2014február

MŰKINCSVADÁSZOK I A NŐ I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. február

KI NYERI AZ OSCAR-T IDÉN?

LOVE INTERRUPTION A NIMFOMÁNIÁS IGAZSÁGOSZTÓ ROBOTZSARU ELRABOLVA NON-STOP AZ ÉV MEGLEPETÉSE?

A LEGO KALAND A HETEDIK HUMÁNETOLÓGIAI ELEMZÉSE

KEDVES OLVASÓK! F

ebruári lapszámot készíteni nem egyszerű móka, legalábbis az elmúlt évek tanúsága szerint, ugyanis ilyenkor mindig valamilyen áthidalhatatlan szerkesztői problémába szoktunk beleszaladni.

Hogy ez miért alakult így, azt nem tudjuk, de szerencsére idén minden összejött, amit előre elterveztünk, úgyhogy a szenzációs tartalommal megáldott januári FilmMagazin után ismét egy ütőképes újságot raktunk össze Nektek!

Bár az utóbbi időben az Oscar igencsak elvesztette hírnevét, azért kár tagadni: még mindig ez a gála az év legfontosabb filmes eseménye, és bár mi is fenntartásokkal kezeljük a dolgot, mégis egyre jobban kezd úrrá lenni rajtunk az úgynevezett Oscar-láz. Hogy ezt minél jobban csillapítsuk, összefoglaltuk, hogy szerintünk kik a legesélyesebbek a díjra. Nagy versengés lesz jó pár kategóriában, és most már azért is izgulhatunk, hogy vajon jól tippeltük-e meg a legfontosabb kategóriák győzteseit…

A hónap legjobban várt filmjét George Clooney prezentálja, aki válogatott cimboráival (Matt Damon, Bill Murray, John Goodman és még

egy-két hasonlóan noname alak) karöltve egy egészen újfajta II. világháborús megközelítéssel próbálkozott. Hogy ez mennyire sikerült neki, az majd a jövő havi kritikánkból kiderül, ám addig is érdemes elolvasni a 4 oldalas háttércikkünket!

A hónap (és talán az év – bár ezt még korai elkiabálni így február közepén…) legnagyobb meglepetése egyértelműen A Lego kaland című film lett, ami olyan jól sikerült, hogy rögtön címlapra is tettük. Kiemelten foglalkoztunk A nimfomániással is, melynek végre befutott a második része, így 4 oldalas kritikánkban a komplett mű fölött ítéletet tudtunk mondani. Ha pedig már ítéletmondás: ehavi számunkban nem kevesebb, mint 18 kritika található, aki tehát a legújabb filmek minőségére kíváncsi, az lapozzon csak bátran!

Filmklasszikus rovatunk (is) egészen különlegesre sikerült, hiszen végre egy magyar film szerepel benne. A dolog szomorú apropója, hogy a napokban hunyt el Jancsó Miklós rendező, akinek a Szegénylegények című remekművének boncolgatásával próbáltunk meg méltó emléket állítani. Bízunk benne, hogy ő is örömmel lapozná ehavi számunkat!

CÍMLAPSZTORI: „Bár elsőre nem tűnik eget rengető sztorinak, a karakterek kidolgozottsága olyan elképesztő humort és bájt biztosít a filmnek, amilyennel csak nagyon kevés alkotás rendelkezik. Nos, ha már a forgatókönyvről és a karakterekről ennyit beszéltem, fontos beszélni a film látványáról is, mert alighanem az a legmegdöbbentőbb az egészben…” >> 6. és 36.

KIEMELT KRITIKA: „Amit fontos leszögezni már az elején, hogy Lars von Trier ismét maradandót alkotott. Nem egy könnyen felejthető film A nimfomániás, ahogy az is biztos, hogy nem lesz kultfilm sohasem, hiszen mindenki másképp fog rá emlékezni. Lesz, akinek tetszeni fog, de lesz, aki polgárpukkasztó filmnek fogja tartani…” >> 20.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. március 15.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

NON-STOP Az már eleve gyanús, mikor a FilmMagazin elfogulatlanságáról és objektív hidegvéréről híres szerkesztője azzal ad ki egy munkát, hogy „írd meg, mi az istenért is kellett ennek elkészülnie”. Az meg pláne gyanús, mikor valaki már megint csinál egy repülőgépes filmet, pedig anno az Airplane-nel a dologban rejlő összes lehetőséget előre és visszafelé is körberöhögték. Írta: Kovácsné

E

gyelőre konkrétan annyit lehet tudni, hogy az első körben a fedélzeten nincsenek kizárólag mássalhangzók révén kommunikáló, abroszfejű terroristák (akikkel kapcsolatban egyszer egy jordániai ismerősöm hosszasan mesélte, mekkorákat szoktak ők odahaza röhögni azon, amit a terroristák az amerikai filmekben arabul mondani vélnek), se kígyók / zombik, de még csak adminisztratív tévedés kapcsán az utasok közé vegyített szökni vágyó fegyencek sem . Ellenben ott van a kötelezően alkoholista légimarsall szerepében Liam Neeson, aki titokzatos sms-eket kap, miszerint amennyiben nem utalnak

4 / FilmMagazin

át egy nagyobb kalap pénzt egy bizonyos bankszámlára, minden 20. percben meg fog halni egy utas.

(Hogy ez a gyakorlatban hogyan is nézne ki, azon azóta gondolkodom, mióta a szinopszist elolvastam. Hacsak nincs minden utasra tudtán kívül ráakasztva egy kis bomba.

Vagy pl. titokban minden ülésbe beépítettek egy rádiójelre előugró kétszázas szöget. Vagy… no de ne én írjam már meg a filmet…) A dolgok akkor vesznek igazán érdekes fordulatot, mikor kiderül, hogy a bankszámla a marsall nevén van.

Innentől szegény Liam Neeson valahogy kiesik a pikszisből. A klasszikus krimik mintájára csak a film leg-

végén derül ki, hogy a kertész a gyilkos… Szóval csak a legvégén oldódik meg a rejtély, tisztára mint a Halál a felhők felett című Agatha Christie remekműben…

A nálunk február 27-én bemutatásra kerülő filmről meglehetősen kevés adat áll rendelkezésre. Mivel a főszerepet nem Bruce Willis játszsza, és az előzetesben a légimarsallt egy madzagnál fogva vonszolja maga után az utasszállító repülőgép a levegőben, nyilván nem könnyed hangvételű akciófilmről van szó (a madzagos téma kizárólag vérkomoly repülős filmekben szokott előfordulni, pedig nálam mindig megüti a humorküszöböt). A vénsé-

Az egyik női főszerepet az Michelle Dockery kapta, aki a Downton Abbey című sorozat révén hazánkban is ismerős lehet a nézőknek.

gére akciósztárrá avanzsáló Liam Neeson amúgy is egy nehézsúlyú, figyelmet követelő, megnyugtatóan atyai figura, az Igazi Komoly Alkotás betonalapja – már amikor épp nem a Non-Stopot reklámozza a Comedy Centralon. A két teljesen idegbeteg humoristát és a saját magát parodizáló Neeson-t felvonultató kedves kis jelenetbe akkor futottam bele, mikor jelen cikkhez anyagokat kerestem. A szkeccshez valami olyasmi szöveg tartozott, hogy „Kb. ez a legjobb dolog, amivel Ön a NonStop kapcsán találkozni fog, mert maga a film teljesen feledhető”.

A Non-Stop rendezője az a Jaume Collet-Serra, aki Neeson-t már az Ismeretlen férfiben is dirigálta. (És ő csinálta azt a felülmúlhatatlanul feledhetetlen Viasztestek-et is. Mást nem is nagyon.) A két film producere szintén közös, Joel Silverről beszélünk, aki viszont a maga szakterületén igen nagy név, olyan producerált filmekkel a háta mögött, mint a Mátrix-trilógia, a Halálos fegyver sorozat, vagy az új Sherlock Holmes filmek. A filmkészítők eskü alatt tett vallomása szerint Liam

Neeson nem tudta letenni a forgatókönyvet, és térdein kúszva dörömbölt a páros ajtaján, hogy márpedig ezt a filmet azonnal meg kell csinálni (de erre nincsenek szemtanúk).

A nyitó és záró jeleneteket leszámítva a film szinte végig a repülőgépen belül játszódik, nem alkalmazza a klasszikus vágásokat, ahol a külvilágban játszódó releváns eseményeket mutatják be (vö. “torony”). A felvételekhez építettek egy életnagyságú repülőt (a Boeing 767-ost használva mintának), amit telepakoltak kamerákkal, és mindent itt vettek fel, kivéve a klozetben játszódó bunyót, amihez pluszban építettek egy méretarányos mellékhelyiséget és belegyömöszölték a 2 méter magas főszereplőt és nem kevésbé impozáns ellenlábasát, hogy: “Akkor tessék szépen verekedni”. (A belső tér egyébként épp Neeson legendás magassága miatt épült egy kicsivel tágasabbra, mint egy rendes repülő, mert klausztrofóbiás fíling ide vagy oda, azt azért nem akarták, hogy a színész az összes haját ott hagyja a plafonon). A modell ha repülni nem is, de rázkódni, dőlni és hasonló

akciófilmes kunsztokat végezni azért tudott, így azon jelenetek felvételére is alkalmas volt, ahol a szereplők szerteszéjjel repkednek a zuhanó gépen. A belső térben több mint 3000 hagyományos és LED-es fényforrás biztosította, hogy a megvilágítással ne kelljen hosszasan vacakolni: a repülőben pillanatok alatt tudtak nappalt vagy éjszakát teremteni.

Külön szakértők gondoskodtak arról, hogy az utaskísérőket és pilótákat játszó szereplők, illetve maga a légimarsall is valósághűen viselkedjenek, egyéb szakértők a korrekt fegyverhasználatot ellenőrizték, és egyáltalán, a biztonság kedvéért még a szakértőket is megszakértették.

Hogy a rengeteg szakértésből végül mi lett, az február 27-én kiderül.

Stáblista Rendező: Jaume Collet-Serra Főszereplők: Liam Neeson, Julianne Moore, Anson Mount Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2014. február 27.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

A LEGO KALAND Akinek van gyereke, tudja, hogy az egyik legnevetségesebb, de ezzel együtt legfájdalmasabb dolog a játékszíntéren rálépni egy LEGO darabra. Azok a kis kockák mindig rossz helyen vannak, és mély nyomot képesek hagyni az ember talpában, vagy bőrében. Remélem a mostani LEGO mozi is ilyen mélységekben fog hatni a nézőkre. Írta: Veszják

E

mmet átlagos fickó. A keze sárga, két ujja van, a feje tetején bütyök tartja a sapkát. A Lego-világ átlagembere, építkezésen dolgozik, és semmi pénzért se késné le kedvenc napi tévésorozatát. Egy félreértés folytán azonban mindenki más azt hiszi: ő a Kiválasztott, a világ megmentésének kulcsfigurája.

Különleges figurák egy kis csapatával kell nekivágnia a nagy feladatnak, amely meghökkentő kalandokon és váratlan fordulatokon keresztül eljuttatja hőseinket, majd meglátjuk hova. Annyi biztos: a kettős életet élő Lord Biznisz az elveszejtésükre tör, Emmet pedig Vitruvius, a bölcs öreg, egy vad Lego-lány, Batman és még né-

6 / FilmMagazin

hány furcsa fickó oldalán, gyorsan alakuló járgányok és könnyen átépíthető világok között harcol – de alig érti, mi zajlik körülötte.

A LEGO mozi az első olyan teljes hosszúságú számítógép animációs vígjáték, ahol a szereplők most nem animált hangyák, vagy élethű kisfiúk, hanem gyermekkorunk kedvenc játéknak építő eleimből összerakott „valósága”.

A filmet a rendező Phil Lord és Christopher Miller jegyzi Chris Pratt, Will Ferrell, Elizabeth Banks, Will Arnett, Nick Offerman, Alison Brie, Charlie Day, Liam Neeson és Morgan Freeman hangjával.

A Lego egy világszerte igen sikeres építőjáték védjegyezett neve, melynek lényege, hogy a darabok

és termékek egymással minden esetben kombinálható és összekapcsolható építőelemekből állnak.

Története a harmincas években kezdődött, mára szinte nincs olyan dolog, amit ne lehetne megépíteni LEGO-ból a több mint tízezerféle alkatrész segítségével. A LEGO alkatrészek kulcsfontosságú tulajdonsága, hogy kezdettől fogva egyazon rendszer elemeit képzik: minden egyes sorozat, újonnan megjelenő készlet kompatibilis a már megjelent készletekkel. A LEGO alkatrészek – mérettől, formától, színtől és funkciótól függetlenül – valamilyen módon biztosan összeépíthetők a többi alkatrésszel.

Neve a dán „leg godt!” kifejezésből származik, ami azt jelenti: „játssz

A filmet támogatandó nemsokára egy speciális minifigura-gyűjtemény is elérhető lesz, sőt már készül az alapjául szolgáló videojáték is.

SUPER - LEGO - FLUOR Fluor Tomi egy napra igazi szuperhőssé vált! A nagysikerű fiatal rappert kérték fel az év egyik legjobb animációs filmjének ígérkező vígjáték, A LEGO kalandegyik szerepére. Pontosabban a filmben felvonuló hősök közül ő fogja szinkronizálni Supermant, akinek eredetileg Channing Tatum kölcsönözte a hangját. A „Mizu” című dallal berobbant tehetségnek azonban nem volt egyszerű dolga, hiszen több körös válogatáson vett részt, míg végül a filmet forgalmazó Warner Bros. őt választotta ki az egyik leghíresebb szuperhős magyar hangjának. „Én abszolút Superman párti voltam mindig – mondja Fluor Tomi és hozzáteszi: – Gyerekkoromban sokszor néztem a Christo-pher Reeve-féle filmeket, nagyon tetszett a humora, meg az egész megvalósítása.”

A LEGO kalandban a világ sorsa egy hétköznapi LEGO figura, Emmettől és szuper barátaitól függ, ugyanis a gonosz Lord Biznisz robothadseregével a bolygó feletti uralomra tör.

(InterCom)

jól!” A ma ismert, műanyagból készült LEGO 2008-ban ünnepelte 50. születésnapját. Az alapító Ole Kirk Christiansen asztalosmester 1932ben biztos nem gondolta volna, hogy munkája milyen sikersorozatot indít el. Kezdetben a cég fajátékokat gyártott és két évvel később vette fel a „LEGO” nevet. 1947 után kezdett a ma is ismert műanyagból játékokat készíteni pénzügyi okokból. A játék legfőbb újdonsága az volt, hogy a többnyire négyszögletes építőelemek tetején „bütykök” helyezkedtek el, aljuk pedig lyukas volt. Ezzel az eljárással az egészen kis gyermekek is könnyen össze tudták őket nyomni, épp annyira, hogy ne essenek szét, de könnyen szét lehessen őket szedni. 1958-ban született meg az igazi LEGO, aminek a minőségével már elégedett lehetett mind a vásárló, mind a gyártó. Sikerességét bizonyítja, hogy 50 év után az akkori elemekkel a ma gyártottak is kompatibilisek.

A filmet már 2008-ban elkezdte felépíteni a Warner Bros, de forgatókönyv megírása, és egyéb tárgyalások után, csak 2011 novemberében kapott zöld utat a mozi.

A filmet nem csak a Warner Bors és a LEGO Group nyomta a marketing területén, de a hivatalos LEGO márkaboltok is folyamatosan reklámozták a fejleményeket. A kritikusok oldaláról a mozi szinte egyöntetűen pozitív visszajelzést kapott, még a Rotten Tomatoes is 96%-ot adott a filmnek, ami nem akar többet adni, mint amiről szól, és ez így van jól.

A látvány lenyűgöző, a 3D-s technológiát művészien használják, és a történet is remek a sok vicces epizóddal. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szuper szórakozás lesz.

Stáblista Rendező: Chris McKay Eredeti hangok: Chris Pratt, Will Arnett, Channing Tatum Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. február 6.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

COUCH SURF Tőlünk, magunknak. Na jó, remélhetően nem csak magunknak… Mindenestre ami már első ránézésre biztos: mi magyarok, ha csak egy kicsit is akarunk, képesek vagyunk az igazán eredeti ötletekre. Írta: Holhós Linda

A

z eszem áll meg kicsiny kis nemzetünk logikai csavarjaitól… Rá kellett döbbennem valamire magammal kapcsolatban.

Címfetisiszta vagyok. Képtelen vagyok lekattanni a filmek, sorozatok címei körül zajló megmagyarázhatatlan címhonosítási kényszerről.

Tudnék millió plusz egy példát hozni a jól elszúrt fordításokra, de mivel nem ez lenne ennek a cikknek a lényege, így csak egyet hoznék fel – amitől egyenesen könnybe lábadtak a szemeim. Battlestar Galactica.

Ami egy főnév. Egy nyamvadt csillaghajó neve. Pont. És mi ebből csináltunk Csillagközi rombolót. Anyám, ne sirass! És amikor megjelenik egy saját gyártmányú mozi, akkor annak persze külföldi címet adunk. Ráadásul nem is rosszul!

Szóval kérdem én: ha az egyik irányban képesek vagyunk ötletesen

8 / FilmMagazin

szuperálni, akkor a másik irányban miért nem?

A „couch surf” kifejezést eredetileg olyan emberekre szokta használni a köznyelv, akik sokat vendégeskednek barátaik kanapéján. Hát jelen filmünk nem erről fog szólni. Itt a couch surf szó szerint vehető – kanapészörf. Vagyis különböző történetek mesélődnek el kanapékon, kanapék cipelése közben… és amit a helyzet hoz. Persze történeteink fókuszpontjai majd minden esetben a főszereplők neurózisai, szorongásai, frusztrációi, és komplexusai lesznek. Bevallom őszintén, hogyha magyar készítésű filmről van szó, akkor engem azonnal lever a víz.

Mert néhány igazán színvonalas kezdeményezést leszámítva, ez a kategória nem egy bukást produkált már. Szerintem mi ebben is csak végletekben tudunk gondolkodni.

Vagy jót alkotunk, vagy olyan bődületesen rosszat, ami éveken keresztül visszhangzik a nagyközönség tudatában. Jelen alkotásunkat sem tudom még egyelőre hová tenni. Az előzetest figyelembe véve, a történet felépítése biztosan egyedi… És vígjáték… Khm… Rendben. Addig nem ítélünk, míg nem láttuk az alkotást. Egyvalami viszont nem kevés bizodalomra ad okot. Hazánk mentalitásának kőkemény alappillérei a hibbant agy, és a gúnyra való hajlam, ami kényszerpoénokat szül. Ezt mindenki tapasztalja szerintem nap mint nap, ha máshol nem, akkor a munkahelyén. És mivel ebben a közegben otthonosan mozgunk, így van esély arra, hogy ez a filmben is vissza fog köszönni. Ha igen, akkor elkönyvelhetünk egy újabb olyan alkotást, amire érdemes figyelmet fordítani. Na de, hogy mit is kell még

Ha valaki jó magyar filmet keres az utóbbi évekből, az mindenképpen nézze meg Dyga Zsombor Köntörfalak című művét!

tudni erről a moziról? Először is a piszkos anyagiak… A film 30 millió forintos költségvetésből készült. 12 budapesti helyszínen lett leforgatva, mindössze 16 nap alatt. Leszögezhetjük: ez ám a tempó! És még pénzügyileg is baráti…

A történet el fog rugaszkodni a sivár realitástól, utazást tehetünk a képkockákon keresztül akár még a Pokol kapujához is, így itt a következő sarkalatos tényező. Alkotóink a látványvilágra is igyekeztek hangsúlyt fektetni. A digitális technikáért a már régóta együtt dolgozó, szemledíjas alkotógárda volt a felelős, a Filmteam stábja: Major István producer, Marosi Gábor operatőr, és Czakó Judit vágó. A forgatókönyv és a rendezés Dyga Zsombor munkásságát dicséri, aki a 2010-es Filmszemlén a Köntörfalak című alkotásáért megkapta a legjobb rendezés díját, illetve a közönségdíjat is.

Mivel több különálló történet kerül megelevenítésre, így konkrét főszereplőből sem egy lesz, hanem több, így ismerős arcokból sem lesz hiányunk. Csak a példa kedvéért, találkozhatunk majd a képkockákon keresztül Hámori Gabriellával, Anger Zsolttal, Balsai Mónikával, Kocsis Gergellyel, Gyabronka Józseffel, és lehetne még sorolni. Amikor megkaptam, hogy erről a filmről kellene néhány mondatot írnom elöljáróban, és belemerültem a témába, akkor a háttéranyagok közt megakadt a sze-

mem egy kérdésen, amit a színészeknek tettek fel. Milyen az általad megszemélyesített karakter? És a válaszok egyikén / másikén nagyon jót derültem. Hámori Gabriella mondta, aki egy pszichológusnőt játszik: „Emberséges de felsőbbséges, rutinból dolgozik. Túlzó a megjelenése, lekezeli a páciensét, nem őszinte, ráférne némi terápia.” Aztán Balsai Mónika összegzése is tetszett: „Egy idegbeteg, szerencsétlen öngyilkos nő, aki azon aggódik, hogy a férje követi-e a másvilágra.

Addig nem akar átmenni a "kapun" míg meg nem jön az ura, nehogy elvesszen a tömegben...” Kovács Lehel: „Mámorban élő, éjszakai alak. Nők, férfiak, egyre megy…” De ami vitte a prímet az Nagypál Gábor jellemzése volt: „Ő egy vérlázítóan irritáló, mélyen felszínes és mélyen

érzéketlen izé… jó, végül is ember.”

A sok ilyen-olyan információ közül, engem ezek a laza mondatok győztek meg. Emiatt látok fantáziát az alapötletben. Hisz ha komplexusokról, idiótákról, belső kényszerekről, neurózisokról, idegbajról, hisztiről kell regélni, akkor lássuk be, nem kell túl messzire mennünk kutatási anyagért. És ezt most a legmélyebb szeretet mondatja velem. De tényleg.

Stáblista Rendező: Dyga Zsombor Főszereplők: Hámori Gabriella, Anger Zsolt, Balsai Mónika Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. március 6.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

OSCAR

2014

Közeledik a díjszezon legfontosabb elismerésének átadása.

