2012. februári FilmMagazin by Balázs Bokori

FILMKLASSZIKUS: EGYMILLIÓ DOLLÁROS ZSÁKMÁNY

FilmMagazin 2012. február EXKLUZÍV

THE ARTIST A NÉMAFILMES 12 OLDALAS MEGAKRITKA MARGARET H. THATCHER A VASLADY CSATALÓ A HARCMEZŐN HADAK ÚTJÁN A GYILKOS KÖZTÜNK JÁR BESZÉLNÜNK KELL KEVINRŐL

A HOBBITVÁRATLAN UTAZÁS

KEDVES OLVASÓK! N

em hittem volna, hogy a 21. században - amikor a 3D körül forog minden - még sikeres lehet egy ósdi technikával forgatott némafilm. A franciák (akiknek gyakorlatilag az egész filmipar megteremtését köszönhetjük) bizony megcsinálták, Michel Hazanavicius rendező, valamint mindenre elszánt színészei véghez vitték a lehetetlent és a The Artist - A némafilmessel elvarázsolták a közönséget, így minket is. A film és az alkotók előtt egy 12 oldalas, minden KERESS MINKET FACEBOOKON IS, HOGY IDEJÉBEN ÉRTESÜLJ MINDENRŐL!

részletre kiterjedő kritikával tisztelgünk Spike kollega tolmácsolásában, akinek szintén a szívéhez nőt az alkotás. Legutóbb talán az Avatar esetében volt ennyire lelkes, külön kis ünnep ez neki is! Aztán a napokban jött ki a Hobbit előzetese, ami sikeresen felkeltette az érdeklődését mindenkinek, így misem tehettünk mást: pennát ragadtunk és megpróbáltuk összefoglalni a legfontosabb tudnivalókat. Ennek a lapszámnak azért is van jelentősége, mert vélhetőleg decemberben is Hobbit borítóval fogunk hódítani - ezáltal Peter Jackson alkotása lesz az első, amely két alkalommal is szerepel kedvenc magazinunk borítóján! Persze ez még nagyon a jövő zenéje, addig is érdemes átolvasnotok a februári lapszámunkat melyben a szokásos rovatok mellett olvashattok az Oscar-ról is, de azon is eltöprenghettek velünk, hogy vajon milyen hatása lesz annak az akciófilm műfajra, hogy a The Expendables második része PG-13-as korhatár besorolást kapott. A jövő hónapban pedig a durvulás új fokozatba lép elképesztőnek ígérkező filmek fognak érkezni, ám előtte még végezzétek ki az ehavi felhozatalt is!

CÍMLAPSZTORI: „Gandalf, aki az istari (mágusok) rendjének tagja, Középföldére azért került, hogy segítse a népeket a második Sötét Úr, Szauron elleni küzdelmükben. Eközben a kaland után Bilbóék Elrond házában, Völgyzugolyban pihennek meg, aki Thorin térképének különleges hold-rúnáinak megfejtésével segít a törpéknek, hogy később be tudjanak jutni Smaughoz. Völgyzugolyból a társaság a Ködhegység felé veszi útját, ám ott koboldok támadnak rájuk, és Bilbó elkeveredik a többiektől: lezuhan egy alagútba, ahol találkozik Gollammal és talál egy gyűrűt, amely, mint később kiderül majd, a Hatalom Gyűrűinek leghatalmasabbika.” >> 8.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabados Melinda (Veszják) Munkatársak: Fekete Felícia, Hannibál, Hompola Júlia V. (Vampka) , Madura Gábor (iverson2), Mocanu Attila, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Horváth Krisztián (Kóczy), Kónya Sándor (Sanya08) , Verebélyi Tamás (Spike) Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Csillag Zita (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film), Laska Pál (Mokép) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.filmmagazin.web4.hu Következő szám tervezett megjelenés: 2011. március 12.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

Írta: Mocanu Attila

OSCAR 2012 A

z Oscar-díj jelentősége mindig is komoly vitákat váltott ki a filmes szakmában. Az elmúlt évtizedben sokan hangoztatják, hogy igazából nincs is valódi értéke, hiszen úgyis egy-egy stúdió kedvére dönt majd az Akadémia. Ha viszont valaki tüzetesebben megvizsgálja annak a 83 díjátadónak az eseményeit, amelyek eddig lezajlottak, akkor megbizonyosodhat arról, hogy az Akadémia tagjai sosem figyeltek bizonyos hatalmi érdekeket. Az ő céljuk csupán az volt, hogy a filmművészet legmagasabb kitüntetését mindig olyan alkotók, színművészek és filmek kapják, amelyek méltán tartozhatnak a filmes „Hall of Fame”be, amely a mozgóképek világában az Oscar-díj nyertes alkotásokat jelenti. Néhány legendás kivételtől eltekintve, ez azért mindig sikerült nekik.

4 / FilmMagazin

A kivételeket azért említem, mert az Oscar-díj átadó mindig is a nagy győzelmek és a csalódások éjszakája volt. Legalábbis ezt így fogja fel a filmrajongó. Az én személyes véleményem szerint az igazi győzelem maga a jelölés. Mivel én nagy Oscar -díj rajongó vagyok és minden évben megpróbálom a lehető legtöbb jelölt alkotást megnézni az összes kategóriában, az én kánonomba nagyon sok tökéletes film kerül be. Sajnos az üzleti alapú filmforgalmazás inkább konkrétan a szobrot megnyerő alkotókat és filmeket részesíti előnyben. Pedig az, hogy a jelöltek közül éppen ki nyer az bizony merő esetlegesség. Egyszerűen nem az a fontos. Sokkal gazdagabb élményben lehet részünk, ha Oscar-jelölt alkotásokat is megnézünk, mintha csak a nyerteseket. Azt is érdemes figyelembe venni,

hogy az alkotós és a színészek néhány esetben nem is az adott filmért kapják meg az Akadémia kitüntetését. Főleg az idősebb korosztály inkább az egész életművéért van kitüntetve, azon az alapon, hogy hátha már nem lesz több Oscarkaliberű filmje. Az idei, 84. gála azért is problematikus mert nem alakult ki egy olyan párharc két zseniális film között, mint az utóbbi két évben. Emlékezhetünk, hogy tavaly előtt a Benjamin Button különös élete és a Gettómilliomos volt a két fő favorit, a párharcot pedig sajnálatos módón az utóbbi film nyerte. A tavalyi párharc az Avatar és a Bombák földjén című film között folyt, de James Cameron nem volt képes legyőzni volt feleségét, aki az elmúlt évtized legtökéletesebb háborús filmjét készítette el. Míg idén igazából csak az a kérdés, hogy a The Artist nyeri a párharcot vagy más. Előre is elnézést a kifejezésért, de én egy kissé kultúrsznobságnak találom a filmes szakma részéről, hogy ennyire elvannak ragadtatva egy némafilmtől. Biztos, hogy ezzel ennyit kellet volna várni? Miért nem csináltak egy ilyen filmet a 80-as években? Mára már inkább csak mű -nosztalgiának érzem. Amennyire a 30-as években nem volt fair összehasonlítani egy hangosfilmet a némával, most már inkább azt gondolom, hogy a mai filmmel nem sportszerű behozni egy olyan alkotást, amely teljesen más kontextusban volt igazi film. Szomorú leszek, hogyha a The Artist tarol a gálán. Főleg azért mert olyan filmeket nem vettek figyelembe az Akadémia tagjai mint a Melankólia, a Drive vagy akár a Shame - A szégyentelen. Ha azt a nyolc filmet veszem figyelembe amelyet a Legjobb film kategóriájában jelöltek. (Igen, 10 a maximum és öt a minimum tavaly óta. A múlt évben kihasználták mind a 10 helyet, de idén egy szabadon maradt…)

IN SLY WE TRUST! - VAGY MÉGSEM?

008-ban, mikor Sylvester Stallone pontot rakott a Rambo-széria végére egy frappáns, egyszerű-de-nagy-szerű negyedik résszel, mind örültünk mint majom a farkának. Örültünk, mert egyrészt viszontláthattuk azt a Rambót, akit az első részben megismertünk, és örültünk, mert akadt végre egy férfi, akinek volt akkora töke, hogy egy ilyen über-brutális, erőszaktól és maszku-linitástól szétrobbanó művet rakott le az asztalra. Még jobban örültünk aztán, amikor 2010-ben elkészítette a The Expendables-t, melyben veterán és modern akcióhősök garmadáját vonultatta fel nagy csinnadrattával, Res kiszerelésben. Azt mondtuk magunkban: Végre valaki! Persze, az eredmény lehetett volna jobb, de így is a szívem csücske a film. Most, hogy az akciófilm mint olyan, hollywood-ban tökéletesen elkurvulni látszik, örülünk az ilyen dolgoknak. Ezért is volt olyan megrázó a hír, hogy a második rész bizony PG13 besorolású lesz. Tehát no more blood, no more swears and strong language. Rendben, tudom. Az első rész se volt különösképpen durva ilyen téren. Véres volt ugyan, de azért nem viselt meg minket, mégis jó volt maga a tény, és a látvány mikor meglőnek valakit – spriccelő vér – megér minden misét, ha ilyen stílusú alkotásról van szó. Állítólag Chuck Norris volt az, aki fogta magát és kikötéseket tett, hogy márpedig ő nem hajlandó olyan filmben szerepelni, amiben csúnyán beszélnek, mert szeretné, ha a fiatalok is megnézzék. Wrong move, Ace! Wrong movie…

Írta: Sanya08

Megmondom én a frankót. A frankó az, hogy lassan össze kéne szednie magát a zsánernek, mert ha nem teszi, akkor végleg tévútra kerül, akkor aztán leshetjük. Ez az egyik. A másik pedig, hogy a The Expendables-filmek szereplőgárdáját ha megnézzük, külön-külön mindegyikőjük előszeretettel szerepel R -es filmben (vegyük például Statham -et, aki egymaga próbálja életben tartani a férfias akcióhősök létjogosultságát), így evidens volna, ha összeeresztjük őket, ömöljön a vér és hulljon a férgese. Jöhet ide Terry Crews a facebook-os népoltásával, hogy jó lesz a PG-13 is, nem érdekel. Mondhatja, hogy a film így is tökös lesz. Nem érdekel, itt többről van szó. Itt elvekről van szó és szabályokról. A férfias, kőkemény akciófilmek létéről, amit ez a film így szépen megkérdőjelez, mint annak a rendje. És ne mondja nekem senki, hogy így több jegyet fognak eladni mert több fiatal fogja megnézni. Könyörgök, ennek itt nem kellene hogy szempont legyen, ez a film nem gyerekfilm. De ha fiatalembe-

rek mégiscsak betévednek a moziba, akkor legalább valami vagányat látnának, olyat amire felnőttkorukban szívesen emlékeznek vissza. Ha megnézzük, az Underworldfilmek mind R-es besorolásúak. Haywire? R. Bridesmaids? R. És jön Sly egy alacsony korhatáros akcióval? Ne. Tudom, hogy most ez ellen nagyon semmit nem lehet tenni, és nem is akarom nagyon verni a nyálamat, de ami a szívemen az a számon. Rossz mozdulat ez itt. Rossz mozdulat. Mindezek ellenére nyilván ott leszek már első nap a moziban. Valószínűnek tartom, hogy tetszeni fog (esküszöm, tényleg). És oké, biztos tökös lesz. Mert miért ne lenne az? A Die Hard 4 is az vol… Nem, na hagyjuk. A lényeg, hogy nem arról van szó, hogy szerintem túlságosan megsínyli majd a minőség, inkább arról, hogy így a folytatásban lemond arról az elvről, amit az elsőben felvett és oly büszkén hirdetett a világnak. Mégpedig, hogy az igazi akcióhősöknek és véres akcióknak helyük van a mai kínálatban is. Erről van szó.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

A HOBBITVÁRATLAN UTAZÁS Amikor terhes voltam, és a lábfejem hatalmas volt a felgyülemlett víztől, a férjem tréfásan megjegyezte, hogy olyan lábam van, mint egy Hobbitnak. No, persze fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de a szoptatás hosszú ideje alatt megörvendeztettem magamat azzal, hogy beleástam magam a Gyűrűk Ura trilógiába. Írta: Veszják

6 / FilmMagazin

FilmMagazin legfrissebb számában bemutatjuk Peter Jackson legújabb filmjét, mely egy fantasy sorozat első része, mely a Gyűrűk Ura Trilógia előzménykötete alapján készült, The Hobbit: An Unexpected Journey címmel. J.R.R. Tolkien azonos című, 1937-ben íródott regényének filmváltozatában, a Hobbit szereplőgárdája kiegészül a Trilógiából már jól ismert szereplőkkel, mint Ian McKellen, Andy Serkis, Hugo Weaving, Cate Blanchett, Christopher Lee, Ian Holm, Elijah Wood vagy Orlando Bloom. Szintén viszszatérő még a stáb nagy része, többek között, John Howe és Alan Lee, Dan Hennah, Andrew Lesnie, de Howard Shore zeneszerző is megerősítette, hogy mindkét film zenéjének elkészítésében rendelkezésre fog állni.

A több mint 300 oldalas regény a hobbitok népébe tartozó főhős, Zsákos Bilbó (korábbi fordításokban: Bilbo Baggins) nagy kalandját meséli el, amelyben Gandalf, a vándor varázsló és tizenhárom nemes törp meghívására részt vesz az utolsó élő sárkány, a Magányos Hegy törptermeit és kincseit bitorló gonosz Smaug (korábbi fordításokban: Szmóg) sárkány legyőzésében. A sört szerető hobbitok Tolkien kitalált népe, alig 60 cm és 120 cm közti magasságúak, az átlagmagasság kb. 1 méter. Köpcösek, fülük enyhén hegyes. Lábuk szőrös, talpukon kemény a bőr, a legtöbb hobbit nem visel cipőt. És innen jön az összehasonlítás az én terhes lábammal, hiszen elterjedt nézet, hogy lábuk az emberekéhez képest nagy, de valójában testméretükhöz viszonyítva normális. Mindezektől eltekintve

külsejük teljesen emberszerű. Három fő alfajra, rasszra oszlanak: a sztúrokra, a gyaplábúakra ás az irhafakókra. A film főhőse, tehát a hobbitok népébe tartozó, a Gyűrűk trilógiából már megismert Bilbó méltó bérezés fejében és némi kalandvágytól sarkallva, tizenhárom törp (Thorin, Óin, Glóin, Ori, Dori, Nori, Fili, Kili, Bifur, Bofur és Bombur, Dwalin és Balin) és Gandalf, a mágus társaságában felkerekedik, hogy visszaszerezze a törpök ősi tulajdonát Smaugtól, a sárkánytól, miközben bejárják a Tolkien által teremtett világ, Középfölde északi területeit. Középfölde a neve annak a területnek, melyet Tolkien elképzelt és ahol regényeinek jelentős része játszódik. ez a terület nem egy másik bolygón van, hanem a Föld múltjának egy darabja, és amely a valóságban Európával lehet

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR TE MIT VÁRSZ A HOBBIT-TÓL? KOVÁCSNÉ Nekem a Gyűrűk ura mindig is egy összeszedettebb és sokrétűbb könyvnek tűnt, a Hobbitot túlságosan egyszerűnek találtam ("mennek oszt kibabrálnak a szembejövőkkel"). A filmkészítéshez viszont a Hobbijt jóval könnyebben kezelhető alapanyagot szolgáltat, ha tehát a szimpla történetet nem próbálják meg megfűszerezni változatos hollywoodi baromságokkal igaz szerelem témakörben, és a látványelemeket megfelelően kidolgozzák, nem hiszem, hogy csalódást fog okozni. Filmben kimondottan szeretem, ha mennek oszt kibabrálnak a szembejövőkkel, feltéve, ha mind a menők, mind a szembejövők hiteles karakterek és szépen vannak felöltözve.

azonos. Közben a társaság útra kel, de Gandalf hirtelen eltűnik. Este a törpék és Bilbó tábortűzre lesznek figyelmesek, ezért elküldik Bilbót kémkedni. Bilbó három trollt talál, akik fogságba ejtik, akárcsak a segítségére siető törpéket. A társaságot Gandalf menti meg, azzal, hogy a trollok hangját utánozva vitát szít a szörnyek között, akik addig marakodnak, amíg a felkelő nap kővé nem dermeszti őket. Gandalf, aki az istari (mágusok) rendjének tagja, Középföldére azért került, hogy segítse a népeket a második Sötét Úr,

8 / FilmMagazin

SPIKE A Hobbit engem annyira nem hozott lázba, de természetesen, mint nagy Gyűrűk Ura rajongó, meg fogom tekinteni. Imádom Tolkien mester munkásságát, szinte az összes művét olvastam, de hiába az amúgy csodaszép trailer, valahogy nem tudom… kissé szkeptikus vagyok, de biztosan csodálatos filmalkotás lesz, hiszen Peter Jackson nem tud hibázni, főleg nem ilyen színészekkel és szkripttel!

