2014április

A HARAG TÜZE I A BEAVATOTT I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. április

EHAVI KLASSZIKUS: HAIR

ÍME 2014 LEGJOBBAN VÁRT FILMJE

X-MEN AZ ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAI

+ A MARVEL LEGÚJABB FILMJEI TRANSZCENDENS I A HASONMÁS I RIO 2

KEDVES OLVASÓK! E

z a hónap az összeállítások jegyében telt, hiszen két grandiózus anyagot is készítettünk Nektek. Az egyik a Marvelfilmek múltjával, jelenével és jövőjével foglalkozik, hiszen bemutatjuk a Marvel cég történelmét, az eddigi képregényadaptációkat, leírjuk véleményünket az új Amerika kapitányáról, valamint előzetest közlünk az új X-Men filmről és A Galaxis őrzőiről.

A második összeállítást, amit Hayao Miyazaki mesternek szenteltünk, az Extra rovatban találhatjátok, mert nincs különösebb apropója a dolognak (hacsak az nem, hogy a rendező utolsó filmje, a The Wind Rises – remélhetőleg – nemsokára hozzánk is megérkezik), egyszerűen csak tisztelegni akartunk a valaha élt legnagyobb animekészítő előtt.

Egyébként még szerencse, hogy az Amerika kapitányát ebben a hónapban mutatták be, mert nélküle aztán komoly bajban lettünk volna, olyan gyér az ehavi felhozatal. Ráadásul az év első nagy csalódásával is gazdagabbak lettünk: igaz ugyan, hogy már a korai Transzcendens információk megjelenésekor kongatták néhány a vészharangot még a szerkesztőségen belül is, ennél

azért lényegesen többre / jobbra számítottak a szkeptikusok is. Reméljük Nolan az Interstellarral majd kiköszörüli a csorbát, ha már producerként nem tudta gatyába rázni egykori operatőrének rendezői bemutatkozását…

Ha április, akkor Trónok harca – immáron negyedik éve. A harmadik évad – bár szerettük – egy kicsit gyengébbre sikerült az elődeinél, reméljük sikerül visszatalálni a helyes útra. Egyébként mostanában jó dolog lehet HBO vezérigazgatónak lenni: nem elég, hogy rekordnézettséggel fejeződött be True Detective, máris robbant a Trónok harca. Így azért könnyű hátradőlni, és minőségi sorozatokat gyártani!

Filmklasszikus rovatunkba ezúttal Milos Forman Hair című alkotása került, amit vélhetőleg nem sok embernek kell bemutatni, éppen ezért nem is hagyományos értelemben vett ismertetőt készítettünk, sokkal inkább a mögöttes tartalmat, a mondanivalót elemezzük. Igazán különleges írás lett, érdemes elolvasni!

Következő hónapban pedig támadnak a blockbusterek, nem is tudjuk hirtelen, melyikre költsük megspórolt pénzünket…

CÍMLAPSZTORI: „A történet különös jellegzetessége, hogy a Sentinelek, azaz Őrszemek központi szerepet kapnak benne. Az Őrszemek olyan gyösz nagy robotok, melyek képesek érzékelni a mutánsokat, majd az érzékelt mutánsokat rafinált eszközökkel kinyírják, a túlélőket pedig internáló táborokba zárják.” >> 16.

KIEMELT KRITIKA: „Steve Rogers a jófiú, ez már réges rég kiderült, gondolom ezért is nem viseltettem irányába feltétlen odaadással. Az idealisták nem az eseteim. A Tél Katonájában azonban nincsenek űrlények, nincsenek más világból érkezettek vagy éppen szuperrobotok Első sorban ez tetszett az egész filmben.” >> 26.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. május 15.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

RIO 2 Irány a dzsungel, avagy mutassuk be az arapapagájok boldog házas életét a vadonban is! Írta: Veszják

A

2011-es Rio című film folytatásában Azúr és Csili, a kék arapapagájok boldogan élnek Rio de Janeiróban három fiókájukkal. Csili szerint a kicsiknek hasznára válna, ha belekóstolnának az igazi madáréletbe is, és jót tenne nekik egy családi kalandtúra az Amazonas vadonjában. Búcsút intenek kényelmes városi fészküknek, és útra kelnek. A városhoz szokott családfő nehezen boldogul a dzsungelben, ráadásul találkoznak Csili elveszettnek hitt apjával is. Eduardo örül, hogy ismét teljes a család, de kritikus szemmel figyeli esetlen vejét. Azúr próbál beilleszkedni, de aggódni kezd, hogy a vadon hívó szava miatt elveszítheti családját. S hogy a kilátások még sötétebbek legyenek, feltűnik régi ellenségük, Nigel, a bosszúszomjas kakadu is…

4 / FilmMagazin

A Rio alapötlete Carlos Saldanhától származott, aki korábban a Jégkorszak-filmekkel aratott nagy sikert. Szülővárosa, Rio, adta a keretet az élete nagy kalandjára induló, puhány papagáj történetéhez, melyet vérpezsdítő brazil ritmusok és modern popzene elegyével dobott fel. A látványos, szórakoztató családi mozi világszerte népszerű lett a mozikban és DVD-n is, így hamar elkészült a folytatás, melyben új kalandok közepette láthatjuk viszont az első részben megkedvelt karaktereket, és megismerkedhetünk néhány új figurával is.

Ezúttal nem a nagyvárosi dzsungelben, hanem igazi őserdőben kell helytállnia Azúrnak és Csilinek. Három fiókájuk van: a könyveket bújó Bia, a kalandvágyó Tiago, és a legidősebb, a vagány Carla, akinek

több térre lenne szüksége, hogy kibontakoztassa zenei tehetségét.

Csili elhatározza, hogy a gyerekeinek meg kell ismerkedniük az igazi madárléttel, ezért javasolja a túrát az Amazonashoz. Amikor Azúr mesél úti terveikről barátainak, Nico, Pedro és Luiz figyelmeztetik a vadonban rájuk leselkedő ezernyi veszélyre, de az örök optimista Rafael bátorítja őt, mondván: „boldog feleség egyenlő boldog élet”. Érkezésük után találkoznak a helybeliekkel, köztük Eduardóval, Csili szigorú elveket valló apjával, és Mimivel, Eduardo kedvesen szemtelen nővérével. És ott van az elbűvölő Roberto, a vadon élő madarak mintapéldánya, aki rendkívüli módon feszélyezi Azúrt. Időközben Nigel, az álnok kakadu bosszút forral Azúr ellen, s ebben segítőtársa is akad.

Gabi, a ravasz mérges béka ugyan méretre kicsi, de a szívében annál több a gonoszság.

Saldanha új története azon az ötleten alapul: mi van, ha mégsem Azúr és családja az utolsó kék arapapagájok a világon? Hogyan alakulnak akkor a családi viszonyok? A sztorit egyúttal vadonatúj környezetbe helyezte, a brazil őserdőbe. „Nagyon eltérő helyszínt képzeltem el, mint amit az előző részben felfedeztünk. Úgy gondoltam, ki kell szabadulnunk a városból.” A második

A film végén Ester Dean és B.o.B adja elő a „Rio, Rio” című dalt, mely a „Let Me Take You To Rio” (az első filmben elhangzó dal) új verziója.

filmnek nemcsak a története, hanem a zenei világa is az Amazonas vidékéhez kapcsolódik. „Szerettünk volna újfajta zenei ízeket, izgalmas ritmusokat megmutatni, s ha lehet, még nagyszabásúbb zenei világot nyújtani, mint az előző filmben.”

A Rio számos rajongója között van két sztárja, Anne Hathaway és Jesse Eisenberg is. „A Rio 2 nem egyszerűen folytatás, hanem teljesen más, mint az első film – mondja Eisenberg. – Szeretem Azúrt játszani, mert olyan mókás fickó.”

Azúr és családja Rióban él, megtapasztalva a városi élet komfortját.

Azúr éppoly háziasított madár, mint volt, de Csili úgy véli, a fiókáik túlságosan kezdenek hasonlítani az emberre, és talán sosem fogják megtanulni, hogyan kell madárnak lenni. „Csili a dzsungelben nőtt fel – mondja Anne Hathaway –, a gyerekek viszont Rióban, tehát sok emberi hatás éri őket. Zenét hallgatnak, tévéznek, palacsintát esznek. Csili nem rajong ezekért a dolgokért.”

Azúr viszont kedvét leli a modern élet nyújtotta kényelemben. „Ő határozottan a komfortzónájában él, viselkedése hasonlít az emberére” – mondja Eisenberg. Újra találkozhatunk Lindával, Azúr legjobb barátjával, aki immár a tudós Tulio felesége. Az új házasok felfedezik az Amazonas vidékét.

„Egy kék toll hullik eléjük – meséli Leslie Mann, aki Linda hangját adja.

– A férj felismeri, hogy ez bizony kék arapapagáj tolla. Ezért kerekednek fel, hogy megtalálják a madarakat.”

Amikor Csili értesül Lindáék felfedezéséről, úgy dönt, hogy családjának vállalnia kell a kockázatot és elindulni a vadon felé. „Az első filmben még arról volt szó, hogy Azúr és Csili fajuk utolsó példányai – mondja Hathaway –, ezúttal viszont kiderül, hogy ez mégsem így van, és talán élnek még valahol kék arapapagájok. Csili számára nagyon fontos, hogy kiderítse, kiket találhatnak az Amazonasnál. Teljesen lázba hozza, hogy élhetnek még rajtuk kívül mások is a fajukból.”

Miután a barátok is csatlakoztak hozzájuk, Azúr és családja nekivágnak az útnak, és számos emlékezetes pillanatban van részük. Saldanha egy mini útirajzot képzelt el, melynek során képek villannak fel a brazíliai tájról Riótól az Amazonasig, amint a család elhalad előttük. Aztán megérkeznek végállomásukra, és szembesülnek a dzsungel csodáival: mindenütt óriási fák, burjánzó növényzet, gazdag állatvilág és hatalmas folyók. Ezt a végtelen tájat sokkal nagyobb feladat visszaadni képben, mint az előző filmben a város képeit. „Meg akartuk ragadni az erdő elevenségét és harmóniáját” –

– mondja Saldanha. A rendező hatalmas, vad dzsungelt akart láttatni, érzékeltetve a hely nagyságát, ugyanakkor az intimitását is. Ráadásul az amazonasi erdő védett terület. „A madarak, amelyekkel találkozni fogunk, élnek és azért sikerült túlélniük, mert nincs kapcsolatuk az emberrel. Létrehoztunk egy elzárt madárfalut, mely a gigantikus Amazonas mikrokozmosza.”

A hely csodáinak életre keltéséhez a filmkészítők a Blue Sky Studios saját fejlesztésű renderelő szoftverét használták, melyet a kutató és fejlesztő csoportok alkottak több mint egy évtized munkájával. „Pusztán annak kitalálása óriási munka, hogyan hozzunk létre ilyen sok növényt, és nemcsak arról szól, hogy több számítógépet rakunk össze – magyarázza Bruce Anderson producer. – Ez technológiai változást igényel. Igen, mindig fejlesztünk újabb és erősebb számítógépeket, de a következő ugrás megtételéhez új innovációra van szükség a háromdimenziós megjelenítésre szolgáló szoftverben.”

A család, és különösen Azúr megrökönyödésére felfedezik, hogy az elveszett papagájcsapat vezetője éppen Csili apja, Eduardo. „Ő a főnök, aki szenvedélyesen szereti a családját, csakúgy, mint a hazáját és a menedékhelyet, melyet ő hozott létre a társainak” – mondja a hangját adó Andy Garcia.

Stáblista Rendező: Carlos Saldanha Eredeti hangok: Jesse Eisenberg, Anna Hathaway Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. április 10.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

TRANSZCENDENS Eredete: latin. Jelentése: érzékfeletti, természetfeletti, (a vallások és az idealista filozófia fogalmai szerint) a tapasztalható világon túli. Írta: Spike

D

r. Will Caster (Johnny Depp) elismert szaktekintély és tudós. A mesterséges intelligenciakutató legfőbb vágya, hogy egy olyan gépezetet alkosson meg, amely önálló tudattal és kollektív intelligenciával rendelkezik. A technológia áttörést, amely egyfajta revolúcióhoz vezethet, természetesen radikális csoportok ellenzik, és mindenben igyekeznek meggátolni a kutató célját, amely végül tragédiába torkollik. Caster önmagába vetett hite azonban mindennél erősebb, így támogató felesége, Evelyn (Rebecca Hall) és legjobb barátja, Max Waters (Paul Bettany) – akik szintén orvosi körökben munkálkodnak – hathatós segítségével és kooperációjával nagyon nehéz döntést hoznak meg: vállalkoznak a feladatra, hogy Will eggyé váljon a szerkezetével, amelynek hála megszületik egy eddig még sosem látott organiz-

6 / FilmMagazin

mus: a transzcendens lény. Caster célja, hogy megállíthatatlanul törjön előre a minél több tudás és hatalom felé, de vajon feltette-e magának a kérdést: milyen árat fizet mindezért?

Hol van a határ, ameddig elmehet?

Játszhat-e egy ember Istent, és joga van-e ahhoz, hogy egyenértékűvé váljon, avagy túlnőjön teremtőjén, miközben rabigába hajtja az emberiséget, amelyből ő is sarjadt, és amelynek ő is szerves részét képezte? Vajon megér számára ennyit a bosszú? Többek között ilyen és ehhez hasonlatos filozofikus kérdésekre próbál választ találni ez a rendkívül látványosnak ígérkező tudományos fantasztikum.

A Transzcendenst az eddig operatőrként tevékenykedő Wally Pfister rendezi, akinek ez lesz a rendezői bemutatkozása a nagyközönség előtt. A forgatókönyvet, minden film fundamentumát és talán legössze-

tettebb szegmensét pedig az a Jack Paglen jegyzi, akinek szintén ez az első ilyen megbízatása. Aggodalomra viszont semmi ok, hiszen 2012 júniusában csatlakozott a team-hez a briliáns kvalitású Christopher Nolan is, akivel Pfister már számos esetben dolgozott együtt korábban.

A duó már a kezdetektől fogva remekül kiegészítette egymást egészen napjainkig, így a páros igazán összeszokottnak mondhatja magát.

Olyan kritikai és bevételi sikereket abszolváltak együtt, mint a 2000-es Mementó, A sötét lovag-trilógia, a 2006-os Tökéletes trükk vagy a 2010-es Eredet, amelyért ráadásul Pfister megkapta a Legjobb operatőrnek kijáró rangos honoráriumot az Akadémiától. A projektet támogatja még Nolan felesége, Emma Thomas is, aki férjével együttműködve a produceri teendőket ellátó tagok csoportját erősíti.

Wally Pfister nem tervezi a visszatérést az operatőri szakmához, jelenleg második filmjének alapanyagát kutatja.

Johnny Depp 2012 októberében szerződött le az alkotás főszerepére, nem kis összegért, hiszen napjaink egyik legfoglalkoztatottabb művésze nem kevesebb, mint 20 millió dolláros gázsiért írt alá, amely durván 15%-a a film bruttó gyártási költségeinek. Pfister tárgyalásokat folytatott Noomi Rapace svéd származású színésznővel a női főszerepet illetően, találkozott James McAvoy ír, valamint Tobey Maguire amerikai származású színészekkel is a férfi mellékszereplők helyét illetően, de fontos szerepet szánt volna a remek vénával megáldott Christoph Waltznak is. 2013 márciusában azonban felcserélődött a kezdetben prognosztizált művészpaletta. Az angol származású Rebecca Hall örökölte meg a női főszerepet, míg a többi filmbéli alteregót olyan művészek kapták, mint az angol Paul Bettany, Kate Mara, az Oscar-díjas Morgan

MIT VÁRTUNK A FILMTŐL? Hogy mögöttes tartalmi mondanivalóval, rendezői üzenettel, valamint elénk görbe tükröt tartó koncepciójával együtt is fogyasztható, befogadható legyen, és egzaktabb módon ne csak egy szűk rétegnek nyújtson kellő kikapcsolódást, hanem minden stílust kedvelő rajongónak is. Pfister nagyon konzekvensen és semmit sem bízva a véletlenre olyan impozáns nevekkel felvértezve vág neki rendezői bemutatkozásának, amely már garancia lehet a sikerre. Négy fő dolog van itt, amelyek intenzíven előtérbe kerülnek. Hogyan sikerül Pfister direktori konferansziéja, aki olyan, a szakmában elismert géniusztól tanulta a filmkészítés trükkjeit, mint Nolan.

Másodszor, fel tud-e nőni a saját maga által magasra tett kezdő mércéhez, és igyekszik nem belegabalyodni majd a végén belebukni paradox módon a kellő mélységű és a megértéséhez érett elmét kívánó alkotásához. Harmadízben vajon a kivételes színész, sokunk cinikus, agilis, félelmet nem ismerő, rumtól illuminált állapotban lévő, mégis szerethető Sparrow kapitánya képes-e kibújni a skatulyaszerepből, és a számos középszerű produkció után végre bebizonyítja-e ezt egy olyan játékkal és alteregó magára öntésével, amely miatt rokonszenvezünk szinte már a kezdetektől a világhíres amerikai művésszel. Végezetül, hogy a projektbe fektetett munka, idő és pénz meghálálja-e magát, valamint a harmonikus, megfeszített és elkötelezett együttműködés valóban megérleli-e a gyümölcsét, és nem gyarapítja a Transzcendens is a kommersz, gyorsan felejthető produkciók garmadáját. A 36. oldalra lapozva kiderül.

Freeman, vagy az ír Cillian Murphy.

A film hivatalos forgatása 2013 júniusában kezdődött és összesen egy 62 napos időintervallumot ölelt fel.

A jól kitaposott ösvényen haladva Pfister úgy döntött, hogy jelen mozit is anamorfikus szélesvásznú formában, 35mm-es eljárással filmezi majd, amely a leggyakrabban használt mozgóképes technika. A mozi, mire eljut a befejező procedúrához, az ún. digital intermediate nevezetű, a kép színeit és tulajdonságait manipuláló eljáráshoz, még keresztülmegy egy szokásos fotokémia folyamaton is. Természetesen a kor elvárásaihoz mérten 4K felbontásban is élvezhető lesz a film minden egyes

képkockája, hiszen Pfister a Full HD utódjának tartott, annak többszörös pixelteljesítményére képes képmegjelenítési technológiával is rögzítette alkotását, amely eljárás magával vonja, hogy a végső változat IMAX mozikban is megtekinthető legyen (Kínában így kerül forgalmazásba).

Stáblista Rendező: Wally Pfister Főszereplők: Johnny Depp, Rebecca Hall, Paul Bettany Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2014. április 17.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

I

dén a megszokottnál is több Marvel-képregényből készült adaptáció kerül a mozikba, emiatt úgy döntöttünk, egy nagyobb összeállítást szentelünk a témának. Azonban nemcsak az eljövendő filmekkel foglalkozunk, hanem egy kicsit a múltba is révedünk: bemutatjuk a Marvel történelmét a kezdetektől napjainkig, valamint arra is fény derül, hogy hogyan lepték el a nagyvásznat a Marvel-filmek. A közelgő Pókember-filmről most sajnos nem esik szó, de jövő havi számunkban kiemelt részletességgel fogunk foglalkozni vele (akit pedig a készítésének a kulisszatitkai érdekelnek, bátran lapozza fel a tavaly szeptemberi FilmMagazint melyben egy 4 oldalas háttércikket olvashat róla). Összeállításunkhoz jó szórakozást kívánunk!

EGY KIS MARVEL TÖRTÉNELEM „A harmincas évek végén a stábhoz csatlakozott Joe Simon és ő lett a cég első igazi szerkesztője. Simon író és rajzoló is volt egyben. Jack Kirby-vel közösen alkották meg az első amerikai, erősen a patriotizmus eszméit hirdető szuperhőst: Amerika Kapitányt. A Kapitány 1941 márciusán látott napvilágot, az embereknek persze bejött: nem véletlen az, hogy e hónapban már a második mozifilmjét láthatjuk.” >> 10

MARVEL KÉPREGÉNYEK A VÁSZNON „Az igazi képregényfilmes hullámot sokak szerint Bryan Singer indította el 2000-ben az X-Men: A kívülállókkal, de felhívnám az olvasók figyelmét arra, hogy 1998-ban már Penge is tiszteletét tette a mozivásznon, amely már sokkal igényesebb, jobban elkészített alkotás volt, mint az elődök. Bár kétségkívül az igazi löket Singer-től jött. Az X-Men sikere volt az, amely beizzította a hollywoodi fejeseket.” >> 12.

X-MEN: AZ ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAI „A történet különös jellegzetessége, hogy a Sentinelek, azaz Őrszemek központi szerepet kapnak benne. Az Őrszemek olyan gyösz nagy robotok, melyek képesek érzékelni a mutánsokat, majd az érzékelt mutánsokat rafinált eszközökkel kinyírják, a túlélőket pedig internáló táborokba zárják. Állítólag a 2006-os folytatásban (az Ellenállás végében) lehetett is őket látni néhány rövidke pillanatra…” >> 16.

A GALAXIS ŐRZŐI „Az a tény, hogy Kevin Feige és csapata beválasztotta a repertoárjukba a Guardians of the Galaxy csapatát a Bosszú Angyalain kívül azt jelenti, hogy megnyitották a kozmosz kapuit.

Míg eddig a Marvel-filmek főként a Földön játszódtak (vagy Asgardon), addig mostantól számíthatunk arra, hogy hébe-hóba kirándulást teszünk a kozmosz, a világuniverzum egyéb, eddig még be nem járt területeire is.” >> 22.

AMERIKA KAPITÁNY - A TÉL KATONÁJA „Amerika Kapitány sosem volt a kedvenc Boszszúállóm. Nekem már a saját filmjében is nagyon amerikai volt, ha értjük, mire gondolok…

Persze tudom, ő ilyen, de nekem nem volt szimpatikus a már-már naivnak tűnő szuperhős. A sztorija bejött, de a tanulság kicsit elcsépelt volt.

A Bosszúállókban már szimpatikusabb lett, a Tél Katonájában pedig sikerült elérniük, hogy végképp megkedveljem.” >> 26.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

EGY KIS MARVEL TÖRTÉNELEM Egy olyan régóta működő és rég a helyzet magaslatán álló kiadóról, mint amilyen a Marvel, nehéz igazán átfogó és mégis relatíve rövid terjedelmű háttértörténetet írni. Azért próbálkozni szabad. Írta: Sanya08

A

kik a kilencvenes években élték fiatalkorukat még elevenen emlékezhetnek arra, hogy az újságárusok tucat számra kínálták a jobbnál-jobb címeket: A csodálatos Pókember, X-Men, Marvel Extra, stb. A helyzet ugyan nem mindig volt azóta ilyen rózsás, de ha ma bemegyek egy újságoshoz, újra gyereknek érzem magam. Minden visszaállt a régi kerékvágásba, a gyerkőcöknek ott az esély, hogy önerőből legyenek képregényőrültek ahelyett, hogy a szuperhősfilmeket látva nézzenek utána egy s másnak.