Írta: Sanya08

M

egint eljött az évnek azon szakasza, amikor lehet tippelgetni, ki nyeri és miért az idei Oscar-díjat. Eljött az a szakasz is, amikor a legtöbben visszabújnak barlangjukba, mert annyira unják már ezt a hajcihőt és bár jómagam is már egy ideje kiábrándultnak mondom magam, azért szakmai kötelességemet teljesítve igyekszek/ igyekszünk képet adni a helyzet jelenlegi állásáról. Ki kapja? Miért kapja? Ki kaphatná? Kiderül alább!

LEGJOBB FILM A legnagyobb vád, ami érheti az Akadémiát az nem az, hogy nem jó filmeket válogatnak be. Hanem az, hogy ezek a választások rendre kiszámíthatóak, és még ha van is köztük egy-egy olyan film, amelyre ránézésre eszünkbe se jutna az, hogy jelölést kaphat (jelen esetben A Wolf Street farkasa az ilyen, szerintem), a nyertest illetően sose ér minket meglepetés. Ki hallott már olyanról, hogy az Akadémia egy olyan filmet éltessen, melyet azzal vádoltak ren-

10 / FilmMagazin

getegen (teljesen gyermeteg vád), hogy a kábítószerezést, alkoholizálást, kurvázást és úgy egyáltalán a dekadens életvitelt szimpatikusnak és csábítónak láttatja. Scorsese filmje hiába kiváló alkotás (és ha még egyszer valaki az imént említett vádat hozza fel, azt nyakon vágom), nehezen tudom elképzelni azt, hogy végül hazavigye a díjat. Miért? Hát pont a fentebb felsoroltakért. Drogok, szexualitás, pia, „fuck” szócska kismilliószor való elhangzása. Egyszerűen túlságosan nagy tököket kéne eresztenie a zakósoknak ahhoz, hogy a farkasok legyenek a befutók. Pedig minden további nélkül megérdemelnék a díjat. Feltételezésem az, hogy három film között fog eldőlni a csata. Az egyik értelemszerűen az Amerikai botrány, mely a Golden Globe-on hülyére tarolta magát, a másik a Gravitáció, melyet szerte a világ egekig magasztalt, a harmadik pedig a 12 év rabszolgaság. Utóbbi kettő film kiemelkedően erős alkotások. Egyikük lélegzetelállító űropera, a másik egy

megterhelő bemutatása a feketék rabszolgasorsának. Kerülve minden giccset és pátoszt talán kissé TÚL terhes volna az Akadémiának Solomon Northup története, ezért inkább az egyszerű-de-nagyszerű Gravitáció lesz a nyertes, vagy a Scorsese-hommage Amerikai botrány. Sanda gyanúm, hogy inkább a könnyebb utat választják és David O. Russell filmje lesz a befutó.

LEGJOBB SZÍNÉSZ Színészek tekintetében is erős a felhozatal, de szegény Leonardo DiCapriónak – fogadni mernék, hogy – újfent üres kézzel kell majd hazamennie. Hiába nyújtotta élete eddigi legjobb alakítását (szigorúan a Django elszabadul Calvin-ja mellett), nem fogja megkapni az elismerést.

Egyébként mit számít? Ha egyszer jól játszik, tudja azt mindenki és értékelik is. Kell az a hülye kis aranyszobor, hogy hivatalosan is remek színész legyen? Ugye, nem? Na látjátok. Helyette ki is lehet a kedvenc? Bruce Dern korosodó színész

Az idei díjátadó gálára március 2-án kerül sor, az est házigazdája peiig Ellen DeGeneres lesz.

LEGJOBB FILM 12 év rabszolgaság Amerikai botrány Gravitáció Mielőtt meghaltam Nebraska A nő Phillips kapitány Philomena - Határtalan szeretet A Wall Street farkasa

LEGJOBB RENDEZŐ Alfonso Cuarón (Gravitáció) Steve McQueen (12 év rabszolgaság) David O. Russell (Amerikai Botrány) Alexander Payne (Nebraska) Martin Scorsese (A Wall Street farkasa)

LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ Christian Bale (Amerikai botrány) Bruce Dern (Nebraska) Leonardo DiCaprio (A Wall Street farkasa) Chiwetel Ejiofor (12 év rabszolgaság) Matthew McConaughey (Mielőtt meghaltam)

LEGJOBB IDEGEN NYELVŰ FILM Alabama és Monroe (Belgium) The Missing Picture (Kambodzsa) A nagy szépség (Olaszország) Omar (Palesztina) A vadászat (Dánia)

LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ Amy Adams (Amerikai botrány) Cate Blanchett (Blue Jasmine) Sandra Bullock (Gravitáció) Judi Dench (Philomena - Határtalan szeretet) Meryl Streep (Augusztus Oklahomában)

LEGJOBB BETÉTDAL Pharrell Williams: „Happy” (Gru 2) Kristen Anderson-Lopez, Robert Lopez: „Let It Go” (Jégvarázs) U2: „Ordinary Love” (Mandela: Long Walk To Freedom) Karen O: „The Moon Song” (A nő)

LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ Barkhad Abdi (Phillips kapitány) Bradley Cooper (Amerikai botrány) Michael Fassbender (12 év rabszolgaság) Jonah Hill (A Wall Street farkasa) Jared Leto (Mielőtt meghaltam) LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ Sally Hawkins (Blue Jasmine) Jennifer Lawrence (Amerikai botrány) Lupita Nyong’o (12 év rabszolgaság) Julia Roberts (Augusztus Oklahomában) June Squibb (Nebraska) LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV Amerikai botrány (Eric Warren Singer, David O. Russell) Blue Jasmine (Woody Allen) Mielőtt meghaltam (Craig Borten, Melissa Wallack) Nebraska (Bob Nelson) A nő (Spike Jonze)

Gru 2 Jégvarázs The Wind Rises

LEGJOBB ZENE Banks úr megmentése (Thomas Newman) Gravitáció (Steven Price) A könyvtolvaj (John Williams) A nő (William Butler, Owen Pallett) Philomena - Határtalan szeretet (Alexandre Desplat) LEGJOBB FÉNYKÉPEZÉS Emmanuel Lubezki (Gravitáció) Bruno Delbonnel (Inside Llewyn Davis) Phedon Papamichael (Nebraska) Roger Deakins (Fogságban) Philippe Le Sourd (A nagymester) LEGJOBB LÁTVÁNY 12 év rabszolgaság Amerikai botrány Gravitáció A nagy Gatsby A nő

LEGJOBB ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV 12 év rabszolgaság (John Ridley) Mielőtt éjfélt üt az óra (Richard Linklater, Ethan Hawke, Julie Delpy) Phillips kapitány (Billy Ray) Philomena - Határtalan szeretet (Steve Coogan, Jeff Pope) A Wall Street farkasa (Terence Winter)

LEGJOBB VÁGÁS Joe Walker (12 év rabszolgaság) Alan Baumgartner, Jay Cassidy, Crispin Struthers (Amerikai botrány) Alfonso Cuarón, Mark Sanger (Gravitáció Martin Pensa, John McMurphy (Mielőtt meghaltam) Christopher Rouse (Phillips kapitány)

LEGJOBB ANIMÁCIÓS FILM Croodék Ernest & Clementine

LEGJOBB HANGVÁGÁS Gravitáció A hobbit - Smaug pusztasága

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR Minden odavan Phillips kapitány A túlélő LEGJOBB HANGKEVERÉS Gravitáció A hobbit - Smaug pusztasága Inside Llewyn Davis Phillips kapitány A túlélő LEGJOBB JELMEZ Patrick Norris (12 év rabszolgaság) Michael Wilkinson (Amerikai botrány) Catherine Martin (A nagy Gatsby) William Chang (A nagymester) Michael O’Connor (A titokzatos szerető) LEGJOBB MASZK A magányos lovas Mielőtt meghaltam Rossz nagyapó LEGJOBB VIZUÁLIS EFFEKTUSOK Gravitáció A hobbit - Smaug pusztasága A magányos lovas Sötétségben - Star Trek Vasember 3

LEGJOBB DOKUMENTUMFILM The Act of Killing Cutie and the Boxer Dirty Wars The Square 20 Feet from Stardom LEGJOBB RÖVID DOKUMENTUMFILM Cavedigger Facing Fear Karama Has No Walls The Lady in Number 6 Prison Terminal: The Last Days Of Private Jack Hall LEGJOBB RÖVID ANIMÁCIÓS FILM Feral Get a Horse!

Mr Hublot Possessions Room on the Brom LEGJOBB RÖVIDFILM Aquel no era yo Avant qu de tout perdre Helium Do I Have to Take Care of Everything?

The Voorman Problem

A férfi főszereplő kategória két legnagyobb esélyese: Matthew McConaughey és Leonardo DiCaprio

révén lehet, hogy kezébe nyomnak egy szobrot, mellyel egyrészt adnának egy hátba veregetést, hogy „Szép volt öreg, szép karriered volt”, másrészt pedig el is ismernék a Nebraskában nyújtott alakítását.

Bale-t kizártnak tartom, hogy nyerjen, Tom Hanks hiányzik a listáról, a két legesélyesebb befutó a mostanában jobbnál jobb alakításokat nyújtó Matthew McConaughey és Chiwetel Ejifor. Előbbi, bár testileglelkileg átalakult a szerep kedvéért lehet, hogy esélytelennek bizonyul Ejifor-ral szemben, akinek választásában manifesztálódhat az Akadémia „fehér bűntudata”.

12 / FilmMagazin

LEGJOBB SZÍNÉSZNŐ Itt is meglehetősen erős a felhozatal. Meryl Streep kontra Judi Dench, de talán még Sandra Bullock is megkaphatja a megérdemelt díját a Gravitációban nyújtott alakításáért, bár erre kevesebb esélyt látok. Judi Dench-et érzem esélyesnek leginkább. A Philomenát ha sok tekintetben nem is fogják megfelelően értékelni, a női főszereplőt csak nem hagyják cserben.

LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ Jonah Hill már a második Oscarjánál tartana, ha idén is megkapná A

Wolf Street farkasáért, Fassbender pedig az elsőnél. Megérdemelné vitán felül mindkettőjük, de a hírek szerint Jared Leto se alakított kevésbé nagyszerűt a Mielőtt meghaltamban. Mégis, a hatodik érzékem azt súgja, hogy a Phillips kapitány Barkhad Abdi-ja lesz gazdagabb egy aranyszobrocskával.

LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ Őszintén? Nem láttam még a Nebraskát, de tuti, hogy June Squibb nyer. Vagy Lupita Nyong’o. Bocsi Sally Hawkins, bocsi Jennifer Lawrence, bocsi Julia Roberts. Pe-

A nagy füzet rajta volt a 9 idegennyelvű filmet tartalmazó listán, ám a legjobb 5 közé sajnos már nem került be.

dig Hawkins megérdemelné nem kicsit, akkorát alakított a Blue Jasmine-ban. De nem, itt most az Akadémia vagy egy idősödő színésznőnek vagy egy fekete színésznőnek adja az aranyat. És most szó nincs arról, hogy egyikük tehetségesebb vagy tehetségtelenebb lenne a másiknál. Csak megérzés, hogy az Akadémia így fog dönteni.

nyernie, de a kalapomat rá, hogy John Ridley-t fogják jutalmazni a 12 év rabszolgaság könyvéért. Bár valóban jól lett megírva, de szerintem korántsem annyira jól. Viszont mesél nekünk kitartásról, küzdésről és a rabszolgaság szörnyűségeiről.

Aztán lehet, hogy Steve Coogan lesz gazdagabb egy szoborral a Philoménáért. Lehet fogadni.

LEGJOBB ANIMÁCIÓS FILM Mindenképpen Hayao Miyazaki The Wind Rises-a lesz a befutó. Ez nem is kérdés. Nem is értem egyébként, hogy olyan filmek, mint a Gru 2 mit keres a jelöltek között. Még a Jégvarázs rendben van, de Gru 2? Kétlem, hogy labdába rúghat a Mesterrel szemben.

LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV A nő. Spike Jonze. Vagy Amerikai botrány.

LEGJOBB OPERATŐR Erős, nagyon erős. Roger Deakins, Emmanuel Lubezki, Phillipe Le Sourd. Nem kis teljesítményt vittek véghez, csodálatos munkát végeztek a filmjeiken. De akármennyire is eszméletlen volt például a Fogságban képi világa, a Gravitáció vinni fogja. Mert ott elvégre az űrbe vittek ki minket és tette ezt az operatőr óriási bravúrral. Akkora bravúrral, hogy ezzel kapcsolatban még az Akadémia sem lehet vak.

A TÖRÖLT BETÉTDAL Eredetileg a legjobb betétdal kategóriában idén is 5 jelölt szerepelt, ám ezek közül Bruce Broughton „Alone Yet No Alone” című nótáját az akadémia végül törölni kényszerült a jelöltek közül, ugyanis a szerző saját maga reklámozta a dalát a jelölés érdekében, ami tisztességtelen előnyhöz jutatta. A legjobb betétdal esetében a szavazók ugyanis csak a címet tudhatják.

A 2013-as gála legjobb színész díjazottjai: Daniel Day-Lewis, Jennifer Lawrence, Anne Hathaway és Christoph Waltz

LEGJOBB RENDEZŐ Arany Pálmán aratott az Amerikai botrány, ezért David O. Russell-t látom az igazán esélyesnek, ugyanakkor Scorsesét se hagyhatják figyelmen kívül, és akkor Steve McQueen-ről nem is beszéltünk.

Hármójuk között fog eldőlni a dolog.

Nehéz megjósolni, vajon ki lesz a nyerő. Azt hiszem maradok Russellnél. Vagy…

LEGJOBB IDEGEN NYELVŰ FILM Sorrentino a tuti. Vagy mondanám A vadászatot, de az talán túlságosan nehéz darab. Sorrentino filmje viszont ötvözi a lenyűgöző látványt a gondolatisággal. Gondolkodóba ejt és letaglóz. Ezt nem hagyhatják figyelmen kívül.

LEGJOBB VIZUÁLIS EFFEKTUS Gravitáció. Van kérdés?

LEGJOBB ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV A Mielőtt éjfélt üt az órának kéne

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR A FONTOSABB KARAKTEREK

FRANK STOKES (GEORGE CLOONEY) A csapat egyetlen olyan tagja, aki volt már az alakulat létrejötte előtt is katona, hiszen egy I. világháborús veteránról van szó. Civilben a Harvard egyik múzeumának kurátora, nem mellesleg, pedig a Műkincsvadász-projekt ötletgazdája és vezetője.

JAMES GRANGER (MATT DAMON) James Granger szintén múzeumi kurátor, ám az esztétikai képzettségeit egészen máshogy kell kamatoztatnia: az ő feladata ugyanis az, hogy Claire Simone-t behálózva kiszedje belőle az elrejtett műkincsek pontos tartózkodási helyeit.

RICHARD CAMPBELL (BILL MURRAY) A korából fakadóan a csapat egyetlen olyan tagja, aki reálisan is képes látni a helyzetet. Egyébként pedig építész, aki azért csatlakozik a brigádhoz, hogy tanácsot adhasson a megsérült műemléképületek kimentésével kapcsolatban.

MŰKINCSVADÁSZOK A

minap mártír-hajlamú nővéremnek az a remek ötlete támadt, hogy vigyük el moziba anyánkat, és mint állítólagos szakemberre, rám hárult a feladat, hogy keressek valami neki való filmet. Némi keresgélés után büszkén jelentettem, hogy megvan a szépkorú muteroknak való ideális film: a Banks úr megmentése. Sírva nevetős történet, finom angol humor, filmtörténeti érdekességek, stb., stb., hogy fog majd anyuka örülni.

Anyuka ehhez képest a képünkbe kacagott, megvető legyintéssel intézte el szegény Mr. Banks-et, és közölte, hogy ő márpedig a Műkincsvadászokat akarja megnézni, és punktum. Próbáltuk hessegetni az ötletet, hogy de hát az túlságosan felizgatná, meg erőszakos, meg különben is, miért nem volt neki elég

14 / FilmMagazin

a második világháború élőben, de anyuka megmakacsolta magát.

Olyannyira, hogy az sem tántorította el, hogy a bemutató csak február 20-án lesz. Képes volt azt mondani azzal a nyolcvan éves szájával, hogy töltsük le neki… Nem is az a lényeg, hogy honnan tud anyám ilyen szavakat, hogy „letöltés”, hanem az, hogy valami félelmetes érzéke van neki ahhoz, hogy a néki tetsző filmeket pusztán cím alapján, látatlanban kibökje. (Kár, hogy a lottószámokat nem tudja ilyen korrekten megálmodni.) A lényeg tehát az, hogy a Műkincsvadászok anyám szerint neki való film, tehát meneküljön ki merre lát.

A film igaz eseményeken alapul, aminek az ad aktualitást, hogy épp mostanában találtak egy egész stóc náci időkben eldugott festményt egy

müncheni műkereskedő hátrahagyott apróságai közt, mintegy másfél milliárd (!) dollár értékben. Az eredetileg Robert M. Edsel és Bret Witter könyvében feldolgozott történet szerint egy csapat túlkoros, aranyos bácsi – történészek, múzeumi szakemberek és hasonló vérszomjas akciófigurák – a második világháborúban elhatározta, hogy megmenti a veszélyben lévő műkincseket, más szóval megőrzi az emberiesség emlékeit, hátha eljön egy olyan kor, amikor ismét számítani fognak az efféle burzsoá intellektuális hülyeségek. A sztori bájosan realisztikus eleme, hogy a műtárgyakat nem ám csak a gonosz náciktól kellett megvédeni, mert az átlag Szövetséges gyalog pont ugyanannyi tisztelettel viseltetett a múlt emlékei iránt, mint ellenfelei. Amikor az embernek go-

A Matt Damon által játszott szerepre először Daniel Craig-et kérték fel, ám időegyeztetési problémák miatt végül nem jött össze a közös munka.

WALTER GARFIELD (JOHN GOODMAN) Szintén az idősebb generáció tagja, aki, bár egészségügyi állapota nem teszi lehetővé a harcolást, mégis örömmel segít amiben csak tud. A karaktert ihlető Walter Hancock kapitány egyébként ugyanabból a városból származik, mint John Goodman.

JEAN CLAUDE CLERMONT (JEAN DUJARDIN) A valóságban a Műkincsvadászoknak több francia katona is a tagja volt, belőlük hozták létre Clermont karakterét. Egy zsidó származású műkereskedőről van szó, aki bár fegyvert még nem fogott a kezében, örül neki, hogy részese lehet a projektnek.

CLAIRE SIMONE (CATE BLANCHETT) A karaktert Rose Valland-ról mintázták, aki a párizsi Jeu De Paume múzeum kurátora volt, ebbéli tisztségét pedig a náci megszállás alatt is megtartotta, ügyelve a műkincsek biztonságára. Szorosan együttműködött a francia ellenállással.

Egy csapat túlkoros, aranyos bácsi – történészek, múzeumi szakemberek és hasonló vérszomjas akciófigurák – a második világháborúban elhatározta, hogy megmenti a veszélyben lévő műkincseket… Írta: Kovácsné lyók és testrészek repkednek a feje körül, majd pont azzal fog foglalkozni, hogy „Nocsak, nocsak, milyen izgalmas vonalai vannak ennek a Ming korabeli vázának...” Főleg amikor az ember rájön, hogy ami papíron egy jópofa, faszacsávós afférnak tűnt (csajoknak bejön az egyenruha, ilyesmi), az a valóságban egy gusztustalan, értelmetlen, kaotikus mészárszék, melynek kiagyalói tisztes távolból figyelik az eseményeket.

A dolog pikantériája egyébként az, hogy a katonák a dolgok előre haladtával minden várakozás ellenére egyszer csak elkezdtek érdeklődést tanúsítani a projekt iránt, és lelkesen segítették a szakikat a viccesnek tűnő feladat végrehajtásában. (Erre már csak azért is szükség volt, mert Hitler kiadott egy „Néró rendelet” néven elhíresült parancsot, melynek

értelmében minden egyes műkincset el kellett volna pusztítani, amikor a németek már egyértelműen vesztésre álltak.)

Egy meredek fordulattal anyámhoz visszakanyarodva: ahhoz képest, hogy miket élt meg szegény, gyógyíthatatlanul vonzódik az olyan háborús filmekhez, ahol vannak a jók meg a rosszak, akik úgy csapnak össze, hogy egy csepp vérük se csordul ki, vannak vicces beszólások, hősi halottak, aztán valaki elmondja a hazafias tanulságot, miközben vadul hegedülnek a háttérben, és fennen lobog az X csapat zászlaja, ahol X= a filmet készítő ország. (Nem vagyok egy Tarantino fan, de maximális tisztelettel adózom a Becstelen brigantyk mozis jelenetének, ami zseniálisan járja körül ezt az egész dolgot.) És lám,

anyámnak már megint igaza volt: mint a nemzetközi kritikákból értesülhetünk, a Műkincsvadászok pontosan ilyen film, hazafias tanulsággal, hegedűvel, viccekkel, mindennel. Nem mintha ezekkel a filmekkel baj lenne egyébként, nekem is örökös kedvenceim közé tartozik például a Kelly hősei, a Piszkos tizenkettő, és még néhány társuk. Ám ezek a régi filmek egyrészt... nos, régiek, más korszakok más igényeit elégítik ki. Ahogy ezt egy osztálytársam egy szép nagy egyesért cserébe igen korrekten megfogalmazta Berzsenyi Dániel költészetével kapcsolatban: „Ha manapság valaki ilyet írna, kiröhögnék”. Másrészt viszont mégis csak van bennük valamiféle időtálló plusz, ami miatt fennmaradtak, miközben ezernyi társukat elnyelte az örök feledés. A Műkincsvadászokból

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

ez a plusz – amit a „meleg, szívből jövő emberség” toposszal tudnék megfogalmazni – a jelek szerint mintha hiányozna. Kár volna, ha tényleg így lenne, mert George Clooney korábbi rendezéseire ez egyáltalán nem volt jellemző.

