Moxyland

Page 1


– részlet –

Ad Astra 2013


A kiadó előszava

Kedves Olvasó! Az Ad Astra kiadó megalapítását az az elhatározás szülte, hogy a kortárs nemzetközi fantasztikus irodalom kiemelkedő és friss szemléletű műveiből sokszínű válogatást nyújtson. Célunk, hogy felkutassuk és igényes formában, magyar nyelven megjelentessük azokat a regényeket és novellákat, amelyek a nemzetközi fantasztikus irodalmat formálják és megújítják, érdekes témákat vetnek fel, és látásmódjukban vagy stílusukban egyediek és különlegesek. Szerzőink között olyan nevek szerepelnek, mint a többszörös díjnyertes Paolo Bacigalupi, Catherynne M. Valente, Ian McDonald és Lauren Beukes. Az Ad Astra a hagyományos könyvkiadás mellett az e-könyvkiadásban is szerepet vállal. Többféle elektronikus formátumban, felhasználóbarát puha DRM-mel kínáljuk a kortárs sci-fi és fantasy legkiemelkedőbb alkotásait.


Kendra

Semmiség. Beinjekciózható. Egy kis csípés. Nem kell hozzá kórház. Csak egy pörgető szuri, kis extra pörgéssel. Hazudj csak tovább magadnak! A céges vonat tengervíz vékony bőrén suhog tova az alagútban. Fokváros vizes bélrendszere kihasználja az árapály-erőművek túlfolyását, akárcsak a város többi szennyvizét. Vagy éppen engem: lemorzsolódott képzőművész-hallgató, csili-vili márka-nagykövetként újjászületve. Szponzorbébi. Ghost-lány. Hozzá tudnék ehhez szokni, a ciginyomok kráterétől mentes, sima ülésekhez, az arcomba ordító reklámok, a stírölő bandatagok hiányához. De a programhoz nem jár a kiemelt státusz. Csak egy napra, amíg bemegyek, aztán kijövök. Baj is lenne, ha a civilek csak úgy ott lóghatnának! A vonat a Waterfront Exec megállóba érve lassít, magas ívben túrja fel kétoldalt a tengervizet. Felemelem a kamerámat – mentségemül szóljon, hogy ez nálam automatikus –, és ellövök három képet az ablakra száradt sócsipkén át. Bele sem gondolok, miféle jogi megkötések vonatkozhatnak az efféle céges terek megörökítésére, hogy ez akár akkora kihágás is lehet, amiért visszavonják a különleges belépési engedélyt, amit Andile töltött fel a telefonomra. – Tudod, ezt nagyon nem bírják – jegyzi meg a valamivel arrébb, szemben ülő fickó. Ő sem néz ki idetartozónak az összevissza szakállával, nedves csomókban álló hajával. Idősebb nálam, huszonhét, talán huszonnyolc lehet. Vizes neoprén szörfruhát visel, lazán a lábának támasztva ott hever a deszka is, félig eltorlaszolja a folyosót. – Akkor majd letörlöm – csattanok fel. Az persze lehetetlen; az F2-met használom, amit tuti olcsón szereztem a Hasselbladommal együtt a Milnerton piacon a legutóbbi nagy kitöréskor, amikor mindenki azt hitte, hogy most aztán tényleg vége. Régi holmi. Filmes. Ki kéne tépni a hátulját, ki kéne tenni a fénynek. De soha senki nem elég okos ahhoz, hogy észrevegye, analóg. – Csitt-csatt – mondja –, csak szóltam. Errefelé érzékenyek az ilyesmire. A sok saját technológia… – Ugyan már, köszi! Tényleg. Kösz, hogy szóltál! – Látványosan babrálni kezdek a fényképezőgép hátulján, mielőtt visszadobom a táskámba, és próbálok nem arra gondolni, hogy ez a meghatározás bizony engem is magában foglal. Én is csak saját technológia vagyok.


– Hát akkor viszlát – mondja, mintha ebben holtbiztos volna, és ahogy az ajtók asztmás zihálással szétnyílnak, feláll. Nedves foltot hagyott az ülésen. – Ja, persze – mondom, szándékom szerint barátságosan, miközben kilépek az állomás peronjára. De ideges lettem a találkozástól, ez is csak ráerősített arra az érzésre, hogy mennyire kilógok innen. Ennyi épp elég ahhoz, hogy lehúzzam a fejem, amikor elmegyek az állomás bejáratában posztoló zsaru mellett; pont ilyen viselkedésre ugrik a kamerák programozása, és akkor a kutyákról még nem is beszéltem. A zsaru lábánál éberen, lihegve ülő aito épp csak rám pillant az orra fölött, nem kapta el semmi terhelő vegyület szagát, nem érzett gyanúsan kiugró adrenalinszintet, sem rendőrségi könnygáz maradványát. A kezelője még arra sem veszi a fáradságot, hogy rám nézzem, áthesseget az ellenőrzőponton. Épp csak felületesen megvizsgálja a telefonom, és ellenőrzi a bioazonosítómat, az ideiglenes belépési engedélyt. Csak hat sarok, de az engedélyem a sétálásra nem jogosít fel, úgyhogy Andile szerzett nekem az ügynökségtől egy kocsit. Már odakinn vár rám. Kis híján észre sem veszem, mert csak a rendszámtáblán áll egy Vukani Media felirat. A név azt jelenti, „Ébredj! Kelj fel! Harcolj!”, és egyre csak az jár az eszemben, ki ellen is kéne harcolniuk. A sofőr szárazon felnevet, amikor megkérdezem, de nem áll elő a saját elméletével. Hűvös, profi csendben utazunk. Bár viszket a tenyerem, hogy előkapjam a fényképezőgépet, sikerül visszafognom magam, ahogy elhajtunk a Vukani felhajtóját szegélyező filterfák között. A fasor magába szívja a napfényt és a ráncigálós szelet, ezzel termel energiát az épületnek. Az ember elég ritkán lát filtererdőket, vagy legalábbis én elég ritkán látok ilyesmit. Túl sokba kerül a fenntartásuk ahhoz, hogy a céges menedékeken kívül telepítsék őket. Odabenn a recepciós elmagyarázza, hogy szívesen megkínálna egy itallal, de nem ajánlott a procedúra előtt. Szeretnék leülni? Egy perc, és Andile itt van. És nem gond, ha le kell adnom a fényképezőgépem és a többi felvevőeszközöm? A telefonom miatt nem kell aggódnom, van

pár

alkalmazásblokkolójuk,

amivel

megakadályozhatják

az

engedélyezetlen

tevékenységeket. Vonakodva odaadom a Leica Zionomat, aztán pillanatnyi habozás után a Nikont is. – A fele kiállításom ezen van – mutatok az F2-re. – Persze, persze, ne aggódjon! Beteszem a széfbe! – mondja, a háta mögött egész díjerdővel: afrikai álarcok és széttárt szárnyú, plexi Loerie-k arany szobrai.


