2013. januári FilmMagazin by Balázs Bokori

LINCOLN I A RAJTAÜTÉS I ANNA KARENINA I DREDD

FilmMagazin 2013. január

MÁSVILÁGOT LÁTOTT EMBER PARANORMAN VÉRES LESZÁMOLÁS GENGSZTEROSZTAG ILYEN VOLT 2012 ÖSSZEÁLLÍTÁS 19 OLDALON!

AZ IGAZSÁGOSZTÓ JACK REACHER

DJANGO ELSZABADUL

A JÓ ÉS A ROSSZ NAGYSZABÁSÚ ÖSSZECSAPÁSA

KEDVES OLVASÓK! N

agyon nehéz évkezdésen vagyunk túl, senkinek nem kívánom azt, ami itt ment. Nagyon lassan állt össze ugyanis a januári számba, az utolsó pillanatokban estek ki anyagok (pl. A lehetetlen, Django és A kezelés kritika), míg lapzártánkkor érkeztek helyettük újak (Kényszerleszállás, Anna Karenina). Amúgy a forgalmazókra most egyáltalán nem panaszkodhatunk, ritka, amikor ennyi jó minőségű filmet hoznak el nekünk a magyar mozikba. Reméljük az év hátralevő KERESS MINKET FACEBOOKON IS, HOGY IDEJÉBEN ÉRTESÜLJ MINDENRŐL!

része is ennyire durva lesz mozis szempontból. Ám amíg ez kiderül, addig érdemes áttekinteni monstre összeállításunkat a tavaly évről, melyben a szokásos kategóriákban értékeljük a 2012-es esztendőt, ráadásul szerzőink is elmondják, hogy szerintük melyik film volt a legjobb. A döntés nehéz szülés volt (legalábbis szinte mindenki így kezdte), de végül csak megszületett, az eredményt pedig a 20. oldaltól kezdve olvashatják. Háttércikkeink között (címlapon is szereplő) Django elszabadul mellett a Gengszterosztag és a Lincoln kapott szerepet (illetve 4-4 oldalt), kritikáink közül pedig a 8 oldalon terpeszkedő Anna Kareninát érdemes kiemelni (hiába, na, egy Lev Tolsztoj műről nem egyszerű röviden értekezni), melynek kapcsán a rendező Joe Wright filmes karrierjét is áttekintettük. Ezenkívül van még Dredd, A messzi dél vadjai, Napos oldal és Paranorman írás, és ha már a Lincoln kapcsán ebben a hónapban újra felmerült Steven Spielberg neve, előkaptuk hát az egyik legjobb filmjét, a Schindler listáját, amit a Filmklasszikus rovatunkban jól be is mutatunk Nektek. Jó szórakozást!

CÍMLAPSZTORI: Tarantino szemében a westernek a Jó és a Rossz nagyszabású összecsapását ábrázolják. Úgy gondolta, hogy ez a műfaj a legalkalmasabb arra, hogy bemutassa ezt a történetet, amelyben egy férfi küzd a felesége megmentéséért. „Annál senki sem tud nyomasztóbb rémálmot kitalálni, mint amilyenek ezek az ültetvények a valóságban voltak – magyarázza Tarantino. – Nem lehet szürreálisabbat kitalálni, mint amilyen a valóságban volt. >> 32.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabados Melinda (Veszják) Munkatársak: Csernák Ákos, Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Horváth Krisztián (Kóczy), Kónya Sándor (Sanya08), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp) Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film), Csánki Kata (Mokép) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.filmmagazin.web4.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2013. február 16.

2 / FilmMagazin

deViszont, HA TE VISZONT!

A deViszont.net egy alig több, mint fél éve alakult online újság, melyet a fiatalos lendület és a lelkesedés tart fenn. Igyekszünk színes témákkal, interjúkkal és élménybeszámolókkal egy kis színt vinni a szürke mindennapokba. Ha kíváncsi vagy fiatal tehetségekre, érdekelnek a filmkritikák, netán szeretnéd megtudni, mi történik a nagyvilágban... kattints ránk, olvass minket!

HÁTTÉR

ILYEN VOLT 2012 Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mostanában számomra pokolian gyorsan eltelik egy év. Talán azért, mert rohamosan öregszek, talán más miatt, de olyan érzésem van, hogy mintha tegnap lett volna 2011 vége. Elbúcsúztattuk hát 2012-t. Megúsztuk a világ végét, elmorzsoltunk néhány könnycseppet egy-két tragikus esemény miatt (példának okáért vegyük a The Dark Knight Rises egyik denveri vetítésén történt lövöldözést), de meg kell mondjam, hogy eszméletlenül élveztem ezt a tizenkét hónapot. Na, nem mintha nem lett volna csalódás bőven, de valahogy mégis egy impozáns és emlékezetes évet tudhatunk magunk mögött. Az elkövetkezendő sorokban az év filmjeit négy csoportra fogom bontani, mivel így érzem helyénvalónak. Írta: Sanya08

mbíció. Talán ezt emelném ki a leginkább kulcsszó gyanánt. Ambiciózus egy év volt, a legtöbb szempontból, hiába lőttek néhol mellé egyes rendezők. Ambiciózus, mert nem egy direktor bevállalt valami olyat, amit mások nem feltétlen vállaltak volna be. Artisztikus kockázatokat vállaltak, vagy pedig karrierjük egy fordulópontját igyekezték megidézni. Ridley Scott Prometheus című filmje, mely az

Alien-filmek egyfajta prequeljének számít, ilyen volt. Sajnálatos módon engem nem tudott annyira levenni a lábamról, inkább tűnt olcsó és pofátlan blöffnek, mint intelligens tudományos-fantasztikus horrornak, de valahol mélyen a magjában el volt rejtve egy remek ötlet, amit a rendező igyekezett felszínre hozni. Hogy kinek a hibájából nem működött a dolgozat, arról órákig lehetne beszélni, szerintem azonban a fő fele-

lős a forgatókönyvíró Damon Lindelof volt, aki a Lost tévésorozatot is jegyezte (és akik – sokak szerint – rendesen haza is vágta a szériát a végén). Lindelof hozott magával nem egy ötletet, felvetett érdekes kérdéseket, de végül olybá tűnik, hogy nem tudta semmire se a választ, kérdésre kérdéssel felelt, ezt pedig csak keveseknek nézzük el. Ez a kísérlet tehát nem jött be, a Wachowski-testvéreknek pedig in-

JANUÁR

FEBRUÁR

MÁRCIUS

4 / FilmMagazin

kább bejött: Felhőatlasz című produkciójuk merész vállalkozásnak bizonyult, több szálon futó cselekményük sokak szerint megfilmesíthetetlen regény formájában, de azért bejött nekik a dolog. Még ha pénzügyileg nem is volt egészen jövedelmező az alkotás, sok filmgeek keblére ölelte bátorsága miatt. Meglehet, hogy az eredmény elérésében a hatásvadászat nem kis szerepet játszott, de ne is tagadjuk: egészen egyedi mozi élményben lehetett részünk ennek köszönhetően. Christopher Nolan is nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy pontot rakott Batman-trilógiája végére. Talán ez a másik a Prometheus mellett, ami nagyon megosztotta a filmrajongókat. Nem kevesen érezték becsapva magukat a film láttán, sokan gondolták fiaskónak, elkapkodott fércmunkának, de azt nem tagadhatja senki, hogy nem kevés ambíció szorult abba a két és fél órába. Nolan sok mindent próbált belesuvasztani a játékidejébe, forradalomról beszélt, bátorságról, a gonosz erejéről és még sok minden másról epikus hangvételben és mindent lezárni kívánó befejezéssel. Lehet vitázni erről is órákig, hogy vajon méltó finis volt ez, avagy nem. Szerintem méltó volt, még ha vitathatatlan az is, hogy jó néhány hibája akadt A sötét lovag trilógiát lezáró dolgozatnak.

Az Amerikában 2011 végén, nálunk márciusban bemutatott Leleményes Hugó is egy nagy ívű alkotásnak bizonyult, burjánzó, érzelmes és látványos szerelemi vallomás a mozgóképhez. Martin Scorsese ezzel az év egyik legjobb 3D-jét hozta el nekünk. Egyik legjobbat, mert a másik legjobb a Hobbitnál volt, Peter Jackson rendezésében, mely az év egyik legjobban várt filmes eseményének bizonyult, ígéreteit többékevésbé be is tartotta. Rian Johnson is nagyot szólt a Looper-rel, mely egy időutazós akcióthriller, amiből sok van ugyan, épp ezért volt meglepő, mennyire jól sikerült és logikai buktatói ellenére milyen jól kigondolt kis dolgozat lett belőle.

ÁPRILIS

MÁJUS

A NAGYKÖLTSÉGVETÉSŰEK Nem maradhattunk hősök nélkül most sem: Batman mellett újra vászonra került a Csodálatos Pókember, ezúttal kicsit sötétebbre és szarkasztikusabbra véve a hangvételt (eredményét tekintve felemás módon), de felejthetőnek bizonyult. A Bosszúállók azonban Joss Whedon rendezésében igazi klaszszikussá vált, a nézők falták, mint a cukrot, kritikusok is imádták, többszöri megtekintésre is eget rengetően szórakoztató és sziporkázó film. Nem hiába no, már a Buffy is kitűnt ilyen téren, bár az csak sorozat. S

míg a Bosszúállók a Földet próbálták megmenteni, addig Stallone Feláldozhatói társuk halálát igyekeztek megbosszulni, és mindent megtettek annak érdekében, hogy kő kövön ne maradjon. Nem volt tehát rossz a felhozatal a nyáron, mindenki megkapta a magáét, amire vágyott. És akkor még nem szóltam az Éhezők viadaláról, mely szintén kivívta magának a szakma és a filmnézők tetszését. Érdekes hibridje volt a nagyköltségvetésű akciókavalkádnak és a sötét tónusú ügynökfilmnek James Bond legújabb kalandja, a Skyfall. Sam Mendes mindent megtett annak érdekében, hogy a régi 007-et és az új 007-et párosítsa egymással, eredményét tekintve egészen impozánsnak mondható. És bár ez a film nem a nyári szezonban ütötte fel a fejét, hanem az ősziben, így is rekordokat döntögetett a mozipénztáraknál. Jelezve, hogy a nagyérdemű még mindig nem unta meg a brit titkos ügynök akciózásait. A TÖBBIEK Akadt még jónéhány film, amit nagy valószínűséggel az emberek többsége elfeledett, pedig nem voltak ám rosszak. Steven Soderbergh kirándulást tett az akciófilmek világába A bűn hálójában című alkotással, megtéve ezzel Gina Caranót akcióhősnek. Mel Gibson is vissza-

JÚNIUS

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR tért a mozivászonra (Börtönregény) és hozta a Visszavágóban nyújtott formáját, szőrös tökű akciófilm volt ez, amit a kutya se nézett meg. Gondolom azért se, mert kellőképpen hátráltatták a népszerűséget azzal, hogy mindenfélét megtudtunk Gibson magánéletéről, és ráadásul rendes még mielőtt moziba kerülhetett, feldobták a netre a filmet. Nem a legjobb ómen. Aztán Wes Anderson is jött egy újabb mesés filmmel a Fantastic Mr. Fox után. A Holdfény királyság véleményem szerint az idei év Éjfélkor Párizsban-ja volt, szigorúan meseszerűségére vonatkozólag mondom ezt. A csendesebb filmek is bejöttek, Sarah Polley újabb rendezése, a Volt egy tánc egy érdekes és őszinte szerelmesfilm, csendes-film kategóriájában pedig szintúgy vitte a prímet az Édesnégyes, ami egy különös szerelmi háromszöget mutatott be, és csalt a befejezés mindenki arcára őszinte mosolyt. Az enyémre is, igazán kiváló kis film volt, az év egyik gyöngyszeme. És ha már gyöngyszem, nem csak hamis aktualitása miatt, emberségéért is imádni való a Míg a világvége el nem választ. A BUKOTTAK Nem egy film elhasalt a pénztáraknál, és hűvös távolságtartással tüntetett a mozinéző például John Car-

JÚLIUS

6 / FilmMagazin

ter ellen, mely szerény véleményem szerint sokkal jobb film, mint amilyennek beállították. Mindazonáltal azt nem lehet elmondani Taylor Kitsch-ről hogy értő gondoskodással válogatja meg a szerepeit, ugyanis másik buktája a Csatahajó már egy inzultálóan buta robbanásorgia volt nulla sztorival és még nullább drámával. Meglehet, hogy ez már valamiféle átok, mert még Oliver Stone legújabb filmje, a Vadállatok is teljesen holtvágányra terelődött… Bár ott lehet okolni magát a rendezőt is.

KONKLÚZIÓ De a fenébe is, mondhat akárki akármit, fantasztikus egy év volt. Kaptunk mindenféle jót, tanúi lehettünk a Bosszúállók világmentésének, Batman megküzdött Bane-nel, az Alien-rajongók pedig kaptak egy több-mint-eredetsztorit. Plusz, még ott vannak azok a filmek, amiket nálunk nem mutattak még be, de érdemes megtekinteni őket valamilyen úton-módon. Mindenkinek Boldog Új Évet és kívánom, nézzetek idén (is) sok-sok filmet!

AZ ÉV FÉRFI SZTÁRJA Tom Hardy számos idei filmben szerepelt (Suszter, szabó, baka, kém, Warrior - A végső menet, Fékezhetetlen, A sötét lovag Felemelkedés) és mindegyik filmjébe apait-anyait beleadott. Reméljük a jövőben még több filmben láthatjuk!

AZ ÉV NŐI SZTÁRJA Jennifer Lawrence nem csak egy akciófilmes főszerepet (Az Éhezők viadala) oldott meg hibátlanul, de a Napos oldalban azt is bizonyítja, hogy kevés tehetségesebb fiatal színésznő van nála jelenleg Hollywood-ban. Szurkolunk neki az Oscaron is!

AUGUSZTUS

SZEPTEMBER

LEGJOBB CSAK DVD-N MEGJELENŐ FILMEK

Pszichoszingli

Ház az erdő mélyén

Ötéves jegyesség

DVD-N JÖTTEK, NEM KELLETT VOLNA

Túszjátszma

OKTÓBER

Sötét hullám

NOVEMBER

Cápák éjszakája

DECEMBER

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

TOP 10 EMLÉKEZETES JELENET

A reptéri ellenőrzés a film végén (Az Argo-akció)

Az eposzi hosszúságú ijesztgetés (A fekete ruhás nő)

Cid leesése a lépcsőn (Looper - A jövő gyilkosa)

A végső nagy zúzás (Bosszúállók)

A végén elszabaduló pokol (Amíg alszol)

Javier Bardem antréja (007 - Skyfall)

8 / FilmMagazin

A stadium felrobbantása (A sötét lovag - Felemelkedés)

Akciólegendák, ha összeállnak… (The Expendables 2)

Szégyentelen kezdés (Shame - A szégyentelen)

Liam Neeson fohásza Istenhez, Felkészülés a végső csatára és a stáblista utáni pillanatok (Fehér pokol)

LEGJOBB FILMES CSAPATOK

Bosszúállók

Tizenhárom törp, egy hobbit és egy mágus

A feláldozhatók

Szesztolvajok

Kalózok! A kétballábas banda

A Hasta La Vista szűzei

FUTOTTAK MÉG

Védhetetlen

A biztonság záloga

LEGJOBB AKCIÓFILM Furcsa korszakot élünk: a fiatalok még nem igazán tudják, hogy mitől döglik a légy, így minden bizodalmunk az idősebb generációban van, akik szerencsére az utóbbi időben megint belelendültek és olyan jól nyomják, hogy azt csak irigyelni lehet. A feláldozhatók 2 mindenben egy kicsit rátett az elődjére, pedig már az sem volt piskóta, így muszáj az év legjobb akciófilmje titulust is neki adni. A többiek a közelében sem voltak.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

FUTOTTAK MÉG

21 Jump Street - A kopasz osztag

LEGJOBB VÍGJÁTÉK Bár a másik kettő versenyző óriási meglepetés volt (a 21 Jump Streetről még mindig nem akarjuk elhinni, hogy ilyen jó lett, a Szesztolvajok pedig Ken Loach-tól volt szokatlan), azért egyik sem tudta megszorongatni A diktátort. Sacha Baron Cohen a Borat után ismét nagyot alkotott, ezzel pedig nem csak az év egyik legnagyobb FilmMagazinos értékelését (95%), de a legjobb vígjátéknak járó titulust is bezsebelte!

Szesztolvajok

FUTOTTAK MÉG

A fekete ruhás nő

Sinister

10 / FilmMagazin

LEGJOBB HORROR Ebben a kategóriában volt talán a legnagyobb verseny. A Sinister kellemes kis próbálkozás volt, de nem valószínű, hogy második nézésre is ugyanannyira szórakoztat, mint elsőre. Maradt tehát az Amíg alszol és A fekete ruhás nő, a győztes pedig az előbbi lett, köszönhetően az év egyik leggonoszabb szereplőjével (César), valamint a brutális végnek, ahol minden nagyon eldurvul.

„LEGJOBB” GONOSZOK

Raoul Silva - Javier Bardem (007 - Skyfall)

Bane - Tom Hardy (A sötét lovag Felemelkedés)

Clas Greve - Nikolaj Coster-Waldau (Fejvadászok)

Loki - Tom Hiddleston (Bosszúállók)

Jean Vilain - Jean-Claude Van Damme (The Expendables 2)

César - Luis Tosar (Amíg alszol)

TOP 3 BOX OFFICE

Bosszúállók $1,511.8 A sötét lovag Felemelkedés $1,081.0

LEGJOBB ANIMÁCIÓ Mivel időhiány miatt lemaradtam egy rakás fennen magasztalt animációs filmről (pl. a Nick Park-féle Kalózokról) illetve egyes alkotásokra valami titkos géniusz azt jövendölte, hogy nálunk úgyse nézné meg őket senki, ezért meg sem jelentek a mozikban (mint Tim Burton Frankenweenie-je, amit végül is csak néhány ezer rajongó várt rajtam kívül csorgó nyállal), csak arról a legjobbról merek beszélni, amit tényleg láttam. Ez a Paperman, melynek váááu-faktorát szerintem az is nagyban emelte, hogy a Rontó Ralph előtt vetítették. Amilyen harsány és felszínes volt a főműsorszám, olyan csendes és ütős a kisöccse, a fekete-fehér, minimalista, párbeszéd-jellegű sallangoktól mentes rövidfilm, a maga kedvesen együgyű, mégis megható történetével, picinke saját világában kiválóan működő picinke fantasztikumával, profi technikával kombinált műarchaizmusával, szerethető karaktereivel és poénjaival. Remélem, 2013 nagyrajzfilmes termése felnő (vagy épp visszazuhan) erre a szintre, és a lélegzetelállítás helyett (amire 15-20 perc bőven elég) a változatosság kedvéért megpróbálnak majd történeteket is mesélni.

007 - Skyfall $1,033.0

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁSOK

Gary Oldman (Suszter, szabó baka, kém)

George Clooney (Utódok)

Jean Dujardin (The Artist A némafilmes

Michael Fassbender (Shame A szégyentelen)

Nick Nolte (Warrior - A végső menet)

Tom Hardy (Warrior - A végső menet)

Matthias Schoenaerts (Bikanyak)

Robert Duvall (A temetésem szervezem)

Javier Bardem (007 - Skyfall)

Alan Arkin (Az Argo-akció)

Jean-Louis Trintignant (Szerelem)

Suraj Sharma (Pi élete)

LEGJOBB NŐI ALAKÍTÁSOK

Tilda Swinton (Beszélnünk kell Kevinről)

12 / FilmMagazin

Bérénice Béjo (The Artist - A némafilmes)

Merly Streep (A Vaslady)

Rooney Mara (A tetovált lány)

Olivia Colnan (Tirannoszaurusz)

Elisabeth Olsen (Martha Marcy May Marlene

Charlize Theron (Pszichoszingli)

Carey Mulligan (Shame A szégyentelen)

Anna Kendrick (Az utolsó műszak)

Judi Dench (007 - Skyfall)

Emmanuelle Riva (Szerelem)

Michelle Williams (Volt egy tánc)

LEGJOBB MAGYAR FILMEK

Csak a szél

Az ajtó

Aglaja

LEGROSSZABB MAGYAR FILMEK Nejem, nőm, csajom

Magyarország 2011

Magic Boys

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

LEGKEMÉNYEBB EGYSZEMÉLYES HADSEREGEK Mallory Kane - Gina Carrano (A bűn hálójában)

Ottway Liam Neeson (Fehér pokol) Tommy Conlon - Tom Hardy (Warrior - A végső menet) James Bond - Daniel Craig ( 007 - Skyfall)

Andrew Detmer - Dane DeHaan (Az erő krónikája)

Joe - Joseph Gordon-Levitt (Looper - A jövő gyilkosa)

LEGJOBB PÁROSOK

Taylor és Zalava nyomozó (Az utolsó műszak)

Schmidt és Jenko (21 Jump Street - A kopasz osztag)

Kay és Arnold (Amit még mindig tudni akarsz a szexről)

J ügynök és a fiatal K (Men in Black - Sötét zsaruk 3.)