Mert képregényt olvasni igenis szenzációs tud lenni, a Marvel pedig iga-

10 / FilmMagazin

zán érti a dolgát. Mondom ezt úgy, hogy nagyon nem akarok nyalni ott lent, akármennyire is így hangzik.

Menjünk vissza kicsit az időben és nézzük meg, mégis honnét indultak embereink. A kiadó, melyet ma leginkább Stan Lee nevével azonosítanak (nem véletlen: majd’ minden Marvel-filmben feltűnik egy villanásnyira) 1939-ben indult el, amikor is Martin Goodman a később Marvel Comics néven ismert kiadót útnak indította (ekkor még Timely Publications-nek hívták magukat, később váltottak). Első kiadványuk szerepeltetett egy Human Torch nevű android szuperhőst, valamint a töb-

bek által ismert Namort, azaz Torpedót (vele a hazai képregény olvasók anno a Csodálatos Pókember egyik számában találkozhattak először). A siker hatalmas volt, az alkotók büszkeségükben órákig verhették a mellkasukat mikor megtudták, hogy közel 900 000 példányt adtak el. Ezt a példányszámot úgy tessenek elképzelni, hogy benne van a másodnyomás és a következő havi kiadás. Az üzlet hamar beindult; az embereknek kellett a képregény, szükségük volt arra, hogy kicsit ki legyenek szakítva a szürke hétköznapokból. És a Marvel-vonat megállíthatatlanul száguldott…

Sokáig tervbe volt véve egy Fekete Özvegy film is, de Scarlett Johansson terhessége még az Ultron korában játszott szerepét is veszélyezteti.

A harmincas évek végén a stábhoz csatlakozott Joe Simon és ő lett a cég első igazi szerkesztője. Simon író és rajzoló is volt egyben. Jack Kirby-vel közösen alkották meg az első amerikai, erősen a patriotizmus eszméit hirdető szuperhőst: Amerika Kapitányt. A Kapitány 1941 márciusán látott napvilágot, az embereknek persze bejött: nem véletlen az, hogy e hónapban már a második mozifilmjét láthatjuk a mozikban. És a Marvel-vonat megállíthatatlanul száguldott…

Ugorjunk egy nagyot a hatvanas évekbe. A hatvanas években sok minden megváltozott (nem a siker: az nyilván töretlen). Egyrészt színre lépett Stan Lee és vele együtt egy rakás új szuperhős. Megszületett a Marvel első szuperhőscsapata rögtön egy család képében (kitalálhatjátok: ez volt a Fantasztikus Négyes). Ezzel megkezdődött az a korszak, melyet ma úgy hívunk, hogy a Marvel Aranykora. Lee ellenezte azt az elképzelést, miszerint a képregény csak és kizárólag gyerekműfaj: új színt hozott a képregény iparba azzal, hogy az általa írt történetek abszolút élvezhetőnek bizonyultak a felnőttek számára is. A másik az, hogy hősei tökéletes ellentétei voltak az addigi makulátlan hőstípusnak. Több dimenziós karakterei azért is olyan érdekesek és izgalmasak még ma is, mert bizony távol állnak a tökéletesség fogalomkörétől. A hősei olykor lúzerek, balfékek, de mindenképpen furák: hi-

báznak és emberként viselkednek.

Lakbért kell fizetniük, családot kell összetartani, és egyebek. Ezek a hibák azonban csak közelebb hozzák őket az olvasóhoz, könnyebbé teszik az azonosulást. Ebben az Aranykorban született a legtöbb ma is ismert és imádott szuperhős. Ekkor jött be a köztudatba Hulk, Pókember, Thor, Vasember, az X-Men, Fenegyerek, Ezüst Utazó, és akkor a legendás gonosztevőkről nem is esett szó. Galactus, Fátum doktor, Zöld Manó… A lista még hosszasan mehetne tovább.

Fontos megjegyezni, hogy a DCvel ellentétben a Marvel sokkal inkább érzékenyebb volt az aktuálpolitikai történésekre, amiket aztán rendre tükröztek is a képregényeikben. Míg Superman-nél például teljesen semmisnek vették a kommunizmust, addig Hank Pym életére kommunisták törtek, stb. Ugyanez a helyzet a társadalmat érintő egyéb problémákkal is. A United States Department of Health, Education and Welfare megkérte Stan Lee-t, hogy írjon olyan történetet, amely foglalkozik a kábítószer fogyasztással és amely azt rossz színben tünteti fel. Lee ekkor írta meg az egyik leghíresebb Pókember-sztorit (amelyben Harry küzdelmét mutatja be a drogokkal). A CCA (Comics Code Authority) ugyan nem mondta rá az áment (mondván, hogy ha szerepelnek benne kábítószerek, akkor az automatikusan káros), de az engedélyük nélkül is kiadták.

1978-ban Jim Shooter ült bele a főszerkesztői székbe. Shooter irányítása alatt született meg Chris Claremont és John Byrne X-Menje, Frank Miller Fenegyereke. A szekér gurult és gurult egészen addig, amíg ’92-ben a Marvelt otthagyta Todd McFarlane, Jim Lee, Rob Liefeld, Marc Silvestri, Erik Larsen, Jim Valentino, hogy aztán közösen megalkossák az Image Comics-ot. Ez a kis zökkenő azonban nem törte le a Marvelt hosszú távon. A legtöbb címük még ma is megy (igaz ugyan, hogy kicsit összekutyultak bizonyos dolgokat és már lassan el se lehet igazodni azon, hogy ki melyik sorozatban szerepel), a mozifilmek gyártásával pedig újabb olvasókat nyernek meg maguk mellé. A pár éve elindított Marvel Now keretében újraindították a leghíresebb sorozataikat. Az emberek továbbra is kíváncsiak arra, hogy mi történik Pókemberrel, az X-ekkel vagy a Bosszú Angyalaival, legalábbis a mutatók ezt mondják. És nagy a valószínűsége annak, hogy ezek után is érdekelni fogja őket. És a Marvel-vonat még sokáig fog száguldani…

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

MARVEL KÉPREGÉ A Marvel beizzítása után nem kellett túl sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a mozgókép kivegye a haszonból a maga részét is. Három évvel az első megjelenés után a Joe Simon és Jack Kirby által jegyzett Amerika Kapitány filmre kívánkozott: az Elmer Clifton és John English nevével fémjelzett sorozat Dick Purcellel a címszerepben készült el. A Republic által gyártott széria ugyan sokak szerint nem sok mindenben közösködött az eredeti képregényekkel, de annyit azért elért, hogy jobbnak bélyegezzék mind a korabeli Batman, illetve The Masked Marvel című daraboknál. Írta: Sanya08

Howard, a kacsa

E

zután negyvenkét évnyi hiátust követően George Lucas gondolta úgy, hogy megéri befektetni a Howard, a kacsa című képregényadaptációba, mely talán az akkori nyolc év alattiaknak lehet, hogy okozott valamiféle örömöt, de a Lea Thompsonnal smároló kacsa sokaknál kivágta a biztosítékot. A film annak rendje és módja szerint jókorát hasalt a mozipénztáraknál.

Ezzel a direktor Willard Huyck a második buktáját falta be (A legjobb védekezés volt az első), a karrierje véget is ért rendezőként. Az sem tett túl jót a film hírének, hogy besöpört összesen hét Arany Málna-jelölést.

12 / FilmMagazin

A fentiekből kitűnik az, hogy ekkor még nagyon gyerekcipőben járt ez a képregényfilmesdi. A alkotók nem igazán tudták hol megfogni a dolgot: a komolyan vehetőség látta kárát.

Másik nagy problémát jelentette az, hogy ekkor – hiába ütött be a Star Wars-szal együtt a látványos és bombasztikus speciális effektek korszaka – nem állt a stúdiók rendelkezésére az a pénzmennyiség, amelynek segítségével megvalósíthatták volna a kiszemelt sztorikat. Elég csak egy pillantást vetni az 1977 és 1979 között futó The Amazing Spider-Man-re, amelyben Nicholas Hammond játszotta a bogaras fal-

mászó szuperhőst. Lássuk be: nem az számít a definitív mozgóképes, élőszereplős Pókembernek. Ezek a filmek sokkal inkább a B-kategóriás mozik táborát bővítették. Az a tény, hogy 1990-ben Albert Pyun rendezett egy Amerika Kapitány-filmet eléggé sokatmondó. Nem feltétlen számít az ilyen abszolút mérvadónak, de beszédes a film IMDB pontszáma: 3.2. De ugyanebbe a kategóriába sorolhatjuk a Roger Corman égisze alatt elkészült Fantasztikus Négyest (1994), ami béna trükkjeivel és még bénább színészi alakításaival ma is heves röhögést idéz elő a filmnézőknél. Egyes vélemények

Kering a neten egy fake (?) lista a Marve filmterveiről 2021-ig bezárólag. Az alapján igaz a hír, Robert Downey Jr. nem vállal több Vasember filmet.

NYEK A VÁSZNON Pókember

Penge

X-Men: A kívülállók szerint azonban még így is sokkal jobb, mint a Tim Story-féle Fantasztikus Négyes. Ezt a vitát mindenki döntse el magában, az biztos azonban, hogy a téma definitív adaptációja még nem született meg.

Az igazi képregényfilmes hullámot sokak szerint Bryan Singer indította el 2000-ben az X-Men: A kívülállókkal, de felhívnám az olvasók figyelmét arra, hogy 1998-ban már Penge is tiszteletét tette a mozivásznon, amely már sokkal igényesebb, jobban elkészített alkotás volt, mint az elődök. Bár kétségkívül az igazi löket Singer-től jött. Az X-Men sikere volt az, amely beizzította a holly-

woodi fejeseket. Singer a filmjével bebizonyította, hogy ha megfelelő igénnyel nyúl valaki az matériához, akkor arany lehet a végeredmény.

Az X-Men ugyan nem minden pontban követte hűen az eredeti képregényt, ámbár hangvételében és témájában sikeresen idézte meg Claremont alkotásait Arról nem is beszélve, hogy Hugh Jackman azóta a legnagyobb sztárok egyike. Arról mondjuk lehet vitázni, hogy mennyire tett jót az, hogy Farkast (azaz Rozsomákot) ennyire előtérbe helyezték minden X-Men filmben…

Singer után belépett a sorba Sam Raimi (Gonosz halott-trilógia), aki a

szuperhős-témában már készített egy dolgozatot Liam Neeson-nel a főszerepben (ez volt a Darkman). Az ő Pókembere csak megerősítette a stúdiófőnököket abban, hogy érdemes befektetni egy ilyen produkcióba. Érdekesség, hogy James Cameron már a kilencvenes években szerette volna filmre vinni a hálószövő kalandjait. Ezek a filmek azóta franchise-szá nőtték ki magukat (a Penge is trilógiává bővült), míg más címekkel inkább csak bajlódnak a filmesek. A szintén Marveles Megtorló például már három feldolgozást is megért, de egyiket se tartották annyira jónak, egyik se hozott annyit

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR A PHASE 1 FILMJEI

A PHASE 2 FILMJEI

Vasember

A hihetetlen Hulk Vasember 3

Vasember 2

Thor: Sötét világ

Thor

Amerika Kapitány: A Tél Katonája

Amerika Kapitány: Az első Bosszúálló A Galaxis Őrzői

Bosszúállók

14 / FilmMagazin

Bosszúállók 2: Ultron kora

MIT HOZ A PHASE 3?

Sok mindent még nem tudunk a Harmadik Fázisról azon kívül, hogy az Ant-Man rántja be a motort 2015. július 15-én, majd az Amerika Kapitány 3 rajtol 2016. május 6-án. Valamint 2016. július 8-án és 2017. május 5-én jönnek egyelőre címmel nem rendelkező alkotások is.

MEGVALÓSULHAT AZ X-MENPÓKEMBER CROSSOVER? A fejlemény már csak azért is piszok érdekes, mert a két univerzum jogai két külön stúdió markában vannak, Pókembert ugyebár a Sony, az X-eket a 20th Century Fox birtokolja. Ennek is köszönhető az, hogy a várva várt egyesülés a Bosszúállókkal mind a mai napig nem történt meg. De mi a helyzet egy Pókember-X-Men kooperációval? Az Empire információi szerint A csodálatos Pókember 2 stáblistája alatt/után az X-Men: Az eljövendő múlt napjaiból fogunk látni egy részletet, amelyben Mystique, Varangy és Plazma tűnik majd fel. A valóság azonban sajnos ennél egy kicsit kiábrándítóbb. Az érdekesnek tűnő anomáliát a Variety magyarázhatja, akik tudnak egy szerződésről, amit Marc Webb, A csodálatos Pókember 2 rendezője kötött korábban a Fox-szal, melyben az áll, hogy a stúdió „engedélyezi” Webbnek, hogy a Sonynál elvállalja A csodálatos Pókembert, cserébe ingyen promóznia kell az X-Men: Az eljövendő múlt napjait. Miután még mindig nem a rajongók két szép szeméért, sokkal inkább a pénztárcájukért dolgoznak a nagy stúdiók, nem fognak osztozkodni a hatalmas bevételeken, így ez mindössze egy kiábrándító üzleti megállapodást jelent, nem pedig a két univerzum tényleges öszszekapcsolását. Amíg pedig egyik nem vásárolja meg a jogokat a másiktól, vagy a Disney nem kebelezi be egyiket (vagy mindkettőt), addig nem sok esély nyílik egy tényleges crossoverre az univerzumok között.

Jelen sorok írásakor is tart a Bosszúállók 2 forgatása Olaszországban, a napokban éppen Amerika kapitány egyik jelenetét rögzítették.

MARVELÉK ÁTTÉRHETNEK A 3-4 FILMES RENDSZERRE? Az új Amerika kapitány sajtóbemutatóján Kevin Feige (a Marvel filmek atyaúristene) elárulta, hogy gondolkodnak rajta, miszerint akár négy filmet is kiadhatnának évente a jövőben amíg a franchise bírja. Ez a lehetőség a Badass Digest szerint már 2009 óta fennáll, amikor is Feige megemlítette a Vasember 2 forgatásán, hogy az a céljuk, miszerint olyan változatos és önmagában is érdekes filmeket hozzanak létre az univerzum szereplőiből, amikből ha évente négy jönne is ki , akkor se érezzék a nézők a rókabőr effektust és ne sokallják azokat. Kevin Feige: „Azt gondolom, hogy a televíziózás fő célja az, hogy minden lehetséges időt betömjön filmekkel és emiatt egyre több anyagot kell kiadniuk.

A Netflix műsorok konkrétan erre épülnek. De nem tudom, hogy mi feltétlenül azt fogjuk-e mondani, hogy "Oké, most az a stratégia, hogy három filmet adjunk ki évente, mostantól pedig négyet." Ami szerintem sokkal valószínűbb, hogy ha – lekopogja a faasztalaon – a következő adag film működni fog és az emberek igenis kíváncsiak lesznek plusz történetekre, akkor már túl sok történetbe kell belenyúlnunk ahhoz, hogy működjön ez a jelenlegi rendszer, mert akkor bizonyos karakterekkel maximum két vagy három évente tudnánk foglalkozni. Ebben az esetben váltanunk kellene a háromfilmes rendszerre, de ez természetes lépés is lenne egy ilyen helyzetben. Van egy jó forgatókönyvünk, egy készítőnk, egy karakterünk amit a nézők látni akarnak? – dobjunk be harmadik filmet a talonba!

Vagy egy negyediket! De sajnos jelenleg is elég nehéz két minőségi, lécet nem csak megugró, de megemelő alkotást szállítanunk évente.” Akár nehéz, akár nem, úgy tűnik sikerül filmről filmre jobbat alkotni, ha pedig ilyen marad a minőséggörbe, akkor szép idők várnak a látványos popcornfilmek szerelmeseire.

Kevin Feige a konyhára, hogy aztán ott folytassák a dolgot, ahol abbahagyták.

Dolph Lundgren, Thomas Jane, majd legutóbb Ray Winstone voltak azok, akik Frank Castle bőrébe bújtak, és bár mindhárom filmnek megvan a maga erénye, a maguk módján szórakoztatónak mondhatók, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. És ha már bukás: Mark Steven Johnson a Fenegyerekkel próbálkozott, de végül csúnyán elhasalt. Főként művészi értelemben véve, ugyanis filmje azon kívül, hogy borzalmasan szedett-vedett, a zeneválasztás is hagy maga után kívánnivalót. Az se segít, hogy a rendezői változat jobb, mint a moziban látott verzió. Nem is értem, miért gondolták jó ötletnek azt, hogy később a Jennifer Garner által alakított Elektrának szenteljenek egy egész filmet.

Az egyik legizgalmasabb bukás azonban Ang Lee-hez kötődik: az ő Hulk-ja egy egészen furcsa eset.

Vizualitásában egészen lenyűgöző ötletekkel van tele, elég kreatívnak is mondható, mégis mostohán fogadták a legtöbben. Művészfilm, dráma, horror és szuperhősfilm furcsa hibridjét képezi.

2007-ben aztán jött a váltás. Jon Favreau az újonnan alakult Marvel Studios-szal karöltve letette az asztalra a Vasembert, mely azon nyom-

ban világsiker lett. De ha ez nem volna elég, a stúdió úgy gondolta, hogy itt az ideje annak, hogy megépítsék külön univerzumukat. (Az XMen, Pókember, Fantasztikus Négyes a Fox tulajdonát képezi, ezért ne is számítsunk a közeljövőben arra, hogy ők is bevonódnak ebbe az univerzumba.) Az, ami addig csak a rajongók nedves álmaiban fordulhatott elő (vagyis: egy filmben lássák a kedvenc hőseiket), az hirtelen valósággá vált. Vasember után jött A hihetetlen Hulk, majd Vasember 2, Thor, Amerika Kapitány és végül mindez betetőzött a Bosszúállókkal. Mind a közönség, mind pedig a szakma, a kritikusok tetszését magáénak tudó filmekről van szó, amelyek helyén kezelik az alap-matériát.

Komolyan veszik a dolgokat, de sose annyira komolyan, hogy az a humor halálát jelentené. Szórakoztató, igényesen felépített filmek ezek, amelyek próbálnak minél szélesebb nézősereget kiváltani maguknak.

Fantasy (Thor, Thor: Sötét világ), akció-vígjáték (Vasember 1-3), oldschool kalandfilm (Amerika Kapitány), vagy politikai akció-thriller (Amerika Kapitány: A Tél Katonája): a Marvel igazán mellényúlni nem tud. Bukások után eljött a tiszta siker korszaka. A rajongók pedig örülhetnek, mert a java még csak ez után következik.

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

X-MEN: AZ ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAI Szeretem az X-Men franchise-t és az önálló Wolverine részeken kívül az összes epizódot láttam (illetve Hugh Jackman kedvéért nekimentem én a Wolverine sagának is, de csak odahaza, kereskedelmi televíziós nagyságrendben, ott meg hajlamos vagyok könyörtelenül elaludni bármin, ami nem üti meg a mércét), szóval majdnem az összes részt láttam, mégsem vagyok elvetemült rajongó. Hogy egészen őszinte legyek: nem is tudtam, hogy lesz új rész, vagy ha tudtam is, csak tudat alatt regisztráltam az információt, valahol a „gyerek beleejtette az új cipőjét a Dunába – féreghajtót kell venni a kutyának – lesz új X-Men film” láncolatban. Írta: Kovácsné

A

nnyi bizonyos, hogy az alkotóknak már nem nagyon volt hova nyúlniuk ötletért. A hosszú évek alatt az „eredetfilm” adu ászt már ellőtték az Elsőkkel, a Csillagok háborúja legújabb epizódjához hasonló mókás vénemberes filmet nem igazán lehet kihozni a jórészt eleve vén karakterekből, az egyes figurákra alapozott spin-off filmek messze nem olyan szórakoztatóak, mint mikor a vásznon csak úgy hemzsegnek a mutánsok (ehhez képest már tervbe van véve a Wolverine újabb folytatása, 2017-re ígérik…), viszont „mutánsoktól hemzsegős film” vonalon gyakorlatilag már az összes puskaport ellődözték.

Kénytelenek voltak tehát egy népszerű, ám elég rizikós megoldással megidőutaztatni a közkedvelt hősöket, és végül azt a kacifántos történetet választották, hogy „a mutánsok fiatalabb önmagukkal szövetkezve olyan harcot vívnak, mellyel megváltoztatják a múltat, hogy meg-

16 / FilmMagazin

menthessék a jövőt”. Ezzel kapcsolatban saját privát fogfájásom az, hogy a „rettentően fineszes” címszó alatt marketingelt téridő- és dimenziócsavaros történetekben mindig elhelyeznek egy-két olyan totál banális hibát, amik aztán elszúrják az egész élményt, és emiatt jobban

szoktam szeretni az egyszerűbb, de őszintébb, nem kizárólag a kendőzetlen mentális parasztvakításra alapuló filmeket. De egyelőre a történetről jót, vagy semmit, azaz kedvenc fordulatommal élve: majd meglátjuk. (Látni meg valószínűleg anynyit fogunk, hogy nem győzzük majd

Az X-Men: Apocalypse rendezője szintén Bryan Singer lesz, ami azért jó hír, mert 1 kivételével az összes X-Men film az ő nevéhez fűződik.

VÍPOFA Ó J ONYÚ NÁL>> ISZ KAT IS CSI KLYE DEÓ RUSVI Z, ME E H M , FIL T JUK A H D TAK A U ME GT ELEM L Ő B ÖRT ÉN T A NAPILLA HOGY Y G N NA MUMINDE OLT VAL AMI V EN << B T ÁBAN R É T A HÁT T ÁNS

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR NÉHÁNY VISSZATÉRŐ ÉS EGY-KÉT ÚJ SZEREPLŐ

KITTY PRIDE Ellen Page első szerepeinek egyike volt az X-Men: Az ellenállás vége, azóta viszont sztár lett.

Karakterének ezúttal az a feladata, hogy visszaküldje Rozsomákot az időben. kapkodni a fejünket: állítólag a film az eddig készült legdrágább szuperhősös alkotás, Hugh Jackman pedig egy nyilatkozatban egyenesen odáig ment, hogy mindenki kösse fel a gatyáját, mert olyan töménységben kapjuk majd a mindent, mintha nem is egy filmet látnánk, hanem mindjárt hármat egyszerre).

Maga a történet egyébként nem új. Eredetijét a példátlanul népszerű Uncanny X-Men képregénysorozatban kell keresnünk, melyen belül az Eljövendő múlt napjai az egyik legkedveltebb történetvonalnak számít (hogyne számítana annak, mikor a lelkes képregény-fogyasztók egy harmatos reggelen azzal szembesültek, hogy a legkirályabb mutánsok mind lemészárolva hevernek a címlapon…). Az Eljövendő múlt a Chris Claremont-féle korszakhoz köthető. Claremont nem kevesebb, mint 16 éven át dolgozott az X-Men képregényeken, és a relatíve igénytelen: „gyön a szupermutáns és mindenkit lenyom” jellegű kommersz epizódok helyett a történeteket irodalmi magasságokba vitte, amivel mindenki meglepetésére az eladások is meredeken emelkedni kezdtek. (Ennyit arról, hogy a nagyközönség tahó, és csakis a tahó dolgokat értékeli. Hát egy túróst.) A képregényekből Simon Kinberg (Az el-

18 / FilmMagazin

BISHOP Egy olyan alternatív jövőben él, amelynek a létrejötte ellen az XMen tagok mindig is harcoltak. A sorsát maga is kegyetlennek érzi, ezért a múltban próbál rendet vágni.