Leülök a hallban, meztelennek érzem magam a fényképezőgépem nélkül. Aztán kisebb energiarobbanással megérkezik Andile, és a lift felé terel. Az a fajta ember, akit megelőz az egyénisége, felkavarja az atomokat, mielőtt egyáltalán a szobába lépne. – És itt is van! Pontos voltál, bébci! – Tényleg így beszél. – Rendben bejutottál? Nem csesztettek? – Nem volt semmi gond. Már attól eltekintve, hogy kis híján kidobtak, amiért lefényképeztem a földalattit. – Ó, bébci, le kell küzdened ezeket a késztetéseket! Nem akarod, hogy polgárjogi aktivistának nézzenek, tudod, olyannak, aki azt szajkózza, „a köz java azt diktálja, hogy a tech szabad legyen”. Bár meglesz az áruk ezeknek a képeknek is, ha híres leszel. Kaphatok esetleg egy nyomatot? – Kell a gyűjteményedbe? Tizenhetedik emeleti irodáját már gyarmatosította a sok menő vacak, nagy részük az illegalitás határán. A leghivalkodóbb példa a low-fi szubtech a könyvespolcon, az össze nem illő darabokból tákolt, karanténok dacára Vidékről becsempészett szatellitrádió, ami ettől alighanem csak még értékesebb, még jobban lehet dicsekedni vele. Az ilyesmi a kreatív igazgató kiváltsága, akárcsak a rózsaszín ing és az ízléses kis fémdugó a jobb fülében. Pár lopott fotó a földalattiról simán beleillene a képbe. A szerződés viszont nem illik bele. A műanyag játékok karneválja közt fehérlő papírív túl tisztának tűnik, kórháziasnak, nem olvad bele a körülötte harsogó muri, muri, muriba. Mikroszkopikus kis tüskék ágaskodnak a biomintás toll csövén, amivel aláírok (itt, és itt, és itt), bőrsejteket kaparnak le a hüvelykujjam begyéről, a tintába keverik. Vérszerződés. Vagy DNS-szerződés, szinte már ugyanaz. – Adams, K? – lép be egy nő a tárgyaló ajtaján. Fekete nadrágkosztümjében maga a ropogósra vasalt professzionalizmus, a kezében egy mappa, rajta a nevem, csupa nagybetűvel. – Dr. Precious vagyok. Már találkoztunk, az előzetes orvosin. – A háta mögött a padlótól a plafonig érő ablakon át látom, ahogy a délkeleti szél puffogva kavar egyet a Táblahegység fölött kavargó felhők vattacukrán. A helyiek spookasemnek hívják, szellemleheletnek. – Felhajtaná a ruhája ujját, kérem? – Már elő is készítette az önfecskendőt. Dr. Precioust behívták, azért van itt. Még a nagy nevű biotech cégeknek dolgozó reklámügynökségeknek sem szokott saját orvosuk lenni. Andile szerint azért, mert „a laborok


olyan személytelenek, bébci”, de gondolom, egyszerűbb áthozatni ide, hogy egyesével oltson be minket, mint tizenkét művész-punknak megszerezni a megfelelő biztonsági engedélyeket, hogy beléphessenek egy korlátozottan látogatható biomed kutatóközpontba. Nem mintha a többiek is feltétlenül művész-punkok lennének. Andile csak annyit mondott róluk, hogy felfutóban lévő tehetségek. Fiatalok, dinamikusak, kreatívak, felfelé tartanak, a márka tökéletes nagykövetei. „Ismered te is ezt a típust, bébci”, mondta az első interjún, amikor ott ültem az irodájában, még mindig szédelegve a pokoli érzéstől, hogy kibuktam az egyetemről, hogy apám rákos, és nem értettem, hogy kerültem egyáltalán ide. – DJ-k, filmesek, rocksztár kölykök, és persze te – kacsintott, és ezzel csak kihangsúlyozta, hogy ez az egész pusztán tévedés, és egyáltalán nem vagyok a többiekkel egy súlycsoportban. – Mind a Ghost kiválasztott hipsterei. De nem keveredek velük a hivatalos sajtóbemutató buliig. – Arra az esetre, ha valamelyikőtök addig leolvadna – mondta Andile a harmadik interjún, amikor már rég késő volt kiszállni. Nem mintha eszembe jutott volna. – Haha! Dr. Precious behelyez egy töltényszerű, ezüst kapszulát a fecskendő végébe. Túl simulékony ahhoz, hogy rendes orvosdoktor legyen. Nem koptatta el teljesen a közszféra, az új járványkitörések, az új vírustörzsek. Inatec Biologica, olvasom a hajtókájára csippentett céges névtáblán. Az első interjú előtt azt hittem, csak kozmetikai szerekkel foglalkoznak. Elképzelem, ahogy Dr. Precious fehér köpenyben, műtősmaszkban áll egy modern laboratórium közepén, ahol

minden

csupa

rozsdamentes

acél,

minden

ívesen

ergonomikus,

mint

valami

fogkrémreklámban. Vagy az illatszeres pult mögött, amint a luxus kategóriás biotech krémekből osztogatja az ötvengrammos termékmintát (vevőnként csak egyet, kérem). Ez sem különbözik sokban attól. Csak annyiban, hogy az átlagos nano az átlagos ráncosodás elleni hidratálóban csak a bőr alatti szintig jut el. Az enyém pedig mindenhová. – Ne parázz, Kendra! – mondta Andile még a harmadik interjún az arcom láttán. – Kábé semmi esély az összeomlásra. Már évek óta használják ezt a cuccot állatokban. Rendőrkutyákban, az aitókban, tudod, meg a vezetőkutyákban, meg a mozgás- és látáskorlátozottak segítőmajmaiban. Jó, nyilván nem pont ugyanezt a cuccot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szerződésben nincs egy sereg bekezdés arról, hogy Ghost, az anyacége, a Prima-Sabine FoodSolutions International, Vukani, Inatec Biologica és az