Lisbeth Salander és Michael Blomkvist (A tetovált lány)

Sherlock Holmes és Dr. Watson (Sherlock Holmes 2 - Árnyjáték)

LEGJOBB FILMZENÉK

14 / FilmMagazin

A LEGMEGOSZTÓBB FILMEK Ebben a kategóriában azokat a filmeket gyűjtöttük öszsze, amelyek még hónapokkal a bemutatásuk után is heves vitákat váltottak ki a szerkesztőségünkben. A Fékezhetetlen és a Felhőatlasz esetében az újranézést tudnánk mindenkinek javasolni, de a Prometheus-nál még ez sem segít. Vagy bejött elsőre, vagy pedig hallani sem akarsz róla a következő 400 évben…

Prometheus

Felhőatlasz

Fékezhetetlen

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

KELLEMES MEGLEPETÉSEK

Muppets

Martha Marcy May Marlene

Tirannoszaurusz

Ördögsziget

Az erő krónikája

Az Éhezők viadala

A fekete ruhás nő

Krízispont

Amerikai Pite: A találkozó

Pride

Bikanyak

A csodálatos Pókember

Amit még mindig tudni akarsz a szexről

16 / FilmMagazin

Míg a világvége el nem választ

Berberian Sound Studio

A gyilkos médium

Sinister

A LEGNAGYOBB CSALÓDÁSOK

Csatahajó

A Vaslady

Éjsötét árnyék

A holló

Mindörökké rock

Az emlékmás

A Bourne hagyaték

Vadállatok

Elrabolva 2

Silent Hill 2 - Kinyilatkoztatás

Jackpot

Alpok

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

AMIKET 2012-BEN MINDENKÉPPEN LÁTNI KELLETT Suszter, szabó, baka, kém

A tetovált lány

Sherlock Holmes 2 - Árnyjáték

Az öldöklés istene

A hatalom árnyékában

Utódok

The Artist - A némafilmes

Beszélnünk kell Kevinről

Shame - A szégyentelen

A leleményes Hugo

Fehér pokol

Warrior - A végső menet A diktátor

Bosszúállók

18 / FilmMagazin

21 - Jump Street - A kopasz osztag

Polisse

Fejvadászok

A sötét lovag - Felemelkedés

Holdfény királyság

Édesnégyes 007 - Skyfall

Looper - A jövő gyilkosa

Szesztolvajok

Az utolsó műszak

Szerelem

Az Argo - akció

Amíg alszol

Egy veszedelmes viszony

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

Fehér éjszaka

Pi élete

A hobbit - Váratlan utazás Sushiálmok

A hét pszichopata és a si-cu

A nyomorultak

Börrni, az eszelős temetős

Volt egy tánc

SZERINTED MELYIK VOLT AZ ÉV LEGJOBB FILMJE? PAULKEMP: LOOPER - A JÖVŐ GYILKOSA Nehéz lenne egyetlen filmet kiemelni a tavalyi év terméséből. Ha gyors választ kellene adnom, valószínűleg Filegauf Bence remekművét vágnám oda válaszként, hiszen régen volt ennyire aktuális és izgalmas magyar játékfilm a lassan kifakuló palettán. Némi gondolkodás után egy dokumentumfilm is, az év végére a kritikusok által (teljes joggal) körbeugrált Sushiálmok kerülhet a 2012 Best of felirat alá, mivel tény és való, hogy nagyon régen történt meg egy dokuval, hogy számos játékfilmet utasít maga mögé. Visszagondolva talán a nyári szuperhősök, VHS huszárok és a sokak által kritizált Alien előzményfilmet is nyugodtan ajánlanám annak, aki az év filmterméséből szeretne csemegézni,

20 / FilmMagazin

igaz egyet csak a nosztalgia jegyében, hiszen A feláldozhatóak második része alaposan elmaradt a várakozásoktól. A Bosszúállók viszont alaposan rávert az egyébként sem alacsonyra helyezett lécre, a Prometheust meg látni kell, ha már az év legvitatottabb alkotásaként tartjuk számon. Személyes kedvencként viszont a Loopert jelölném meg, mely remek alapötletét zseniálisan alkalmazta a vászonra, s így újra van értelme sci-fi-ről, s nem valami popcorn - kóla - látványorgiáról beszélni. HOLHÓS LINDA: BOSSZÚÁLLÓK A tavalyi év vegyes érzéseket hagyva köszönt le a lelkemben. Habár akadtak szép számmal olyan filmek, amik kellemes perceket okoztak

nekem, voltak olyan bukások is, amik sikeresen áthatolhatatlan szürkeségbe bugyolálták az egész évet. A legnagyobb hanyatlást kétség kívül állíthatom, hogy a Prometheus hozta számomra, így most a legjobb filmet annak tudatában választottam ki, hogy mi volt képes azt a mélyrepülést ellensúlyozni. Ami visszaadta a filmgyártásba vetett bizalmamat – valami rettenetesen hosszú, és indulatos dühroham után - az a Boszszúállók volt. Több oka is van annak, hogy miért ezt a filmet tartom a legjobbnak a tavalyi sikerfilmek közül. Egyrészt ott vannak a film teljesen nyilvánvaló előnyei: humor, 3Ds és igényes látványvilág, sztárparádé, stb. A „másrészt” az szubjektív. Szupehősmániás vagyok. Kész. Pont. És eszem ágában sincs kigyógyulni belőle. Mindenkinek kell vala-

milyen mélyen rejtegetnivaló ficak az életébe, amit bőszen tagadhat! Amióta a filmipar felnőtt az igényes szuperhősös mozik szintjére, én minden egyes ilyen témájú filmet, valamilyen megmagyarázhatatlan hódolattal nézek meg. Hogy az Bosszúállók mégis miért nyűgözött le? A válasz egyszerű: következetesség. Amikor elkezdték gyártani az újgenerációs Marvel mozikat, már akkor felvetődött, hogy készítenek egy filmet a Bosszúállókról. Ami meglepett, és egyszersmind letaglózott, azaz a precizitás volt, amivel a külön álló részeket (Amerika Kapitány, Thor, Vasember, Hulk), ilyen gyönyörűen, és elegánsan csokorba kötötték. Az ember lánya már hozzászokott ahhoz, hogy a szuperhősös mozik, mindig szétcsúsznak. Elkezdjük itt, majd belekapunk máshol, aztán visszakanyarodunk, kicsippentve innen-onnan ezt-azt, és a vége mindig egy gordiuszi csomó, amit győzzön kibogozni az ember. A filmtörténelem terén, ez volt az első olyan nagy volumenű mozi, ami az előzményeket, és a külön alkotott filmeket összefűzi. Amiben a szereplőgárda a megszokott (nagyjából), (majdnem) senki nem lépett vissza… És ez az összefogás - fantáziátlan kifejezés, de jobb nem jut az eszembe - engem teljesen és végérvényesen maga mellé állított. VAMPKA: SHAME - A SZÉGYENTELEN Messze vagyok az elvont, lassú filmek szeretetétől, ha moziról van szó, én az élményt szoktam keresni, de mint film, a februárban mozikba kerülő Shame (Szégyentelen) olyasmivel ajándékozott meg, amivel egy szuperhősös látványorgia, egy könnyfakasztó komédia, vagy egyetlen, gondolkozásra kényszerítő rejtély sem tudott, sőt, még a Középföldére való visszatérés sem. A Shame története, előadásmódja és a színészek közreműködése olyan drámát eredményezett, hogy ugyan lassan egy éve volt, hogy láttam, amire azóta sem tudtam még egyszer rávenni magam, mégis élénken él bennem, és sosem fogom elfelejteni. Michael Fassbender és Carey Mulligan, két kiégett, súlyos függő testvér, és a kettejük pengeélen táncoló kapcsolatának leírása, ha nem is a legkellemesebb, de mindenképp

a leghatásosabb és megrázóbb film volt, amit soha az életben nem fogok elfelejteni. Emellett még sok másik, súlyos és feledhetetlen művel lepett meg 2012, de a legnagyobb meglepetés a Shame volt. Lassan gyógyuló, mély vágást eredményez annál, aki képes végignézni. Mestermű. KÓCZY: BOSSZÚÁLLÓK Nem könnyű a döntés, hogy mi legyen 2012 legjobb filmje, hiszen elég sok jó filmet láthattam idén. Viszont, ha csak egyet kell választanom, akkor én a Bosszúállókat mondanám. Joss Whedon hatalmas fába vágta a fejszéjét a Marvel népszerű hőseit szerepeltető film elkészítésével, hiszen rengeteg buktatót rejtett magában a projekt, de a végeredményt látva egy cseppet sem okozott csalódást. (Talán abban rejlik a siker titka, hogy Whedon maga is írt képregényeket, így pontosan tudta, hogy a rajongók mire számítanak a filmtől.) Egy látványos, izgalmas és ugyanakkor vicces és szórakoztató filmet kaptunk, amelynek még az sem ment a rovására, hogy a játékideje két és fél óra, sőt... Whedon szerencsére elkerülte azt a csapdát, hogy mivel sok szereplő van a filmben esetleg egyikük vagy másikuk elvegye a többiek elől játékidőt. Minden szuperhős megkapta a maga perceit, poénjait a filmben, szépen elosztva. Természetesen nem okoztak csalódást a színészek sem, így a film méltán tarolt tavaly a bevételi listákon, és méltóképpen érdemli meg az utóbbi idők egyik legjobb képregényfilmje titulust. FEKETE FELÍCIA: BÖRNI, AZ ESZELŐS TEMETŐS 2013-at írunk és el kell végre dönteni melyik volt a legjobb film, amit 2012-ben láttam. Csinálhatnám azt, hogy végigpörgetem az írásaimat, és felidézem miket láttam és milyen kritikákat írtam róluk. Persze akad olyan is amiről nem írtam, például az Életrevalók. Az előbb említett még ráadásul tetszett is nagyon. De visszagondolva azért hatásvadász volt, nem is kicsit. Tehát a visszagörgetés helyett hagyatkozzunk a híresen jó memóriámra és nagy szívemre. Vajon mire emlékszem filmügyileg a 2012-es évből? A job-

bak közül eszembe jut A gyilkos Sleeping Beauty, a Holdfény királyság, és a már említett Életrevalók. A Médiumos tetszett nekem de minden valószínűség szerint nem fogom soha többé megnézni. Az Életrevalók klisésé volt és tavalyi, a Holdfény királyság csodálatos, de ezidáig a leggyengébb Wes Anderson film, (természetes még így is jobb, mint a többi film, de Andersontól a maximum nem elég. Reméljük, Budapesttel ismét megtalálja régi önmagát.) A Fejvadászok hihetetlenül jó volt, de mivel krimi és a hangulata kicsit túl északi, szintén nem fog kétszer megnézésre kerülni. Így a nyertes az immár háromszor végignézett Bernie! De csak mert idén nem készült Agatha Christie feldolgozás Michael Fassbenderrel. Vááá! SANYA08: HOLDFÉNY KIRÁLYSÁG Nehéz egyet kiválasztani, de ha muszáj, hát legyen Wes Anderson legutóbbi filmje. Hogy miért? Mert a gyönyörű, tűpontosan kimért beállítások és operatőri munka mellett gyönyörűen, viccesen, valamint lelkesen beszél a gyerekkori első szerelemről. Bár gyerekek a főszereplők, mégse nevezhető gyerekfilmnek, annál sokkal komolyabb az egész. Arról nem is beszélve, hogy Bruce Willis játéka rádöbbentett engem arra, hogy többször kéne neki őszülő hajú szomorú embert alakítania. Mert azt tudtuk, hogy Bill Murray -nek ez jól megy, de hogy Willisnek is! Rajtuk kívül még remekel Frances McDormand és Edward Norton, no meg a gyerkőcök, akikről már a végén el se hisszük, hogy gyerekek. Annyira beleélték magukat Wes Anderson furcsa világába. Ezekért és még sok minden másért emelem ki ezt a filmet. Egész egyszerűen magával ragadó, akárcsak 2011-ben az Éjfélkor Párizsban. TÖRÖK TAMÁS: AZ ÉHEZŐK VIADALA Kevés nehezebb dolog van annál, mint évente kiválasztani egyet a számtalan remek film közül. Idén sem volt túl könnyű dolgom, voltak kitűnő filmek és persze olyanok is, melyek kisebb-nagyobb csalódást okoztak. Választhatnám éppen a Hobbitot, ami a maga nemében

FilmMagazin / 21

HÁTTÉR dolom, hogy a helyek többségén pont az ilyen filmek címét olvashatjuk legtöbbször, ezért én inkább egy kevésbé népszerűbbet választottam az idei kedvencemként. Suzanne Collins írónő sci-fi trilógiája eddig is elég nagy sikernek örvendhetett, de az idei megfilmesített első résszel érte el csak a csúcspontját az Éhezők Viadala. Számomra egyértelműen az év legkellemesebb meglepetése, a film minden egyes perce lekötött, 7. nézésre is, annak ellenére, hogy sokan illették a könyvet azzal a címmel, hogy tinidráma. Emellett mind könyvadaptáció sem utolsó, szinte szórólszóra megegyeztek a könyvben leírtakkal a vásznon látott események. Számomra azért az év filmje az Éhezők Viadala, mert atmoszférájával és Panem világával elérte nálam azt, hogy a film megnézése után rögtön elolvassam a könyveket is, talán ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatnék. VESZJÁK: 007 - SKYFALL Ahogy a cikkben írtam nem vagyok egy nagy James Bond, vagy 007-es ügynök rajongó, még kevésbé szeretem Daniel Craiget, de Javier Bardem neve nálam egyet jelent a jó és minőségi filmmel. Mindig azt mondom, hogy Roger Moore és Sean Connery alakítását überelni nem lehet, így csak a spanyol származású színész kedvéért ültem be a mozira. A filmben szerepet kapott még Ralph Fiennes, BAFTA -és Európai Film-díjas angol színpadi és filmszínész, akit leginkább a Schindler listája és Az angol beteg című filmekből ismerhetünk. Ő szintén egy nagy kedvenc és amilyen szerelmesen tudott nézni Az angol betegben, hát azt bármeddig elnézném. Ő egy újabb jó pont a film mellett. A férfiak pedig csak reménykedjenek, hogy a mostani Bond-lány Naomie Harris is hozza a már megszokott szexi-bikinis - G.I. Jane fílinget és nem kell végigunatkozzák az új Bond filmet, a Skyfallt. . SPIKE: THE ARTIST - A NÉMAFILMES Engem idén a Némafilmes teljesen magával ragadott! Az első percétől az utolsóig, egyszerűen eufórikus érzelmi állapotban néztem végig egy

22 / FilmMagazin

óriási merészségű vállalkozásról tanúbizonyságot tévő, fekete-fehér kópiában forgatott némafilmet, a mai kor elsősorban ámulatba ejtő CGIvel operáló, elképesztő tőkéből forgatott AAA-kategóriás blockbusterei és popcorn mozijai mellett. Az a koncepció, amely kezdetben erős szkepticizmust váltott ki belőlem, végül a megtekintése után a film nemhogy eloszlatta ezen fenntartásaimat, de véleményem szerint egy olyan intenzív alapot is teremtett a jövőre nézve, hogy ezen letűnt kor klasszikus stílusban fogant opusaira igenis van igény és kereslet. A végtelen odaadás, a harmonikus munka, az önzetlenség, a tisztelet és az alázat elegyéből, főnixmadárként feltámadó és szárnyaló, végezetül öt Aranyszobrocskával kitüntetett műremek nem csak létjogosultságát bizonyította be, hanem egyben óriási fricskát is nyomott az Álomgyár orrára. Az év legjobb filmje! ALIEN: AZ ARGO-AKCIÓ Talán még sosem volt ilyen nehéz az év legjobbját megválasztani, hiszen szinte rengeteg jó filmet mutattak be 2012-ben. Ám most eljött az idő, hogy a sok kedvenc közül kiválasszak egyet, ez pedig végül Az Argo-akció lett. Hogy miért? Mert Ben Affleck már az előző két filmjével (Hideg nyomon, Tolvajok városa) bizonyította, hogy sokkal jobb rendező, mint amilyen színész, az Argo -val pedig még magasabbra tette a lécet. Úgy tudta 2 órán keresztül izgalmassá és feszültté tenni az eseményeket, hogy a pozitív végkifejlet mindenki számára ismert. A reptéri jelenetet pedig tanítani kellene! KOVÁCSNÉ: THE EXPENDALBES 2 Az „év legjobb filmje” kb. a filmkritizálás legnagyobb marhasága, mert mi van akkor, ha én a láncfűrészes tébolyultasakat szeretem, mire a lányom ofője beül a „Belek és sokkoló hangeffektek IV”-re, mert a Kovácsné aszonta, hogy jól fog szórakozni. Szigorú műfaji megkötéssel élek tehát: 2012. szerintem legjobb vígjátékát fogom megnevezni, aminek átütő ereje elsősorban is annak volt köszönhető, hogy fogalmam sem volt, hogy vígjátékot fogok látni.

Ez a film nem más, mint a Feláldozhatók 2. Az első kockáktól sejthető, hogy EKKORA izmok, EKKORA puskák és EKKORA terroristák nem szerepelhetnek komoly filmben. És ahogy szégyellősen kikacsintgattak rám a százéves izompacsirták, ki botoxolva, ki napkitörésként ragyogó műfogsorral, saját manírjaikat eszelősen túlhangsúlyozva– azokat a manírokat, melyek annak idején az égbe emelték őket – megkaptam azt az érzelmi többletet is, amely nélkül egy vígjáték nem működhet. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne meghallgatni egy Csáknorisz viccet – Chuck Norris előadásában.

A LEGROSSZABBAK A szingli fejvadász

LOL

Step up 4. - Forradalom

HÁTTÉR

LINCOLN Steven Spielberg Lincolnja Amerika történelmének egyik legvéresebb korszakába vezet minket, ahol a megosztott nemzetet csak egy férfi képes összefogni. Erkölcsi bátorság, erős elkötelezettség, emberi nagyság mintája, Daniel Day-Lewis-szal a főszerepben. Írta: Veszják

865-ben az amerikai történelem legvéresebb háborúja a végéhez közeledik. Az újraválasztott elnök, Abraham Lincoln (Daniel Day-Lewis) azonban nem hajlandó engedményekre: a megosztott kongresszust rá akarja kényszeríteni, hogy hozza meg addigi legfontosabb döntését: egészítse ki az Alkotmányt, és törölje el a rabszolgaságot. Steven Spielberg Lincoln című filmjében az elnök tervével szembeni ellenállás hatalmas, ő azonban ravasz ember, jó stratéga és zseniális szónok. Van, akit meggyőz, van, akit megfélemlít, van, akit megveszteget; lavíroz, csapdákat állít, és semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy elérje célját - és új fejezetet nyisson a világtörténelemben. A film Abraham Lincoln életének és elnökségének utolsó négy

24 / FilmMagazin

hónapját mutatja be, amikor az elnök kénytelen megvívni élete legfontosabb csatáját: egy szétszakított nemzet számára utat mutatott, miközben nyilvánosan és személyesen is hatalmas nyomást próbáltak gyakorolni rá. Steven Spielberg Lincoln című filmje felvonultatja az amerikai vezető legveszélyesebb és legfelemelőbb pillanatait abból a korból, amelyben a rabszolgaság intézménye vetett árnyékot az országra, és a háború által szétszakított nemzetnek ismét eggyé kellett válnia. Lincoln nem csak a pusztító polgárháború lezárásáért küzd, hanem azért is, hogy elfogadják a 13. alkotmánykiegészítést, amely eltörli a rabszolgaságot – ennek eléréséhez pedig minden képességére, bátorságára és állhatatosságára szüksége van, vagyis azokra a tulajdonságaira,

amiknek köszönhetően mára ő maga legendává vált… A forgatókönyv megírásában a Pulitzer-díjas Tony Kushner volt Spielberg társa, a címszerepet pedig Daniel Day-Lewis alakítja. A készítők korán felrajzolták az államférfi ellentmondásokkal teli személyiségét – egyszerre volt szórakoztató és komoly, nagy anekdotázó és szenvedélyes érvelő, metszően okos parancsnok és sérülékeny apa. De mindenekelőtt államférfi volt, mégpedig a legnagyobbak közül való. „Mindig is el akartam mesélni Lincoln történetét. Ő az egyik legmeghatározóbb figura a történelemben és az én életemben is – meséli Spielberg. – Emlékszem, olyan 4-5 éves lehettem, amikor először láttam a Lincoln emlékművet. Először egészen megrémültem a széken ülő

alak hatalmas méretétől. Aztán egyre közelebb és közelebb mentem, és magával ragadott az arca. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, akkor kezdett el érdekelni, hogy ki is az az ember, aki ott ül abban a székben, és ez az érdeklődés máig tart.” Ahogy Spielberg egyre többet tudott meg élete során Lincolnról, annál nagyobb lett az iránta érzett csodálata. „Lincoln az országunkat a legnehezebb időszakban vezette. Mégis képes volt arra, hogy az amerikai demokrácia alapelvei túléljék ezt a korszakot, és véget vetett a rabszolgaságnak – mondja a rendező. – De a filmben azt is meg akartam mutatni, milyen sok arca volt Lincolnnak. Államférfi és katonai vezető volt, ugyanakkor apa, férj és egy folyamatos önvizsgálatot tartó férfi is. Meg akartam mutatni a nagyságát minden cinizmus és felesleges magasztalás nélkül.”

Spielberg és Tony Kushner forgatókönyvíró – akik már a München című filmen is együtt dolgoztak – egy évtizedig keresték a megfelelő történetet és az elmesélés módját. Aztán rájöttek, hogy Lincoln életének van néhány hónapja, amely tökéletesen megmutatja ennek a kivételes személyiségnek az eszenciáját, a zseniális politikust, a gyötrődő családapát, és az Egyesült Államok bátor védelmezőjét. Spielberg tudta, hogy egész könyvtárnyi szakiroda-

FilmMagazin / 25

HÁTTÉR lom született Lincolnról, de ő egy friss megközelítésre várt. Ezt Doris Kearns Goodwin könyvében, a „Team of Rivals: The Political Genius of Abraham Lincoln”-ban találta meg. A művet 2005-ben adták ki, de a rendező már korábban elkezdett érdeklődni iránta. Spielberg és Goodwin a milleniumi ünnepségeken találkoztak Washingtonban, és elkezdtek a készülő könyvről beszélgetni. „Ő sorba készítette a filmeket, de időről időre felhívott, és megkérdezte: »Nos, mi a helyzet Lincolnkönyvvel?« – emlékszik vissza az írónő. – Aztán egy szép nap leopciózta a könyvet.” Kushner két év alatt írt egy 500 oldalas forgatókönyvet, és átadta Spielbergnek. „Az egyik legnagyszerűbb dolog volt, amit valaha olvastam – meséli a rendező. – De filmkészítőként mégis azt kell mondanom, hogy használhatatlan volt egy mozihoz. Olvasás közben úgy éreztem, hogy a számos izgalmas szál között a legérdekesebb az a 70 oldalnyi rész, amely a 13. alkotmány-kiegészítés körüli harcokkal foglalkozik.”