Adva van tehát egy művészettörténész, mint a bácsicsapat vezetője (George Clooney), az ő egyik kollégája (Matt Damon, figuráját James Rorimerről, a New York-i Metropolitan Museum of Art későbbi igazgatójáról mintázták), a műkincsek helyéről fontos információkat tudó, vonakodó francia kapcsolat (Cate Blanchett Rose Vallandot kelti életre, aki életét kockáztatva gyűjtötte az információkat a németek által elrabolt műtárgyakról), egy építész (Bill Murray karakterét több létező személy vonásai alapján gyúrták össze, közülük az egyik Patton seregében harcolt, és felfedezett egy sóbányát, ahová a nácik több ezer műkincset rejtettek el), egy szobrász (John Goodman) és a haverja (Jean Dujardin, aki A némafilmes sikere óta amerikai kollégái őszinte örömére megtanult angolul), egy impreszszárió (Bob Balaban) és egy sofőr (Dimitri Leonidas, az általa megformált szereplő is valós gyökerekkel rendelkezik, egy Ettlinger nevű fiúról van szó, akinek a családja Németországból menekült az Egyesült Államokba, ahonnan a mindössze 19 éves fiatalembert menten vissza is küldték harcolni Európába.) Komolyan mondom, ennyi vevőcsalogató nevet még leírni is fárasztó.

16 / FilmMagazin

A Műkincsvadászok javarészt eredeti helyszíneken készült (annyi csavarral, hogy több franciaországi jelenetet Németországban vettek fel, a német jeleneteket Angliában, és így tovább, nehogy túl egyszerű legyen a dolog), de a látványtervezőnek így is volt elég dolga, amíg George Clooney kívánságára létrehozta az összesen 147 darab kiegészítő díszletet. A bemutatott műkincsek esetében arra törekedtek, hogy a lehető legtökéletesebb másolatokat használják. Nagyobb problémák egyedül a Bruges-i Madonnával adódtak, amit sokszor kellett közelről mutatni, de érthetetlen módon a Bruges-iek nem akarták kölcsönadni a filmeseknek (csak a városházán található rögzített gipszváltozatot használhatták). Az olasz Cinecittá stúdiónak szerencsére volt egy régi, üvegszálból készült másolata a szoborról, az alkotók végül ezt hasznosították újra.

A filmben szereplő katonai egyenruhák főként Hollandiában és Lengyelországban, a hozzájuk tartozó bakancsok pedig Mexikóban készültek.

CLOONEY ÉS CSAPATA Hollywood egyik legnehezebb filmes feladata a szereposztás: a készülő filmek alkotói ügynökök, közvetítők és a stúdiók elvárásai között tévelyegnek: az időpont-egyeztetés és az alku néha többet nyom a latban, mint egy jó forgatókönyv. Kivéve, persze, ha a filmest George Clooney-nak hívják.

A Műkincsvadászok szereplőgárdája már önmagában is rendkívüli: együttműködésük legalább olyan kivételes élményt ígér, mint Clooney másik, nagy csapatot mozgató kalandja, az Ocean’s-filmek. A II. világháborús történetben George Clooney mellett Matt Damon, Bill Murray, John Goodman, Cate Blanchett és Jean Dujardin játszik. „Ilyen stábot nem lehet összehozni másképp, csak ha egyébként is haverok – mondta erről a film főszereplő-rendezője. – Nem vacakoltunk az ügynökökkel. Megkerültük őket.” „A gyerekeket hoztam el a suliból, amikor kaptam George-tól egy sms-t, amiben csak ennyi volt: ráérsz tavasszal? – meséli Matt Damon. – Mikor hazaértünk, felhívtam, és nem kellett hozzá sok idő, hogy szerződjünk is.” „Bill Murray régi haver, rögtön felhívtam a szerep kapcsán – meséli Clooney a toborzás titkait. – John Goodman-t Az Argo-akció premierpartiján támadtam le az ötlettel; szerencsére Cate telefonszáma is rég megvan.

Egyedül Jean Dujardin-t kerestem meg az ügynökén keresztül. De legközelebb már ez sem fog előfordulni.” (InterCom)

>> A MŰKINCSVADÁSZOK JAVARÉSZT EREDETI HELYSZÍNEKEN KÉSZÜLT (ANNYI CSAVARRAL, HOGY TÖBB FRANCIAORSZÁGI JELENETET NÉMETORSZÁGBAN VETTEK FEL, A NÉMET JELENETEKET ANGLIÁBAN, ÉS ÍGY TOVÁBB, NEHOGY TÚL EGYSZERŰ LEGYEN A DOLOG), DE A LÁTVÁNYTERVEZŐNEK ÍGY IS VOLT ELÉG DOLGA, AMÍG GEORGE CLOONEY KÍVÁNSÁGÁRA LÉTREHOZTA AZ ÖSZSZESEN 147 DARAB KIEGÉSZÍTŐ DÍSZLETET. << A fentiekből is nyilvánvaló, hogy Clooney-éknak kiváló anyag állt rendelkezésükre, és maguk is mindent megtettek, hogy emlékezetes mozit hozzanak létre. Míg abban számos kritikus egyetért, hogy a Műkincsvadászok nem sikerült igazán jól (a Berlini Filmszemle sokak által megénekelt csalódásáról van szó), megoszlanak a vélemények arról, pontosan mi is ment mellé. Mint említettem, a kritikusok egy része szerint a filmből hiányzik az igazán hiteles emberi dimenzió. Szerintük a karakterek sablonosak és mesterkéltek, ami ilyen szereposztás mellett több mint bűn: hiba. Mások arra panaszkodnak, hogy a Műkincsvadászok egészen egyszerűen unalmas, hiába vannak benne csaták, vicces jelenetek, és mindenféle móka, ami garantálja a sikert. Szerintük elvetélt ötlet volt megpróbálni pároztatni az Ocean’s Elevent a Híd túl messze van-nal. Megint mások a felesleges

pátoszt, a nem elég realista megközelítést emlegetik fel az alkotóknak.

Ennek az egésznek úgyis az lesz a vége, hogy el kell vinni anyámat moziba. Ha a Műkincsvadászoknak az az egyetlen baja, hogy régimódi, akkor garantált sikert fogunk elérni, ha viszont tértől és időtől függetlenül rossz film, az Isten mentse meg a szerencsétlen jegyszedő lánykát, mert anyuka az itt olvasható oldalszám háromszorosát fogja neki szóban felvázolni, olyan jelzőkkel, melyeket én itt nem használhatok. A fa nem esik messze az almától.

Stáblista Rendező: George Clooney Főszereplők: George Clooney, Matt Damon, Cate Blanchett Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. február 20.

FilmMagazin / 17

EHAVI PREMIEREK FEBRUÁR 6.

A Lego kaland

Robotzsaru

A nő

Nyárutó

A túlélő

A nimfomániás - 2. rész

Kertvárosi bordély

Kísértés

A háború angyalai

FEBRUÁR 13.

Megdönteni Hajnal Tímeát

Justin Bieber - Believe

18 / FilmMagazin

Téli mese

Eltűnő hullámok

Végtelen szerelem

FEBRUÁR 20.

Az ártatlanság virágai

A titokzatos szerető

Bűbáj és kéjelgés

A Plebejus herceg

Maisie tudja

Pompeji

Műkincsvadászok

Non-Stop

Csajkeverők

Grand Piano

Apáim története

Texas hercege

Gyermekeink

FEBRUÁR 27.

FilmMagazin / 19

KRITIKA

A NIMFOMÁNIÁS 1. ÉS 2. RÉSZ

Lars von Trier legújabb filmje szokatlan és extrém megvalósítása miatt már jó előre kialakította maga körül a konfliktushelyzeteket. Írta: zsebzsb

20 / FilmMagazin

Az első rész csúcspontja kétségkívül az a rész, amikor a legváratlanabb pillanatban „berobban” egy Rammstein-szám.

L

ars von Trier napjaink alighanem legfurcsább rendezője.

Rendszeresen különösebbnél különösebb filmeket készít, minden filmje vagy történetében, vagy megvalósításában tartalmaz valami különlegességet. A furcsasága már csak abban is tetten érhető, hogy míg három éve, akkori filmjét, a Melankóliát Arany Pálmára jelölték, sőt, a főszereplő Kirsten Dunst révén díjat is elhozott Cannes-ból, addig mostani filmjét, A nimfomániást, kitiltották a tavalyi fesztiválról, így az oda tervezett bemutató is elmaradt.

Nem meglepő tehát, ha A nimfomániás bemutatója előtt csupán egyetlen kérdés foglalkoztatott mindenkit: Hogy tulajdonképpen mi is lesz ez?

Feleslegesen öncélú magamutogatás, ami helyenként már-már pornófilmbe csap át, vagy pedig egy kissé extrém és szokatlan módon megvalósított filmművészeti darab. Nos, a megtekintés után kijelenthetem, kétségtelenül az utóbbi!

AZ ELSŐ RÉSZ A film egy nimfomániás nő, Joe életét meséli el, nyolc fejezetben. Egyegy fejezet az életének egy-egy fontosabb eseményét, és egy-egy fontosabb pillanatát mutatja be. Megtudjuk, hogy hogyan vált azzá az emberré, aki, és hogy milyen események befolyásolták mindebben.

Maga a történet egyébként egy remekül kitalált keretbe van belefoglalva. A film nyitójelenetében Joe a földön fekszik, szinte öntudatlanul, félholtra verve. Így talál rá az utcán Seligman, aki megsajnálja a nőt, hazaviszi, és segít neki a felépülésében. Joe Seligmennek meséli el az életét és ezt látjuk mi is, tehát Joe elmesélésén keresztül ismerjük meg a nő életét. Az első rész egyébként az első öt fejezetet foglalja magában.

Amit fontos leszögezni már az elején, hogy Lars von Trier ismét maradandót alkotott. Nem egy könynyen felejthető film A nimfomániás, ahogy az is biztos, hogy nem lesz kultfilm sohasem, hiszen mindenki másképp fog rá emlékezni. Lesz, akinek tetszeni fog, de lesz, aki polgárpukkasztó filmnek fogja tartani, és undorodni fog tőle. Mert tagadhatatlan, hogy a filmben mindent mutatnak, és ezt sokan túlzásnak fogják tartani. (Érdekesség, hogy a film azzal a szöveggel nyit, hogy ez a film Lars von Trier eredeti filmjének csupán egy cenzúrázott változata, kíváncsian várom a DVD-t, mit tud majd még mutatni akkor a rendező, mi az, ami nem került bele a mozis verzióba.) Ugyanakkor én azon táborba tartozom, akik felfedezni vélték benne a művészeti értéket.

FilmMagazin / 21

KRITIKA Ugyanis a film egyetlen képkockáját sem éreztem túlzónak, esetleg öncélúnak, ebben a mennyiségben szükség volt rájuk, hogy megértsük, mikor mit érez Joe. A legnagyobb pozitívum számomra egyértelműen a film mondanivalója, tanulsága, ami nincs is igazán neki. Furcsa lehet ezt így olvasni, de megmagyarázom. A film meglepően őszintén beszél erről az igenis súlyos témáról, betegségről, átokról, kinek hogy tetszik. Ennek ellenére nem foglal állást, és ez igen megsüvegelendő teljesítmény. Trier mindent elmond a nimfomániáról, de nem derül ki, hogy Ő maga hogyan áll hozzá a témához, mindkét oldal érveit megismerjük. Joe maga a negatív pólus. Ő maga úgy meséli el a történetet, és úgy állítja be magát, mint egy szörnyeteget, a világ egyik legrosszabb emberét. Seligman jelenti az ellenpólust. Figyelemmel követi a történetet, és mindenre ad valami meglepő, mégis bárki számára elfogadható magyarázatot, és elmondja a maga véleményét arról, miért is nem rossz ember Joe azért, amit tett. Kisebb pozitívum volt még számomra a színészi játék, főleg Stellan Skarsgard, Seligman szerepében, valamint Stacy Martin játéka, aki a fiatal Joe-t alakítja. További pozitívumoknak számítanak még a rendkívül érdekes hasonlatok, és az egyes tárgyak, elemek szerepe Joe életében. Az első fejezet horgászos hasonlata konkrétan zseniális lett, de a különböző fákkal, növényekkel kapcsolatos hasonlatok is igen tetszetősen mutatnak.

Végül pedig térjünk rá néhány negatívumra, amik nélkül szintén nem lehet szó nélkül elmenni. A filmben szerintem öncélú, felesleges, indokolatlan képkockák ugyan nincsenek, hatásvadászok azonban már annál inkább. Ez leginkább a 4. fejezetben érhető tetten, hiszen konkrétan az egész fejezetet feketefehérben forgatták, ami szerintem a drámai események ellenére is indokolatlan volt. Ezen kívül engem zavart még a kameramozgás, egy-két erdei séta, valamint szexjelenet alkalmával, főleg a közeli felvételeknél szerintem indokolatlan volt a kamera apróbb rángatózása, de ezeken kívül igazán nagy negatívumot hála Istennek nem nagyon tudtam felfedezni a filmben.

22 / FilmMagazin

LARS VON TRIER-RŐL ÍRTUK Trier többszörös fóbiában valamint depresszióban szenved, ezek közül az egyik a repüléstől való félelme. Ez olyannyira meghatározó nála, hogy igyekszik stábjával együtt szinte minden filmjét vagy Dániában vagy pedig Svédországban leforgatni, sőt, ezen fajta önmegszorítása még a külföldi filmes produkcióira is igaznak bizonyulnak. Karrierje meghatározó állomása volt Cannes, ahol számos filmjének sikerét köszönhette, így a mai napig kitart a legnépszerűbb európai filmfesztivál mellett, és imád szülőhazájából Franciaországba utazni. Számos alkalommal elismerte, hogy alkalmi depresszióval is meg kell küzdenie, amely miatt képes ellátni a munkáját, viszont számos esetben nem tud eleget tenni társadalmi kötelezettségeinek. Triernek 1997. január 14.-én Dannebrog Lovagi Rendjét készítették el. 10 évvel később úgy döntött, hogy visszaadja a nemesi megtiszteltetést arra hivatkozva, hogy a Dán királyi család csupán „rossz tulajdonságú egyszerű emberek” tagjaiból áll.

(További információkért lásd még a 2011. októberi FilmMagazint!)

A film egyik jelenetében Lars von Trier egy kis változtatással az Antikrisztus című filmjét is megidézi, kíváncsiak vagyunk nektek is feltűnt-e?

A MÁSODIK RÉSZ A második rész cselekménye ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Ebben a részben kapjuk meg az 5. fejezet befejezését, ezen kívül pedig az utolsó három fejezetet ismerjük meg, egészen addig a pillanatig, amíg Seligmen rá nem talál Joe-ra az utcán. Ám még mielőtt belemennék a második etap részletes elemzésébe, gyorsan le kell szögeznem valamit: nekem sokkal jobban tetszett az első rész, mint vártam, sokkal kevésbé volt durva, céltalan és pornó-jellegű, és sokkal kevesebb botrányt, vagy vitát eredményezett, mint azt a bemutatója előtt gondoltam volna. Ezzel a véleményemmel pedig nem vagyok egyedül, világszerte sokkal több pozitív véleményt lehet hallani a filmről, mintsem negatívat. De vajon ez lesz a második rész sorsa is?

Nagyon úgy fest, hogy nem. Szerintem legalábbis. Mert bár a cselek-

mény itt indul be igazán, de ezzel együtt kapjuk az egyre sokkolóbb, és sajnos azt kell mondanom, hogy a helyenként túlzó, de ami még sajnálatosabb: felesleges és öncélú jeleneteket is. Ettől függetlenül a 2. rész sem rossz, sőt, nagyon is jó, mert ami az első részben jó volt, az most is jó és most kapjuk csak meg igazán a film és a történet társadalomkritikai oldalát is. Merthogy kapunk rendesen. A film tehát nem rossz, de nem olyan jó, mint az első rész. Nem sokon múlt, de nem lett olyan jó!

Miben rosszabb a második rész, mint az első? A céltalanságában.

Abban, hogy míg az első részben valamennyire valóban „cenzúrázták” a látottakat, itt már erről szó sincsen. Ez nem feltétlenül lenne baj, ha valóban fontos dolgok történnének, de őszintén szólva Joe életének e fázisa a legkevésbé sem fontos. A hatodik fejezetet én például teljesen súlytalannak éreztem. Joe életének arra az egy vágyára én feleslegesnek éreztem egy teljes fejezetet „elpazarolni”, és teljesen felesleges volt céltalanul mutogatni Joe szadomazo jeleneteit. És mindaz, amit annak érdekében tesz, és megtesz, az még betegsége fényében sem fogható fel, és legfőbbképp nem fogadható el. A hetedik fejezet pedig pont az ellenkező irányban lóg ki a sorból, ha jól emlékszem talán ez a film egyetlen fejezete, ami egyetlen szexjelenettel sem operál.

Ez ugyanis Joe-nak az a korszaka, amikor a gyógyulás érdekében lemond az élvezetekről, és szinte minden másról is. Számomra pedig (bár nem ismerem pontosan a betegséget) azok, amiket Joe gyógyulása, és megtisztulása érdekében tesz, inkább volt irreális és nevetséges, semmint fontos és megható.

Miben jobb a második rész, mint az első? Az utolsó fejezetében. A legizgalmasabb, legmozgalmasabb, és kimagaslóan a legjobb fejezet az egész filmben. Itt már van minden.

Kapunk két új karaktert, Joe illegális munkába kezd, egy jóakarója (Willem Dafoe) jóvoltából, felkarol egy tinédzsert (Mia Goth), akivel később szeretők lesznek. Van pisztoly, molotov koktél, verekedés, sírás, gyilkosság. Minden. Az egész film ezt az egy fejezetet vetítette előre, nem véletlen, hogy ez sikerült

a legjobbra. Minden kérdésünkre ebben a fejezetben kapunk választ, maga a befejezés pedig zseniális.

Joe és Seligman utolsó beszélgetése, és mindaz, ami azután, az utolsó percben történik, leírhatatlan. Itt már kőkeményen érezni a film kritikus oldalát is. Ezúttal már nem csak Joe betegségéből fakadó bűnökről beszélhetünk, hanem több emberi bűnre is tökéletesen reflektál a film, Seligmen utolsó mondata pedig alighanem minden férfi bűnét magába foglalja egyszerre. A film vége pedig igazi katarzis.

Bármennyire is jó volt, az utolsó fejezet, mindent egybevetve, egy nagyon picit gyengébbnek, és céltalanabbnak éreztem ezt a részt, mint az elsőt, de még így is nagyon jó a film. Ami az első részben jó volt, az itt is az. A film még mindig humoros helyenként, a hasonlatokból bár kevesebb van, még így is remekek, és a céltalan jelenetek ellenére is megéri megtekinteni, mert a befejezés szinte utánozhatatlan.

Ugyanakkor nem érdemes két különálló filmként kezelni a két részt, és én nem is fogom a továbbiakban.

Ez az egész alkotás egy gigantikus mestermű. Ha különálló filmként kezeljük őket, könnyen kiszúrhatjuk az apróbb hibákat. Ha viszont kiadják majd egyben az 5 és fél órás, vágatlan verziót DVD-n, leülünk, megnézzük, és hagyjuk, hogy a film behúzzon egészen egyedülálló világába, akkor alighanem hatalmas élményben lesz majd részünk, a film hosszától teljesen függetlenül. Bármennyire is hosszú, ezt a filmet bűn volt kettészedni. Ez az egész alkotás egy nagy mestermű, a végén nem túl pozitív hangvételű, de emlékezetes katarzissal. Különszedve egy-egy remek alkotás. Együtt, nagy egészként azonban alighanem egy felejthetetlen mestermű!

90% Stáblista Rendező: Lars von Trier Főszereplők: Charlotte Gainsbourg, Stellan Skarsgard Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. február 6.

FilmMagazin / 23

KRITIKA

ROBOTZSARU A szomorú bádogdoboz rebootolva. Írta: Sanya08

M

ielőtt beültem volna a sötét terembe és átadtam volna magam az élménynek, egy valamit letisztáztam magamban: bármi történjék, igyekszem objektíven szemlélni a kész művet és nem fogom lépten-nyomon hasonlítgatni Paul Verhoeven klasszikusához.

Biztosra veszem, hogy megtették már mindezt előttem nem kevesen, nincs szüksége a világnak még egy olyan kritikára, mely felhánytorgatja Padilha remake-jének Verhoevenével szembeni hiányosságait, meg miegymást. Amennyire tudok tehát, próbálok tisztességesen bánni a 2014-es verzióval. Hiszen lássuk be, ha ellenkező módon cselekednék, oda lyukadnánk ki, ami a napnál is világosabb: Verhoeven filmje örökzöld klasszikus és remekmű, minden más elmehet a pokolba. Kezdjünk hát tiszta lappal. Csináljunk úgy, mintha nem történt volna semmi. Nézzük meg, mi újat tudott adni a világnak José Padilha Robotzsaru című alkotása.

Tudjuk le rögtön a sztori ismertetését: Alex Murphy egy autórobbanás következtében teljesen lebénul, egyetlen esélye az életben maradáshoz az, ha robottestet alkotnak neki. Ez által a robottest által aztán ő lesz a körzet leghatékonyabb ren-

24 / FilmMagazin

dőre. Persze, ennél több is van a történetben, de erről később. José Padilha brazil filmrendező az Elit halálosztag című filmmel és annak folytatásával lett ismertté a filmrajongók körében. Ezek a filmek sajnos eddig kimaradtak az életemből, éppen ezért nem tudom a direktor legújabb munkáját a régebbiekhez hasonlítani. Valami azért lehet bennük, ha azok alapján felbérelték őt egy ilyen nagy kaliberű produkció levezényléséhez. Ami a Robotzsaru-t

illeti, ideje eloszlatni néhány prekoncepción alapuló tévhitet: maga a film közel sem olyan rossz, mint amilyenre az előzetesek alapján számítana az ember. Míg a trailerek egy viccesen béna, műanyag-filmet sejtettek, addig maga a produktum egy teljesen élvezhető film lett… más kérdés, hogy lehetett volna még többet kihozni belőle.