összes hozzájuk tartozó ügynökség és alkalmazotttak egyike sem vonható felelősségre egy esetleges előre nem látott mellékhatás jelentkezésekor. – Szóval mikor üt be a durva mutáció? – kérdezem, mintha az egész semmiség lenne, miközben Dr. Precious letörli egy fertőtlenítős vattával a könyökhajlatomat. Talán saját nano vagy külön erre termesztett, kórokozófaló baktérium van rajta, vagy ki tudja, milyen flancos újítással jött épp elő mostanában az Inatec. – Ó, bébci – tetteti Andile a sértődöttet –, nem azt beszéltük meg, hogy nem mondunk rá ilyeneket? Ígérd meg, hogy ezt véletlenül sem ejted ki a szádon az interjúk során! – Mit evett reggelire? – kérdezi váratlanul Dr. Precious. De a kérdés csak taktika, és mielőtt eszembe jutna a válasz (hideg zabpehely Jonathan lakásában, Jonathannak nyoma sincs, de ez mostanában elég gyakori), már oda is nyomja az önfecskendőt a bőrömhöz, mint valami tűzőgépet. És azzal hárommillió gondosan tervezett robot-mikroba árad be dalolva az ereimbe. Még csak nem is fáj. Figyelembe véve a felhajtást, meg hogy mekkora a szerződés, nem várok kevesebbet, mint hogy az egész világ átrendeződjön. Ehelyett ez is olyan, mint az első szex. Mármint hogy oké, tényleg ennyi? – Ennyi. Körülbelül négy-hat óra kell, mire a techet széthordja a keringés. Szeretné, ha újra átvennénk az egészet? Az első huszonnégy órában influenzához hasonlatos tüneteket érezhet: orrfolyás, fejfájás, torokfájás. Aztán elmúlik. Élvezze ki! Talán most utoljára lesz beteg. – Ez tök normális, bébci. Csak hozzá kell szoknia a testednek – teszi hozzá Andile. Csak az immunrendszerem pörög túl, ahogy próbálja felvenni a nanotech invázióval a harcot. De ez sem tart sokáig. Az emberek alkalmazkodnak. Fejlődnek. Mind benne van a kézikönyvben, bár nem olvastam el az összes apróbetűs részt. Ki olvasná el? – Jövő héten itt találkozunk a kontrollon! – Dr. Precious kilöki az ezüst kapszulát az önfecskendő végéből, és gondosan visszateszi a tokba a többi üres héj mellé. Nem hagyhatja csak úgy szanaszét a cuccot! A fény megvillan a fénylő héjakon, és Dr. Precious tükörképe megnyúlik, mint valami Giacometti-szobor. Már az időeltolódásos sorozatot tervezem, hogy elkapjam a változást. Csak a bőr legfelső három rétege, ahogy azt Andile nem győzte hangsúlyozni, igazán jelentéktelen kényelmetlenség, amit egy életen át cipelned kell.


Ha be tudnék ültetni egy fényképezőgépet a testembe, megtenném. De csak a csuklóm belső felén mutálódó sejteket tudom dokumentálni, a kialakuló mintát. Lassan rajzolódik ki, mint egy régimódi Polaroid kép, ahogy a nano szétterjed a szervezetemben. A bőröm máris viszketni kezd.


Toby

Mint mindig, most is tökéletes az időzítése. Az anyaszotykámnak sikerül a reggeli streamcast közepén robbantania. Egy átlagos napon nem zavarna – anyaszotyka az egyik kedvenc visszatérő szereplő a műsorban, már ha a kommenteknek hinni lehet, de épp arról volt szó, hogy felhívom Tendekát, hogy megtervezzük a mi kis bűnügyi kalandunkat, szóval ebben a pillanatban tényleg szuperalkalmatlan. – Tizenöt percet késtél, szívem – mondja köszönés helyett, és igaza van, elfelejtettem, hogy egy civilizált, kései reggeli mellé osztotta be a szokásos „beszélnünk kell”-t, de amennyi cukrot tolok, örülhet, ha a szemem színére emlékszem anélkül, hogy belenéznék a tükörbe. Mondtam neki, hogy az időpontokat töltse fel a telómra. Picsa. Elfüstölök még egy keveset útban Nova Deli felé, csak annyit, hogy kezelni tudjam a helyzetet, aztán átkapcsolom felvételre a BabyStrange-emet, ami eddig a véres-beles mappa képeit mutogatta. El nem tudod képzelni, néha milyen lenyűgözők tudnak lenni a legvéletlenszerűbb napi közjátékok is – vagyis, ha épp ezt nézed, pontosan tudod. Levágom az utat Little Angola felé, és csak akkor jövök rá, mekkora hibát követtem el, amikor kettős csapásként megüt a vegyes helyi ínyencségek illata és a warez csörömpölése a híd fölött átívelő alagútpiacbon. A warez tök ósdi. Nem csak olcsó és vacak, mert ki a fenének kéne egy tubus ragasztó, hát még hat, már ugye az utcakölykökön kívül, és azért ennél olcsóbban is sokkal jobban be lehet tépni, hanem mert mind kurvára chipes. Regmentes cucc, de a zsaruknak van más gondjuk épp elég, különösen, ha ez itt nem zavarja a cégeseket. Az egész audiochipelést szinte azonnal betiltották, amint beütött. Mármint eleinte nagyon nagy cucc volt, a müzlisdoboztól a játékokon meg a freeware-en át a háztartási eszközökig minden öntelten csiripelt, csilingelt, promózott, tolta a hangeffektet, nyomta a celebeket, úgyhogy a rendes népek zajszűrő fülessel jártak vásárolni. Nem kellett sokáig várni, hogy a multik betiltsák, vagy csak speciális felhasználásra hagyják engedélyeztetni, de az efféle tiltás a fejlődő országokban sosem terjed el. A legtöbb cucc manapság úgyis Ázsiából jön meg KözépAfrikából, szóval ezek a chipek még csak nem is angolul visongnak, vagy xhosául vagy a másik tizenegy hivatalos nyelv valamelyikén, hanem kantoni kínaiul, portugálul meg kinyarvandául.