ószor minden egyes cikket, elolvastam a könyvet, és imádtam a trilógia minden egyes percét. Azóta persze eltelt jónéhány év, mondhatjuk, hogy kissé kinőttem ebből a fantasyrajongásból, de azt hiszem joggal várom el, hogy Peter Jackson újfent lenyűgözzön és előhozza belőlem azt a gyereket, aki annak idején tátott szájjal és libabőrösen bámulta a vásznat, amint Frodóék próbálták elvinni a Gyűrűt Mordor földjére.

SANYA08 Gyakorlatilag gyermekkorom szerves részét képezte a Gyűrűk Ura. Tíz éves voltam, mikor az első részt vetítették a mozikban és szinte mindent tudtam róla. Elolvastam kismilli-

ALIEN Az csak természetes, hogy nagy a várakozás, a Gyűrűk ura sikere után ezen nem is szabadna meglepődni. Viszont én teljes mértékben megbízom Peter Jacksonban: készüljünk egy újabb maradandó filmélményre!

Szauron elleni küzdelmükben. Eközben a kaland után Bilbóék Elrond házában, Völgyzugolyban pihennek meg, aki Thorin térképének különleges hold-rúnáinak megfejtésével segít a törpéknek, hogy később be tudjanak jutni Smaughoz. Völgyzugolyból a társaság a Ködhegység felé veszi útját, ám ott koboldok támadnak rájuk, és Bilbó elkeveredik a többiektől: lezuhan egy alagútba, ahol találkozik Gollammal és talál egy gyűrűt, amely, mint később kiderül majd, a Hatalom Gyűrűinek leghatalmasabbika.

Gollam egy találóskérdés-párbajra hívja ki Bilbót, de csalni akar és megszegni ígéretét. Bilbó azonban túljár az eszén és nagy szerencséjére a gyűrű pont abban a pillanatban csusszan az ujjára és ettől láthatatlanná válik, így sikerül megmenekülnie, és utoléri Gandalfot és a törpéket. Útjuk során wargok és koboldok támadnak rájuk, de Gandalf felgyújtja az erdőt, amivel elűzik ellenségeiket, azonban csak a kőszáli sasok mentik meg őket az erdőtűztől. Kalandok sora követi egymást, hiszen nem is került volna most terítékre a film, ha nem lenne benne izgalmas történések garmadája. A Tóvárosba készülődő csapat Smaug kiűzését tűzi ki célul, majd a társaság megérkezik a Magányos Hegyhez. Bilbó kétszer is lemegy Smaughoz, és kideríti, mi a sárkány gyenge pontja. El is mondja felfedezését a törpéknek. Egy (különleges, mágikus fajtába tartozó) rigó kihallgatja őket, és elviszi a hírt Tóvárosba. A sárkány a

Bár a magyar szinkronos előzetesben Gandalf hangja Papp János volt, legújabb információnk szerint a kész filmben már ismét Bács Ferenc lesz.

>> "KOMÉDIÁHOZ TÚL KEMÉNY, HORRORHOZ PEDIG TÚL VICCES..." TARTJÁK JACKSONRÓL A KRITIKUSOK, MI PEDIG CSAK VÁRHATJUK AZ ÚJABB REMEKMŰVÉT EGÉSZEN DECEMBERIG! <<

hobbit másodszori lenn tartózkodása során rájön, hogy Tóváros segíti a csapatot, ezért elmegy bosszút állni. A konfliktus kezdetben a törpök, illetve a laza szövetségben érkező tündék és emberek között pattan ki, mivel részt követelnek a törpöktől a segítségért, illetve kárpótlást a Tóvárosban esett kárért, de Thorin szívét (is) elönti a kapzsiság, és nem hajlandó alkudni. Így a törpök ostromzár alá kerülnek a csak most visszafoglalt erősségükben, Ereborban. A közelgő ellenség azonban egyesíti a veszekedő feleket, sőt további segítség érkezik Beorntól és a Sasoktól. A csatát megnyerik az emberek, a tündék, és a törpök, de meghal Thorin, Fili és Kili. Bilbó Thorin halálos ágyán kibékül a törppel. Bilbó a csata után bár élhetne gondtalan, inkább elkezdi megírni utazása történetét. És innen már a Gyűrűk Ura mesél tovább… A dél-afrikai születésű John Ronald Reuel Tolkien az Oxfordi Egyetemen volt filológus, az angolszász nyelv professzora 1925 és 1945 között, és az angol nyelv és irodalom professzora 1945-től 1959-ig, de neve a nagyközönség körében inkább írói és költői munkái miatt ismert. Művei miatt a modern fantasy atyjaként aposztrofált Tolkien történeteit elsősorban gyermekeinek írta, mesélte. A hobbit folytatá-

sa az író későbbi regénye, a háromkötetes A Gyűrűk Ura, mely számtalan szállal kapcsolódik a megelőző regényhez. A legfontosabb, hogy a törpök társaságában megtett utazás során találja meg Bilbó láthatatlanná tévő varázsgyűrűjét (később, A Gyűrűk Urában: az Egy Gyűrűt), ezenkívül megszerzi a később életmentőnek bizonyuló mithril-páncélzatot, és kardját, a Fullánkot. Ezenkívül találkozik (és ezáltal az Olvasó is) többekkel Középfölde A Gyűrűk Urában is megjelenő népei (törpék/törpök, óriások/trollok, erdei tündérek/erdőtündék, manók/orkok, óriásfarkasok/wargok), nevezetességei (Rivendell/Völgyzugoly, Magányos Hegy) és hírességei (Gandalf, Elrond, Nyelem/Gollam, a Fekete Mágus/Szauron) közül. Bilbó úti élményeiről megírja a később Nyugatvégi Piros Könyvnek nevezett krónikáját. A Gyűrűk Ura kedélyes indításának írásakor még azt is egy ehhez hasonló meseregénynek szánta, később kezdtek csak átütni az óidőkről szőtt gondolatai, amelyek végül az elmúlt nagyság, a mitikus dicsőség kifejezőjévé - és nem utolsósorban a huszadik század egyik leghíresebb regényévé - tették. Martin Freeman játssza Zsákos Bilbót, aki a szerep elnyerésében olyan sztárokat előzött meg, mint James McAvoy, Tobey Maguire

vagy David Tennant. Azonban hoszszú egyeztetések és alkudozások után Peter Jackson nagy örömére elvállalta a szerepet az angol színész. „Ő egy intelligens, vicces, bátor ember, pontosan olyan, mint Bilbó. Hihetetlenül büszke vagyok, hogy elvállata Bilbó szerepét.”- nyilatkozták a színészről. A nálunk talán annyira nem ismert színész leginkább a BBC Golden Globe-díjas sorozatában a The Office-ban lett népszerű, de láthattuk az Igazából szerelem, vagy a Galaxis útikalauz stopposoknak című munkákban is. Bennfentes pletykák szerint a film forgatása nem kezdődött valami szerencsésen, hiszen hiába figyelt fel Jackson már 1995-ben a történet leforgatása iránt, akkor még a filmes jogok Saul Zaentz és az United Artists kezében voltak. Harvey Weinstein, Jackson producere próbálta megvásárolni, de nem járt sok sikerrel. Hossza jogi herce-hurca és pereskedések sora után azonban 2007 decemberében végre bejelentették, hogy Jackson lesz az executive producere a filmnek és a folytatásnak is, majd Guillermo del Toro kiválása után a rendező is. Az 500 millió dolláros költségvetésű mesés hangulatú film forgatása 2011-ben indult. A két rész pontos címe: The Hobbit: An Unexpected Journey és a The Hobbit: There and Back Again majd 2012 és 2013 decemberében kerül a mozikba. A pályáját fényképész gyakornokként kezdő Jackson, 2001-ben tett igazán nagy hírnévre szert, J. R. R. Tolkien nagy sikerű trilógiájának, A Gyűrűk Ura megfilmesítésével, de az ő nevéhez fűződik a King Kong 2005-ös változata is. A filmjeit cameo-alakításaival érdekessé tévő Peter Jackson fedezte fel például Kate Winslettet a Mennyei teremtmények (Heavenly Creatures) forgatása során is amelylyel megnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon az Ezüst Oroszlán-díjat.

Stáblista Rendező: Peter Jackson Főszereplők: Martin Freeman, Ian McKellen, Hugo Weaving Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2012. december 13.

FilmMagazin / 9

EHAVI PREMIEREK FEBRUÁR 2. Ördögsziget

Szingli fejvadász

A vaslady

Borotvaélen

FEBRUÁR 9. Beszélnünk kell Kevinről

Aztán mindennek vége

10 / FilmMagazin

Fogadom

Hadak útján

A szerelem művészete

Star Wars 1. rész Baljós árnyak 3D

Isztambul

Utódok

FEBRUÁR 16.

Egy hét Marilynnel

Szépség és a szörnyeteg 3D

Üvöltő szelek

Védhetetlen

FEBRUÁR 23.

Aurora

Kémes hármas

Utazás a rejtélyes szigetre 3D

A szégyentelen Családban marad Mindenki szereti a bálnákat

The artist - A némafilmes

FilmMagazin / 11

KRITIKA

THE ARTIST A NÉMAFILMES “A kutya éppen némaságával válik mindennél értékesebbé. Társaságában az ember rátalál a lelki békére, ahol a szavak elvesztik minden jelentőségüket!” Ha a John Galsworthy-tól származó idézetben az ember leghűségesebb társa helyére a Némafilmest helyettesítjük be, nos, azon kontextusban máris megértjük az ide illő mondanivalóját! Írta: Spike

12 / FilmMagazin

Aki a felöl érdeklődik, hogy hogyan is ment vége a némafilm és hangosfilm közötti váltás, mindenképpen nézze meg az Ének az esőben c. filmet

’20-as évek közepén járunk, pontosan 1927-ben, a némafilmek aranykorában. George Valentin (Jean Dujardin) a szívtipró, virtuóz művész a kor legkörülrajongottabb egyénisége világszerte, aki élvezi a sikert, és gazdagságban él szerető feleségével, a gyönyörű Doris-szal (Penelope Ann Miller). Filmjeit mindenhol teltházas színházakban, hálás, ragaszkodó és örömujjongástól hangos tapsviharú publikum előtt játsszák. Éppen legújabb produkcióját, a Russian Affair című háborús művét éljenzi egy emberként a nagyérdemű, mikor is a vetítés végeztével a műterem előtt már a fényképészek garmadája és a tömegek kígyózó sora várja Valentint, hogy megörökíthessék karizmatikus személyiségét, elbűvölő mosolyát, a démosz pedig autogramot kérhessen tőle. A sors szeszélye, vagy az eleve elrendeltetés isteni okából kifolyólag a csinos és fiatal Peppy Miller (Bérénico Bejo) mondhatni önhibáján kívül – mikor is leesett táskájáért hajol le, hogy felvegye – a kordonon kívülre sodródik, pont Valentin karjaiba. Az ünnepelt világsztár diplomatikusan együtt pózol a lánnyal a kamerák kereszttüzében, és felfigyel Miller tehetségére, aki oldódván, feszélytelenűl, színésznőket meghazudtoló módon vívja ki az elismerő bókokat, minek hála azon-

nal az amerikai heti újság, a Variety magazin címlapján találja magát, amely bejárja az egész országot, a borítóján ezzel a felirattal: "Who's That Girl?", azaz „Ki ez a lány?” Miller nem sokkal az eset után meghallgatásra megy, ahol táncosnőként próbál meg érvényesülni. A bemutatkozása elnyeri az ítészek szimpátiáját, majd a forgatáson ismét találkozik a film főszereplőjével, Valentinnal, aki próbálja meggyőzi a Kinograph Stúdió igazgatóját, Al Zimmert (John Goodman), hogy látván a lány kivételes kvalitását, adjanak neki egy esélyt, hogy legújabb alkotásukban bizonyíthassa rátermettségét. Miller végül megkapja a szerepet, és ettől – és persze Valentin segítségének és útmutatásának hála – a nagy álmokat dédelgető lányból hamarosan óriási díva válik, aki hamarosan kezdi elhalványítani Valentin ragyogó glóriáját. Két évvel később az igazgató bejelenti, hogy a némafilmeknek már leáldozott, és a hangosfilmekben kezdik el látni a jövőt. Valentin ezt megrögzötten ellenzi, lévén ő egy vérbeli verbalitás nélküli művész, és szerinte a hang csak egy hóbort, így mivel nem támogatják őt, saját maga kezdi finanszírozni filmjeit, de rá kell döbbennie, hogy a szerencse és a siker forgandó, így nemsokára teljesen kicsúszik a lába alól a talaj;

felesége elhagyja, így lojális inasával, Cliftonnal (James Cromwell) egy külön lakásba költöznek. Peppy Miller, a nő, akiben titkon beleszeretett eközben a csúcsra jut, és ha nem is szándékosan, de ő lesz a legnagyobb riválisa. Rémálmok és víziók gyötrik, egyre lejjebb csúszik, már csak árnyéka hajdani önmagának. Küzdenie kell, hogy vagy elfogadja, hogy a világ változik, és ő is hozzá idomul, vagy foggal-körömmel kitart addigi életfelfogása mellett… Minden filmalkotás legelső lépése a forgatókönyv, mondhatni az egyik legalapvetőbb elegye is, éppen ezért ha jól megírt, kimunkált, csavaros és lebilincselő, telve egyedi ötletekkel, akkor egy több sebből vérző produkciót is képes eladhatóvá, nézhetővé és élvezhetővé tenni, ellenkező esetben sajnos akármenynyire is egészíti ki és támogatja a többi összetevő, csupán egy középszerű, olykor sablonos, kacsalábon álló, ingatag történetvezetést kapunk. A The Artist - A némafilmes ilyen téren telitalálat, egy bravúros és intellektuális virtus. Hazanavicius sok éven át fantáziált arról, hogy beteljesítse nagy álmát, azaz hogy egy némafilmet rendezhessen, hiszen mindig is csodálta ezt a műfajt valamint a művészeit. Azt a hang nélküli filmművészeti alkotást, amely 1895-től 1927-ig, a hangosfilm meg-