WARPATH Íme az első indián származású X-Man, Booboo Stewart pedig az első indián származású színész a filmek történetében. Első ránézésre az Isten is Warpathnak teremtette.

JÉGEMBER Egyike a legeslegelső X-Meneknek. Az őt alakító Shawn Ashmore nemcsak a filmekben, de egy videójátékban és egy The Super Hero Squad Show című sorozatban is szinkronizálta.

HIGANYSZÁL Íme Magneto fia. Az ő karaktere azért is fontos, mert a Bosszúállók 2-ben is fel fog tűnni, ám míg ott Aaron Taylor-Johnson alakítja, addig itt Evan Peters kelti életre.

lenállás vége, valamint a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes írója) készített forgatókönyvet. Claremontot egyébként felkérték egy kis szakértésre is, saját bevallása szerint túl sokat nem dolgozott együtt az alkotókkal, de azért „nagyon kedves gesztus volt”, hogy szóltak neki. A történet különös jellegzetessége, hogy a Sentinelek, azaz Őrszemek központi szerepet kapnak benne. Az

Őrszemek olyan gyösz nagy robotok, melyek képesek érzékelni a mutánsokat, majd az érzékelt mutánsokat rafinált eszközökkel kinyírják, a túlélőket pedig internáló táborokba zárják. Állítólag a 2006-os folytatásban (az Ellenállás végében) lehetett őket látni néhány rövidke pillanatra, de szégyenkönnyektől rebegő pillákkal vallom be, hogy én erre nem emlékszem. Mindenesetre,

Az X-Men: Apocalypse forgatókönyvén az X-Men 2 írói dolgoznak és az Age of Apocalypse című képregényt használják kiindulási alapnak.

BLINK Egyike az új mutánsoknak, akivel a jövőben találkozunk majd.

Különleges képessége, hogy képes portálokat nyitni, valamint dolgokat teleportálni egyik helyről a másikra.

KOLOSSZUS Az orosz származású mutáns képes az egész testét fémmé alakítani, ezáltal pedig csaknem legyőzhetetlenné válik. Karaktere sokat változott az X-Men 2 óta.

BOLIVAR TRASK Sokáig a S.H.I.E.L.D. tagja volt, de aztán eltávolították onnan.

Ezután alapította meg az Őrszemek elnevezésű terrorista (?) csoportot, melynek célja a mutánsok kiirtása.

az Elsők, az Eljövendő múlt és az Apocalypse összefüggő trilógiát alkotnak majd a mozis franchise-on belül, miközben mind az első X-Men filmek, mind a Wolverine folytatásainak tekinthetők.

Mivel a sztori ugyebár a múltban, a jelenben és a jövőben egyszerre játszódik, egy rakás mutánst bele lehetett zsúfolni, de itt tényleg egy rettentő nagy rakást kell elképzelni,

a klasszikus szereplőktől az Elsőkön át számos vadiúj karakterig. (Iszonyú jópofa vírusvideókat is csináltak a filmhez, amelyekből megtudhatjuk, hogy a történelem MINDEN jelentős és nagy pillanatában volt valami mutáns a háttérben, aki az eseményeket irányította, érdemes az interneten utánanézni. Hát, ahogy a történelmet elnézem, ez akár még igaz is lehet (: ).

NAPFOLT Bár Napfolt a képregények szerint brazil származású, a filmben egy mexikói színész alakítja.

Már az X-Men: Az elsőkben is szerepelt volna, ám az írók végül mégsem tették bele. mint megtudhattam, az Őrszemek minden idők 38. legsikerültebb gonosz képregényfigurái. (Megáll az eszem, mikből nem csinálnak ráérő emberek toplistákat…)

Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, a hamarosan a mozikba kerülő legújabb rész maga is csak előzménye lesz egy még újabbnak, az X-Men Apocalypse-nak, melynek előkészületei most zajlanak, imígyen

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR A klasszikus szereplőkkel kapcsolatban annyit muszáj elárulnom, hogy bizony, bizony, visszatér a jó X professzor, hiába csináltak neki olyan szép, exkluzív márványos sírkövet az Ellenállás végében. Az őt alakító Patrick Stewart a visszatérés mikéntjét firtató kérdéseket azzal rendezte le, hogy „Feltámadásom tökéletesen illeszkedik a Marvel Univerzum logikájába” és azt is hozzátette, hogy a vájt szeműek az Ellenállás legvégén, a stáblista után láthatták ám az egyértelmű jeleket. (Újabb szégyenkönnyek – én erre sem emlékszem. De az is igaz, hogy a stáblistát kizárólag akkor szoktam végigülni, ha valaki előre szól, hogy lesz slusszpoén, vagy amikor otthon nincs kedvem kikapcsolni a tévét, mert a sör közelebb van, mint a távirányító). Az előzetesekben is kiemelt szerepet kapó kulcsjelenetet, ahol a megszokott biliárdgolyófejű X professzor saját dús frizurájú fiatalabb énjét buzdítja kitartásra, azon a különleges napon vették fel, amelyik Patrick Stewart számára a legutolsó volt a forgatáson, a fiatalabb én, James McAvoy számára meg a legelső. Ez nagyon szimbolikus, kérem. (McAvoy-nak egyébként ezúttal X professzor híres versenytolószékével is meg kellett birkóznia, ami számos vidám percet, illetve több ezer dolláros károkat okozott a forgatás során.) Örömünkre szolgálhat, hogy a rettentő nagy rakás mutánst szokás szerint egy rettentő nagy rakás kitűnő színész fogja eljátszani. Patrick Stewartról és James McAvoyról már szót ejtettünk. X professzor antitézisét (ha nem is ellenségét, mert viszonyuk ennél jóval bonyolultabb) magától értetődően megint Ian McKellen játssza, aki egyébként nagyon érdekes párhuzamokat fejt ki egy interjúban a Marvel Univerzum mutánsai és a valós univerzum homoszexuális kisebbsége előtt álló választási lehetőségekről, és arról, hogy a melegjogi harcokban is inkább látja saját magát a lázadó Magneto, mintsem az asszimilációt sürgető X professzor szerepében.

(A komoly gondolat ellenpontozására: az öreg harcos arra a kérdésre, hogy szívesen visszamenne-e a múltba, azt mondta, hogy menne a fene, iszonyú lehetett az élet rendes szennyvíz-elvezetés nélkül). A fiatal

20 / FilmMagazin

Magnetót az utánozhatatlanul karizmatikus Michael Fassbender alakítja (közös jelenete kettejüknek viszont nincs). A jól értesültek egyébként többször utaltak rá változatos fórumokon, hogy nem nyomdahiba az, hogy Magnetón a legtöbb képen nincs sisak. Hoppácska.

Tisztességes X-Men filmet nem lehet csinálni Wolverine nélkül (míg ellenben tisztességtelen Wolverine filmet lehet csinálni X-Men nélkül, de ezt most hagyjuk). Hugh Jackman örömmel vállalta ismét (hetedik alkalommal) a szerepet. Wolverine a saját testébe utazik vissza, amit Jackman szavaival élve úgy oldottak meg, hogy „a fiatalabbik változathoz órákat kellett a sminkeseknél tölte-

nem, az öreghez meg korán reggel kiráztak az ágyból, és nagyjából 10 perc múlva már forgattunk is”.

Mivel képregényeiben Chris Claremont nagy hangsúlyt fektetett az erős női karakterekre, az Eljövendő múltban Mystique és az ő jellemfejlődése kiemelt szerepet kap. Emiatt én egy pöttyet aggasztónak tartom, hogy a dögös és életveszélyes bombázót immár második alkalommal a számomra mindig kissé langyosnak tűnő Jennifer Lawrence játssza.

Nem is tudom, Mystique Rebecca Romijn nélkül nekem nem az igazi.

Nem is akarnék az összes nagy néven végigmenni (kivéve azt a kedves momentumot, amikor a humoros kedvű alkotók 2013. április 1-én be-

Régóta lebeg a levegőben az univerzum spin-off-okkal történő bővítése.

Eddig X professzorról és Magnetóról lehetett hallani, most Mystique-ről.

jelentették, hogy Lady Gaga is kap egy szerepet, aztán nagyokat röhögtek a bajszuk alatt), de azt még muszáj megemlítenem, hogy az Őrszemeket gyártó multi vezetőjét Hollywood ügyeletes törpéje, az egyébként végtelenül tehetséges Peter Dinklage játssza, akit a Trónok harca sikere óta egymás kezéből szaggatnak ki a producerek. Ez a karakter is sok izgalmas változáson ment keresztül az X-Men filmek fordulatos történelme során, pl. az Ellenállás végében még néger volt.

A technikai jellegű részletekre rátérve: a rendező messze nem kezdő, Bryan Singernek ez a harmadik X-Men filmje (és ő volt az is, aki a legelső X-Men számára megnyerte

MIT VÁRUNK A FILMTŐL? Ez a történet rengeteg potenciállal rendelkezik, rengeteg olyan ötlet lehet benne, amik egy jó rendező keze között, nagyon jól sülhetnek el.

Ebben az esetben bizakodhatunk, hiszen a rendező az a Brian Singer lesz, akinek az első két X-filmet is köszönhetjük. Hangulatában egyértelműen egy kicsit nyomasztó filmre lehet készülni, egyáltalán ne számítsunk sziporkázó viccekre, vagy ilyesmire. A szereplők terén sem kell félnünk attól, hogy itt valami katasztofális valamit kapunk. Érdekes lesz látni, hogyan oldják majd meg a múlt és a jelen közti váltásokat, ahogyan az is érdekes lesz látni, hogyan fogják megoldani a problémát, amivel szembenállnak a mutánsok a jövőben.

Patrick Stewartot, a színész szerint azzal, hogy egy „félelmetesen sima modorú szemétláda”). Singer erőssége a karakterek kidolgozása és kapcsolataik sokrétű ábrázolása (a hollywoodi legendárium szerint ha ő nem csinált volna olyan jó X-Men filmeket, akkor a Bosszúállók sem születhetett volna meg). A látványról pedig a prométheuszos Richard Stammers gondoskodott, márpedig a Prométheuszról elég sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy ne lett volna gyönyörű.

Emlékszem egy párbeszédre, amit az egyik sajtóvetítésen hallottam: két kritikus az épp aktuális X-Men-t beszélte meg, és azon vihogtak nagyokat, hogy néz már ki az, amikor megbecsült, idős Shakespeare színészek holtkomoly arccal leállnak megvitatni a mutagén halálsugarat.

Nem mondanám, hogy az X-Men

filmeknek az átlagosnál gyengébb történetük lett volna, azt végképp nem, hogy ne lettek volna látványosak, de ami kiemelte őket a többi hasonló film közül, az mindig is a szereposztás volt. Az Eljövendő múlt napjait, ha másért nem is, a karaktereiért mindenképp érdemes lesz megnézni, de ha hinni lehet a pletykáknak, itt most olyan durranásra készülnek, amitől a franchise legelvetemültebb ellenségeinek is le fog esni az álla.

Stáblista Rendező: Bryan Singer Főszereplők: James McAvoy, Michael Fassbender, Ellen Page Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. május 22.

FilmMagazin / 21

HÁTTÉR

A GALAXIS ŐRZŐI Hazánkban kevéssé ismerik őket, pedig már 1969 januárja óta ott vannak a képregényvilág palettáján. A Marvel álmodott egy merészet és úgy döntött, univerzumukat tovább bővítve megkockáztatják a popularitás kijátszását. Írta: Sanya08

P

ersze, a megrögzött képregény rajongók már hallhattak róluk. Rocket Racoon-ról a fegyveres, agresszív mosómedvéről, haverjáról Groot-ról, Drax-ről, Star-Lord-ról és Gamoráról. Csak éppen az a helyzet áll fenn, hogy ha egy laikusokból álló társaságban előhozakodsz ezzel téma gyanánt, akkor mindenki csak pislogni fog rád, hogy miről is beszélsz. Addig oké, hogy Bosszúállók, meg Hulk,

22 / FilmMagazin

meg Vasember és Amerika Kapitány meg Thor, na de ki hallott már olyanról, hogy lődöző mosómedve?

Ne röhögtess már, ember! A honi képregény kiadásból erőteljesen száműzött népek ők, nagyon maximum egy-két szuperhősrajzfilmben láthatta őket a nagyérdemű (nem rég az Ultimate Spider-Man című rajzfilmsorozatban bukkantak fel, én ott hallottam róluk először), de azokat meg sokszor lerendezik azzal, hogy gyerekeknek való.

Az a tény, hogy Kevin Feige és csapata beválasztotta a repertoár-

jukba a Guardians of the Galaxy csapatát a Bosszú Angyalain kívül azt jelenti, hogy megnyitották a kozmosz kapuit. Míg eddig a Marvelfilmek főként a Földön játszódtak (vagy Asgardon), addig mostantól számíthatunk arra, hogy hébe-hóba kirándulást teszünk a kozmosz, a világuniverzum egyéb, eddig még be nem járt területeire is. Univerzumépítés továbbra is folyamatban, Feige pedig nagyokat vigyorogva ülhet otthon a székében, miközben a DC majd összecsinálja magát az erőlködéstől.

A Disney és az IMAX Corporation nemrég történő szerződéshosszabítása értelmében a közeljövő Disney filmjei IMAX változatban is láthatóak lesznek

De mi olyan különleges ebben a címben? Hogyan hozható összefüggésbe az eddigi címekkel? Tulajdonképpen sehogyan, hacsak nem nézzük a Bosszúállók bónuszjelenetét és utána olvasunk a dolgoknak, de egyébként mondhatni ez egy teljesen más világ. Pontosabban ugyanaz a világ, csak épp másik szeglet.

A Marvel egy részről azért is teszi olyan jól a dolgát, mert mer kockázatokat vállalni. Ha visszagondolunk a Vasemberre (tény, hogy Tony Stark nagyobb ismertségnek örvend, de azért mégiscsak új név volt a filmiparban), akkor ott ugyanúgy megvolt a félelem, hogy bukta lesz.

Kezdve a rendezővel, aki azelőtt soha nem készített egy akciófilmet se, folytatva Robert Downey Jr.-ral, aki azelőtt főként csak drogosként volt ismert (azon kívül, hogy kurva nagyot alakított a Kiss Kiss Bang Bang-ben), nem volt teljesen alaptalan az aggodalom, de mégis megcsinálták. Ugyanez a kockáztatás van meg a Guardians of the Galaxynél. Ugyanúgy elbukhatnak, de valami azt súgja, hogy ezúttal se fognak.

Miért? Egy nevet mondok: James Gunn. James Gunn eddig két nagyjátékfilmet jegyzett rendezőként (forgatókönyvíróként pedig a Snyder-féle Holtak hajnalán szorgoskodott, illetve a Scooby Doo-mozifilmeknél szállította a poénokat), így aránylag friss és érdekes arcnak számít. Frissnek, mert a nagyközön-

ség még nem tudja, mire is számítson tőle. És érdekesnek, mert egy horrorkomédia (Slither) és egy beteg, kvázi szuperhősfilm (Super) alapján az embernek nem éppen ő lenne az automatikus befutó a legújabb Marvel-mozira. Ez a váratlan és szokatlan húzás azonban érzéseim szerint újra előnyükre válik tekintve, hogy az előzetes alapján egy a szokásosnál ironikusabb, viccesebb, de mégis látványos és akciódús űroperára lehet számítani.

KI KICSODA? Folytatva az eddig bevált stratégiát a Marvel e film szereposztásánál is inkább arra hajtott, hogy tehetséges, a szerepre rátermett színészeket kaparintson meg, semmint szimpla ficsúrokat, akiknek hallatán biztosan

rohannak az emberek a moziba.

Chris Hemsworth a Thorral vált igazán ismertté, Chris Evans az Amerika Kapitánnyal (jó, vitatkozzunk: végül is biztos a Fantasztikus Négyes után is sokan megszerették és megismerték), úgy Chris Pratt sem az a színésztípus, akinek a nevére sokan felkapják a fejüket. Ő fogja alakítani Star-Lordot, a kalandort, aki négy társával fog majd össze, hogy az univerzum védelmére keljenek. Zoe Saldana is fontos szerephez jut, nem hazudtolva meg magát újfent egy harcos amazon képében fogjuk viszont látni az egzotikus szépséget. Groot szerepében Vin Dieselt leshetjük, akinek azonban ezúttal csak a hangját fogjuk hallani, a szövegkönyve pedig le lesz redukálva egyetlen mondatra, úgyhogy

FilmMagazin / 23

HÁTTÉR A KARAKTEREK

GROOT Minden tiszteletünk Vin Diesel-é, hiszen bevállalta egy fa szerepét, akinek az egész filmben 3 szava van csak, azt ismételgeti folyamatosan. Igaz, mindig más a jelentése…

STAR LORD Chris Pratt már azelőtt aláírta a szerződését, mielőtt bármit tudott volna a filmről, majd pedig kemény edzésbe kezdett, hat hónap konditeremmel és diétával készült a szerepre.

ROCKET A figura valós alapját a mosómedvék fajához tartozó Oreon nevű állat adta, akinek hosszú ideig vizsgálták a viselkedését, életmódját és minden más tulajdonságát a „hitelességért”.

24 / FilmMagazin

DRAX Az ő legfőbb célja az, hogy megölje Ronan-t, a film főgonoszát, úgyanis a múltban volt már öszszetűzésük, ami tragédiába torkollott, ezért is lett Drax olyan… robbanékony.

GAMORA Alapvetően békeszerető fajhoz tartozik, de ha eldurvul a helyzet, ő is sodródik az árral. Különlegessége, hogy akkor vesz fel zöld színt, ha elpirul, vagy ha haragszik valamiért.

A Galaxis Őrzői forgatásán az az őr / színész, aki felvette Star Lord walkmanjét, egy freestyle táncot is nyomott a zenére. Vajon bekerül a filmbe?

senki ne várjon tőle nagymonológokat. „I am Groot.” No de az igazi sztár előre láthatóan nem Star-Lord lesz, sem Gamora, sem pedig Groot, hanem egy bizonyos vérszomjas mosómedve, aki szinte instant kedvence mindenkinek azon nyomban, hogy meglátják. Tuti biztos, hogy ha el akarod csalni a csajodat erre a filmre, akkor csak egy pillantást kell vetnie Rocket Racoonra és máris nyert ügyed van. Higygyétek el, én már csak tudom.

Rocket hangjaként az utóbbi időben magát a színészi ranglétra egyre magasabb f okára f eltornászó Bradley Cooper lesz hallható. James Gunn a nézői elvárásokkal nagyon is tisztában van, ezért is fogta vissza a Rocket-ről látható képsorokat, illetve a szövegeket a legelső trailerben. Csak várjunk türelemmel, legyünk kiéhezve, aztán majd megkapjuk a magunkét!

Gunn a többi szerepre is igen illusztris társaságot toborzott össze, hiszen jelen lesz John C. Reilly, Glenn Close (egy vezető személyiség karaktereként), Gregg Henry

(James Gunn filmjeiben eddig mindig megfordult), Djimon Hounsou (aki állítólag gyermeke hatására vállalta el ezt a szerepet), de a legfrissebb hírek szerint a szintén Gunn -veterán (azon kívül a Firefly kapitánya) Nathan Fillon is fel fog bukkanni talán egy picike cameo erejéig.

Ennyi jó arcot egy helyen mindig óriási élvezet látni, reméljük, hogy most se lesz másként.

Jogosan tevődik fel a kérdés: oké, oké, „galaxis őrzői”, no de mégis ki ellen fogják védelmezni? Nincs jó szuperhősmozi valamire való főgonosz nélkül (más kérdés, hogy a Marvel-filmeknek általában ez a legnagyobb gyengéjük), a mostanit pedig a Thor második részének végén beharangozott Benicio Del Toro fogja játszani, mégpedig a Gyűjtő szerepében (érdekesség: Del Toro úgy jellemezte a figurát, mint „Liberace az űrben”). Ha pedig ez még nem volna elég, több mint valószínű, hogy Thanos is tiszteletét teszi, akinek csábos mosolyát már megcsodálhattuk a Bosszúállók bónuszjelenetében.

HOOKED ON A FEELIN’ A promó látványt ígér. Űrcsatákat, drámát és hatalmas téteket. Azon kívül pedig jó értelembe vett gyermeteg humort, jó dumákat és laza, menő főhősöket. Meg egy dalt, amit azóta is dúdolok magamban. Jó, hogy a Marvel csinálja ezeket a filmeket. Jó, hogy ilyen széles skálán mozognak és próbálnak belekóstolni több stílusba, sztoriba. Kell néha egy jófajta politikai akcióthriller, egy kis fantasy, de jólesik olykor valami könnyedebb, valami ironikusabb tálalásban elénk nyújtott látványos science-fiction fura karakterekkel egy tőlünk távol eső univerzumból.

Várom már, hogy lássam ennek a csapat seggfejnek a kalandjait.

Stáblista Rendező: James Gunn Főszereplők: Karren Gillan, Chris Pratt, Zoe Saldana, Lee Pace Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. augusztus

FilmMagazin / 25

KRITIKA Ahogy a kilencvenes évek a Disney főnixhez hasonló felemelkedésének az időszaka volt, úgy tűnik, ez az évtized a Marvel képregényeiből készült filmek és sorozatok ideje. Ezen a tavaszon / nyáron „mindössze” három szuperprodukcióval kápráztatják el a mozirajongókat. Íme az első. Írta: Vampka

AMERIKA KAPITÁNY

Akárcsak a Thor: Sötét világ esetében, az ebben a filmben történt dolgok is hatással vannak a The Agents of S.H.I.E.L.D. sorozatra.

- A TÉL KATONÁJA

KRITIKA

„

Három Marvel rajongó bemegy a kocsmába…”

Rossz vicc felütése is lehetne, de szerintem három huszonévesből egy tuti, hogy ha nem is rajongónak, de a Marvel nagy tisztelőjének vallja magát. Én is ilyen egy vagyok abból a háromból. Képregényből filmet csinálni, pláne az USA-ban, ahol a gyerekek nagy része számára nem ismeretlen a műfaj, és esti mesék helyett rajzolt szuperhősök kalandjait bújják, ott kifejezetten nagy felelősség egy egész réteget kielégítő adaptációt csinálni.