Két dolog ötlött egyből eszembe, amint kiléptem a moziteremből. Az egyik az, hogy azzal semmiképpen

A Robotzsaru szerepére Kinnaman előtt Michael Fassbender, Russel Crowe és Mathias Schoenaerts is esélyesek voltak.

nem lehet megvádolni, hogy az eredetiség csíráját is nélkülözi. Ezúttal közölném a Kedves Olvasókkal, hogy sikerült egy relatíve eredeti alapanyaggal előállni, melynek kivitelezését lehet, hogy már láttuk valahol, de lépten-nyomon, kisebbnagyobb adagokban eredetiséget véltem felfedezni. A rendező az ember kontra gép problematikáját vette elő és boncolgatta kemény két órán keresztül. Ér-e annyit egy gép, mint egy ember? Jó-e az, ha egy olyan valamire bízzuk az életünket, ami nem ismer könyörületet, se sajnálatot, semmi érzelmet? Továbbá, – és talán a legfontosabb ezek közül – hogy el lehet-e nyomni teljesen az embert? Ezekre keresi a választ Padilha. Pro és kontra bemutatja a két nézőpontot. Gondolatprovokációt hajt végre, hogy a popcorn ne csússzon olyan jóízűen, de közben azért egy-két szépen tálalt akciójelenetet is közbebiggyeszt – mégiscsak akciófilmre ültünk be. A forgatókönyv arra is több időt szentel, hogy bemutassa Murphy családjának reakcióját. Ezt leszámítva a cselekmény a megszokott vonalak mentén halad, kiszámíthatóságából fakadóan a közepe tájékán unalomba fullad. Ezt sajnos Padilha energikusnak mondható stílusa se tudta menteni, az olyan meghökkentő és mellbevágó képek pedig, mint például a csonkolt testű Murphy látványa inkább erősítik bennünk azt a hitet, hogy ebből a koncepcióból még többet és még jobbat ki lehetett volna hozni. Ezért aztán hiába a jó ötletek, ha minden jó ötletre jön egy közepesen jó húzás (a zenére történő robotedzés nem volt ínyemre), így végül fájó, de egy lett csupán a kihagyott ziccerek közül. Szereposztás terén is hagy kívánnivalót maga után a dolgozat, legalábbis főszereplőt illetően mindenképp: Joel Kinnaman lehet, hogy szépreményű színésznek bizonyul sorozat-rajongók körében (a Gyilkosság egyik főszereplője), de itt elég halovány alakítást nyújt, nyoma sincs benne Peter Weller karizmá… Álljon a meg a menet, hiszen azt ígértem, nem fogok hasonlítgatni. Így legyen elég annyi: Kinnaman halovány és karizmatikusságot nélkülöz. A nagyágyúk kasztját Gary Oldman és Michael Keaton képviseli (utóbbit jó újra látni, illik hozzá ez az asztal mögül

FilmMagazin / 25

KRITIKA

>> ADOTT

EGY REMEK KONCEPCIÓ, EGY REMEK SZÍNÉSZGÁRDA, EGY JÓ RENDEZŐ, ÁM MÉG ÍGY SEM SIKERÜLT IGAZÁN MARADANDÓT ALKOTNI. << dirigáló góré szerepköre, míg előbbi hozza a jóindulatú és szimpatikus orvos karakterét), pluszban még felbukkan néha-néha Samuel L. Jackson. Jackie Earl Haley is tiszteletét teszi, mint robotmániás katona, de annyira egysíkú és dimenziótlan figura volt, hogy jobb el is felejteni.

Nem nyújtott semmi pluszt, csupán gonoszkodott.

A szándék tehát megvolt. Adott egy remek koncepció, egy remek színészgárda, egy jó rendező és még így sem sikerült igazán maradandót alkotni. Hiányzik az emocionális, zsigeri kampó, hiányzik az igazi intenzitás és legvégül nagyon hiányzik a katarzis. Láttunk már sokkal rosszabb remake-et, de az az igazság, hogy jobbat is. (50%) TOMPOWELL MÁSVÉLEMÉNYE Sokszor fanyalgunk azon, hogy a remake-ek csak újabb pénztárca dagasztó lehetőségnek bizonyulnak a hollywoodi producerek számára és ez általában igaz is. Egy újrafeldolgozás csak akkor válik működőképessé, ha képes újat, valami mást – ha úgy tetszik aktuálisat – mondani az eredetihez képest, a Robotzsaru remake-je pedig abszolút ilyen. Kétségtelen, hogy Paul Verhoeven vérbő klasszikusához nem ér fel José Padilha (Elit halálosztók 1-2) műve,

26 / FilmMagazin

de abszolút van létjogosultsága.

Sőt, sok tekintetben Verhoeven filmjével a nosztalgia jegyében hajlamosak vagyunk elnézőbbek lenni, mint azt valójában megérdemelné, az viszont kétségtelen, hogy az ő ultrabrutális stílusa jól illett egy olyan történethez, ahol ember és gép (szó szerint) húsbavágó kapcsolatáról beszélünk.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy Padilha PG-13-as filmje ne működne, vagy ne feszegetné a korhatárkarika határait, annak ellenére, hogy a rendező több ízben hangot adott annak, hogy a stúdió 10 ötletéből 9et a kukába dobott. Karakterei és története kevésbé teátrálisak, mint az eredetié, és ez leginkább a szerepében élvezettel lubickoló exBatman, Michael Keaton figurájában nyilvánul meg: motivációi tiszták és jól érthetőek. Az eredeti filmek média szatíra jellegéből jelen esetben csak egy média genya Samuel L. Jackson-ra futotta az alkotóknak, akinek annyira lehetett megerőltető a szerep, mint egy szokásos vasárnapi Isten tisztelet, viszont Pat Novak karakterén keresztül – amerikai filmhez képest – meglepően erős a kormányzati és fegyverkezési kritika. A főszereplő Joel Kinnaman-ban elődjéhez képest több az emberség, ami hálásabb szerep is lehetne,

azonban az elfuserált és majdhogynem felesleges családi szállal többet ártanak, mint használnak (a legerősebb érzelmi pillanat azonban így is hozzá köthető). Oldman szokásos szakmai profizmusa pedig képes túllendíteni minket a karakter elnagyoltságán is.

Látványfilmhez képest azonban meglehetősen kevés a látvány – főleg CGI – és akció elem, ami viszont van, ha nem is álleejtős, de meggyőző. És pont ettől válik – ha csak egy leheletnyivel is – többé egy szokásos popcornfilmnél, mert jól ismert figuráját remekül aktualizálta a 21. századba, és nem áldozza fel a karakterisztikát a látvány oltárán.

Ennél fogva a 2014-es Robotzsaru ha nem is lett maradandó, de ígéretes kezdetnek bizonyult egy leendő franchise-hoz. (75%)

65% Stáblista Rendező: José Padilha Főszereplők: Joel Kinnaman, Samuel L. Jackson, Gary Oldman Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. február 6.

KRITIKA

TÉLI MESE Egy elárvult, ám melegszívű és ügyes tolvaj beleszeret egy vörös lányba, hogy száz évvel később megmenthessen egy másikat, miközben démonok üldözik, és fehér ló képében repkedő kutyák, meg más, különösebbnél különösebb alakok segítik rögös útját. Most bármit is gondolsz, jobb, ha tudod, hogy a film után valószínűleg nem vidáman fogod elhagyni a mozitermet. Írta: Vampka

M

ég egy olyan válogatós filmmániákus is, mint én, bekajálja néha a jó előzeteseket, és mindenféle előzetes kutatómunka nélkül fogja magát, beül a mozira, még akkor is, ha egyébként „elveivel” meglehetősen szembemegy az említett film, aztán pedig néz egy nagyot, hogy hát kérem, én nem hiszem, hogy erre vettem je-

gyet, hanem valami sokkal roszszabbra. Velem most ez történt. A Birdy néven elhíresült énekesnő Wings című lendületes dala a trailerben, az ígéretes látványvilág és a felcsigázó sztori miatt, ha nem is a premier napján, de valamikor egyébként is megnéztem volna a Téli mesét, ami sokkal jobb annál, mint amire számítottam. Mikor ezt írom, a

film az IMDB közönsége alapján mindössze 5,6-os értékeléssel büszkélkedhet, én mégis bátran kijelentem, hogy ez életem egyik legszomorúbb és legszebb meséje, márpedig láttam már jó pár filmet ebben a kategóriában. Én mondjuk nem Valentin napra, inkább Karácsonyra időzítettem volna, és valószínűleg nem lesz belőle klasszikus, nem is

FilmMagazin / 27

KRITIKA

vitatkozom ezzel, mert igen, csak egy mese, ahogy azt a plakát és az előzetes is már a szánkba rágta, viszont már rég volt, hogy ennyire meghatott és lelkileg megviselt volna egy film. Ehhez azért hozzátartozik, hogy a legabszurdabb filmeket könnyezem meg, amiken más roszszul lesz, rémálmaik lesznek tőle, elalszanak rajta, vagy nem értik. A romantikus filmeket meg zsigerből kerülöm. A Téli mese mégis más, itt elég valószínű volt, hogy a haldokló, gyönyörű, fiatal lány és a magányos, menekülésre kárhoztatott tolvaj szerelme eleve tragikus véget ér majd, tehát a könnycsatornákra szándékozik hatni többek közt, de az egész történetnek más volt az íve annál, mint amire én személy szerint számítottam. Mint mondtam, nem olvastam róla, nem néztem utána, csak mentem az előzetessel csapdába ejtett szemem és fülem után, ráadásul úgy, hogy Colin Farrell-t nem is tudtam igazán romantikus hősszerelmes képében elképzelni, a főszereplő hölgyről pedig még csak nem is nagyon hallottam, de akármennyire is lehúzzák más kritikák a filmet, nekem a Téli mese még így is nagyon tetszett.

28 / FilmMagazin

A történetet alapvetően a szerelmi szálra építik, azzal reklámozzák, és az is a gerince az egésznek, mégis a különböző mellékszereplők – beleértve például a lovat – színesítik, misztikusabbá, érdekesebbé és hangulatosabbá varázsolják. Peter Lake, a mese főszereplője egy elárvult fickó, akit egy kis hajóban találnak meg csecsemőkorában, New York partjainál. Itt nő fel, nem is ismer semmi mást ezen a világon, csak a várost. Mivel ügyes, ezért tolvajként tevékenykedik, amire felfigyel egy rejtélyes és brutális, Pearly nevű fazon, és maga mellé emeli.

Módszereivel azonban Peter egyre kevésbé ért egyet, ezért kiszáll a

csapatból. Az ám, de a bűnözők e csoportja nem akármi, Pearly ugyanis nem ember, hanem egy velejéig romlott, sötét, és öreg lény, akit manapság démonnak neveznénk, munkája pedig abból áll, hogy csodákat rabol el és tesz tönkre, hogy minél kevesebben teljesítsék be a sorsukat, és ez által minél kevesebb csillag ragyogjon az égen. És természetesen nincs ínyére, ha valaki nem engedelmeskedik neki, hajtóvadászatot indít hát Peter ellen, aki egy utolsónak szánt rablása során botlik bele a csodálatos Beverlybe.

A lány halálos beteg, hónapjai vannak csak hátra, ez azonnal kiderül, Peter mégsem tudja nem szeretni,

A casting egyik legmeglepőbb húzása, hogy Lucifer szerepét Will Smithre osztották.

TÉLI FÉRFI, TÉLI NŐ Akiva Goldsman rendező a főszereplő Colin Farrell-lel választotta ki a férfi szerelmét játszó Jessica Brown Findlay-t. „ Jessica bájos, szemtelen, nagyon mai csaj – lelkesedett színésznőjéért az író/rendező. – De közben van benne valami, ami minden kortól függetlenné teszi. Amikor Colin meg én megegyeztünk, hogy Jessica lesz a partnere, le mertem volna fogadni, hogy a két színész a forgatás végére összejön. Már a szereposztó-felvételen olyan átéléssel játszották el az egymásra találás jelenetét, hogy azt hittem, ez a valóság.” (InterCom)

és minden pillanatban reménykedik abban, hogy valami csoda majd megmenti a fiatal lányt. A Téli mese ennek a reménybeli csodának a története, amit van, aki megélni akar, van, aki tönkretenni, és olyan is van, aki csak a tanúja szeretne lenni, a végén pedig kiderül, hogy valóban léteznek, de sosem ott és akkor következnek be, amikor számítunk rájuk. Egy ilyen csoda megmenti Petert az elmúlástól, valaki mást pedig egy gyermek elvesztésétől, és ki tudja, az a csoda milyen más következményekkel jár majd…

Eleinte nem tudtam, milyen korosztálynak szánták a filmet, de Pearly karaktere meggyőzött róla,

hogy ezt azért gyerkőcöknek nem biztos, hogy mutogatnám, aztán Beverly és Peter sátras jelenete, vagy Lu, egy, csak pár percre felbukkanó, ámde fontos mellékszereplő hátborzongató szónoklata után sorban meggyőztek, hogy ez mese, de semmiképpen sem gyerekmese.

Lu konkrétan a frászt hozta rám, amire egyébként a rendezés és az operatőri munka is rásegített, többször is. A fény és árnyék ellentéte átjárja a filmet, vizuálisan és szimbolikusan egyaránt, de nekem ez a giccses húzás is tetszett. A ruhák, az épületek, a berendezések nagyon igényesek voltak. A zene gyönyörű, remekül eltalálták azt a fajta

dallamot, ami magában is szomorú, de a tragikus jelenetek és meghitt pillanatok során igen hamar jó nagy gombóc nő tőle a torkunkba. Ami nem tetszett, az a számítógépes grafika volt. Ennél olcsóbb filmekben is szebb szárnyakat kreálnak, és egy repülő ló anatómiáját és mozgását is, ha máshonnan nem, hát más filmekből igazán megtanulhatták volna. Másik negatívum nekem a gyors lezárás volt. A film első háromnegyede ugyanis a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján játszódik, és csak kábé húsz percet töltünk a mai New Yorkban, ahol a végső tanulságot kellett volna kényelmesen és szépen felvezetni, olyan fájdalmas tempóban, ami az előzményekre is jellemző volt. Ezen kívül viszont a Téli mese számomra tényleg egy keserédes és szép történet, amiben minden egyes színész száz százalékon teljesít (Russel Crowe inkább százötvenen), és a csodákról, meg lelki társakról, meg elmúlásról szóló monológoknak és gondolatoknak is van némi igazsága. Szirupos, bús, lassú, de a maga módján nagyon jó, ahogy egy tömény csokoládé is jól esik néha egy kiadós ebéd után. Van, akinek ez megfekszi a gyomrát, de akkor még mindig vannak cuki kis gyerekek, szép fehér lovak, sok-sok hó, érdekes elméletek a túlvilágról, angyalok, démonok, csodák és küzdelmek, egy szóval minden, ami ahhoz kell, hogy azért mégse unatkozzunk két órán keresztül.

80% Stáblista Rendező: Akiva Goldsman Főszereplők: Colin Farrell, Jessica Brown Findlay, Will Smith Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. február 13.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

A NŐ Vajon egy ember képes beleszeretni csupán egy hangba? Pótolhatja az emberi kapcsolatok széles palettáját egy operációs rendszer? Lehet izgalmas és lebilincselő egy film, melynek 90%-ban egyetlen ember arca uralja a vásznat? Írta: Paulkemp

S

pike Jonze legújabb filmjében Theodor (Joaquin Phoenix) igyekszik bizonyítani, hogy a nem túl távoli jövőben semmilyen problémát nem fog jelenteni egy gondolkodó és fejlődő operációs rendszer és egy hús-vér személy romantikus kapcsolata. Sőt ha úgy tetszik a személyre szabott program sokkal kívánatosabb lesz, mint egy klasszikus értelemben vett kapcsolat, még akkor is ha az alternatívát olyan vak randik kínálják, melyeken csak a hülye nem venné észre, hogy a partnerért (Olivia Wilde) már csak a kezünket kellene kinyújtani.

Bár biztos, hogy az érző és nekünk szóló hang sokkal könnyebben lesz izgató, mint a szex chaten arra kérő „sexykitten”, hogy egy halott macska tetemével püföljük közös

30 / FilmMagazin

erotikus fantáziálásunk közepette, ám a dolgok még innen figyelve sem túl idilliek, sőt talán inkább tűnnek disztópikusnak, hiszen a Theodor és Samantha szerelme egy roppant lehangoló jövőképet villant fel számunkra. Vagyis mindannak ellenére, hogy az utóbbi évek egyik legmegkönnyezhetőbb romantikus történetét kapjuk meg Joaquin Phoenix-től és Scarlett Johansson hangjától, Jonze ostora mégis súlyosan szántja végig az XXI. század emberének hátát. Nehéz nem saját társadalmunk kritikájának vélni, hogy a két óra alatt főhősünk szinte végig „magában” beszél, melyre a háttérbe szorult „mások” hasonló viselkedésükkel csak ráerősítenek, azt pedig inkább ne elemezzük túl, hogy Theodor foglalkozását tekintve má-

sok személyes leveleit írj, akár mind két fél helyett.

Ez a lesújtó kép az emberi kapcsolatokról azonban mégsem teljesen hihető, valahogy – még az okos telefont nyomogató korban élve is – nem tűnik reálisnak, hogy egy férfi (vagy egy nő) képes legyen beleszeretni csupán egy hangba, még ha az látszólag tökéletesen a számára lett „teremtve”. Illetve nehéz elvonatkoztatni a Samanthának hangot adó színésznőtől, hiszen szinte lehetetlen feladatnak tűnik nem odaképzelni minden jelenetbe az utóbbi években a legkívánatosabb nővé előléptetett Johansson-t. A reklámok tömkelegében feltűnő húsos ajkakat, a posztereken tovább tökéletesített – mintha egyébként nem lenne elég vonzó – alakot.

A filmben a rendező Spike Jonze hangját is hallhatjuk, az egyik játék űrlényét szinkronizálta.

Megfordítva a dolgot persze lehet ez akár teljesen szándékos is, hiszen napjaink világában is egyre gyakoribbak azok az abszurd illúziók, ahol egy kapcsolat másik oldalára mondjuk pont Scarlett Johansson alakját képzeljük. Hiszen nagyon úgy tűnik – sőt talán mára már közhelynek is tűnhet –, hogy korunk egyik legnagyobb problémája az emberi kapcsolatok lassú elsorvadása, mely legfőképpen az egyén hibája, aki sokkal vonzóbbnak véli a virtuális világot, mint a körülötte lévő „valóságot”.

Talán éppen ezért válik a film hátteréül szolgáló nagyváros is teljesen meghatározhatatlanná, mely tökéletesen ellentétben áll a benne lélegző egyénekkel, melegségével, festőiségével, s mi mégis csak annyit tapasztalhatunk meg belőle, amennyit hősünk képes átadni nekünk, mely nem sok köszönhetően, hogy sokkal fontosabbnak tartja Samatha OS-t, mint bármi mást. Mindezt nyugodtan kijelenthetjük annak ellenére, hogy az egyébként roppant okos és igazán mély (giccset mellőző) érzelmekkel megáldott Theodortól sokkal többet várnánk, ám ő mégis csupán ennyit képes nyújtani számunkra.

SPIKE JONZE Filmes karrierjét videoklipekkel kezdte (1994-ben nem kevesebb, mint 11 ilyen alkotás fűződött a nevéhez), majd a Jackass egyik ötletgazdájaként vált ismertté. Legjobb nagyjátékfilmjeit Charlie Kaufman forgatókönyveiből készítette (A John Malkovich-menet, Adaptáció), de láthattuk már színészként is, legutóbb például A Wolf Street farkasában.

S ha már itt járunk, most jegyezzük meg, hogy Joaquin Phoenix „visszatérése” a filmvászonra talán az új évezred eddigi legjobb eseménye a filmművészetben. Hiszen a zenei élet felé való kitérője után úgy tűnik az álomgyár egyik legjobb, ha nem a legjobb színészévé lépett elő.

A tavalyi The Master-ben hozott figuráról már áradoztunk e lap hasábjain, s most Jonze keze alatt is fantasztikus teljesítményt nyújtott, s semmi kétségünk nincs azzal kapcsolatban, hogy a még idén bemutatásra kerülő The Immigrant-ban is zseniálisat fog alakítani.

Végezetül pedig valljuk be, hogy ez a film sokkal inkább szól rólunk egyesével, mint a világról, az abban lévő technológiáról, melyet akár el is átkozhatna Jonze, vagy magát a társadalmunkat is, melyben egy ilyen program megjelenése valószínűleg a véggel lenne egyenlő. De nem, itt csupán annyi lehetőség marad, hogy csendben ülve magunkba nézzük, s meglássuk, hogy saját magunk létre hoztunk-e olyan irreális vágyakból és képzetekből szőtt hálót, mely megölte és helyettesítette a körülöttünk lévő világot.

90% Stáblista Rendező: Spike Jonze Főszereplők: Joaquin Phoenix, Scarlett Johansson, Chris Pratt Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. február 6.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

MAISIE TUDJA Válás. Ismerjük, szerintem már ilyen-olyan formában mindenki találkozott ezzel a témával, ha máshol nem, akkor baráti körön belül. Érzékeny dolog ez, főleg ha érintettek benne gyerekek is. Jelen filmünk zseniális mivolta az újfajta megközelítésben rejlik… Írta: Holhós Linda

M

inden filmmániás életében bekövetkezik az a szakasz, amikor nem hajlandó bugyuta filmeket nézni. Amikor arra vágyik, hogy mindenféle hiperszuper harci, 3D-s, robotos, űrlényes, szuperhősös, istenes, istenfiás, és egyéb körülrajongott témát mellőzve, egy életszagúbb alkotás kerüljön az asztalára. Nem feltétlenül a komoly drámára gondolok, amikor azt említem hogy „életszagú”, hanem inkább az egyszerűbb, hétköznapibb témát kerülgető filmre, amiben lehetőség szerint nem hal meg senki, nem szenvedünk végzetes betegségben, és nem süllyedünk nyakig a nyomorban. Az ilyen film ritka. Talán azért, mert a tömegek, amikor a mozira gondolnak, akkor elsősorban a szórakozásra gondolnak, és ugyan

32 / FilmMagazin

ki szeretne azért beülni egy vetítésre, hogy megnézhesse azt, amit lehet hogy már önmaga is átélt, vagy hogy megtudja azt, amit már eddig is nagyon jól tudott, hogy az élet nem mindig könnyű. Ettől függetlenül én csak ösztönözni tudom arra az alkotókat, hogy hasonló filmeket gyártsanak, mint a Maisie tudja. Hogy miért? Máris kifejtem…

Először is, megint csak elborul az agyam a magyar címfordítástól, merthogy pontatlan, egyáltalán nem azt sugallja, amit kellene. Az, hogy „Maisie tudja” elsősorban azt jelenti, hogy a főszereplő birtokában van egy információnak. Az eredeti címe a filmnek a What Maisie Knew volt, ami nagyon nyersen annyit tesz, hogy „Amit Maisie tud”. Ugye hogy máris nem ugyanaz? És hogy ez

miért fontos? Történetünk főhőse egy hétéves kislány, aki zenész anyukájával (Julianne Moore), és édesapjával (Steve Coogan) él. Az események központja pedig az hogy a szülők elválnak, és a cím pedig azért fontos, mert az egész történést a gyermek szemén keresztül mutatják be nekünk az alkotók. A szülők nem szólnak hozzánk egyszer sem, minden információt úgy nyerünk ki, ahogy egy hétéves nyerhet ki a valóságban. Amit a szülők nem mondanak el neki, arról mi sem tudunk.