FilmMagazin / 13

KRITIKA jelenéséig tartott, és amelyet a hőskorában a filmgyártásban úgy is neveztek, hogy "Age of the Silver Screen", azaz az "Ezüst mozivászon kora", és amely olyan művészeket adott a világnak, mint Sir Charles Spencer Chaplin, Gloria Swanson, vagy Lugosi Béla (született Blaskó Béla Ferenc Dezső). Eltökéltségét eleinte azonban nem vették komolyan, de miután két kémfilmje viszonylag szép bevételt termelt a jegypénztáraknál, így a gyártó érdeklődni kezdett az elhatározása iránt. Egyik leghőbb vágya volt, hogy ismételten együtt dolgozhasson Jean Djurdannal és feleségével, Bérénico Bejo-val, a film stílusának pedig a melodrámát (Általában romantikus szerelmi történeteket mesél el, visszatérő témája a szerelmi vetélkedés, a megoldhatatlan háromszög-helyzet, valamint a tökéletes happy end hiánya. Mindig nagy szenvedélyeket ábrázol, melyben a színész szövegéhez zenei aláfestés járul.) választotta, hiszen valóban ez volt a ’20-as évek egyik legkelendőbb tömegfilmes műfaja, amelyet akkoriban szenvedélyfilmként is aposztrofáltak. Rendkívül sok kutatást végzett, tanulmányozta a némafilmeket, és próbálta elsajátítani a megfelelő technikákat, hogy a történet mindvégig érthető legyen, és ne MICHEL HAZANAVICIUS 1967. március 29-én született zsidó családban, litvániai és lengyel szülők gyermekeként. Nagyszülei az 1920-as években, Franciaországban telepedtek le. Mielőtt elkezdte volna filmes pályafutását, a televízióban dolgozott; a Canal+ nevű híres, francia, prémiumfizetős televíziós társaság volt az első munkahelye, amely 1984-ben kezdte meg első sugárzását. Később olyan nívós cégeknek készített reklámfilmeket, mint a német sportruházati cég, a Reebok, vagy a Bouygues Telecom francia mobiltelefon- és internet-szolgáltató vállalat. 1993-ban, Dominique Mézerette rendezőkollégájával közösen, elkészítette első, egész estés nagyjátékfilmjét, a La Classe américaine-t (Az amerikai osztályt), amely egyfajta tisztelgés volt a régi kor nagy filmjei és színészei előtt, így produkciójuk ezen klasszikusokból kiollózott képek garmadájából állt, amelyet a Warnes Bros. amerikai filmgyártó- és filmforgalmazó cég később újra szerkesztett, és segített átszinkronizálni franciára. 1997-ben megrendezte első rövidfilmjét, az Echec au capital-t, majd ezt követte az első, immár mozikban is debütált produktuma, a Mes amis, amelyben színész testvére, Serge Hazanavicius is szerepelt. Hét évvel később elkészítette második nagyjátékfilmjét, az OSS 117: Le Caire nid d'espions (OSS 117: Cairo, Nest of Spies) c. vígjátékot, amely az 1960-s évekbeli kémfilmeknek volt a paródiája. Mintaként különösen inspirálta a néhai Jean Bruce francia író OSS (az Egyesült Államok Hírszerző Ügynöksége volt a 2. Világháború alatt) 117 kódnevű (vagy teljes nevén Hubert Bonisseur de La Bath), 1949ben megalkotott fiktív karaktere. A film 2006-ban 14 millió eurós büdzséből fogant, és nagyon szerény, mindösszesen 18 milliót jövedelmezett világszerte a jegypénztáraknál, ettől eltekintve elkészült a folytatása 2009-ben OSS 117: Rio Ne Répond Plus (OSS 117: Lost in Rio) címmel. Mindkét filmet bemutatták az Egyesült Államokban is, az elismert Music Box Films, külföldi- és független filmforgalmazó cég berkein belül. 2011-ben pályája csúcsára ért a 44 éves direktor a The Artist- A némafilmes című, fekete-fehér kópiában forgatott némafilmjével, amely az idei 69. Golden Globe- díjátadón diadalmaskodott a maga három szobrocskájával, az Akadémia pedig tíz Oscar-díjra jelölte (köztük a Legjobb film és a Legjobb rendező kategóriában), de alkotása nagy esélyekkel indul a május 16-ka és 27-ke között megrendezésre kerülő 65. Cannes-i filmfesztiválon is. 2012-re egy filmje van előkészületben, ez pedig a Les Inifidéles, amely rövidfilmek sorozatából áll, és várhatóan február 29-én debütál majd.

14 / FilmMagazin

A helyes kis blöki neve Uggie és az idei Golden Globe gálán is megcsodálhattuk színészi kvalitásait.

tartalmazzon túl sok dialógust, amelyek a jeleneteket összekapcsolóan feliratként olvashatóak és a párbeszédet hivatott narratív stílusban közvetíteni. Magával a script megírásával négy hónapot töltött el, mozgósított minden művészt a siker érdekében, és azt kell mondanom, hogy minden egyes perce megtérült a gyakorlatban, és a befektetett kemény és alapos munka végül megérlelte a gyümölcsét, de hogy miért is már most ezen pozitív állítás, nos, az lentebb kiderül! A szkript minden téren bravúros, egyszerűen képtelen voltam bármilyen részébe is belekötni, vagy fogást találni rajta. Nagyon logikusan, hűen felépített, az első percétől az utolsóig, egyfajta keretes szerkezetű, konstans minőséget felmutató ötlettárház. Már a kezdő képsorok is megteremtik a realitást, kezdve a némafilmekre jellemző stáblista felsorolásával, majd pedig következik a végig a néző érdeklődést fenntartó melodramatikus szerelmi szál ábrázolása, kibontása, mindenfajta szirupos giccs nélkül, igaz kissé más végjátékkal, mint amely a kultikus zsánerre az esetek túlnyomó részében jellemző volt. A korra jellemző olvasható dialógusok megfelelő arányban lettek tálalva, egyáltalán nem éreztem túlzónak a használatu-

kat, és szerénységüket mégis ellensúlyozta a mondanivaló, hiszen itt minden szónak ereje volt és jelentéssel bírt. Különösen tetszett az éraválasztás, amely tematikusan követi az eseményláncolatokat, és ennek megfelelően rajzolódik ki, körvonalazódik a mondanivaló is. A négy évszám mind-mind jelentéssel bír, ezek 1927, 1929, 1931 és 1932. Míg az első a hőskorba enged bepillantást, addig a második a zuhanást ábrázolja, míg az utolsó kettő évszám esetében az előbbi a fokozatos leépülést, elidegenedést, az utóbbi pedig a totális és kollektív önharc mementója. Maguk a számok óriási szimbólumok is, és nagyon nagy intellektualitásról tesz tanúbizonyságot, hogy a rendező a némafilm aranykorába, majd a hangosfilm megjelenése közötti időintervallumba helyezte a kapcsolat tortúráját. Mindebbe, amolyan aranyközépút stílusban beillesztette az akkori kor legnagyobb érvágását, a tőkés világ mindmáig legtragikusabbját, a Nagy gazdasági világválság kirobbanását, amely 1929. október 29-én tört ki, az ún, „fekete csütörtökön”, a New York-i Tőzsde öszszeomlásakor, így még komplexebb történeti szálat kaptunk, amely alapjaiban rázta meg az akkori világot, és értékeltette át az egyéni szemé-

lyes, valamint a globális viszonyokat. A forgatókönyv nem csak ilyen téren lehengerlő, hanem az olyan, sokak számára parányi, de mégis óriási jelentéssel bíró dolgokon is, mint a 2002-ben született Jack Russel terrier kutyus, azaz Uggie, a valóban színész kutya megjelenésén, aki kivételes „alakításáért” a 2011es Cannes-i Filmfesztivál Palm Dogdíját is megnyerte. Az ember legjobb barátja pontosan azt volt hivatott bemutatni, amelyre a neve rászolgált: önzetlenül és hűségesen kitartani a gazdája mellett, bármi áron is, ráadásként fehér színe csak hangsúlyozta a jóság kontúrját. Említhetném még az anyajegyet, amely csodálatos motívum, hiszen ettől a kis másságtól vált egyedivé Peppy Miller karaktere, mégis ez volt az, amely összekötötte a két szerelmest. Olykor a legkisebb, szívből adott dolgok jelentik a legtöbbet, és birkóznak meg minden elé tornyosuló akadállyal! De fellelhető még a futóhomok is, amely Valentin figurájának süllyedését volt hivatott bemutatni, a tollpihe, amely talán a legkönnyebb anyag a világon, mégis a hangtalanság világában képes a legintenzívebb robajt előidézni. Vagy az örökre a néző szívébe és lelkébe vésődő butikos jelenet, amely nem csak tükör a főszereplő

FilmMagazin / 15

KRITIKA elé, hanem vágyódás is a múltba, a régi értékek eszményei felé, amelyről tudjuk, hogy már megváltoztak, és sosem lesznek olyanok, mint előtte. Hazavinicius itt még nem állt meg, és még az olyan dolgokra is odafigyelt, hogy a filmben látható mozipremierek nevei is mind fontos jelentéssel bírnak, és állnak össze egy egésszé (pl. a Tears of Love, azaz a Szerelem könnyei című alkotás az ominózus futóhomokkal, amely egyértelmű utalás az elhalványulásra, valamint a két ember közötti érzékeny és képlékeny kapcsolatra is). Az idejét sem tudom már, hogy mikor szembesültem ennyi értékkel, mögöttes rendezői mondanivalóval, szimbólummal, amelyek

nemcsak példaértékűek, de egyben csodálatosak is, egy ember kivételesen érzékeny, intellektuális és romantikus lelkivilágának manifesztációi. Lenyűgöző! Minden alkotás egyik legelemibb pontja, mondhatni zenitje a színészi játék. Úgy gondolom, ha egy mérlegre helyeznék képzeletben a művészek által megformált fiktív alteregóikat, majd az adott mű releváns összetevőt, nos, érzésem szerint egyensúlyba kerülnének, legyen akármennyire is csavaros a forgatókönyv, fülkényeztetően szép a zene, vagy szemet gyönyörködtető a fényképezés. Igaz hogy mind emberek abszolválják őket néhol felejthetetlenül, ellenkező esetben középszerűen, de önmagában véve ezen sza-

16 / FilmMagazin

vak csak fogalmak, amelyek a formabontó technikának hála léphetnek a végső stádiumba, míg a művészek hús-vér valójukat szolgáltatják az adott alkotásokhoz. Pontosan ezen oknál fogva képesek egy kommersz műből - ahol a fenti esetében a mérlegre helyezett szegmensek kaptak helyet - is egy olyan pluszt létrehozni, amelynek hála megteremtődik a színész-néző empatikus viszony. Kivételes tehetségükkel rabul ejtik az érzelmeinket, karakterükkel összeforrt brillírozásuknak hála együtt sírunk, együtt nevetünk velük, míg az érem másik oldala megcsillantja azt a bizonyos mérleg őket tartó tányérkáját, amely egyre inkább kibillen magasabb, vagy ide-

ális esetben egyensúlyi helyzetéből, süllyedt pozíciójával pedig átadja a helyét társainak, amelynek köszönhetően elmarad a pátosz. A hosszas szimbólum taglalása különösen helyt kap egy némafilm esetében, amely feladat kétségtelenül a legnagyobb, legmegterhelőbb feladatot és kihívást rója a színészekre, akik mimikáik, gesztusaik segítségével törnek ki a hangtalanság kétszínű miliőjéből. Egy olyan világból, amely mellőz mindenfajta retinabántóan lehengerlő, innovatív CGI animációt, a vizuális orgiát elősegítő milliónyi poligont, térbeli háromszöget, és számítógépes trükkök mindig megújulni képes, szinte kiapadhatatlan tarsolyát. Amely világban látjuk őket, mégsem halljuk. Minden tett, cselekvés és adott szituációra való reagálás a némaság ködével itatódik át, miközben tudjuk, hogy a forgatáson mindezt verbálisan játszották el, a végtermékben mégis a csend az úr a részükről. Nem hallatszik az intonáció, a kiejtés, a különféle érzelmek garmadájának világba való ordítása, így a képzelet marad a végső mentsvár, ők pedig lehetővé teszik számunkra, hogy elmerüljünk a fantázia végtelen és korlátok nélküli mezsgyéjén és megértsük: mit szeretnének átadni, közvetíteni nekünk. De pont ez a megosztottság, éles fordulat teszi egyedivé, felejthetetlenné ezen éra produktumait valamint némafilmes sztárjait, amelyek közé méltán állhatott fel a képzeletbeli dobogóra Jean Djurdan, és vált ilyen téren méltó utódjává Max

A nagyobb átélhetőség kedvéért a forgatás alatt a készítők klasszikus hollywood-i filmzenéket bömböltettek a stábtagoknak.

Lindernek, megboldogult honfitársának, a némafilmek egyik első sztárjának. Hazanavicius nagyon bölcsen döntött, amikor ismételten együtt szeretett volna dolgozni a sármos francia komikussal. A legszebb férfi-

korban lévő színész minden téren brillírozott a vásznon; egyszerűen Bejo kivételével mindenkit lejátszott a filmvászonról. Öntudatos, maximalista és precíz játékával, ahogyan életre keltette Geroge Valentin figu-

JEAN DUJARDIN 1972. június 19-én született Franciaországban, Párizs nyugati külvárosában, Rueil-Malmaison községében. A középiskola elvégzése után szülei építőipari cégénél kezdett el dolgozni. Mielőtt belevágott volna a színészi karrierjébe, letöltötte a kötelező katonai szolgálatot. Pályafutását különböző bárokban és kabarékban kezdte meg Párizsban, ahol egyedül lépett fel, és a szöveget is maga írta. 1996-ban került a figyelem középpontjába, amikor a Graines de star francia tehetségkutató műsorban, a Nous C Nous nevezetű komikus csoport tagjaként lépett fel; tagjai a Carré blanc színházban verbuválódtak össze. 1999-2003-ig szerepelt a Un Gars, une fille (A Guy, A Girl) című televíziós vígjáték sorozatban, amelyben többek között partnere volt későbbi felesége, Alexandra Lamy is. 2005-ben megkapta első főszerepét a Brice de Nice című francia vígjátékban, emellett az ő nevéhez fűződik a film betétdalának, a "Le Casse de Brice" c. számnak a feléneklése is, amely nemzetközi szinten is igen szép sikereket mondhatott magáénak. 2006-ban Hubert Bonisseur de La Bath (kódnevén OSS 117) ügynököt, egy fiktív karaktert alakított Michel Hazanavicius, OSS 117: Cairo, Nest of Spies c. paródiájában, amely filmben nyújtott játéka egy Etoile D'Or, valamint egy Cézár-díj jelölést is hozott a számára a Legjobb férfi főszereplő kategóriában. 2007-ben Jan Kounen, francia rendező és producer 99 francs c. vígjátékába szerepelt, majd 2009-ben egy igazi veterán francia hírességgel, Jean-Paul Belmondóval játszott együtt a vásznon az Un Homme et Son Chien (A férfi és a kutyája) c. drámában, de még ebben az évben ismét magára ölthette a komikus titkosügynök szerepét az OSS 117: Lost in Rio-ban. 2011-ben csillaga a legmagasabban és a legfényesebben csillogott, hiszen elképesztő alakítást nyújtott a The Artist – A némafilmes c. díjzáporral kitüntette alkotásban, mint Geroge Valentin, az ünnepelt némafilmsztár. A 2011-es Cannes-i Filmfesztiválon – ahol a film premierje is volt - a zsűri neki ítélte oda a Legjobb férfi főszereplőnek járó trófeát. Teljesítménye lehengerelte a kritikusokat világszerte, és számos díjat valamint jelölést kapott; a Broadcast Film Critics Association, valamint a Screen Actors Guild szervezet is a Legjobb színész díjra jelölte. 2012. január 15-én, a 69. Golden Globe-díjátadó gálán neki ítélték oda a Legjobb férfi főszereplő rangos elismerését a vígjáték/musical kategóriában, január 24-én pedig Oscar-díjra terjesztették fel.

