceptjét, és még számos érdekes keveréket, amelyekkel a megfelelő receptor vagy sejt nélkül ugyan gyakorlati hatást nem fejthet ki, de az összetétele talán segít megértetni a flórával Polimer célját. A férfi a fogait csikorgatta a nyálkamélyedésben kuporogva. Hazárdjátékot űz, mindent arra a feltételezésre alapoz, hogy a flóra képes emberi összefüggések megértésére. Ez meghaladta az ő szakterületét, ez már exopszichológust kívánt, mégsem adhatta fel. Bioetikusnak tanult, floristának vallotta magát, hivatásának szembeköpése volna, ha sorsára hagyná az Élet Fáját.

Kétes kimenetelű kísérletbe kezdett, mialatt emberi testének bőrét kiütések borították el, és magára hagyott keze reflexszerűen, folyamatosan vakarózott. Abban reménykedett, Adenin rájön, miért van még mindig bent, és nem szakítja meg a kapcsolatot. Még egy kis idő kell, ami alatt a flóra legalább megsejti a szándékát, és aztán… Aztán történelmet ír. Tömény, édeskés illatú oldat terjedt szét a nyx zárványán belül, amely lassan átitatta a megvastagodott sejtfalat, és kijutott azon túlra is. A flóra figyelme folyamatosan ott kavargott, delejes lüktetése lassacskán megfojtotta Polimert. Túl sok volt ez neki, még a Cactus 60A sem rendelkezett ilyen nyomasztó, mindent maga mögé utasító erővel. A növény lényege csak arra az időre torpant meg, amíg kapcsolatba nem került a nyx által létrehozott recept végtermékével, és akkor minden felgyorsult. A nyxet bezáró sejtfal felhasadt, és valami szó szerint mellbe vágta Polimert. Nyxe rázkódni kezdett, ahogy a flóra lényege átfurakodott a sejthártyán, bele a plazmájába, amíg el nem érte Neza Duvali egóját. Akkor rávetette magát. Vagy az ego szippantotta be a flóra lényegét, vagy a flóra lényege az egót, erre már nem tudott a bioetikus válaszolni. Őt, és a Léziósok beépített emberét is roham taglózta le. A kapcsolat akadozott az amőbával. Fenn állt a veszély, hogy a flórában reked. Mély mordulás tört fel Polimer torkából, tágra nyílt szemmel meredt a munkaállomás nyálkatengerébe, tenyerét a flóra puha belső falának tapasztotta. A flóra lényegének vibrálása majd’ szétszaggatta a dobhártyáját, habár már rég nem tudott különbséget tenni saját maga és a nyx között. Szájürege nyálkával telt meg, és mellkasának rángásai arra utaltak, fokozatosan romlik az Arbor Vitae felülvezérlése. Hamarosan teret nyernek az emberi test reflexei, és levegőt kell vennie. Polimernek egyszerre több fronton is helyt kellett állnia: küzdött azért, hogy megtartsa a kapcsolatot az ájulás felé tartó Faiiaval, őrizze a kontrollt a reszkető, dezorientáltan

mozgó nyxszel, és ellenálljon a légzés és a vakarózás ellenállhatatlan ingerének. Egyszerre létezett kint emberként, bent nyxként, és ez a tudathasadásszerű állapot sokkolta. Homlokát a flóra falának szorította, és némán ugyanazt ismételgette: gyerünk, gyerünk, gyerünk! A nyx még a hibás működés és az akadozó kapcsolat ellenére is a flóra fala felé tartott. Egyre közelebb jutott hozzá, már a sztómakomplexen is áthaladt, csak pár centi kellett még. Ekkor azonban a kapcsolat végérvényesen megszakadt. Adenin közbelépett. Kezek nyúltak érte a munkaállomás túloldaláról, de Polimer nem figyelt rájuk. Faiia mellé furakodott, még közelebb az Arbor Vitae falához. Biopsziára kész hüvelykje hegyét nekifeszítette a langyos, síkos növényi testnek. Nem érdekelte a bőrét égető viszketés, az, hogy menten megfullad, és a közte és az Arbor Vitae között megszakadt összeköttetés sem. Egyedül az számított, hogy Neza Duvali egóját – és vele valami sokkal többet – kinyerje a nyxből. Szeme előtt sötét karikák ugráltak, a szíve mintha a fejében dobogott volna. Ám ő addig nem mozdult, amíg végre nem hajtotta a biopsziát. Hogy meg is tette, arra csak halványan emlékezett, mert az eljárás végén elájult. Fejfájásra, komoly hányingerre, és arca előtt Adenin törlőkendővel hadonászó kezére ébredt. – Maradj nyugton, szárazra akarlak törölni! – nyomta vis�sza fekvő helyzetbe a mocorgó Polimert. – A bőröd merő gen�nyedző kiütés, több deci nyálkát kellett kiszivattyúznom a felső légútjaidból, meg is halhattál volna! – Hol van az ego? – hörögte Polimer. A torka iszonyúan fájt. Adenin durva életmentő beavatkozásnak vethette alá. – Míg eszméletlen voltál, Dr. Tamara Dawal átvette tőled. Ha balra fordítod a fejed, te is láthatod. A doktornő épp most készül beültetni Neza Duvalinak.