Mi van, ha nagyon eltérünk az eredeti sztoritól? Ha a színész nagyon nem olyan, mint a képregényhős? Úgy veszem észre, ez a két kérdés szokta nyugtalan éjszakákkal büntetni a rajongókat egy-egy mozi elkészítése előtt, aztán általában a still képek után megnyugszanak, vagy ha nem, akkor az ütős és sokat sejtető előzetesek szokták csillapítani a kedélyeket. Vagy épp felrázni. A Marvel esetében meg lassan a vak bizalom is kialakul alkotók és rajongók közt. A Marvel ugyanis nem tud mellényúlni, legalábbis nagyon úgy tűnik.

28 / FilmMagazin

Steve Rogers a jófiú, ez már réges rég kiderült, gondolom ezért is nem viseltettem irányába feltétlen odaadással. Az idealisták nem az eseteim. A Tél Katonájában azonban nincsenek űrlények, nincsenek más világból érkezettek, nincsenek szuperrobotok vagy egy seregnyi mutáns. Első sorban ez tetszett az egész filmben: Amerika Kapitánynak most nem nyílt ellenségeskedéssel kell megküzdenie, mint amihez hozzászokott, hanem egy olyan ellenféllel, akiben egészen addig megbízott, és hagyta, hogy vezesse. Elő kell vennie a ravaszságát. A bizalom, amit Rogers kábé mindennél fontosabbnak tart egy-egy küldetés során, meginog. Egy olyan világban él, ami más, mint amit megszokott, és éppen csak kezdene belejönni a huszonegyedik századi életbe, mikor abba a szép arcába robban a felismerés: valakik nem csak őt, de több millió másik embert készülnek kiiktatni, és minden jel arra mutat, hogy ezek a valakik a hiperszuperüberbiztos és megbízható S.H.I.E. L.D. berkein belül rejtőzködnek valahol. Kiben bízzon hát magán kívül?

Viszont ezt egyedül nem fogja tudni

megcsinálni, bármennyire is szuperkatona. Ráadásul Furyt kicsinálja a rejtélyes, Tél Katonája névre hallgató szellemalak, aki több ilyen merényletért is felelős, az elmúlt 50 évben mégsem tudta elkapni senki.

Itt jön a képbe a Vasemberből és a Bosszúállókból is jól ismert, szintén gusztustalanul dögös Fekete Özvegy, aki immár a harmadik típusú hajat viseli, ami kicsit fura, de hát semmi sem tökéletes. Tehát jön az Özvegy, alias Romanoff ügynök, alias okkal egyre felkapottabb Scarlett Johansson, és mivel lassan, de biztosan egész jó haveri kapcsolatba került Rogerssel, viszonylag hamar szövetségre lépnek, hogy megmentsék a világot. Miután kiderítették, mi is ez a fenyegetés, természetesen, mert az még mindig rejtély. Utazgatnak egy sort, menekülnek párszor, közben a Tél Katonája is fel-felbukkan, és egy ilyen összetalálkozás során Rogers felismeri az ellenségben azt az embert, akit évtizedek óta halottnak hitt: legjobb barátját, szinte már testvérét, Buckyt, akinek viszont szemmel láthatóan gőze nincs, hogy kicsoda Steve vagy épp az emlegetett

Lassa már kezd unalmassá válni, mert minden Marvel-film után leírjuk, de a biztonság kedvéért megint szólunk: a stáblistát mindenki várja végig!

Bucky. Hú, drámaszint az egekben. És most kivételesen nem vagyok gúnyos. Túl jó színészeket és túl ütős jeleneteket mixeltek össze ebben a filmben ahhoz, hogy egy ilyen érzelmes jelenet és körítés hidegen hagyja az embert. Sebastian Stan, aki Buckyt alakítja, jó színész. Kevés szerepe volt eddig más filmekben és sorozatokban, ott viszont eddig is feltűnt a tehetsége, de szerintem onnan tudod, hogy valaki tud színészkedni, hogy nem kell hallanod a hangját, hogy megértsd a karaktert. Bucky, vagyis inkább a Tél Katonája minden kis porcikájával azt sugallja, hogy könyörtelenül végzi a dolgát, nem fél, nem kegyelmez.

Beszél a testmozgásával, aztán a szemével, aztán mikor végre beszélni is halljuk, annál rosszabb. Mármint érzelmileg. Derengeni kezd neki, hogy kit is kellene kinyírnia, előbukkan Bucky és a lelkiismeret.

Itt pedig egy csavar – ami a gyakorlottabb mozinézőt abszolút nem fogja sokkolni –, és paff. Lenullázzák az agyát, és Bucky meg Steve örök barátságának emléke ismét a feledésbe vész, hogy a Tél Katonája-

ként újra megkísérelhesse kiiktatni a Kapitányt. Rogersnek azonban új segítőtársa akad a Sólyom fedőnévre hallgató, nagyon állat kis kütyüvel repkedő exkatona (?) személyében.

Nem jutott el a tudatomig, hogy a támogató bajtárs végül is kicsodamicsoda, sajnos ez a Chris Evans – Scarlett Johansson – Sebastian Stan trió túladagolás mellékhatása.

Vagy tényleg nem részletezték eleget. Ráadásul a változatosság kedvéért a srác néger, és hasonló szerepet is tölt be, mint Tony Stark esetében Rhodes, csak jobb a humora.

Innentől pedig már csak fokozódik a hangulat, látványosabbnál látványosabb jelenetek segítenek a néző adrenalinszintjét az egekig tornázni, nincs is más dolgod, mint hátradőlni, rágni kicsit a körmöd, zabálni a kukoricát, kuncogni a poénokon, és ha történetesen feminista vagy, üvöltve biztatni a badass csajokat, akik ebben a filmben tényleg nagyobb szerepet kaptak, mint amit megszokhattunk. A Marvel ügyelni szokott rá, hogy a nők is kapjanak azért jobb szerepeket, de ez az első olyan filmjük, ahol úgy éreztem, a csajok való-

FilmMagazin / 29

KRITIKA

TOMPOWELL MÁSVÉLEMÉNYE Nálam kevésbé szerethető, mint elődje, de ez a filmben is emlegetett megváltozott világnak is köszönhető. Ez már egy komorabb, sötétebb hely, ahol a jó és a rossz céljai közti határvonalak elmosódnak, így az első rész Indiana Jones ihletésű báját fölváltották a Bourne-filmek realisztikusabb akciói és hideg konspirációi. Ugyanakkor végig feszes tempót diktál, jók a karakterek, akárcsak a kelleténél feszesebbre vágott akciók. Mondhatni a Marvel-filmek eddigi legintelligensebb darabja, amihez Robert Redford jelenléte is kellett. Viszont meglepni lényegesen kevesebbszer képes, mint azt ténylegesen tehetné, köszönhetően a neten fellelhető elméleteknek és nyílt titokként kezelt híreknek. Henry Jackman zenéjét viszont nem tudom hova tenni, a Tél Katonája zenei megjelenését tekintve sajátos, de azon kívül semmi érdemleges. Mindezek ellenére még mindig a Kapitány a legjobb és legemberibb a Bosszúállók csapatából számomra (ami nem egyenlő a legszórakoztatóbbal) és a különálló filmek közül is továbbra is ő rendelkezik a legerősebbekkel. (85%) ban hangsúlyosak, és ha kirántanák őket a sztoriból, az sokat vesztene a minőségéből.

Hogy mi nem tetszett? Hát…

Semmi. Minden jó volt. Egy-két nappal a premier után is úgy érzem, ez a film nagyon jól össze lett rakva. A rendezésben kicsit zavart a sok közeli, de amúgy semmi. A nyálasság is teljesen tűrhető szinten jelentkezik benne, Rogers is egyre keményebb, de azért nem veszít abból a jóindulatából, ami miatt eleinte engem irritált, most viszont éppen ettől tűnik valóban szerethetőnek és emberinek. Nem fulladtam bele a gejl hülyeségekbe, és az édeskés párbeszédek is, pl. amikor Natasha randigurut játszik, vagy mikor Steve meglátogatja Peggyt, vagy az Amerika Kapitány múzeuma, még ezek is csak dobtak az egészen. Ja meg Stan Lee, mint mindig. Az, hogy a gonosz nem is egyetlen személy, és hogy az igazi rohadás az almában milyen mélyen is leledzik, ráadásul hogy szimpla emberekről van szó, megint csak plusz pont. Külön kiemelném a koreográfiát. 3D-ben néztem, akaratomon kívül, és zavar-

30 / FilmMagazin

ta néha a szemem a nagyon részletes kép, de épp a letisztultság miatt szeretnék 2D-ben is sort keríteni rá, mert a harcjelenetek, hát azok valami állatiak. Olyan fogásokkal kápráztatták el a nézőket, olyan ötletes volt az egész, hogy leszakadt állal bambultam, a kukoricámnak esélye sem volt, nehogy egy pillanatról is lemaradjak bármelyik bunyós résznél. Mielőtt beültem a filmre, szándékosan kerültem mindenféle spoilerveszélyes helyet, még cikkeket sem olvastam, nehogy bármilyen poént lelőjenek, de azért a liftes jelenet epicness jellege eljutott a fülemig, és tisztelettel tiltakoznék. Szerintem az bőven nem a legütősebb vagy érdekesebb harcjelenet. Az én voksom Bucky és Steve első valódi összecsapására megy. Az, ahogy ott egy szál késsel és pajzzsal hadonásznak, az valami eszményi, komolyan mondom. Néha kicsit sokat vágtak bele, de nem hibáztatok senkit, egy ilyen jelenetet megcsinálni nem kis meló lehet, még a leghozzáértőbb emberekkel sem. A Fekete Özvegyet viszont még mindig nem igazán érzem át, Romanoff olyan

fura nekem, egyszer kőkemény, aztán mégse. Lehet, hogy olyan pasi írók próbálták összerakni, akik úgy gondolták, a nők lételeme, hogy néha az érzelmeik kerekedjenek felül, és nincs az a nőnemű ember, amelyik képes mindig racionálisan és keményen gondolkozni? Ha így van, akkor üzenem, hogy tévednek.

Romanoff lehetne ennél keményebb is, igen, még ennél is, és akkor is ugyanúgy bírná szerintem mindenki, és még akkor sem lenne valótlan a karakter. Bucky utolsó jelenete meg kicsit szívszorító volt. Kíváncsi leszek a folytatásra, szívesen megismerném az ő sztoriját is, és őszintén szólva még azt a nyálas boldog befejezést is zsebre tenném, ahol a két barát megint barát, és nem ellenség. Érdekesebb lenne, mint azt figyelni, Rogersnek vajon hány évtizedébe telik túltenni magát Peggyn. Úgy tűnik, Steve jófejsége fertőző, mert kénytelen vagyok elismerni, hogy Amerika Kapitány megcsinálta.

(Mint mindig.)

95% Stáblista Rendező: Noam Murro Főszereplők: Sullivan Stapleton, Eva Green, Rodrigo Santoro Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. március 6.

SPOILER! Nick Fury sírjánál remélhetőleg mindenki megfigyelte a feliratot: Ezékiel 25:17. Hát nem jópofa?

MAGAZINUNK MARVELOS CÍMLAPJAI A Marvel-filmek mindig az év legjobban várt alkotásai között szerepelnek, így nem csoda, ha időről időre címlapra tesszük a legújabb delikvenst. Az elmúlt években összesen hatszor szerepelt valamelyik Marvel-karakter a borítónkon és nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: az előttünk lévő évek során ez a szám minden bizonnyal növekedni fog. Amíg viszont ez bekövetkezik, előkapartuk a szerkesztőségi archívumunkat, hogy csokorba szedhessük az eddigi alkalmakat. Nektek melyik tetszik a legjobban?

2011. JANUÁR

2012. ÁPRILIS

2013. ÁPRILIS

2013. JÚLIUS

2013. NOVEMBER

2014. ÁPRILIS

FilmMagazin / 31

EHAVI PREMIEREK

ÁPRILIS 3.

Házasokk

Reszkessetek kutyaütők!

Nagytudásúak

9 hónap letöltendő

A hasonmás

ÁPRILIS 10.

Rio 2

32 / FilmMagazin

Lány kilenc parókával

Isten fia

ÁPRILIS 17.

Transzcendens

Halhatatlan szeretők

Joe

Halálos mélység

Angélique

Saint-Tropezban történt

ÁPRILIS 24.

Amazónia 3D

Veszélyzóna

Elnémultak

Göndör fürtök

Százkarátos szerelem

Borgman

A csajok bosszúja

FilmMagazin / 33

KRITIKA

HALHATATLAN SZERETŐK Az általános közvélekedés szerint Jim Jarmusch a Szellemkutya óta – vagy azon kívül – még nem rendezett jó filmet. Természetesen folynak a viták ezen állítás érvényességéről, vannak olyanok is, akik – mint minden elvontabb rendező esetében – rendkívül kedvelik az úriember munkásságát és stílusát. Egy azonban biztos: a laikus réteg nem a Halhatatlan szeretők révén fog állást foglalni. Írta: Török Tamás n alapvetően nagyon is vevő vagyok a vámpír tematikájú filmekre (értelemszerűen nem AZOKRA a filmekre...), a 2012-es Byzantium például minden hozzáfűzött reményemet beváltotta, mind történetileg, mind ami a megvalósítást illeti. Amikor a Halhatatlan szeretők első előzetesét megláttam, nagyjából hasonló elvárásokat állítottam a film elé (teszem hozzá: a trailer alapján minden joggal), ám ez hiba volt. Ez egy film, amiben van-

É

34 / FilmMagazin

nak vámpírok. Minden másban felejtsük el a vámpírkultuszt, ugyanis Jarmusch ismét egy populáris, éppen divatban lévő témát lovagolt meg, abszolút a maga módján. Ezzel alapvetően semmi baj nem lenne, ám a végeredmény messze nem meggyőző.

Adam, ügyeletes vámpírunk, a vérszívók majd' végtelen életét pengeti a felvilágosulatlan emberi faj tagjai között (ahogy csak ő nevezi őket: zombik), amit kulturálódással,

művészettel majd ezeknek eredményeként zenével igyekszik valahogy túlélni. Na, meg szerelemmel. Eve, nála feltehetően jóval idősebb szeretője gyakorlatilag a klasszikus "múzsa" szerepét tölti be Adam mellett, ami mindig is kellett a nagy művészek mellé / mögé. A történetet itt nagyjából le is zárhatjuk, ugyanis a film két órás kőkemény filozofálás, véleményem szerint többnyire egyszerű eszközökkel. Sajnos.

Leszögezném, hogy Adam és Eve

A filmben nemcsak a neveknek, hanem egyes színeknek is meghatározó szerep jut, érdemes azokra is figyelni.

(ebben a pillanatban esett le az, ami nektek már valószínűleg az első megemlítésnél…) remekül kidolgozott karakterek. Jarmusch mindkettőjüket nagyon finom eszközökkel, árnyaltan ábrázolta, ami miatt még fájóbb a tudat, hogy ezzel a továbbiakban nem kezdett semmit. Az egész film egy disztópikus jövőképet fest az emberiségről, amiket Adam és Eve több száz, tán' ezer éves tapasztalataikkal támasztanak alá, amik alapvetően nagyon is jól működnek, de teljesen elvesznek a két órás játékidő alatt. Nem azt mondom, vannak remekül sikerült utalások, pl. a már említett zombimetafora, ám Jarmusch gyakorlatilag a film végéig olyan már ezerszer elsütött "fordulatokkal" operál, minthogy valójában Adam írtam hajdanán a Hamletet, és nem Shakespeare. Az a baj, hogy a film tömve van az ilyen kikacsintásokkal, és egyszerűen sehova nem lyukad ki az egész, pedig igen nagy hangsúly van fektetve a művészek nagyságára, hogy ők az emberiség reménységei, ám ezeknél az olcsó visszautalgatásoknál, többnyire Eve részéről, nem telt többre.

A disztópikus jövőképbe tartozik még Adam jóslata, miszerint a víz lesz majd az az erőforrás, ami miatt a közelgő háborúk zajlani fognak.

Egy egészen meglepő ötlet, főleg egy ilyen tematikájú filmben, erre ez is ott lóg a levegőben két óráig, és az egészből nem lesz semmi. Remek kérdések, amikre kivétel nélkül nem kapunk választ. Felesleges ezt azzal magyarázni, hogy a film mesterien sejtet, vagy ránk hagyja a választ, ugyanis nem emlékszem egy olyan gondolatmenetre, ami úgy igazán végig lett volna vezetve. Ebből következik, hogy az ilyen egyegy soros, épphogy elejtett kikacsintások remekül sikerültek, gondolok itt Adam Dr. Strangelove-val való azonosulására. Kár, hogy ezekből tényleg csak pár volt…

Mindeközben a film három területen közel hibátlanul teljesített. Tom Hiddleston és Tilda Swinton Adam és Eve szerepében gyakorlatilag egymásnak lettek teremtve. A művész-múzsa érzet végig jelen van, és számos esetben szavak nélkül kommunikálnak egymással és velünk egyaránt. Maga a köztük lévő szerelem és művészi erotika rendkívül természetes, végig remekül, ám csendben teszi a dolgát, pont úgy, ahogy ezt kell. A mostanában igen felkapott Hiddleston engem pedig abszolút itt győzött meg arról, hogy ő azért több Lokinál. Ám ami engem a legjobban meglepett, az a fantasztikus zenei felho-

zatal. Mind a filmhez írt dalok, mind a felhasznált alkotások tökéletesek voltak. Ebben az esetben nem lehet azt mondani, hogy asszisztáltak volna a filmhez, hanem egyértelműen a legstabilabb, kritizálhatatlan pontját képezték annak. Az év egyik legmesteribb, önállóan is hallgatható soundtrackja.

Mielőtt kitérnék a harmadik pontra, összegezzünk. A Halhatatlan szeretők nem jó film. Ez pedig sokkal fájóbb, mintha egy kifejezetten rosszul sikerült alkotásról beszélnénk, ugyanis ott volt benne a potenciál, a remek gondolatok, de nagyon összecsapottnak érződik az egész. Nem tudom, hogy a hiba a forgatókönyvben keresendő-e vagy sem, de Jarmusch bizony nem adott bele mindent ebbe a filmbe. Ezektől függetlenül, ha valaki vágyik két remek színészi játékra, egy remek zenei élményre és egy lassú, nyugalmas filmre, ami néhol még mond is valamit, annak ajánlott a Halhatatlan szeretők. A többiek számára pedig lutri, hogy milyen szájízzel állnak fel a film elől.

60% Stáblista Rendező: Jim Jarmusch Főszereplők: Tilda Swinton, Tom Huddleston, Mia Wasikowska Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2014. április 17.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

TRANSZCENDENS A sci-fiben már szinte klisévé silányult az emberek és a gépek kapcsolatának bemutatása, és már nem is igazán lehet új nézőpontból megragadni a témát, Wally Pfister rendező és Jack Paglen forgatókönyvíró mégis ezzel próbálkoztak. Írta: Atee07

W

ill Caster (Johnny Depp) egy mesterséges intelligencia fejlesztésével foglalkozó kutatócsoport feje, felesége (Rebecca Hall) pedig leginkább egy szebb jövőért fohászkodó aktivista.

Ez a kettő kézen fogva valóban csodákra lenne képes. Csak hogy az emberek félnek az ismeretlentől, így egy globális gerillacsoport a fejébe veszi, hogy bármi áron megakadályozza Casterék munkáját. Ennek következményeképp sebzik meg halálosan emberünket, akinek viszont lehetősége nyílik kutatásai segítségével „tovább élni”.

A történet egy technológiai apokalipszisbe vezet be minket a nyitó képsorokkal, ami azt az egyszerű magyarázatot kapja, hogy megnyomták a kikapcs gombot az interneten. A film arra szeretett volna

36 / FilmMagazin

rámenni, hogy a mai embert menynyire beszippantja a technológia, és milyen is az, amikor már túl későn eszmélünk rá erre – már ha egyáltalán. Ez pedig ma egy igen aktuális kérdés lehet, amikor kis túlzással, ha (ne adj isten) véletlenül kicsuszszanna az internetkábel a gépünk hátuljából, akkor computerünk egy zajos porfogóvá silányul. Hogy hogyan is lett kivitelezve ez az „elektronikus világvége”, elég gyér magyarázatra lel a film során, pedig ez a koncepció megért volna egy komolyabb kidolgozást.

Az emberek és gépek kapcsolata a sci-fi egyik legősibb kérdésköre, legnagyobb alakjai talán Philip K. Dick és Isaac Asimov, akiknek a filmművészetre is volt hatásuk, ugyebár a Szárnyas fejvadász és az Én a robot „adaptációk” révén. A

2 oldalas háttércikkünket a filmről ehavi magazinunk 6. oldalára lapozva találhatod.

TITKOLÓZÁS Ha más nem is, a film marketingje jó volt és titokzatos, nem nagyon szivárgott ki idő előtt semmilyen lényegi infó.

leggyakoribb vélekedés szerint az empátia, az érzelmek felismerése és „gyakorlása” különbözteti meg az embert a nem embertől. De mi van akkor, ha egy ember lelkét töltik fel a gépbe? Egy számítógép egy globális hálózat segítségével „minden” elérhető információval képes rendelkezni a pillanat tört része alatt. Ha tehát ezt a hatalmat egy ember kezébe adják, akinek saját céljai vannak, az beláthatatlan következményeket szülhet. Ami viszont nagyon leegyszerűsítve jelenik csak meg a filmben. Bár fölvetődnek árnyoldalai, inkább egy meseszerű „teremtsünk egy jobb világot” idillbe csap át az egész, ami pedig elképesztően életszerűtlen.

Mi lenne, ha az internet lélekkel rendelkezne? Mennyit ér a mai ember elektromosság nélkül? Hol húzódik a határ az ember és gép között?

Tényleg egy gomb felel az egész USA áramellátásáért? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket vet föl a film, ami nagyon szuper, a gond csak az, hogy mégsem ad rájuk magyarázatot. Talán csak az elsőre kapunk választ, de az is, ahogyan említettem, olyan giccstengerbe fullad a végére, hogy nehezen lehet elfogadni. A sci-fi műfaját tekintve természetesen megengedheti magának, hogy (még) nem létező technológiákkal kontárkodjon, és ezt „remekül” ki is használták Pfisterék.

Olyannyira, hogy minden bizarr eseményre, ami a végjátékban történik a nanotechnológia egyszavas válasza a megoldás. Hogyan lehet viszszaadni egy ember látását? Nanotechnológia. Miként képes a semmiből anyagot létrehozni egy számítógép? Nanotechnológia. Mi módon tud irányítani kényére-kedvére meg-

határozott személyeket a számítógép? Nanotechnológia. Miért nem kap már egy értékelhető szerepet Johnny Depp? Nanotechnológia.

A tavalyi sci-fik évének kikiáltott esztendő nagy csalódásnak bizonyult, reméljük, hogy az idei gyenge kezdés után Nolan Csillagok közöttje (Interstellar), Terry Gilliam Zero Theoremje vagy a Wachowski tesók Jupiter felemelkedése (Jupiter ascending) visszaállítja a műfaj presztízsét, és nem eredményez 2013-hoz hasonló pokoljárást.