ráját, egyszerűen letaglózóan és megrázóan reális volt, másrészt úgy hiszem, hogy minden ízében jogosan öregbítette ezen kor megismételhetetlen művészeinek hírnevét. A direktor keresve sem találhatott volna nála bohókásabb, szenvedélyesebb, energikusabb és romantikusabb színészt egy személyben, aki karizmatikus kisugárzásával, megnyerő mosolyával, rokonszenves habitusával egyaránt lobbantotta lángra a női szíveket és ejtette ámulatba a nézőt egyik pillanatról a másikra. Tette mindezt úgy, hogy a némafilmes sztárok jellemző gesztusaival, mimikáival felvértezv e protagonista módon lehelt életet filmbéli karakterébe, és mutatta be egy, a rajongás középpontjában álló művész tündöklését, majd onnan a saját félelmei, a kor és a világ változásának köszönhető lelki metamorfózisát, elhalványuló fényét, mindezt túljátszás nélkül, olyannyira hitelesen, amelyre csak nagyon kevesek képesek. Nem hiába, hogy kivételes kvalitását az Akadémia Oscar-díjra jelölte a Legjobb férfi főszereplő kategóriában, míg az idei Golden Globe-díjátadó gálán neki ítélték oda a második legrangosabb filmes elismerést bámulatos szerepjátszásáért. Tény, hogy az idei mezőny nagyon erős lesz, megannyi remek jelölttel, de úgy gondolom - teljesen elvonatkoztatva a film rám gyakorolt hatásától és a szimpátiától -, hogy az európai művész már most győztes a szememben! Óriási munkát vitt végbe, egy nem hétköznapi szerepben, pontosan emiatt csak remélni merem, hogy ez a legnívósabb eseményen is így lesz majd, és hosszú idő után ismételten egy francia sztárt ünnepelhet a világ! Óriási potenciálok rejlenek még Dujardinban, és elnézve a sikerét, talán jobban felfigyelnek majd rá, szélesebb körben is kamatoztathatja tehetségét, aminek köszönhetően több nemzet alkotásában is viszontláthatjuk majd a jövőre nézve. Partnernőjét a vásznon, Bérénico Bejo-t, a rendező feleségét illeti a másik elismerés, hiszen ő volt az egyetlen, aki méltó társa tudott lenni francia kollégájának, és természetesen, dekoratív aurájával senki és semmi sem tudta elhomályosítani ragyogását. Szintén parádésan játszotta el a törtető, ambiciózus és

FilmMagazin / 17

KRITIKA BÉRÉNICO BEJO 1976. július 27-én születet Argentínában, Buenos Aires városában, Miguel Bejo argentin filmrendező lányaként. 3 évesen Franciaországba költöztek az 1976-tól 1983-ig tartó argentin háború miatt. 2001 volt a belépője Hollywoodba, és ezzel együtt az amerikai képernyőre is, hiszen szerepet kapott Brian Thomas Helgeland, nagysikerű kalandfilmjében, a Lovagregényben, ahol többek között olyan sztárokkal játszhatott együtt, mint a tragikusan fiatalon elhunyt, poszthumusz Oscar-díjas Heath Ledger, vagy Paul Bettany. 2002-ben egy francia remake-ben, az 1968-as eredeti feldolgozásában, a Vingt-Quatre Heures de la vie d'une femme (24 óra egy asszony életéből) című drámában láthattuk, amely Stephan Zweig, osztrák író, az 1920-as-1930-as évek egyik legnagyobb hatású szerzőjének a Twenty-Four Hours in the Life of a Woman c. novelláján alapult. 2010-ben a Proie (Prey) című horror- drámában szerepelt. 2011-ben ő is pályája csúcsára ért, hiszen a férje rendezte The Artist (A némafilmes) című szenzációs sikert elért műremekben számos kritikai elismerésben részesült, a filmben látható Peppy Miller karakterének lehengerlő megformálásáért, amelyért Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjra is jelölték a Legjobb női mellékszereplő kategóriában. A Latina.com és a Los Angeles Times egyaránt Oscar-jelölést jósolt a fiatal, tehetséges és gyönyörű színésznőnek. December 14-én a Screen Actors Guild (Az amerikai színészek érdekvédelmi szervezete) honorálta játékát a Legjobb női mellékszereplő kategóriában, míg 2011. december 15-én a HFCA egy Golden Globe-jelöléssel tüntette ki. December 16-án a The Ellen DeGeneres Show nevezetű amerikai televíziós talk showban debütált a nagy sikerre való tekintettel. Eddig két projektjére van kilátás: az egyik a még az idei esztendőre datált Populaire, a másik pedig az Au Bonheur des ogres című mű, amely egyelőre 2013-as megjelenési dátumot kapott. 2002-ben lelkesen támogatta Lionel Jospin, francia politikus (1997-2002 volt miniszterelnök) elnökválasztási kampányát. Férje Michel Hazanavicius francia rendező, két gyermek édesapja.

gyönyörű Peppy Miller karakterét, aki a szemünk láttára vált a mindig is színészi pályát dédelgető önérzetes és jóhiszemű lányból a kor legnagyobb dívájává, mindezt lehengerlő prezentálásban. Kettőjük játéka olyannyira harmonikus volt, hogy az egyszeri filmnéző, aki nem ismeri a színfalak mögötti tényeket úgy érezhette, hogy a való életben is egy párt alkotnak, olyannyira kiegészítették egymást, és egyszerűen öröm volt őket együtt látni a vásznon. Nem hiába, hogy Bejo-t is jelölték Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjra, a Legjobb női mellékszereplő kategóriában, bár a Golden Globe-ot elveszítette Dujardinnal szemben, de ettől függetlenül egy nagyon vonzó, angyali teremetés,

18 / FilmMagazin

aki kedvessége, egyszerűsége és rendkívüli tehetése okán magasan kiemelkedik a színésznők mezőnyéből. Az ő számára is csak a legjobbakat tudom kívánni, és nagyon remélem, hogy ő rá is egyre többen felfigyelnek majd. A rendező úriemberi mivoltát, és a némafilmek iránti tiszteletét tükrözi, hogy számos híres, hollywoodi sztárt is viszontláthatunk a Némafilmesben, igaz kisebb szerepek erejéig, de ez mindenféleképpen értékelendő tényező a számomra. Az első filmet a megboldogult francia Lumiere-testvéreknek köszönhettük, viszont a szintén francia Louis Aimé Augustin Le Prince-t tartják az első mozgókép és narratív film atyjának, de ettől eltekintve Amerikában honosodott meg igazán

a műfaj, és vált ismertté világszerte, amelynek köszönhetően számos világsztárt adtak a világnak, többet, mint bárki más. Éppen ezért olyan amerikai művészeket láthatunk az alkotásban többek között, mint a Golden Globe-díjas (Amerikai ördögfióka – 1987) John Goodman, aki kiválóan alakította Al Zimmert, a törtető filmgyárost; a veterán James Cromwellt, a hűséges Clifton inas szerepében. De említhetném Penelope Ann Miller-t is, aki Dorist, a film főhősének feleségét keltette életre. Parádés szereposztás, lehengerlő színészpaletta, ritkán látott, bölcsen castingolt művészek garmadája, együttértésben, jó légkörben és humorban telt forgatás a nemzetek között, amely miatt egyszerűen lehetetlen fogást találni ezen a téren a Némafilmesen, és pontosan ez volt a siker egyik legelemibb forrása. A látvány, a szkript, az alakítások mellett az egyik leglényegesebb szegmense egy filmnek a zene és a dallamok, amelyek ha megfelelően működnek, egy olyan emocionális faktort képesek létrehozni, amelynek hála még inkább átérezzük a látottakat. A zenét, legyen az bármilyen hangszerelésű is nagyon nehéz feladat úgy megkomponálni, hogy idomuljon a kép világhoz, ne nyomja el azt, teremtsen egy már említett magas érzelmi szintet, és mindig képes legyen a megújulásra. Talán a vízhez tudnám hasonlítani, hiszen az élet alapvető matériája is folyamato-

A forgatás 7 hétig tartott, tolyan helyszíneken, mint például Mary Pickord egykori lakóházában.

san változik, felveszi bárminek az alakját, tud pusztító erejű lenni, csodaszép is, nagyon mély, de igazán sekély is. Az előző hónapban pontosan ezen bevezetővel kezdtem a Mission Impossible 4 kapcsán a film zenei részének bevezetőjét, és ha ott ezen fenti kijelentés pozitívabb oldala működött a gyakorlatban, akkor nem tudom, hogy mi támasztaná alá jobban azt a bravúrt a Némafilmes ezen szegmense kapcsán, amelyet az 1999-től aktív francia komponista, Ludovic Bource vitt végbe, és amelyet Belgiumban rögzítettek! A felvételre 2011. áprilisában került sor Brüsszelben, a Flagey téren található Studio 4-es teremben, kooperációban a Brüsszeli Filmharmonikusokkal és Ernst Van Tiel, holland karmesterrel és zongoristával, míg a hivatalos OST korong 2011. október 21-én árasztotta el először a boltok polcait, az 1927ben alapított Sony Classical Records lemezkiadó cégnek hála. Az elsősorban rövidfilmek betétdalaiért felelős zeneszerző szerzeményét hallhattuk már felcsendülni a Hazanavicius fémjelezte két kémfilmben, az OSS 117: Cairo, Nest of Spies, és a OSS 117: Lost in Rioban is, de amit Bource ezen alkotásban teremetett ilyen téren, az maga a nagybetűs csoda! A némafilmek esetében ez mindig is óriási próbatétel elé állította a zeneszerzőket, hiszen egy ilyen alkotásban a szavakat a zenék, dallamok helyettesítik, ellensúlyozzák, az adott szituációra való reagálást, a non-verbalitás

okozta kimondhatatlan érzetét a különböző hangszerek keltik életre, erősítik fel, és élnek vele együtt szimbiotikus kapcsolatban. Ezen műremek esetében a hallottak olyannyira idomulnak a látottakhoz, olyan szinergista módon erősítik egymást, hogy megkockáztatom: ez az utóbbi évek legautentikusabb zenei virtuozitása, minden téren! Ahogyan mag a film is a csillogásbukás oldalát mutatja be, a zene úgy kíséri mindezt hihetetlen megmunkálással. A bohókás, vicces jeleneteknél erőteljesebbek a zongorabetétek, míg a dinamikusabb,

zeletbeli rétegeket, és elmerülni a zene mindenható, végtelen folyamú varázsában. Kétség sem férhet hozzá, hogy féltő műgonddal, óriási előkészületek árán megszületett minden idők egyik legfantasztikusabb és legreálisabb OST korongja, amely nemcsak öregbíti a némafilmek imázsát - köszönhetően annak, hogy számos klasszikusból merítettek ihletet, dolgoztak át vagy használtak fel -, hanem akkurátus visszhangjával új irányt is mutat. A rendező ismét jól döntött, hogy együtt dolgozott francia kollégájával, akinek ázsiója egy csapásra a legnagyob-

>> AZ

A KONCEPCIÓ, AMELY KEZDETBEN ERŐS SZKEPTICIZMUST VÁLTOTT KI BELŐLEM, VÉGÜL A MEGTEKINTÉSE UTÁN A FILM NEMHOGY ELOSZLATTA EZEN FENNTARTÁSAIMAT, DE VÉLEMÉNYEM SZERINT EGY OLYAN INTENZÍV ALAPOT IS TEREMTETT A JÖVŐRE NÉZVE, HOGY E LETŰNT KOR KLASSZIKUS STÍLUSBAN FOGANT OPUSAIRA IGENIS VAN KERESLET. << szomorúbb, drámaibb eseménysoroknál intenzív váltást kapunk, és előtérbe kerülnek a vonós-fúvósütős hangszerek, amelyeknek hála egy teljesen magával ragadó katarzisban lesz részünk, és Bource olyan magabiztossággal és tudatossággal kényezteti a fülkagylónkat és játszik az érzelmeinkkel, hogy ezt nem igazán lehet cizellált szavakba önteni: ezt át kell érezni! Meghallani, nem csak hallgatni, lehántani a kép-

bak közé emelkedett, joggal, nem hiába a Golden Globe-díj megnyerése a Legjobb eredeti filmzene kategóriában, valamint az Oscar- és BAFTA-jelölés! Számomra egyértelműsíthető, hogy nem is lehet más a nyertes az idei legrangosabb filmes díjátadón ilyen téren! Kétségtelenül a film talán legerősebb része, amely felejthetetlen élményt ad, és amelyet sosem feledünk, csak azon kapjuk magunkat, hogy legszívesebben

FilmMagazin / 19

KRITIKA táncra perdülnénk, miközben akaratlanul is dúdolni kezdjük az eklektikusan parádés betétdallamokat. Mestermű! Külön dicséretet érdemel még a fényképezés és az operatőri munka, amely kimagasló minőségű „kamerán túli” ténykedés a francia Guillaume Schiffman keze munkájának a gyümölcse, akinek első alkotása a Comme’ d habitude című rövidfilm volt 1989-ben. Ő is dolgozott már együtt a rendezővel a két kémfilm kapcsán, de mint kollégáinak, az ő számára is a Némafilmes hozta meg a legnagyobb elismertséget, amelyért Oscar- és BAFTA-díj jelöléssel is honorálták. A film ezen a téren is brillírozik, hiszen az ezen éra alkotásaira jellemező számos közeli, gyönyörűen kivehető, tű éles premierplán valamint számos másik képsík testvére (szuper plán, amerika plán, stb.) csak fokozza az érzelmi töltetet, a közeli gesztusok és mimikák lencsevégre kapása segít emocionálisan átérezni a szereplők gondolatait, érzelmeit, belső vívódásait. A zene mellett a mondhatni némaságba való burkolódzás ellensúlyozása a gesztusok garmadája, amelyet itt mind megcsodálhatunk, átélhetünk, köszönhetően a mesés és biztos kezű kamerakezelésnek, legyen az közeli arckép, távoli miliő, vagy környezet ábrázolás. A gyönyörű képek váltakozása a különböző technikák esetén sosem törik meg, köszönhetően a képi tartalomnak és a színvilágnak. A megvilágítás mindig helyzetfüggő, azaz a vidámabb jelenetsoroknál ragyogóbban, élénkebben lüktet, míg a borúsabb, komorabb, drámaibb részeknél sötétebb tónusú, mégsem megy a láthatóság, kivehetőség rovására, amely nagyon nehéz feladat egy fekete-fehér színvilágú alkotás esetében, hiszen a film egészében konstans módon két színt látunk csak, pontosan ezért a kivitelezésre, azaz a kamerák, lencsék és a világítás kalibrálására óriási hangsúlyt fektettek. A némafilmekre jellemző módon magát a filmet 1:33:1 képarányban rögzítették, és a végső fekete-fehér kópiában fogant képsorokat először színesben vették fel, míg az érára jellemző kissé gyorsított azaz sped-up megjelenítést, az általánosságban használt 24 fps helyet 22 képkocka per másodperces sebességgel filmez-

20 / FilmMagazin

ték, ezzel is elősegítve a reális hatást, amely végül a gyakorlatban egy professzionális egésszé állt össze. Konklúzióként azt kell mondanom, hogy a Némafilmes teljesen magával ragadott! Az első percétől az utolsóig, egyszerűen eufórikus érzelmi állapotban néztem végig egy 2011-ben óriási merészségű vállalkozásról tanúbizonyságot tévő, fekete-fehér kópiában forgatott némafilmet, a mai kor elsősorban ámulatba ejtő CGI-vel operáló, elképesztő tőkéből forgatott AAA-kategóriás blockbusterei és popcorn mozijai mellett. Az a koncepció, amely kezdetben erős szkepticizmust váltott ki belőlem, végül a megtekintése után a film nemhogy eloszlatta ezen fenntartásaimat, de véleményem szerint egy olyan intenzív alapot is teremtett a jövőre nézve, hogy ezen letűnt kor klasszikus stílusban fo-

Jean Dujardin következő filmtervei: Az Un moment d'égarement, a Möbius című thriller és a Orage d’une nuit d’été című dráma.