Rusnya, de a hatás még így összesítve sem olyan idegesítő, mint az anyaszotyka folyamatos csipogása. Megállok az egyik árus mellett, aki műanyag öveket árul, és mobiltokokat meg hamis kínai napszemüvegeket, hogy vegyek az anyaszotykának egy beszélő Hello Kitty sokkolót, ami megállás nélkül, öt különböző nyelven visítja, hogy „segítség”. Az árus próbál egy másikat rám sózni a pult alól, nem a vernyogó mintapéldányt adná, amelyik felkeltette a figyelmemet. Ha egyszer bekapcsolták, mondja, nem lehet kikapcsolni a rohadékot. Inkább vigyek egy újat, ami még a dobozában van. De elmagyarázom, hogy ez pont így tökéletes, és átnyomom az elsőnek mondott, teljes összeget a telójára, nem vacakolok alkudozással sem. Erre már a sértettet sem tudja jól megjátszani. A pénz beszél, bébi! Összeadva ezt a kis rövidítést, a félreugrándozást a sétányon rám zúduló biciklishorda elől, meg azt, hogy megnéztem, milyen a víz – semmi különös, a tenger zsírosan, ernyedten hever a Mouille Point és a Robben-sziget között, de ez nem jelenti, hogy a céges partokon ne lenne minden fasza – már egy óra késésben vagyok. Becsusszanok az anyaszotyka szokásos bokszába a Nova Deliben, az ablak mellett, és totál elbűvölő vagyok, még azt az undorító mutacukit is megsimogatom, amit most is magával cipelt, ott lóg a nyakában, mint valami albínó tigris-lajhármajom sál. Rám vicsorítja helyes kis fogacskáit, az egész asztalnál csak ez a dög elég bátor ahhoz, hogy kimutassa a valódi érzéseit. – Jaj, Perec, hagyd már! – koppint anyaszotyka az orrára, mire a dög rákezd a hízelkedő, burukkoló dorombolásra. Tök jó lett volna, ha egy fajt választ, vagy legfeljebb csak kettőt. Ezektől a többszörös fajturmixoktól felfordul a gyomrom. Az anyaszotyka egy tápdiétát szopogat. Vitaminnal dúsított füstből fúj felém egy írásjelet. – Felhívtad a Napfény Klinikát? – Ja, szia, tök jól vagyok, anya. Kösz, hogy megkérdezted. Most már rendszeresen DJzek, csütörtök esténként a Replicában. Találkoztam egy édi lánnyal. Igazából egy csomóval. Semmi komoly, nincsenek úton az unokamotyók, bocs, de hát ez van. Az ól is tök jó, bár kicsit rumlis, de hát semmi sem ugyanolyan, mióta már nem fizeted a takarítószolgálatot. Minden tök átlag, érted? Ó, és biztos örömmel hallod, hogy egyre jobb pontszámokat kapok. Ki mondta, hogy nincsenek ambícióim? Már rajtad kívül, ugye, de ennek a fényében totál azt hiszem, hogy neked is át kéne gondolnod a dolgot. Mellesleg most is élőben közvetítek. Szóval, ha van bármi szórakoztató megjegyzésed, csak ki vele! Itt az ideje! És hogy van Tyrone? Vagy ki is volt,


Wynand? Nehéz ám számon tartani! Erről jut eszembe, ezt neked hoztam. Tudod, ha netán a helyére kéne tenned valamelyiket. Odacsúsztatom felé a Hello Kitty sokkolót az asztalon. Még mindig nyivákol. – Ez „segítség”, úgy öt különböző nyelven, egy helyen. A pincér megjelenik két rooibos lattével, nem mintha meginnám azt a gyógynövényes szart. Miközben kiosztja a kávékat, az anyaszotyka felkapja a rajzfilmmacskás vackot a szalvétájával, és könnyedén a pincér tálcájára ejti, ugyanazzal a hűvös hatékonysággal, amivel a vadászpókoktól szabadult meg, amik talán még mindig be-betelepednek a konyhába. – Beszéltünk apáddal. – Nocsak, ilyen még nem volt! – Sikerült megegyeznünk a dolgodat illetően. – Adsz egyet? – kérdezem, és a tápdiéta-csomagja felé nyúlok. – Nem, Tobias, komolyan mondom! Pontosan az én bioritmusomra szabták. Te csak rosszul lennél tőle! Ez persze úgy, ahogy van, nem igaz, bár természetesen tényleg az ő táplálkozási szükségleteire szabták, épp elég extrát fizet érte – de legalább most már beszélünk. – Szóval mi a gond? – kérdezem, és csak azért is elveszek egyet, és az asztalnak koccantom, hogy meggyulladjon. – Jaj, kis szívem! – Nem, komolyan! – Jól leszívom, mire a mikrotápanyagok száz fokot dobnak a cukron. Intenzíven érdeklődő, izzóan eszes, sodróan szarkasztikus vagyok. – A függőséged. – Mármint melyik? – Toby, kérlek! Rettentően kifárasztasz. Elviselhetetlen vagy! Döntöttünk. – És kész? – Nem, dehogy is, van választási lehetőséged. Ha méltóztatnál felhívni a Napfényt… Csak annyi, hogy többet nem támogatunk. Már szóltunk az alap kezelőinek. Szívok még egyet a tápdiétából. Asszem, a cink csinálja, mármint az egészíti ki a cukrot. De oda kell ám figyelni rá, mert a C-vitamin azonnal hazavágja a bizsergést. – Jaj, az ég szerelmére! Most is be vagy állva, mi?


Hátradőlök, és felteszem a lábam az asztalra. Összecsördülnek a kanalak és a csészék, mert nem nagyon hagytak helyet az ilyesmire. Ha megríkatom, csomó pontot nyerek, és minden kijön nullára. – Na és apám hogy van? Még mindig a főnökét dugja? Hogy is hívják azt a nőt? De az anyaszotyka épp csak rám pillant. – Jaj, kis szívem! – Még a bevert arcú erszényesről is csak úgy árad az unott megvetés, a hónalját kurkássza tökéletes kis fogsorával. Ezt most az anyaszotyka nyerte. *** Semmivel sem jobb a kedvem, mire a Stonesba érek. Nem meglepő módon a biliárdszalon nincs épp dugig így vasárnap délelőtt tizenegy körül, bár azon kevés helyek közé tartozik a Long Streeten, ahová még mindig bárki bemehet. Nem kell céges belépőkártya vagy jövedelemigazolás, és a kamerák sem működnek túl jól. Ez persze nagyban megmagyarázza, hogy miért olyan lepukkant a hely, és a vendégkör miért húz inkább az LSM-spektrum kevésbé kívánatos feléhez – és épp ezért tökéletes helyszín arra is, hogy megtervezzük Tendeka legközelebbi nagy hűhóját, amire van olyan nagylelkű, hogy engem is magával vigyen. Kölcsönösen előnyös. Nekem lesz egy csomó jó minőségű videóm, ami megnyomja a streamcast besorolását, neki pedig megörökítik a balhéit az utókor számára, persze kitakart arccal. Nem mint azok a baromarcú keménylegények Baltimore-ban, akiket a HD-feltöltések alapján azonosítottak és le is tartóztattak. Tendeka és Ash épp egy játszma közepén tartanak, de amikor észrevesz, leteszi a dákót, és nagy, hátveregetősen bajtársias ölelésbe ránt, vagy talán elvtársiasat kéne mondanom, ha már annyira hisz a Harc újraéledésében. Annyira teper, és annyira elkésett vagy ötven évet. A rasztái az arcomnak préselődnek. Túlzó ZamBuk viaszszag árad belőlük. – Toby! Már azt hittük, nem is jössz! – Ugyan már, és kihagynám mindezt? – intek körbe a szinte üres biliárdszalonon. Nincs lenn más, csak Tendeka; állandó kísérője és kiegészítője, Ashraf; pár törzsvendég az egyik sarokba ékelve, akik már az ötödik sörüket isszák, pedig még dél sincs; és persze a csapos, de őt teljesen leköti a foci a tévében. Tendeka persze nem veszi az iróniát.