40% Stáblista Rendező: Wally Pfister Főszereplők: Johnny Depp, Rebecca Hall, Paul Bettany Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2014. április 17.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

RIO 2 Azt hiszem, a Rio2 minőségét elég frappánsan szemlélteti az a kis epizód, amikor a fehérmájú nyílméregbéka szerenádot énekelt a csoffadt hím kakadunak, mire az engem indokolatlanul jól ismerő nagyobbik lányom azzal a narancsöves dzsúdós szorításával megragadta a karomat a sötétben, és kajánul a fülembe súgta: Nem, anya, nem mész ki. Írta: Kovácsné

E

NNYIRE azért nem rossz a Rio2… illetve… hát… tulajdonképpen de. Vagyis inkább olyan, mint a Föld a stopposoknak szóló galaktikus útikalauzban: jobbára ártalmatlan.

Aki látta a Rio-t, biztosan emlékszik Azúrra (Jesse Eisenberg) és Csilire (Anne Hathaway), az oly igen nehezen összeboronált papagáj párosra. Madaraink relatív nyugodalomban nevelgetik mindenféle civilizációs betegségben tobzódó (iPad mániás / túlsúlyos / hiperaktív stb.) fiókáikat, mikor gazdáiktól, a dzsungelben portyázó Lindától (Leslie Mann) és Tuliótól (Rodrigo Santoro)

38 / FilmMagazin

hírt kapnak, hogy megtalálták a kihaltnak hitt azúrkék arapapagájokat. Útra is kelnek, hogy felkeressék a rokonságot, bár az ötlet valójában egyáltalán nem tetszik szegény háromgyerekes, GPS-függő, elvárosiasodott apukának. És ahogy kiderül, hogy a rokonság közelebbi, mint gondolta volna – azaz belép a képbe a morcos após, a lökött nagynéni, a kedves nej régi szerelme, stb. – ráadásul felbukkan a kissé tollafogyott Nigel, az ősellenség is (Jemaine Clement), Azúr egyre inkább azt kívánja, bárcsak ki se kelt volna, de ha már kikelt, legalább hagyták volna otthon békében üldö-

gélni a tojásain… Ha azt gondoljuk, hogy ez voltaképp a Shrek 2 kátrányba és főleg tollba forgatva, akkor nem tévedünk nagyot. Ha azt is elárulom, hogy közben a papagájoknak meg kell védeni édeni otthonukat a válogatott műszaki eszközökkel támadó vadkapitalistákkal szemben (és ebben a harcban a kétbalszárnyas külsősnek jut végül a legnagyobb szerep), akkor mindenki azonnal fel fog sikoltani, hogy jééé, de hát ez az Avatar (és még a figurák is kékek meg hosszú a farkuk, hehehe). Valóban, a Rio2 elsősorban erre a két alkotásra (illetve ezek megszámlálhatatlan mennyiségű,

2 oldalas háttércikkünket a filmről ehavi magazinunk 4. oldalára lapozva találhatod.

nem kevésbé kommersz ősére) épít, ami nem lenne feltétlenül baj – elvégre pörköltet is milyen régóta főznek a népek, mégis milyen jól tud esni időnként – ha nem esne bele két manapság tipikusnak mondható hibába: az egyik az, hogy MUSZÁJ minden egyes huszadrangú, nyüves mellékszereplőt átrángatni az előző részből, ezáltal reménytelenül szanaszét kuszálni a történetszálakat, a másik pedig az, amikor az alkotók az ötletek hiányát vásári zajjal kompenzálják.

A Rio első része egy szögegyenes, kedves, relatíve vicces, instant szórakozást kínáló, jól ismert klisékből ügyesen összerakott koranyári marhaság volt, melynek a brazil hangulat és a fülbemászó zene adott egy kevéske különleges ízt.

Carlos Saldanha szemmel láthatóan szabadon és jókedvűen kezelte az ötletet, ami a filmen meg is látszott, de aztán pont úgy járt, mint a Jégkorszakkal: a jó (a Jégkorszak esetében megkockáztatom, hogy kiváló) első rész után szeretett volna eladni még három köbkilométer franchisemintás műanyag poharat meg plüssfigurát. Az ötlet, a jókedv és a szabadság mind odalett, helyette jött a filmes leveskocka, de még az is csak langyos vízben. Éppen ezért mondtam azt, hogy a Rio2 csak „jobbára” ártalmatlan: nyilván nincs benne csupaszon lengő hímvessző (bár én azt sem tartom különösebben ártalmasnak) vagy kibelezett zombi (ami egyébként a harmatos lelkű gyermekecskéket nagyságrendekkel kevésbé rázza meg, mint ha

valaki előugrik a sarok mögül, és azt mondja, hogy „hu”) viszont igénytelen történetével, többségükben nem kevésbé igénytelen poénjaival, és szúrós pénzszagával valahol mégis csak hozzájárul a törékeny kis pszichéjük tönkretételéhez. És akkor a teljesen hamis családképről még nem is beszéltünk. Valahogy tele van már a hátam azzal, ahogy a szüleit, valamint a gyengéket terrorizáló majd felgyújtó idegbajos, retek kis taplót a filmek „bájos rosszcsontnak” állítják be, de abból is, ahogy a technikai eszközöket feloldhatatlan ellentétbe állítják a „normális” vagy „természetes” léttel.)

Az első részhez képest a zenék kevésbé emlékezetesek (kivéve a vad bennszülött papagájok dalát és a hozzátartozó videóklipet, az nagyon odateszi magát), viszont sok érdekes brazil látnivalóval megismerkedhetünk (madártávlatból (: ), az embert felvidítja a tarka trópusi forgatag, és alapvetően jó kedvvel jön ki a moziból, már amennyire képes az ilyesmire.

Persze nem nagyon képes, mert egy besült alak. A gyerekek természetesen már a vége főcím alatt a torkomnak estek, hogy most az egyszer anya legyél már egy kicsit kevésbé rossz szagú mezőgazdasági szakmunkás és ne húzd le ezt a filmet is a sárga földig, ahogy szoktad, én meg diplomatikusan válaszolgattam, hogy aha, ja. „Peeersze, anya, te még soha egy filmre se mondtad, hogy jó!” vágták erre a képembe az ivadékok, mire én nyomban hárítottam a támadást,

hogy dehogynem, a Lego movie-t és az Így neveld a sárkányodat is nagyon szerettem (bár titkos kedvencem a mai napig az Eszeveszett birodalom). Ahhoz képest, hogy frissiben jöttünk kifele a vetítésről, innentől csak a Lego filmről beszélgettek, egészen hazáig, a kedves papagájok eszükbe se jutottak. Ez szerintem sokat elmond a Rio2-ről: egyszer nyugodtan meg lehet nézni, a kölköket valamennyire leköti, de öt perc múlva már a nyálát folyató Luiz kutya se fog rá emlékezni.

60% Stáblista Rendező: Carlos Saldanha Eredeti hangok: Jesse Eisenberg, Anna Hathaway Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. április 10.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

A HASONMÁS Richard Ayoade még 2012 első felében adott tudomást magáról szélesebb körökben, amikor is a Ben Stiller neve által fémjelzett Kertvárosi kommandóban alakított azt a "nagy hajú nigériai srácot". Ki hitte volna, hogy Mr. Ayoade pár évvel később majd valami olyat rendez, ami hiányosságai ellenére is méltán pályázhat egy helyre a kultuszfilmek csarnokában. Írta: Török Tamás

A

hasonmás hivatalosan egy 2013-as film, ám a fesztiválokon kívül máshol nem volt megtekinthető, szóval a továbbiakban az egyszerűség kedvéért idei alkotásnak fogom tekinteni. Na, most, a "fű alatt érkező film" szócikk alatt többek között A hasonmás is ott van a példaként felsorakoztatott filmek között. Magyarországon gyakorlatilag nem volt marketingje a filmnek – ami valahol érthető –, ebből adódóan egy darab kivétellel csak a pesti művészmozik vetítik még jelen pillanatban is. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mivel alapvetően egy olyan csiszolatlan gyémántról beszélünk, aminek hangulata és stílusa a régi mozik

40 / FilmMagazin

páratlan atmoszférájával egy olyan együttest alkot, ami egy pillanat alatt kiragad a ma már kényelmes, ám kifejezetten steril mozitermek világából, és lehetőséget nyújt, hogy az is megízlelhesse a régi mozizás élményét, akinek ez nem állt módjában.

Mivel én is ebbe a csoportba tartozom, lehet, hogy a régi motorosok nem fognak egyetérteni velem, mindenesetre a film ezt az illúziót, érzetet tökéletesen megteremtette. De hogyan? Ez az a kérdés, amire a következő sorokban megpróbálok választ találni.

Simon James egy visszahúzódó, önbizalomhiányos fiú, aki már hét éve dolgozik ugyanott, ám szinte mégsem emlékszik rá egyetlen

munkatársa sem. A mindennapokban az emberek átnéznek rajta, családja szintén csak minimálisan vesz róla tudomást, aki esetleg mégis szót vált a fiúval az biztos, hogy valami negatívat bök oda neki. A tőle napi szinten össz-vissz pár méterre lévő lány is csak plátói szerelmet képez számára, mivel egy értelmes mondatot képtelen váltani vele, köszönhetően az önbizalom teljes hiányának. Ám egy nap az elmúlt hét év monotonitása félbeszakad, ugyanis egy új munkatárs érkezik, James, aki Simon szöges ellentétje: sikeres a munkában, beszéli az emberek nyelvét és a nők is megvesznek érte. Egy dologban ám mégsem különbözik Simontól: arca és teste

A film férfi és női főszereplője (Eisenberg és Wasikowska) a valóságban egy párt alkot.

szinte megszólalásig ugyanaz, mint főhősünké. A hasonmás az első pillanatoktól fogva valami egészen egyedi, megfoghatatlan atmoszférát közvetít a teljesen szürreális képi kompozíciókkal és a néhol teljesen véletlenszerűnek hatott dialógusokkal, amik inkább szólnak a nézőnek, mintsem Simonnak. Őszinte leszek, nekem ötletem sincs, hogy ezt a filmet milyen műfajba sorolhatjuk be, ám úgy érzem, hogy pontosan ez volt Ayoade célja az egésszel. A történet már önmagában elég elrugaszkodott, főleg annak fényében, hogy Simonon kívül senkit nem döbbent meg az, hogy éppen most vettek fel valakit, aki egy az egyben ugyanúgy néz ki, mint a fiú. James színrelépése után körvonalazódni kezd, hogy a film mit is szeretne üzenni. Simon az átlagembert testesíti meg, aki habár keményen dolgozik és gürcöl, mégsem képes megállni a helyét az élet semmilyen területén, míg James határtalan önbizalmának köszönhetően pár nap alatt több sikert halmoz fel, mint Simon az elmúlt hét évben. Elmondhatjuk, hogy ez alapvetően egy igen egyszerű gondolat, amivel mindennap szembesülünk – az most lényegtelen, hogy melyik oldalon –, ám A hasonmás kellően művészi és megdöbbentő köntösben tálalja mindezt.

A film effektíve külön életet él Simontól függetlenül is. Ayoade folyamatosan "művészkedett", ahol csak tudott, a szó pozitív értelmében. A hátterek kompozíciója, a fények és a különböző karakterek helyzetei és jelenléte is mind-mind dinamikusan változik egyértelmű jeleket adva nekünk a film további eseményeire, mindezt úgy, hogy Simon az egészről tudomást sem vesz. Ez egy fantasztikus húzás volt a rendező részéről, ugyanis ezzel is erősítette azt a vonalat, hogy a film kommunikál a nézővel. Olykor talán ijesztően személyessé is válhat egy-egy kiszólás, bár ezt pár, mindenkire illő sablonnal könnyedén el lehet érni.

Minden pozitívum ellenére volt valami, ami egész egyszerűen hiányzott A hasonmásból. Nem állt össze a film, hanem inkább fantasztikusan elgondolkodtató és kevésbé elgondolkodtató, néhol kifejezetten gyengébb jelenetekből állt az egész.

Ezt sajnos alaposan megsínylette, mivel az utolsó percek messze nem hagytak olyan maradandó nyomot, mint amilyen élményt nyújtott maga a film "nem egész egésze". A hasonmás jövőbeni megítélése éppen ezért kérdéses. Ahogy a felvezetésben is jeleztem, könnyen megeshet, hogy a kategórián belül kultuszt fog kialakítani maga körül, ám a halk

IRODALMI ALAP A film történetének kiindulópontját Dosztojevszkij A hasonmás című írása adta, melyet még a ’90-es évek közepén Roman Polanski is szívesen a vászonra vitt volna John Travoltával a főszerepben.

marketing és az említett egységesség hiánya miatt ott lebeg a levegőben az is, hogy inkább előbb, mint utóbb feledésbe merül ez a rendkívül egyedi alkotás. Mindenesetre egy biztos: ha megszólítja a film a nézőt – márpedig meg fogja –, akkor a kellő hatás elérése garantált, és egy üdítően különleges élményben lesz részünk. Richard Ayoade előtt pedig nagy jövő áll, ha így folytatja.

75% Stáblista Rendező: Richard Ayoade Főszereplők: Jesse Eisenberg, Mia Wasikowska, James Fox Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. április 3.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

A HARAG TÜZE A kisebbik Affleck fivér sajnos nem igazán tud kilépni a mellékszereplő kategóriából, de el kell ismerni, hogy azt egyre jobban csinálja. Az ő és Bale színészi teljesítményére egyáltalán nem lehetet panasz, sőt szerintem a lehető legjobban hozták a figuráikat. Ha csak rajtuk múlott volna a film, egész jó kis mozi lett volna belőle. Ám ha a forgatókönyv nem olyan, esetleg a rendező, vagy a többi tényező, mint amilyennek lennie kell, hiába hívják a színészt úgy, hogy Christian Bale. Írta: Zaphier

M

ert ugyebár Mr. Bale tehetségét nem akarja senki sem megkérdőjelezni. A főszereplőnk filmjeinek száma olyan sok és annyi kiemelkedő karakter volt benne, hogy nem is igazán tudom, hogy mit is emelhetnék ki közülük.

Azért, hogy ne kelljen nagyon meszszire menni, itt az Amerikai botrány, melyért Oscar-jelölést is kapott. Persze emlékezhetünk még a Tökéletes trükk zsenijére, ahogyan az A nap birodalma béli alakítására is. Egyik sem könnyen felejthető. Ahogyan a mostani teljesítményére sem lehet panasz, csak éppen a körülmények nem voltak az igaziak.

42 / FilmMagazin

Russell Baze (Christian Bale), egy átlagos, kisvárosi fickó. Nincsenek nagy álmai, vagy hatalmas elvárásai az élettől. Belenyugodott a sorsába, neki az is elég, hogy van biztos munkája a helyi gyárban és van egy gyönyörű barátnője, Lena (Zoe Saldana), aki szereti és már a közös családot tervezgetik. Igaz, az édesanyja már nem él, és az apja is nagyon súlyos beteg, de ott van neki a kisöccse Rodney (Casey Affleck).

Tudja, hogy nem ez a legjobb élet, ami élhető, de neki ez bőven megteszi. Rodney már kritikusabb ebből a szempontból. Többször is megjárta Irakot, a hazájáért harcolva, és min-

dezek után nem akar visszaállni sima kis gyári munkásnak. Ebből kifolyólag persze nem egyszer bajba kerül és adóságokat halmoz fel. Főleg a helyi kocsmárosnál John Potty -nál, akit Willem Dafoe alakít. Szerencsére ő nem az a nagyon kemény behajtó, csak épp vesztére, nem a legmegfelelőbb emberekkel áll üzleti kapcsolatban. Olyan elmebeteg és elfajzott fickókhoz is köze van, mint Harlan DeGroat. Az ő figuráját Woody Harrelson alakítja és meg kell hagyni, hogy nagyon jó a pszichopata bűnöző szerepében.

Tulajdonképpen ő az a karakter, aki megpecsételi a Baze fivérek sorsát.

Hasonlóan utcai verekedéssel fűszerezte meg drámai témáját tavaly a Rozsda és csont. A két film közül inkább azt ajánljuk.

Bármennyire is próbál Russell csendes és átlagos életet élni, a sors sajnos közbeszól. Egy végzetes éjszakán autóbalesetben egy kisfiú halálát okozza, így néhány év börtönre ítélik. Ilyenkor az emberben persze benne van az illúzió, hogy majd ha kiszabadul, minden úgy megy tovább, mint előtte. Ez sajnos nagy átlagban nem szokott összejönni. A férfi apja, még a börtön évek alatt meghal és mikor szabadul, azzal is szembesülnie kell, hogy a barátnője, akivel közös álmaik voltak, már más valakivel tervezi a jövőt. Ráadásul, nem is akárkivel, hanem a helyi rendőrfőnökkel, Wesley Barnes-al. Az ő karakterét a zseniális Forest Whitaker alakítja. Érdekes volt sima kis mellékszerepben látni, egyszerű rendőrként azt, aki eljátszotta már „Skócia királyát” is. Legalább olyan nagy kaliberű színész, mint Christian Bale. Filmjeinek száma, pedig még az előbb említetténél is több. Persze az ő szerepe se elhanyagolható, hisz bár a film

elején még nem ismerkedünk meg vele, de a végkifejletnél, annál inkább ott lesz a helye.

A történet szépen lassan csordogál a maga medrében. Szerintem túl lassan is. Szép fokozatosan bemutatják a szereplőket és óriási hangsúlyt próbálnak fektetni rá, hogy Russelnek tulajdonképpen mennyire átlagos is az élete. Olyan hosszan boncolgatják ezt a témát, hogy közben valahogy elveszett az a feladat, hogy cselekmény is legyen a történetben. Persze van, aki az ilyen lassú kibontakozásokat szereti, de most ez talán kicsit el lett túlozva.

Igazi cselekmény csak a film utolsó egyharmadára jut.

Az ifjabbik Baze fiú az iraki háború után itthon is folytatja a harcot, utcai bunyósként. A helyi meccsek azonban nem hoznak elég pénzt, így addig győzködi John-t, a kocsmárost, míg össze nem ismerteti Woody Harrelson pszichopata karakterével. Ez a találkozás lesz a Baze család végének kezdete.

Scott Cooper megpróbált, egy igazán életszagú és földhözragadt történetet összehozni. Azt bemutatva, hogy az ember próbálhat akármenynyire a helyes úton járni, nem vagyunk urai saját életünknek. Továbbá azt, hogy egy jó embert is menynyire el tudják sodorni a körülmények a rossz irányba. Nagyjából sikerült is neki összehozni, amit leginkább a színészeinek köszönhet, de a forgatókönyv rétestésztához hasonlatos elnyújtásán sajnos még ők sem tudtak segíteni.

60% Stáblista Rendező: Scott Cooper Főszereplők: Christian Bale, Zoe Saldana, Casey Affleck Forgalmazó: Pro Video Film Hazai premier időpontja: 2014. csak DVD-n, április 23-tól

FilmMagazin / 43

KRITIKA

JOE Itt mindenki le van csúszva. Írta: Sanya08

H

a a Joe-ról olvas az ember, akkor egész biztosan belebukkan abba az esetek nagy részében, hogy az adott kritika kiemeli Nicolas Cage nagyszerűségét és a tényt, hogy rég láttuk ennyire jónak. És hogy visszatért, és hogy végre emlékszik arra, hogy ő tulajdonképpen egy Oscar-díjas színész.

Teljesen érthető ez a reakció, ámbár kicsit korrigálandó. Nic Cage ezelőtt a film előtt is jó volt. A helyzet csupán az, hogy nem mindig találják őt meg a megfelelő filmek. De könyörgök, vessünk egy pillantást az Időjósra, az Adaptációra, a Mocskos zsaru remake-jére, a Képletre, a Ha/ Ver-re… A sort még folytathatnám.

Nem mondanám, hogy Cage hibája az, hogy a rendezők nem használták ki eléggé az adottságait.

Nos, a Joe-ban maradéktalanul ki van használva a talentuma. A nebraskai alkoholista, nikotinfüggő munkás bőrébe bújva újra emlékezhetünk arra, hogy Cage nem csupán az úgynevezett „mega-acting” nagy szakértője, hanem visszafogottabb játékra is képes. Igaz ugyan, hogy néha itt is megvillogtatja azon tudását, de úgy tűnik, hogy ezt elhanyagolhatónak vélte a kritikusok többsége. A cselekmény nagyjából való

44 / FilmMagazin

felvázolása alapján sokaknak a tavalyi Mud című film juthat eszébe (Matthew McConaughey), és valóban: egy lecsúszott férfi fiatal sráccal való barátkozásának lehetünk szemtanúi azzal a különbséggel, hogy itt a tónus valamelyest sötétebb és borúsabb.

David Gordon Green egy olyan közösségnek festi meg Nebraskát, mintha az önpusztításnak egyenesen a metaforája lenne. A boldogság csak nyomokban fedezhető fel, alkoholt inkább isznak, mint vizet és az emberi jó szándék régóta kiveszőben van. Olyan ez a hely, ahonnét soha nem szabadulsz. Nincs menekvés, nincs jobb életre való remény, csak a depresszív jelen elfogadása. A főszereplő Joe ezen hitvallását és attitűdjét forgatja fel kicsit egy srác, akinek az apja veri őt és szemrebbenés nélkül agyon tudja verni egy sorstársát egy üveg borért.

A cselekmény a megszokott panelek mentén halad, ami pluszt ad az leginkább Nicolas Cage játéka és az egész filmet átjáró bekebelező hangulat. A reménytelenség nyomasztó érzését csak néha töri meg egy-egy olyan vidámabb hangvételű szcéna, mint például a közös kutyakeresés.

Ezt leszámítva fel kell készülnie a

nézőnek a borúra.

Igényesen elkészített film ez, amely hangulatával és színészi alakításaival beránt már a legelején.

Helyenként nem könnyű nézni, de a karakterek annyira autentikusak, annyira helyén vannak, amennyire hollywood-i filmben csak ritkán. Nem csoda: az alkoholista apukát alakító férfi távol áll a hivatásos színészi szakmától, a rendező az utcáról szedte fel Gary Poulter-t. Tragikus tény, hogy a forgatás után pár héttel Pulter-t holtan találták.

80% Stáblista Rendező: David Gordon Green Főszereplők: Nicolas Cage, Tyr Sheridanm Adriene Mishler Forgalmazó: Cinenuovo Kft. Hazai premier időpontja: 2014. április 17.

KRITIKA

A TAI CHI HARCOSA Keanu Reeves számtalanszor volt már, világmegmentő hős, rejtélyes idegen, ifjú szerelmes, sőt még szellemi vezető is. A gonosz szerepéből azonban nem jutott neki túl sok. Ami pedig az abszolút első alkalom most a számára, az a rendezés. Írta: Zaphier

N

em akármilyen feladatot vállalt be, a világ egyik legismertebb színésze. Önmagában már a rendezés is egy hatalmas lépés, hisz nemcsak a saját karakterére kell figyelnie, hanem a teljes stáb munkája az ő felelőssége. Ez a feladat viszont most még extrémebb lett azáltal, hogy Mr. Reeves nem a saját országában és nem a saját kultúrájára épülő filmet alkotott, hanem egy teljesen idegen világba mutat betekintést. Hiszen a nyugati ember számára a keleti tanok mindig kissé távoliak és meseszerűek.