Tehát azt tudjuk, amit Maisie tud.

Persze felnőtt fejjel teljesen más értelmezést kap a kép. Mi felnőtt fejjel kiegészítjük a lyukakat, illetve dühöngünk, amikor a felelősségtudatunk és az együttérzésünk elkezd hangot adni magáról. A két szülő

A téma legklasszikusabb alkotása a Kramer kontra Kramer, melyről a 2010. novemberi FilmMagazin-ban olvashatsz bővebben.

karaktere igazán szélsőséges. Mindkettőjük önközpontú, a fontossági listájukon majd minden előrébb szerepel, mint a gyermekük jóléte. A minden alatt a karriert, a pénzt, és a bosszút értem, nem egyszer a fojtogató düh is megjelenik, a gyűlölettel párhuzamosan. Természetesen miután megtörténik a válás, ki ezért, ki azért újraházasodik, így belép két mostohaszülő is a képbe, akikkel a kezdetekben nehezen tud azonosulni a néző – akárcsak Maisie. Nagyon tetszett a történetvezetésben az a csavar, hogyan kezdenek alkalmazkodni a mostohaszülők egymáshoz, illetve Maisie-hez. Merthogy a vérszerinti szülők vagy turnéznak, vagy utazgatnak, vagy buliznak…

Rendre van valami, ami elszólítja őket a szülői kötelezettségeiktől, és ilyenkor mindig a mostohaszülők azok, akik tovább terelgetik a kislányt a hétköznapokban. Persze ebből egyenes úton következik az, hogy Maisie szépen fokozatosan egyre közelebb kerül a mostohaszüleihez, illetve az is, hogy a két mostohaszülő is egyre bensőségesebb kapcsolatot kezd ápolni egymással.

A végkifejletért mindenki nézze meg a filmet. Annyit még elárulok, hogy szerintem a történet lezárása stílusos, kedves, és még generál némi elégedettséget is, nem beszélve arról, hogy gyönyörűen feloldja a sztori nézése közben felhalmozott feszültséget.

Színészi játék terén nincs ok panaszra. Julianne Moore idegesítően jól játszik, hitelesen felépíti a hisztis, szétszórt, dühös, frusztrált, „magam sem tudom hogy mit akarok” jellemű anyukát. Egyes helyzetekben kedvem lett volna kupán vágni. Az újdonsült férjét alakító Alexander Skarsgard (True Blood) alakítása is meggyőző. Ő az a fajta férfi, akinek soha semmi köze nem volt gyerekekhez, de pompásan – oké, néha kicsit csigatempóban – alkalmazkodik, olyannyira, hogy a történet végére már szinte saját lányának tekinti Maisie-t. Az apát alakító Steve Coogan-ből nem kapunk túl sokat, mert elfoglalt üzletember lévén rengeteget utazik, de a Joanna Vanderham által megszemélyesített fiatal, újdonsült menyecske szintén hozza az elvártat. A Maisie-t alakító Onata Aprile beszédes tekintete azonban nálam mindenkit felülmúlt.

A film 2013 májusában debütált az államokban… Szép teljesítmény, hogy alig egy évvel később már mi is élvezhetjük. Ehhez az eszeveszett kapkodáshoz inkább nem is fűznék semmit. Lényeg a lényeg, ha szeretnénk egy igazán szívhez szóló, mondanivalóval rendelkező, kedves, és élettel teli filmet nézni, akkor ezt az alkotást tegyük a listánk élére.

80% Stáblista Rendező: David Segel Főszereplők: Onata Aprile, Julianne Moore, Steve Coogan Forgalmazó: PARLUX Hazai premier időpontja: 2014. február 20.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

A TÚLÉLŐ Egy Csatahajóból szabadult rendező egy amerikai háborús filmben. Kell még folytatnom? Írta: Atee007

A

film eseményei megtörténtek, ami már elvileg egy jó ürügy kéne, hogy legyen arra, hogy elhiggyük azt, amit Peter Berg elénk pakolt. Marcus Luttrell amerikai tengerészgyalogos foglalta könyvbe csodával határos túlélését, ami egy balul elsült akció keretein belül három társa halálával járt. Szerintem, ahogyan a háborúról is két féle vélekedés van (akik indokolatlanul fanatizálják és akik ellene vannak), úgy az ilyen témájú filmek megítélésénél is, éppen ezért túlságosan is jól tudjuk, hogy mire számítsunk, amikor beülünk egy ilyesmire, legalábbis ha a film a tengerentúlról érkezett.

Valóban nem voltak fölöslegesen puffogtatott frázisok az előzetesek alatt, amik a Ryan közlegény megmentéséhez hasonlították A túlélőt.

Amikor azt akarják elhitetni veled, hogy a háború rohadtul hősies, önfeláldozásról és bajtársiasságról

34 / FilmMagazin

szól. Igen, lehet, hogy van bajtársiasság. Igen, lehet, hogy önfeláldozás is van, de hogy Hollywood mindezt egy filmiparnak nevezett fordulattal egy stílusos propagandába öntse, az szerintem elég kínos.

Vagy legalábbis olyan üzeneteket közvetít, amiről nem biztos, hogy valójában szól a háború. Annyiban is hasonlít Spielberg alkotásához A túlélő, hogy bár vannak nagyszerű momentumai, az összkép és a megvalósítás nem arra megy ki, hogy miért rossz katonának lenni (elég furcsa is lenne egy ilyen amerikai film). Az még egy dolog, hogy Luttrell megírja a borzalmakat, legyen, könnyít a lelkén, ha kiadja magából, na de ha jön egy Csatahajós Peter Berg a hollywoodi giccshalmazával, hogy vászonra vigye, az már elég propagandaszagú lesz. És nem lesz attól igaza az amcsiknak, hogy csak ők filmesítik meg az afganisztáni háborút. Én is tudom

sajnálni ezeket a katonákat, de nem azért, mert hősi halált halnak, hanem mert megtévesztik őket, és nem is a saját háborújukat vívva esnek el a harcmezőn.

A bizarr dolgok a főszereplőkkel kezdődnek, akik bár tényleg élethűen próbálják visszaadni (mondjuk egy színésznek elvileg ez a dolga) a kegyetlen szituációkba kihajtott katonákat, de több sérülést elviselnek, mint a Bosszúállók félistenei. Az, hogy már a huszadik lövést kapják valamely még nem vérző végtagjukra, egy egyszerű „fuck”-kal nyugtázzák, majd rohannak tovább, több mint nonszensz, arról a két öngyilkos menekülésről, amit bemutatnak nem is beszélve – ha csináltak is hasonlót Luttrell-ék a valóságban, biztosan rápakolt még vagy tíz lapáttal Peter Berg. De gondolom Hollywoodban az ilyen különleges kiképzésben részesült katonáknak a csontja sem úgy törik, mint másnak.

Peter Berg akkor találkozott A túlélő alapjául szolgáló önéletrajzi regénynyel, amikor Will Smith-szel éppen a Hancock-ot forgatta.

A tálibok pedig természetesen – az amerikai katonákkal ellentétben – az ostoba barmok, akik simán felállnak a szikla tetejére kiváló célpontot képezve ellenségeiknek, miközben egy tűzharcban vesznek részt, és egy kósza lövésbe belehalnak, míg hőseinkbe fél Afganisztánt belepumpálják az AK 47-es puskák csövén keresztül, látható eredmény nélkül.

Azt nem lehet elvitatni Tobias Schliessler operatőrtől, és Colby Parker Jr-tól, hogy szép képi megoldásokat alkalmaztak, különleges kamerabeállásokat, amik legalább nézhetővé és filmszerűvé teszik a képernyőn látottakat, közelebb hozzák a katonákat, emberibbnek mutatják be őket, és akár még meg is könnyezhetnénk a halottakat – ha nem olyan lenne a végjáték, amilyen. Emiatt a tűzharcokra nem igazán lehet kifogás (leszámítva azokat a logikátlanságokat amiket említettem), dinamikusak, élnek. Egy érde-

kesség: Marcus Luttrell maga is kapott két nyúlfarknyi cameo szerepet a filmben.

Távol álljon tőlem, hogy Marcus Luttrell és osztaga tragédiáját firtassam, éppen ezért szerintem nem érdemlik meg, hogy Hollywood feldolgozza a történetüket, mert ha az amerikai hadseregből egy veterán könyvet ír, majd az még az amerikai álomgyár húsfeldolgozóján is keresztül megy, akkor abból 90%-ban egy propagandaanyag fog születni a jövőben. Ezt az is jól bizonyítja, hogy még Oscarra is jelölték A túlélőt, bár „csak” a Legjobb hangkeverés, és Legjobb hangvágás kategóriákban, de nem lepődnék meg rajta, ha ki is osztanának neki egyet, hadd lássa mindenki, mennyire szeretik az amerikai hősi eposzokat. Igazából ami még egy jó pontja a filmnek, hogy legalább nem a tálibok az „orkok”, de ez is csak azért van, mert nem is igazán foglalkozik az

ellenséggel, csak annyit látunk belőlük amennyit a főszereplők (a géppuskáik csövét). A film záró jelenetét / jelenetsorát nem is részletezném, itt érződik a leginkább, hogy az amerikai hadsereg illetékesei rácsaptak a film készítőinek kezére.

A legfőbb baj igazából nem is azzal van, hogy hogyan lett elkészítve ez a film, hanem hogy mire szánták.

Mert EZ nem egy emlékállítás az elhunyt katonáknak.

50% Stáblista Rendező: Peter Berg Főszereplők: Mark Wahlberg, Ben Foster, Emile Hirsch Forgalmazó: Cinetel Kft. Hazai premier időpontja: 2014. február 6.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

A LEGO KALAND Úgy látszik az idei év az ego tripek, és a reklámfilmek éve. Franciaország, valamint a Disney után ezúttal a LEGO tett közzé egy másfél órás reklámfilmet. De valljuk be, ritkán látunk ilyen jó reklámokat! Írta: zsebzsb

M

i mással is kezdhetném a kritikát, mint a film jelmondatával, és a főcímdal címével: „Everything is Awesome”.

Nos, ha nem is „awesome”, de azért határozottan pozitív vélemény rajzolódott ki bennem a filmről. Ugyanis voltak fenntartásaim. Mert bár a Disney „reklámfilmje” kifejezetten jól sült el, azért a franciák önfényezése hagyott némi kívánnivalót maga után. Nos, A LEGO kaland nem.

Hagyhatott volna, de szerencsére megtalálták a tökéletes embereket a feladatra, akik egy kifejezetten szórakoztató darabbal leptek meg minket. Phil Lord és Christopher Miller a Derült égből fasírt és a 21 Jump Street után egy újabb, komolytalan, de végtelenül szórakoztató katyvaszt alkottak. És a katyvaszt tessék a szó legszorosabb, mégis a legjobb értelmében venni. Már amennyiben

36 / FilmMagazin

azt lehet egyáltalán.

Ha már említettem a katyvaszt, akkor nézzük is az alkotópáros keze munkáját, kezdve a forgatókönyvvel.

Mindent beleírtak, de konkrétan mindent. Remek szófordulatokat, még annál is jobb karaktereket, de ami még fontosabb, egy remek történetet. Igen, nem ragadtak le egy egyszerű gyerekeknek szóló animációs filmnél, hanem mertek nagyot álmodni, és egy ütős, izgalmas akcióvígjátékot létrehozni, mindezt azonban a legkisebbeknek is eladható formában. Egy tökéletes egyveleget alkottak. A gyerekek is élvezni fogják, a rengeteg egyszerű, mégis nagyszerű vicc miatt, ugyanakkor a megszámlálhatatlan popkultúrális utalás révén az idősebbek is megtalálják benne a kedvükre valót. A film végére írt csavarról és fordulatról nem is beszélve. Bár először furcsá-

nak tűnhetnek a végső jelenetek, mégis meglepően jól passzolnak a filmbe, és gyönyörűen mutatják be, hogy bizonyos mértékben, mindenkiben örökké élni fog az a bizonyos gyermeki én. Na, de ha már ennyit beszéltünk a forgatókönyvről, nézzük magát a történetet!

Emmet átlagos srác, éli a mindennapi emberek életét, követve Biznisz elnök utasításait, és a leírásban szereplő dolgokat. Biznisz elnök egyébként szemmel láthatóan tudathasadásban szenved, másik énje, Lord Biznisz éppen a világ elpusztításán fáradozik. A mi kis hősünk, Emmet azonban rábukkan arra az egyetlen fegyverre, mely megállíthatja Lord Bizniszt ördögi terve megvalósításában. A fegyver megtalálásával Ő lesz a Kiválasztott, és innentől kezdve nagyjából félszáz ismert, és kevésbé ismert arc siet Emmet segít-

A szinkron nagy előnye, hogy a különböző hangokat már meglévő franchise-okhoz igazították, így pl. Batman hangja ismét Fekete Ernő lett.

ségére. Köztük van Batman, Vadóc, Superman, Michelangelo (belőle rögtön kettő!), és NBA-s sztárjátékosok. Bár a felsorolásnak még közel sincs vége, én mégis abbahagyom, mert naphosszat sorolhatnám a neveket. Szóval Emmetnek a világ leghíresebb személyeinek, az úgynevezett Építőknek a segítségével kell meggátolna Lord Bizniszt terve megvalósításában.

Bár elsőre nem tűnik eget rengető sztorinak, a karakterek kidolgozottsága olyan elképesztő humort és bájt biztosít a filmnek, amilyennel csak nagyon kevés alkotás rendelkezik. Nos, ha már a forgatókönyvről és a karakterekről ennyit beszéltem, fontos beszélni a film látványáról is, mert alighanem az a legmegdöbbentőbb az egészben. Minden LEGO-ból van. De konkrétan minden. A robbanások, a füst, a por az épületek, a tenger, az ég, stb. Az első képkockától az utolsóig minden egyes kép, minden egyes millimétere LEGO-ból van megalkotva (ez így eben a formában nem teljesen igaz, ha valaki megnézi a filmet, megérti, hogy miért nem!) és kidolgozva, mindez hihetetlen precizitással, ami valami egészen furcsa, mégis, a maga nemében lenyűgöző látványt biztosít a filmnek.

Azért a negatívumok mellett sem szabad elmenni. Néhány jelenet azért túlságosan bugyuta lett, és úgy összességében, azért annyi szó van a LEGO-ról benne, hogy határozottan látszik a film célja. De kár lenne szőrös szívűnek lenni, ezek mind-mind apró és megbocsátható bűnök, mert ha egy nagy egészként vizsgáljuk a filmet, akkor kijelenthetjük, hogy Lord és Miller valami egészen egyedülálló világot alkottak, mesés elemekkel, és látvánnyal, tele humorral és akcióval, ami furcsasága ellenére mégis rengeteg ponton egyezik a mi világunkkal. És pont ezért egy másodpercre nem lehet haragudni a filmre.

Nos, mit is mondhatnék még.

Semmi mást nem tudok igazából, úgyhogy inkább ismét segítségül hívom a film roppant bugyuta, mégis a történet kontextusában meglepően szórakoztató és fontos betétdalát, ezúttal azonban már magyar nyelven. A dal magyar fordításban a „Minden szupi szuper” címet kapta.

Ahogy már említettem sok a hason-

lóság a két világ között, hiszen, ahogy a mi világunkban sem, úgy a LEGO-világban sem tökéletes minden. És itt jön akkor képbe a betétdal. Ugyanis minden probléma ellenére, mindenki élvezi az életet, dúdolgatják kedvenc nótájukat. Úgyhogy ha másra nem is, arra mindenképpen tökéletes a film, hogy pozitív gondolkodásra bíztassa az embereket, mert manapság arra van a leginkább szükség. Ezen kívül a film közel sem szégyenítette meg gyermekkorom kedvenc játékainak emlékét. Sőt, felelevenítette azokat. Mindent tökéletesen modelleztek, minden ugyanúgy néz ki, mint régen, és egy hatalmas erénye a filmnek, hogy semmit sem változtattak a mai „trendek” érdekében.

A leírtak figyelembe vételével kijelenthető, hogy eddig ez az év legjobb animációs filmje, és bár még csak február van, nem lennék meg-

lepve, ha év végén ugyanezt a kijelentést tehetném majd. Aki valaha életében akár csak egyszer is játszott, annak kötelező néznivaló, de azt hiszem, azt mondhatom, másoknak is! És ha már azzal indítottam, akkor hát mi mással is zárhatnám a kritikát, mint imádott szlogenünkkel.

A mai világban, ha nem is MINDEN, de ez a film egészen biztosan SZUPI SZUPER!

85% Stáblista Rendező: Chris McKay Eredeti hangok: Chris Pratt, Will Arnett, Channing Tatum Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. február 6.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

KÍSÉRTÉS Ha már életszagú filmek… Írta: Holhós Linda

A

Maisie tudja c. film kapcsán kifejtettem, hogy miért kedvelem az olyan történeteket, amik a nyers realitásból táplálkoznak. Amik úgy vázolják fel a hétköznapi problémákat, hogy nem fodrozzák túl azokat. Amiknek van mondandójuk, de nem drámázzák agyon ezt a mondandót, hanem szimplán csak leteszik az ember elé, hogy „íme, kezdj vele azt, amit akarsz”. És míg a Maisie tudja c. film kategóriájának egyik sikerdarabja, úgy jelen remekünk testesíti meg az erős középmezőnyt. Nehéz ilyen jellegű filmeket készíteni, mivel ezeknek a moziknak az ereje a néző empátiájára építkezik, és hát ez pedig egy olyan valami, ami minden lény esetében szubjektív. Lehet hogy valakit meg fog rázni egy szociális érzékenységet boncolgató téma, de a kevésbé humánus egyéneket biztos hogy nem. Lehet, hogy valaki vevő lesz egy kislány nézőpontjára, akinek válnak a szülei, de lehet, hogy

38 / FilmMagazin

nem. És lehet, hogy valakit meg fog hatni egy zenész apuka vonzalmi viszontagsága egy fiatalsága teljében lévő diáklány iránt, és valakit lehet, hogy nem. Én személy szerint nem a témában látom ezeknek a filmeknek a problémáját, hanem inkább a kivitelezésben. Mivel a történetek egytől egyig általános, és napjainkra jellemző élethelyzeteket boncolgatnak, így a figyelemfelkeltés leghatékonyabb eszköze a friss nézőpont, illetve az egyedi tálalás lehetne. Ez persze nem minden esetben valósul meg. És igen, ilyenkor joggal merül fel a kérdés, hogyha nem egyedi a látásmódja egy ilyen mozinak, akkor az már nem is lehet jó? Erre a válasz egy igen határozott „de”. Attól hogy egy film sablonos, nem feltétlenül kell rossznak lennie, de az kétségkívül megállja a helyét, hogy a szokatlanság minden esetben jobban megpiszkálja az ember kobakját, mint a klisé.

Hogy most ebbe miért mentem be-

le… A Kísértésben sok velőtrázó újdonsággal nem fogunk találkozni, mégsem írnám le rögtön az egészet.

Történetileg nem egy bonyolult sztori. Adott egy család, anya, apa, kamasz lánygyermek… Kényelmes középosztálybeli hétköznapjaikat élik, amiben – láss csodát – mindenkinek megvan a maga baja. A Guy Pearce által megformált édesapa képtelen elengedni fiatalkori zenei karrierjéhez fűzött álmait, az édesanya (Amy Ryan) a józan gondolkodású, aki akkor is kihozza a helyzetből a legjobbat, ha a fene fenét eszik is, és a kamasz lány… Ez utóbbit szerintem mindenki el tudja képzelni. Pasik, bulik, úszócsapat, és a többi, és a többi… Szokványos család. A gépezetbe akkor kerül be a porszem, amikor befogadnak egy angol cserediákot. Sophie szintén zenész… Pocsék szóvicc… Zongorázik. Valami félelmetesen jól. És mivel kisgyermekkora óta foglalkozik a zenéléssel, azonnal közös hullám-

Drake Doremus rendező az Őrülten hiányzol című filmmel alapozta meg direktori hírnevét a függetlenfilmes körökben.

hosszon kezd rezegni apucival. És ez volna a konfliktus. A film azért érdekes, mert már a szereplők jellemének a megismerése után kikövetkeztethető, hogy mi lesz a történet vége. Az ilyen filmeket szoktam én „egyszervolt” filmeknek nevezni.