– Nem tudnád lehalkítani a kabátodat? Nem akarunk feltűnést kelteni – mondja összeesküvő-halkan, mintha csak azt próbálná valahogy megsúgni, hogy szájszagom van. Ugye, kimondhatom, milyen észvesztő, hogy őt ennyire zavarják a képek, amikor az anyaszotykának a szempillája sem rezzent tőlük? A BabyStrange-em képernyővédő üzemmódban van, kétpercenként más képre ugrik. Csak pár véletlenszerű példa, hogy el tudjátok képzelni, mit mutat az okosanyag, ami úgy idegesíti Tent: egy különösen undorító gombás fertőzés kinagyított képei, XVIII. századi boncolási metszetek, és hogy azért a helyi ízeket se hagyjuk ki teljesen, egy sor mosolygós pofa – aki nem tudná, most birkafejekről beszélek – hátrapenderedett ajkuk alól kivigyorodik a foguk, várják, hogy a fazékba kerüljenek. – Nem, Ten, figyu, te pont ezt rontod el – magyarázom. – Ez az álcázás. Szem előtt bújok meg. Azzal, hogy felhívom magamra a figyelmet, tulajdonképp elkerülöm. – Szóval nem kapcsolod ki? – Nem ám! – Aha – válaszolja szárazon. És erre Ashraf már jön is, hogy az utolsó pillanatban megmentse a helyzetet, újra magára ölti a sokat szenvedett legjobb barát és békefenntartó szokásos szerepét. ENSZ úr, baszod alássan. – Rengeteg mindent meg kéne beszélnünk, Ten – mondja, és visszalökdösi az asztalhoz. Tendeka vonakodva engedelmeskedik. Mert az az igazság, gyerekek, hogy szükségük van rám. Nélkülem nem menne. A

reklámfelületek biztonsága szorosabb, mint egy apáca

pinája. Hacsak nincs kapcsolatod. Persze a kapcsolatomat még meg kell győznöm, de azt Tendekáéknak nem kell tudniuk, hogy a drága jó Lerato még nincs benne a buliban. Ten felmarkolja a műanyag háromszögből a golyókat, és szabályos kitt-katt-csattogással lerak négyet, hogy mutassa a tervet. Természetesen ő a nyolcas, én a teli narancssárga vagyok, a kék csíkos valami gazdpolos egyetemista, aki velünk jön, ha jól vettem ki, lány, és remélem, csinos lesz, és Ashraf ellensúlyozza, mint fehér golyó. Jó sok akciófilmes rész van benne, a háztetőkön ugrándozunk, meg kerítések alatt mászunk át, elkerüljük a kamerákat és az aito járőröket. Úgy öt perc után már nem is figyelek. Azt hiszem, épp annál a résznél tartunk, amikor átszaladunk egy hatsávos autópályán, legalábbis abból ítélve, Tendeka miként ugratja át a golyókat az asztalon keresztbe dobott dákón, amikor egyszer csak bejön ez a tök hihetetlen lány, és végre magára vonja el-elkalandozó figyelmemet.


Még a Long Street, a város hipster-központja sajátos mércéjével mérve is azt mondanám, ez a lány aztán stílusos. A hajában vaskos rézvörös és csokibarna csíkok váltogatják egymást, koszos krémszínű csizmát visel, szénfekete, bő garbós ruhát a farmer fölött, az ujja épp annyival hosszabb a kelleténél, hogy a bütykeiig lógjon – pedig odakinn tolonganak a Celsiusok. Annyira leköt, hogy tényleg ismerem-e, vagy csak láttam már, hogy meg sem hallom, mit kérdez. – Bocs, mit mondtál? – Szabad? – kérdezi meg még egyszer, és már bele is túr a farzsebébe, és előszedi a telefonját. Ezüst láncon lóg az övéről. Húsz randot tol át az asztalra, hogy szerencsét próbáljon a következő játszmában. – De csak ha nem zavarok. Ten fintorogva nézi, de mit is mondhatna? Menj a picsába, épp a felkelést szervezem? Ez a baj a biliárdszalonokkal, nem valami zártkörűek. És ki mással játszana a lány? A sarokban kornyadozó alkeszekkel? Amúgy meg Tendeka már krétázza is a dákó hegyét, nehogy bárkinek eszébe jusson beszállni a játszmába. Felhívnám rá a figyelmet, hogy egy igazi hadvezér hagyná, hogy valamelyik gyalogja intézze el ezt a kis zavaró közjátékot, például én, mert nekem azért lenne pár ötletem. De Ten úgy gondolja, az a legjobb, ha a lehető leghamarabb megszabadulunk a lánytól, és az az igazság, gyerekek, hogy ő a legjobb biliárdban. Ten mind lesöpörne minket az asztalról, bébi, ha levágnánk a fél karját, akkor is. Az a fajta, aki magával viszi a saját dákóját, olyan igazi, összecsattinthatós kis cuccot, mint a mesterlövészpuskák támasztéka a háborús filmekben. És az a fajta, aki nem ad előnyt a kezdőknek sem. Túl szórakoztató ahhoz, hogy kihagyjam. Észrevétlenül beütöm a felvételt a kézelőmön, miközben odanyújtom a dákót a lánynak. – Elvérzel, kölyök! – De ahogy elveszi tőlem, felcsúszik a ruhája ujja, és halvány derengést veszek észre. Tudtam, hogy van itt valami! Hosszú ujjú ruha ebben a hőségben? Semmi értelme! Épp elég fénytetkót láttam már a trendikéken a klubokban, hogy egy pillantásból vágjam, ez itt a kemény cucc. Az igazi cucc. És amikor beugrik, hogy egy hete a keleti parton a vezetői zónában láttam a csajt, ami nagyon szigorúan csak céges vidék, összeáll a kép. Most látok először ilyet. Még nem is ismerek senkit, aki látta volna. A szokásos, sötét marketingcucc, extrában. Dobd ki ingyen a cuccost a laza kölyköknek, és reménykedj benne, hogy mindenki felfigyel rá, és rohan venni magának is. Normál esetben nem férne bele az