Adenin átkozottul jól tette, hogy a munkaállomás közvetlen közelébe szállíttatta a lányt. Polimer az émelygése dacára, és Radír technikusának kifejezett ellenjavallatára felkönyökölt. Látni akarta, hogyan kerül az ego Neza Duvaliba, azaz hogyan oltják be a flóra megmentett lényegét egy teljesen más létezési formába, azaz egy emberbe. Vajon jól ítélete meg a helyzetet a DNS Toronyban tárolt egókkal kapcsolatban? Jól döntött, amikor kiutat kínált a flórának, vagy egy nap térdre hull, és fejét fogva csak annyit lesz képes kinyögni: Istenem, mit tettem? Meg fogja bánni tettét, amellyel pusztulásra ítélte a lényegvesztett Arbor Vitae-ben rekedt egókat? De sikerül-e egyáltalán az átmentés? Mi lesz, ha a szeme láttára fog a Neza Duvali testébe kerülő entitás összeomlani? Rajta és a többi elfogult floristán kívül van bárki, aki egyáltalán tudja, hogy a flóráknak is van tudata? Reksen Duvali semmit sem sejtett a Polimerben kavargó érzésekből. Nem mozdult a lánya mellől. Végignézte a doktornő lassú, precíz mozdulatait, amellyel a beavatkozást végezte. Kívülről az egész nem tűnt többnek a lány tarkójának könnyed megsimításánál. Feszült várakozás telepedett a helyiségre, az első rezdülések döntötték el, mennyire sikerült az ego telepítése. Polimer szíve a torkában dobogott. Rettegett. Bárcsak vis�szafordíthatná az időt! Már megbánta a tettét. Biztosra vette, az egész katasztrófába fog torkollani. Talán el kéne mondania, mit is adtak be Duvali lányának. Vagy mit nem… A kétség egyre erősebben gyötörte. Neza Duvali szemhéja megrebbent. Torkából vékony nyüszítés tört fel, karját feje mellett a magasba lendítette, egész testében megfeszült. Polimer lélegzete elakadt, Reksen Duvali aggódó pillantást vetett a higgadt doktornőre. – Minden érték normális. A végső szakvéleményt természetesen majd a Syntesis pszichiátere állítja ki, és a felépülése az idegpályák átrendeződése miatt hosszú ideig eltart, de ez mindenképp bíztató kezdet.

Neza elernyedt, fejét oldalra fordította. Felnyitotta gesztenyebarna szemét, és tekintetét egyenesen a holtsápadt Polimerébe fúrta. Az apja hiába próbálta felhívni magára a figyelmét, a lány kitartóan Polimert figyelte. Homloka összeráncolódott, fintor ült ki arcára, ezután csodálkozva kidugta a nyelvét. – Kék. Nyolc. Macska. Neza – szólalt meg a doktornő a tudattesztelő protokoll előírásai szerint. Ez egyfajta aktiválásként is funkcionált. Ilyenkor derül ki, sikerült-e az adott egót a klóntestbe telepíteni. Az utolsó szó mindig az alany keresztneve volt, a választ pedig a vezetéknevével kellett lezárnia. – Öröm. Festék. Alt. Duvali – jött a hibátlan, de bizonytalan válasz, amelynek hallatán Reksen Duvali megkönnyebbülten kiengedte a levegőt, Polimer pedig visszahanyatlott az ágyra. Csalódás és üresség telepedett rá, és semmi másra nem vágyott, mint arra, hogy hazavigyék. Neza arcán zavar és bosszankodás suhant át, megrázta a fejét és megismételte az iménti választ: – Öröm. Festék. Alt. Mieri. Az utolsó szónál elégedetten elmosolyodott, kezét pedig megkövült apja helyett a döbbent Polimer felé nyújtotta.