Konklúzióként azt kell letűnt kor klasszikus stílusban fogant opusaira igenis van igény és kereslet. Bizonyára sokaknak beletörött volna a bicskája egy ilyen volumenű vállalkozásba, de a filmművészetileg meghatározó fontosságú, elsősorban művészfilmes gyökerekkel és tradíciókkal rendelkező francia nemzetnek sikerült véghezvinnie a bravúrt, és kitöltenie úgy a produkció mind a 100 percét, hogy képzeletben ismét a 20-as évek érájában érezhettük magunkat. Egyszerűen teljesen elvonatkoztatunk attól a ténytől, hogy azóta már eltelt 90 év, köszönhetően a rendkívüli aprólékossággal, korhűséggel, precizitással és perfekcionizmussal megalkotott kópia minden egyes milliméterének, amelyet hét héten át a helyszínen, Los Angelesben forgattak. A végtelen odaadás, a harmonikus

munka, az önzetlenség, a tisztelet és az alázat elegyéből, főnixmadárként feltámadó és szárnyaló műremek nem csak létjogosultságát bizonyította be, hanem egyben óriási fricskát is nyomott az „Álomgyár” orrára. A 69. Golden Globe- díjátadó gálán a hat jelölésből hármat (A legjobb film - musical vagy vígjáték, a Legjobb férfi főszereplő valamint a Legjobb filmzene) nívós szobrocskára válthatott, míg 2012. januárjában az Akadémia nem kevesebb, mint tíz Oscar-díjra jelölte, köztük a Legjobb film, a Legjobb Rendező, a Legjobb forgatókönyv, a Legjobb férfi főszereplő valamint a Legjobb női mellékszereplő kategóriában is. Végül összesítve tíz Oscar, tizenkét BAFTA, hat Golden Globe valamint tíz Cézár-jelölést tudhatott a magáénak a kivételes műalkotás, sőt, a Golden Globe és a hollywoodi színészcéh (SAG) elismerése után a frissen alapított Made in Hollywooddíjat is elnyerte a mű, amely díjat kedden, egy nappal Hollywood születésének 125. évfordulója előtt nyújtották át a film stábjának Los Angelesben, tisztelegve a teljes egészében a filmvárosban forgatott kivételes sikerű munka kapcsán! A fentiek tükrében abszolválható, hogy óriási előnnyel indul a február 26-án megrendezésre kerülő, sorrendben 84. Oscar-díjátadó gálán, amelynek házigazdája a kiváló és elismert komikus, az ilyen téren veteránnak számító William Edward "Billy" Crystal lesz. A képzeletbeli, mondhatni megregulázó és figyelmeztető koppintás magát a gyártásra szánt bankjegyeket is illeti, hiszen nehéz elhinni, de a Némafilmes mindössze 12 milliós büdzséből fogant, amely összeg még tíz évvel ezelőtt is megmosolyogtatónak hatott, nemhogy ebben az érában, amely tőkét a La Petite Reine és az ARP Selection segítette elő, a Studio37 a France 3 Cinéma, a Canal+ valamint a CinéCinéma koprodukciós támogatásával karöltve. Pontosan ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek, hogy a mai, túlontúl trendi, profitorientált világban ennyire alacsony költségvetésből is kiválóan lehet gazdálkodni, és létrehozni belőle egy olyan egyedi, innovatív ideáktól lüktető, szerethető alkotást, amely igenis működik a gyakorlatban. Mer és tud olyat mutatni, amely egy le-

FilmMagazin / 21

KRITIKA

tűnt korban a rajongás origójában állt, mégis átértelmezve a saját szájíz szerint bebizonyítja életképességét, amelyet szinte mindenki az egekig magasztalt. Ezt jól példázza, hogy mikor ezen sorokat írom, már közel 50 millió dolláros világbevételt termelt a jegypénztáraknál a 2011es Cannes-i Filmfesztiválon először bemutatkozó, majd a francia filmszínházakban október 12-én debütált műremek, amely hazájában a Warnes Bros. filmorgalmazó- és gyártó cég berkeiben, míg az Egyesült Államokban a The Weinsten Company filmstúdiónak volt köszönhető a terjesztési jogok megvásárlása, ahol november 25-én mutatták be a nagyérdemű előtt. A hazai premier sajnos eléggé eltolódott: pontosan február 23-án tekinthetik meg a magyar filmrajongók a Némafilmest, amely nemcsak a bevételt tekintve szerepelt jelesre, hanem a kritikusokat is elkápráztatta. Az IMDB-n jelenleg 8.4 csillaggal ragyog, a szigorú ítészi kommunán, a Rotten Tomatoes-on 177 kritika összesítése alapján az egészen elképesztő 97%-os átlagértékelésen áll magabiztosan, mindez „Certified Fresh” logoval ellátva, míg a Metacritic site-

22 / FilmMagazin

>> MÁR A KEZDŐ KÉPSOROK IS MEGTEREMTIK A REALITÁST, KEZDVE A NÉMAFILMEKRE JELLEMZŐ STÁBLISTA FELSOROLÁSÁVAL, MAJD PEDIG KÖVETKEZIK A VÉGIG A NÉZŐ ÉRDEKLŐDÉST FENNTARTÓ MELODRAMATIKUS SZERELMI SZÁL ÁBRÁZOLÁSA, KIBONTÁSA, MINDENFAJTA SZIRUPOS GICCS NÉLKÜL, IGAZ KISSÉ MÁS VÉGJÁTÉKKAL, MINT AMELY A KULTIKUS ZSÁNERRE JELLEMZŐ VOLT. << ján 40 értékelés alapján a maga 89 pontjával utasítja maga mögé számos nagysikerű vetélytársát. Mark Adamas, a Screen Daily nevű, multimédiás filmmagazinnak így nyilatkozott: „Igazi élmény; Elegánsan tör előre, Jean Dujardin és Berenico Béjo elragadó előadásának köszönhetően, akiknek hála a legvalószínűtlenebb helyzetek is egy jó érzést keltő filmmé válnak végül.” Hozzátette azonban: „A film az első harmadában eléggé lassú, a zene is ismétlődik, de Hazanaviciusnak sikerül adnia a filmnek bájt és melegséget, a filmrajongók pedig élvezni fogják, hogy vizuális és zenés referenciákat láthatnak.” Peter BradBradshaw, a The Guardian brit or-

szágos napilapnak adott interjújában kijelentette: „Egészen a vége főcímig szinte ujjongott a lábam. Alig várom, hogy újra láthassam.” Geoffrey McNab, a The Independent angol reggeli újságnak így jellemezte a filmet: „Gyönyörű darabja a filmkészítésnek”, míg Rick Groen, a kanadai újságnak, a The Globe and Mailnek: „A film káprázatos hatással mutatja be a régi filmtechnikát, és úgy illusztrálja, mint az új technológia térhódítását” - jelentett ki. Mint olvasható, az idejét sem tudom, mikor vívott ki magának ekkora elismerést egy európai film, de végtelen örömmel tölt el, hogy Hollywood és kollektíve az egész világ fejet hajtott egy kicsiny francia film előtt, amely a

Külön felhívnánk a figyelmet a film végére: a varázslat lehengerlő katarzis élményben csúcsosodik ki!

szívből drukkolok neki, az

végterméket és értékét elnézve sokkal nagyobb annál. Egy olyan szívet és lelket megérintő csodaszép művészfilm, amelynek a megtekintésekor szinte együtt nevetsz, sírsz a szereplőkkel, megpróbálod újra és újra átérezni mindazt a mögöttes tartalmat és szimbolikát, amelyet a rendező sugallani próbált. Valóban alig várod, hogy újra elmerülhess a hangtalanság gyönyörében, és ismét alászállj egy letűnt kor akkurátus világában, amely a szemed előtt elevenedik meg, de a szívedben örökké tovább él. Amelyben ha akarsz, se keresel hibát, mert ez így alkot egy tökéletes egészet, akárcsak a filmet készítő harmonikus stáb kooperációja, amely nélkül nem lett volna az a Némafilmes ami: Korszakalkotó mestermű! Egy olyan opus, amelyet kortól-nemtől függetlenül mindenkinek látnia kell! Habár hazájában nem a Némafilmest, hanem a tizenhárom Cézár-díjra jelölt Polisse című művet valamint az egygyel kevesebb jelölést begyűjtő L'exercice de l'État (Az államhatalom gyakorlása) című kortárs drámát tartják a nagy esélyesnek, ettől függetlenül és kimondhatatlanul, tiszta szívből drukkolok neki, az Oscar-

gálán is, már csak azért is, mivel 1929 óta most díjazhatnak első ízben fekete-fehér némafilmet! Zárásként pedig hadd idézzek a film direktorától: „Ez talán a legnagyobb elismerés, amit csak remélni mertem. Talán már önök is észrevették, de én francia vagyok, akcentusom van, és olyan nevem van, amit nagyon nehéz kiejteni. Nem vagyok amerikai, hanem francia, és filmes. Úgy érzem, hogy nem mint amerikaiak, hanem mint filmesek fogadtak maguk közé. Ami mélyen megindít és meghat. Nem számítottam semmi ilyesmire. Ezt a filmet a szenvedély és a művészet hívta életre, de soha nem hittem volna, hogy egyáltalán bármifajta jelölést is szerez a film.

Szerintem most én vagyok a világ legboldogabb rendezője. Némafilmet csináltam. Nem vagyok a szavak embere.” Nos, ennél szebb kontextusban magam sem tudtam volna megfogalmazni!

100% Stáblista Rendező: Michel Hazanavicius Eredeti hangok: Jean Dujardin, Bérénice Bejo, John Goodman Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2012. február 23.

FilmMagazin / 23

KRITIKA

A VASLADY „Ugye sírsz, Mrs. Thatcher?” Írta: Kovácsné

isztában vagyok vele, hogy ez afféle generációs probléma, de nekem a „vezessük vissza a kallódó ifjúságot a könyvekhez” mozgalom üdvöskéi közül az Adrian Mole sorozat annak idején ezerszer jobban tetszett, mint a későbbiekben a Harry Potter (Igen, az én fiatalkoromban is volt ilyen mozgalom, sőt, mindenkinek a fiatalkorában, mondjuk II. Ramszeszig visszamenően. Az baltázna be, ha békibe hagynák a kallódó ifjúságot, hová is vezetne az...). Mert mit okulhattak a megmentett fiatalok a Harry Potterből,

24 / FilmMagazin

azon kívül, hogy a milliomosgyerekek egy darabig nem pónit kértek karácsonyra, hanem hóbaglyot? Semmit. (Jóllehet a félszemű, háromujjú milliomosgyerekek aránya ennek kapcsán jelentősen megugrott, ami önmagában is kielégítő eredmény). Ellenben Adrian Mole olvasóinak egy életre bevésődött például az „Ugye sírsz, Mrs. Thatcher?” című halhatatlan vers. Az az egész életérzés, ami a könyvekből áradt, a hozzám hasonló fiatalkorú, szocializmusban szocializált, 16 éves koráig a langyos fekáliában ta-

Margaret Thatcher 11 évig volt miniszterelnök, méghozzá 1979 és 1990 között.

picskoló kívülállók számára is ablakot nyitott egy másik - nagyon másik - világra, különös tekintettel a britekre úgy általában, meg a Thatcher időszakra úgy konkrétan. A későbbi Adrian Mole könyveket egyébként kicsit se szerettem. Bocs. Így múlik pontosan. (: Azóta eltelt vagy harminc év. A Vaslady (Meryl Streep) megöregedett, elhülyült, ápolók és őrök közt tengeti mindennapjait, csak a lánya látogatja néha. A férje már rég nem él, imádott fia (akiről szemlátomást csak egyszeri mozinéző tudja, micsoda egy zűrös tag) Dél-Afrikában lakik, a maradék emberiség meg két csoportba osztható: elvakult imádóira és nem kevésbé elvakult gyűlölőire, illetve egyre növekvő számban képviselteti magát egy harmadik csoport is, aki konkrétan tesz arra, mik történtek a hetvenes-nyolcvanas években. Miközben múltja dicső és kevésbé dicső emlékein rágódik, Thatcher asszonynak döntenie kell: vagy szakít halott férje (Jim Broadbent) emlékével, vagy végképp megtébolyodik. Ne nézze meg a filmet, aki politikai háttér-információkra, pikáns diplomáciai részletekre, netán objektív elemzésekre kíváncsi. Ne nézze meg az sem, aki betekintést szeretne kapni a Vaslady magánéletébe. Az nézze meg, aki kíváncsi arra, mi

megy végbe egy öreg néni fejében, aki magányos, lassan leépül, és más dolga sincs, mint hogy a halálra készüljön. Ez az öreg néni itt a filmben speciel arra gondol vissza, mikor egy világhatalmat vezetett, de akár arra is emlékezhetne, mikor szalámikefélő volt a Pick gyárban (nem kell röhögni, ez egy létező foglalkozás), teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy volt réges-régen egy fiatal, energikus, lenyűgöző valaki, relatíve boldog családi élettel (már amennyi családi életre az embernek a munkája mellett ideje van), aki csupa olyan döntést hozott, ami annak idején állati frankónak tűnt. Persze ha mindezeket a döntéseket a szalámigyárban hozza, attól legfeljebb a felvágottak sanyarú sorsa változott volna meg, de bármennyire is furcsa, a lényeget tekintve ez nem számít. Mert a néni most öreg, szottyos, és végtelenül magányos, egy rohadt nyugger, igen, egészen pontosan olyan, mint amilyenek mi valamennyien leszünk, ha megérjük. Egyetlen társasága a férje, de az se az igazi, hisz az öreg csak egy hallucináció, egy elmekórtani tünet, ami miatt egy nyugdíjas szalámikefélőt már rég becsuktak volna egy szutykos elfekvőbe. Az elaggott miniszterelnökök luxus-elfekvőjét ezzel szemben marcona géppuskások őrzik, és a delikvens néha-néha ki-

FilmMagazin / 25

KRITIKA

mehet egy-egy ún. társadalmi eseménye, hogy az épp regnáló politikai és gazdasági elit kiröhöghesse. Nem arról van szó, hogy micsoda harcokat vívott meg Thatcher aszszony anno, ezekről a harcokról csak nagyon elnagyoltan, a mindenki számára közismert események és politikai közhelyek szintjén értesülünk, hanem arról, hogy maradt-e elég ereje az öregség elviseléséhez. Politikai elkötelezettség, nagybetűs, égre kiáltó Igazságtétel, illetve rafinált intrikák híján ez a film egy vontatott, dögunalmas, depressziós semmi lenne, egyébként az is, helyenként vontatott, helyenként dögunalmas, és nem csak helyenként depressziós. Az sem tesz neki jót, hogy Mrs. Thatcher híresebb szlogenjeit érzelmes hegedűszólók közepette bocsájtják rendelkezésünkre (bár az öreg nénik pontosan így emlékeznek vissza szinte mindenre. Komolyan, ha anyámmal beszélgetek, szinte látom mögötte a vonósnégyest). De ahogy Meryl Streep eljátssza ezt az alapvetően hálátlan szerepet, az valami zseniális. Nem a maszkmester, az öltöztető, meg az isten tudja ki mindenki briliáns munkájáról van itt szó, bár nyilván őket is dicséret illeti. Meryl Streep fenn tudta tartani az érdeklődésünket majdnem két órán át egy olyan filmben, ahol alapvetően semmi nem történik. Ehhez persze jelentősen hozzájárult Nagy-Britannia egyik legjelentősebb műemléke, Jim Broadbent is, és egyáltalán, az egész szereplőgárda, fő- és mellékszereplők egyaránt. A végtelenül sanda férjem szerint nem véletlenül kapták most elő szegény Thatcher asszonyt a sutból. Nagyon remélem, nincs igaza, amikor azt mondja, hogy a Vaslady vol-

26 / FilmMagazin

taképp propagandafilm az erős kézről, meg a túlburjánzó szociális háló veszélyeiről, meg a jóléti rendszer ún. potyautasairól, már ha potyautasnak lehet nevezni azt a bányászt, aki alól harmincévnyi robot után eccé csak kifogyott a szén meg a nehézipar. Felnőtt szemmel nézve már nem is olyan vicces az Ugye sírsz Mrs. Thatcher. Ki a fene tudja eldönteni akár harminc év biztonságosnak tűnő távlatából is, melyik politikai lépés célszerű, pláne helyes, hű-de-pláne-meg igazságos. (Még az is lehet, hogy Mátyás király egy görény volt, csak jó volt a PRja.) A film nagyon bölcsen teszi, hogy nem formál véleményt, még ha emiatt el is veszítette potenciális közönségének mintegy 80%-át (elég ha egy pillantást vetünk a Rotten Tomatoes-on megjelent kritikákra, melyek „langyossága” miatt a sárga földig húzzák le a Vasladyt). Az biz-

tos, hogy Nagy-Britannia akkoriban kilábalt a válságból. Ez messziről úgy nézett ki, hogy bizonyos mutatók mutatósabbak lettek. Közelről meg úgy, mint az Alul semmi vágóképei. A gazdasági és politikai kérdéseket ítélje meg mindenki maga. Ha pedig a politikusok netán járnak moziba, legyenek szívesen átgondolni, hogy nem csak nekik van egy életük, hanem nekünk is.