érdeklődési körömbe. A streamcastomat Pinanaplónak hívják, nem Reklámgennynaplónak. Heti összefoglalónk Toby lenyűgöző életéből: fasza drogok, fasza zene, szexpedíciók csak kivételesen szép csajokkal, rendszeres összecsapások az anyaszotykával, és újabban egy kis félbűnözői ellenkulturális tevékenység, hála a biliárddákóját fényezgető Mr. Steve Biko-utánzatnak. 588430 egyedi találat naponta, legalábbis a ma reggeli adatok szerint. Nem rossz, de mondjuk ki, nem egy BoingBoing. Nem is a kölyökállat-adás. De még csak nem is a hét víruskedvence, az MIT-s csajszi, aki robotokat épít, aztán pornóközvetítésen adja le, ahogy kúr velük. De ezen még változtathatunk. Rengeteget fecsegtek már róla a pletykablogokon, de kép még nem volt sehol. Amilyen új a cucc, hogy is lehetett volna? Ami azt jelenti, hogy exkluzív. Nagy fogás. Nagy forgalom. Dögivel a találatok. Talán szindikálnak is? Elég szoros a játszma. Félreértés ne essék, a lány épp csak közelíti Tent, de azért ügyesen bánik a dákóval. Ne törődj vele, mit hallottál az összeesküvés-elméletes fórumokon, ez nem valami képregénybe illő szuperképességes szarság. Persze, segít fókuszálni, mint az a zóna cucc, amibe az atléták borulnak. Gyorsabb, ügyesebb, termelékenyebb. Gyönyörű látvány, ahogy beüt. Valaki, aki nem figyel, valaki, akinek nincs hozzám hasonló fogyasztói tapasztalata, talán észre sem veszi. De én figyelek, és látom. Igazi, tankönyvbe illő darab. A lélegzete megakad egy pillanatra, amikor beüt a cucc, a lapockája megfeszül, mintha mellkason vágták volna, aztán lassan belefoszlik az egész szervezetébe, és a lány lassan elernyed. Elönt az irigység. Még azok is tudják, hogy szeretem szétcsapni magam, akik csak ritkán néznek – az anyaszotykám szerint nem csak magamat. De attól még működőképes vagyok. Szó sincs róla, hogy valami primkó drogos volnék, nyelv-piercinges applijackkel. De azért már nyomtam a farmakológia legtöbb vívmányát. Szuperhernyó, ica, glória, amit csak akartok. Abból, hogyan üt be, megmondom, ki mit tolt. De az igazság szerint az mind olcsó vacak. Feketepiaci. Nem úgy röptet, mint ahogy ez a csaj repül. Talán Ten is elkap belőle egy keveset, észrevesz valamit a lány arcán, amiből levágja, hogy nem teljesen kóser, mert megragadja a karját. – Hé! Minden rendben? A lány összerezzen, jól fel vannak pörgetve a reflexei. – Aha. Persze, kösz. Nem baj, ha most akkor lökök?


Ráhajol a dákóra, szinte Bruce Lee, amilyen elszántan összpontosít. Hátracsúsztatja a dákót a bütykein egyszer, kétszer, aztán olyan erővel meglöki a fehér golyót, hogy átugrik a nyolcason, ami elállta az útját, és bevágja a lány utolsó golyóját a lyukba. A fehér is azonnal begurul utána, szóval nem igazán tökéletes a lövés. És ki tudja, lehet, hogy a lány magától is képes lett volna minderre, a cukorfalat idegi turbólöket nélkül is? De már Ten is észrevette, hogy nem játszik teljesen tisztán. A pupillája fényes telihold. Ten elkapja a ruhája ujját, ahogy a lány arrébb lépne, hogy átadja neki a helyet. – Fel vagy pöccintve? – Mi van? Nem. És ha fel lennék, ahhoz pontosan mi közöd lenne? – Épp annyi védekezés cseng a hangjában, hogy Tendeka lecsapjon rá, amilyen igehirdető, frissen jó útra tért fazon. – Figyelj, szerintem le akarsz te állni azzal a szarral. Azt hiszed, nem ismerem fel a jeleket? Én is toltam. Segíthetek. – Leszállnál rólam? Jesszusom. Nem drogozom! És most, ezzel a szépen, sebesen fokozódó feszültséggel végre felhívtuk magunkra a figyelmet. A csapos is közbecsipog. – Nyugalom, emberek! Nem mintha esze ágában volna kijönni közénk a pult mögül. Ashraf is közbelép. – Nem fontos, Tendeka, hagyd már! – Ja, leszállnál rólam, de tényleg? Nem is ismerlek! De Tendeka még mindig fogja a csuklóját, és ahogy a lány elfordulna, felcsusszan a ruhája ujja, és kivillan a zöld fluoreszka. – Ez meg mi? – csattan fel Tendeka. Most, hogy észrevette, már nem száll le róla. – Ez meg mi a picsa? – Felrántja a lány ruháját, hogy lássa a csuklóját, és egy valami a napnál is világosabb: ez nem olcsó kis fényjáték. Sehol a beépített LED-implantátum jellegzetes kis libabőrei, ez nem a bőr alól kivillogó, szokásos fénytetkó tintája. Nem a bőre alatt van. Ez a bőre. A Ghost logó dupla örvénye mentazölden és ezüstösen fénylik a sejtjeiből, amiket direkt így módosított a nanotech, amire a lány jelentkezett. – Szállj le rólam! – löki el magától a lány Tendekát, kicsit erősebben a kelleténél, talán épp a fejében kotyogó, nano-élezett hormonleves hatására. Épp elég erősen ahhoz, hogy Ten


hátratántorodjon, és az asztal széle elkapja a sörét. Szép nagydarab gyerek, elég nehéz ahhoz, hogy könnyedén eltörjön egy poharat, és egy szilánk a tenyerébe mar. Sör és kövér vércseppek záporoznak a padlóra. – Te reklámkurva! A lány oldalra lép, az asztal túloldalára. Honnan tudhatta, hogy Ten ilyen komolyan veszi? – Tudod egyáltalán, az a szar mit tesz veled? Te elbaszott kísérleti nyúl! Te céges nősténymajom! Hánynom kell tőled! – Tendeka átugrik az asztal fölött, a lány felé lódul. A lány felkapja a dákót, és odacsap felé, inkább figyelmeztetően, nem akarja bántani. Közbeavatkoznék, de abban hol a móka? A nagy kiabálásban senki nem veszi észre, hogy a csapos lenyúl a pult alá, és megnyomja a pánikgombot, de alig egy perccel később sietősen feldobog egy pár ormótlan rendőrcsizma és két pár puha kutyatalp a lépcsőn. A lány az ajtó felé fordul, szinte mintha várná az érkezőket, és a zsernyák az aitóval berobban a terembe. A lány ledobja a dákót, és felemeli a kezét, tisztán, szépen mutatja a tartása, hogy neki ehhez az egészhez nincs semmi köze. A dákó végiggurul a padlón, és a lépcső előtt áll meg. A kutya azonnal végigszaglássza, és egy vakkantással letudja. – Ó, szóval ez a kis szájbakúrt szponzorbébi biztonsági magánszolgálata? – mordul fel Tendeka, és a zsaru felé fordul, aki már célba is vette a leolvasóval. Nagyobbat nem is tévedhetne. A szerencsétlen balfasz láthatóan mezei utcazsernyák, aki volt olyan peches, hogy a Long Street-i beosztást kapja meg. – Jött megvédeni a technológiát? Mert csak az vagy, kislány! Cirkuszi prototípus! Az aito figyelmeztetően felugat, és visszhangul felpittyen Ten mobilja. A zsaru már el is választotta a leolvasóval a SIM-ét a teremben lévő többitől. – Ja, basznád! Rám ne basszál egy figyelmeztetést, hallod? Alkotmányos jogomban áll hangot adni a kibaszott véleményemnek! Hallottál már a kurva szólásszab…? A zsaru nem is vacakol a második figyelmeztetéssel. Egyenesen a kiiktatásra vált. A szükségesnél nagyobb feszültséget használ, de mikor is játszott tisztán a yard? Tendeka azonnal összecsuklik, epilepsziásan ráng, mire a rohadt kutya izgatottan ugatni kezd. Gondolom, Ten olyan 170-180 voltot kaphatott a képébe. 200 fölött külön papírmunka kell, hogy indokolja az