A történet, nemcsak, hogy Pekingben játszódik, de szellemi tanítást is próbál bemutatni, egy nyugati rendező fordításában. Merész vállalkozás, de színész-rendezőnk nagyon jól megugrotta ezt az akadályt!

A kínai történet főhőse az ifjú Tiger Chen. A hétköznapokban futárként dolgozik Peking utcáin, de persze nem ez minden álma. Talán ezért tanul Tai Chi-t öreg mesterétől.

Tiger nagyon jó harcossá válik, azonban a Tai Chi szellemi tanait, nem igazán tudja elfogadni és magáévá tenni. Magával ragadja a Tai Chi adta erő, és a belső béke már nem igazán érdekli. Ettől válik a sebezhetővé.

Egy harcművészeti versenyen Mark Donaka (akit Keanu Reeves alakít) felfigyel az ifjú harcos tehetségére és ez megpecsételi Tiger sorsát. Donaka egyik fő profilja, hogy illegális harcokat szervez. Bár Tiger eleinte nem akar vele üzletelni, mikor mestere temploma veszélybe kerül, kénytelen pénzért küzdeni. Aztán persze megtetszik neki, hogy megmutathatja a világnak, milyen erő is lakozik benne a Tai Chi által. Sejtelme sincs róla, hogy milyen ördögi körbe is került.

Hiszen Donaka nem csak a harcaiból, az egész életéből műsort akar csinálni, bemutatva, hogy hogyan válhat valaki ártatlan tanítványból, vérengző harcossá. Ő mozgatja a szálakat és olyan irányba terelgeti Tigert, ami csak rosszat jelenthet számára. Tulajdonképpen egy újabb összecsapást láthatunk, a keleti tanok és a nyugati civilizáció között.

Ismét bebizonyosodik, hogy a nyugati ember képtelen felfogni, milyen erő is lakozhat a belső békében és nyugalomban.

A saját nevén szereplő Tiger Chen nagyon jól alakítja a fiatal harcost, aki pontosan a két világ peremén élve, választásra kényszerül. Az ő és Keanu Reeves remek alakítása

(gonoszként és rendezőként) egy remek filmet eredményezett. Mozgalmas, tartalmas, figyelemlekötő.

Részemről támogatom, hogy Mr. Reeves továbbra is mozogjon a kamera mindkét oldalán.

80% Stáblista Rendező: Keanu Reeves Főszereplők: Keanu Reeves, Tiger Chen, Iko Uwais Forgalmazó: Select Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, április 16-tól

FilmMagazin / 45

KRITIKA

A BEAVATOTT Ismét egy adaptáció, amivel nem csak a szélesebb közönség, de még a könyvek kedvelői sem feltétlen járnak jól. Írta: Atee07

A

z Alkonyat óta virágzásnak indultak a ponyvaregényekből adaptált múvik, ami megint csak egy fölösleges trendnek ígérkezik. Koránt sem azzal van a probléma, hogy ezeket vászonra viszik, hanem azzal, amilyen minőségben teszik mindezt. A recept mindig ugyanaz: egy komplikáltnak ható sztorit (amiben természetesen a sablonrománcnak feltétlen szerepelnie kell), néhány ígéretes(nek tűnő) tehetségű szépfiúval / lánnyal és egy kis látvánnyal egybegyúrunk valamit, hogy azért ne erőltessük túl magunkat, és kész is. Az Éhezők viadalának annyiban legalább szerencséje volt, hogy Jennifer Lawrence-be szorult egy kis tehetség.

Hogy A beavatott mit tud felmutatni?

Olvassatok tovább, és kiderül.

A történet szerint egy apokalipszis utáni Chicago-ban járunk, amikor is az emberek egy új társadalmat építettek föl a várost körbeölelő kerítés

46 / FilmMagazin

falai között. E szerint öt csoportba sorolják a lakosságot: a Bátrak (katonaság), a Műveltek (tudósok / kutatók), az Őszinték (igen, a politikusok...), az Önfeláldozók (Sylvester Stallonéék helyett az önzetlen, másoknak segítő kaszt), és a Barátságosak (vagyis a jó munkásemberek). A rendszernek a célja pedig – legalábbis a film szerint –, hogy az emberi természetet kiirtsák és mindenki kizárólag a maga rendeltetésének megfelelő funkciót töltse be, így fennállhat a tökéletes harmónia – már ahogy Móricka is elképzelte.

Főhősünk, Tris pedig úgy jön a képbe, hogy ő csoportok közötti, tehát sehova sem tudna beilleszkedni igazán, ami pedig fenyegetést jelent a társadalom számára. Hogy ez még izgalmasabb legyen, egy sötét összeesküvést is leleplez közben.

Azért említem, hogy a filmben ez a célja a rendszernek, mert azt erősen kétlem, hogy ne lenne kifejtve a

könyvben az (ami itt nem történik meg), hogy hogyan is érik el, hogy mindenki a kasztjában maradjon.

Nem volt semmiféle szérum (mint pl. az Equilibriumban), semmi gumibotos fenyítés, hogy „márpedig te most művelt leszel fiam!”. Főként úgy, hogy igazából a tesztet – ami megállapítja a fő tulajdonságokat – teljesen figyelmen kívül lehet hagyni, amikor választanak, hogy melyik csoportba akarnak tartozni.

A legviccesebb dolog az egészben pedig az, hogy azokat, akikben az összes tulajdonság jelen van, azokat magyarul a következőképpen fordították, kapaszkodjatok meg: Elfajzottak. Most komolyan, nem is értem, hogy A beavatott helyett miért nem ezt a címet adták a filmnek, mennyire hangzatos! Én nem hiszem el, hogy lenne olyan néző, akiből ennek a szónak az elhangzása ne hangos nevetést váltana ki, főleg egy olyan kontextusban, ami-

A könyvről alkotott véleményünket előző számunk Extra rovatában találhatod!

kor teljesen komoly képpel főhősnőnk arcába vágják ezt. „Te elfajzott vagy!”, „...Anyád!”.

A film első fele teljesen vontatott és zavaros, az első fél-háromnegyed órában konkrétan nem derül ki, hogy mi is van a kerítésen túl, mi az, amiért fegyverkezniük kéne, vagy akármilyen rendfenntartó erőre szükség lenne (akik ugyebár a Bátrak). Egyébként is csak öncélú parkourozásnak tűnik, amit a Bátrak művelnek, semmiféle funkciót nem töltenek be, ráadásul olyannyira spártai módszereket alkalmaznak a kiképzéskor, hogy még házi-Tajgetoszuk is van.

A forgatókönyvíróknak vagy piszok nehéz dolguk lehetett, vagy egyszerűen csak nem erőltették meg magukat, de hogy nem ez a film fénypontja, az biztos, sőt. A párbeszédekre nem lehet mást mondani, mint hogy szimplán ostobák. Fölöslegesek, kínosak, vontatottak, és

teljesen életszerűtlenek. Ráadásul a játékidő első felében szinte semmi érdemi nem történik, viszont az utolsó negyed órában az egész tisztogatás / puccs / forradalom (tetszőlegesen húzzatok alá egyet) ránk zúdul, aminek végül is egy anarchia a vége – de a lezárást ugye nyitva hagyták a következő felvonás miatt.

Már csak az önmagában megmenthette volna A beavatottat, hogy ha mellőzik a legelcsépeltebb hollywoodi kliséket. A szereplőkről, már amikor feltűnnek a vásznon, egyből lehet tudni az egész történetüket és a végüket, a románcot is a leggicscsesebb fajtából húzták elő, a kezdetben botladozó, de a végére osztályelsővé váló főhős, csak hogy a végén a „megnyomom a rendszer kikapcsolása gombot” sztoriról nem is beszélve.

Amibe viszont nem lehet belekötni, az egyértelműen a látvány, nem spóroltak a CGI-jal. De igazából itt ki

is merül A beavatott, biztosan lesznek olyanok, akiket a csilli-villi képek elkápráztatnak, és az is elég lesz, hogy jó pasikkal vagy jó nőkkel van teletűzdelve a majdnem két és fél órás játékidő. Csakhogy ennyit már a Transformers is fel tudott mutatni, és azt sem számítjuk az adaptációk között mérföldkőnek. Ahogyan az is, A beavatott is biztosan megtalálja a maga közönségét – talán a könyv rajongói ellesznek vele…

50% Stáblista Rendező: Neil Burger Főszereplők: Shailene Woodley, Theo James, Kate Winslet Forgalmazó: Pro Video Film Hazai premier időpontja: 2014. március 20.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

NOÉ Nagy volt a kísértés, hogy olyan szöveggel vágjak bele a kritikába, mint: „utánunk a vízözön”, vagy: „lassú víz partot mos”. De ellenálltam, pedig akár hiszitek, akár nem, nagyon is illenek az ehhez hasonló kis szólások a filmre, viszont – meglepetés! – nem szó szerinti jelentésükben. Írta: Vampka

A

Noét az a férfi rendezte és írta, aki a mára mondhatni kultfilmmé vált Rekviem egy álomért rendezője, de a Fekete hattyú, A forrás és A pankrátor című filmjei is nagy sikert arattak. Darren Aronofsky-nak mindig sikerül olyan hangulatot teremtenie a filmjeiben, ami egyszerre hátborzongató és csalogató. Általában a sötétség ugrik be minden mozijáról, mikor felidézek egy-egy jelenetet, mindig sötét van vagy fakók a képek, ami természetesen nem igaz, a filmek nem félhomályban játszódnak, de a nyomasztó légkörrel sikerül hatnia a néző lelkére, mindegy, hogy elvont történetről vagy hihető sztoriról van szó. A Noé is beáll a sorba, mégis azt kell mondanom, hogy kicsit kilóg.

Látványos, elgondolkoztató, veled marad, miután kijössz a moziból, mégis más. Talán mert ezt a sztorit mindenki ismeri, talán mert a szereplőkkel ezúttal bárki tud azonosulni, mivel nem táncosok vagy drogosok, hanem lényegében teljesen átlagos és egyszerű emberek.

A Noé grandiózusnak készült, erre már akkor rájöhetett mindenki, mikor kiderült, hogy a bárkát komolyan összerakják, és nem hajlandóak

48 / FilmMagazin

CGI-jal megcsinálni (már amikor még a földön épül persze, vízre tenni nem biztos, hogy ment volna). Az előzetes is csak cukkolta a népeket, legyen szó vallásos vagy ateista nézőről. Én valahol a két kategórián kívül helyezkedem el, nem vagyok sem hívő, sem istentagadó, egyszerűen csak kíváncsi mindenre, amit ember kitalált vagy lejegyzett, és arra, mennyi belőle az igaz. Idehaza volt egy kisebb barátságos vitánk mozizás előtt, hogy vajon Noé való-

ban létezett-e, csinált-e bárkát, tényleg jött-e víz, és ha igen, honnan tudta, mikor és hol kell lennie, hogy ne pusztuljon bele. A Biblia ad ezekre a kérdésekre némi magyarázatot, de nem eleget, és ezeket a lyukakat használta ki Aronofsky, hogy a filmjeiből már jól ismert, hihetetlenül mély és valós jellemrajzokat alkosson. Ami a Noéból hiányzik itt-ott filmileg, azt a karakterek teljes mértékben pótolják. A játékidő több mint két óra, ami nekem elsőre húzósnak

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünket is!

tűnt, elvégre mit lehet egy ilyen sztorin 130 percet elidőzni, de a végén még sajnáltam is, hogy vége, és el kell szakadnom ezektől az emberektől. A Noé nem egy gyors film, viszont nincs benne olyasmi sem, hogy „lassú beindulás”. A Noé ugyanis az elejétől kezdve robog. Nem sebesen, de megy, így aztán lehetősége sincs döcögni, ami kényelmessé teszi a mozizást. Lassan szivárog be a fejedbe meg a lelkedbe, olyan feszültséget kelt, amit először talán észre sem veszel, és mikor rájössz, hogy ott van, arra is rádöbbensz, hogy nem csak a karakterek és a történet miatt aggódsz. A saját véleményed és értékrended ugyanúgy szorongat, mint Noé döntéseinek megkérdőjelezhetősége, meg az elvakultnak tűnő hite a Teremtőben és céljaiban. A film sok mindent megmutat a bibliai történetből, de még többet magából Noéból és családjából. A rendezés maga kicsit irritáló volt, mert az amúgy tényleg fantasztikus, de szemmel láthatóan mű és számítógépes grafikák mellett a rendező olyan módszereket és eszközöket használt, amik együtt valahogy nem voltak harmonikusak.

Végigkövetni az érkező galambpár

útját úgy, hogy hátulról látjuk a digitális madarakat, miközben gyönyörű tájakon repülnek át, és a kép folyton ugrik egyet, ahogy közelednek, nekem furcsa volt, nem volt összhangban, de lehet, hogy csak én vagyok finnyás. Vagy mikor megérkeznek a négylábúak a bárkára, és beözönlik a rengeteg digitális állat… Csak arra tudtam gondolni, miért nem hoztak pár idomított állatot, és eresztették be őket, lovakat, kutyákat, ami képes együtt normálisan viselkedni, és csak a háttérben vonuló tömeget digitálisan megcsinálni? Bosszantó, mikor közelről mutatnak egy medvét, és tudod, hogy az egy grizzly akar lenni, de közben mégsem tűnik igazi medvének. Az viszont tetszett, hogy a bárkán elpusztuló állatok mind nem létező lények voltak. Mivel ugye ők kihaltak, nem maradt belőlük példány, logikus, mégis kellemes meglepetés volt, hogy ilyesmit sem felejtettek el. Szóval eltekintve a számítógépes állatoktól és néha furcsának tűnő plánoktól a Noé szép és kreatív film lett. A karakterek a kezdetektől fogva árnyaltak, látszik, hogy Aronofsky komolyan vette a személyiségüket, de hát egy ilyen történetet nem lehetett

volna normálisan előadni teljesen üres jellemekkel, és nem hatott volna úgy a nézőkre, ha nem értjük meg mindegyiküket. Minden gyereke, a fogadott lánya, a felesége és Tubal, Káin leszármazottja is olyan sok oldalát és mélységét mutatta meg, hogy egyrészt sikerült velük azonosulni, másrészt állandóan megkérdőjelezni mindegyikük viselkedését a többiek szempontjából nézve. Zseniális, de fárasztóvá teszi az ítélkezést, és ezzel át is éljük, amit a főszereplőnek, Noénak kellett, csak épp neki többszörös mértékben. A színészek egy kivételével tökéletesek, az az egy pedig nagy meglepetésemre Emma Watson.

Hermione óta állandóan dolgozik, de kezdem azt hinni, hogy nem is olyan jó, mint amilyennek be van állítva.

Ila, Noé fogadott lánya, egyben fia szerelmének szerepében egyszerűen irritáló volt, ehhez még hozzájött a szörnyű szinkronja is. Nem volt hiteles, a pojáca kifejezés jutott róla eszembe, ami elrontotta Ilát, ő egyébként egy nagyon lényeges szereplője az eseményeknek. Mindenki más azonban hihetetlenül jó volt, és a szinkronok is teljesen elfogadhatóak, kivéve Ila és Noé feleségének szinkronját, mert azok borzalmasak. Külön tetszett viszont a bukott angyalok háttérsztorija és ábrázolása, meg a ruhák és a mindenféle kellékek. Olyan cuccokban mászkáltak, olyan eszközökkel dolgoztak, ami egyszerűségük és elég szakadt mivoltuk ellenére vonzotta a szemet, nagyon jól néztek ki. A Noé tehát nem giccses, és bár egy mindenki által ismert történetről van szó, sikerült új szemszögből megmutatni, és felidézni, milyen nehéz dolog mások sorsának a súlyát cipelni a válladon.

Felkavaró, tanulságos, olyan film, amit külső és belső szépsége miatt többször is érdemes megnézni.

85% Stáblista Rendező: Darren Aronofsky Főszereplők: Russel Crowe, Jennifer Connelly, Emma Watson Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. március 27.

FilmMagazin / 49

SOROZAT

TRÓNOK HARCA - 4. ÉVAD Ha április, akkor bolondok napja, és Trónok harca… Meg húsvét, de az ugyan kit érdekel, amikor Trónok harca évadnyitó van? Írta: Holhós Linda

A

rajongóknak a március vége – legalábbis saját magamból kiindulva – egy kéztördeléssel, és tűkön üléssel tarkított időszak, amikor megy a visszaszámolás ezerrel, és amikor már az sem volna elég gyors, ha előző nap leadták volna az évadnyitó epizódot.

Főleg a harmadik évad zárása után… Szeretjük ezt a sorozatot, mert varázslatos, mert kismillió szereplőt mozgat, mert izgalmas, és leginkább azért mert… csak. Egyszerűen nem lehet nem szeretni.

50 / FilmMagazin

Függetlenül attól, hogy valaki olvasta-e a könyveket, avagy sem, olyan nézőközönsége, és olyan népszerűsége van a szériának, ami büszkeségére válhat az HBO-nak… megint. Mert ez a csatorna a legtöbb esetben színvonalas sorozatokat készít. Szóval úgy is fel lehetne fogni, hogy hozza az elvártat. De mit is érdemes tudni a Trónok harca legújabb évadáról? Vagy úgy nagy általánosságban mit is illik tudni erről az Emmy-díjas alkotásról? Azt megkísérlem most meg összeszedni…

Mindenekelőtt néhány számszerű adat, mert imádjuk a statisztikákat.

Az évadnyitó első részt ÉszakAmerikában 6,6 millióan nézték meg, ami egyéni rekord, mivel eddig az 5,5 millió volt a nézettségi plafonja a sorozatnak. Persze ezek csak a hivatalos adatok, amikről annyit jó tudni, hogy sejtetni enged, de látni nem igazán… Így engedtessék meg nekem még egy kis kiegészítés: tavaly a Trónok harca lett a legtöbb alkalommal letöltött sorozat – a harmadik évad záró epizódját 5,9 millió-

A Trónok harca könyv 1996-ban jelent meg, és írója akkor még csak trilógiában gondolkozott.

an töltötték le illegálisan világszerte.

Ha ezt hozzáadjuk a legális statisztikához, akkor értelmetlenné válik mondani bármit is a továbbiakban. És csak még egy kis információ, érzékeltetvén a tömeges hisztit, ami körüllengi eme alkotást: Az HBO szerverei immáron idén második alkalommal haltak be, a túlzottan nagy érdeklődés miatt. A True Detective első évadjának utolsó részénél, és most a Trónok harcának nyitányánál is annyi volt az online érdeklődő, hogy a csatorna oldala

nem bírta szuflával… Mi emberek türelmetlen egy népség vagyunk…

Az HBO-nak pedig szólni kellene, hogy még az évadzáró előtt bikázzák be a hálózati meghajtóikat, és minden mást is, mert morcosak leszünk, ha megint összeomlást, és hibaüzenetek tucatjait kell tapasztalnunk. Nem egy olyan rajongó kereste meg később a csatornát, akik nem rettentek el attól sem hogy perrel fenyegetőzzenek, ami azért nem kicsit muris. Legalábbis én hangosan nevettem ezen a fejleményen…

Ami viszont megnyugvásra ad okot – és ami egyenesen lekövethető volt ezen nézettségi adatok után – hogy újabb két évad most már biztosan le lesz forgatva a mostani évadon kívül. Merte volna azt nyilatkozni az HBO, hogy nem forgatja tovább ezt a remeket, lett volna olyan hőzöngés… Szóval megegyezhetünk abban mi nézők, és a csatorna, hogy az lesz majd, aminek lennie kell, ha el akarjuk kerülni a vérontást… Mármint az igazit, nem a sorozatbélit A sorozatban várni

FilmMagazin / 51

SOROZAT

fognak még ránk meglepetések…

Magáról a sorozat alapjául szolgáló könyvről azt jó tudni, hogy jóval komplexebb, mint amit a nézők látnak belőle a sorozaton keresztül.

Annyira összetett, hogy jobbára egész szálakat kell kihagyni belőle, hogy képernyőre vihető legyen. És kell ezt úgy tenniük az alkotóknak, hogy azért azok is kedveljék a sorozatot, akik olvasták a könyvet…

Nem kis kihívás ez. A másik jellemzője a könyvnek, illetve egyedisége, hogy lelkiismeret nélkül játszik élethalál harcot a szereplőkkel. Ezt a harmadik évad után most már azok is átérzik, akik nem olvasták a könyvet… Egyik pillanatban azt hisszük, hogy ez a nő vagy pasi főszereplő, biztos, és totálisan tuti, hogy ez fogja megváltani a világot, másfél perccel, vagy oldallal később pedig vége… Ennyi. Viszlát. Nekünk meg marad a kérdőjel, hogy „mi van?”, illetve az „és akkor most mi lesz?”, vagy éppen a „hogyan tovább?”

52 / FilmMagazin

Az első rész számomra, olyan volt amilyet elvártam. Nem túl gyors, szépen csendben előkészíti a terepet, és az utolsó percben már megmutatja miért is kedvelem én Arya Stark-ot… A kiscsaj nagyon komoly, és ha minden igaz, lesz ettől még komolyabb is. Remegve várom. Összeszedni nehéz mi minden van ebben a sorozatban, ami csak úgy vonzza a tekinteteket, és úgy általában az embert. Az ember általános morbid vágyaira dolgozik, a félelmeire, a fantázia iránti szenvedélyre.

Vérfertőzés, gyilkosságok, intrikák, hatalom és mámor, farkastörvények: ölj, vagy téged ölnek meg… Nézni ahogy elvész az ártatlanság, és kivirágzik belőle valami sokkal erősebb, valami sokkal határozottabb. A karakterek fejlődése, a meglepő fordulatok, és a szélsőségek azok amik ennyire népszerűvé teszik ezt a sorozatot. Emiatt imádjuk, és amíg nem tudjuk meg kié is lesz a trón, meg hogy melyik trón lesz azé akié,

Az alkotók nemrégiben azt nyilatkozták, hogy összesen 7, de maximum 8 évadosra tervezik a Trónok harcát.

addig nem is fogunk nyugodni. Látni akarjuk melyik ház hogyan emelkedik ki, és hogyan buknak el azok, akikről most meg vagyunk győződve, hogy sosem fognak elbukni… És persze ott van még a meztelenkedés is… Majd minden epizódban láthatunk egy-egy pucér cicit, meg feneket, néha nem feltétlenül a heteroszexualitás keretein belül. Kérdem én: van olyan dolog, ami nincs benne ebben a történetben?