75% Stáblista Rendező: Phyllida Lloyd Főszereplők: Meryl Streep, Jim Broadbent, Harry Lloyd Forgalmazó: Budapest Film Hazai premier időpontja: 2012. február 2.

KRITIKA

BESZÉLNÜNK KELL KEVINRŐL Itt vagyunk, még csak február van, nekem viszont máris van három jelöltem az év legjobb filmjére: a komédia és a krimi mellett már egy különösen kemény drámám is van. Írta: Vampka

ajnos megvan az a hülye szokásom, hogy nem egészen úgy reagálok bizonyos dolgokra, mint az átlag. Ez a filmekkel is így van. Csomószor röhögök olyan jeleneteken, amin másnak eszébe sem jutna, sírhatnékom van, ha olyan karakter pusztul el, akit a többség utál, vagy figyelemre sem méltat, unok népszerű akciófilmeket, nevetségesnek és mesterkéltnek találok díjazott művészfilmeket, és még folytathatnám. Ezt csak azért mondom, mert az tuti, hogy a Beszélnünk kell Kevinről mindenkire, akinek csak egy leheletnyi emberismerete van, ugyanúgy hat majd,

28 / FilmMagazin

kivétel nélkül: rémisztően. Legalábbis nagyon remélem… Nem sok ember gondolná, hogy a gagyi horroroknál és ijesztő thrillereknél az emberi lélek számára jóval durvábbak az olyan mesterművek, amik a valóságot kendőzetlenül vágják az arcunkba. A Beszélnünk kell Kevinről pont ilyen. Bevallom, nem vártam túl sokat tőle, sőt, Tilda Swinton elismert tehetsége sem volt elég csábító, mikor elolvastam, hogy a téma, amit boncolgat nem más, mint a kérdés, vajon létezik-e eredendően rossz ember, aki arra születik, hogy nagybetűs Gonosz váljon belőle. Sekélyes gondolat volt tőlem azon-

nal rávágni, hogy az ipar szimplán megint nagyot akart mondani, és kész, mert kiderült, hogy ezt a filmet NAGYON nehéz lesz lekörözni idén. Durván alábecsültem. Nehezen találok szavakat arra, mi minden pörög is a fejemben perpillanat, milyen nagy hatással volt is rám a film, de talán egy köszönömmel kellene kezdenem, amiért sikerül még manapság is, a tömeggyártott szemét közé ilyen gyöngyszemeket rejteni. A történet valójában nem kizárólag a fent említett örök kérdéssel foglalkozik. Egy teljes mértékben hihető történeten keresztül szedik darabokra mindazt, amit a kérdés

A film érdekes módon Lionel Shriver azonos című és megfilmesíthetetlennek tartott regényéből készült.

érinthet, szinte zavarba ejtően mélyre nyúlva az emberi lélek rétegei közt. A film részletesen mutatja be egy egészen átlagos amerikai család életét, a szülők megismerkedésétől addig a pillanatig, amíg a négyfős családból csak két emberi csonk marad. A kérdés számomra végig inkább az volt, hogy vajon a természetnek mi célja volt és van az olyan lényekkel, akik ilyen pusztítást visznek véghez a saját fajtájukban; mi az oka, hogy egy pszichopatát senki sem vesz észre; és hogy vajon az a pszichopata tisztában van-e a saját, torz lelkével? Mivel én nő létemre sokkal inkább elemző és gondolkozó, mint érző ember vagyok, bizonyos szinten a címben szereplő Kevinnel is azonosulni tudtam, és a rendezés, valamint a forgatókönyv zsenialitása révén bárki mással is megtörténhet az, ami velem. Az utolsó jelenet után szimpátiát érzel a lelketlen gyilkos iránt, miközben legszívesebben fognál egy

tompa baltát, és csontonként zúznád szét a srácot, hogy véletlenül se kerüljön ki többé a normális emberek közé. Aztán a szemébe nézel megijedsz. Aztán megsajnálod. A végén pedig természetesen csak ülsz tovább, fájdalmas döbbenettel csóválod a fejed, és reméled, hogy sosem találkozol majd ilyen tökéletes, félelmetes, elismerésre méltó és elpusztítandó bestiával élőben. Az átlagos anya és a nem mindennapi fiú közötti kapocs összetartja a filmet az éles, gyors váltások közt, mind időben, mind térben. Aki látta már Christopher Nolantől a Mementót, annak nem lesz zavaró, de a Beszélnünk kell Kevinről kipihenten nézendő, mert bizony oda kell figyelni. Nem hosszú sztori, nem is bonyolult, de nagyon részletes. Minden érzelmet megmozgat, ami szerintem elég fárasztó dolog, pláne, hogy leginkább a negatív érzések élednek fel a nézőben: szánalom, félelem, harag, bánat. Pedig sok olyan jelenettel találkozunk, ami pár pillanatig kifejezetten idilli. Igen, pár pillanatig, mert még azelőtt, hogy meglátnánk, a sötét felhő, alias Kevin megjelenik, aztán oda a biztonság, a melegség, a szeretet érzése. Komolyan jobban izgultam, mint a legminőségibb thrillereken, mert az a szomorú igazság, hogy ilyen emberek tényleg léteznek, itt vannak köztünk, és még csak nem is tudunk róla. Kiszámít-

FilmMagazin / 29

KRITIKA

>> TILDA SWINTON

SZÉPNEK NEM NEVEZHETŐ KÜLLEME EZÚTTAL A MEGTÖRT KARAKTER MIATT MÉG HANGSÚLYOSABB VOLT, AZT HISZEM, JOBB SZÍNÉSZNŐT NEMIGEN LEHETETT VOLNA TALÁLNI ERRE A SZEREPRE. <<

hatatlanok, látszólag semmi értelme és célja nincs a brutalitásuknak, ettől olyan félelmetesek és veszélyesek. Mégis képes voltam Kevint sajnálni egy kicsit, mert bár a filmben sokan úgy gondolták, az anya hibája egy ilyen elcseszett gyerek, szerintem senki sem tehet róla az égvilágon. Meggyőződésem, hogy a jellem alapjai születésünktől fogva kódolva vannak, és ha valaki ilyennek születik, mint a filmben Kevin, azon csak a szerencse segíthet. Pontosabban a körülötte élőkön, mert a pszichopaták nem hiszem, hogy szerencsétlennek hiszik magukat, de hát ez is nagy rejtély marad, és csak remélhetjük, hogy valahol, mélyen tisztában vannak a tetteik súlyával.

30 / FilmMagazin

Az elgondolkoztató tartalom mellett nagyon igényes a színészi játék, a hatalmas adag vizuális és audiovizuális üzenet is. A Kevint játszó három fiú (kor szerint volt kicsi, fiatal tini, és tizenéves) ahányszor csak öt másodpercnél többet szerepelt, borzongató volt. Bele sem gondolok, meddig tarthatott ilyen tökéletes hármast összeszedni. A hangjuk, a mimikájuk, a testbeszédük, lehettek bármilyen helyzetben, valami gátlástalanul jó, de szerencsére nem játszottak túl semmit. Nem szívesen lettem volna velük egy légtérben, de nagyon remélem, hogy még viszontlátjuk őket más filmekben is. Tilda Swinton szépnek nem nevezhető külleme ezúttal a megtört karakter miatt még hangsúlyosabb volt, azt hiszem, jobb színésznőt nemigen lehetett volna találni erre a szerepre. A rendezésnek hála nem telik el két perc anélkül, hogy ne várnánk, mikor történik tragédia. A vérvörös és tűzpiros árnyalatok különböző helyzetekben való megjelenése a tudatalattit folytonos feszültség alatt tartja. Az egymásba mosódó, előre- és visszautaló jelenetektől is van a filmnek egy sajátos hangulata, ami engem az anya frusztráltságára és a

fiú könyörtelen kiszámíthatatlanságára emlékeztetett. Örültem, mikor a záró jelenet után sem múlt el belőlem az idegesség, ettől vált egyértelművé, hogy a Beszélnünk kell Kevinről maradandó alkotás, és nem felejti el egykönnyen az ember. Nincs benne semmi konkrét, gyomorforgató jelenet, talán pont a sok árnyaltság, kétértelműség teszi olyan kifinomulttá, hogy a szemünk helyett inkább az agyunkat és szívünket használjuk, hogy eltökélten, de remegve végignézzük az egészet. Már csak azért is moziban kell nézni, mert ott nem állíthatod meg, nem húzhatod ki a fülhallgatót a füledből, muszáj végigülnöd. Nehéz lesz, de megéri.

95% Stáblista Rendező: Lynne Ramsay Főszereplők: Tilda Swinton, Ezra Miller, John C. Reilly Forgalmazó: Szuez Film KFT. Hazai premier időpontja: 2012. február 9.

KRITIKA

UTÓDOK El kell ismerni: „Clooney végre bebizonyítja, hogy jó színész!” Írta: Sanya08

zt hiszem bal lábbal kezdjük ezt az egészet. Bevallom őszintén, soknak tartom néha ezt a Clooney-”szapulást”, miszerint ő nem egy nagy színész, de ebben a filmben bizonyítja hogy mégis az. Ebben persze van egy féligazság, mégpedig hogy Mr. Cool itt ténylegesen levedli minden sármos attitűdjét és egy másfajta szerepben tündököl. Itt nem hidegvérű vagány, hanem egy totálisan más szereptípussal próbálkozik, és valljuk be: ez IS jól áll neki. De hogy eleddig miért nem tartották őt egyesek jó színésznek, az számomra majdhogynem teljességgel érthetetlen. Szerény véleményem szerint ő minden idők egyik legszimpatikusabb, legkarizmatikusabb színésze, aki még rendezőként is képes volt bizonyítani a nagyérdeműnek jól megválasztott témákban készült dolgozataival. Itt sem néz ki máshogyan a helyzet,

32 / FilmMagazin

AlexanderPayne elég szépen beválogatta őt legújabb filmjébe, idősödő korára adott neki egy hálás szerepet. Hadd dicsérje a szakma, hadd szüneteltesse még kicsit a szokásos manírjait (mondjuk ugyanilyen jó választás volt Az amerikai főszerepére is, sajnos azt azonban nem nagyon ismerte el a jónép… pedig fantasztikus film). Persze C. teszi mindezt jóízű nyugalommal és kissé félvállról, mintha csak azt mondaná: Ugyan, mit nekem Oscar? Node… Meglehet, kissé elsétáltam, sietek vissza. Nézzük csak meg, milyen is maga a film. Az Utódok több szempontból is – hangulatát tekintve például – emlékeztet a tavalyi A gyerekek jól vannak című leszbikus opuszra csakúgy, mint a többéves A család kicsi kincsére Mindkét, pontosabban mindhárom film a hétköznapiságból merít. Hétköznapi karakterek kerül-

George Clooney már dolgozhatott volna együtt Alexander Payne-nel, ám a 8 évvel ezelőtti Kerülőutakhoz a rendező egy ismeretlen arcot keresett.

CLOONEY ÜNNEPEL A díjakat nem lehet megszokni. George Clooney-t többször jelölték már Godlen Globe-díjra különféle kategóriákban, a 90-es években háromszor a Vészhelyzet-ért, azóta főleg filmekben nyújtott teljesítményéért, és a Sziriana-ért a Golden Globe után át is vehette az Oscar-díjat. A Hollywoodba akkreditált filmes újságírók szövetségének elismerése, melyre mindenki úgy tekint mint az Oscar-díj elnyerésének legbiztosabb előrejelzésére, még mindig hatalmas esemény egy színész életében. Clooney – akit a vasárnap, a Beverly Hilton hotelben tartott díjátadóról tudósítók egyhangúan az este sztárjának neveznek – Alexander Payne új keserédes vígjátéka, az Utódok főszerepéért vehette át a díjat. Amikor barátnője, Stacy Keibler oldalán megérkezett a gálára, még azt nyilatkozta „valószínűleg én leszek az esete nagy vesztese, igazából a haverok kedvéért vagyok itt.”, ám miután átvette a díjat (és rendezője a legjobb filmnek járó díjat is átvehette az Utódók-ért), már egészen másképp nyilatkozott. – Amikor kiderült, hogy enyém a díj, megfogadtam, hogy egy ideig nem iszom alkoholt. – jelentette be az aranyszobor átvételének másnapján Clooney. –Új életet kezdek, és egyúttal a májamnak is adok egy kis pihenőidőt… nek bizonyos helyzetekbe, döntésszituációkba, melyek többé vagy kevésbé felforgatják az életüket. És mindhárom film középpontjában ott virít nagybetűkkel hogy CSALÁD. A család jó, a család mindenek felett. A gyerekek jól vannak-ban Julienne Moore került dilemmába nemi identitását illetően, A család kicsi kincsében pedig egy egész família lett próbára téve egy utazás alkalmával. Az Utódokban George Clooney élete nehezül meg felesége balesetét követően. Coming-of-age történetnek is nevezhetjük, hiába tapossa az ötvenet a főszereplő, fel kell hogy nőjön az apaszerephez, és ahhoz, hogy eltartson egy családot. Hogy levetkőzze munkamániáját.

A mű legfőbb pozitívumai közé tartozik a főszereplő alakítása, azon kívül pedig maga a hangulat. Könynyed, mondhatni rendhagyó feelgood atmoszféra övezi át az egész filmet, végig duruzsol a fülünkbe a hawaii muzsika, a tájak szépek, az operatőri munka finom és érzékeny, és bizony akad jónéhány remek beköpés vagy szófordulat (Robert Forster amikor bepancsol a kölyöknek, egészen zseniális). Könnyed hangvételbe csomagolja a direktor a súlyosnak mondható mondanivalóját. Beszél családról és megbocsátásról, halálról, becsületről és még sok minden másról. A didaktikusságot sokszor megüti és néhol át is ugorja a lovat, de sose annyira hogy ízléstelen legyen és giccses. Mindezt figyelembe véve kicsit ott bukik el a film, hogy bizony sokszor túl könnyed és túl sok mindent szeretne mondani, ezért nem mindig lehet érezni a dolgozat súlyát. Ez idáig nem is volna baj, ha nem ajnároznák agyon a filmet mind a kritikusok, mind pedig a nézőközönség, és így bizony óvatlan mozilátogató számára a film végén talán az a gondolat sejlik fel, hogy: túlértékelt. Talán így is van, őszintén szólva kissé fruszt-

rálva éreztem magam a szűk két óra alatt. Mert míg tényleg, nincsen rosszul megírva, sem eljátszva, kellemes időtöltésnek lehet mondani könnyű szívvel, mégis több helyen parányit félresiklik. Több szál nincs tökéletesen kibontva és értelmezve, akad egy-két felesleges karakter és a végére nem egészen világos, hogy pontosan mit akart kifejezni a rendező. Persze, kapunk sok mindent… De nem eleget, az ígéretéhez képest. Ezért érzem túlzónak az Oscar-jelölést. De ha ezen túlteszszük magunkat, kellemes élményben lehet részünk. Humorral, könynyekkel és szeretettel. És hát Clooney tényleg jó. De ezen nem kell annyira meglepődni.