Merthogy van is, meg nincs is. Végignézzük, nyugtázzuk őket, de kiszámíthatóságuk miatt nem rengetnek meg minket alapjainkban. De hát az út a lényeg – mondják sokan. És igen, itt sem a konklúzión van a hangsúly, hanem magán az úton, amit bejárnak a szereplőink. Amik meggyőzővé teszik a filmet, azok a menetközben oda-odapöccintgetett szabályszerűen okos mondatok, amiktől még nekem is megrándult helyenként a szemöldököm. A másik érv a mozi mellett, az Guy Pearce, és Felicity Jones kettőse, akik remekül érzékeltetik, hogy a döntésük nem feltétlenül a sajátjuk. Egyikük sem rossz ember, nem akarnak szándékosan keresztbe tenni senkinek, egyszerűen csak nem tudják legyőzni azt a kényszert, hogy vágynak. Vágynak a meghallgatásra, az odafigyelésre, az elismerésre, vágynak tartozni valakihez, akiben meglelik önmagukat is. Mivel ez a vágy minden gyarló emberi halandóban ott lappang, így nem nagyon ítélkezhetünk felettük. Jó, persze ki lehet vesézni, hány morális baki van a sztoriban, kezdve a hűtlenségnél, a nagy korkülönbségen át, a tanárdiák viszonyig, de nem lenne sok

FELICITY JONES 2014 februárja Felicity Jones hónapja, legalábbis ami a magyar mozikat illeti, hiszen a színésznő két filmje is debütál a hazai közönség előtt. Az egyik film értelemszerűen az itt tárgyalt Kísértés, a másik pedig a 20-án bemutatásra kerülő (egyébként Ralph Fiennes által rendezett) A titokzatos szerető, mely Charles Dickens magánéletébe nyújt betekintést.

értelme, mivel ezek a jellemzők teszik hangsúlyossá a mondanivalót.

Amin szerintem érdemes elgondolkozni a film megnézése után az az, hogy vajon mi számít hűtlenségnek?

Vagy hogyha megtagadjuk önmagunkat, ellentmondva a saját vágyunknak, és a kötelességünk mellé tesszük le a voksunk, akkor is megtalálhatjuk a boldogságunk? Mivel veszíthetjük el a hozzánk legközelebb esők bizalmát véglegesen?

Tudunk tisztán ragaszkodni, érezni, szeretni, ha a legbelsőbb félelmünk a magány motivál elsősorban bennünket? És lehetne még pár ilyen kérdést felsorolni… Persze mindenki azon gondolkozik el a történet után, amin szeretne. Ami biztos, hogy ez a film olyan estékre való, amikor nem bánjuk, ha durván másfél órán keresztül sem velünk, sem a képernyőn, vagy vásznon nem történik

nagyjából semmi. Ha az intellektusunkat szeretnénk szórakoztatni, és nem a szemidegeinket. És ha idáig eljutunk, még akkor se várjunk a katarzisra, mert az jelen történetünknél nem fog bennünket agyon sújtani. Mindezeken felül, azért egyszer érdemes időt szánni rá, szigorúan a fentebb elsoroltak figyelembevételével.

60% Stáblista Rendező: Drake Doremus Főszereplők: Guy Pearce, Amy Ryan, Mckenzie Davis Forgalmazó: JIL Kft. Hazai premier időpontja: 2014. február 6.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

MEGDÖNTENI HAJNAL TÍMEÁT Valentin-napra készült el az év első magyar filmes projektje. Írta: zsebzsb

A

zt hiszem elmondhatjuk, hogy a magyar filmgyártás naprólnapra egyre mélyebbre kerül és tűnik el a süllyesztőben. Ennek rengeteg oka lehet, ezeket most több okból sem kezdjük boncolgatni, az mindenesetre biztos, hogy az is egy hatalmas probléma (sok más összetevővel egyetemben), hogy nagyon ritkán valósítanak meg igazán jó ötleteket. Többnyire ugyanis hollywoodi-klón romantikus filmekkel, és vígjátékokkal próbálkoznak a magyar filmesek. Ezekkel a filmekkel sem az a legfőbb baj, hogy nem eredetiek, hanem az, hogy (sok más hollywoodi társukhoz hasonlóan) nem viccesek, ami valljuk be, nem válik egy vígjáték előnyére. Nos, előbbi kitétel alól a Megdönteni Haj-

40 / FilmMagazin

nal Tímeát sem kivétel. Egy újabb utánzattal van dolgunk, de ócskának nevezni már aligha lehetne, ez a film ugyanis tényleg vicces lett!

A Megdönteni Hajnal Tímeát három fiatal története, akik egy osztályba jártak még a gimnáziumban, és egy osztálytalálkozón, 15 évvel később találkoznak újra. Az osztálytalálkozó végén két régi jó barát, Tímea, valamint Dani egymás karjaiban kötnek ki, és a ruhatárban megteszik azt, amit 15 évvel azelőtt kellett volna. Akkor ugyanis senki nem figyelt volna fel rájuk, mára azonban Hajnal Tímea szupersztár, fotómodell lett, Horváth Dani pedig éppen házasodni készül. Nem véletlen, hogy kettejük „légyott”-ját egy másik osztálytársuk, Bögöcs videóra veszi

és zsarolni kezdi őket. Elsősorban Dani a célpont: a felesége is tudomást szerez az együttlétről, amenynyiben Ő, Bögöcs, nem kapja meg azt az egy dolgot (legalább egy éjszakára), amire fiatal kora óta vágyik. Hajnal Tímeát!

A sztoriban semmi egyedi sincs ez egyértelmű, a történetvezetés is a szokásos nyomvonalon halad. Minden szép és jó. Aztán Dani elkezd titokban dolgozni a randevú összehozásán. Később Tímea mindent megtud, beüt a krach, és hirtelen minden rosszra fordul. De azt hiszem azt nem kell leírnom, magatoktól is kitalálhatjátok, hogy hogyan is ér véget a film. A karakterek nagyon átlagosak, bár van egy két jól tetten érhető, karizmatikus jellemvo-

A készítők legfőbb „példaképüknek” Judd Apatow-ot tekintették a film elkészítése során.

HÁTTÉR Herczeg Attila hazánkban és nemzetközi szinten is elismert reklámfilmes, ám az, hogy nagyjátékfilmet is készítsen, viszonylag későn jutott az eszébe. Ám amikor régi barátjának (a szintén a reklámszakmából érkező Csurgó Csabának) a forgatókönyve megtalálta, nem tudott neki ellentmondani. Persze a projekt legfőképpen azon állt, vagy bukott, hogy sikerül-e a megfelelő színészeket szerződtetni a kitalált karakterekhez, ilyen szempontból pedig a készítők a legnagyobb sikernek mindenképpen Osvát Andrea hazacsábítását tartják, de elégedettek voltak az összes közreműködő színészükkel is: „Andreáról, de a többi színészünkről is csak a legjobbakat tudom mondani – meséli Csurgó Csaba. – Óriási élmény volt velük dolgozni. Rengeteget adtak hozzá a film humorához.

Számomra borzasztó fontos, hogy ha a színészek úgy érzik, egy-egy mondat nem ül rendesen, nem illik a karakterükhöz, akkor inkább ott helyben írjuk át együtt. Nyitott vagyok bármire, a legfontosabb, hogy természetesnek tűnjön a szöveg. Próbálok menekülni a papírízű párbeszédektől, mert soha nem jó az, ha a nézőt arra emlékeztetjük, hogy amit lát, az csak egy film.” Hogy ez sikerült-e, a moziban kiderül.

násuk, összességében senki sem hagy mély nyomot bennünk. Eddig az írás nagyon hasonló egy átlagos magyar film kritikájához, most azonban olyat láthat majd a Kedves Olvasó, amire nagyon régen nem volt példa. Dicsérni fogunk egy magyar filmet. Ugyanis sok erénye is van az alkotásnak.

Egyrészt tényleg vicces! Persze megvannak az elmaradhatatlan, szokásosan bugyuta, pisi-kaki jellegű poénok, amin én a magam részéről továbbra sem tudok még csak mosolyogni sem. Ugyanakkor a film ügyes helyzetkomikumokkal operál, tele van trágár, kevésbé trágár, sőt, helyenként már-már meglepően intellektuális párbeszédekkel, amik néhány, elhanyagolható meny-

nyiségű kivételtől eltekintve valóban viccesre sikerültek. Ezen kívül a mellékszerepekben kapunk egészen meglepően komplex karaktereket is, remek karakterábrázolással, ilyen például Dani legjobb barátja, Gábor, valamint egy másik osztálytárs, Virág, akinek Gáborral vannak közös emlékei a múltból. A megszokottnál eddig is sokkal több pozitívum mellé pedig kapunk egy technikailag is remekül létrehozott filmet, megfelelő operatőri munkával, és színészi játékkal, egy dögös Osvát Andreával és egy brillírozó Szabó Simonnal. Összességében nem váltja meg a világot a Megdönteni Hajnal Tímeát, de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. Messze a legviccesebb film az utóbbi évek magyar vígjáték-

felhozatalából (talán az Isteni műszakkal lehet egy lapon említeni), és már ez is hatalmas pozitívum. Reméljük, hogy ez a felfelé ívelő tendencia folytatódni fog és látunk még hasonlóan vicces, és talán egy fokkal eredetibb filmeket is a műfajban.

60% Stáblista Rendező: Herczeg Attila Főszereplők: Osvát Andrea, Simon Kornél, Szabó Simon Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. február 13.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

NYÁRUTÓ Jason Reitman író-rendező ismét egy romantikus drámával rukkolt elő.

Ezúttal Joyce Maynard regényét vitte vászonra, és egy kicsit nehéz megítélni, hogy sikerrel tette-e. Írta: Deckler

J

ason Reitman már eddig is tett le kiváló filmeket az asztalra.

Ott van a Köszönjük, hogy rágyújtott!, az Oscar-díjas Juno, vagy a 6 Oscarra jelölt Egek ura. Ez a munka azonban egy kissé nehezen megítélhető, mert minden attól függ, hogy mennyire tudjuk elfogadni azt a tényt, hogy ez egy film. Ez egy fikció, és ezt el kell fogadni ahhoz, hogy élvezni tudjuk, annak ellenére, hogy egy nagyon valóságos, hétköznapi világban játszódik. Na de kezdjük az elején!

A filmben Kate Winslet egy depressziós, elvált anyát alakít, aki a fiával él együtt, és nem tud új életet kezdeni. A fia próbál segíteni neki, de nem tud, ráadásul kezdenek tombolni benne a hormonok, így nemhogy anyja helyzetével nem tud mit kezdeni, de a saját világát is fel kell fedeznie. Ebbe a feszült helyzetbe

42 / FilmMagazin

toppan bele Josh Brolin, aki szökött elítélt, és túszul ejti a családot.

Ahogy telik az idő, a család egyre jobban megkedveli túszejtőjüket, és már nem tudják, mit tegyenek vele.

A jó hír az, hogy a három főszereplő (Josh Brolin, Kate Winslet és Gattlin Griffith) fantasztikusan alakítanak. Az alkotók olyan színészeket kerestek, akik még ha nem is csinálnak semmit a képernyőn, akkor is hozzák a karaktert. A vérükben legyen a szerep. És nekik aztán tényleg a vérükben van, jó mélyen. Kifejezetten Kate Winslet-nek. Gyakorlatilag hibátlan, amit csinálnak. A légkör, amit teremtenek egy romantikus filmhez méltóan valóban nagyon érzelemteli és kedves.

A film másik nagy pozitívuma, hogy sikerült olyan feszültségkeltést teremteni, ami nem a thriller vagy a krimi irányába tereli a filmet, hanem

inkább azt segíti elő, vagy próbálja elősegíteni, hogy szurkoljunk a főszereplőknek, de még ha ez nem is sikerül, akkor is kíváncsisággal tölt el, hogy vajon mi lesz ennek a vége.

Ezzel izgalmassá téve kicsit történetet. És akkor most térjünk rá arra, ami sokaknak kifogásolható lesz.

A film egy hétköznapi, csendes környéken játszódik valósághű környezetben. De! A történet fikció. Ez zavaró lehet, mert az ember ilyenkor akaratlanul is azt várja, hogy egy olyan sztorit kapjon, ami nagyon is megtörténhet a valóságban. Azonban ez nem ilyen. Elég valószerűtlen, és még ha meg is történik, akkor sem így. Értem, hogy Winslet egy érzelmileg összetört asszonyt játszik, aki sóvárog azért, hogy újra teljes családja legyen, és képes legyen szerelmes lenni, de álljunk meg egy pillanatra. Egy szökött rab

Ha igazán ütős Jason Reitman filmet szeretnél látni, akkor az Egek urával, a Juno-val, vagy a Pszichoszinglivel próbálkozz!

túszul ejti a fiával együtt, potenciális veszélyben vannak, de mert annyira kedves, és hasznos az illető a háznál, mert megjavít ezt-azt, és sütnek egy pitét, (nem viccelek) kevesebb, mint három nap alatt beleszeret. Úgyhogy a film néha már nem egyszerűen érzelemteli, hanem túlságosan szentimentális. Őszintén szólva ezt a szentimentalizmust még el lehet fogadni. Elvégre ez egy film. Egy fikció. Az a jó bennük, hogy bármi megtörténhet.

Viszont meg tudom érteni azt, akinek ez nem tetszik. Ami viszont egyértelműen probléma, hogy a képbe közben behoznak más különböző

dolgokat, amiknek a szerepe nem teljesen tiszta, vagy szimplán felesleges. A szökött rab múltját feldarabolni nem értem, miért volt jó, mikor különösebb csattanója nem volt, hiszen már az elején megtudjuk a lényeget. Jó, persze, tudni akarjuk, pontosan mi történt, de bőven elég lett volna, ha úgy tudjuk meg, hogy egyszerűen elmeséli. A gyerek szexualitás iránti hevesebb érdeklődését ki lehetett volna hagyni, szerintem észre se vettem volna, ha kimarad. Jó, ezt is értem, nehogy már neki ne legyen valami érzelmi defektje, de ettől csak még lassabb és még elnyújtottabb lett a történet.

Valahogy ez a film is úgy járt, mint A komornyik. Lehetett volna sokkal több és jobb is. Azonban az érzések sugárzásán kívül semmi nem történik, és az is elnyújtva, lassan. A romantikus filmek kedvelőinek azonban mindenképp tudom ajánlani, és azoknak is, akik pusztán zseniális színészi alakításokra vágynak.

70% Stáblista Rendező: Jason Reitman Főszereplők: Kate Winslet, Josh Brolin, Gattlin Griffith Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. február 6.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

VÉGTELEN SZERELEM Bár még csak február van, már így is a sokadik romantikus film kerül a mozikba. Nem meglepő, hiszen ez a legtermékenyebb műfaj az utóbbi években. De vajon van értelme ennyi filmet csinálni? Írta: zsebzsb

N

emsokára február 14. napjára virradunk, és gondolom, mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent. Idén is eljött a Bálint-nap, vagy, ahogy az a világon elterjedt: a Valentin-nap. Ennek fényében nem meglepő, hogy annak hetén bizony több romantikus film is mozikba kerül. Lesz vígjáték is, mostani alanyunk azonban egy romantikus dráma, ami a Végtelen szerelem címet kapta. A legnagyobb gond ezzel a műfajjal, hogy sorra kapjuk a hasonló filmeket, nem csak Valentin-nap környékén, és sajnos a végtelen mennyiségű átlagos alkotás közül a Végtelen szerelem sem lóg ki felfe-

44 / FilmMagazin

lé. Szerencsére azonban lefelé sem.

Történetünk egy szerelmespárról, Davidről és Jaderől szól. David egy átlagos, suhanc, „rosszcsont” fiatal férfi, míg Jade bátyja elvesztése óta, zárkózott, naphosszat a könyveit bújó lány. David és Jade egy osztályba jártak gimnáziumba. David már első találkozásuk óta szerelmes a lányba, ám a lány különös viselkedése miatt a négy év alatt egyszer sem beszélnek, mígnem az érettségi és a ballagás után egy szerencsés véletlen folytán közelebb nem kerülnek egymáshoz, amiből egy hirtelen viharként feltámadó szerelem veszi kezdetét. Együtt töltik az

egyetemi évek előtti utolsó nyarat, amit azonban a lány kissé „sznob” édesapja nem néz jó szemmel, szerinte a lány jobbat érdemelne. Ezért mindenáron megpróbálja kettéválasztani a szerelmespárt, és mindezt olyan jól teszi, hogy talál bizonyos dolgokat a fiú múltjában. Vajon a sötét titkoknak és hazugságuknak is ellen tud állni a fiatalok szerelme?

Azt hiszem erre a kérdésre nem nekem kell válaszolnom, sőt, ezért a filmet sem kell megnézni, hiszen úgyis mindenki tudja rá a választ.

A bevezetőben már említettem, hogy az alkotás átlagos, lássuk mire is gondolok konkrétan. Nagyon átla-

A film egyik legnagyobb előnye a remek zene, mert bár tök ismeretlen dalokat szedtek össze, a nóták mégis rendkívül fülbemászóak!

gos a történet, és átlagosak a karakterek. Két fiatal egymásba szeret, aztán még jobban, majd még jobban. Aztán természetesen jönnek a „gonoszok”, akik mindezt nem nézik jó szemmel. Jelen esetben Jade apja, valamint David ex-barátnője jelentik a negatív pólust. De persze megvannak a pozitív karakterek is, mint pl. David apja, aki bármi áron képes lenne megvédeni a fiát, Jade anyukája, és a kettő közül még élő bátyja, akik természetesen még a zsarnok apukával is szembeszállnak a lány boldogsága érdekében. Aztán jön a probléma, amikor a gonosz győzedelmeskedik, hogy aztán egy hirtelen feltámadás következtében mégis megbukjon a gonoszok hatalma, a szerelmesek újra egymásra találjanak, és a film véget érhessen egy naplementében csókolózós, ölelkezős jelenettel. Ebből is látszik, hogy az egész forgatókönyv menynyire átlagosra sikerült, a megszokott történettel, és karakterekkel, valódi fordulatok nélkül.

Ezen kívül a színészek sem tesznek hozzá annyit a filmhez. Alex Pettyfer továbbra is külsejével és kisugárzásával hódít, a Magic Mikeban látott játéka csak kevés esetben köszön vissza. Gabriella Wilde irtó dögös, és gyönyörű, de róla is ez a legtöbb, amit pozitívumként el lehet mondani. Bruce Greenwoodnak korábban voltak nagyobb dobásai, ezúttal azonban leginkább azt érezni rajta, hogy ő maga sem tudja, mit csinál itt, olyan erőtlenül szemétkedik Daviddel. Kisebb meglepetés, és talán a film legjobbja ezen a téren a David apját alakító Robert Patrick, neki voltak erősebb jelenetei, bár az összképet eltekintve ő sem tűnik ki nagyon a szürkeségből.

Azért nem annyira rossz a film, mint amennyire savaztam eddig.

Bárki bármit mondd, akkor is ez az a műfaj, amelynek egyik-másik darabját bármikor szívesen megnézi az ember, és jól szórakozik rajta. Ezen kívül annyi naplemente, és kocsikázás van a filmben, hogy kénytelen vagyok azt mondani, hogy a film nagyon szép esztétikai szempontból, a fényképezéshez ugyanis még mindig nagyon értenek az Államokban. Ezen kívül engem meglepett, és tetszett is, hogy a szokásos,

„ebben az 5 percben minden annyira rossz” drámánál egy kicsit ezúttal többet kapunk, és ez is a film előnyére válik. Az már persze nem hogy ezután nagyon nem passzol a képbe a totális happy end, ahol mindenki boldog, de én azt mondom, hogy a happy end legyen egy film legnagyobb hibája, mert arra haragudni valójában nem tudunk. Összességében a Végtelen szerelem sem váltja meg a világot, de nem is ezt várjuk tőle. Hanem azt, hogy kellemes kikapcsolódást nyújtson másfél órára, és hogy Valentinnapon mindenki jól érezze magát, aki moziba megy, és ezt a filmet választja. És ezeket az elvárásokat, kár lenne tagadni, minden szempontból remekül teljesíti.

70% Stáblista Rendező: Shana Feste Főszereplők: Bruce Greenwood, Gabrielle Wilde, Emma Rigby Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. február 13.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

AUGUSZTUS OKLAHOMÁBAN A többszörösen díjazott Tracy Letts a Gyilkos Joe után egy újabb színpadra szánt darabját segített mozivászonra adaptálni. A rendező ezúttal John Wells, minden szobasarokban egy híres színész, ellentétektől izzik a levegő. Írta: Sanya08

E

lég egy pillantást vetni Letts Gyilkos Joe-jára (melyből tavaly előtt William Friedkin rendezett egy igazi vadállat-filmet) és máris ráncolhatjuk a szemöldökünket az Augusztus Oklahomában előzetesének láttán. Vidám hangulatú, úgynevezett "Oscar-bait"-filmnek néz ki, de a látszat ne tévesszen meg bennünket. Tracy Letts még mindig provokál és fekete humorával szórakoztat a maga módján.

A film egy családot állít a középpontba, melynek tagjai régen szétszéledtek és nem is foglalkoznának

46 / FilmMagazin

egymással, ha nem tűnne el az író/ költő férj/apa. A hirtelen eltűnés és a még hirtelenebb történő elhalálozás összehozza a családot, de nem úgy, ahogy a néző elsőre gondolná. Szó nincs arról, hogy egy melodramatikus hangvételű összeboronálásnak lennénk szemtanúi. Kibékülések és megbocsátások híján amit látunk az egy még durvább összemorzsolása az idillinek korántsem nevezhető összejövetelnek. A család immáron csak a random genetikának köszönhető, különösebb érzelmi kötődés nem létezik. Ez kérem szépen, min-

den idők egyik legkaotikusabb családi vacsorája.

Színdarabból filmet készíteni mindig necces és veszélyes bravúrnak számított, hiszen mi arra a garancia, hogy az erősen dialógus-központú médiumot át tudják megfelelően ültetni a mozivászonra anélkül, hogy a játékidő egészében azt éreznénk: egy színházban vagyunk. Persze óriási előnnyel indul az, aki össze tud hozni egy színpompás, csupa tehetségből álló színészgárdát. Az se hátrány, ha ezek között a színészek között ott van Meryl Streep, aki

John Wells rendező neve főleg a sorozatrajongóknak lehet ismerős, hiszen nagy befolyása volt Az elnök emberei és a Vészhelyzet felett.