26 / FilmMagazin

MRS. LINCOLN TÖRTÉNETE A Lincoln (12) egy nagy háború és egy nagy csata története. Az előző az Egyesült Államok véres polgárháborúja, az utóbbi pedig az elnök ravasz és kitartó küzdelme a rabszolgaság eltörléséért. De Steven Spielberg legutóbbi és egyik legsikeresebb filmje elkészítése körül más harcok is folytak. Például az, amelyiket Sally Field vívta, hogy eljátszhassa az elnök feleségét. Azok, akik már látták a filmet, azt mondják, elképzelni sem tudják, hogy más így életre keltette volna Mrs. Lincolnt, de forgatás előtt ez sokáig nem volt ennyire egyértelmű. Pedig Field már akkor bejelentkezett a szerepre Spielbergnél, amikor – több mint 10 éve – először került nyilvánosságra, hogy a rendező Lincolnról szeretne forgatni, és 2005 körül, amikor már kezdett körvonalazódni a film, ígéretet is kapott rá. Akkoriban úgy tűnt, hogy az USA legbátrabb elnökét Liam Neeson fogja megformálni – bár még el sem készüt a forgatókönyv. Spielberg számos forgatókönyvíróval tárgyalt és dolgozott, mire végül Tony Kushner igazán nekiláthatott a munkának. Ekkorra viszont Neeson mondott nemet, és ezzel a színésznő esélyeit is rontotta. – Akkor is úgy éreztem, hogy ezt a szerepet nekem teremtették, amikor egyre kisebb lett az esélyem, hogy tényleg rám osztják – nyiltakozta az eddig 2 Oscar -díjjal jutalmazott színésznő, akinek most jó esélye van egy harmdikra is. – Steven azt mondta, hogy Daniel Day-Lewis oldalán nem tud elképzelni. Tény: a színésznő egy évtizeddel idősebb partnerénél, és egy magánál 15 évvel fiatalabb figurát kell eljátszania. De Sally Field nem adta fel: kikönyörgött egy próbafelvelvételt, amivel sikerült meggyőznie jövendő rendezőjét és a partnerét is. Spielberg és Day-Lewis egyetértett, hogy tényleg ő az életre kelt elnökfeleség – és döntésük helyességéről egyre többen bizonyosodhatnak meg a világ mozijaiban. (InterCom)

>> NAGY

IGÉNY VOLT MÁR EGY OLYAN FILMRE, MELYBEN EGY IGAZI VEZETŐT LÁTHATUNK VISZONT, SPIELBERG PEDIG TÖKÉLETES RENDEZŐ MINDEN TÉREN. << A férfi, akit végül a Lincoln című filmből megismernek a nézők, öszszetett, néha ellentmondásos hős a szó modern értelmében. Miközben a Capitoliumban politikai ütközeteket nyert, otthon szembe kellett néznie egy fiú elvesztésével, a feleségével való bonyolult viszonyával és egy másik gyermeke elvesztésének lehetőségével. Lincoln megszemélyesítésére a kétszeres Oscar-díjas Daniel DayLewist kérték fel. Sokakhoz hasonlóan Day-Lewis csak nagy vonalakban ismerte Lincoln politikai tevékenységét. „Az emberi történetről keveset tudtam, amíg el nem kezdtem tanulmányozni őt – mondja a színész. – Tonynak sikerült megragadnia az intellektusát, a humorát és a melankóliáját is.” Spielberg és Day-Lewis mélyen egyetértett abban, hogy a forgatási helyszínnek olyannak kell lennie, mint egy oázisnak, ahol Lincoln világa életre kel. Hogy megőrizzék ennek a világnak a teljességét, Spielberg arra kérte a stábtagokat és a színészeket, hogy semmilyen mai tárgy, ami nem feltétlenül szükséges, ne legyen szem előtt. „Nem akartam, hogy bármi kizökkentse a színészeket, hiteles környezetet akartam teremteni számukra is, nem csak a nézők számára – mondja Spielberg. – A mi korunk képviselője csak a kamera és a monitor volt, minden más akár Lincoln korából is származhatott volna.” Talán a környezet is hozzájárult, hogy Rick Carter díszlettervező így emlékszik első

találkozására a helyszínen DayLewisszal: „A lélegzetem is elakadt, amikor először megláttam – mondja Carter. – Nem Daniel Day-Lewis állt előttem, hanem az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1865-ből. Abraham Lincolnt láttam.” A first lady, Mary Todd Lincoln szerepére Spielberg a kétszeres Oscar-díjas Sally Fieldet kérte fel. A gazdag és nagy politikai befolyással bíró családba született Mary viharos udvarlás után, 23 évesen ment hozzá Lincolnhoz. Az elnök legidősebb fiát Joseph Gordon-Levitt alakítja, aki Fieldhez hasonlóan először egy nagyon XXI. századi módon teremtett kapcsolatot Daniel Day-Lewisszal: ők is SMS-eztek. „Volt valami hátborzongató abban, hogy olyasvalakivel SMS-eztem, akire egész életemben felnéztem – mondja a fiatal színész. – De persze hatalmas öröm is volt. A kedvessége nagy segítségemre volt.” A Lincoln nem csak az amerikai történelem egyik izgalmas időszakába repítette el Steven Spielberget, hanem egy vizualitás szempontjából számára ismeretlen terepre is. Azt a kort olyan stílus jellemezte, amely egyszerre volt élettel teli, nyers és minimalista. Ennek filmvászonra viteléhez a rendező olyan munkatársakat választott, akikkel már sokszor dolgozott együtt: a stáb tagja volt Janusz Kaminski operatőr, Michael Kahn vágó, Rick Carter díszlettervező, Joanna Johnston jelmeztervező és John Williams zeneszerző.

Az operatőr és a rendező számtalan történelmi festményt és fotót nézett meg, de amikor már a forgatáson voltak, akkor kizárólag az ösztöneikre bízták magukat. A csendesebb pillanatok erejét akarták megtalálni, például amikor Lincoln és Grant beszélgetnek vagy amikor Lincoln a párás fényben állva felfogja, hogy a 13. alkotmány-kiegészítés véget vetett a rabszolgaságnak Amerikában. „Steven soha nem félt az erős képektől – teszi hozzá Kaminski. – Szívesen használja az ilyen transzcendens pillanatokat a történet elmeséléséhez.” A tökéletes helyszín megtalálása kicsit problémás volt, de hosszú helyszínkeresés során rátaláltak a virginiai Richmondra, amelynek a jó állapotban megmaradt XIX. századi épületei tökéletes háttérnek bizonyultak. „Richmondban olyan élő a történelmi múlt, amilyen sehol máshol az egész országban – mondja a tervező. – Ráadásul több köze van Lincolnhoz, mint bármelyik másik városnak. Igaz, hogy az elnök Illinois államban, Springfieldben született, de Richmondban változtatta meg a nemzet sorsát.” Szerény véleményem szerint nagy igény volt már egy olyan filmre, melyben egy igazi vezetőt láthatunk viszont, Spielberg pedig tökéletes rendező minden téren.

Stáblista Rendező: Steven Spielperg Főszereplők: Daniel Day-Lewis, Sally Field, Tommy Lee Jones Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. január 31.

FilmMagazin / 27

HÁTTÉR „Most nem egy ügyet akarunk megoldani. Háborúba indulunk.” Írta: Vampka

A GENGSZTEREK MAGÁNYOSAK A gengszterek magá nyosak. A film hollywo odi díszbemutatójára az álomváros legpatinás abb mozijában a Grau man’s Chinese Th eatreben. A sztárokkal tel i véres történet ünne pélyes vetítésére az összes filmben szer eplő elment: Ryan Gosli ng, Josh Brolin, Se an Penn és Emma Ston e is megjelent, de va lahogy úgy alakult, ho gy egyikük sem vitte magával a párját. Még Ryan Gosling járt a legjobban, mert bár ő is nélkülözni volt kénytel en gyönyörű szerelme, Eva Mendes társasá gát, ő legalább az anyu káját magával vitte; Mrs. Gosling pedig azt áll ította, hogy – így pó tlandó a menyét -- Me ndes ruháit viseli. Em ma Stone, aki filmben és életben egyaránt Pókember társa, Andrew Garfield nélkül érke zett. Az elmúlt évek legné pszerűbb szépsége anynyit azért elárult, ho gy eg dik forgatni az új Pó y-két hét múlva kezkember-filmet. Az újév első napját egy Sa nta Monica-i rendőr ségi zárkában töltő Josh Brolin pedig egysze rűen azt nyilatkozta, hogy neki Sean Penn a pá rja, őt hozta magával. (In terCom)

GENGSZTE

z lehetne a tételmondata a januárban idehaza mozikba kerülő Gengszterosztagnak. Akciódús, vad és izgalmas történet, mely a megváltásról, az akaraterőről és az állhatatosságról szól. A történet szerint Los Angelesben járunk, 1949-et írunk. A Brooklynból származó gátlástalan maffiavezér, Mickey Cohen minden illegális jövedelem adószedője lett. Ami hasznot kábítószerből, fegyverből, prostitúcióból ki lehet facsarni, az ő zsebébe vándorol, és ha terve sikerrel jár, akkor Chicagótól nyugatra minden lóversenybevételt is megszerez. Nemcsak a saját emberei segítik, a rendőrök és a politikusok is neki dolgoznak, néhányan azonban a

Los Angeles-i rendőrségből, John O’Mara és Jerry Wooters őrmesterekkel az élen, úgy érzik, ez így nem mehet tovább. Los Angelesben már csak úgy állítható vissza a törvényes rend, ha a gengszterosztag tagjai – az LAPD néhány titokban toborzott tagja – az asztalra csap. A filmet megtörtént események ihlették, melyek a legragyogóbb hollywoodi évek idején zajlottak. 1949-re szinte az egész város Mickey Cohené volt, hatóságával és választott vezetőivel együtt. Hatalmas bátorság, sőt vakmerőség kellett ahhoz, hogy valaki megpróbálja megállítani. Ruben Fleischer, a film rendezője és executive producere történelem szakon végezte az

egyetemet, és régóta izgatja a téma. „Különlegesen izgalmas idők voltak ezek. A háború után a város újjászületett, és őrült sebességgel növekedett. Mindig is lenyűgözött ez a kor: a férfiak hazatértek a háborúból, a gazdaság felpörgött, minden ragyogott. Amikor felmerült e film ötlete, nagyon belelkesedtem.” Dan Lin producer ehhez ennyit tesz hozzá: „Ruben csavarni akart egy nagyot a régi stíluson. Nagyon jellegzetes mai stílusát össze akarta hozni a korabeli látvánnyal, ettől lett a film annyira izgalmas. A történet azokról az időkről szól, amikor a háborúviselt zsaruk maguk is banditaként voltak kénytelenek harcolni, hogy helyreállítsák a jog uralmát, de az

ROSZTAG

HÁTTÉR

egészet egy ultramodern gondolkodású filmes teszi a vászonra.” Paul Lieberman, az eredeti könyv írója azelőtt a Los Angeles Times újságírója és szerkesztője volt. Tényfeltáró könyve témáját ő csak úgy nevezi: a Los Angelesért vívott csata. A Cohen emberei és a rendőrség közti ütközetek a 40-es évek közepén kezdődtek és az 50-es évek végéig tartottak. E mű alapján készítette el a forgatókönyvet a Los Angeles-i Rendőrség gyilkossági osztályának egykori tisztje, Will Beall. „Megdöbbentett, hogy ezek a férfiak mindent kockára tettek, és tudták, cserébe nem számíthatnak se hírnévre, se kitüntetésre, még csak pénzre sem. Egyedül a városuk boldogsága érdekelte őket – mesélt a hőseiről Beall. – Hittek Los Angelesben.” Sean Penn, aki a hírhedt gengsztert játssza a filmben, így emlékszik vissza: „Azt hittem, régimódi gengszterfilmet készítünk, jól érezzük majd magunkat a forgatáson, olyan színészekkel játszhatok, akiket mindig is tiszteltem, és ennyi, de amikor először beszélgettem Ruben Fleischerrel, rögtön megértettem, hogy itt többről van szó, és azonnal levett a lábamról.” A férfiak számára a történet az újrakezdődő harcról, a becsületről és az utolsó csepp vérig való küzdelemről szól. Josh Brolin és Ryan Gosling is egyetért ebben, mindketten elismert és méltányolt színészek, számos díjjal és jelöléssel a zsebükben. Emma Stone viszont, aki a gengszter színésznői álmokat dédelgető szeretőjét alakítja, kicsit más nézőpontból tekint a Gengszterosztagra: „Romantikus, füstös, nosztalgikus hangulat lengi be a filmet, ami persze feszültséggel és akcióval van tele. Valahogy rögtön ráéreztem, milyen lehetett akkor és ott élni.” A filmben ugyan a főszere-

30 / FilmMagazin

>> AKCIÓDÚS,

VAD ÉS IZGALMAS TÖRTÉNET, MELY A MEGVÁLTÁSRÓL, AZ AKARATERŐRŐL ÉS AZ ÁLLHATATOSSÁGRÓL SZÓL. << szerepet a hatalmi harcok játsszák, a becsület bebizonyítása és csorbulása, valamint a hírnév – legyen az kétes vagy kiérdemelt – iránti vágy, ám ez csak a történet gerince. Számtalan mozinak ez a témája, de a megvalósítás és a „fűszerezés” teszi egyedivé és feledhetetlenné a Gengszterosztagot. Elsőként vegyük figyelembe a szereplőket és az alkotókat. A főszerepet az Oscar-díjra jelölt Josh Brolin játssza, aki felváltva bizonyít mainstream produkciókban és a független cégek kisebb költségvetésű, bonyolultabb filmjeiben. Ryan Goslingot a tavalyi évben a közönség és a kritikusok is egy életre megjegyezhették drámai, politikai és komikus szerepéért is amikért számtalan díjra jelölték, az Oscar-díjas Sean Pennt pedig mindenki ismeri. További fontos szerepekben láthatjuk az Oscar-díjra jelölt Nick Nolte-t, valamint korunk egyik legfényesebb és leggyorsabban emelkedő csillagát, Emma Stone-t, de Anthony Mackiet, Giovanni Ribisit, Michael Penat, Robert Patricket és Mireille Enost is viszontláthatjuk a fontosabb karakterekként. A rendező, Ruben Fleischer munkáját régi társai segítették: Maher Ahmad látványtervező és Alan Baumgarten vágó, valamint az Egy gésa emlékirataiért szintén Os-

car-díjas Dion Beebe operatőr, és A félszeműért Oscar-díjra jelölt Mary Zophres jelmeztervező is. A zenéért a feledhetetlen műveket szerző Steve Jablonsky felelt. Látható, hogy igényesen összeválogatott, hozzáértő csapattal kezdődött meg a forgatás Los Angelesben és környékén. A készítők személyén kívül a hitelesség a film másik nagy pozitívuma. A stábnak fel kellett használnia a városban álló régi épületeket, és másokat át kellett alakítania, hogy pont úgy nézzen ki, ahogy Mickey Cohen idejében. „Imádom az olyan filmeket, amik teljesen visszarepítenek az időbe, amelyekben szinte érezni lehet az anyagokat, a részletek gazdagságát, de mi a Gengszterosztagot ennél sokkal maibb filmnek szántuk, egyensúlyt akartunk tartani múlt és jelen között – meséli a rendező. – Kiváló szakemberekkel dolgoztam, a néző úgy fogja érezni, a 40-es években jár, de ez mégsem egy hiteles múlt: mert minden a mai korunk gondolkodásának, világának fénytörésében látszik, a modern koron szűrjük át.” A látványtervező több mint 30 000 képet böngészett végig. A korszak gengszterfilmjei és musicaljei is a segítségére voltak, hiszen akkoriban sok night clubban játszódó jelenetet forgattak. Will, Ruben és Maher átalakították Los

GENGSZTEREK FEGYVERREL Josh Brolin átveri a világot – de hát, ezért színész. Új filmjében, a Gengszterosztag-ban (16) ő alakítja azt a háborúból hazatért, egykor kommandósként szolgált, kérlelhetetlen zsarut, aki gerillaharcot hirdet a Los Angelest uralma alá hajtó maffiózó (Sean Penn) ellen. A filmben Brolin úgy harcol, úgy lő, úgy váltogat pisztolyt, puskát, géppisztolyt, mintha számára ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Pedig dehogy. – Nekem igazából nincs fegyverem, és soha nem is volt – vallotta be a színész egy újságírónak. – És ha filmen ilyesmit kell játszanom, mindig összeszorul a gyomrom. A fegyverek közelsége idegessé tesz. A színész azonban azt is elárulta, hogy nem ellensége a filmbeli erőszaknak: aki gengszterfilmet csinál, az eleve vállalta a műfajjal járó helyzeteket, és nem nagyon úszhatja meg az ilyesmit, vélekedett. – Nekünk jó játék volt a forgatás – mondta Brolin. – És remélem, a nézők is ezt veszik majd le belőle. De ha már komolyan kell venni, jobban tetszik a filmnek az a része, amikor Sean Penn és én puszta kézzel esünk egymásnak. (InterCom)

Angelest. A csapat a város iránti szeretetét is beletette a munkába, és ez meg is látszik a végeredményen. „Egy ma játszódó filmben, ha egy utcai jelenetben öt háztömb látszik, abból négy úgy maradhat, ahogy van – vélekedik Maher Ahmad – De egy hatvan évvel ezelőtti történetben mindenhez hozzá kell nyúlni, el kell rejteni, vagy rá kell pakolni valamit.” Ryan Gosling forgatás közben kihallgatott egy beszélgetést, amely a vezető dramaturg és az ügyeletes tűzoltó között zajlott le: „A tűzoltótiszt, aki már nem volt fiatal, azt mesélte, hogy ő egyszer járt az igazi Slapsy Maxie’sben, és látta az igazi Mickeyt az asztalnál a bűntársaival. Azt mondta, minden tökéletesen stimmel, és Sean éppen ott ül, ahol régen Mickey. A dramaturg megkérdezte, emlékszik-e valami érdekes részletre, és a tűzoltó azt felelte neki:

„Sokat viccelt a pasas, és egy poénja sem volt igazán jó. Mégis mindenki röhögött.” Mary Zophres jelmeztervező örömmel vetette magát a korszak divatjának felfedezésébe. „A színészek imádják ezt a kort. Szeretnek ebben a stílusban beszélni, élvezik a vad akciójeleneteket, de öltözködni is szeretnek, ezekben a ruhákban amúgy is könnyű nagyon jól kinézni.” A jelmezesek azokra a részletekre is ügyeltek, amelyek nem, vagy nem feltétlenül kerülnek a kamera elé: alsónadrág, zseb, mandzsetta mind tökéletes, kifinomult eleganciát sugároz. Mivel pedig a történet nem csupán a pénzről és háborúról, de egy veszélyes szerelmi háromszögről is szól, a főszereplő hölgyet, Emma Stone-t is ki kellett emelni az egyébként sem könnyen feledhető környezetéből. A jelmeztervező kedvence az a vörös selyemruha, amit Stone az első jelenetében visel. Úgy gondolja, a férfinézők sokáig nem is a történetre, nem a gengszterháborúra fognak figyelni, csak erre a titokzatos, izgalmas, gyönyörű nőre a magasan felsliccelt szoknyában. Persze lehet, hogy a ruha teszi az embert, de ebben a egyetlen férfi felszerelése sem teljes fegyver nélkül. Douglas Fox kellékes és munkatársai szállították a filmhez szükséges arzenált. A film szereplői kiképzésen is részt vettek. Mindenkinek meg kellett ismerkednie a sa-

ját fegyverével vagy fegyvereivel. A film kaszkadőrvezetője, Doug Coleman szintén részt vett ezen, de ő különféle közelharctechnikákba is bevezette a színészeket. Fleischer ebből a szempontból sem elégedett meg a korhűséggel: „Alapjában mégis csak egy akciófilmet készítettünk. Az volt a célunk, hogy ezek a jelenetek szemkápráztatóak és gyorsak legyenek, minden néző élvezze őket. Így aztán a régi mozdulatokat mai stílussal, mai mozdulatokkal turbóztuk fel. Végtére is, azt hiszem, minden generáció rátalál a saját nagy gengszterfilmjére – öszszegzi tapasztalatait –, és úgy érzem, a Gengszterosztag jó eséllyel az én generációm klasszikusa lesz. Azok, akik szeretik a műfajt, szeretik ezt a korszakot, akik szeretnek izgulni vagy lelkesedni, élvezni fogják. Mickey Cohen kemény ellenség, de a hőseink sem adják fel könnyen. A filmben nem pont az történik, ami az életben, de a lényeg a valóságban, a moziban is ugyanaz: végül győz a jó.”

Stáblista Rendező: Ruben Fleischer Főszereplők: Josh Brolin, Sean Penn, Emma Stone Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. január 31

FilmMagazin / 31

HÁTTÉR

DJANGO ELSZABADUL A Django elszabadul útja a mozivászon felé tíz éve kezdődött, amikor az író-rendező Quentin Tarantinónak először eszébe jutott a film központi szereplője, Django. Bár a film a polgárháború előtti délen játszódik, Tarantino úgy gondolta, hogy Django történetéhez a legjobb forma a western. „Mindig is akartam egy westernt csinálni – mondja a rendező. – Imádom a western összes formáját, de az italowestern a kedvencem, ezért úgy gondoltam, ha valóban csinálok egyet, akkor az Sergio Corbucci világában fog játszódni.” Írta: Vampka

32 / FilmMagazin

örténetében Django, a rabszolga kegyetlen dolgokat élt át korábbi gazdáinál, de most a sors összesodorja a német születésű fejvadásszal, Dr. King Schultzcal. Schultz a gyilkos Brittle fivérek nyomában van, és csak Django segítségével tudja csak megkaparintani a vérdíjat. A szokatlan módszereket kedvelő Schultz felbérli Djangót azzal az ígérettel, hogy felszabadítja, ha elfogják a Brittle testvéreket. A sikert követően Schultz valóban felszabadítja Djangót, de úgy döntenek, hogy együtt maradnak: Schultz ezentúl a Dél legkeresettebb bűnözőit Djangóval az oldalán kutatja. A kivételes vadászó képességekkel megáldott egykori rabszolga szeme előtt csak egy cél lebeg: hogy megtalálja és megmentse Broomhildát, a

feleségét, akivel – még réges-régen – elvesztették egymást a rabszolgavásáron. Django és Schultz nyomozása során elvetődik Calvin Candiehez, a hírhedt „Candyland” ültetvény tulajdonosához. Álruhában térképezik fel a fogolytábort, de Candie házi rabszolgája, Stephen elkezd gyanakodni rájuk. Figyelik minden mozdulatukat, és alattomos szervezkedés indul ellenük. Ha Django és Schultz meg akarja menteni Broomhildát, választaniuk kell a függetlenség és a szolidaritás, az áldozat és az életben maradás között. Tarantino szemében a westernek a Jó és a Rossz nagyszabású öszszecsapását ábrázolják. Úgy gondolta, hogy ez a műfaj a legalkalmasabb arra, hogy bemutassa ezt a történetet, amelyben egy férfi küzd a felesége megmentéséért. „Annál senki sem tud nyomasztóbb rémálmot kitalálni, mint amilyenek ezek az ültetvények a valóságban voltak – magyarázza Tarantino. – Nem lehet szürreálisabbat kitalálni, mint amilyen a valóságban volt. Nem lehet vérlázítóbbat kitalálni, mint amilyen a valóságban volt. Nem lehet elkép-

zelni azt a fájdalmat és szenvedést, amit ebben az országban átéltek. Ezt a valóságot csak a lehető legnagyobb vászonra lehet felfesteni, a legnagyobb léptékű műfajban lehet megmutatni, és ez a western.” A Becstelen Brigantyk bemutatója után Tarantino szenvedélyesen vágott bele a Django elszabadul forgatókönyvének megírásába. Christoph Waltz, aki Oscart kapott a Becstelen Brigantykban nyújtott alakításáért, a kreatív folyamat nagy részénél jelen volt. „Akkor olvastam a forgatókönyvet, amikor Quentin még írta – mondja Waltz, aki Dr. King Schultzot játssza. – A szemem láttára bontotta ki a történetet. Felmentem Quentinhez, leültetett az asztalához, és elém rakta a lapokat, aztán nézett, ahogy olvasom. Csodás szertartás volt. Nagyon meghatódtam, hogy beengedett ilyen mértékben a forgatókönyv születésébe.” Tarantino 2011. április 26-án fejezte be a scriptet, és azonnal megmutatta a barátainak és a munkatársainak. Ahogy közeledett a nyilvánosságra hozatal napja, a producerek elkezdték összetrombitálni a stá-

FilmMagazin / 33

HÁTTÉR

bot. „Amikor halljuk, hogy Quentin otthon gépel, és pár hónap eltelik úgy, hogy még mindig gépel, akkor szép lassan elkezdjük hívogatni a játszótársait – mondja Pilar Savone producer. – Felhívjuk Jeff Dashnaw vezető kaszkadőrt, Mark Ulano hangmérnököt és Heba Thorisdottir sminkest. Felhívjuk őket, és szólunk, hogy már közeledik a befejezéshez. Erre azért van szükség, hogy mindenki ráérjen, amikor szükség lesz rájuk. Egy család vagyunk, annyi filmet csináltunk már együtt. És még mindig imádunk együtt dolgozni!” Amikor a forgatókönyv elkészült, Tarantinónak meg kellett találnia a megfelelő színészeket. Django szerepét a Rayért Oscarral jutalmazott Jamie Foxxra osztotta. „Találkoz-

34 / FilmMagazin

tunk, és elképesztő volt – emlékszik vissza Tarantino. – Ráérzett a sztorira, a kontextusra, és a film történelmi fontosságára. Százszázalékosan elkapta a lényeget. Hátborzongatóan jó színész, és passzol hozzá a karakter, van benne valami nagyon cowboyos. Amikor találkoztunk, az jutott eszembe, ha a 60-as években fekete fickók is lehettek volna tévéwesternek főhősei, akkor őt simán el tudnám képzelni erre. Jól néz ki a lovon és a jelmezben.” „Ez volt a leglenyűgözőbb forgatókönyv, amit életemben olvastam – mondja Foxx. – Az őszinteségével csontig a húsunkba vág. Akkoriban nem lehetett szabadon házasodni. Akár meg is ölhettek érte. Kierőltették a házasságokat, pontosabban inkább a sza-

porodást. A legerősebb fekete fickónak a legerősebb fekete nőt kellett megtermékenyítenie, hogy erősebb rabszolgák szülessenek. Nem hagyták, hogy a feketék házasodjanak, ezért volt számomra fontos, hogy Django házas. Ez egy szerelmi történet. Ez hajtja őt. Nem próbál véget vetni a rabszolgaságnak. Csak meg akarja találni élete szerelmét, ami nagyjából olyan, mintha egy tűt akarna a szénakazalban meglelni.” A Broomhildát alakító Kerry Washington szerint a Django elszabadul tökéletesen illeszkedik Tarantino eddigi munkáihoz. „Nem fél az erőszaktól, a sötétségtől, a lélek sötét oldalától. És erre szüksége is van, ha ebben a korban játszódó történetet akar elmesélni. Mivel ez egy sze-

relmi történet, ezért az emberi jóságban is hinni kell, a szerelemben, a szépségben, ami akkor tudja igazán megmutatni magát, ha körülötte minden gonosz és sötét. Szerintem csodálatos, hogy mindkét oldalt mennyire ismeri és kézben tudja tartani a filmben Quentin.” Samuel L. Jackson, aki játszott már a Ponyvaregényben és a Jackie Brownban is, itt pedig a főgonosz rabszolgájának bőrébe bújik, két dolog miatt is izgatottan vágott a munkába: „A történelmünk ezen részét szépíteni akarják, kimosdatni, parfümírozni, de ebben a filmben szó sincs ilyesmiről. Ráadásul Quentin Tarantino mindig hihetetlenül izgalmas karakterek bőrébe szokott bújtatni engem.”