George R. R. Martin A kardok vihara c. kötetének második fele alapján fognak most majd forogni a cselekmények, épp itt tartunk ebben a monumentális alkotásban, legalábbis a vizuális verzió szerint. És ha már vizualitás… A Havas Jon-t játszó Kit Harington lassan már bele fog fulladni az őt körülölelő rajongásba. Én ugyan fel nem tudom fogni miért imádja ennyire a nép, mint ahogy soha máskor sem tudtam megérteni ezt a fajta imádatot, de azt meglebbenteném a karaktert

imádók előtt, hogy a srác be van betonozva… Mr. Martin az eddig magyarul megjelent könyvekben még nem nyírta ki. Így a szépfiú, akinek kötelező jelleggel minden történetben lennie kell… nos, az maradni is fog. A többiekről nem nyilatkozom, hadd aggódja ki magát mindenki annyira, amennyire kell. És akkor következzen még néhány kis kedvcsináló információ.

Habár a Trónok harca egy fantasy, ahogy az lenni szokott, a történelmünkből is építkezik. Ha nagyon utána olvasunk, és elmerülünk benne, akkor nem kevés párhuzamot vehetünk észre történetileg Anglia történelmével, azon belül is a Rózsák háborújával, legalábbis karakteri szinten. És itt véget is ér a nagy párhuzam, merthogy minden más Mr. Martin élénk képzelőerejét dicséri… És amúgy is… Amikor Tolkient kérdezgették arról, hogy amikor ezt és ezt írta a Gyűrűk urába, akkor azt innen és innen vette-e, mire az

író magában somolyogva csak anynyit mondott, hogy Ő nem gondolt semmi célirányosra… egyszerűen csak egy jó mesét akart írni az unokáinak. Szóval, hogy Mr. Martin most tényleg gondolt-e a Rózsák háborújára avagy sem… ezt leginkább csak ő maga fogja tudni. Mi meg spekulálhatunk vakulásig.

A könyv amúgy nem egy díjat zsebelt be (Locus-díj, Ignotus-díj), amit pedig nem vitt el, arra jelölve volt. És nem csak sorozat, de még társasjáték is készült belőle. Viszont még nem sikerült a történetből színvonalas videojátékot készíteni… De remélhetőleg ez sem marad sokáig így, mivel a Telltale, ami a The Walking Dead-hez is készített point and click kalandjátékot, megszerezte a jogot a Trónok harcához is, így bizakodhatunk, hogy a sok kevésbé színvonalas – egyenesen fogalmazva: randa és elkeserítő – kezdeményezés után, jön végre valami jó ezen a fronton is.

FilmMagazin / 53

EXTRA

HAYAO MIYAZAKI ÉLETMŰVE A visszavonuló idős mester tiszteletére szaladjunk végig a rendezői életútján. Írta: Zsebzsb

H

ayao Miyazaki 1941. január 5-én született Tokióban. Alighanem az anime valaha élt legnagyobb alakja, de úgy összességében a modern filmkultúra egyik legnagyobb alakja is egyben. Öszszesen 11 egész estés animét rendezett karrierje során. Ami egészen egyedülálló, hogy a 11 filmből 5(!) fent van az IMDb Top250-es listáján, és a maradék hat filmjéből is a legrosszabb értékeléssel rendelkező, Ponyo a tengerparti sziklán című 2008-as anime is 7,7-es értékeléssel bír, rossz filmet tehát nem nagyon rendezett. Filmjeit egyébként a Studio Ghibli színeiben mutatta be, melyet saját maga alapított két társával, még 1985-ben, azóta (többek között Miyazakinak köszönhetően) az anime-műfaj legnagyobb stúdiójává nőtte ki magát. Miyazaki legnagyobb sikere egyértelműen 2001-es Oscar-díja, melyet a Chihiro szellemországban című filmjéért vehetett át. Nem véletlen, hogy szinte sokkolta a filmvilágot az a 2013 nyár végi bejelentés a Velencei Filmfesztiválról, miszerint Hayao Miyazaki visszavonul, és az ott bemutatott The Wind Rises lesz Miyazaki utolsó rendezése. Azóta a The Wind Rises végigjárta a díjátadókat, és minden idők egyik legérdekesebb párharcát folytatták le a szintén zseniális Jégvarázzsal, egymás orra elől happolva el a különböző díjakat. E két filmen kívül más alkotás nem nagyon nyert díjat animációs kategóriában.

A The Wind Rises magyarországi premierjéig még egy kicsi hátra van, de addig is, a visszavonulása alkalmából tekintsünk végig Miyazaki utánozhatatlan életművén, mind a

54 / FilmMagazin

10 eddig nálunk is bemutatott filmjéről 1-1 mini kritika formájában, ha pedig debütál akár moziban, akár DVD-n, akkor természetesen a The Wind Rises-ról is elmondjuk a véleményünk!

Hayao Miyazaki első egész estés filmjét még 1979-ben rendezte. Az azóta eltelt majd 35 évben igazságosan elosztva jelentette meg a jobbnál jobb filmjeit. Egész estés filmjei között rövidfilmek gyártásával is foglalkozott, ebből 9-et rendezett karrierje során, sőt néhány anime sorozat epizódjainak rendezése is Miyazaki nevéhez köthető. Ezek Magyarországon kevésbé ismert alkotások, egész estés animéi azonban jogosan járták körbe a világot, és váltak világhírűvé.

Miyazaki összes filmjének közös jellemzője egy bizonyos mondanivaló. Miyazaki saját állítása szerint elsősorban gyermekeknek szánja filmjeit, azonban minden filmjében fellelhető nem kevés többlettartalom, melynek köszönhető tényleg minden korosztály legnagyobb kedvencévé tudott válni. Emellett filmjeinek másik közös jellemzője a gyönyörű rajzok, az elképesztő grafika, azaz a végtelenül precíz kidolgozottság. Korai filmjei, korát meghazudtolóan gyönyörűek voltak, újabb filmjei pedig az aktuális trendek követésével váltak egyre gyönyörűbbé, mindezt úgy, hogy a filmek egyedisége mind a mai napig minden művén érezhető. Miyazaki saját magával szemben felállított szabálya, hogy filmjeiben a számítógépes animáció mértéke nem érheti el a 10%-ot.

Ehhez a szabályhoz egész karrierje során tartotta magát, tehát bátran

kijelenthető, hogy a szó szoros értelmében vett rajzfilmekről beszélünk Miyazaki filmjei esetén.

Van még közös vonása filmjeinek, alapjaikban azok ugyanis nagyon hasonlóak. Egy újabb hasonlóság, a filmek között, a gonosz karaktereknek a hiánya. Egyszer-egyszer, nagyritkán találunk gonosz karaktereket, de a filmek többségében nincs ilyen. Minden szereplő egyszerre jó és rossza a maga nemében. Még a gonosznak tűnő karakterek is fel vannak ruházva nem kevés pozitívummal, de olyakor a főszereplő, gyakorlatilag pozitív karakternek is mindig megvan a negatív pólusa. Ez egy ritkán használt motívum a filmkészítők között, Miyazaki filmjei mégis ettől lesznek azok amik, hogy nincs karakter, akire azt mondanánk, hogy neki meg kell halnia, és nincs az, hogy szurkolunk, a jó győzedelmének a rossz fölött.

Egész egyszerűen, a szó szoros értelmében, valóságos karakterek vannak, azok minden pozitívumával és negatívumával együtt. És talán ettől lesznek MIyazaki filmjei a legjobb animációs alkotások a világon.

Utolsó közös vonásai filmjeinek a repülés. Miyazaki apja repüléstechnikai mérnök, később egy általa alapított, vadászgépeket gyártó cég igazgatója volt. Az ifjú Miyazaki hamar beleszeretett a gépekbe, és a repülésbe, és bár később apja cégének irányítását végül nem vette át, a gépek iránti szenvedély mindmáig megmaradt. Nem véletlenül fedezhető fel minden filmjében egy-egy minimum, de inkább rengeteg repülő szerkezet, és élőlény, ahogy az sem véletlen, hogy életművének legutol-

A beavatott 2011. április 25-én került a tengerentúli könyvespolcokra, nem sokkal később pedig Európát is meghódította.

FilmMagazin / 61

EXTRA só filmje, a The Wind Rises az egyik leghíresebb 2. világháborús vadászgépet, a Zerot megalkotó, repülőgépes mérnök, Horikosi Jiro életéről szól. Tehát minden filmjének közös jellemzője, a mondanivaló minden korosztály számára, a filmek gyönyörű látványvilága, valamint a repülés szenvedélye, és mégis, minden filmje egyedülálló valamilyen okból. Lássuk ezeket az okokat egyenként!

KIKI - A BOSZORKÁNYFUTÁR A film egy olyan világban játszódik, ahol békésen élnek egymás mellett boszorkányok, valamint a varázserővel nem rendelkező személyek.

Ebben a világban nőtt fel filmünk főhőse, Kiki. Kiki kis boszorkány, filmünk kezdetekor tölti be 13. életévét. A boszorkányok életében ez az a kor, amikor elhagyják a szülőházat, kilépnek a nagy betűs életbe, és egy éven keresztül saját lábukon kell megállniuk, és tanulniuk kell, hogy egy napon majd teljes értékű boszorkány váljon belőlük. Kiki tehát kirepül a családi fészekből, és egy teljesen új helyen, egy ismeretlen városban telepszik le. Bár egy kedves pék a szárnyai alá veszi Kikit, neki ennek ellenére saját magáról kell gondoskodnia, és rá kell jönnie, hogy bizony nem minden olyan egyszerű, mint azt megálmodta.

Ha szabad így fogalmaznom, akkor talán ez Miyazaki „legsemmilyenebb”, „legrosszabb” filmje. Érdekes, hogy Miyazaki, aki a repülés megszállottja pont egy seprűn repkedő boszorkány főszereplésével készítette el a „legrosszabb” filmjét.

Az, hogy a film ennek ellenére is a „jó” kategóriába sorolható, az csupán a rendező zsenijét bizonyítja, éppen ezért a továbbiakban úgy hivatkozok majd a filmre, mint Miyazaki legkevésbé sikerült alkotása. Máris szebben hangzik. Na, de ha már így belevágtunk a közepébe lássuk is miért ez Miyazaki leggyengébb munkája. Mert semmilyen, ahogy azt már említettem. Nem is igazán vicces, nem is igazán eredeti (elképzelhető, hogy ’89-ben még az volt, de azért valljuk be, azóta túl vagyunk egy Harry Potter-szérián, ami a varázslóvilágról alkotott véleményeket alapjába véve változtatta meg!). Ezen felül tele van logikai buktatókkal. Az emberek viselkedé-

56 / FilmMagazin

se nekem például kifejezetten furcsa volt, de ami fontosabb, hogy nem következetes. Néhány ember úgy viszonyult Kikihez, mintha nap mint nap boszorkányokkal találkozna, néhány pedig úgy, mintha nem is hallott volna még soha a boszorkányok létezéséről. Most akkor melyik is a valóság? Ezen felül mondanivalója sincs különösebben a filmnek, és a karakterek is bántóan sablonosra sikerültek. Legalábbis ebben a világban ennél több rejtőzött. Hogy ezek ellenére akkor miért is jó film a Kiki? Mert Miyazaki rendezte. Más rendező kezében valószínűleg megbukott volna a film, de Miyazaki képei és ötletei olyan extrát biztosítanak a filmnek, amiktől ha nem is lesz utánozhatatlan és lenyűgöző alkotás, mégis kiemelik a tucatfilmek világából, és egy alkalommal remek kikapcsolódást tud nyújtani, de akár többször is érdemes megvizsgálni, hátha több értéket tudunk majd felfedezni a boszorkányok világában!

FIGYELEM! A cikkben szereplő filmismertetők nem a keletkezésűk kronológiai sorrendjét mutatja, hanem egy olyan rangsort, amit a szerző állított fel a minőségük alapján. Az első bemutatott film a legrosszabb, az utolsó pedig a legjobban sikerült alkotás.

LAPUTA - AZ ÉGI PALOTA A film főhőse, Sheeta, akinek a birtokában van egy hatalmas, rejtélyes erővel rendelkező kristály. Emiatt a kristály miatt rabolja el a hadsereg és veszi üldözőbe egy kalózcsapat.

A két ellenséges csoport karmai közül egy balszerencsés véletlennek köszönhetően megmenekül, ám kizuhan a léghajóból. Életét a kristály menti meg, így végül egy fiatal bányász fiú, Pazo karjaiba esik. A fiú apja tudós volt, legnagyobb felfedezése, egy ismeretlen, az égen lebegő palota, Laputa. Állítása miatt apját hazugnak tartják, és tagadják a hely létezését. Pazo legnagyobb álma, hogy egyszer maga is feljusson Laputába, és bizonyítsa apja igazát. Amikor Sheeta a karjaiba hullik, nem is sejti, hogy a kislány, és kristálya révén milyen közel került legnagyobb álmához.

Még mindig Miyazaki rosszabb filmjeinél járunk. Nem, nem kell arra gondolni, hogy a film rossz lenne, hiszen Miyazaki nem csinált rossz filmeket, csupán ez is a kevésbé jó filmjeinek táborát erősíti. Ennek több oka van. Ilyen például a mondanivaló szinte teljes hiánya, legalábbis a Miyazaki-mércén mérve elég kevés kérdés merül fel, ilyen téren. Az emberi becsvágy, és kapzsiság remekül tetten érhető a filmen, de más aktuális dologra nemigen reflektál a film. Ami nem is lenne baj, ha ez egy gyerekfilm lenne, de nem az.

Ahhoz ugyanis túl durva. Teletűzdelve akciójelenetekkel, amiknek egy részét a kisebbek már túlzásnak fogják érezni. Akkor tehát a film a nagyobb korosztálynak szól, nekik viszont hiányozni fog a mondanivaló, és lesz jó néhány jelenet, amit rendkívül nevetségesnek, és gyermetegnek fognak tartani, azokban sincs ugyanis hiány. A film legnagyobb hibája tehát az, hogy Miyazaki nem tudta eldönteni, melyik korosztálynak készítse ezt a filmet. Ugyanis mindenki észre fogja rajta venni, a rendkívül látványos negatívumokat. Ettől függetlenül a film nem rossz. Vizuális téren Miyazaki egyik legjobbja, Laputa látványa egészen lenyűgöző, és történet is tartogat magában kisebb meglepetéseket. Nem rossz film tehát a Laputa, de Miyazaki rendezett jobbakat is. Sokkal jobbakat, ahogy azt majd látni fogjuk.

CAGLIOSTRO VÁRA Miyazaki első egész estés filmje, melynek főszereplője egy pimasz, kölyökképű, hatalmas nőcsábász hírében álló tolvaj, III. Lupin. Tolvajunkat épp egy monacói bank kirablása után ismerjük meg. Később kiderül, hogy a lopott pénz hamis, és tolvajunk társával, Jigennel felkerekedik, hogy megfejtse a hamis pénz titkát. Út közben Lupin aztán megpillantja Clarise-t, a szépséges hercegnőt. Lupin, a nő iránt táplált hirtelen feltörő érzései hatására követi a lányt. A nyomok Cagliostro független királyságába vezetnek, és mint kiderül, az ott uralkodó, gonosz Cagliostro gróf tartja fogva a szépséges hercegnőt. Lupin társaival együtt mentőakcióba kezd, hogy aztán a kastélyban az Interpol és a japán rendőrség kiérkezésével elszabaduljon a pokol. A felfordulásban Lupin folytatja nyomozását, ám

mint kiderül, a sötét titkai között nem csak Clarise kisasszonyról, hanem a hamis pénzről is kiderülnek bizonyos dolgok.

A film alapját egy szintén Miyazaki által rendezett anime-sorozat képezi, ez az első, és egyetlen egész estés spin off-ja a sorozatnak. Ez a film egy brutális akció- és kalandfilm tökéletes egyvelege. Hullák, fegyverropogás, semmiből sem vagyunk híján. Ennek ellenére mégis végtelenül szórakoztató, helyenként bárgyú humora miatt a kisebbek is élvezhetik. Ebben annyi mondanivaló még nem fedezhető fel, ez is inkább csak szórakoztat az összetett rejtélyektől és meglepetésektől sem mentes történettel. Mindez megspékelve érdekes karakterekkel, valamint az irritáló szerelmi szál szerencsés háttérbe szorításával. Egy élvezetes kalandfilm, bármikor kellemes kikapcsolódást nyújt. Miyazaki zsenije már itt is megmutatkozott, de fénypontjától ekkor még messze járt.

Nem rossz film tehát a Cagliostro vára, de ebbe több nem volt, amit ki lehetett hozni ebből, azt Miyazaki ki is hozta belőle. És ez elismerésre méltó teljesítmény.

FilmMagazin / 57

EXTRA

TOTORO A VARÁZSERDŐ TITKA Satsuki és Mei testvérek. Anyukájuk kórházban van, így Apukájukkal élnek együtt. Filmünk akkor veszi kezdetét, amikor vidékre költöznek, hogy közelebb legyenek a kórházhoz. Az új hely rengeteg érdekességet rejt magában, a csodálatos táj tele van furcsa lakókkal, és még furcsább teremtményekkel. Mind közül a legfurcsább lény Totoro, akit Mei ismer meg először, amikor két ismeretlen teremtményt követve eltéved az erdőben. Totoro kissé ijesztő, ugyanakkor végtelenül ártalmatlan és szeretnivaló teremtmény, nem véletlen, hogy a két lány első látásra megkedvelik őt.

Ahogy az a rövidke, zavaros leírásból is kiderülhet, a filmnek nincs konkrét története. Nincs dráma, nincs konfliktushelyzet, csupán bepillantást nyerhetünk a család, főleg a két lány mindenapjaiba. De azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy nagyon sokan szeretnének olyan emberek között élni, és olyan bará-

58 / FilmMagazin

tokra szert tenni, mint Totoro. A film az első perctől az utolsóig varázslatos. Mind átvitt értelemben, mind pedig a szó szoros értelmében. A csodás környezet, a varázslatos teremtmények, és a végtelenül kedves emberek közelsége mind-mind őrületes bájt árasztanak magukból.

A valódi dráma, és a konfliktushelyzet hiánya egyértelműen mutatja, hogy Miyazaki ezt a filmet ténylegesen a gyermekeknek szánta. Nos, a gyerekeknek aligha lehetne kellemesebb filmet mutatni, de azt hiszem az idősebb generáció is élvezheti a filmet. A rendkívül valóságos karakterek, a bájos humor, a képek, és a testvéri szereteten és megértésen alapuló mű bárki számára, érdekes és tanulságos lehet. Nem izgalmas, de nem is hosszú, minden pillanatát élvezet nézni, és azt kijelenthetem, hogy az embernek garantáltan jobb kedve lesz tőle. Szerintem nem korszakalkotó remekmű, aminek sokan tartják, de a konkrét gyerekfilm műfajnak tagadhatatlanul az egyik legjobb, és legfontosabb alkotása!

PONYO A TENGERPARTI SZIKLÁN A Ponyo a tengerparti sziklán egy hal életét meséli el nekünk, akinek legfőbb vágya, hogy emberré változhasson. Miért? Nos, egy nap, Ponyo, egy kicsi aranyhal megszökik otthonról, és hirtelen a szárazföldön találja magát egy kisfiú, Sosuke kezeiben. A kisfiú hamar megszereti új halacskáját, sőt, furcsa ezt így leírni, de remek viszonyba is kerülnek.

Aztán a kisfiú megsérül, megvágja az ujját. Ponyo egyetlen nyalásával begyógyítja a fiú sebét, ám azt nem is sejti, hogy az embervér megkóstolásának hatására ő maga is emberré akar majd válni. Szépen lassan elkezdenek nőni a végtagjai, ám Ponyo átváltozása az emberiségre zúdítja a tenger haragját, és csak egyetlen lehetőség van, hogy a szép kis tengerparti város, ahol Sosuke él, megmeneküljön. Mégpedig ha Ponyo és Sosuke elfogadják egymást olyannak amilyenek, és tiszta szívből szeretik egymást!

Messze ez Miyazaki leggyerekesebb filmje. Minden képkockájából süt, hogy ezt a filmet gyerekeknek rendezte. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz lenne, sőt. Sok szempontból Miyazaki egyik legjobb filmje. Itt van például az alapötlet. Bár Miyazakit sosem lehetett azzal a kritikával illetni, hogy ötlethiányban szenvedne, azért ebben a filmben mégis csak egy hal változik emberré. Azt, hogy ezt bele tudta bújtatni egy olyan köntösbe, hogy azt az idősebbeknek is el tudja adni, már csak a rendező zsenijét dicséri. Aztán vizuális téren is messze Miyazaki legjobbja, persze ez nem meglepő, annak tudatában, hogy a film 2008-ban elég fejlett technikával készült, még akkor is, ha természetesen a Ponyo is kézzel rajzolt film, az összes többi Miyazaki-műhöz hasonlóan. De a készítés idejét, valamint a tengervilág ábrázolásának lehetőségét tekintve kihagyott ziccer lett volna, nem egy brutálisan látványos mozit elénk rakni. Nos, Miyazaki nem okozott csalódást, olyannyira nem, hogy több kép mármár a giccs határát súrolja. Ugyanakkor természetesen a film rendelkezik a nagyon gyerekes minden hátulütőjével is, még akkor is, ha ezt is sikerült megtölteni egy apróbb mondanivalóval, miszerint óvni kell a

természetet, és a tengerek világát, élőlényeit. Persze ez a motívum erőteljesen háttérbe szorul a filmben, Ponyo apjához hasonlóan, aki az üzenetet átadja nekünk, de mégy így is tetten érhető a filmen Miyazaki természetféltő magatartása, melyet korábbi filmjeiben már tökélyre járatott, ahogy azt a későbbi kritikákban, Miyazaki legjobb filmjeiről majd olvashatjátok. A Ponyo is, mint minden MIyazaki film, remek alkotás.

Helyenként bosszantó gyermetegsége ellenére is egy ügyesen kigondolt és még ügyesebben megvalósított mese, a szó legszorosabb értelmében, kicsiknek, nagyoknak egyaránt.

PORCO ROSSO A MESTERPILÓTA Miyazaki legfurcsább filmje, a főszereplője ugyanis egy disznó. Bizony, a film főszereplője egy Bűnvadász repülőgép pilóta, Porco Rosso, aki egy ismeretlen varázslat következtében egy disznó képében éli le életét, és üldözi a kalózokat. Egy nap megismerkedik egy Curtissel, akinek különleges tervei vannak az adriaitenger környékén, így szövetkezik a helyi kalózokkal. Tetteivel Porco Rosso figyelmét is magára vonja, akit később egy párbaj során le is győz, és megsemmisíti Rosso gépét. Rosso kedvenc szerelőjéhez

utazik, Milánóba, hogy itt javítassa meg repülőjét. Itt ismerkedik meg régi barátjának, unokájával, a 17 éves Fio-val, aki nagyapja tudását örökölte, és utána próbálja átvenni a műhelyt az idősödő tulajdonostól.

Rosso eleinte kételkedik a lány tudásában, ám később Fio meggyőzi őt, és rájönnek, hogy együtt hatalmas tettekre lehetnek képesek, és innentől kezdve együtt próbálnak bosszút állni Curtisen.