70% Stáblista Rendező: Alexander Payne Főszereplők: George Clooney, Shailene Woodley, Amara Miller Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2012. február 16.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

HADAK ÚTJÁN Az állatos filmek meghatározó élményei voltak a gyerekkoromnak, a Disney mesék közül is inkább az Oroszlánkirályért meg a Bambiért rajongtam, mint a hercegnős mesékért. Sajnos azonban nekem is sikerült felnőnöm, ezt pedig onnan tudom, hogy egy csataló háborús kalandja már nem hat meg eléggé. Írta: Vampka

éha nem nagyon értem, mi alapján válogatják össze az egy-egy rangosabb díjra jelölt filmeket. Az utóbbi években egyre nagyobb meglepetéssel nézek a megjelenő listákra, és azon gondolkozom, vajon hogy jutott eszébe az illetékeseknek pont ezeket a mozifilmeket összeszedni. Komolyabb vizsgálat után persze rá lehet jönni, hogy ha a film történetében valójában semmi megdöbbentő, megrázó vagy átlagon felüli nincs is, de akad pár húzónév, vagy népszerű téma, vagy a kettő együtt. A Hadak útján esetében a jelölés oka feltételezhetően Steven Spielberg világháborúzásának köszönhető, én, a laikus legalábbis semmi más okot nem találtam, amiért ez a film több vagy

34 / FilmMagazin

jobb lenne az erős átlagnál. Nagyon vártam már a lovak és pár színész iránti rajongásom okán, de kicsit csalódtam. Félreértés ne essék: 2011 legmeghatóbb meséje díjat egyértelműen és azonnal a filmnek ítélném, de az Oscar-jelölést azért túlzásnak tartom, még akkor is, ha szinte biztos, hogy nem kapja meg. Három-négy másik filmet tudnék a helyére javasolni, már a jelölés is messze túl van számomra az érthető szintjén. Hogy miért? Mert a film végén egyetlen szó villogott élesen a szemem előtt a többi pozitívabb jelző mellett: GICCS. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy bár most a negatívumokkal kezdem, ennek ellenére egy nagyon jó, pontosabban aranyos és megható történettel van

dolgunk, ami azonban leginkább egy tanulságos esti mese, és nem egy magát a filmtörténelembe beíró alkotás. A Hadak útján hasonlít a könyvből készült klasszikus, a Fekete Szépség sztorijára, azzal a különbséggel, hogy a ló, akit itt Joeynak hívnak, az első világháborúban szakad el kis gazdájától, aki szívét-lelkét beleadta a felnevelésébe, mégis kénytelen eladni a seregnek. Kalandos évek várnak mind a kettőjükre, és a kalandok - a történelem állásának köszönhetően - inkább negatívak, mint pozitívak. Mind a ketten megízlelik a háború veszteségeit, szenvednek és harcolnak, csak hogy megvédjék azokat, akiket szeretnek, és végül visszatalálhassanak egymáshoz. És

A film egyik leglátványosabb jelenete egy megdöbbentő lovasroham, a támadás során egyetlen vércseppet sem látunk a vásznon.

most őszintén, ez alapján kinek nem a giccs, a nyálas és a hatásvadász szavak jutnak eszébe? Lehet, hogy én vagyok túl cinikus, vagy csak elveszett a gyerekkorom valahol (ami rágalom volna, a Fekete Szépség az egyik legnagyobb kedvencem mind a mai napig), mégsem tudom nyugodt szívvel állítani, hogy ez egy kiemelkedő film. Nincs benne semmi különös, az Úton hazafelé is ugyanilyen hatással volt rám. Persze az amerikai nép szemében a háború mindig is érzékeny pont volt, ahol emberek halnak meg, ott sírni kell, és tanulni a múlt hibáiból. Habár Joey és Albert angolok, de mégiscsak Hollywood volt a Hadak útján bölcsője, ez érezhető az első perctől fogva. A színészek legalább őshonos britek, már csak ezért sem lehet rákenni nyugodt szívvel a filmre, hogy buta amerikai gyártmány. Szerepet kapott többek közt Tom Hiddleston, aki tavaly a Thor által tett szert nagyobb népeszűségre Lokiként, és akinek a karakterét megsirattam; a Suszter, Szabó, Baka, Kémben is felbukkanó, manapság Sherlockként ismert Benedict Cumberbatch; Harry Potter Remus Lupinja, David Thewlis; Emily Watson, Eddie Marsan, és még sorolhatnám az ismerős neveket. Mindannyiuknak egy kis szelet jutott a

nagy egészből, kis történetekből lett összerakva a globális mese, nekem pedig ez tetszett az egész filmben a legjobban, persze csak Joey karaktere után. Ugyanis a ló - vagy lovak? Lehet, hogy több paripa is dublőrködött - igazából elképesztően jól játszott. Tudom, ez elég hülyén hangzik, de akkor is így van. Akinek volt már dolga lovakkal, tudja, milyen értelmes állatok, mindegyik külön személyiség, intelligensek, szépek és akárcsak a kutyákban, bennük is van valami különös, ami összeköti őket az emberekkel; aminek köszönhetően jól megértjük egymást. A film főszereplője gyönyörű állat, és tényleg jó színész, nem vicc. Kétlem, hogy kap a Hírességek sétányán egy patanyomot, de azért egy dicséretet meg pár kockacukrot igazán megérdemel. Főszereplő színészről viszont nem igazán beszélhetünk, Albert, azaz Jeremy Irvine csak az első és utolsó fél órában kapott jelentős szerepet, gyakorlatilag pedig senki sem szerepelt nála többet. Nem bántam, mert valahogy így sokkal érdekesebb és izgalmasabb lett a film, aminek az eredeti címét megint csak jobban szerettem (War Horse), ez a Hadak útján furcsán hangzik nekem, és nem is passzol a hangulathoz. Szóval összességében vegyes ér-

zelmek kavarognak bennem, mert egyrészt ez egy kellemes film, szép történettel, remek alakításokkal, csodálatos jelenetekkel és gyönyörű zenével, de a háború által fejünkbe vert, szívszorító tanulság ellenére nem hagy olyan mély nyomot az emberben, hogy azt egy rangos díjjal kelljen jutalmazni. A családnak két és fél órás, össznépi meghatódásra jó, mindenkinek eszébe jut, hogy a ragaszkodás és a szeretet sok mindent képes legyőzni, de nem a Hadak útján közvetíti a leghatásosabban ezt az üzenetet. Szerintem.

70% Stáblista Rendező: Steven Spielberg Főszereplők: Jeremy Irvine, Tom Hiddleston, Emily Watson Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2012. február 9.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

A TETOVÁLT LÁNY Stieg Larsson Millenium trilógiájának első darabját, A tetovált lányt már egyszer megfilmesítették Svédországban 2009-ben (meg a két folytatását is), a film óriási siker lett (a két főszereplő Mikael Nikqvist és Noomi Rapace azóta hollywoodi filmekben szerepelget) ezért Amerikában úgy gondolták, hogy ők is elkészítik a saját verziójukat. Írta: Kóczy

ikael Blomqvist (Daniel Craig) oknyomozó újságíróként dolgozik. Olyan ügyeket tár a nyilvánosság elég, amely sok esetben fontos embereket érint kényesen. Most éppen ennek issza meg a levét, ugyanis pert veszít, amely egész szakmai tekintélyét aláássa. Ekkor azonban kap egy igencsak érdekes megbízatást: egy gazdag üzletembe, Henrik Vanger (Christopher Plummer) azzal bízza meg, hogy találjon meg egy lányt, Harriet-et, aki 40 éve eltűnt egy családi összejövetelről, amit a Vangercsalád saját szigetén tartottak. Henrik meg van győződve arról, hogy lányt meggyilkolták, de mindenképpen bizonyosságot szeretne szerezni arról, hogy mi történt. Mikael-t a

36 / FilmMagazin

nyomozás összehozza egy nehéz sorsú, problémás hacker lánnyal, Lisbeth Salander-rel (Rooney Mara), aki a segítségre lesz munkája során. A furcsa pár meglepő, és egyúttal ijesztő, sötét dolgokra derít fényt… Stieg Larrson Millenium regénysorozatának első darabja eredetileg 2005-ben jelent meg, amelyet ezután évente követtek az újabb folytatások. Állítólag Larsson legalább 10 részesre szerette volna a történetet, ezt a tervet azonban korai halála keresztülhúzta. Ahogy bevezetőben is említettem Svédországban 2009ben megfilmesítették az elkészült három regényt, ami érdekesség, hogy egyszerre forgatták le a három filmet, és ez sajnos meg is látszott az eredményen, mert míg az első

rész (A tetovált lány) nagyon jól sikerült, addig a két folytatás (A lány, aki a tűzzel játszik, A kártyavár öszszedől) már kevésbé lett jó. Hollywood-ban szívesen szoktak európai sikerfilmeket újra forgatni, a rossz nyelvek szerint azért, mert az amerikaiak nem szeretnek külföldi filmeket (főleg felirattal) nézni, másrészt azért, mert Hollywood-ban egyfajta alkotói válság van mostanság, és nincs igazán új eredeti ötlet, ezért jön a sok remake, folytatás, illetve előzmény. A tetovált lányt azonban szerintem mégsem lehet igazán remake-nek nevezni, hiszen nem arról van szó, hogy a svéd filmet újraforgatták, hanem egyszerűen arról, hogy Larsson regényét dolgozták fel újra. Persze nyilván, aki olvasta a

Rooney Mara olyan színésznőket győzött le a Lisbeth Salander szerepéért folytatott közdelemben, mint Carey Mulligan, vagy éppen Ellen Page.

TETOVÁLT ÉS NEM FÉL A HIDEGTŐL Daniel Craig nem hazudik: nála a keménység nem csak látszat. Igazán komoly fából faragták. Amikor kb. két évvel ezelőtt a producerek felvetették, hogy A tetovált lány forgatására az egyszerűség kedvéért esetleg Angliában vagy az Egyesült Államokban kerüljön sor, ő volt az egyik, aki a stábból ragaszkodott ahhoz, hogy a nőkre vadászó titokzatos sorozatgyilkos után kutató újságíró és cyberpunk történetét az eredeti helyszíneken, télen filmezzék le. A filmesek végül Svédországban és Norvégiában dolgoztak a legtöbbet, és még az Északi-sarkkör közelében is rögzítettek néhány jelenetet. – Ez így volt jó – jelentette ki határozottan A tetovált lány főhőse. – Ennek a hideglelős filmnek része, hogy forgatás közben mi is dideregtünk, majd lefagyott a lábujjunk, az orrunk, és utáltunk minden szabadban töltött percet. Pedig abból nem volt kevés. A forgatás 10. órájában már nagyon könnyű volt azonosulnunk a történet kemény, pesszimista, sötét hangulatával. Nem is értem, hogy a svédek hogy maradnak ilyen mosolygósak.

regényt, vagy látta a svéd filmeket, annak igazából sok újdonsággal nem szolgál maga a történet, így én is inkább arra voltam kíváncsi, hogy az amerikaiak esetleg mennyit változtattak a svéd verzióhoz képest. És mivel láttam mindkét verziót, így azt sem tudom, megkerülni, hogy ne hasonlítsam össze a kettőt. Nos, vannak változások a svéd verzióhoz képest, de a lényeg az természetesen megmaradt, a rendező David Fincher megtartotta a svéd helyszíneket, (sőt maga forgatás egy része is Svédországban zajlott). Amiben változtattak, hogy néhány történetszál (mellékszál tulajdonképpen) itt jobban kibontásra került, mint a svéd verzióban. Viszont be kell vallanom, hogy ennél a filmnél egyáltalán nem kapott el annyira a hangulat, mint anno a svéd verziónál, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy nagyon lassan indul be a dolog, kis túlzással azt mondom, hogy az első 50 percben semmi sem történik. Aztán persze beindult a film, felpörögtek az események, megvolt az izgalom, a feszültség. A végére

azonban megint sikerült „leereszteni”, ugyanis az utolsó fél órában azt éreztem, hogy talán rövidebb játékidő kellett volna a filmnek, mert kissé már túl van nyújtva. Ezzel együtt nem egy rossz film A tetovált lány, sőt még csak azt sem mondom, hogy sokkal rosszabb, mint a svéd változat, egyszerűen mivel én azt láttam először, az jobban megmaradt nekem. Összességében szerintem annak, aki látta a svéd filmeket nem okoz majd meglepetést, de az amerikai verzió is egy maximálisan élvezetes és remek szórakozást nyújtó film lett!

75% Stáblista Rendező: David Fincher Főszereplők: Rooney Mara, Daniel Craig, Stellan Skarsgard Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2012. január 19.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

UNDERWORLD: AZ ÉBREDÉS Íme a franchise negyedik része, amely talán annyira nem jó, mint az első kettő volt, ám a harmadiknál még így is jóval szórakoztatóbbra és látványosabbra sikerült! Írta: Kóczy

ég 2003-ban történt, hogy bemutatták az Underworld első részét Len Wiseman rendezésében, Kate Beckinsale, Bill Nighy, Michael Sheen és Scott Speedman főszereplésével. A vámpírok és vérfarkasok évszázadok óta tartó titkos háborújáról szóló film óriási siker lett (egyébként több magyar vonatkozása is volt, pl. Budapesten forgatták, a történetben egy magyar hadúrtól származik a két faj, sőt Görög Zita még egy rövid szerepet is kapott a filmben). A siker után természetesen érkezett a folytatás is 2006-ban Underworld: Evolúció címmel, melyben visszatért a rendező,

38 / FilmMagazin

és az első részből a főbb szereplők közül Kate Beckinsale és Scott Speedman (sőt Görög Zita is kapott ismét egy pár perces jelenetet). A film ugyan annyira talán nem volt jó, mint az első rész, de így is a jobbak közé tartozott. Újabb három évvel később 2009-ben nem egy újabb folytatás, hanem Underworld: A vérfarkasok lázadása címmel egy előzményfilm érkezett, amely a középkorban játszódott és a két faj közti háború kitörésének okait mesélte el. A rendező ezúttal Patrick Tatopulous volt, a szereplők közül pedig visszatért az első részből Bill Nighy és Michael Sheen. (Kate Beckinsale

ezúttal kimaradt, helyette egy másik angol színésznő, Rhona Mitra játszott a filmben, igaz nem ugyanazt a karaktert alakította.) A film véleményem szerint bár nézhető volt, de messze elmaradt az első két rész színvonalától. Mindenesetre újabb három évvel később itt az újabb epizód, amely az Awakening (Az ébredés) alcímet viseli, és valahol onnan folytatódik, ahol a második rész abbamaradt. Len Wiseman ugyan nem tért vissza a rendezői székbe (ellenben a forgatókönyv írásába besegített), viszont Kate Beckinsale újra eljátszotta a főszerepet.

A negyedik felvonás negatív rekordot is döntött: soha ilyen alacsony bevételekkel nem nyitott még Underworld-rész.

Az emberek tudomást szereztek a vámpírok és a vérfarkasok létezéséről, és iszonyatos pusztításba kezdtek mindkét fajban, ennek következményeként mind a vámpírok mind a vérfarkasok a föld alá kényszerülnek bujkálni. Selene (Kate Beckinsale) el akar menekülni, de elfogják és hibernálják. 12 évvel később egy titokzatos lány, Eve (India Eisley) kiszabadítja. Selene egy teljesen új és ismeretlen világban tér magához, de nincs nagyon ideje töprengenie a történteken, mert hamarosan megtudja, hogy Eve valójában az ő lánya, akit az emberek - különösen Dr. Jacob Lane (Stephen Rea) aki a labort vezeti, ahol Selene-t fogva tartották - és az eddig a sötétben rejtőzködő, de új erőre kapó vérfarkasok is meg akarnak szerezni maguknak… Megmondom őszintén a franchise első két része nekem nagyon tetszett, viszont a harmadik résszel nem igazán voltam kibékülve, így örültem, hogy a negyedik epizód az első két rész folytatása lesz, és igazából kíváncsi is voltam, hogy milyen új ötletet tudnak még a történetbe belevinni. Nos, az, hogy az emberek tudomást szereztek a vámpírok és vérfarkasok létezéséről szerintem jó ötlet, hiszen így most már nem titkos háború zajlik a két faj

között, plusz kaptak egy közös ellenséget is. Ennek ellenére a film nem erre fókuszál, hanem továbbra is vámpírok és a vérfarkasok egymás elleni harcára. Én személy szerint úgy éreztem, hogy ez a film rövidebb lett, mint az első két epizód. Ez a rész tulajdonképpen nem más, mint kb. másfél óra tömény „hentelés”, avagy akcióorgia. Nincs túlbonyolított történet (igaz a történetet egyáltalán nem vitték túlzásba ezúttal, mondhatni nem is nagyon van), nincs túl sok dialógus, hanem szinte csak lövöldözés, verekedés, üldözés, stb., amelyet néha egy-egy pár soros szöveggel megszakítanak. De nem baj, ilyen film is kell, a látvány meg az akciók pedig abszolút rendben voltak. Szóval engem maximálisan le tudott kötni, ezzel együtt úgy éreztem, hogy annyira azért mégsem szórakozom jól, mint anno az első részeken. A filmet két svéd rendező, Mans Marlin és Björn Stein rendezték, akiknek ha jól tudom, ez mindössze a második amerikai munkájuk. A forgatókönyv megírásában az első két rész rendezője Len Wiseman (aki amúgy „civilben” Kate Beckinsale férje) is részt vette, illetve rajta kívül még John Hlavin, J. Michael Straczynski és Allison Burnett dolgozott a szkripteken.