DJANGO ÉS DJANGO Quentin Tarantino hároméves volt, amikor megszületett Django – melynek köszönhetően most elkészült a Django elszabadul (18), ami – az amerikai eredményekből már most biztosan látszik – a rendező pályájának legsikeresebb filmje lesz. 1966-ban készült ugyanis egy különleges olasz western, melynek Franco Nero volt a főszereplője. A filmet Tarantino 14 éves korában látta először, amikor – idő előtt megszakítva tanulmányait – egy videótékában kapott állást: és azóta Franco Nerorajongó. E rajongásának 2009-ben adhatott először hangot: a Becstelen brigantyk-at vetítették a Római Nemzetközi Filmfesztiválon, és ő az alkalamt kihasználva megkereste és ebédelni hívta a Django főszereplőjét. – Meghökkentő délután volt – nyilatkozta most a Django elszabadulban is felbukkano, 72 éves Nero. – Két vagy három óra telt azzal, hogy megállás nélkül beszélt, szó szerint idézett részleteket a Django-ból meg más filmjeimből, és elénekelte az összes betétdalt. De még akkor sem említette, hogy készül egy új, Django-film. (InterCom)

FilmMagazin / 35

HÁTTÉR A forgatás 2011. november 28-án kezdődött egy olyan helyen, amit a westernműfaj elkötelezett rajongói jól ismernek: a kaliforniai Santa Claritában, a Melody Ranchen. De a színészek számára a munka nem ott és nem akkor kezdődött: Foxx és Waltz hónapokkal korábban kezdett edzeni Jeff Dashnaw vezető kaszkadőrrel és Rusty Hendrickson lóidomárral. A film nyitójelenetét Lone Pine -ban vették fel. Tarantino számára nagyon fontos volt, hogy a megfelelő hőmérsékletben forgassanak: „Quentin nem CGI segítségével szeretni megteremteni a hatást. Volt egy asszisztens, akinek kimondottan az volt a dolga, hogy ellenőrizze, mikor látszik jól a lehelet, mert ahhoz egyszerre kell hidegnek és párás időnek lennie” – emlékszik viszsza Stacey Sher.

Aztán a stáb Wyomingba költözött, és ott el is felejtették, hogy azt hitték, Lone Pine-ban hideg van. A wyomingi Jacksonban forgatták a film téli jeleneteit. „A kaliforniai Mammothban össze kellett pakolni a teljes díszletet, kamionokra rakni és átcuccolni Wyomingba, mert nem volt hó – mesélte Michael Riva díszlettervező. – Dermesztő hideg volt, cserébe gyönyörűen nézett ki. Csodás helyszíneket találtunk, gőzölgő folyókkal, több tonnányi hóval.” Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson, Don Johnson, Walt Goggins, Dana Gourrier, Nichole Galicia és Laura Cayouette akkor csatlakozott a Django elszabadul stábjához, amikor melegebb helyszínre, a louisianai New Orleansbe költöztek. A forgatás helyszínéül szolgáló Evergreenben szintén voltak rabszolga

>> „ÓRIÁSI KALAND VOLT – MONDJA WASHINGTON. – AZ EGYIK HÉTEN WYOMINGBAN VOLTUNK, A KÖVETKEZŐN LOUISIANÁBAN, AZTÁN PEDIG LOS ANGELESBEN. VÉGIGJÁRTUK AZT AZ UTAT, AMIT A FŐSZEREPLŐNK IS MEGTESZ AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKON KERESZTÜL, HOGY MEGTALÁLJA A FELESÉGÉT. AZT HISZEM, A FILMKÉSZÍTŐKET UGYANAZ AZ ERŐ HAJTOTTA, AMI DJANGÓT IS MINDIG TOVÁBBVITTE: A SZERETET. EZ PEDIG CSODÁLATOS.” <<

36 / FilmMagazin

negyedek. „Nem lehet úgy végigmenni azon a környéken, hogy ne szökjön könny a szemünkbe – meséli Foxx. – Fogtam a három és fél éves meg a nyolc éves gyerekemet, és elvittem őket sétálni oda. Mondtam nekik, hogy innen jönnek.” A Django és a Brittle fivérek közti leszámolás után a stáb a Candyland belsőket vette fel. Ehhez a New Orleans-i Second Line Studio műtermében építették fel a díszletet. „Leo figuráját úgy láttam magam előtt, mint az ördögöt, ezért a lehető legtöbb pirossal vettem körül – mondta Riva. – Django és Schultz a vadnyugati hősök, ezért ők barátságosabb színeket, dohányszínt és borostyánt kaptak.” Candyland tulajdonosa és névadója, Calvin Candie az első igazán gonosz figura, akit Leonardo DiCaprio játszik. „Van benne jó adag elkötelezettség és komolyság a munkájával kapcsolatban, amit nem biztos, hogy észrevesznek az emberek, mert nagyon csendes, szerény és magának való – mondja Sher DiCaprióról. – Fiatalemberként többek közt Robert DeNirótól tanult az Ez a fiúk sorsában. Intelligens, elhivatott, és megvan benne a vágy, hogy mindig közelebb és közelebb kerüljön az igazsághoz.” DiCaprio olyan hatással volt Tarantinóra, hogy a karakterrel kapcsolatos előzetes képét félre is söpörte. „Elkezdtem azon agyalni, mennyivel jobb lenne Caligulának látni ezt a pasit, egy fiatal császárnak – mondja a rendező. – Az apukájának az

apukájának az apukája kezdett gyapottal üzletelni, az apukája apukája folytatta és nyereségessé tette, az apukája meg még nyereségesebbé tette. Ő a negyedik Candie, aki a gyapotüzletet viszi, és eléggé unja. Nem érdekli a gyapot, pedig az tette elkényeztetett herceggé. Olyan, mint XIV. Lajos Versailles-ban. Eljátszottam ezzel az ötlettel, XIV. Lajos király az amerikai Délen. Candyland tökéletesen zárt közösség, neki pedig olyan hatalma van, mint egy királynak, akár ki is végezhet embereket, azt teheti, amit akar.” A Samuel L. Jackson által játszott Stephennek van talán a legösszetettebb kapcsolata Candie-vel. „Amikor Los Angelesben olvasópróbákat tartottunk, akkor jöttem rá, milyennek látom, hova akarok eljutni vele, mit akarok kihozni belőle – mondja Jackson Stephenről. – Különös kapcsolat van Leo és köztem, ami izgalmas ellenpontja a Django és Dr. Schultz közötti kapcsolatnak. Már Candie apja idején is itt voltam, és valószínűleg sok időt töltöttem vele, amikor gyerek volt, nevelgettem, kicsit olyan vagyok neki, mintha apja helyett apja lennék. Más a kapcsolatunk a nyilvánosság előtt, és ha ketten vagyunk. Leo csodásan át tud változni. Amikor ketten vagyunk, újra az a gyerek lesz, akinek egykor a gondját viseltem, akit tanítgattam, akivel beszélgettem.” Kerry Washingtont

nem csak a rendező és színésztársai segítették, hanem egy olyan nyelv is, amely korábban teljesen ismeretlen volt számára. „Amikor felkértek a szerepre, nem volt kérdés, hogy elvállalom-e, ugyanakkor szinte megbénított a félelem, mert tudtam, hogy érzelmileg nagyon meg fog viselni – meséli a színésznő. – Azt sem tudtam, hogyan lássak neki. Végül meglepő módon a némettanulás bizonyult a megoldásnak. Innen tudtam megközelíteni Broomhilda úgy, hogy az ne borítson ki.” A forgatást 2012. július 24én fejezték be Los Angelesben. „Óriási kaland volt – mondja Washington. – Az egyik héten Wyomingban voltunk, a következőn Louisianában, aztán pedig Los Angelesben. Végigjártuk azt az utat, amit a főszereplőnk is megtesz az Egyesült Államokon keresztül, hogy megtalálja a feleségét. Azt hiszem, a filmkészítőket ugyanaz az erő hajtotta, ami Djangót is mindig továbbvitte: a szeretet. Ez pedig csodálatos.”

Stáblista Rendező: Quentin Tarantino Főszereplők: Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. január 17.

FilmMagazin / 37

EHAVI PREMIEREK

JANUÁR 3.

A lehetetlen

Jack Reacher

Pasiból lett férfi

JANUÁR 10.

Paranorman

Dredd

A messzi dél vadjai

Kettős játszma

Napos oldal

JANUÁR 17. Django elszabadul

Vérturisták

38 / FilmMagazin

A király látogatása - Hyde Park on Hudson

A kezelés

JANUÁR 24.

Kvartett - A nagy négyes

Egyesült állatok

Erőnek erejével

Kényszerleszállás

Anna Karenina

DECEMBER 27. Gengszterosztag

Lincoln

A rajtaütés

40 és annyi

FilmMagazin / 39

KRITIKA

ANNA

KARENINA „A boldog családok, mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család, a maga módján az…” – az Anna Karenina nyitómondata. Bölcs. Még 136 év távlatából is. Főszöveg: Kovácsné, Keretes anyagok: Holhós Linda

ó előre szólok: az alábbi értekezést semmiképp ne olvassa el az, aki végig akarja izgulni az Anna Kareninát. A történet, akárcsak maga a film, véleményem szerint csak a vége alapján értelmezhető igazán jól, ez viszont kivitelezhetetlen a vég ismertetése nélkül. Szóval Anna Karenina meghal. Halála végül is kódolva volt az egész életében, nem mintha valami letális genetikai rendellenességgel született volna, még csak azért sem, mert főhősnőnk leszegett fejjel szembement mindennel, amit a korabeli orosz (európai) társadalom elfogadhatónak tartott. Azért halt meg szegény, mert se elég okos, se elég hülye nem volt. Ez nyilván Kovácsné véleménye és nem a hivatalos kánon, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy vajon ez a haláleset Anna Kareninát felmagasztalja, vagy éppenséggel a történet összes többi szereplője, a nézőről nem is beszélve fellélegzik, hogy na, egy gonddal kevesebb. Hogy az elején kezdjük a dolgot (bár ezzel már úgy érzem, elkéstünk): a 19. század végének Oroszországában járunk. Anna Karenina (Keiry Knightley), aki értelemszerűen Karenin (Jude Law) fe-

40 / FilmMagazin

lesége, elutazik Moszkvába, hogy békét teremtsen bátyja, Sztyiva (Matthew McFadyen) és annak felesége (Kelly Macdonald) közt, akik közt a vita tárgyát a nevelőnővel folytatott tesi kapcsolat házassággal való összeegyeztethetősége képezi. Közben egy mellékszál keretében megismerjük Levint (Domhnall Gleeson) az ifjú idealistát, aki halálosan szerelmes Dolly húgába, Kittybe (Alicia Vikander). Ám Kitty meg a nyalka Vronszkij gróf (Aaron Johnson) iránt mutat gyengéd érzelmeket, mely érzelmek azonnal elvesztik gyengéd jellegüket, mikor Vronszkij kinézi magának Anna Kareninát a bálban. Az hagyján, hogy kinézi, de a házasságtörés előbb-utóbb be is teljesül, és elszabadul a pokol, válni nem akaró féltékeny férjjel, házasságon kívüli terhességgel, a fiatalok háta mögött furkálódó felmenőágiakkal, és minden mással. Tiszta orosz szappanopera, embertelen mennyiségű szereplővel, akiket adott öt percen belül három-négyféleképpen is megneveznek (pl. Oblonszkij, Sztyiva, Sztyepan Arkagyievics, a Gróf, apátok, másodunokatestvérem mostohaapja, stb. ugyanazt a személyt

jelölik), szóval ember legyen a talpán, aki elsőre el akar igazodni a káoszban. Nem csoda, hogy kitört náluk a forradalom Mármost eredetileg a folytatásokban megjelenő – éppen ezért még véletlenül sem véletlenszerűen szappanopera-jellegű – regény nem arról szólt ám, hogyan kavarnak egymással az orosz arisztokrácia illusztris tagjai a dekadens kaviárhalmok közt. Volt benne egy nagy adag filozófiai eszmefuttatás is a nem egészen normális, bár kétségkívül félelmetesen tehetséges Tolsztoj világnézetéről, ezeket Levin, az író regénybeli megfelelője képviseli, és többnyire totál természetellenes párbeszédekben nyilvánulnak meg. Az ilyesfajta filozofálgatás tényleg csak könyvben megy el (szódával). Az Anna Kareninában meg a Lady Chatterly szeretőjében ugyanúgy a falra másztam attól, amitől pl. a Da Vinci kód esetében is, mikor azt kellett volna elképzelnem, hogy Ilonka néni palacsintasütés közben másfél oldalas, kiválóan strukturált beszédet tart valamilyen morális vagy tudományos kérdésről. A regény ezen kívül egy apró részletekbe menő társadalomrajzot is az ölünkbe hullat

KRITIKA KEIRA KNIGHTLEY ÉS JUDE LAW

Anna Karenina személyisége kihívást jelentett a főszereplő Keira Knightleynak is. - Úgy emlékeztem, ez a könyv nagyon romantikus, mert egy ilyen rendkívüli hősnőről szól. Másodjára Anna továbbra is nagyszerűnek tűnt, de sokkal sötétebb karakternek is – rájöttem, az a kérdés, hogy hősnővel vagy antihősnővel állunk-e szemben. Szerintem Tolsztojt is ez foglalkoztatta. Alaposan telejegyzeteltem a könyvet, és Joe-val folyamatosan vitatkoztunk Annáról. Úgy éreztük, meg kell mutatnunk a rosszat és a jót is benne, a kedvességét és a kegyetlenségét is. – nyilatkozta. - Megpróbáltam megérteni Annát a maga teljességében, és mindezt megjeleníteni. Így lett az Anna Karenina a legnehezebb és legkeményebb filmem: úgy kellett eljátszanom őt, hogy ne tűnjön „túl rendesnek”. Az ilyen történetek azért örökérvényűek, mert emberi mivoltunk teljességét próbálják megérteni, esetünkben egyetlen karakter révén. Anna nagyszerű és esendő lény, sorsa azt mutatja meg, mit jelent embernek lenni. Látjuk hibáit, a hősies elszánást, a rémisztő érzelmeket. Drukkolunk neki, és önmagunkat ismerjük fel benne.”

42 / FilmMagazin

A felszarvazott férjet Jude Law kelti életre a filmben, aki így nyilatkozott az általa megformált figuráról: Kareninnek befolyásos pozíciója van a kormányban, és teljes erejével a munkájára koncentrál, jól is csinálja a dolgát. Szigorú erkölcsi kódex szerint él, és képtelen bármilyen spontán megnyilvánulásra, akár a viselkedéséről, akár az érzelmeiről van szó. Még otthon, a családja körében is olyan, mint aki karót nyelt. Felesége félrelépése azért akkora tragédia, mert nem csupán a házasságukat sodorja veszélybe, de az egész orosz arisztokrácia világrendjét is. Azért találom nagyszerűnek ezt a szerepet, mert meg lehet vele mutatni, hogy ez az ember lassan és fokozatosan miként válik egyre sebezhetőbbé. Félreteszi a munkáját, ami addig a legfontosabb dolog volt az életében, és előbújik belőle az ember, aki a feleségéért és a családjáért akar harcolni. A történet végére ő is érdekes utat jár be.”

SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG Alig két hónappal a forgatás megkezdése előtt John Wright úgy döntött, a szokásos kosztümös megvalósítástól merőben eltérően, inkább színháziasítja az Anna Kareninát. - Szeretem feltárni a formát és elmenni általa az expresszivitás határáig. – nyilatkozta. - A Büszkeség és balítélet meg a Vágy és vezeklés forgatásakor például tetszett, hogy mindkét film nagy része egy-egy helyszínen készült, ami rengeteg kreatív energiát szabadított fel. Eszembe jutott egy rész Orlando Figes brit történész 2002-ben megjelent könyvéből – Natasha’s Dance: A Cultural History of Russia /Natasa tánca: Oroszország kultúrtörténete/ –, ahol az a megállapítás szerepelt, hogy a szentpétervári elit úgy élt, mintha színpadon játszana. A báltermekben hatalmas tükrök voltak, hogy figyelhessék magukat. Az elit egész létezése arról szólt, hogy színjátékot adott elő importált díszletekkel, viselkedési szabályokkal. Anna a kötelességtudó feleség szerepét játssza egészen addig, amíg meg nem ismerkedik Vronszkij gróffal. Körülötte azonban mindenki más továbbra is része az előadásnak. Ekkor jöttem rá, hogy egy színház kell legyen a helyszín, ahol forgatunk. Gyönyörűen omladozó színházat képzeltem el, amely a korabeli orosz felső tízezer belső rothadásának metaforája. Azt is eldöntöttem, hogy nagyon szigorúan igazodunk Tom Stoppard adaptációjához, nem reflektálva arra, hogy a színészek művi környezetben játszanak. Tomnak alig mertem elmondani az ötletemet, mert ő mindenféle helyszíneket elképzelt magának, amikor a regényt filmre írta. A szövegén semmit nem változtattunk, minden egyes jelenetét megcsináltuk stilizált környezetben, és minden egyes leírt szó elhangzik. – Joe azt mondta, nem akarja átírni a szöveget, a rendezői instrukciókon kívül – emlékszik vissza Stoppard. – Elsőre nem tudtam, mit szóljak hozzá. Aztán odajött a storyboarddal, amiben jelentről jelenetre ott volt az egész film, és megnyugodtam.”

a korabeli Oroszországról. Egy filmbe ennyi mindent belerakni talán túl sok lenne (bár pár tucat mozgóképes alkotás azért már megpróbálkozott vele, élükön a mai napig etalonnak tekintett 1935-ös Greta Garbós változattal), az alkotók tehát egy frappáns húzással néhány szimbolikus elemre redukálják a „Tolsztoj szerint a világ” illetve az „Oroszország és társadalma a nagy októberi november 7-e előtt” szálakat, azaz van egy-két kép, ami bemutatja, hogy munkásnak meg parasztnak lenni szar, azon kívül meg jószerével csak a szerelmes-tragikus eseményekre koncentrálnak, mer’ az érdekes. Ez részint nem baj, mert a hátam közepe sem kíváncsi arra, mit tud kezdeni Hollywood a cári orosz társadalmi berendezkedés visszásságaival (semmit), meg az anarchokeresztény filozófiával (dettó), másrészt viszont igenis baj, mert eme sallangok nélkül csak egy russzkaja Esmeralda marad, ahol a szereplőknek nagyon szép a ruhájuk. Valószínűleg ennek ellensúlyozására találták ki az alkotók azt a bizarr trükköt, hogy az egész filmet színházi környezetbe helyezik. A koncepció eleinte rendkívül jópofa. Egyrészt egy csomó remekbe szabott kis vizuális geggel tartja ébren az érdeklődésünket (csodaszépen meg vannak koreografálva a táncok, ahol időnként az összes szereplő megmerevedik, és csak a fő karakterek mozognak, de azok a megoldások is bájosak, mikor valaki átmegy egyik városból a másikba, ami úgy zajlik, hogy a függönyre festett díszlet-Moszkvát elhúzzák, és ott van mögötte Szentpétervár élőben.) Másrészt a dolog szimbólumként is felfogható: az egész világ egy színház, ahol díszletek és szereplők vagyunk egyszerre, és az egyetlen, ami mindig reális, az a halál (mint ez megmutatkozik a kimondottan és gyomorforgatóan naturalistán ábrázolt elütött vasutas esetében is.) Ez a színház örök, tök mindegy, hogy Oroszországban vagyunk vagy Tasmániában, Kim Ir Szennek lengetjük a vörös zászlót vagy Obamának a csíkos-csillagost. A szereplők vagy igazodnak az adott helyen és időben érvényes rendhez, vagy szembe kell nézniük a következményekkel, hiszen a Bűnnek ára