esetleg halálos erejű sokkolás használatát, de ez nem jelenti, hogy a zsaruk ne feszegetnék a határokat. Ismerek néhány függőt, akik saját maguk szokták kilőni a telefonjuk kiiktatóját, és élvezik a sötét és összevissza lüktetést. Még ritmust is lehet bele vinni, gyerekek. De nem könnyű. A hardvert kell meghekkelni, és ha nem tudod, mit csinálsz, töpörtyűvé égeted magad. Vagy még rosszabbá. A kiiktató babrálása kikapcsolással járó kihágás. Nem akarsz szépen, a társadalom szabályai szerint játszani? Akkor nem játszol sehogy sem. Nincs teló. Se szolgáltatás. Se élet. Tendeka a zsaru lába előtt tekergőzik és ráng, a telefonja ugrál és recseg, miközben a rohadt kutya túlpörögve ugat, mintha ettől lenne jó neki. Még Ash sem mer közbeavatkozni. Végül a járőrfasz megkegyelmez, benyomja a hívás végét, és vége a napi műsornak, bébi. – Még valaki? – kérdezi, és csettint az ujjával a módosított kutyának, mire az azonnal elhallgat. Tennek sikerül felkapaszkodnia a padlóról, és sápadtan, zihálva térdel. – És te? Akarsz még egy kicsit, fiam? Ten lihegve rázza meg a fejét. A normálisnál kicsit kétségbeesettebben kapkod levegő után. Ashraf letérdel mellé, és lassan, nagyon látványosan odaadja neki a pipát. Ten mélyen, mohón beleszív. Komolyan, fel kellett volna vitetnie az asztmáját a SIM-jére! Az előzetes egészségügyi állapotra tekintettel kell lenniük, nem mehetnek neki úgy az embernek! – Na, azt gondoltam is. De jól jegyezd meg, hogy feljegyeztem a SIM-edet! Eszedbe ne jusson tovább szarakodni, kisöreg, mert lekapcsolnak! – A járőr könnyedén arrébb lép, ahogy egy horda VIMbot zümmög elő a pult alól, hogy eltakarítsák a vért, a cserepeket, a kiömlött piát. – És én még azt reméltem, nyugis napom lesz. – Visszadugja a leolvasót az övére, és vidáman megrázza a vegy-gázsprayt a csapos felé. – Csak szólj, ha ez a barom tovább kekeckedik! Szívesen rávágom a /379-et. A csapos mordul egyet, és felemeli a kezét. Úgy tesz, mintha nem is ő hívta volna ki kapásból a járőrfaszt. A zsaru két hangból álló dallamot füttyent, az aito vigyázzba pattan, és ledobog a lépcsőn a zsernyák után. Ashraf felsegíti Tendekát, aki halkan és vadul káromkodik, miközben nagyokat zihálva fúj, ahogy beüt az asztmagyógyszere. Vége a játszmának. Kérem, töltsön fel pénzt, ha tovább akar játszani. A törzsvendégek a sarokban látványosan elfordulnak. A lány sápadtan, döbbenten néz fel. Nem is kell jobb nyitás.


– Nem tudom, te hogy vagy vele – mondom –, de rám férne egy ital. – Te nem azzal a fickóval vagy? – fordul felém hitetlenkedve. – Nem. Mármint ismerem, de tudod, nem lógunk egymáson meg ilyenek. Ashraf gyilkos pillantást vet rám a válla fölött, ahogy a lépcsőhöz támogatja Tendekát. De ne már! Tendeka már az ő kezében van, és nem akarok belekeverni ebbe a nevetséges kis cirkuszba. Pláne, ha sokkal izgalmasabb cirkuszokba is belekeveredhetek. – Bocs. Csak tudod, ő ilyen keményvonalas aktivista meg minden. Meghívhatlak valamire? Kárpótlásul. Biztos, hogy ő is felajánlaná, de tudod… – De tudod, most épp nincs csúcsformában. Kicsit megpörkölték. Kicsit kidobták. A pult felé tolom a lányt, amilyen állapotban van, nincs nehéz dolgom. Majdnem úgy kikészült, mint Ten. – Mert még egy ilyen húzás, kislány, és rád is kihívom a pirítókat! – figyelmezteti a csapos. – Hé, nyugi van! Minden pöpec. Csak innánk valamit. Ugye, lehet itt inni valamit? A hölgynek egy Ghost lesz, és nekem is, csak nekem lenne még mellé egy vodka. Mellesleg Toby vagyok. – Kendra. A csapos letesz elénk két üdítősdobozt. Kendra meg sem várja, hogy kapjon hozzá poharat, azonnal feltépi, és gyakorlatilag egy hajtásra lehúzza. Épp csak kicsit megremeg, mintha ez lenne az igazi, kemény anyag. – Ugye nem baj, ha én keverem a sajátom? Nem hinném, hogy élvezem azokat az előnyöket, mint te. – Tégy, amit akarsz! Beledöntöm a vodkát a poharamba, és rátöltöm a Ghostot. Éppolyan halványzölden bugyog elő a dobozból, mint amilyen a lány szeme. Elgondolkozom rajta, hogy mindig is ilyen színű volt a szeme, vagy ez is csak a tech mellékhatása? Ráhajolok a pultra, és már köpöm is. A váratlan kérdések néha meglepő válaszokat ugrasztanak ki. – Megnézhetem? Kendra rám mered, próbálja kitalálni, mit akarhatok, aztán felhúzza a ruhája ujját, és megfordítja a karját, hogy lássam a csuklóján derengő fényeket. – Csinos. Nem fájt?