A GYILKOS JOE-RÓL ÍRTUK „Az a tény, hogy színdarabból készült a Gyilkos Joe, azt vonhatja maga után, hogy túlságosan színpadias lett a végeredmény, de nincs erről szó. Limitált helyszíne és dialógus-centrikussága ugyan árulkodik arról, hogy nem erre a médiumra készült eredetileg, de mégis elmondható: sikeresen át lett adaptálva. Üdítően erőszakos, perverz remekmű született, melynek története talán nem a legeredetibb, de egyéni hangja van neki és hallatja is azt. Arról nem is beszélve, hogy McConaughey személyében egy újabb, ígéretes pályafutás elébe néző, érett színészt üdvözölhetünk, aki nem fél a merész produkcióktól. Csak úgy, mint rendezője, William Friedkin.” (FilmMagazin 2013. február) eddig pályája során szinte sose volt kevesebb, mint zseniális. Ez természetesen erre a játékára is vonatkozik, ha nem jobban, mint az eddigiekre. A környezetének minden egyes tagját lelki tortúra alatt tartó asszony szerepében valósággal brillírózik (tudom, tudom, hányszor leírták már ezt a jelzőt az alakítását illetően) és minden egyes megmozdulása, megszólalása világklasszis lecke kritizálásból és megmondásból. A magát "igazmondó"-nak tituláló nő mindenről megmondja a maga véleményét, de senkihez nincs egyetlen kedves szava se. Magának való természetéből fakadóan addig nem nyugszik, amíg konzekvensen el nem marja maga mellől az egész családot. A filmben szinte fel sem merül annak a reménye, hogy ez a família valaha egy lesz, a kötődés már régen nincs meg, az egyedüli naiv lélek, aki még hisz ebben, az a Juliette Lewis által játszott lánytestvérek egyike. Figurája annyira naiv és annyira együgyű, hogy már szinte fáj. Éleslátásból egyes.

Az Augusztus Oklahomában – hangvételét tekintve – egy szabadszájú, cinikus és keserű dráma, amely szerencsére egy pillanatra sem vált át giccses melodrámába. A fekete humort sem mellőzi, ennek köszönhetően a főszereplők marakodásai sokszor egyszerre viccesek és fájóak: az emberiség lassú, de biztos rothadásának lehetünk szemtanúi, melyet a család nevezetű mikrouniverzumon keresztül láttat az író. A karakterek kétségbeesetten próbálják megfejteni, hogy melyik banánhéjon csúszott el az életük – ha egyáltalán meg akarják tudni. A teljes lelki boldogság, mint olyan, még csak nyomokban sem található, vagy ha mégis, akkor az soha nem valósulhat meg (ilyen Ivy és Little Charles kapcsolata).

Meryl Streep-ről már tettünk említést, így eléggé igazságtalan volna, ha a lányát alakító Julia Roberts-ről megfeledkeznénk. A jobbára romantikus komédiákban feltűnő, millió dolláros mosolyú színésznőről megoszlanak a vélemények, itt azonban

szerintem még azokat is meggyőzi erőteljes játékával, akik az eddigiekben ódzkodtak a filmjeitől. Akik pedig itt szerették, azoknak melegen ajánlok egy másik dráma-filmet, a Közelebb című Mike Nichols által rendezett produkciót. Meryl és Roberts remekelnek együtt, ez pedig tény, és kész. Bár az is tény, hogy Meryl kapja inkább a nagyobb kihívást jelentő jeleneteket. De nem, nem kell félteni Roberts-et se. Tud ő játszani, ha akar.

Az, hogy külön-külön nem emelem ki a többi színészt, nem jelenti persze azt, hogy ők ne lennének emlékezetesek. Ewan McGregor gyenge jellemű férj-karaktere, Abigail Breslin minden szülői gondoskodást nélkülöző tinije, Benedict Cumberbatch mimózalelkű figurája és Chris Cooper józan ítélőképességű karaktere egytől egyig emlékezetesek és funkcionálisnak bizonyulnak.

Kinek ajánlom az Augusztus Oklahomában-t? Azoknak, akik szeretik Edward Albee és társai műveit, akik odavannak a cinikus, párbeszédcentrikus alkotásokért, amelyek egy remek színészi gárdával karöltve mutatják be az emberi hülyeséget és a gyengeséget. És azoknak, akik imádják Meryl Streep-et, Nyilván.

90% Stáblista Rendező: John Wells Főszereplők: Sam Shepard, Meryl Streep, Julia Roberts Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. január 16.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

BANKS ÚR MEGMENTÉSE Idén a franciáktól már kaptunk egy ego tripet. Ezúttal Amerikából, Hollywoodból, egyenesen a Disney-stúdióból kapunk egyet. Van azonban egy nagy különbség. Előbbi egy roppant bugyuta vígjáték volt, utóbbi egy szerethető remekmű! Írta: zsebzsb

N

em is kérdés, hogy minek szánták ezt a dolgot. Az utóbbi években Hollywood erősen ráfeküdt az magamutogatásra. Kaptunk egy Némafilmest, egy Leleményes Hugot, mindkettő Hollywood aranykorát, annak is a pozitív oldalát mutatta be. Idén év elején a franciáktól pedig egy filmet, amelynek még a címében is benne van, hogy ez az egész nem lesz más, csak önfényezés. Elég erősen szeretik tehát fényezni magukat a filmkészítők, ezúttal a Disney készítette el a maga portréját. Azonban megnyugtatok mindenkit, a film ennek

48 / FilmMagazin

ellenére is majdnem hibátlan, és a legjobb a fent említett sorban.

Mondhatják, hogy elfogult vagyok, de engem nagyon megfogott, és remekül szórakoztatott. és ami a legfontosabb: nagyon meglepett!

A film a Disney stúdió egy korszakát meséli el. Akkoriban játszódik, amikor Walt Disneynek a legnagyobb vágya volt, hogy a Mary Poppins című könyv szerzőjétől (P. L. Travers-től) megszerezze annak megfilmesítési jogait. Ez egy 20 éves procedúra volt, a szerzőnő sokáig ellenállt az ajánlatnak. A film e 20 év utolsó két hetében játszódik,

amikor Mrs. Travers látogatásra érkezik Los Angeles-be Disney-hez és azt mutatja be, Disney-nek és embereinek hogyan sikerült megszereznie a furcsa, zsémbes írónőtől a film jogait. Merthogy sikerült neki, arra egy 5 Oscar-díjas sikerfilm a bizonyíték. Mindeközben megismerjük Mrs. Travers gyerekkorát, hogy miért is annyira fontos neki az a bizonyos könyv. És itt el is jutottunk a film első remek megoldásához. Sokszor elmondom, de ezúttal is igaz, hogy remek ötlet volt a két szálat párhuzamosan bemutatni. De nem csak bemutatni,

Tom Hanks Walt Disney titkolt dohányzós oldalát is meg akarta mutatni, ám végül csak egy csikk elnyomására kapott engedélyt a stúdiótól.

hanem párhuzamot is vonni az események között. Amint Mrs. Travers észrevesz valami hibát a forgatókönyvben, a vázlatrajzokban, esetleg a zenében, a film egyből megmagyarázza nekünk, hogy pont az az apróság miért is annyira fontos, hogy pont olyan legyen, amilyennek az írónő elképzelte őket. Ugyanakkor nem estek abba a hibába, hogy egyik-másik szálnak nagyobb jelentőséget biztosítsanak. Mindkét szál ugyanannyira fontos, mindkét szálnak megvan a maga pozitívuma, mindkét történet másért fontos az embernek. Üdítő pozitívum a film zenéje. Dalok terén a már unalomig ismételt, az 1964-es filmből kivágott dalokat halljuk, fontosabb azonban megemlíteni a film eredeti zenéjét, melyet Thomas Newman komponált. Annyit elárulok, hogy nem véletlen, hogy a film egyetlen Oscar-jelölését ebben a kategóriában kapta (bár Emma Thompsonnak is nagyon kijárt volna, de erről később). Newman zenéje egyszerre érzelmes és könnyfacsaró, ugyanakkor üdítő dallamoknak sem vagyunk híján. A fényképezésről is érdemes szót ejteni, mert bár a hollywoodi jelenetek semmi különöset nem mutatnak, a múltban, vidéken, Ausztráliában játszódó jelenetek remekül lettek felvéve!

Így a vége felé szeretnék rátérni a film egyértelműen legnagyobb pozitívumára, a színészekre, és a karakterekre. Egy akkora filmtörténelmi alakot megjeleníteni, mint Walt Disney nem egy egyszerű feladat. Nos, azt hiszem nem kell mondanom, hogy Tom Hanks játszi könnyedséggel hozza a figurát, elképesztő profizmussal játssza el a rajzfilm történetének legnagyobb mágusát. Kisebb mellékszerepben, a film egyik legszerethetőbb alakja Mrs. Travers hollywoodi sofőrje, Ralph, akinek a szerepében nehéz lenne ugyan brillírozni, mert valóban apróbb szerepről van szó, de amit kell, azt Paul Giamatti kisujjból hozza. A film egyik legnagyobb meglepetése, a szemtelenül fiatal Annie Rose Buckley, aki az apja által Gintynek becézett fiatal Travers-t eleveníti meg a vásznon.

Számomra azonban két kifejezetten erős alakítása volt a filmnek. Az egyik a szerzőnő apját, Travers Goff-ot, azaz Mr. Banks alapjául szolgáló figurát alakító Colin Farrell.

Ha a film kapcsán beszélhetünk drámai vonalról, akkor azt alighanem az Ő karaktere képviseli. Én nem vagyok a színész elkötelezett rajongója, nem is láttam sok filmjét, de amennyire emlékszem nem sok drámai szerepe volt eddig. Ennek fényében bátran kijelenthetem, hogy

karrierje egyik legjobbját hozza Colin Farrell, számomra egyértelműen az ő alakítása volt a film meglepetése. De nem a film legjobbja, azt ugyanis nem kaphatja más, csakis Emma Thompson. A zsémbes, mármár goromba, mégis végtelenül szeretnivaló írónő minden pillanatát élmény nézni. Emma Thompson érzelmek egész széles skáláját járja végig alakításával, az összes jelenete egyedülálló élményt biztosít a nézőnek. Furcsa ezt így kijelenteni januárban, de nálam alighanem megvan az év legjobb női alakítása.

Valami egészen lenyűgöző. És összességében maga a film, ha nem is lenyűgöző, de roppant felemelő. Tény, hogy helyenként gicces, és szentimentális, de az legyen a legnagyobb hibája. Ugyanis ha elemenként végigmegyünk a filmen, akkor hibát nehezen találni benne, ugyanis a forgatókönyv, fényképezés, zene, illetve színészi játék terén se nagyon lehet belekötni. Egyetlen bűne, hogy ez inkább a Disney stúdió magamutogatása, mintsem filmművészeti alkotás, annak viszont alighanem hibátlan, nem véletlenül a gyermekek legnagyobb kedvencei. Én a magam részéről egyből beleszerettem, minden pillanatát gyermeki lelkesedéssel figyeltem, és ezáltal számomra olyat adott, amit nagyon rég nem kaptam moziban. Meg lehet kövezni, de nálam az év egyik legjobb filmje. Igen, ezt ki merem jelenteni januárban.

90% Stáblista Rendező: John Lee Hancock Főszereplők: Tom Hanks, Emma Thompson, Colin Farrell Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. január 30.

FilmMagazin / 49

KRITIKA

HAMAROSAN… Luke Bell-t eddig, „csak” mint színésznőt ismerhettük, de ebben a bravúros kis vígjátékban megmutatta, hogy a tehetsége a kamera másik oldalán is kiterjed egy-két munkakörre. Hisz nemcsak, hogy megírta a film forgatókönyvét, de még a rendezést is bevállalta, miközben természetesen a főszerepet is magára osztotta. Írta: Zaphier

C

arol (Luke Bell) egy nagyon tehetséges beszédtanár. Igaz, munkája mostanában nem akad túl sok és nem is igazán ez az álma. Amit igazán szeretne, hogy bemondó lehessen. Ez azonban nem olyan egyszerű, hisz az embernek rendkívüli hanggal kell rendelkeznie, és amúgy is, ez inkább a férfiak pályája. Ráadásul Amerika egyik leghíresebb bemondója Carol apja, így nagyon nehéz, kinőni apuci árnyékából.

Most azonban végre eljön a nagy lehetőség. Mikor az egyik nagyágyú nem tud eljönni egy anyag bemondására, Carol kéznél van, és ez mindent megváltoztat. Mikor a mikrofon előtt felolvassa a szöveget, nem is gondolja, hogy innentől sorba jönnek az ajánlatok. Sőt egy nagy munka is van kilátásban, ám ezért nagyon nagy tehetségekkel kell megküzdenie, köztük a saját apjával.

A film, három fontos részét mutatja be Carol életének. Először is a karrierje alakulását, másodszor a szerelmi életének kuszaságát, harmadszor pedig a meglehetősen feszült és ingatag kapcsolatát az apjá-

50 / FilmMagazin

val. Sőt, hogy ne legyen túl sok, hogy minden jelenetben kissé labilis főszereplőnk küzd a hétköznapok megpróbáltatásaival, felüdülésképpen egy mellékszálat is kapunk a filmben. Mégpedig Carol nővére és a nő férje, Moe, kapcsolatának zűrjeibe tekinthetünk be. Igazán szép és kedves perceket okoznak a nézőknek, így igazán jó ötlet volt ezt a vonalat is beépíteni a történetbe.

Főleg, hogy Moe szerepében azt a Rob Corddry-t láthatjuk, aki már amúgy is a szívünkhöz nőt az Eleven testek ügyetlen zombijaként.

Ez azonban mégis csak Carol története. Miközben a nő számára az apja a lehető legnagyobb példakép, és mindent megtenne, hogy kivívja az elismerését, a nagy tehetségű felmenő, igencsak megkeseríti szegény lány életét. Hiszen hozzá kell tenni, hogy a papa igencsak el van szállva magától, így nem különösebben érdekli, hogy van két lánya, akik némi apai szeretetre vágynának.

Ráadásul, milyen kellemetlen is lenne, ha a pici lány, egyszer csak nemhogy elérné, hanem túl is szárnyalná apja tehetségét?!

Bár nem az év filmje, de aki kb. másfél óra kikapcsolódásra vágyik, annak bátran ajánlom. Igazán szórakoztató és kedves kis történet.

65% Stáblista Rendező: Lake Bell Főszereplők: Lake Bell, Rob Corddry, Alexandra Holden Forgalmazó: Sony Pictures Hazai premier időpontja: Csak DVD-n január 29-től

KRITIKA

A KÖNYVTOLVAJ Ha nem is egy világmegváltó filmmel rukkolt elő Brian Percival, a mozijegyet érdemes lesz megváltani rá. Írta: Atee007

A

II. világháborús témában már elég nehéz újat mutatni, anynyi minden volt már, de úgy tűnik, végre a műtárgyakról / irodalmi alkotásokról is megemlékeznek a filmek, amik szintén megszenvedték a nácik kegyetlenkedéseit (ugyebár mostanában jön George Clooney-ék filmje is hasonló témában). Az pedig tényleg csak idő kérdése volt, hogy Markus Zusak ausztrál író 2006-os sikerregényének filmes adaptációja mikor kerül fel a szélesvászonra.

A történet a náci Németországban játszódik, egy kislány, Liesel Meminger szemszögéből bemutatva a II. világháború eseményeit. Liesel és öccse egy vonaton ülnek, útban új otthonuk felé: anyjuk nevelőszülőkhöz adja őket, hogy így óvja őket a náciktól. A fiú azonban a vártnál korábban száll le a vonatról, egy betegség következtében ugyanis meghal. Liesel eleinte képtelen beilleszkedni az új környezetben, mind szüleivel, mind a szomszéd sráccal távolságtartó, ráadásul közröhej tárgyát is képzi azzal, hogy nem tud olvasni. Amikor azonban pótapja megismerteti vele a betűk varázsát, megérti, hogy azoknak sokkal nagyobb jelentőségük van az életben, mint korábban gondolta.

A film szembeállítja a gyermeki naivitást és ártatlanságot a nácizmussal és az erőszakkal, illetve hogy hogy fér meg egymás mellett a kettő, milyen kölcsönhatással vannak egymásra. Például a gyerekek számára érthetetlen a rasszizmus, és a háborúhoz, és Hitlerhez viszonyulás, az ezeket elítélő, és az ezeket fanatizáló német emberek szemléltetésével. Gyakorlatilag csak azt látjuk, amit maga Liesel átél, nem próbálja meg a nyakunkba zúdítani a (már amúgy is ezerszer látott) háborút, inkább csak egy kis elszigetelt részét annak. Emiatt egy olyan érzést kelt a film, mintha a néző is ott lenne a kis városkában, részese lenne a történéseknek, ami egy remek atmoszférát teremt a bő két órás játékidőre.

A legfurcsább jelenség a filmben a narrátor volt. A könyvben is megtalálható, nem is a jelenlétével volt gond, hanem az alkalmazásával.

Olyan szájbarágósan magyarázza a drámai jeleneteket, mintha attól félne, hogy szegény hülye olvasó / néző nem fogja föl azt, amit épp olvas / lát, ezzel ráadásul teljesen kizökkent is. Véleményem szerint a közönség nem ostoba, egy megfelelő rendezés mellett apró mozzana-

tokból, a színészek gesztusaiból ki lehet venni a lényeget, de erre esélyt sem adott Egyértelmű Kapitány. Pedig igazából, ha valamire támaszkodhatott volna a film, akkor azok a színészek. A gyerekek mindig rizikós pontjai a dolognak, de Sophie Nélisse olyan bájjal és hitelességgel (szerintem nem túlzás azt mondani, hogy) vitte a hátán a filmet, hogy öröm volt nézni, úgyhogy talán érdemes lesz megjegyeznünk a nevét.

Minden hibája ellenére egy szerethető film lett, és arra mindenképp jó volt Brian Percival alkotása, hogy felkeltse az érdeklődést a könyv iránt, azt viszont nem gondolom, hogy a regény kedvelői elégedetten fognak távozni a moziteremből.

70% Stáblista Rendező: Brian Percival Főszereplők: Geoffrey Rush, Emily Watson, Sophie Nélisse Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. január 30.

FilmMagazin / 51

KRITIKA

AZ ELSŐ IGAZI NYÁR Tinédzsernek lenni nem minden esetben habos torta, viszont vannak pillanatok, mikor csodálatos tud lenni. A filmtörténetben nem Duncan az első, aki ezt megtapasztalta, és valószínűleg nem is az utolsó. Írta: Sanya08

M

iért nem unjuk? Hiszen anynyiszor el lett már mesélve.

Egyszerű a válasz: olyan történetek ezek, amelyek ha jól vannak megírva / megrendezve, akkor könnyedén lehet a főhőssel azonosulni. A legtöbb esetben valamilyen szinten magunkra ismerhetünk a főszereplőben. Újraélhetjük tinédzserkorunkat, szembesülhetünk azokkal az univerzális problémákkal, melyeket ezek a karakterek képviselnek. Saját tükörképünkre bámulhatunk és mutogathatunk, hogy: "Jé, az ott pont olyan, mint az anyám!", vagy, hogy "Kiköpött faterom." A

52 / FilmMagazin

problémakör örök, a körítés változó, a jelentés ugyanaz.

Duncan a 14 éves, szinte már kórosan szégyellős és visszahúzódó fiú édesanyjával, újdonsült apukájával és annak lányával együtt elindulnak egy nagy családi kirándulásra.

Hősünk nem repes nagyon ettől a gondolattól tekintve, hogy pótapjával egyáltalán nem jó a viszonya („Szerintem egy hármas vagy.”), úgyhogy jó eséllyel néz elébe minden idők legborzalmasabb nyaralásának. Valószínűleg így is történne, ha történetesen a helyi vízi park egyik dolgozója nem lenne olyan

iszonyatosan jó arc.

Először is le kell szögeznem azt, hogy ez a film témájától függetlenül leginkább a felnőttek filmje, semmint a gyerekeké. Legalábbis, ha azt vesszük, hogy melyik korosztály nyújt emlékezetesebb alakítást. Mert ha azt nézzük, akkor persze egyértelmű, hogy Liam James (Duncan) nagyon jól játszik, akkora átéléssel szerepelt, hogy szinte már rossz volt nézni a szerencsétlenkedését (abból az okból is, hogy némely esetben mintha egy lelki tükröt állítottak volna elém), de azt kell mondjam, hogy mondjuk olyan nagyágyúk mellett,

A filmnek 2013. júliusában volt az amerikai premierje, több mint fél évvel később végre mi is élvezhetjük. Viszont csak DVD-n…

AZ ELMÚLT IDŐSZAK COMING OF AGE FILMJEIRŐL ÍRTUK

HOLDFÉNY KIRÁLYSÁG „Wes Anderson eddigi talán legkommerszebb filmje, ami továbbra is a rendezőre jellemző abszurditással (és bájjal) mesél arról, amit minden bizonnyal mindannyian átéltünk, vagy átélünk majd az életben: az első szerelemről.”

EGY KÜLÖNC SRÁC FELJEGYZÉSEI „Együtt érzünk a szereplőkkel, lógunk velük, és hála nekik, a hozzájuk hasonló különc figurák megint kaphatnak egy kis fogódzót az életben: kívülállónak lenni igenis jó, még ha meg is vannak a hátulütői.”

A NYÁR KIRÁLYAI „Igen, szépek a képek. Igen, vannak benne jó poénok. De összeállni sokszor nem állt össze a számomra.

Wes Anderson jobban ért ahhoz, hogy összehozza a furcsát a fejlődésregénnyel, de Jordan Vogt- Robertsnek még gyakorolnia kell ezt.”

mint Sam Rockwell, Steve Carell vagy Toni Collette, labdába se rúghat. Vagyis rúghat, rúghat, de az utóbbi három színész / színésznő játéka fogja bennünk a legmélyebb nyomot hagyni…

Steve Carell és Sam Rockwell két ellenpólust játszanak. Előbbi a szabályokat rögeszmésen követő, szigorú és vasszívű fickó, apának és férjnek teljesen méltatlan, míg utóbbi egy életet élvező, laza, veszettül vicces és néha egészen tohonya figurát kelt életre, aki végül Duncan számára apafigurává növi ki magát. Ők ketten nyújtják a film legjobb pillanatait, nekik köszönhetjük azt, hogy egyszer ökölbe szorul a kezünk, máskor pedig térdcsapkodva nevetünk (mert Sam Rockwell ENYNYIRE vicces itt, Carell pedig mintha soha az életben nem játszott volna komédiában). A kettő között meg ott van Toni Collette csendesen szenvedő asszonya, aki olybá tűnik, hogy sokáig képtelen igazán bensőséges viszonyt kialakítani a fiával, ezért is olyan szép az utolsó jelenetek egyike, mikor tüntető jelleggel hátra ül a család által kvázi kiközösített fiúhoz.