FilmMagazin / 43

KRITIKA >> „TOLSZTOJ

NAGY KERESZTÉNY VOLT EZÉRT VAN EGY OLYAN BENYOMÁSOM, HOGY ANNA KARENINÁNAK NEM AZÉRT KELLETT MEGHALNIA A SZTORI VÉGÉN, MERT MUSZÁJ VOLT, HANEM AZÉRT, MERT AZ ÍRÓ ÍGY MUTATTA MEG, HOGY A VILÁG MÉGISCSAK JOBB HELY AZ ANNA KARENINÁHOZ HASONLÓ ZAVART ÉS ZAVARÓ TÉNYEZŐK NÉLKÜL. << van (mindjárt a film nyitójelenetében ezt a mottót égetik a retinánkba), és ebben a vonatkozásban tök mindegy, épp mi számít a bűnnek, és miben kell fizetni. Ahhoz viszont a színházasdi nem elég, hogy az egész filmen egyéb grandiőz ötletek nélkül végigvonszolják. Egy idő után eléggé fáradtnak és fárasztónak érződik, arról nem is beszélve, hogy a szereplőket olyan sikeresen idegeníti el a nézőktől, hogy nem csak a melodráma jelleg vész el, hanem a történet iránt is közömbössé válunk. (Mondjuk nekem az is eszembe jutott, hogy a megoldás afféle kedves fricska is lehet azon színpadi interpretációk irányában, melyek pl. a magyar közönséggel egy életre megutáltatták az amúgy zseniális Csehovot. A filmes Anna Karenina helyenként kísértetiesen emlékeztet Alfonso Ványadt bácsijára)

44 / FilmMagazin

Magára a történetre visszatérve: Tolsztoj nagy keresztény volt (pl.a megbocsátás és annak fura variációi és következményei a filmes feldolgozásban is nagy szerepet kapnak), ezért van egy olyan benyomásom, hogy Anna Kareninának nem azért kellett meghalnia a sztori végén, mert muszáj volt, hanem azért, mert az író így mutatta meg, hogy a világ mégiscsak jobb hely az Anna Kareninához hasonló zavart és zavaró tényezők nélkül. Nézzük csak meg a búzamezők közepén gondtalanul és boldogan szorgoskodó tiszta életű ifjú párt, mennyivel jobb arcok. Ugyanakkor ezzel a hozzáállással a regény már réges-régen eltűnt volna a süllyesztően, ha Tolsztoj szántszándékkal vagy ösztönös zsenialitással nem piszkál meg benne egy csomó érdekes lélektani problémát, melyek a mai napig aktuálisak. Ezek Anna Kareninát a modern nő

előképévé teszik, még akkor is, ha Tolsztoj valószínűleg felakasztotta volna magát a mestergerendára, ha ezt megtudja. A „modern nő” témakörét körbejárnám egy kicsit, képzeletben levágva Tolsztojt a gerendáról. Anna Kareninának ugyanis a modern nőhöz képest rettentő nagy szerencséje volt: akkoriban 16-18 évesen már férjhez KELLETT menni, a párválasztást leginkább anyuka-apuka intézte, a házasság nem igazán a szerelemről szólt, és ha egy nő elvált, az bizony cseszhette. A dolognak épp az volt az előnye, ami a hátránya: volt mire fogni a dolgokat. Akinek tönkrement az élete, annak nyilván a társadalmi berendezkedés tett keresztbe, meg a nők elnyomása, meg a többi. Ami egyébként többnyire így is volt, és minden tisztelet azoknak, akik ez ellen felvették a harcot. Anna Karenina viszont éppen pont nem ilyen. Ő voltaképp imádta a társadalmi berendezkedést, ahol az arisztokrata nőknek nem kellett dolgozni, ehettek-ihattak, amit megkívántak, ha akarták, finom kis afférokban élhették ki korán elfojtott vágyaikat, és ezért cserébe a berendezkedés csak annyit kért, hogy hölgyeim és uraim, ügyeljünk a látszatra, ha lehet. Anna Karenina meg nagyon megsértődött, mikor az egésznek belesz*t a közepébe, mire

az amúgy képmutató és züllött társadalom meg szemen köpte. Mondom, hősnőnk nem harcolt, nem gyújtott világosságot, nem nyitott fel szemeket, csak megsértődött. Zseniális, időtlen jelent mind a filmben, mind a könyvben, mikor Anna attól fél, hogy meghal, és hatalmas, könnyes búcsújelenetet rendez,

majd legnagyobb megdöbbenésére meggyógyul, és apránként kiderül, mi volt a reálértéke a könnyeknek meg az emberi nagyságnak. Amikor meg rájön, hogy a környezetében élő emberek számára ő csak egy sakkbábu a szociális szarkeverés varázslatos világában, és az élete, a személye senkit nem érdekel, az

ugyanaz az élmény, mikor tudatosul bennünk, hogy büszkén hangoztatott hatszázharminc Facebook-os ismerősünk 99%- a fodrászunk meg az a hülye tehén, aki a női fitneszen a szomszéd szekrényben szokott öltözködni. Tényleg nincs akkora különbség a modern és a régi közt. A regény sikere többek közt valószínűleg annak tudható be, hogy a figura teljesen univerzális és életszerű (mint ahogy egyébként a szappanoperák figurái is teljesen univerzálisak és életszerűek, pont ezért olyan idegesítőek). Filmen viszont két órányi sértődés és narancsvidéki mélységekben szárnyaló modorosság kicsit sok. És akkor vegyük hozzá azt is, hogy amit a filmből hiányolt az ember (mert ha már szappanopera, akkor legyen kövér), azt az ügyes Tolsztoj a könyvéből nem hagyta ki. Bizony, bizony, a selymes bajszú, mindenkit az ujjuk köré csavaró huszárkapitányok csak addig érdeklődnek szerény személyünk iránt, amíg nem kell megosztaniuk velünk minden egyes reggeli A FELKÉSZÜLÉS ÉS AZ OROSZOK Hogy minden színész a magáévá tehesse az akkori kor gondolkodásmódját szemináriumon kellett részt venniük, és egy koreográfus segítségével kellet begyakorolniuk a táncjelenetek mellett, karaktereik egyedi mozgását is. A tökéletes hitelesség kedvéért több száz Angliában élő oroszt is felvonultattak statisztaként. – Még a forgatás előtt hirdetéseket adtunk fel angliai orosz nyelvű lapokban, hogy csináljuk az Anna Kareninát, és akinek van kedve szerepelni, jelentkezzen – meséli Wright. – Gondoltuk, eljönnek majd vagy 2 -300-an. Ehhez képest amikor szombat reggel megérkeztünk a statisztaválogatás helyszínére, hát annyian voltak, mint az oroszok, a sor kétszer megkerülte a háztömböt. Több mint ezer jelentkezőt hallgattunk meg egyenként. Így aztán a film szó szerint tömve van oroszokkal, egy csomó nagyjelenetben szerepelnek, hitelességet kölcsönözve a produkciónak.”

FilmMagazin / 45

KRITIKA

HITELESSÉG A film ötlete már 2007-ben a Vágy és Vezeklés forgatása közben felröppent a rendező Joe Wright, és a főszereplő Keira Knighley közt. A rendező és a színésznő harmadik közös produkciója lett az Anna Karenina. „Keira elképesztően erős nő, nem ismer félelmet – ezeket a tulajdonságait akartam kiaknázni ebben a filmben.” – nyilatkozta Wright. Így már eleve adott volt a címszereplő személye. 2011 tavaszára készült el a forgatókönyv. A filmet 12 hét alatt forgatták le 100 díszletben, és olyan látványos helyszíneken, mint a Salisbury-síkság, a karéliai Onyega-tó, és a Kizsisziget. 240 jelenetben 83 szöveges szereplő játszik, és a minél hitelesebb alakításért, az alkotóknak szükségszerűen el kellett mélyedniük az orosz kultúrában. „Megnéztük Tolsztoj házát Moszkva mellett, ahová Szentpétervárról érkeztünk az éjszakai vonattal. – emlékszik vissza Tim Bevan producer. – Amikor megismerkedünk Anna Kareninával, a családjával és az egész arisztokrata közeggel, amelyben ő kulcsszerepet játszik, azt vesszük észre, hogy az érzelmeket kifinomult módon elrejtik egymás előtt, amint ez akkoriban, azokban a körökben illendő volt.” „Anna a tökéletes feleség, Madame Karenin, és férjével megbecsült tagjai az elitnek – magyarázza Wright. – Aztán egy villámcsapás – egy másik férfi képében – rádöbbenti, hogy másképp is lehet élni, igaz szerelemben. Ha love storyról van szó, rögtön a Rómeó és Júlia jut eszünkbe, vagyis az elátkozott szerelem, ahol a fiataloknak valamilyen akadályt kell elhárítaniuk. No, hát ez a mostani nem ilyen.”

46 / FilmMagazin

szájszagú ébredést, a gyereksírást, a bilit, meg a káposztaszagot. Vronszkij az eredeti változatban valójában elég hamar ráun Annára, a modern nőre, hiszen az is csak nő. (Erre mondta azt az az utánozhatatlanul művelt édesanyám, hogy azért nem szereti az Anna Kareninát, mert a nő túl kurvás, a férje túl kegyetlen, a szeretője meg túl szélhámos). Anna Karenina tehát nem elég hülye, de nem is elég bölcs. Ha elég hülye, sodródik az árral, eszik-iszikafférkodik, illetve ha lelkimegújulni vágyik, kiköltözik valahová a sunyiba vidékre és élete végéig gyönyörködik a természetben meg a fizikai munkában, persze csak messziről, mert a természet tele van szúnyoggal meg hasonlókkal, a fizikai munka meg csak annak a földesúrnak a szemszögéből szép igazán, aki néha a testmozgás meg a szocializmus kedvéért kimegy egyet kaszálni az ámuldozó parasztokkal, de a-

múgy nem közvetlenül ebből él, és ha kedve szottyan, akkor gesztenyével töltött vaddisznót vacsorál madeirai borokkal. Ha meg elég bölcs, akkor egyrészt nem a monodimenziós csippendélt választja élete szerelmének, másrészt meg nagy ívben tesz arra, mit mondanak róla a háta mögött az úri népek az első kéthárom hónapban, a botrányos újdonság hírértéke úgyis elvész majd. Immár oldalakon keresztül pampogtam arról, milyen érdekesen öszszetett gondolatokkal, karakterekkel és sztorival kellene itten a filmeseknek megbirkózni, most lássuk, hogyan oldották meg mindezt a színészek. Ha van valaki, aki még egy szimpla fényképen is képes iszonyatosan idegesítő lenni, az Keira Knightly. Ezt a filmet pontosan ugyanezzel a forgatókönyvvel és látványvilággal meglepően sok irányba el lehetett volna vinni, de vele csakis egyfelé. Ebben a konkrét esetben

egyébként nem baj, hogy Keira Knightly kizárólag Keira Knightlyt tudja eljátszani, rajta keresztül Anna Karenina kissé ellenszenves lelkisége remekül kijön, viszont ily módon a bevezetőben megfogalmazott kérdésre, miszerint hogy Anna halála katarzis, vagy titokban mindenki megkönnyebbül, a válasz inkább az utóbbi. Jó tíz éve a photoshopszerű hősszerelmes ifjoncot még Jude Law játszotta volna el. Ehhez képest Karenin szerepében a minimalista játékot nyújtó Law meglepően erős, az ember sajnálja, hogy nem jut neki több idő, mert a férj nézőpontját mindenképp érdekes lett volna kicsit részletesebben megismerni. Ahhoz képest , hogy szegény Aaron Johnsont olyanra sminkelték, mint az 1930-as évekből fennmaradt képeslapokon látható rózsás arcú puttók, egész ügyesen játszik a mindent behömpölygő Knightly mellett.

Három meggyőző, remek mellékszereplőt emelnék ki, a pinabubuspapucsférj Sztyivát remekül alakító MacFadyent, a Vronszkij anyjából elegáns démon varázsoló Olivia Williamset és Alicia Vikandert, a világ leghitelesebben asszonnyá érő aranyos szűzleányát. Jó kérdés, hogy merhetem-e ajánlani az Anna Kareninát a tisztelt publikumnak. Érdekesnek érdekes, az embert el is gondolkodtatja, de ezt inkább tartom Tolsztoj, mint a filmművészek érdemének, a fentebb kifejtett képi érdekességektől eltekintve nem igazán éreztem úgy, hogy filmesék sokat tűnődtek volna a történet mondanivalóján, vagy azon, hogy ők maguk mit gondolnak az egészről. A film valahogy kicsit személytelen, egyfolytában tartja a két lépés távolságot. Irodalomóra keretében vagy olvasottabb (nő) ismerősökkel végül is megnézhető, de alig hiszem, hogy bárki elzokogná magát rajta.

70% Stáblista Rendező: Joe Wright Főszereplők: Keira Knightley, Jude Law, Aaron Johnston Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. január 24.

FilmMagazin / 47

PORTRÉ

JOE WRIGHT Ebben a hónapban Karenina rendezője!

fókuszban

Anna Írta: Spike

oe Wright, angol származású, BAFTA-díjas, valamint Golden Globe-díra jelölt rendező 1972. augusztus 25-én született, Londonban. Szülei a Little Angel Theatre nevű bábszínház alapítói voltak, amely épület Islingtonban, BelsőLondon egyik kerületében található. A diszlexiás Wright mindig is nagy érdeklődést mutatott a színművészet, főleg a festészet iránt. Korai, debütáló alkotásait Super 8-cas kamerával rögzítette, és ideje nagy részét gyakran töltötte esténként dráma klubokban. A Wales-i székhelyű, célirányos tantárgyból egyetemi képesítést adó General Certificate of Secondary Eductaion (GCSE) intézményben való tanulmányait félbehagyta. Karrierjét szülei bábszínházában kezdte meg. A non-profit finanszírozású, Young Actors Theatre közösségi színi iskolában nem csak a színészetet, de a kamerahasználatot is tanulta. A Camberwell College of Arts kollégiumban egy éven át képezte magát tovább, majd sikeresen képzőművészeti diplomát szerzett a nemzetközi hírnevű, a világ egyik vezető művészeti és design felsőoktatási intézményének tartott, a Central Saint Martins College of Arts and Design-ban. Az utolsó esztendőben nem csak ösztöndíjat, hanem számos elismerést szerzett magának egy a BBC számára rendezett rövidfilmjével. A műve sikerén fel-

48 / FilmMagazin

buzdulva és tehetségére felfigyelve hamarosan felajánlották neki a televíziós mini-sorozat, a Nature Boy (2000) forgatókönyvét. Ezt követte 2001-ben a Bob&Rose, majd 2002ben a Testi sértés című széria, amelyben a népszerű angol színész, Timothy Spell is szerepet kapott. Legnagyobb sikerét azonban a sagák terén a II. Károly: Erő és szenvedély című sorozattal aratta a szintén világhírű angol, Rufus Sewellel a főszerepben -, amellyel BAFTA-díjat nyert a Legjobb dráma sorozat kategóriában. Az 1990-es években az Oil Factory nevű, világhíres zenés videókat készítő cégnek dolgozott, külön fajta zenestílusú produkciókban, számos rendezővel, amely intézmény székhelye Londonban, a King Cross körzet Caledonian Road-ján található. Hamarosan megrendezte második rövidfilmjét is, The End címmel. Részmunkaidőben a Vegetable Vision-nek dolgozott; olyan elektronikus együtteseknek és djknek segített a produkciói vizuális munkálataiban, mint a Chemical Brothers, Darren Emerson, vagy az Underworld . Zenei munkálataira, esztétikai és érzelmi szinten is nagy hatással volt az angol rave zenei stílusirányzat. Wright, Anoushka Shakart, az indiai származású Grammy-díjra jelölt szitár (Perzsiából származó tradicionális indiai pengetős hangszer) mű-

PORTRÉ EDDIGI RENDEZÉSEI

II. Károly: Erő és szenvedély

Büszkeség és balítélet

Vágy és vezeklés

A szólista

Hanna - Gyilkos természet

Anna Karenina

vészt vette feleségül, a legendás, 2011. december 11-én elhunyt Ravi Shankar lányát, akit a nagyszabású Ghandi c. életrajzi opus 1982-es filmbetétjeiért Oscar-, Grammy - és BAFTA-díjra is jelöltek. A párnak 2011. február 22-én született meg kislánya, Rubin Shankar Wright néven. 2005-ben rendezte meg élete első nagy játékfilmjét, a nagyszabású kosztümös produkcióját, pályafutása egyik legragyogóbb glóriával fénylő alkotását, a Büszkeség és Balítélet című romantikus-drámát, a megboldogult angol világhíres novellista, Jean Austin 1813-ban írt azonos c. novellája alapján, a főszerepben az Oscar-, BAFTA- és Golden Globe-díjakra jelölt Keira Knigtley-val, valamint a BAFTA-ra érdemes Matthew MacFadyennel. A fim elsöprő sikert aratott: a 22 milliós büdzséből fogant alkotás végül több, mint 121 milliót jövedelmezett, és a kritikusokat és elvarázsolta. Az Akadémia végül négy Oscar-díjra jelölte (köztük Knightley fenomenális alakítását, a Legjobb női főszereplő kategóriában), hat BAFTA-díjra (ezek közül Wright megnyerte a rangos a Legígéretesebb elsőfilmesnek járó díjat), valamint két Golden Globre-ra is felterjesztették. A nívós díjesőből csupán a rendezőt érte a megtiszteltetés, hogy honoráriumot vehetett át; ezen legnagyobb jelöléseket leszámítva azonban számos kisebb

50 / FilmMagazin

elismerést vívott ki magának a film a különböző kategóriákban, Wright pedig méltán debütált Hollywoodban, és kvalitása miatt egy csapásra ünnepelt művész lett. Következő, életművének csúcspontjáig, nagyszabású projektjének debütálásáig csupán két esztendőt kellett várni, amikor is 2007-ben bemutatásra került egy ismételt novella -adaptáció, a Vágy és vezeklés, Ian Russel McEwan, angol novellista és forgatókönyvíró 2001-ben publikált műve alapján, a főszerepben ismét Knightley-val, és a skót származású James Andrew McAvoy-jal. Az AAAkategóriás blockbusterek szemkáp-

ráztató gyártási költségei láttán kissé megmosolyogtatónak tűnhet a Vágy és vezeklés mindössze 30 milliós büdzséje, amely végül mégis többszörösen térítette meg ismételten az előállítás értékét, a maga közel 130 milliós világbevételével. Ezen mű is elképesztő elismerésben és díjzáporban részesült, sőt, még előző sikerét is túlszárnyalta a maga hét Oscar-, hét Golden Globe és tizennégy BAFTA jelölésével, amely lenyűgöző számadatú jelölésből négyet (egy Aranyszobrocskát, két Golden Globe-ot, valamint szintén két BAFTA-t), válthatott materiális honorálásra.

2009-ben egy valós, szívszorító történeten alapuló művel jelentkezett, a Szólista című biográfia-zenés drámával, a főszerepben az Oscar-, BAFTA és Golden Globe-díjas (Ray – 2004) Jamie Foxx-szal és Robert Downey Jr.-ral. A már mérsékeltebb sikereket arató életrajzi film a skizofréniában szenvedő, amerikai származású Nathaniel Anthony Ayers Jr. életét, egy „zenész csodagyermek igaz történetét” tárta a mozinézők elé, aki küzdve betegsége ellen felvételt nyert a Juilliard, tánc-dráma és zenetagozatos intézménybe, New Yorkban, és aki hajléktalanként Los Angeles belvárosában lenyűgöző performanszú cselló és hegedű előadásokat adott. Wright a Vágy és vezeklés után újra együtt dolgozott a kimagaslóan tehetséges, mindössze 18 éves íramerikai származású Saoirse Ronannal a 2011-es Hanna – Gyilkos természet című akcióthrillerében. A címszereplő, 17 esztendős lányt a volt CIA-s apja (az ausztrál származású Eric Bana) mostoha és zord körülmények között, elzárva a civilizált világtól már születésétől fogva a túlélésre és ölésre nevelt. Ez a produktuma is halkabb ovációt váltott ki a filmnézőkből és kritikusokból egyaránt, de alapjában véve egy kikapcsoló, izgalmas és dinamikus forgatókönyvű akciómozival állt elő. A világhírű

filmkritikus, Roger Ebert egyenesen „első osztályú thrillernek” titulálta. 2012-ben a már jól megszokott metodikát követve, ismételten egy adaptációval lépett a nagyérdemű elé, amely a néhai orosz származású ikon, a XX. századi irodalom egyik legnagyobb és legjelentősebb hatású alakjának, Lev Tolsztojnak 1877-ben írt Anna Karenina című novelláján alapult. A 31 millió fontból készült nagyszabású és látványos, kosztümös, történelmi drámájának főszerepét ismételten a rendező személyes kedvence, Knightley kapta meg, mint Anna, míg társát a vásznon, filmbéli férjét, Alexei-t, a népszerű és kiváló affinitású angol színész, David Jude Law alakította. A monumentális adaptáció többnyire pozitív kritikákat kapott, de réteg mivolta miatt kevesebb tömeget tudott megszólaltatni, ergo nem is érte el a gyártási költségeket, ezzel szemben számos BAFTA-díjra és egy Golden Globe-ra jelölték. Habár a rendezőnek eddigi életpályája során csupán öt egész estés nagyjátékfilmje debütált, ezeket mégis konzekvensen, kellő precizitással alkotta meg. A legszebb férfikorban lévő direktor képes volt egyéni stílusjegyekkel kitörni a szürkeségből, amelyet főleg művészettörténeti tudásával, teremtett meg, és olyan filmezési trademarkjával, mintha a kollektív mozgóképes prezentáció

egy klasszikus festményt idézne vizualitásában. Továbbá elmondhatja magáról, hogy ő minden idők legfiatalabb rendezője, akinek nyitófilmje volt a Velencei Filmfesztiválon, amely opus nem volt más, mint máig legnagyobb sikere, a Vágy és vezeklés. A Büszkeség és balítélet kommentárjában Wright mesél arról, hogy munkásságra óriási hatást gyakorolt az 1991. április 16-án elhunyt angol rendező-óriás, Sir David Lean, akinek olyan klasszikusokat köszönhet a világ, mint a Híd a Kwai -folyón (1957), az Arábiai Lawrence (1962) és a Doktor Zsivágó (1965).