Kate Beckinsale harmadszor játszotta el Selene karakterét, szerintem jól áll neki ez a szerep és amúgy a színésznő „eyecandy” szempontból sem éppen utolsó. Rajta kívül egyébként még Stephen Rea, Charles Dance, Michael Ealy, Sandrine Holt, India Eisley és Wes Bentley tűntek fel a filmben. Minden összevetve látványos és szórakoztató darab lett az új Underworld rész, egy másfél órát érdemes lehet rászánni!

70% Stáblista Rendező: Mars Marlind Főszereplők: Kate Beckinsale, Scott Speedman, India Eisley Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2012. január 26.

FilmMagazin / 39

SOROZAT

WONDER WOMAN A Wonder Woman pilot epizódja nagyon hamar kiváltotta a közvélemény ellenszenvét. Lássuk miért… Írta: Kóczy

lég régóta keringett a pletyka, hogy valamilyen formában újra vászonra kerül a DC Comics egyik legnépszerűbb főhőse, Wonder Woman. Először egy mozifilmről beszélgettek, melyhez többek között Joss Whedon és Nick Cassavetes is felmerült rendezőnek, míg a főszerepre pedig olyan nevek kerültek szóba, mint Megan Fox vagy Jennifer Lowe Hewitt. (Sőt, állítólag egy interjúban Beyoncé is említette, hogy szívesen eljátszaná a karaktert.). A mozifilmből végül is (egyelőre) nem lett semmi. 2009ben azonban készült egy egész estés rajzfilm, amely egy egész jól sikerült alkotás lett. Többek között Keri Russell, Nathan Fillion, Alfred Molina, Rosario Dawson, Marg Helgenberger, Oliver Platt és Virginia Madsen kölcsönözték a szereplőknek a hangjukat. Ezután újra és újra különböző hírek és pletykák kerültek elő egy esetleg mozifilm kapcsán, mígnem egyszer csak bejelentették, hogy inkább egy élőszereplős TV-sorozatot készítenek. (Egyébként ilyen volt már korábban 1975 és 1979 között Lynda Carter főszereplésével.)

40 / FilmMagazin

Az NBC már korábban is próbálkozott ilyennel, hogy valamelyik régi sikersorozatát „újraélessze”, de eddig nem sok siker termett nekik ezen a téren. 2007-ben a Bionic Womannel próbálkoztak, de az óriási hype ellenére a sorozat hatalmasat bukott (bár ebben a 2007-es írósztrájk is közrejátszott) 8 rész után levették a műsorról, és ez egyben a főszereplő, Michelle Ryan éppen elinduló amerikai karrierjének is tulajdonképpen a végét jelentette. Egy évvel később a Knight Rider-t vették elő, ami már egy fokkal jobban teljesített, megért egy teljes évadot (17 részt).

Az új Wonder Woman sorozat indulása sem volt zökkenőmentes, hiszen az NBC először elvetette a készítő David E. Kelley sorozattervét. De aztán utólag mégiscsak berendelték a Pilot-ot. Kelley számára egyébként viszonylag ismeretlen terep volt a DC Comics univerzumának világa, hiszen korábban főleg jogi drámákon dolgozott, mint pl. a The Practice, az Ally McBeal, a Boston Legal vagy a Harry’s Law. A történet nagyjából arról szól, hogy Wonder Woman Diana Prince-ként napjaink Amerikájában él, és amikor épp nem a világot menti, akkor lel-

A sorozatot nem mutatták be Magyarországon, az ismertetőt olvasva az is világossá válhat, hogy miért nem…

kes jogi harcos és üzletasszony. Egy napon egy újfajta elterjedőben levő drog, melynek szálai, egy nagyhatalmú és veszélyes nőhöz, Veronica Cale-hez vezetnek…. Már a sztori első olvasatára is azt lehet mondani, hogy ez bizony nem tűnik túl fantáziadúsnak, és tényleg nem volt az, mint ahogy maga az egész Pilot sem. Úgyis mondhatom, hogy ez bizony egyenesen borzalmas lett. Faék egyszerű sablon történet, mindenféle meglepetés (de úgyis lehet mondani, hogy fantázia) nélkül. Abszolút egysíkú karakterekkel. Ehhez hozzájöttek a már-már „ZS-kategóriás” akciófilmeket idéző „harci” jelenetek, amit sajnos erősített, hogy a Wonder Woman jelmezei azért elég viccesen festettek (bár egy fokkal így is jobb volt, mint az első vázlatok, amiket látni lehetett). És mindezt még tetézték azzal, hogy mindenáron ragaszkodtak ahhoz, hogy a főszereplőnek magánélete is legyen, és beleerőltetettek egy amolyan romantikus szálszerűséget is.

Bevallom őszintén az egész nézése közben azon tűnődtem végig, hogy ezt vajon most tényleg komolyan gondolták a készítők ilyen formában, vagy valami nagyon erőltetett paródiát nézek éppen. Pedig bizony lett volna ebben bőven potenciál, elég csak a 2009-es rajzfilmet megnézni. (Én egyébként naivan azt hittem, hogy majd az ott látott mitológiai történetet veszik elő itt is. De annak nyoma sem volt.) Amit mindenképpen pozitívumként ki lehet emelni az egyértelműen az eyecandy faktor, mert a főszerepet játszó Adrianne Palicki (Friday Night Lights) mind a negatív oldalon feltűnő Elizabeth Hurley legalább jól néztek ki a filmben. Sajnos ennél több nem nagyon jutott nekik. Rajtuk kívül még azért feltűnt a filmben Cary Elwes (Fűrész), Edward Herrman (Gilmore Girls) és Justin Bruening (Knight Rider -2008) is. Az NBC a Pilot megtekintése után nem rendelte be a TV-sorozatot, amire azt mondom, hogy abszolút

nem meglepő. És mondhatni, hogy ezúttal következetesek is voltak, hiszen pl. 2007-ben a Bionic Woman Pilot (amit az akkori Comic Con-on mutattak be először és finoman szólva nem nyerte el a közönség tetszését) szintén nem sikerült a legjobban, mégis berendelték a sorozatot, és hát ugye hatalmas bukta lett. Hozzáteszem, hogy a BW Pilot az összes hibájával együtt is mérföldeket ver a jelen post témájául szolgáló alkotásra. David E. Kelley tehát továbbra is a jogi drámák koronázatlan királya, ahogy mondják, de ez most nagyon nem sikerült neki.

FilmMagazin / 41

FILMKLASSZIKUS

EGYMILLIÓ DOLLÁROS ZSÁKMÁNY Ordas közhely, de a kollektív emlékezet számtalan esetben jóval nagylelkűebben porciózza kegyeit azon filmek számára, amelyek bizonyos motivikus, tematikus vagy atmoszférikus vonásuk tekintetében egy adott pillanatban "korszakalkotónak", "forradalminak" bizonyulnak, mint az ugyanazon vonulathoz csatlakozó, nem annyira úttörő, de legalább anynyira színvonalas párdarabok részére. Írta: Hannibál

ohn Huston méltán magasztalt Aszfaltdzsungele egyéb erényei mellett azért is bizonyult mérföldkőnek, mert megágyazott a heist movie szubzsánerének. A Hollywood szegénysoráról származó, két évvel későbbi Egymillió dolláros zsákmány invenciózus módon csavarint egyet az alapszituáción, megbontja a nagy előd által diktált szerkezeti kereteket, s a végletekig ragozza a rablók kölcsönös bizalomvesztéséből fakadó feszültséget - az

42 / FilmMagazin

előbbi film megkerülhetetlen klasszikussá nemesedett, míg az utóbbi inkább szűkebb körökben örvend kultikus státusznak. A B-szériás Phil Karlson alkotása jóval agyafúrtabb történetet is tálal, mint Huston mozija: a megfásult exzsaru, Tim Foster (Preston Foster) bosszúból, mivel kirúgták a testülettől, eltervezi és végrehajtja a tökéletes bankrablást. Megzsarol néhány lapuló keményfiút, hogy csatlakozzanak az akcióhoz, de mivel mind-

nyájuk arcát kötelezően maszk takarja, ők sem egymás, sem a megbízó személyazonosságát nem ismerik. Foster így egymaga tartja kézben az egész hadműveletet, a gyanút pedig egy priuszos, de időközben jó útra tért teherautó-sofőrre (John Payne) tereli. Az ártatlanul meghurcolt balek azonban nem hagyja annyiban: a saját szakállára kezd el nyomozni a bűnbanda után, és kisvártatva - cselesen felöltve egyikük inkognitóját - Mexikóban köt

IDÉZETEK A FILMBŐL: John Rambo: Egy saigoni bárban voltam a srácokkal. Egyszer jön az egyik egy cipőpucoló dobozzal. Azt mondja: "Suvickold fényesre! Fényesre ám!" Mondom, nem. Csak nem hagyott békén, mire beadom a derekam, és Joey is benne volt. Aztán kimentem sörért, és a doboz be volt drótozva, a srác kinyitja a dobozt, és a tesztrészei beteritenek mindent. A kurva testrészei... A testrészei engem is beteritettek, és azon kaptam magam, hogy a barátom testrészeit vakarom le magamról. Csupa vér voltam és próbáltam egyben tartani a srácot! De nem tudtam, mert csak jöttek a belei! És senki nem segitett! Senki! A szerencsétlen meg csak kiabált: "Vigyetek haza! Haza akarok menni!" "Haza akarok menni, Johnny!" Mire én: "De nincsenek lábaid!" // Will Teasle sheriff: Azt mondja, hogy 200 emberem se tudja kicsinálni a ki: a tettesek egy csöndes tóparti motelben gyűlnek össze, hogy elosszák a zsákmányt. Mindezt csak bonyolítja, hogy hősünk belehabarodik Foster lányába, az ifjú joghallgatóba (Coleen Gray), megnehezítve ezzel a tettestársai lebuktatására készülő organizátor helyzetét. Már a cselekmény részletezése is önmagáért beszél: Karlson és írói egy nagy fordulatszámon pörgő, intelligens, csavaros, hihetetlen intenzitású alkotást álmodtak vászonra. Míg az Aszfaltdzsungelben és Kubrick hasonló felépítésű Gyilkosság című filmjében a rablás hadműveletének mindhárom fázisa (előkészületek, kivitelezés, osztozkodás/menekülés) azonos arányban képviselteti magát, addig Karlson szinte teljes egészében az utolsó mozzanatra fókuszál. Egyetlen mai néző sem kárhoztathatja ezért: a felütés - és Preston terve - eleve annyira briliáns, hogy nem is kíván több részletezést. (Még Quentin Tarantino is innen merítette a nagyszerű Kutyaszorítóban alapötletét, de egyes építőelemei olyan mozikban is felbukkantak már, mint a

Thomas Crown-ügy, vagy a Közönséges bűnözök.) Magát a rablást sem látjuk, csupán egy elliptikus vágás tudósít annak sikeres véghezviteléről. A tehetséges rendező ehelyett inkább arra összpontosít - és ennyiben az Egymillió dolláros zsákmány esszenciális noir -, hogy az aktus leforgását követően miként párolog el a felek egymásba vetett bizodalma, miként vetik le - szó szerinti értelemben és metaforikusan is - a bűntény idejére felöltött álarcukat. A szüzsé gyönyörűen szegi meg az "elsődleges hatás törvényét": ebben a filmben a jellemek sakkjátszmaszerű, hullámzó változása teremti meg az igazi konfliktushelyzeteket. Ez pedig tökéletesen egybevág a noir azon kodifikált sajátságával, miszerint a történetekben szereplő alakok karakterjegyeinek egészen a zárlatig átláthatatlannak, intranszparensnek kell maradniuk. Külön fejezetet szánhatnánk a kitűnő közegábrázolásra. Ahogy a film noir számos darabjában, úgy az Egymillió dolláros zsákmányban is hangsúlyos szerepet kap az egzotikus vidék: a sivár mexikói halászte-

lepülés ezúttal (is) a Pokol szinonimájaként tételeződik, és a gúzsba kötött figuráknak - akárcsak a Key Largóban - talpalatnyi övezetben, szűk tereken (bár, motelszoba, tornác, udvar) kell szoronganiuk ebben a végletekig kiélezett hazárdjátékban, melyet közösen játszanak. Haláltánc ez, lassú tempójú, szinte westernszerűen ritualizált; konzekvenciái minden résztvevő számára visszavonhatatlanok. Mindenki csak a vakszerencsében, hazugságból és kelletésből összeszőtt álcája hitelességében bízhat, és az elbeszélés gondolati centrumában is a szerencse áll. Hiszen a cinikus Foster mindvégig ennek az absztrakt fogalomnak a jegyében cselekszik - karrierje kettétörését a szerencse hiányaként értelmezi, ezért úgy dönt, hogy maga kovácsolja újra a szerencséjét. Újdonsült morálja, mely kitartó magányból és életidegen gyűlöletből született, végül mégiscsak maga alá temeti őt: a finálé parádés "mexican stan-off"-jában bármennyire is igyekszik végül erkölcsösen cselekedni - az egyik társa keze által leli halálát, azaz szimbolikus értelmében saját "műve", a Bűn emészti fel. A főszereplő, Joe Rofle ezzel ellentétes ívet jár be: ő is kockáztat, ám ő "a lejtőről csak felfelé vezet az út"-tézis jegyében teszi mindezt. Ő ambivalens módon úgy igazolja magát, hogy megmártózik a kapzsiság és a mocsok világában. A kollektív emlékezet furcsaságaira ugyan nem létezik gyógyír, de az igényes filmbarátok ugyanúgy kegyeikbe fogadhatják az Egymillió dolláros zsákmányt, akárcsak az Aszfaltdzsungelt vagy a Gyilkosságot. Sőt. Talán még inkább. Phil Karlson ugyanis tanúbizonyságot tett róla, hogy a szerényebb körülmények közül érkező, kevésbé egységes életművel rendelkező mesteremberek néha akár több lépéssel is a nagy auteur-ök előtt járhatnak.

FilmMagazin / 43

KÖV. HÓNAP A LELEMÉNYES HUGO 3D Igazából már ebben a számunkban kritikát akartunk közölni Scorsese legújabb mesterművéről és nagyon megörültünk a forgalmazótól kapott email-nek, mely a sajtóvetítés premier előtti időpontját tartalmazta. A mosolyunk akkor hervadt le, mikor rájöttünk, hogy nem a vetítés időpontjának kitűzéséről, hanem a film hazai premierjének elcsúsztatásáról van szó. Szerencsére csak március 1-ig kell várni, addig pedig mindenki még egyszer átolvashatja az előző számunkban leközölt exkluzív háttércikkünket!

AZ ÉHEZŐK VIADALA A jövőben járunk, amikor ÉszakAmerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben minden körzetből a Kapitólium kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A menekülő ember: Katniss Everdeen.

44 / FilmMagazin

TITÁNOK HARAGJA 10 éve béke van. Zeusz félisten fia, Perszeusz (Sam Worthington) már nem az istenekkel hadakozik, egyszerű halász lett, és a fiát neveli. De az Olümposzon sosem tartós a nyugalom. A titánok ismét megpróbálnak az istenek fölé kerekedni, és a halhatatlanok már nem elég erősek ahhoz, hogy ellenállhassanak. Megkezdődik hát a küzdelem…

THE DANGEROUS METHOD A film Sigmund Freud (Viggo Mortensen) és tanítványa, Carl Jung (Michael Fassbender) szakmai és magánéleti kapcsolatát mutatja be, közös szerelmükön, Sabina Spielrein (Keira Knightley) keresztül, akit Jung meg egy igen veszélyes kísérletébe is bevont. Igazi titánok harca ez a szerelemért, csak ezúttal nem úgy, mint az előző ajánlóban.