– Fura, hogy pont ezt kérdezed. – A lány most már repül, vagy inkább fuldokol mindabban a kábító boldogságban, amit csak a test elő tud állítani: endorfinok, szerotonin, dopamin, a Ghost kötésében kiteljesedő aminók. Parányi biogépek zümmögtek az ereiben. Akaratlagos függőség, csak előnyökkel. Tök ingyen, ha valaki belefér a szponzor-programba. Még most jelentkezzetek, gyerekek, amíg lehet! Saját zsebből sosem lesztek így beállva! – Ezt miért csinálod? – kérdezi a BabyStrange-em felé biccentve, ami újra vetít, bár a képek közt most már ott van a biliárdasztal zöld filcére fröccsent vércsepp kinagyított képe is. – Tök undorító! – Jobb lenne, ha inkább logókat játszana? – Megpöccin tem a kézelőgombot a hüvelykujjammal, rázoomolok a ghos tosdobozra, és teleháttérképezem vele az okosanyagot. Erőtlenül, kissé feszengve neveti el magát, de innentől könnyedebben folyik a társalgás. Fotós, és fel is tölt a telefonomra egy szórólapot egy csoportos kiállításról a Propellerben. Cserébe adok neki egy meghívást a Replica Insurrection-partira. Amennyiben nem csapom szét magam túlságosan, talán még DJ-zek is. De a még egy főt nem kapja meg. Jobb lenne, ha szóló küldetésre érkezne. Elmeséli, hogy ott milyen jó sorozatot lőtt a vécén az ajtók alól kiszűrődő fénycsíkokról, mert mi mást dokumentálna az ember a klubszcénából? A felvetésre ideges lesz. – Szándékosan nem akartam a szokásos klubos szart fényképezni én is. A teret próbáltam dekontextualizálni. – Igazán lejöhetnél, és dekontextualizálhatnád az én teremet is valamikor – mondom, mire csak a szemét forgatja, de olyan jólesően. Aki netán odafigyelt az eseményekre, az észrevehette, hogy a streamcastról nem szóltam egy árva szót sem. Nem is véletlenül hagytam ki, gyerekek! A bár túlsó végében az egyik törzsvendég is rendel magának egy Ghostot. Kíváncsiságból. Hátha, talán, netán, ki tudja, mégis a titkos összetevők ütnek ekkorát? – Olyan érzés, mintha mindenki engem nézne – vallja be a lány. – Még szép, hogy téged néznek! Vadiúj vagy, exkluzív előzetes! És mindenki ég a kíváncsiságtól, hogy megtudja, milyen. – Mintha bedrogozna az ember? – Hát, ennél általánosabb leírást szerintem még életemben nem hallottam. Ne már, nem veszem be!


– Oké, oké! – nevet fel nyíltan, melegen, nagyon is forrón. – Csak… javítottak rajtam. Szóval mintha minden jobban futna, mintha behangoltak volna, érted? A világ élesebb. Vagy valahogy… vadabb. Mintha valaki beállította volna a fókuszt. Tudod, mint a fényképészetben a hiperrealizmus? – Észreveszi, hogy üveges tekintettel hallgatom. – Ahol minden nagyon, nagyon reális. Minden ki van hangsúlyozva. – Elég hektikusnak hangzik. – Az is. Bár tudod, igazából nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem csak én képzelem. – Mit? – Mindent. Az egészet. Hogy ez csak valamiféle béna pszichológiai kísérlet, hogy lenyomják a torkunkon a piát. Meg a tiéteken is. – Hé, ne becsüld le ezt a löttyöt! Nem is lenne rossz, ha visszavennének kicsit a citromból… Meg szólhatnál nekik, hogy fejlesszenek ki még pár ízváltozatot, ha már ezt kell innod egész életedben. – Ja. – És Tendekát is elég jól kezelted. – Elhessegetem az aggodalmát, félbeszakítom, mielőtt nekiállhatna bocsánatot kérni, mintha tényleg ő hibázott volna. – Nem, ne aggódj, csak idő kérdése volt! Néha kitör belőle a szenteskedő pöcs. És különben is, szoros volt a játszma. És különben is, a vak is látja, hogy a lány totál be van állva. Egyértelműen valódi a hatás. – De épp ez a lényeg. Elég jól biliárdozom. Talán ennyire nem, meg egy ideje nem játszottam, de azt hiszem, ha formában vagyok, le tudnám nyomni. És talán ez az egész csak… jaj, ne nézz már ilyen kétkedve! A profik közt játszottam Durbanban. – Nyugi, szivi! Hiszek neked. – És ezt igazolandó előrehajolok és rátapadok. Elsőre visszacsókol. De aztán elfordul tőlem, látszik, hogy totál pánikba esett. – Bocs… – Ne kérj bocsánatot! – Nem, nem, csak van barátom. És izé, nem lehet. Oké? Szóval hízelgő meg… – Oké. Csak szerencsét próbáltam. Figyelj, már arrébb is mentem! Pörgessük vissza az órát. Bocs, ha rád ijesztettem! – Semmi gond. Köszi a beszélgetést. Tök jó dumálni, megismerni embereket, tudod? – Túl gyorsan beszél, már arrébb is lépett, már a vállára vetette a táskáját.


– Aha, aha, persze, tudom – vigyorgok a zavarán, amitől csak még jobban belekavarodik. – És mondd meg a barátodnak, hogy sajnálom! Nem akartam… Seggfej volt, de ezt nem érdemelte. A zsaruk meg… – Megmondom neki. De ne aggódj! Mondtam már, csak idő kérdése volt! – És felejtsd el, hogy azt mondtam, hogy talán csak pszichés az egész! Néha túl sokat jár a szám. Nem… mármint nyilván igazán odatették. – Naná. Ne aggódj! És gyere le jövő szombaton a Replicába! Az egy ingyenes belépő a telefonodon. – Köszi. És… Toby? – Megáll az ajtóban, de a fényképezőgép készületlenül ér. Régi vágású darab, szögletes, nehéz, és olyan későn eszmélek, úgy összezavar a vaku, hogy nem kapom el, milyen típus. – Ha azt akarod, hogy modellt álljak, csak szólj! – csattanok fel, de most már tökéletes az önuralma, mintha a fényképezőgép a kezében sokkal jobban kisimítaná az éleit, mint a nanotech az ereiben. – Köszi. Akkor viszlát! – Kacsint, és olyan cuki, hogy az már fáj. Aztán eltűnik a lépcsőn.


Az Ad Astra Kiadó e-könyvei Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan Lauren Beukes: Zoo City Lavie Tidhar: Oszama Lavie Tidhar: Utazásaim az al-Kaidával Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány Scott Westerfeld: Leviatán Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben Kleinheincz Csilla (szerk.): 10 - SFmag fantasztikus irodalmi antológia Greg Egan: Diaszpóra


Turn static files into dynamic content formats.

Create a flipbook
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.