FilmMagazin / 51

KRITIKA

JACK REACHER Vannak azok a bizonyos számok a rádióban. Nem elég rosszak ahhoz, hogy elkapcsoljunk, sőt, voltaképp egész hallgathatóak, de öt perc múlva már képtelenek vagyunk felidézni őket. Ez a film pontosan ugyanilyen. Írta: Kovácsné

zegény árva Jack Reacher, kedvesebb kritikust érdemelne, mint én. A figura nálam már ott visszavonhatatlanul elhasalt, hogy nem szeretem Tom Cruise-t. Nem azt mondom, hogy utálom, de se mint színész, se mint hímnemű entitás nem vált ki belőlem még csak egy enyhe pulzusszám-emelkedést sem. Az végképp nem tett jót a filmélménynek, hogy épp az előző nap jött szembe velünk a tévében a 2004-es Holtak hajnala, melynek kapcsán megfogadtuk a férjemmel, hogy soha többet nem vagyunk haj-

52 / FilmMagazin

landóak olyan filmet nézni, melyben a szereplők megbocsáthatatlan, ordítóan ostoba hibákat halmoznak hasonlóképpen megbocsáthatatlan és ordító hibákra, miközben az egész család kórusban üvöltözik a képernyővel, hogy „Bakker, nem, NEM, ne váljatok szét, és különben is, valaki gyújtsa már fel azt a k. villanyt”. A Jack Reacher ennyire azért tényleg nem tragikus, bár helyenként közel jár hozzá. Lassan már ott tartunk, hogy nem múlhat el nap találomra lövöldözés és elmebeteg barmokról szóló hír

nélkül (a Jack Reacher bemutatóját pl. pont egy ilyen eset, a newtowni tragédia miatt kellett elhalasztani). Most épp Pittsburgh van soron. Lövöldözős elmebetegünk felhajt egy parkolóház tetejére, lelő öt embert, majd a rendőrség összehangolt munkájának köszönhetően két órán belül kézre kerül. Mivel a vásznon mindeközben még javában sorolják a fővilágosítót, sejthetjük, hogy ez az eset azért valamivel többet rejt magában. És tényleg. Az elmebeteg (Joseph Sikora) egy papírt tol a nyomozó (David Oyelowo) elé, Jack Reacher nevével. A titokzatos Jack Reacher (Tom Cruise) ünstöllést fel is bukkan, és a vádlott ügyvédjével (Rosamund Pike) együttműködve igyekszik kideríteni, mi is történt valójában. A dolgot bonyolítja, hogy a vádat képviselő államügyész (Richard Jenkins) tulajdonképp az ügyvédnő apja. Ráadásul a Félszemű Ujjatlan Ember (Werner Herzog) valamint nagyszámú, rossz arcú, nyilvánvaló harcművészeti múlttal rendelkező alkalmazottja mindent megtesznek, hogy Reacher ne járhasson sikerrel. A kritikus a nyolcvanas-kilencvenes években látott ilyen filmeket (nem, sajnos a kritikus címekre így konkrétan nem emlékszik, de hogy sok ilyet látott, abban egészen biztos). Zsenge gyermekkorából még a Petrocelli is felködlik, kevésbé zsenge felnőttkorából a Bourne-filmek, a tengerészeti, New York-i és egyéb helyszínelők, és egyáltalán, rengeteg dolog az eszébe jutott a film láttán, az az egy nem volt köztük, hogy ez egy különösebben eredeti alkotás lenne. A Jack Reacher a magányoshősös-bosszúállós és a fineszesnyomozós művek közt igyekszik

TOM CRUISE LESZ AZ ÚJ TERMINÁTOR? Amióta Tom Cruise csillaga újra fényesen ragyog a Mission: Impossible Fantom Protokol elképesztő sikerének köszönhetően, egyre több szuperprodukció kapcsán merül fel a neve. Könynyen meglehet, hogy hamarosan halálosztóként láthatjuk őt viszont, a Terminátor franchise jogai ugyanis új kezekbe kerültek. Megan Ellison producer vette meg a jogokat, akinek bátyja, David Ellison a Mission: Impossible filmek egyik gyártója, és ő finanszírozza Tom Cruise legújabb sikervárományos moziját, a Jack Reachert is. A Jack Reacherből is sorozatot akarnak készíteni, és adja magát a gondolat, hogy Cruise lehetne a motorja a felélesztett Terminátorszériának is. (UIP-Duna Film)

lavírozni, és mind a kettőt szerencsésen el is hibázza. A magányos hőssel a probléma maga Tom Cruise. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy a film megpróbált-e egyúttal valamiféle gyengéd Chuck Norris paródia is lenni, vagy csak a rendező és/vagy a színész számolta el a dolgot, de minden egyes alkalommal – és volt egy pár alkalom – mikor a másfél méter magas Cruise kihúzta magát mint két krumpli egy zsákban, és behúzott hassal, kidüllesztett szolibarna mellel és befeszített bicepsszel végigpeckeskedett a vásznon (hol izompólóban, hol anélkül), leküzdhetetlenül rám jött a röhögőgörcs. Ha már itt tartunk: megöregedni nem szégyen, próbáljuk meg méltósággal viselni. Tom Cruise-ról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy fiatal. Hiába tartja jól magát – mert tényleg jól tartja magát – nem szerencsés olyan pózokban feszítenie, amit egy húszévesnek is

csak a kora miatt nézünk el, már ha elnézünk. (Harrison Ford megmutatta a 66 éves felsőtestét az Indiana Jones negyedik részében, de épp csak annyira, hogy a „dejóltartjamagát” fíling átjöhessen, ráadásul egy hangsúlyozottan humorosnak szánt jelenetben.) Ráadásul ahányszor Jack Reacher peckeskedik egyet, válogatott vaginák hullanak el pihegve a Hős lába nyomán, olyan arcokat vágva, amilyenekkel maximum Johnny Bravo nedves álmaiban találkozhatunk. Ilyet normális ember normális filmbe garantáltan nem tesz be, tehát vagy az alkotók nem normálisak, vagy csakugyan paródiáról van szó, viszont utóbbi esetben valamivel több poént, de legalábbis kikacsintást vártam volna, mert így kicsit furán éreztem magam, mint a piacon, a klaszszikus „Kérek egy csirkét!” „Pulyka lett, maradhat?” – párbeszéd alpereseként…

Az ügyvédekre tipikusan jellemző csöcsmutogatós póló- szubminiatűr szoknya összeállításban fekvő, kelő és létező, amúgy viszont meglepően visszafogott főhősnő se széna se szalma viszonya a szívdöglesztőnek szánt főhőshöz szintén a „fura” kategóriába esik. A mai kifinomult, pókemberiesen mélylélektani filmes trendek fényében nyilván kínosan hatna, ha a főszereplők két semmitmondó mondat után a paplanos ágyban kötnének ki, így viszont értelmezhető emberi kapcsolat nem igazán fedezhető fel köztük, szakmailag meg a hölgy szerepe arra redukálódik, hogy Jack Reacher telefonjait intézi, ami a férfi számára nyilván jelentősen költségcsökkentő tényező… A fineszes-nyomozós vonal egy fokkal szerencsésebb. Nem mintha a néző halálra izgulná magát, hogy ki a gyilkos, aztán a popcornos zacsiba esne az álla a megoldás hallatán, mert ahhoz a

FilmMagazin / 53

KRITIKA

TOM CRUISE NAGYON VIGYÁZOTT TERHES KOLLEGANŐJÉRE Nagyon hálás Tom Cruise-nak Rosamund Pike (Johnny English újratöltve, Büszkeség és balítélet, Halj meg máskor), amiért vigyázott rá a Jack Reacher című akciófilm forgatásán. A színésznő öthónapos terhesen készítette a filmet, és mindazt produkálta, amit a várandós nők ebben a stádiumban szoktak: gyakran rosszul volt, szédült, felfúvódott. Ez sok gondot okozott munka közben, különösen a mozgalmasabb jeleneteknél, autós üldözés közben, vagy amikor a színésznőt túszul ejtették. Más már régen kirúgatott volna a filmből, Tom viszont mindig nevetve segített, pedig az egyik producerként simán kereshetett volna másik színésznőt - meséli Rosamund. - Ragaszkodott hozzám, és mindent megtett, hogy kellemes legyen számomra a munka. Ezt igazán nem vártam volna tőle. A Jack Reacher forgatása nem csak a színésznőt lepte meg, hanem kisfiát is, aki öthónapos magzatként már érzékelte, mekkora felfordulás van körülötte. Solo tavasszal született meg, és Rosamund nem győz csodálkozni, hogy tapasztalatai ellenére milyen normális gyerek. - Szegény kisfiam azt gondolhatta a hasamban, hogy a világ nagyon barátságtalan hely, folyton lőnek meg robbantanak benne - mondja a színésznő. Aztán a megszületése után rájöhetett, hogy mégsem olyan szörnyű minden, és mindig boldog mosollyal nézelődik szerteszét. (UIP-Duna Film)

54 / FilmMagazin

JACK

REACHER

A MAGÁNYOS-HŐSÖSBOSSZÚÁLLÓS ÉS A FINESZES-NYOMOZÓS MŰVEK KÖZT IGYEKSZIK LAVÍROZNI, ÉS MIND A KETTŐT SZERENCSÉSEN EL IS HIBÁZZA. << rafináltnak aposztrofált történet tartalmaz néhány undok logikai bukfencet (nem kívánok spoilerezni, elvégre mégiscsak detektív-történetről van szó, mindenki nézze meg maga és próbálja meg összerakni az eseményeket), ráadásul a negatív szereplőket is túl korán nevesítik. Nyomozós szempontból tehát a film relatíve nézhető, kulcsfordulatai viszont rémesen sablonosak (megint csak nem akarok spoilerezni, de ajánlom összehasonlítani a Megdöbbentő Megoldást a Sherlock Holmes 2 – Árnyjáték párizsi merényletével.) Az első fél órában egyébként azt hittem, hogy vénségemre még sikerül egyszer nekem is meglepődnöm. Teljesen úgy indult az egész, mintha az alkotók kombinálni akarnák a mély és felkavaró morális kérdések feszegetését (megérdemli-e a halált a gyilkos, a gyilkos vagy az áldozatok jogai fontosabbak, stb.) az autós üldözéssel meg az ÜBRG-vel (Ütlek - Borulsz, Rúglak - Gurulsz). Nem

mintha életemben nem láttam volna még ilyen filmet, de a Tom Cruisezal tényleg nem. Ám ez a vonal nagyon hamar elsikkad. Bocs, gyerekek, sok lesz ez nektek, térjünk viszsza a normális kerékvágásba. Tom, vágd már szájon a ronda kopaszt a franciakulccsal, azt zabálni fogják. Egy dologgal viszont sikerült meglepni. Ezt azért merem ehelyt kifejteni, mert a trailerben is benne volt, tehát nagy meglepit nem fogok okozni. Jack Reacher ugyebár az egyik jelenetben vadul menekül a rendőrök elől (miközben maga is kerget valakit, ami aranyos, szívet melengetően egyéni húzás volt, aláírom). Egy buszmegállóba érve aztán kiugrik a kocsiból, és a tömeg azonnal elrejti, a néger tata még bézból sapkát is ad neki, hogy üldözői ne ismerjék meg. Most ezt akkor hogyan? Azt érteném, ha az ártatlan nézelődők mondjuk a másokkal elég nehezen összetéveszthető Dredd bírót bújtatnák az őt nyilvánvalóan igazságtalanul kergető egyenruhás-

ok elől. De most annak miért kéne örülnöm, hogy a lakosság egy számára tök ismeretlen, bőrkabátos bonvivánt elrejt csak azért, hogy a zsernyákokkal kibabráljon? Az illető lehetne akár vérszomjas baltás gyilkos vagy uniós pénzekben dagonyázó oligarcha is, legalábbis én nem láttam a Tom Cruise homlokára írva, hogy „Én vagyok a Jack Reacher és nekem van igazam”. Ok, a Frigyládában az arabok elrejtették a nácik elől az Indiana Jones-ot, aki egyáltalán nem mellesleg szétk-ta a nagy műgonddal megépített öntözőrendszerüket meg elütötte az egyik Ahmedet a kétségbeesetten szaladgáló falubeliek közül. De azért a Jack Reacher meg az Indiana Jones közt ne vonjunk már párhuzamot. (Még akkor se, ha én már másodszor teszem (: ) Két karakter van, akikre érdemes odafigyelni. Az egyik Zec, a már említett Félszemű Ujjatlan Ember, Werner Herzog alakításában, akiről a fene se gondolta volna, hogy enynyi spiritusz maradt benne, miután megcsinálta a Kovácsné által minden idők egyik legszenzációsabb dokumentumfilmjének kikiáltott Medvebarátot. Ha a Jack Reacher télleg egy ilyen Tom Cruise kaliberű faszi lenne, Herzog fél szemének első

pillantására sikoltozva szerteszéjjel elmenekülne még a kerületből is A másik aranyos figura a Robert Duvall alakította kretén fegyvermániás bácsi. Ő annyira jól sikerült, hogy a filmet nyugodtan megcsinálhatták volna akár fordítva is, pl. „A kretén fegyvermániás bácsi” címmel, ahol Jack Reacher az agg bosszúálló mellett harcoló komikus mellékszereplő lehetett volna. Jelen felállásban viszont Duvall karaktere nagyon furcsa időzítéssel jelenik meg a történetben, felbukkanása megtöri a „magányos hős” történetének ívét, és egyáltalán, teljesen kilóg az egész sztoriból. Attól még jópofa. A filmek zenéje általában a legutolsó, amire odafigyelek, pedig nem szép dolog ez tőlem, reneszánsz asszonytól. Csak azokat a melódiákat veszem észre, amit a zeneszerző annyira szívvel-lélekkel írt meg, hogy akár önállóan, a film nélkül is elmennek, vagy annyira rosszak, hogy elvonják a figyelmemet a képről. A Jack Reacher zenéjére azért figyeltem fel, mert hihetetlen jelentőséggel rezegnek a bombardonok és nagybőgők a legmélyebb regiszterekben az olyan átkötő jelentekben is, ahol aztán igazán nem lehet arra számítani, hogy a láncfűrészes állampolgár előugrik a

szekrényből, és ez szintén a „kell-e röhögnöm” kategóriába esik. A Jack Reacher legnagyobb problémája, hogy teljesen feledhető. Különböző és egyéb okok miatt ezt a cikket félre kellett tennem egy hétre, és mikor újra elővettem, hirtelen azt se tudtam, miről is kéne írnom, meg milyen benyomásaim voltak a filmről. Leginkább semmilyenek. Se zseniális története, se imádni való szereplői, se sziporkázó humora nincs igazán, akciójelenetei legfeljebb átlagosak. Egyszer meg lehet nézni, de erre javasolnám inkább a tévét, nem fog beletelni fél év, és garantáltan lesz egy Jack Reacher hónap, amikor az összes HBO öszszes időpontjában egyfolytában ez fog menni. Azért legalább nem kell külön fizetni.

60% Stáblista Rendező: Christopher McQuirre Főszereplők: Tom Cruise, Rosamund Pike, Robert Duvall Forgalmazó: UIP-Duna FIlm Hazai premier időpontja: 2013. január 3.

FilmMagazin / 55

KRITIKA

KÉNYSZER LESZÁLLÁS Denzel Washington ezúttal vodkásüveggel a kezében, heroinnal az orrában, és pilótaengedéllyel menti a saját lelki üdvét. Írta: Holhós Linda

56 / FilmMagazin

film megnézése után egyvalami biztos: soha ebben az életben nem vagyok hajlandó semmilyen tudtamódosító anyag függőjévé válni. Érzékeny téma igaz? A társadalom eddig is vegyes érzésekkel viseltetett az alkoholista és drogfüggő személyekkel szemben, jobbára szeretjük azt hinni hogy az ilyen problémákkal küzdő egyének mindegyike vesztes, szétcsúszott, akik képtelenek az életükben lezajló fontos történésekkel szemben felelősséget vállalni. Jelen történetünkben is ez a fő kérdés, egy kicsit más megközelítéssel. Főszereplőnk Whip Whitaker (Denzel Washington) pilóta, méghozzá utasszállító gépeken. Naponta több alkalommal vállal felelősséget nemcsak a saját, hanem több száz ismeretlen ember életéért is. És heroinista, aki a napi adagját előszeretettel öblíti le többliternyi alkohollal. Szokásos másnapos/aznapos állapotában felszáll az éppen aktuális gépére. Némi légköri zavar okozta turbulencia

után a repülési magasságba küzdi a gépet, majd…elalszik. Na igen. Nem szokványos, mondhatnánk, ráadásul arra ébred egy fémes csattanás után, hogy a gép orra egyenes irányt vesz a talaj felé. Az irányításnak lőttek, a hidraulikának annyi… Statisztikailag az esélye a gépnek a normális landolásra semmi, és ezt súlyozva a pilóta állapotával a képlet egyszerű is lenne: katasztrófa. Mégis a mi mámoros pilótánk ellenkezve a valószínűsíthető végeredménynyel, merész lépésre szánja el magát, és megfordítja a gépet. Fejjel lefelé siklórepülésre kényszeríti, majd 150 méter magasan visszafordítja, és a körülményekhez képest simán landol. A 102 utasból, és az 5 fős személyzetből összesen hatan vesztik életüket, és a média hősnek kiáltja ki Whipet. A toxikológiai vizsgálat azonban kimutatja, hogy alkoholt és drogot fogyasztott a repülés előtt, így megindul a vizsgálat… A film fő vonala nem a baleset körüli nyomozás, hanem egyetlen személy

harca saját démonai ellen. Whip nem hajlandó szembenézni saját gyengeségeivel, nem ismeri el a függőségét, és dühös. Mindenre, de leginkább saját magára. De persze ezzel sem hajlandó szembenézni. Ismeri a képességeit, tisztában van a szakmája iránti profizmusával, és minden más mellékes. A balesetet géphiba okozta, amit sikerül is bebizonyítani, így nem érti miért foglalkoznak a magánéltével. Elzárkózik, és ebből az állapotból semminek nem sikerül kizökkentenie. Még az éppen függőségéből kilábaló Nicolenak (Kelly Reilly) sem. Tipikusan olyan személy, akire figyelnének, aki nincs egyedül, és aki a nyilvánvaló tényezők ellenére sem hajlandó a józanság felé billenni. Aki meg van győződve arról, hogy a függősége tudatos döntés, amit egy szintén tudatos döntéssel bármikor elengedhet. Arról kapunk hű képet a filmen keresztül, hogy egy szenvedély hogyan vesz bennünket birtokba, anélkül hogy észrevennénk a tudatos,

A FORGATÓKÖNYV ÉS A RENDEZŐ A John Gatins forgatókönyvíró által megálmodott történet, a legjobb indulattal sem nevezhető fiatalnak. Gatins már 1999-ben játszott a téma megírásának a gondolatával, mikor szakértőként dolgozott egy katonai témájú filmben, jóval korábban mint ahogy ténylegesen bekövetkezett a 2009-es bravúros landolás a Hudson-folyón. A nyers, kezdetben 35 oldalas forgatókönyv 2007-re nőtte ki magát, amikor is a kezdeti stábhoz (Getins, Walter Parks producer és Laurie MacDonald producer) csatlakozott Robert Zemeckis is, mint rendező. „A legizgalmasabb az volt számomra, hogy ebben a történetben nincsenek jófiúk meg rosszfiúk, hanem mindenki a szürke valamilyen árnyalatát képviseli – nyilatkozta Zemeckis. – Az összes karakter sérült meg romlott valamilyen mértékben, és ez a történet hajtóereje. Az is érdekes, hogy a film feszültsége abból ered, hogy sosem tudjuk, mit fognak mondani a szereplők, miként reagálnak az adott helyzetre. Tehát nem olyan kiszámítható mederben csordogál a történet, mint amikor ketyegő pokolgéppel van dolgunk, vagy közeledik egy meteor, hogy elpusztítsa a Földet. Ritkán fordul elő olyan forgatókönyv, amely ennyire mély és összetett.”

FilmMagazin / 57

KRITIKA FEKETE FELÍCIA MÁSVÉLEMÉNYE DENZEL WAHINGTON 2009-ben Denzel Washington elolvasta a forgatókönyvet, és leszerződött a filmre. „Még mielőtt a stáb teljesen összeállt volna – emlékszik vissza John Gatins –, két órán át beszélgettem Denzellel. Azt mondta, ez pokolian veszélyes anyag, és közben az a jellegzetes denzeli vigyor ült az arcán. Örömmel nyugtáztam, hogy tetszik neki, amit írtam. Azt mondta: látom, hogy az összes légi balesetet feldolgoztad, és utánamentél, hogyan nézhetne ki a katasztrófa a mi filmünkben, de engem most a személyes sztorid érdekel – hogyan jutottál el idáig, és hol tartasz a saját függőséged dolgában. Denzelnek elképesztő tehetsége van ahhoz, hogy rátapintson a lényegre, és mindent kihúzzon az emberből.” Washington a minél mesteribb színészi munka eléréséért oktatót kért, hogy teljesen tisztán átlássa mi is egy pilóta feladata, illetve milyen nehézségekkel kell megküzdenie egy ennyire komplex, és embert próbáló foglalkozást végző egyénnek. „Szereztünk neki egy atlantai pilótát, és órákat gyakorolt szimulátorban is – emlékszik vissza Steve Starkey producer. – A végére annyira belejött, hogy a repülési jelenetekben teljesen hitelesen kommunikált az irányítótoronnyal meg a másodpilótával, és általában is rutinosan ügyködött a gépet vezetve.” KELLY REILLY A szintén függőséggel küszködő női főszereplőt Kelly Reilly (Sherlock Holmes) brit színésznő testesíti meg. „Kelly megtalálása erre a szerepre igazi hollywoodi sztori – árulja el Zemeckis. – Tudta, hogy színésznőt keresek, ő pedig éppen Texasban nyaralt. Csinált magáról egy demót, és elküldte a castingosok főnökének. Megnéztem, és azt mondtam: hűha, hívjátok be! Amint próbálni kezdett Denzellel, mindenki látta, milyen jól működik közöttük a kémia. Hagyományos próbafelvételt nem is kellett csinálnunk, mert Kelly azonnal magára öltötte Nicole alakját.” „A történet arról is szól, hogy néha szükségünk van olyan emberekre, akik változást hoznak az életünkben – fejtegeti a színésznő. –

58 / FilmMagazin

Nicole próbál megváltozni, de rabságban tartja a függősége. Whip jelenti számára a menekülést. Kiszakítja addigi világából, és segít neki abban, hogy gyógyítani kezdje magát. Elkezd csoportterápiára járni, ami támasz azoknak, akik a változás mellett döntöttek. Ahogy megpróbálja visszaszerezni a régi életét, igyekszik segíteni Whipnek is abban, hogy rendbe jöjjön, de a férfi túlságosan ragaszkodik a hazugságaihoz. Amikor Nicole állapota tovább javul, elkezd tükröt tartani a férfi elé.”A hitelesség kedvéért a színésznő segítségére Mitchell Riley graffitiművész sietett, aki megismertette a tű, a kanál, az eszközök használatával. „Elmesélte, milyen állapot függőnek lenni, és hogyan halad a gyógyulási folyamat – mondja a színésznő. – A dolog pszichológiája érdekelt, hogy megérthessem, hogyan tud valaki kiszabadulni a saját érzelmi börtönéből.” JOHN GOODMAN Whip, a pilóta barátját a számos kitüntetéssel és díjjal büszkélkedhető John Goodman alakítja. „Harling Whip bizalmasa, barátja, bulihaverja, és minden ellenkező látszat dacára legfőbb támasza is – mutatja be a karaktert Gatins.” „Alighanem ő a legveszélyesebb karakter a filmben, de a legőszintébb is – vélekedik Zemeckis. – Iszonyúan viccesnek találom, hogy Harling rendkívül vonzó karakter, legszívesebben egész nap őt néznénk, ugyanakkor Whip dílere, aki segít neki abban, hogy egyre mélyebbre süllyedjen. Ő a gonosz, mégis imádjuk.”