Nem titkoltan, a rendező saját bevallása szerint is ez Miyazaki egyetlen filmje, amelyet nem gyerekeknek készített. Itt mutatkozott meg még inkább a rendező zsenije, amennyiben kiderült, hogy nem csak gyerekeknek képes maradandót alkotni. A Porco Rosso bár nem a rendező legjobb filmje, de egyértelműen az erősebbek közé tartozik. Bár vannak apróbb negatívumai, mint például vannak kifejezetten gyerekes és bugyuta jelenetek, amelyek bármely más Miyazaki-filmben megállnák a helyüket, de ennek a filmnek a műfajába nem illenek. Ezen kívül a történet és a tanulság sem túl megdöbbentő, és megrázó. Bár fordulatoknak nem vagyunk híján, a film valódi pozitívumai mégis a karakterek. Fio magasan Miyazaki egyik legjobban sikerült karaktere, Porco Rossoról nem is beszélve. Most komolyan.

Pont egy disznó? Ebből is könnyen kitalálható, hogy a film egy (megjegyzem remek) akciójelenetekkel teletűzdelt vígjáték, egy briliáns groteszk, egy egészen meglepő, a maga formájában a happy endet meszsziről elkerülő, elgondolkodtató befejezéssel. És ez bizony külön dicséretet érdemel a sok más, már korábban is kihangsúlyozott pozitívum mellett. Nem Miyazaki legjobbja, de kétségtelenül emlékezetes alkotás!

CHIHIRO SZELLEMORSZÁGBAN A film címszereplője, Chihiro egy 10 éves kislány, új városba költözik szüleivel. Ám megérkezésük előtt nem sokkal eltévednek, és a városszéli erdőben kötnek ki. Itt találnak egy titkos átjárót, és Chihiro minden ellenkezése ellenére a két szülő nekivág az ismeretlennek. Chihiro bár rosszat sejt, mégis követi őket.

Az átjáró egy új világba vezeti, ahol minden más, mint a mi világunkban.

Chihiro szülei egy ismeretlen ételtől disznóvá változnak, a lány pedig innentől kezdve kénytelen, nem csak saját, hanem szülei életéért is küzdeni. Ehhez azonban el kell kezdenie dolgozni a közeli fürdőben, melyet a szellemvilág egyik ura, egy hatalmas erejű boszorkány, Yubaba üzemeltet. Chihiro magára marad,

FilmMagazin / 59

EXTRA ám később segítőtársakra lel, jó barátja Haku, valamint „mentora”, Lin személyében.

Ez már valóban Miyazaki legsikerültebb alkotásai közül az egyik, sőt, talán ez a Mester legismertebb filmje. Mert bár nem ez a legjobb, de ez kapta a legtöbb figyelmet, hiszen ez a film már a 2000-es években érkezett meg, valamint ez Miyazaki egyetlen Oscar-díjas alkotása, és ez szerepel a legjobb helyen az IMDb Top250-es listáján, jelenleg a 36. helyen áll, ezzel pedig jelenleg ez minden idők legjobb animációs filmje, az IMDb szavazótábora alapján.

Bár nem ez életművének legjobb alkotása, a figyelmet feltétlenül megérdemli, mert ez már valóban a mesterművek közé sorolható. A dráma elképesztő mély, mégis, a film ennek ellenére rendkívül szórakoztató, a mondanivalót tapintani lehet, mégis a kisebbek is gyermeki lelkesedéssel fogják végignézni a filmet.

Bár érettebb fejjel valóban nem könnyű alkotás, hiszen rengeteg kérdést vet fel, a fogyasztói társadalom, a pénz, az arany és a kincsek után sóvárgó emberek is megkapják a magukét, mégis, érdemes megadni neki az esélyt, mert valóban egy ügyesen megkreált, és szépen, részletesen kidolgozott alkotásról van szó. A fürdőben különböző kinézetű, stílusú és életvitelű emberek, szellemek tömkelegével találkozunk, ám mind közül tagadhatatlanul Chihiro a legjobb. Egy tökéletes főszereplő, rendkívül okos és bájos, ennek ellenére minden olyan negatív tulajdonsággal is rendelkezik, amellyel egy tizenéves kislánynak igenis rendelkeznie kell, és amelyekről sokszor hajlamosak elfeledkezni a filmkészítők. Negatívumként igazából maximum a feleslegesen undorító jelenetekkel tudok előhozakodni, valamint azzal, hogy helyenként a film, már-már bántóan és irritálóan gyerekes, ezeket azonban könnyen megbocsátjuk, lévén, hogy azért alapjába véve egy gyerekfilmről van szó, amit azonban a szülők legalább annyira élvezni fognak, és a film mondanivalóját pedig isten igazából csak ők fogják megérteni!

A VADON HERCEGNŐJE A vadon hercegnőjének főszereplője egy kihaló félben lévő törzs utolsó örököse, Ashitaka herceg. Egy nap

60 / FilmMagazin

a törzsre egy megátkozott, démonná változott vadkan támad, és bár Ashitaka végez a támadóval, a szörny őt is megátkozza. Ashitaka így kénytelen elhagyni otthonát és a törzset, útra kelni, és megkeresni, mi átkozta meg a vaddisznót, hátha ezáltal ő is feloldozást nyer az átok alüűól. El is jut Acélvárosba, ahol belecsöppen az emberek és a természet között vívódó hatalmas háború közepébe. Itt a város vezetője, Eboshi úrnő mesél neki az Erdő Szelleméről, valamint az erdőben élő Istenekről, és egy különleges farkaslányról, San-ról. Ashitaka felkeresi az Erdő Szellemét, és útközben megismerkedik Sannal. Hamar beleszeret a lányba, ám Ő maga képtelen állást foglalni az erdő lakói, valamint az emberek között, és megpróbálja békés megoldásra vezetni a feleket, ám ez sokkal nehezebben megy, mint azt előre bárki gondolná, a harcoló felek ugyanis békíthetetlennek tűnnek.

Sokan A vadon hercegnőjét tartják Miyazaki legjobb filmjének. Én ezzel nem értek egyet, mert bár valóban, szinte hibátlan alkotás, egyetlen egy ponton a szememben megbukik az alkotás, Miyazaki legjobb filmjével szemben, melyről majd egy hét múlva olvashattok kritikát, egyben az lesz a sorozat záró kritikája. Ugyanis a maga nemében A vadon hercege valóban szinte hibátlan alkotás. A drámának ereje van, a karakterek egytől egyig hibátlanok, mindenki célját megismerjük, sőt, néhánnyal talán azonosulni is tudunk. Nem marad megválaszolatlan kérdés a film végére. Ez Miyazaki második filmje, mely a természet féltéséről és védelméről szól. A másik filmjéről még nem esett szó, szerintem ugyanis az Miyazai legjobb filmje, és arról pár nap múlva következik majd írásom. A természeti kincsek védelmének, és az anyagi javak túlértékelődésének a problémájáról egyaránt szól Miyazaki mesterműve. Talán ez Miyazaki leggyönyörűbb filmje technikai értelemben, a 90-es évek végére már járt olyan szinten a technika, hogy egy teljes egészében kézzel rajzolt film is legalább annyira gyönyörű legyen, mint az ekkor még gyerekcipőben lévő számítógépes animáció. A hegyek, a táj gyönyörű, az állatok minden szőrszála precízen ki van dolgozva. Érdekesség,

hogy Miyazaki legjobb filmjei közül kettőben a Chihiroban, valamint A vadon hercegnőjében pont nincs szó a repülésről, ám a filmek ennek ellenére, vagy talán pont emiatt (ezt nem tudni), szinte hibátlanok. Jobb film, mint a Chihiro, ám negatívumként ugyanazt tudom felhozni, mint ott, ez pedig a felesleges undorító jelenetek. A démoni mivolt ábrázolását szerintem elrontották, máshogy is a tudtunkra hozhatták volna, hogy Ő bizony gonosz és félni kell tőle.

Ez most ugyan szőrszálhasogatásnak tűnhet, mert ez valóban egy olyan apró negatívum, ami mellett nagyjából fél másodperc alatt átsiklik az ember, ám találnom kellett valamit, hogy a két természeti Miyazaki-mestermű közül melyik legyen az első. Nos, ebben legalább ennyi hibát találtam, Miyazaki legjobb filmjében viszont még ennyit se, az ugyanis egy hibátlan alkotás.

Ez csak majdnem.

A VÁNDORLÓ PALOTA A vándorló palota főszereplője Sophie, egy fiatal lány, aki vígan éli életét, ártani senkinek nem tudna, és egyetlen öröke az életben, hogy Anyja boltjában kalapkészítőként dolgozhat. Egy nap, egy rossz szándékú, hatalmas erejű boszorkány, a Puszták Boszorkánya tör a lányra és elátkozza. Ezzel egyetlen célja van, bosszú állni egy régi ismerősén, Howl-on. Sophi az átok hatására egy idős hölgy alakját veszi fel, így kénytelen elhagyni otthonát, és elindulni Howl keresésére. Hamar megtalálja Howl, gyorsan bele is szeret az ifjú mágusba. Ám ahhoz, hogy az ő szívét meghódítsa, és feloldja az átkot, ennél sokkal több kell. Ennek az elérésében segítségére lesz Howl ifjú tanonca, Markl, valamint Calcifer, a Howl vándorló palotáját mozgató tűzdémon. A háttérben közben dúl a háború, amihez szegről-végről Howl is kötődik valamenynyire, így a két elátkozott fiatalnak hatalmas erőfeszítéseibe kerül, hogy megtörjék az őket sújtó átkot.

A vándorló palota Miyazaki legbonyolultabb filmje, ez teljesen egyértelmű. A néző több ponton elveszti a fonalat, és bár lehet, hogy később választ kap néhány kérdésére, az biztos, hogy első megtekintésre nem fogja megérteni a filmet, teljes egészében. Ugyanakkor, ha megérti,

FilmMagazin / 61

EXTRA

62 / FilmMagazin

akkor alighanem azt fogja mondani, hogy történeti szinten ez Miyazaki legjobbja! Mert bizony a forgatókönyv remek, a karakterek tökéletesek, főleg a főszereplők. Persze van néhány elhanyagolható, felesleges mellékszereplő, ezeket észre sem vesszük, ha a fő karakterekre koncentrálunk. A karakterek mellett maga a történet is elég ütősre sikerült, rengeteg érdekességgel, és több csavarral, a film különböző pontjain.

Ami még hatalmas pozitívum, hogy a film több műfaj, remek ötvözete.

Egy romantikus film, egy háborús dráma, és egy vígjáték tökéletes egyvelege a film, hiszen amellett, hogy remek forgatókönyve van, még vicces is. Persze, nem hasfájást okozóan vicces, de ahol kell, ott garantáltan elneveti magát az ember, ami nagyon sokat dob a film, alapjáraton elég negatív hangulatán. De nem csak történeti, hanem vizuális téren is ez MIyazaki egyik legjobbja, ez persze leginkább annak köszönhető, hogy 2004-ben készült, tehát Miyazaki egyik legkésőbbi filmje.

Ettől függetlenül a képek lenyűgözően gyönyörűek, a táj, a robbanások, mind-mind tökéletesen vannak megrajzolva. Apróbb negatívum, hogy néhány érdekes, és fontos dolognak meglepően kevés szót szentelnek, a háborúról például elég keveset tudunk meg, valamint hogy a Miyazakitól megszokottnál kevesebb mondanivalóval találkozunk. Bár ha másra nem, a háború arra mindenképp tökéletesen megfelel, hogy a film egyetlen igazi tanulságát rajta keresztül kapjuk meg, miszerint a problémák rendezésére sohasem az erőszak a legjobb megoldás, mindig van, más, ésszerűbb, ha nem is könnyen, de ugyanúgy járható út!

Utolsó negatívuma, hogy a történet néhol tartalmaz buktatókat, a film sok helyen nem túl következetes magával szemben, de ezek mellett könnyen átsiklik az ember, ugyanis az összkép az lenyűgöző, és a film garantáltan beszippantja nézőjét a világába. Sokkal több negatívumot találni benne, mint Miyazaki más műveiben, az összhatást és a végeredményt tekintve mégis A Mester életművének egyik legtökéletesebb darabja!

NAUSZIKA - A SZÉL HARCOSA A Nauszika – A szél harcosai egy

elképzelt jövőben játszódik, a nagy v ilágégés ut án, egy poszt apokaliptikus világban, ahol a Földön az embereknek már csupán csak egy maroknyi hada tengeti életét, és a bolygót a túlméretezett bogárok, és rovarok uralják. Három népcsoport békességben él a természet körül, mígnem az egyik népcsoport, a pejiteiek, megtalálják a világ talán legpusztítóbb fegyverét, amivel elpusztíthatják a rovarokat, valamint a rivális királyságokat. Ezt meghallva a tolmekok rögtön akcióba rendülnek, és elrabolják a fegyvert Pejitéből. A közeledő háború hatására a harmadik királyság, Szél völgye is veszélybe kerül, egyetlen reményük, bátor hercegnőjük, Nauszika, aki egészen különös kapcsolatban él a természettel, és a többi népcsoporttal, így Ő lehet az, aki visszaállítja az egyensúlyt a Földön.

Miyazaki második filmje, minden bizonnyal az egyik legjobb, szerény véleményem szerint pedig A legjobb. Mondhatjuk, hogy elég korán elkészítette legjobb filmjét, de egyrészről egybehangzó vélemény szerint A vadon hercegnőjét szokták a legjobbnak tartani, és csak az én személyes meggyőződésem szerint ez a legjobb, másrészt pedig ez úgy hangzana, mintha utána nem csinált volna jó filmeket, amiről azért szó sincsen! Csak hát a Nauszika olyan elképesztő remekmű lett, hogy nem csak az anime, de úgy összességében a filmek világában fényévente készülnek hozzá fogható alkotások.

Egy lenyűgöző tanmese elnyomásról, hatalomvágyról, bátorságról, szeretetről és emberségről. Nauszika cselekedetei követendő példák mindenkinek. Ami a megdöbbentő az egészben, az az, hogy egy végtelenül sötét jövőképet ábrázol és ennek ellenére is gyönyörű az alkotás. Mind a szó szoros értelmében, a Miyazakitól megszokott gyönyörű képekkel operál, mind átvitt értelemben, hiszen Nauszika cselekedeteinek köszönhetően egy egészen elképesztő folyamat megy végbe a filmben, és a filmen keresztül rajtunk, bennünk is. Valódi animációs gyöngyszem, ami remekül ötvözi az akciófilmek, a kalandfilmek és a scifik világát. A felszínen. Mélyebben pedig egy tudatosan elkészített természetfilm, ami erős kritikával illeti a fogyasztás világát (azt inkább nem

is mondom, hogy a film 1984-ben készült). Kérem szépen, erre szokás azt mondani, hogy hibátlan, kihagyhatatlan, megismételhetetlen mestermű.

KONKLUZIÓ Végére értünk a mi kis Miyazaki kritika-maratonunknak. Bár természetesen, mint minden kritika, úgy ezek is csak magánvélemények voltak, de úgy fest, hogy A Mestert, az animációs filmek koronázott királyát, Hayao Miyazakit mindenki részéről egyöntetű tisztelet lengi körül és ez nagyon ritka a filmtörténelemben, hogy valaki ennyire ne tudjon hibázni, gyakorlatilag senki szerint se.

Mivel a The Wind Rises is a korábbiakhoz hasonló kritikai elismerésben részesült, és ha valóban ez Miyazaki utolsó filmje, akkor kijelenthetem, hogy A Mester egyszer sem hibázott élete során, a legjobb filmjei pedig nem csak Miyazaki életművének, hanem úgy en-bloc a filmtörténelemnek is a legkiválóbb filmjei!

Vitán felül!

FilmMagazin / 63

FILMKLASSZIKUS

HAIR Mint ahogy arról eme újság hasábjain már többször esett szó, most is valahol ott kellene kezdenünk, hogy az amerikai „filmipar” nagyon hamar beindította a vietnami lelkiismeretet, mely kapcsán számos filmről esett szó. Milos Forman zseniális musical adaptációja viszont eddig kimaradt a sorból, mely talán az egyik legjobban sikerült háborúellenes kiáltvány, s ráadásul a kelet európai direktor nem félt ettől sokkal többről szólni, s az egyébként könnyednek ható alkotást úgy tálalni, hogy az igazán vaskos kritikákat fogalmazzon meg. Írta: Paulkemp

M

ielőtt viszont előrerohannánk, mondjunk el annyit, hogy minden bizonnyal mindenki nagyon furcsán érezné magát, ha a közép-amerikai konzervativizmusából hirtelen a nagy almában találná magát, zsebébe egy behívóval, körülötte pedig a dübörgő ’60-as évekkel, annak minden szépségével és rútságával egyetemben. A végtelenek ható, enyhén kifakult pusztából mégis nagyon apró lépés vezet a színekkel megtelt „új világba”.

Claude-dal (John Savage) együtt valószínűleg közösen csodálkozhatunk rá a világ egyik legnagyobb

64 / FilmMagazin

városának parkjaiban zajló életre, s vele együtt mosolyoghatunk a felhőkarcolók árnyékában kibontakozó, már-már vallásos közösségeken, melyben a keleti filozófia és az LSD szerelméből előbújó generáció látleletét vehetjük szemügyre. Erősen megfűszerezve természetesen a szabad szerelemmel, az erkölcsi határvonalak elhomályosodásával, a rendszer és úgy általában az egész világ elleni lázadással és természetesen a háború és erőszak ellenes mentalitással. Manapság persze már talán nem csodálkozunk rá, hogy ha egy férfinak hosszú haja

vagy ha egy nő nem tudja, hogy a fehér, vagy a színes bőrű szeretőjétől vár-e gyermeket. Nem lepődünk meg a „szivárványszínben” tündöklő embereken, s talán mostanság a tudatmódosító szerek sem hatnak a világ bizonyos pontjain annyira elítélendőnek és furcsának, mint akkoriban, s talán remélem, hogy mostanra eljutottunk odáig, hogy nem hiszünk abban, hogy egy marihuánás cigarettától gyilkossá, vagy terroristává válik valaki.

Ami viszont a legfontosabb, hogy napjainkban talán már belátjuk: nem csupán annak a generációnak volt

igaza a világ másik felén folytatott háború értelmetlenségével kapcsolatban, hanem mindig mindenkinek, aki az erőszak ellen emeli fel a szavát, s értetlenül áll olyan dolgok előtt, minthogy fiatal férfiakat és nőket küldjünk másokat megölni vagy meghalni. Berger (Treat Williams) roppant megható és kifejező sorsát talán nem is kell ezentúl magyarázni, hisz a megrögzött pacifista fiatalember roppant szerencsétlen körülmények utáni vietnami halála magáért beszél.

Ami ettől számomra sokkal fontosabb és valószínűleg Forman kívülről érkező tekintetének köszönhető, hogy nem elégszik meg kimondani a pozitív hősök felett már a musical verzióban is ott lebegő ítéletet, mely nem feltétlenül fest róluk elragadó képet. Jim Morrison valahogy ezt úgy fogalmazta meg, hogy egy New Yorki-i koncertje közben a színpadra dobott spanglit felemelve elmondta, hogy az a baj a keleti-parttal, hogy ilyen soványakat tekernek.

Ami Morrison számára egy füves cigiben csúcsosodott ki, az Formannál teljes kontextust kap, s nem a kábítószer ellenes felhangot. Ez az

alkotás számomra sokkal inkább szól a hippi kultúra keleti-parti felszínességéről. Hiszen hőseink számára mindez csupán játék, mely nem csupán Berger családi hátteréből, vagy Lafayette, aka Hud (Dorsey Wright) történetéből csapódhat le, hanem már csak rájuk nézve is teljesen egyértelmű, hogy valószínűleg fontosabb a kinézetük, mint bármilyen tartalom melyet a ’60-as éveknek köszönhetünk.

Tehát mindannak ellenére, hogy egy zseniális alkotással állunk szemben, melyet méltán emlegethetünk igazán klasszikus alkotásnak, s szívesen vesszük elő időről-időre.

Esetleg örömmel tesszük fel a soundtracket, hogy egy kellemes órát szerezzünk magunknak. Azoknak, akik a hippi kultúrára kíváncsiak, nem ezt a celluloidalkotást ajánlanám (ott van helyette a Zabriskie Point, vagy az Eper és vér), hiszen annak csak karikatúráját, vagy üres héját kapjuk a film két órájában.

Viszont ahogy kezdtük, úgy is fejezzük be, hiszen magamat ismételve Froman talán az egyik legjobb háborúellenes kiáltványt fogalmazza meg a mű kapcsán (a musicalt 1968-ban

IDÉZET A FILMBŐL Börtön pszichiáter: A férfiak?

Woof: Férfiak? Mi van velük?

Börtön pszichiáter: Vonzódik hozzájuk szexuálisan?

Woof: Arra kíváncsi, hogy buzi vagyok-e vagy ilyesmi?

Börtön pszichiáter: Igen.

Woof: Nos, nem vagyok buzi, de Mick Jaggert azért nem rúgnám ki az ágyamból.

mutatták be az ún. Off-Broadwayen), s így könnyedén kijelenthetjük, hogy az egyik legtartalmasabb könynyed szórakozás akárki számára, még ha inkább Cartman álláspontján is van a hippikkel kapcsolatban.

FilmMagazin / 65

KÖV. HÓNAP A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 Még a szuperhősök sem tartják be az összes ígéretüket. Peter Parker (Andrew Garfield), aki vörös-kék pókruhájában üldözi a gonoszt a nagyvárosi utcákon megígérte szerelme haldokló apjának, hogy kerülni fogja a lányt (Emma Stone) - és így gondoskodik a biztonságáról. Ám ez egyszer megszegi az ígéretét. Nem elég neki, hogy elkapjon minden bűnözőt, kevés a toronyházak fölötti, őrült tempójú száguldás és lendülés: Gwen nélkül már semmit sem ér az élete. Lehet, hogy meg fogja bánni: egy új szupergonosz ellenfél, Electro (Jamie Foxx) felbukkanása ugyanis minden eddiginél nagyobb veszélybe sodorja - és a múltjából is újabb, tisztázatlan emlékek kísértik.

A HOLNAP HATÁRA Bill Cage (Tom Cruise) katona, de eddig elkerülte a veszélyt - pedig az emberiség egy űrből érkezett, könyörtelen fajjal vív hosszú, elkeseredett háborút. Amikor váratlanul mégis bevetik, ő rossz felszereléssel, kevés tapasztalattal indul csatába, és nem is bírja sokáig: gyors és kegyetlen hősi halált hal. Azután feltámad, és újra harcba indul. És újra, és újra, és újra. A földönkívülivel való közvetlen érintkezés időhurokba sodorta, és ő kénytelen számtalanszor végigélni ugyanazt a pokoli küzdelmet, hogy azután újra alul maradjon. Ám az esélyei egyre jobbak. Amikor pedig felbukkan mellette egy különlegesen kiképzett katona (Emily Blunt), még az is lehetővé válik, hogy ne csak magukat mentsék meg, hanem az egész világot.

66 / FilmMagazin