>> MESTERI

SZEREPLŐK, KOMOLY FORGATÓKÖNYV, REMEK KIVITELEZÉS, TEHÁT MINDEN ADOTT, AMI AZ IGÉNYES SZÓRAKOZÁSHOZ SZÜKSÉGES. << döntés, és függőség közti halvány határvonalat. Aki arra számít, hogy jelen történetünk izgalmas bírósági meghallgatások sora, vagy látványos légi felvételek tömege lesz, nos, az ne menjen el megnézni a filmet. A Kényszerleszállás egy vérbeli dráma, ami semmi mást nem tesz, mint meggyőződéses, és hitbéli kérdések özönét zúdítja a nézőre, erkölcsi konklúzióval, ami nem más: ahhoz hogy szabaddá válhassunk, néha mindent el kell veszítenünk. A folyamat fájdalmasságára, a tehetetlenségre építkezik. Az önbecsülés megcsorbulását hangsúlyozza, karöltve az örök költői kérdéssel: mennyire mélyre süllyedhet az ember? Mennyi hazugságot képes elviselni az egyén saját morális rendszere, mielőtt a bűntudat felülírna mindent? És ha ez megtörténik, a bűntudat mire fogja ösztönözni az illetőt? Józanságra, vagy még komolyabb függőségre? Meg lehet-e állítani ezt a folyamatot, vagy csak a halál lehet a törvényszerű vég? Bármelyik lehetőség is realizálódik, az odavezető út mindenesetben radikális.

Denzel Washington színészi teljesítményét eddig sem lehetett kétségbe vonni, és ez jelen filmünknél sincs másképp. Minden további nélkül elhiteti a nézővel a körülötte kialakult helyzet szélsőségességét, és teszi mindezt úgy, hogy néha még csak meg sem szólal. Csak néz. Olyan hiteles volt, hogy több alkalommal kedvem lett volna jól fejbe vágni, amikor a piásüveg után nyúl. Idegesítő volt, de valami nagyon. Olyan erősen szurkoltam neki, hogy majd görcsöt kapott a nyakizmom. El akartam hinni, hogy pusztán az akaratommal, majd a boldog befejezés felé fogom tudni terelni a történetet. Persze a történet alkotóinak merőben más elképzeléseik voltak a végkifejletről, ami miatt most mindegyik érintett kap tőlem egy morcos nézést. Nem kell könnyáztatta befejezéstől félni, de azért nem is kapjuk meg azt a „haj de boldog” lezárást, amiben végig reménykedünk. Természetesen erkölcsileg minden kerekké válik, minden szemszögből. Megkapjuk a vezeklést, az őszinteséget, a lemondást, és végül a győzelem mámoros érzését is, csak egy

kicsit máshogy. De az élet maga is ilyen, nem igaz? Meg amúgy is, ha tündérmesére vágytam volna, nem ezt a filmet kellett volna választanom… Szóval saját szubjektív, örök happyendre vágyó érzékeny lelkemen átlépve el kell ismernem, a film úgy tökéletes, ahogy van. A repülő zuhanása, a krízishelyzet, gyönyörűen lett kidolgozva, mind látványilag, mind érzelmileg. Megkapóan reális, és megerősítette bennem a meggyőződést: ha Isten azt akarta volna, hogy repüljünk, szárnyakat adott volna. A humor, a fricskák nem voltak túl zajosak, de kétségkívül jelen voltak, és tovább emelték a film generálta hangulatot. A Whip dílerét alakító John Goodman üde színfoltja volt a történetnek, az általa megformált karaktert egy szóval le lehet jellemezni: dilis. Hiába az ördög ügyvédje, könnyű szimpatizálni vele. A jelenetek alatt futó zenék viszont zseniálisan lettek összeválogatva… Összegezve: a film kitűnő dráma, annak minden jellemzőjével, megfűszerezve helyenként gúnnyal, poénokkal, és kendőzetlen őszinteséggel. Mesteri szereplők, komoly forgatókönyv, remek kivitelezés, tehát minden adott, ami az igényes szórakozáshoz szükséges.

70% Stáblista Rendező: Robert Zemeckis Főszereplők: Denzel Washington, Kelly Reilly, John Goodman Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. január 24.

FilmMagazin / 59

KRITIKA

A RAJTAÜTÉS Ha egy indonéz alkotást még valamikor 2009-ben Torontóban a közönség, majd utána a kritika is egyhangúan a filmtörténet egyik legjobb akciómozijának kiállt ki, arra érdemes lehet odafigyelni, hisz nem először fordulna elő, hogy a kistigrisek vidékéről érkezne új lendület a műfaj számára. A magyar közönségnek persze jó pár évet várni kellett, de végül csak megérkezett A rajtaütés a honi filmszínházakba. Írta: Paulkemp

étségtelen hogy álmodni sem lehetne jobb helyszínt egy pörgős, vérben fürdetett celluloid szalag felhasználására, mint Jakarta nyomornegyedének egyik tömbháza, ahová a város egyik legelvetemültebb drogbárója vette be magát számos verőlegényével. S szinte tálcán kínálja magát, hogy egy videójátékokat is megszégyenítő rendőrségi akció közben kapjunk bepillantást a távol-keleti harcművészet XXI. századába. Nehéz lenne kikerülni, hogy az alaptörténet a szintén mostanában debütáló Dredd-re hajaz, vagy az időrendet figyelembe véve a képregény adaptáció az indonéz harcmű-

60 / FilmMagazin

vész filmre. De ugyan így említhetnék Bruce Lee soha el nem készült Game of Death-jét, vagy akár a Fűrész sorozat torture-porn esztétikáját is. Mely sorok között zseniálisan bontakozik ki a „tetőlakosztályban” kamerái által omnipotenssé váló főgonosz és a kommandósok epikus csatája, s ez sokkal érdekesebbnek tűnik, mint hogy ilyen posztmodern kapaszkodókat keressünk. Viszont előtte még érdemes megemlíteni, hogy már a film születése is tartalmaz némi csodát, hiszen a kis wales-i faluból induló mozigeek, Gareth Evans indonéz felesége révén ismerkedik meg a mozi gerincét alkotó silat-tal (helyi harcművészeti

stílus), s fut vele szinte mesébe illő karriert, melyre szinte senki nem számított. A képlethez még hozzá adódik Iko Uwais (akivel Garteth már első filmjén, a Merantau-n is együtt dolgozik, mely a kemény vonalas harcművész filmek rajongóinak rögtön a szívébe lopta magát), aki egyértelműen a direktornak köszönhetően kerülhet majd be a színész-harcművészek szoborcsarnokában. De visszakanyarodva az ostrom filmek, az arcade-kultúra és a gore háromszögében ügyesen egyensúlyozó akcióra, rögtön szemet üthet, hogy a silat hogyan tölti be az egyébként szürke, kiüresedett hely-

A SILAT Közös neve az indonéz-szigetvilág őshonos harcművészetének. Sok történet ismert, de a legvalószínűbb, hogy eredetileg Java-szigetéről származik (a falu neve: Cimande, Chimande, Tjimande) de Szumátrán és Malajziában is közel azonos időben terjedt el. (Forrás: Wikipédia)

színeket, s hogyan képes adrenalin bombaként végig dübörögni a bő másfél órában. A stílus szinte filmvászonra teremtették, hiszen a kung -fu táncszerűségét a legbrutálisabb pusztítással házasítja, s hogy ez Gareth és Iko (illetve a koreográfusként és a főgonosz jobb kezeként hozzájuk csatlakozó Yayan Ruhian) keze munkája alatt mindez úgy kell életre, hogy még egy vak is kameráért kiáltana. S hogy ne csupán a puszta kéz domináljon, mondhatni szintről-szintre ügyesen dobálja a kések, a macheték és a különböző lőfegyverek nyújtotta „esztétikai élményt”. Ezek mellett egy igazi történet kibontása már nem is nagyon fér

bele a játékidőben, amit ebben az esetben talán meg is köszönhetünk mindenkinek, hiszen az épphogy csak elcsepegtetett klisé halmaz (terhes feleség, árulás, testvérdráma, melyek mellett kis jóindulattal akár még dramaturgiailag is kiállhatunk) pont megfelelő kontextusba helyezi a nézőt, hogy az a fő attrakcióra tudjon koncentrálni. Mely közben a színteret kihasználva, klausztrofób horror szekvenciákat megidézve és remekül eltalált minimáltechnoval fokozza a már magában is lenyűgöző élményt. Hogy a lassan szivárgó pletykák szerint a történet trilógiává bővül még jól is elsülhet, ha a folytatásban

nem próbálnak valami hátteret kerekíteni az egésznek, hanem tovább haladva e szikár, de egy pillanatra meg nem pihenő koregráfia mentén képesek lesznek valami meglepő új színt felmutatni (bár talán már akkor is elégedettek lehetünk ha pusztán másolják önmagukat, s kapunk egy újabb remek száz percet). Ez viszont a jövő kérdése, egyelőre legyen annyi elég, hogy valószínűleg már most megszületett az évtized akciófilmje.

90% Stáblista Rendező: Gareth Evans Főszereplők: Iko Uwais, Joe Taslim, Donny Alamsyah Forgalmazó: PARLUX Hazai premier időpontja: 2013. január 31.

FilmMagazin / 61

KRITIKA

DREDD Hosszú óráimba került annak a gondolatnak a megrágása, hogy konkrétan nyújt-e nekem annyi motivációt ez a film, hogy leüljek megnézni. Megéri-e egyáltalán a ráfordított időt, így 2013 első napján, de aztán úgy döntöttem hogy ha már majdnem sikerült a Jason X-el zárnom a múlt évet, akkor igazán lehetek annyira nagylelkű magammal szemben, hogy vacakolás helyett rögtön mélyvízbe dobom magam idén, és ahogy az már lenni szokott: jöjjön, aminek jönnie kell. És itt kérném meg a törvénymániás igazságosztó rajongóit, hogy hacsak nem szeretnének vérszemet kapni, ne olvassák tovább eme cikket, mert rugalmasság ide vagy oda, ez a remake nálam csúfosan leszerepelt. Írta: Holhós Linda

igyelembe véve a vegyes fogadtatást, illetve az előzetest magát, amúgy sem voltak nagy elvárásaim, és talán mégis... Ember volnék, ha minden igaz, és gyarló, és mint több alkalommal kifejtettem nem kenyerem az előre ítélkezés, ezért minden ellenérzésemet figyelmen kívül hagyva ültem le ma megnézni a mozit, hogy hátha bebizonyosodik: tévedni emberi... Ezzel szemben az egyetlen, ami

62 / FilmMagazin

bebizonyosodott: nem véletlenül folyt le kis hazánkban a film moziban való vetítése körüli huzavona. Én elhiszem, hogy az igazi ragaszkodásnak nincsenek elvárásai, plusz itt van ez a kis apróság, az összefüggés a feltétel nélküliség és a szeretet közt, és talán ezek az elméletek meg is állják a helyüket párkapcsolati kérdésekben, de hogy hanyatt esnek az első alkalommal, amikor a mozijegy megvásárlásáról

van szó, na az is biztos. Mert ha az ember, lássuk be, nem kevés pénzért beül egy moziba, akkor igenis minőségi szórakozást vár, nem pedig lapos történetet, és/vagy pocsék színészi játékot. Jelen filmünkben mindkettőt megtalálni, és az egyetlen ami a pozitív irányba tereli az élményt, az a látványvilág. Én szeretem a székhez szögezős megjelenítést, és hiszem hogy egy film akkor lehet eladható, ha az alkotók

>> HA

NEM MONDJÁK EL A FILM ELEJÉN, VAGY HA NEM TUDTAM VOLNA MÁR ALAPBÓL, HOGY A FILMÜNK A JÖVŐBEN JÁTSZÓDIK, HÁT AKKOR NEKEM EZ NEM IS VILÁGOSODIK KI A KÉPKOCKÁKON KERESZTÜL. << ezen a területen is igyekeznek kihozni a maximumot, de mindez csak akkor ér valamit, ha van mellette némi mondanivaló is. És ezzel beleszaladunk másik nagy kedvenc kérdésembe. Miért várok én mondanivalót egy sci-fi-től? Mert nagyon sokan azzal érvelnek az ilyen, vagy ehhez hasonló filmeknél, hogy: ez sci-fi, ugyan ne keress már ott is mélyenszántó gondolatokat! Nos, mélyenszántó gondolatokat nem, értelmességet azonban mindenképp várok az ilyen típusú filmektől is. Ahhoz hogy egy film felkeltse az érdeklődését a nézőnek, majd meg is tartsa azt, sok szempontnak kell eleget tennie, és ezek egyike a következetes, logikusan felépített főszál, aminek nem kell mindig rendkívülinek lennie (bár egy sc-fi esetében nem árt), de azért az hasznos, ha valamennyire egyedi, vagy a témája, vagy a látásmódja. Jelen filmünk látásmódja kimerül annyiban, hogy a kelet-európai világrész hétköznapiságát próbálja ötvözni egy közkedvelt képregény-

figura karakterével. Ha nem mondja el Dredd a film elején, vagy ha nem tudtam volna már alapból, hogy a filmünk a jövőben játszódik, hát akkor nekem ez nem is világosodik ki a képkockákon keresztül. Az alacsony költségvetés is pipás lett volna, ha nincs a film teletömve 3D-s képsorral. Ezt súlyozza, az amúgy minden szempontból tipikus, egyszerűen véghezvitt akciótéma: drogok és terjesztők. Na már most nekem mint mezei nézőnek, át kellett volna élnem a filmen keresztül, annak a kornak a sivárságát, és nyomorát, ehelyett azonban csak annyit éreztem, hogy egy minden tekintetben hétköznapi témát feszegető akciófilmet nézek, hatalmas gépágyúkkal, elszúrt természetű pszichopata főellenséggel, és egy kezdő bíróval, akinek egyetlen különlegessége női mivoltán kívül, hogy képes a gondolatokban olvasni. Mutáns. De ez is csak abból derül ki első körben, hogy megmagyarázzák. Odateszik, kész tényként, hogy tudj róla, ez nem ám amolyan egyszerű

jövő! Ez mutánsos jövő! Karl Urban lefittyedő ajkai inkább megmosolyogtattak, mint merengésre késztettek, és hát a régebben karizmatikus, és jelentőségteljes mondatok ("I am the law", "The negotiation is over"), most slamposnak, hiteltelennek hatottak. Külön kiemelném, hogy olyan zsákutcákba is belefutott a film, ami még a kilencvenes évek akciófilmjeinek is a büszkeségére vált volna. Példa: amikor Dredd-et meglövi a másik bíró, Ő pedig leül a csempézett fal mellé, és a bíró pedig be akarja fejezni a megkezdett feladatot, ki akarja végezni Dredd-et, aki

FilmMagazin / 63

KRITIKA

csak annyival védekezik, hogy "várj". Én nem vagyok nagy fegyverforgató bajnok, de kiindulva abból, hogy a cél Dredd megsemmisítése, hát holtbiztos, hogy magasról tettem volna arra, mit mond Dredd. Felemeltem volna a fegyvert, és lövök. Nem kezdek szónoklatba, hátha amíg én kényszeres szófosásban szenvedek odaér a felmentősereg, és lelőnek. Ahogy amúgy történt is a dolog. Ezen a jeleneten már csak a fejemet fogtam, és töredelmesen bevallom, csak röhögtem. Nem szeretem az olyan dialógusokat, amiknek se vége, se hossza, értelmük pedig még annyi se. De visszaka-

64 / FilmMagazin

nyarodva látványvilágra: azzal sok baj nincs. Eddig voltak gyorsítók a drogok közt, most a minél szemkápráztatóbb látnivaló miatt kitalálták a lassítót. Na, mondjuk akkor is majdnem röhögnöm kellett, amikor az egyik szöveges statiszta nagy komolyan elmagyarázza Dreddéknek, hogy ez az újfajta drog hatásában annyit tud, hogy lelassítja az időt. Ez még oké is lett volna, de muszáj volt odatenni, hogy 99%-kal? Jó hogy le nem pauzálja. Mint a Túl a sövényen c. mesében a mókus, amikor az energiaital megivása után elsétál a futó lézerfény vége előtt. Az ilyen asszociációk mellett nehéz komo-

lyan értelmezni egy ilyen sci-fit. Szóval bármerről vizsgálom is, megértem a film fogadtatását a nagyérdemű részéről, és bármennyire is igyekszem győzködni magam az ellenkezőjéről, azt kell mondjam, nem leszek rajongója ennek a filmnek. A Stallone-s Dreddet sem szerették a képregény rajongói, és meg merem kockáztatni, hogy tömegesen ezt sem fogják szeretni. Még szerencse, hogy minden évben tele a paletta remake-kel, így statisztikailag annak a valószínűsége, hogy halálom előtt legalább még egyszer látni fogom visszaköszönni a vászonról ezt a morcos szuperhőst, igen magasnak mondható.

45% Stáblista Rendező: Pete Travis Főszereplők: Karl Urban, Lena Headey, Olivia Thilrby Forgalmazó: PARLUX Hazai premier időpontja: 2013. január 10.

KRITIKA

PARANORMAN Másvilágot látott fiú története. Írta: - Mandula jabb zseniális alkotással rukkolt elő a klasszikus animációt kedvelő közönségnek Sam Fell, akinek munkásságát az Elvitte a víz (2006), vagy a Cincin lovag (2008) kapcsán már ismerhettük. Bár, ez utóbbi munkája műfajilag inkább Coreline és a titkos ajtó (2009), illetve A halott mennyaszszony című animációkra kacsingat. Technikáját tekintve ez is stoptrükk, vagy stop-motion animációval készült, ami vizuálisan a klasszikus animáció hangulatát hozza vissza. A stoptrükk lényege, hogy az elkészített makettel és bábokkal a jeleneteket képkockánként rögzítik. Ezek a fázisképek adják azt a 24 képkockát egy másodperc alatt, amelyet a néző már folyamatos mozgásnak érzékel. Rengeteg alkotó, animátor öszszehangolt munkája szükséges egy ilyen film létrehozásához. (A ParaNorman két éven át készült 320 művész részvételével). A közvetlen kapcsolat a művész és a bábuk között megőrzi az animáció lényegét, a lelket, így érzéseik hihetővé válnak. A 3D animációk soha nem tudják azt a látványvilágot nyújtani, amit egy bábokkal mozgatott alkotás. A ParaNorman Sam Fell harmadik alkotása, amely a két műfajt, - stoptrükk és a 3D - egyesíti.

A ParaNorman egy animációs thriller paródia, ahol a főszereplő látja a holtak szellemeit és beszélget velük. Ettől Norman Babcock más, mint a többiek, és ahogy ez lenni szokott, az átlag kis polgár elutasítja, kiközösíti és csúfolja. Mindezt abból az egyszerű okból kifolyólag, mert fél. Így Norman magányos, mert nem csak a kisváros, Vidámvölgy lakói, de családja is idegenkedve és szégyenkezve tekint rá. Az egyetlen rokona, akire számíthat, halott nagymamája. Éles kritikát ad a családról és lekiabál a mozivászonról: vajon ki a normális ember? Sugárzik a műből, hogy azért, mert nem értünk valamit, még el lehet fogadni és meg lehet ismerni, ha az előítéletinket eldobjuk. Hiszen Norman olyan dolgokat lát és érez, amelyektől mi rettegünk, de ahelyett, hogy tisztelnénk ezért, bolondnak, dilinyósnak csúfoljuk, hogy ne kelljen szembesülnünk azzal, menynyire félünk már a gondolatától is azoknak a szellemeknek, amelyekkel Norman a mindennapjait osztja meg. A rendkívül érzelmes, mégis abszurd történet főszereplője kiáll ezekért az emberekért és megmenti az átok sújtotta várost… A filmről elmondható, hogy a fekete humor legmélyebb bugyraiból szedte elő a

stopptrükk animáció, amelyben 3D-s színes nyomtatókat használtak, hogy cserélhető arcokat készítsenek. Egyedül a főszereplő számára nagyjából 8800 ábrázat készült, amely figyelembe véve, hogy a szemöldöke és a szája külön mozgatható, közel másfél millió arckifejezésre volt képes! Számoljuk hozzá azt az információt, hogy egy-egy arc cseréje 5-6 órát vett igénybe, a mintegy 45 tagot számláló stábnak. Norman haja 275 tüskéből állt, amelyre kecskeszőrből építették fel különleges frizuráját. A történetben szereplő fontosabb járműveknek működő lámpája, ajtaja, lengéscsillapítója és kormánya is volt. Azt a jelenetét a filmnek, amelyben nagybátyjával találkozik a mellékhelységben, egy éven keresztül vették fel!

80% Stáblista Rendező: Sam Fell, Chris Butler Eredeti hangok: Kodi SmithMcPhee, Anna Kendrick Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. január 10.

FilmMagazin / 65

KRITIKA

NAPOS OLDAL Úgy tűnik itt már senki sem normális. Vagyis az amerikai külvárost a sötétben lappangó titkok helyett mániákusok szállták meg, hogy hosszú évek után Hollywood újra össze tudjon hozni egy szerethető romantikus komédiát. Írta: Paulkemp

at (Bradley Cooper) dipoláris. Kényszergyógykezelése, amelyre egy tanár kollégája agyonveréséért volt szükség, bár mentségére szóljon, hogy rajta kapta a zuhany alatt az asszonnyal, éppen véget ért, s haza térve a szülőházba meg kell próbálnia újra felépítenie az életét. Melyet ő még mindig felesége mellett képzel el,

66 / FilmMagazin

távolsági végzés, félrelépés ide vagy oda. Ennek érdekében természetesen minden felé támasztott kívánalmának próbál megfelelni, fut és olvas (mely utóbbinak talán a filmtörténet egyik legviccesebb Hamingway értelmezését kapjuk), hogy még jobb párja lehessen világa idealizált nőjének. Tiffany (Jennifer Lawrence) özvegy és ribanc. Halott

férje árnyékából csak nagyon nehezen képes újra a fényre lépni, s az úton számos „lukvadász” leselkedik (akiket legalább annyira bátorít ő, mint amennyire akarják őt), melyet kendőzetlen őszinteségével magának nehezít tovább. Így talán érthető is hogy a szavak nélküli - akár terápiának is tekinthető - kifejezési forma felé fordul, s a táncban találja

meg a lehetőséget melyen keresztül újra önmaga lehet. Mindehhez adódik hozzá még egy amerikai-foci fanatikus apuka (Robert de Niro), egy anyuka, akinek a család kiszolgálása került a középpontba, egy megfakult házasságban élő barát vagy éppen nővér és a sárga házban megismert legjobb barát (Chris Tucker). S a rengeteg mániákus között kirajzolódik az utóbbi évek legszebb keserédesen elmesélt szerelemi története, mely lehet kicsit elfárad a végére, de úgy szögezi a széles vászon elé a nézőket, hogy az dicséretre méltó. Bár a Melinda és Melinda óta tudjuk, hogy ugyan az a történet komédia és dráma is lehet, az egész csupán interpretáció kérdése, mégis talán meglepő egy ilyen romkomon újra felfedezni ezt a kétélűséget. Hiszen a Pat szemszögéből végig követett kertvárosi románc végig követi hősünk hangulatváltozásait, s így építi fel komikus és tragikus szekvenciákkal ezt a könnyedén

szerethető „tündérmesét”, mely elsőre könnyen becsaphatja a gyanútlan nézőt, s hitethetik el akár, hogy mégsem az első pillanattól legkézenfekvőbb befejezés felé robogunk balett cipővel lábunkon, tojás labdával a kezünkben. Yardról-yardra haladva nyilvánvalóvá válik, hogy a vehemens és mindeddig roppant friss független filmes, David O. Russel világában végre teljesen felragyog a nap, és melegséggel tölti meg az eddig egymáson segíteni képtelen (gondoljunk akár a Gyagyás családra, akár a Spanking the Monkeyra), saját nyomorukban dagonyázó kisközösségek tagjainak mindennapjait. Az eddig semmibe mutató emberi kapcsolatok - a Warrior nyomdokain haladva, de azon már egyértelműen tovább lépve - fokozatosan megtelnek szeretettel, mely végül egyértelműen a klasszikus amerikai történetvezetésbe és annak szabályainak való megfelelésbe torkollik. Russel viszont még ezt is képes alapjaiban

felforgatni, hiszen a konvenciókkal szakító tartalom és realizmus egyértelműen kiemeli az alkotást az a romkomok tucatjaiból. Persze a húsbavágó valóságot, vagy a pszichológiai mételyek teljes kivesézését nem ettől a „tündérmesétől” kell várnunk, hiszen hiába minden a film utolsó harmada táncversenyével és fogadásával teljes mértékben a hoolywoodi közhelyek területére téved, s az addigi szövevényes-kanyargós út egy pillanat alatt kiegyenesedik, hogy a megkövetelt szabályok szerint érjen célterületre. Bár igazából Pat és Tiffany egymásra találása a felvezetés után megnyugtató, s akár kellő romantikus hajlammal még védhető is, hiszen ahogy már lassan tökéletesen azonosulunk hősünkkel - köszönhetően a kameravezetésnek és a sodró lendületű történetnek, melyet remekül fűszerez a kellő humorral megírt dialógusok sora, - talán nincs is más lehetőség, mint fejet hajtani a happy end előtt.

75% Stáblista Rendező: David O. Russel Főszereplők: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert De Niro Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2013. január 10.

FilmMagazin / 67

KRITIKA

A MESSZI DÉL VADJAI Mély mondanivaló, gyermeki látószög, elmúlás, és küzdés, egy filmbe zsúfolva. Kétségkívül tömény történet, ami mégis élvezhető, megindító és magával ragadó. Írta: Holhós Linda gy vagyok a rétegfilmekkel, vagy művészfilmekkel, hogy akkor szoktam őket megnézni, ha hascsikarást akarok kapni. Mert ebben a kategóriában is van két jól elszeparálható fajta. Az egyik a könnyebben emészthető típus, mint például a Trainspotting, vagy a Zongoratanárnő, és emellett megtalálható a nehezebben értelmezhető, és tényleg csak acélidegekkel, és lexikális tudással rendelkező nézőknek ajánlott másik alfaj, aminek részemről legjelesebb képviselője A forrás című film, amihez a bibliai ismereteken felül, még a metaforák értelmezésében is profinak kell lenned, amennyiben magadévá szeretnéd tenni a film mondanivalóját. Tehát ezeknél a filmeknél sosem az a kérdés, hogy fog-e jelentős mondanivalót tartalmazni, hanem az, hogy szubjektív nézői szempontból fog-e. Elég felkészültek vagyunk-e hozzá?

68 / FilmMagazin

Én szeretek merengeni, és ugyanúgy magával tud rántani, egy igényesebb, kevésbé jelentős alkotás is, amennyiben színvonalas, mint egy független, kisköltségvetésű opus. Megjegyzés: ez utóbbi kényes az ember hangulatára, szóval erősen javaslott olyan állapotban megnézni, ami elég nyitott ahhoz, hogy minden el tudjon jutni oda, ahová kell neki. És itt kezdődnek a problémák, legalábbis a saját szubjektív nézői képességeimmel kapcsolatosan. Mert egy hasonló témájú filmre, legalább két hét felkészülési időt kell szánnom, mivel hacsak úgy ripszropsz leülök megnézni, na abból kerekednek ki nálam a sírva vígadós esték. Jelen alkotásnál is hagytam érni magamban a gondolatot, így utólag visszatekintve, teljesen feleslegesen. Felsorolni is nehéz volna, hogy a film hány kategóriában jelöltetett, és győzött 2012-ben, mennyi

különböző filmfesztiválon (köztük a Cannes-i, és Sundance-i fesztiválokon is), bár ez a statisztika nekem sosem szokott mérvadó lenni. Jelen estünkben azonban nyugodtan kijelenthető: a sok kritikus nem tévedett! Történetünk röviden: adott egy közösség, nem is olyan távol az urbanizáció határától, és mégis nagyon messze. Ez a közösség a saját szabályai szerint éli mindennapjait, ami – számunkra, civilizációnktól teljesen elkényelmesedett (ha nagyon hatásvadász szeretnék lenni: eltunyult) emberek számára – barbár, és abszurd. Itt nincs gépesített összkomfortos lakás, se televízió, de még egy kósza újság sem. A társadalom perifériájára szorult csoport minden nap a túlélésért küzd, és ebben a szellemben nevelik a következő nemzedéket is. Történetünk epicentrumában egy 6 éves kislány Hushpuppy, és a nevelés

kérdésében súlyos kudarcot magának vallható édesapja áll. A főhős egyértelműen a kislány. Az ő gondolatai elevenednek meg előttünk, ezzel segítve bennünket, hogy el tudjuk fogadni az egyetlen általa ismert társadalom működését. Az már más kérdés, hogy ebben a társadalomban, annyit isznak, amennyit csak bírnak az egyének, illetve az is mellékes, hogy a nyomor, mint kifejezés, még csak meg sem közelíti azt az állapotot, amiben élnek. A történet végére, minden visszatetsző jellemző kisimul, és pont ez a szépsége a filmnek. Miközben szemtanúi vagyunk egy komoly esőzés beláthatatlan következményeinek, és nem értjük, hogy miért ragaszkodnak a végsőkig a mocsárban lakók ennyire egy darab földhöz (tényleg nincs miért ragaszkodni, ez nem egy túldramatizált kis „szúnyogcsípés”), addig megindul a történet fantazmagórikus vonala is. Óriástulkok olvadnak ki a jégsapkákból, és egyenesen Bathtub (a hely neve) felé veszik az irányt. A látványvilág, a rendezés, a kamerakezelés, mind csillagos ötös a filmben, akárcsak a zenei kompozíció. Nincs egy hatásvadász jelenet sem a filmben, és a kislányt alakító Quvenzhané Wallis, a színészi tehetség olyan magaslatait tárja fel, ami előtt – nincs mese –

emelni kell a kalapom. Eleinte én is idegenkedtem a megjelenített helyszíntől, nemes egyszerűséggel kirázott tőle a hideg. Pusztaság, koszos emberek, a csirkét meg csak odadobjuk belsőségestül egy kézzel összetákolt, grillezésre teljesen alkalmatlan rácsra. Mindenki iszik, és az iskolában ahelyett, hogy számtant oktatnának, kiképzést kapsz a túlélésből. Kellene ez nekem? Kizárt. Aztán jönnek a civilizált emberek, és kilakoltatják a népet egy hangárba. Minden tiszta, és fehér, van gyógyszer, ehető élelmiszer, ami nem mozog, amikor a villád hegyére döföd. És mégis idegen volt. Steril. Varázsát vesztett. Mintha minden olyan jellemzőt kivontak volna a képletből, ami emberré tesz bennünket. Nagyon megfogott az őstulkos metafora is, mint ahogy az is, hogy a film címe, nem a tulkokra, hanem a kis közösség lakóira utal. A vadak a kislány, és a családja. Szerintünk. És mi van, ha mi tévedünk? Ezek az emberek megtanultak alkalmazkodni a környezetükhöz, és elfogadni az univerzum, és a természet működését. Bátrak – ahogy Hushpuppy többször is megjegyzi. Nem menekülnek el a nehézségek elől, de elfogadják a véget, ha a Sors ezt akarja. És erről szól a film. A küzdésről. Az elvekről. Hogy az ott lakók, még a

QUVENZHANÉ WALLIS A fiatal (mindössze 9 éves) színésznő már számos díjat kapott a Messzi dél vadjai című filmért, ráadásul ő a valaha élt legfiatalabb Oscar-jelölt színész is. A nagy meglepetés az lenne, ha meg is kapná a díjat, ám ez nem valószínű. A szerepek mindenesetre meg fogják találni… legkisebbek is, hamar ráedződnek erre a létformára, és kitartanak az utolsó lélegzetükig, akárcsak az őstulkok, akik ha nem haltak volna ki a klímaváltozástól, akkor most bőszen csücsülnének a táplálkozási lánc csúcsán, mi pedig a bevásárlás és a csekkek feladása helyett, az életünkért aggódhatnánk.

85% Stáblista Rendező: Benh Zeitlin Főszereplők: Quvenzhané Wallis, Dwight Henry, Levy Easterly Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2013. január 10.

FilmMagazin / 69

SOROZAT

AMERICAN HORROR STORY: ASYLUM Amint az a lentiekből kiderül, az előző számban bemutatott 5. rész valóban vízválasztónak számít az Asylum történetében. Írta: Csernák Ákos THE ORIGINS OF MONSTROSITY A 6. rész a fordulatokban és akcióban bővelkedő előzmény után behúzta a féket, és egy reflektívebb epizód keretein belül magyarázatot ad sok őrültségre Briarcliff-en belül. Az Anne Frank-részekben nem láthattuk a jelen történéseit, ezúttal azonban egy névtelen telefonáló kihívja a hatóságokat Briarcliff-hez, ahol az imposztorok fellógatva várnak a rendőrökre. A telefonáló kiemeli, hogy csak az ő halálukért felelős. Akkor viszont ki ölte meg Leo-t, és ki tartja fogva Teresa-t a pincében? Ezek mellett az eredendő gonoszsággal is találkozunk: gyilkos kislányt hoznak Briarcliff-be, az anyja kétségbeesetten várja a választ: születhet-e valaki gyilkosnak?

70 / FilmMagazin

Finoman szólva felkavaró az, ami Lana és Thredson között történik a pincében. Megismerjük Thredson életének részleteit: az orvos a társadalomból eredezteti bűneit, és anyát keres magának. Lana hamar meg kell tanulja, hogy a szökési kísérletei helyett Thredson anyaigényeit kell kielégítenie, ha életben akar maradni. A monszinyor feladja a kórházba szállított Shelley-re az utolsó kenetet, s egyúttal véget vet a lány szenvedéseinek. A monszinyor tudja, a szörny Arden munkája. Párbeszédeikből kiderül, Arden azért veti alá kísérleteknek "az evolúció zsákutcáit," hogy létezésük kísérleti alanyokként némi értelmet nyerhessen. A monszinyor véget vetne a kísérleteknek, Arden fenyegetőzése azon-

ban jobb belátásra bírja. A kiiktatandó ellenség, aki a tudományos fejlődés és az egyházi méltóságok útjában áll: Jude. A monszinyor kirúgja Jude-ot, akit a nácivadász megbízott azzal, hogy ujjlenyomatot szerezzen Arden-től. Az említett paradigmaváltás nem csak az új ütemre vonatkozik, hanem az intézeti hierarchiára is: az ördög által megszállt Mary Eunice nővér félelmetes előrelátással taktikázik, hogy minden esemény a saját menetelését szolgálhassa. A gonoszsága eredetében megismerjük az ártatlan, sokat alázott Mary Eunice-t, akinek az ördög csak szívességet tett azzal, hogy megszállta, s nem hagyja többé alárendelődni. Mary Eunice további gyilkosságokra buz-

dítja a kislányt, meggyilkolja a nácivadászt, s Arden-t csatasorba állítja mint hű katonáját (máskülönben fény derül az orvos náci múltjára). Ahogy Mary Eunice nővér átveszi az irányítást, beteljesedni látszik az ördög munkája, és ezzel párhuzamosan a karaktert megformáló Lily Rabe is minimum felnő Jessica Lange-hez, és olyan briliánsan alakítja az ördögöt, amivel az Asylum egyik legkifinomultabb és legszórakoztatóbb résztvevőjévé válik. A következőkben a két karakter összecsapására számíthatunk: a nácivadász halála előtt még megsúgja Jude nővérnek, ki tette ezt vele. DARK COUSIN A halál angyalát (Frances Conroy, az első évad Moira-ja) idézik meg Briarcliff-ben, hogy felszabadítsa a lelkeket. Elmondása szerint a megszállt Mary Eunice is hívta őt, később pedig kiderül, hogy Jude már sokadjára imádkozott érte. Ezúttal a vérbefagyott nácivadász látványa kergeti a nővért az öngyilkosság felé. Mary Eunice szerencsére hagyott neki italt és pengét, Jude pedig szokásához híven a földig issza magát, mielőtt meggyőzi a halál angyalát: még valamit meg kell tennie,

mielőtt távozna az élők sorából. Jude-nak persze mindig van egy utolsó nagy tette, amit véghez kell vinnie. Ezúttal az, hogy megkeresse a elgázolt kislány szüleit, és bevallja nekik tettét. Vezeklése már ott elbukik, hogy gyávaságból álnéven jelentkezik be, de az sem segíti megtisztulását, hogy a halottnak hitt lány időközben fiatal nővé érett, s hazaállít, mondván, nehéz műszakja volt. Jude balesetből eredő hite Istenben valóban egy baleset volt hát. Mary Eunice a lassan elvérző Grace állapotát szeretné Arden-en leverni, aki viszont tagadja, hogy sterilizálta volna a lányt. A doktor, hogy jóhírét (?) védje, a saját gyógyszereivel egy-kettőre kikúrálja Grace -t. Kit felhívja Thredson-t, hogy az igazolja állapotát, s ekkor végre megérti: minden Thredson tervei szerint halad, hogy Kit végül csak villamosszékbe jusson. A srác megszökik a rendőrségről, hogy visszatérjen Briarcliff-be Grace-hez. Bármennyire is tetőpontnak szánták az epizódot a készítők, ezúttal nem jártak sikerrel, mert itt kezdett igazán túlzásnak hatni minden, ami Lana-val történik. Az angyal hozzá is ellátogat, de tőle is elutasítást kap. Thredson az erőszakoskodása

után megölné a nőt, amiért az csalódást okozott neki, de az altató injekciót Lana sikeresen döfi Bloddy Face-be, majd kimenekül a házból! Jómagam óriási szurkolás közepette, alig várva, hogy végre a jó győzedelmeskedjen, le lettem forrázva, mikor Lana egy olyan férfi - előítéletes és soviniszta, azaz tipikus Ryan Murphy-karakter - autójába száll be, aki előtte talált rá mással hempergő feleségére. Bár maga a jelenet erős és kellően beteg, a sofőr öngyilkossága és ezzel Lana autóbalesete már paródiába hajlik és szinte komolyan vehetetlen. Innen már csak egy lépés Briarcliff, ami már tényleg vicc az eddig is sokat szenvedett nőre nézve. A következő részekben már egy pozitív fordulatot várnék, amikor Kit és Lana felülkerekednek ezen az átkozott helyen. Bár Mary Eunice támogatásáról biztosítja Lana-t, de ez nála jobb esetben is Thredson visszahívását jelentheti. Lana tehát lekötözve, Jude nővér kiátkozottan és hitevesztetten, Grace pedig a halál angyala által elragadva: miután Kit megérkezik Briarcliff-be, az őr véletlenül a lányt lövi le, aki Jude-dal és Lana-val ellentétben már készen áll a távozásra.

FilmMagazin / 71

FILMKLASSZIKUS

SCHINDLER

LISTÁJA Kegyetlenül őszinte. Írta: Török Tamás

emmi sem szolgáltathat jobb alapot egy film számára, mint egy, a való életben is megtörtént esemény, s ezen események közül, a háború gyakorta kiemelkedik. Számos film dolgozta már fel a második világháború borzalmas eseményeit, azonban a Schindler listája messze kiemelkedik, még egy ilyen erős mezőnyből is. A második világháború elején járunk, Oskar Schindler üzletember és szerencsejátékos elkerül Lengyelországba, ahol észreveszi, hogy mennyi potenciális lehetőség van pénzének gyarapítására, majd nem sokkal később létrehozza a Deutsc-

72 / FilmMagazin

he Emailware Fabrik vállalatot, ahol a dolgozók többnyire zsidó vallásúakból áll. Az üzlet egyre inkább kezd beindulni, Schindlernek már-már annyi pénze van, hogy elkölteni se tudná. Ahogy nő a német megszállás Lengyelország felett, Schindler kezdi elveszíteni dolgozóit, és az ember először tényleg azt hinné, hogy csak emiatt aggódik az SSszel amúgy remek kapcsolatot ápoló üzletember, pedig sokkal többről volt szó… Schindler lőszer- és edéngyára menedékként szolgált a kilátástalan sorsú zsidóknak, emellett még a her direktor is szembement számos törvénnyel, csak azért, hogy megóv-

ja munkásait… A Schindler listája méltán van a legjobb filmek között számon tartva. Hogy őszinte legyek, nem is a film szó illik leginkább erre az alkotásra, ugyanis abban a két és fél órában, amíg folynak az események, olyan érzésünk lehet, mintha közvetlenül a múltba pillantanánk vissza. A Schindler listája megmerte húzni, hogy a film majdnem végig fekete-fehér árnyalatokban játszódik, ez is segít abban, hogy sokkal jobban azonosuljunk az 1930-as, 40 -es évek borongós, gyászos hangulatával. A film helyszínei, díszletei s minden egyes porcikája a hitelességet és a szomorú valóságot tükrözik.

IDÉZET A FILMBŐL: Aki egyetlen emberéletet megment, az a világot menti meg

Érezni lehet a zsidó gettóban élő emberek gondolatait, annak ellenére, hogy ők is csak idővel nyílnak meg, s először csak a színészek arckifejezéseire hagyatkozhatunk, amik viszont mindennél beszédesebbek. A film hitelessége a színészi játékra is egy az egyben átragadt. Egy ember pont egy olyan szereptől válik igazi színésszé, amit Liam Neeson nyújtott Oskar Schindlerként. Egy történelmi személyt -véleményem szerint- sokkalta nehezebb hitelesen visszaadni, mint egy kitalált karaktert, ugyanis nekem el kellet hinnem, hogy tényleg Oskar Schindlert látom a felvételen, s ez meg is történt. Liam Neeson remekül adta át Schindler jellemfejlődését, minden egyes szavából pontosan lehetett érezni, hogy egyre inkább ellene van a német terrornak. A ma már csak Voldemortként ismert Ralph Fiennes is tiszteletét tette a filmben, aki korrektül visszaadta az akkori náci vezetők jellemét. Engem az ilyen filmekben mindig az lep meg legjobban, hogy a legutolsó sarkon álló statiszta is mennyire passzol a környezetéséhez, és több órás elemzés után sem mondanám meg, hogy én itt színészeket látok játszani. Ilyen összhangot teremteni egy filmben, na ez, ami utánozhatatlan.

A Schindler listája talán attól lett ennyire hiteles és elképesztő, hogy kegyetlenül őszinte. Itt minden képmutatás vagy prűdség nélkül láthatjuk a holokauszt legmegrázóbb, máig mindenki fejébe vésődött jeleneteit. A szemünk előtt jön létre az első zsidó gettó, s épülnek fel az első haláltáborok is. Számos olyan jelenet van a filmben, aminek már csak a gondolata is megrázó. A táborokban kifulladásig dolgozó ártatlan zsidókat a német parancsnok szinte csak a hecc kedvéért elkezdi lelőni az erkélyéről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ekkor jön a képbe Oskar Schindler, aki ellentétet állít a náci diktatúrának és a reményt hozza el az emberek számára. Minden Oskar Schindlerhez hasonló ember megérdemelne minimum egy filmet hőstetteiért -igen, nyugodtan nevezem annak-, ugyanis ezek az emberek az ékes példái annak, hogy a legnagyobb embertelenség közepette és képes valaki emberként viselkedni. Rendkívűl megérintett az a jelenet, mikor a nyári hőségben, Oskar gondolt egyet és elkezdte slaggal lelocsólni a zsidó vonat vagonjait, csak hogy enyhítse a bent lévő emberek szenvedését, ahol kb. 50-60 fokos hőséget is érezhettek bőrükön.

Miután létrejött Auschwitz, s a zsidókat elkezdték szállítani oda, Oskar nem habozott tovább, elkezdte írni azt a bizonyos listát. A listán kicsivel több, mint ezer zsidó neve szerepelt, igényelvén, hogy nélkülözhetetlen munkaerők Oskar gyáránál, ezért szeretné, hogy ne szállítsák őket Auschwitzba, hanem maradhassanak a szolgálatában. Persze ez nem volt ilyen egyszerű... Oskar minden pénzét elköltötte, s a listán szereplő összes zsidót megvásárolta, csak hogy élhessenek. Az a lista volt Schindler bárkája, az a lista jelentetette az életet. A film lezárása csodálatos volt és azt hiszem mondhatom, hogy még soha nem hatódtam meg annyira filmen, mint a Schindler listáján. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon próbáljam-e meg leírni az utolsó képsorokat, de képtelen lennék szavakkal visszaadni őket. Oskar Schindler több, mint ezer zsidó életét mentette meg, és a film elkészültének idejében, 1992-ben ezeknek az embereknek közel hatezer leszármazottja volt. Őket nevezzük Schindler-zsidóknak. Miután a háború végetért, Oskar Schindlert háborús bőnüsnek nyílvánították, menekülnie kellett. A zsidó vallás a mai napig "igaz ember"-nek tekinti Oskar Schindlert. Az is volt.

FilmMagazin / 73

KÖV. HÓNAP

DIE HARD - DRÁGÁBB, MINT AZ ÉLETED Igazi New York-i zsaru: kopott, fáradt, de a humora és a bátorsága a legváratlanabb helyzetekben sem hagyja cserben. John McClane hadnagy (Bruce Willis) megtudja, hogy a fia, Jack (Jai Courtney) bajba került Moszkvában, és bár régóta nem beszélnek egymással, habozás nélkül a segítségére siet - és természetesen a küzdelem legközepében találja magát. McClane többnyire véletlenül keveredik a terroristák útjába, a fia viszont mindig tudja, mit csinál: és ő sem ijed meg könnyen. Két generáció együtt száll szembe a lehetetlennel: New Yorktól Moszkváig és tovább, egészen Csernobilig.

HITCHCOCK Ő volt az ijesztgetés mestere. Tudta, mitől félnek kortársai a legjobban, ravaszul adagolta a feszültséget, és végül mindig sikert aratott: Alfred Hitchcock (Anthony Hopkins) minden idők egyik legjobb rendezője volt, a hátborzongató filmek királya. De ember is volt: vonzották a nők, vágyott a szerelemre, hajlott az önzésre, és a filmkészítés majdnem olyan fontos volt számára, mint imádott felesége (Helen Mirren). Hitchcock élete egyik legnagyobb dobására készül. A Psycho-t, egy elhagyott motel, egy nem is olyan ártatlan szőke nő és egy őrült gyilkos történetét készül leforgatni. Mellette a felesége, előtte a korszak egyik legszebb színésznője (Jessica Biel), a közelben egy másik sztár, Janet Leight (Scarlett Johansson).

74 / FilmMagazin