A legerősebb jelenetei a filmnek minden kétséget kizárólag azok, amik a vízi parkban játszódnak.

Sam Rockwell teljesen elemében van, néha már szédületes, amit itt művel. Minden egyes megmozdulása és megszólalása igazi kincs, idézhető dumákkal ostorozza a hallójáratainkat. Ő képviseli a film humorát és ő az, aki irányt mutat, megmutatja, hogy az életet így is lehet élni, ahogy ő. Ki kell használni minden pillanatát, azt pedig senki ne mondja meg senkinek, hogy hogyan is éljen. Mindenki a maga sorsának kovácsa és maga útjának irányítója.

Mindezt ilyen zseniális körítésben tálalták a film készítői.

Az első igazi nyár bővelkedik humoros, megható, de mindenekfelett őszinte pillanatokban, visszaadja a tinédzserkor érzéseit, életigenlő, pozitív, mosolyra fakasztó és itt meg

ragadom annak a lehetőségét, hogy kijelentsem: nekem ez sokkal jobban tetszik, mint A nyár királyai című film. Mindenkinek merem ajánlani.

Kivétel nélkül mindenkinek. Mert ékes példája ez annak, hogy egy untig ismert témát még mindig lehet úgy feldolgozni, hogy az érdekes legyen és megtalálja a maga helyét.

Elfelejteni meg biztos nem fogjuk.

90% Stáblista Rendező: Nat Faxon, Jim Rash Főszereplők: Liam James, Toni Collette, Sam Rockwell Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, február 26-tól

FilmMagazin / 53

KRITIKA

IVÓCIMBORÁK Általában mikor egy filmről kell írnom, megpróbálok, a lehető legpozitívabban hozzáállni. Keresem a jót, akkor is, ha az egész egy nagy katasztrófa. Hisz nagyon sok ember rengeteg időt, energiát és munkát fordított rá, hogy valami nagyot alkosson. Nos, ez sajnos, most nem sikerült. Legalábbis én nem sok jót tudok mondani róla. Írta: Zaphier

E

gy igazán szerencsétlen szerelmi négyesbe csöppenünk bele. Pontosabban látjuk, ahogy kialakul, szemlélhetjük az árulkodó jeleket. Aztán folyamatosan azon szurkolunk, hogy történjen már végre valami. Jó vagy rossz, az lényegtelen, csak haladjunk egyről a kettőre. Olyan az egész, mint egy iszonyú hosszan elnyújtott előjáték.

Bár az legalább némi élvezettel jár.

Persze, az is lehet, hogy ami számomra negatívumként hat, az más számára épp a remek film titka. Hisz nem vagyunk egyformák. Bizonyára lesz olyan, akinek úgy remek a kezdés és a lassú tempó, mint a befejezés nyakatekertsége.

A film fő témája, boncolgatni valója az örök kérdés: Létezik-e férfi és nő között barátság? Ha csak barátok, az hogyan működhet? Hol vannak a határok? Kate (Olivia Wilde) nincs könnyű helyzetben. A sörüzemben ő az egyetlen női alkalmazott, így nem meglepő, hogy az estéit általában nem barátnőkkel tölti,

54 / FilmMagazin

hanem a haverokkal a sörözőben.

Még úgy is, hogy a kedves és intelligens párja, Chris (Ron Livingston), otthon várja. Kate legjobb barátja, természetesen szintén férfi, Luke (Jake Johnson). Ő és Kate nagyon jól megértik egymást és szinte mindent meg tudnak beszélni. Szertartás szerű rutin, hogy az estéiket együtt töltik és pár pohár sör mellet lazítanak. Majd Luke is hazamegy kedves és gyönyörű menyasszonyához Jill-hez (Anna Kendrick). Tehát adott négy ember, négy személyiség és egy idő után az az érzésed, hogy valahogy nem egészen jó a párosítás. Hisz, ha Luke és Kate nagyon jól megértik egymást és egy hullámhosszon vannak, akkor miért nem ők vannak együtt? Ráadásul már az első percektől az az ember érzése, hogy Kate nagyon odavan legjobb barátjáért. Dave és Jill pedig, nagyon úgy tűnik, hogy jól öszszeillenének. Akkor miért van ez a kavarodás? Miért nincs mindenki a mellet, akihez jobban való? Talán az

élet nem ilyen egyszerű? Érdemese egy remek barátságot kockáztatni egy olyan szerelemért, aminek nem tudni, hogy mi lesz a vége, miközben a barátság egy életre szól? Mi lehet vajon a pozitív vég? Ha két ember végre mer közelebb lépni?

Ha egy férfi kilép, egy boldog kapcsolatból, mert nagyobb boldogságot remél? Sajnos valakinek mindenképpen csalódnia kell a végén.

Csak abban reménykedhetünk, hogy nem az fog szomorkodni, akinek mi szurkoltunk!

50% Stáblista Rendező: Joe Swanberg Főszereplők: Olivia Wilde, Ron Livingston, Anna Kendrick Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, január 22-től

KRITIKA

TEXAS HERCEGE ’88 nyarán vagyunk, ebbe a reménnyel és várakozással teli időbe repít minket a Texas hercege. Igaz, ott Texasban nem a rendszerváltozásra készültek, hanem sokkal inkább a hamut és törmeléket lapátolták a ’87es tűz miatt. Írta: Fekete Felícia

A

z egzisztencialista műben Paul Rudd bajusszal látható és nagyon sok századmásodpercig kell gondolkodni, mire felismerjük. Rendkívül élethű haverja a kissé elhízott és tésztaképű Emile Hirsch. Mint magáról is megjegyzi ő már kövér és öreg, és nem táncol olyan jól mint régen. Mind tudjuk, vagyis inkább képzeljük a diszkókorszakot, ez komoly problémát jelenthetett ’88-ban.

A két főszereplő óriásit játszik, csakúgy mint a mellékszereplők.

Paul Rudd reményeim szerint ezzel az alakításával kikerül az igazán bugyuta filmek körforgásából.

A srácok, negyven körüliek, nyári munkát vállalnak, egy texasi erdőben, ahol az útburkolatra festik fel a csíkokat. A bajuszos csávó kissé komolykodó, szereti a természetet, szeret benne egyedül is lenni, hoszszú szerelmes leveleket írni a csajának, vagy csak hallgatni a német nyelvleckéjét, míg a barátjának a legfőbb problémája, hogy túlságosan kanos lesz a természet közeli élettől. A romantikus alkatú csíkfestőben és az ösztönlényben nem sok

közös tulajdonság rejlik, de udvariasan próbálnak egymással viselkedni, és már az elején erezhető, hogy minden veszekedésük ellenére azért van dolguk egymással, egymásrautaltság ide vagy oda.

Jó ritmussal és kellő érzékenységgel dolgozza fel a nagy semmit a rendező, David Gordon Green.

Road movie, amiben a road maga a movie, úgy értem az út, amit festenek. Meg az út önmaguk felé, meg ehhez hasonlók.

Lassú de nem unalmas, megható és szórakoztató és egészen meglepő módon szívet melengető. Egy szó mint száz, döbbenetesen jó film, mert azért két út-elválasztó-csíkot festő anorákos bácsi beszélgetése és iszogatása nem egyértelmű jele a nosztalgikus mélabúnak, de hát a csoda megint rejtve dolgozott, mint már oly sokszor. Egyszerűen csak mennek az erdőben, sárga csíkokat festenek az útra és a nőkön szenvednek, mint teszi azt minden valamire való férfi. Legalábbis remélem.

A Berlini Filmfesztiválról az Ezüst Medvét is elhozó film mindemellett pedig még gyönyörű is a óriási tűz

után éppen éledező erdő szemkápráztató képeinek köszönhetően A két főhős (az egyik a másiknak az ex-sógora) végül is összehaverkodik, szépen finoman, ahogyan a fiúk szoktak, egyszer jól berúgnak és valami nagyon jó zene szól a háttérben. Bensőséges és szemlélődő film lassan indul, de kellően korán magával ragad, és utána nem ereszt el soha többé. Szuperlatívuszokban tudok csak beszélni róla, de biztos pont el is kapta a hangulatomat. Mekkora hiba lett volna kihagyni! És most jön a fekete leves: ez az egész egy 2011-es izlandi film másolata.

100% Stáblista Rendező: David Gordon Green Főszereplők: Paul Rudd, Emile Hirsch, Lance LeGault Forgalmazó: Cirko Film Hazai premier időpontja: 2014. február 27

FilmMagazin / 55

SOROZAT

A TÖRVÉNY NEVÉBEN

TRUE DETE A

z HBO saját készítésű sorozatai ellen nagy általánosságban nem szokott kifogásom lenni. Egy szóval le lehet jellemezni a csatorna ilyen irányú törekvéseit, és ez a szó nem más, mint az igényesség. Figyelnek a szereposztásra, tehetséges színészekkel dolgoznak, történetileg nem félnek megpedzeni a szokatlanságot, nem tartanak attól hogy olyan témába is belemerüljenek ami a közvélemény megítélése szerint szélsőséges, és nem félnek használni a drámai elemeket a maximális hatásfok elérésének az érdekében. Hogy néhány saját készítésű sorozatot említsek…

Olyan remekek kerültek ki a csatorna kezei közül, mint a Maffiózók, a Trónok harca, a Sírhant művek – ami morbid mivoltával nekem az egyik személyes kedvencem –, a Drót, vagy akár a True Blood. És akkor még ott vannak a minisoro-

56 / FilmMagazin

zatok is, amik szintén nem egy esetben váltak meghatározó darabbá (pl: Az elit alakulat – ami részemről az egyenesen zseniális kategóriában van nyilvántartva). Röviden: ha HBO-s saját gyártású sorozatról van szó, akkor én megelőlegezve a bizalmat, már előre lelkes vagyok.

Jelen sorozatunk egyik alappillére a főszereplőkben rejlik. Woody Harrelson, és a gyönyörű nevű Matthew McConaughey tehetsége már garantálják azt, hogy nem kell tartanunk az amatőr játéktól. Rendben, ennek örülünk, de… Ami engem teljesen meggyőzött az a karakterek felépítése volt. A Mr. McConaughey által megszemélyesített zsaru nagyon komplex ember. Előadásmodora, kisugárzása úgy vonz mint a gravitáció, élményszámba megy csüngeni a szavain. Nem az a szószátyár típus, de amikor megszólal, akkor rendszerint olyan elméleteket

vezet le, olyan szélsőséges álláspontokat képvisel, és olyan nézetek mellett érvel, amik enyhén szólva szokatlanok. És néha rémisztőek…

Ateista, nem hisz Istenben, az embereket leginkább megveti, és nincs semmi illúziója a társadalmon belül elfoglalt helyzetéről. Zseni a lelkem, és nem kicsit megtaposta már az élet, így vannak egyéb problémái is, mint például az inszomnia, és esetenként még hallucinál is. Imádom… egyenesen imádom a pasas személyiségét. Csak azzal képes lennék elszórakozni egy napot, hogy boncolgatom a jellemét. Másik érdekes figuránk a Woody Harrelson által megformált másik zsaru, a társ, akivel kénytelen-kelletlen együtt kell dolgozniuk. Párocskánk kapcsolata nem egyszerű, már csak azért sem, mert a Mr. Harrelson által alakított rendőr leginkább egy kiabáló sztereotípia. Családos, két gyermek édes-

>> HA

VALAKI SZERET FILOZOFÁLNI, NYITOTT AZ EGYEDI LÁTÁSMÓDOKRA, SZERETI A THRILLERT, A RITUÁLIS GYILKOSSÁGOKAT, ÉS SZERETNE IGÉNYESEN SZÓRAKOZNI, AZ NE HAGYJA KI EZT A SOROZATOT. <<

CTIVE apja, jó a munkájában, de nem tökéletes ember. Önmaga számára teljesen jól megindokolható módon hűtlen, impulzív, indulatos, és lehetne még sorolni. Mondhatni Ő a totális ellenpólus, a hétköznapi, gyarló karakter, ami nem tud túllépni saját magán. Kettejük ellentmondásos személyisége már egy igényes játszótér, de ehhez kapunk még egy jó kis történetet is. A sztori két szálon fut. Jelenünkben a két zsarut elkezdi kihallgatni az FBI az első közös ügyük kapcsán, és innen ugrunk vissza mindig az időben, az 1990-es évek közepére, ahol ténylegesen zajlanak az események. És persze fogalmunk sincs arról mi is történt akkor, vagy hogy miért is nem szimpatizálnak már egymással a szereplőink. Mindig csak részinformációkat kapunk, amivel tudatosan tartják fenn az érdeklődésünket. Maga az ügy, amin dolgoztak is elég erőteljes

Ez a sorozat eddig levett a lábamról, nincs semmi okom panaszkodni.

vonalat képez, egy rituális sorozatgyilkosság, aminek köze van az egyik egyházhoz – csak hogy még egy olyan érzékeny témát bevonjunk, ami biztos hogy kiveri a közönségnél a biztosítékot. Az már csak hab a tortán, hogy az áldozatunk egy kurva – elnézést a nyers fogalmazásért. Nem kevés erkölcsileg megkérdőjelezhető motívumot sorakoztatnak fel az epizódok, és rendre úgy, hogy a hangsúly mindig az érem másik oldalán erősebb.

Nem tudok olyan frappáns jelzőt idebiggyeszteni, ami kellően leírná azt, amit érzek ezzel a sorozattal kapcsolatban. Eredeti, nyomasztó – hangulatában több, mint meggyőző – , összetett – több fronton gondolkodásra késztet –, kicsit vontatott – amit jelen esetben nem bánunk, mert ezzel is csak fokozza a feszültséget –, és végül: olyan, mint egy mágnes – ha elkezdi nézni az em-

Írta: Holhós Linda ber, akkor nem lesz képes félbehagyni. Igényes, mert feltételezi, hogy a nézőnek van esze, és rá is dolgozik erre, ami – figyelembe véve egyes filmek / sorozatok színvonalát – egy döbbenettel vegyes szokatlanságot szül, amiben úszkálni egyet jelent a perverz gyönyörrel. És akkor most kötök csomót az ujjaimra, mert a végén még túlzásba esek itt a nagy méltatással… Összefoglalva: ha valaki szeret filozofálni, nyitott az egyedi látásmódokra, szereti a thrillert, a rituális gyilkosságokat, és szeretne igényesen szórakozni, az ne hagyja ki ezt a sorozatot.

PÁR SZÓ A FOLYTATÁSRÓL Az alkotók egy antológia-sorozatban gondolkodnak: minden évadban más történetet és más szereplőket ismerhetünk majd meg.

FilmMagazin / 57

EXTRA

A HETEDIK HUMÁNETOLÓGIAI

ELEMZÉSE Még mielőtt belecsapnánk az elemzésbe, elöljáróban szeretnék leszögezni néhány dolgot. A cikket csak az olvassa el, aki látta már a filmet, mert az írásban legalább annyi SPOILER található, mint csillag az égen!

Ebben az esetben viszont tessék megnézni a filmet, két okból is. 1.)

Amennyiben kíváncsiak vagytok eme cikkre, előbb érdemes végignézni a filmet, hogy ne legyenek lelőve a poénok. 2.) A film megtekintése bárkinek, bármikor kötelezően ajánlott, ugyanis a film valóban annyira jó, mint amennyire állítja a moziszerető közönség. Írta: zsebzs

A

humánetológia a ma élő emberek viselkedésével foglalkozik, azt biológiai szempontból vizsgálja. A tudományág választ keres az emberek cselekedeteire, olyan szempontból, hogy az adott cselekvés mennyire ösztönös, esetleg tanult viselkedésforma, illetve, hogy ezek a formák milyen szerepet töltenek be az ember életében, milyen funkcióval rendelkeznek.

Jelen humánetológia dolgozatom tárgyának én egy filmből kiemelt jelenetet választottam. Ez a film pedig nem más, mint David Fincher, méltán híres, 1995-ös remekműve, a Hetedik című krimi. A kiválasztott jelenet, pedig a film utolsó, talán legfontosabb mozzanata, az a jelenet, amelyben David Mills nyomozó végez John Doe-val, a félőrült soro-

58 / FilmMagazin

zatgyilkossal. Ez a tett alap esetben nem lenne különleges, az a tény teszi különlegessé, hogy egy rendőrnek önuralmat kéne tanúsítania, és nem szabadna elragadtatnia magát semmitől. Éppen ezért olyan érdekes kérdés megvizsgálni azt, hogy mi is vezetett ide, hogy Mills nyomozó ezt tegye. Azonban az elemzés teljes megértéséhez először fontos ismerni az előzményeket, és a film korábbi történéseit is.

A film cselekménye egy héten keresztül játszódik, a film főszereplői, a fiatal, feltörekvő, forrófejű Mills nyomozó, aki terhes feleségével él együtt, kapcsolatuk egyetlen hátulütője, hogy a nyomozó nem tud a születendő gyermekről! A másik főszereplő a másik nyomozó, az idős, megfontolt, nyugdíjba készülő

William Somerset nyomozó. Egy hét van hátra a nyugdíjáig, ám utolsó hetében egy elég érdekes bűntényt kap a kezei közé, valamint társként mellé rendelik Mills nyomozót. A bűntény pedig a következő: Egy őrült sorozatgyilkos a hét minden napjára tervez egy gyilkosságot, mégpedig a római katolikus egyház mind a hét főbűne szerint egyetegyet. Az első öt gyilkosság után váratlanul feladja magát, függetlenül attól, hogy két főbűn, az irigység, illetve a harag még hátravan. És itt jutunk el fogalmazásunk fő témájához, a zárójelenethez, amelyben a két nyomozó, valamint John Doe egy sivatag közepén állnak, és váratlanul egy csomag érkezik. A csomag Mills nyomozó feleségének levágott fejét tartalmazza, és még

John Doe rendelte oda a csomagot, még saját magának feladása előtt!

John Doe még a fej érkezése előtt mindent elmond Mills nyomoznak a feleségéről, a gyerekről, és hogy mindezt csupán irigységből csinálta.

A nyomozót elönti a harag és végez a sorozatgyilkossal. Így az utolsó két áldozat is megvan, John Doe terve bevált, mert bár Mills nyomozó a szó szoros értelmében nem hallt, meg, de elvesztette a feleségét, gyerekét, valamint a gyilkosság miatt a saját életét is teljesen tönkretette. De vajon miért végzett akkor John Doeval, mi vezetett eddig a tettig? Szerintem ezt elég könnyű megállapítani, ráadásul ez az a tett, amit humánetológia szempontból is remekül körül lehet járni.

Azt hiszem arra az alapkérdésre, miszerint ez egy ösztönös, vagy tanult cselekedet, a válasz elég egyértelmű. Ez egy ösztönös viselkedésforma. Az emberben ugyanis

van egy ilyen ösztön, hogy az az érzés, az a szeretet, amit a szeretteink iránt érzünk az valami mindennél fontosabb, furcsább, és szinte minden szabályt átíró gondolat. Ezért lehet az, hogy Mills nyomozó (kis gondolkodás utána ugyan), de végez John Doe-val. Ugyanis a harag, a gyűlölet, a bosszúvágy, de legfőbbképp talán a bánat teljesen elvakította. És ha valamik, akkor ezek tipikusan nem tanult, tanulható érzések, ezek mind ösztönösen törnek

elő belőlünk. Igen, belőlünk, mert ezek az érzések egy ilyen esemény (sorozat) után alighanem mindnyájunkból előtörnének. És szinte biztos, hogy lennének olyan emberek, akik tapasztaltabbak, megfontoltabbak, és higgadtabbak tudnak maradni, mint Mills nyomozó, akik nem ezt tették volna. Ugyanakkor szerintem az is ugyanennyire biztos, hogy az emberek jelentős többségének nem lett volna akkora lelki ereje, hogy megállja, hogy ne azt tegye, amit

EXTRA

Mills nyomozó tesz, és az emberek jelentős többsége hasonlóan cselekedett volna.

Fontos megemlíteni, hogy amenynyiben a jelenet másképp néz ki, abban az esetben is remek témáját szolgálhatná szerintem a dolgozatnak, abban az esetben is meg lehetne ugyanis vizsgálni a jelenetet humánetológiai szempontból. Sőt, akkor az már valószínűleg egy tanult viselkedésforma lett volna, amennyiben a nyomozó életben hagyja legnagyobb haragosát. Ahhoz ugyanis hatalmas lelki erő szükségeltetett volna, hogy valaki pisztollyal a kezében ne egyből a ravaszt húzza meg hasonló esetben. Azonban ekkora lelki erőt az embernek alighanem csak tapasztalat útján szerezhet, ezt örökölni nem nagyon lehet. És amennyiben tapasztalatokról beszélünk, az szerintem már egy tanult viselkedésforma lett volna.

60 / FilmMagazin

A humánetológia kitér az emberi cselekedetek céljának a vizsgálatára is, felmerül tehát az a kérdés is, hogy mi lehetett Mills nyomozó célja, de azt hiszem ennek a kérdésnek a megválaszolása az egyik legnehezebb feladat jelen esetben. Valószínűleg semmi, és tényleg csak a harag vezetett eddig a tettig, és Mills nyomozó csupán hirtelen felindulásból követte el a gyilkosságot. Ha mindenképpen keresni kéne valami célt Mills nyomozó cselekedetének, akkor valószínűleg a legtöbben a bosszúvágyat említenénk, köztük jó magam is. De valamiért a bosszúvágy az mindig is egy olyan cél volt, amit érthető okokból soha nem nevezhettünk igazán nyomós indoknak, ugyanis a bosszúvágyról van egy olyan elterjedt hit (szerintem több esetben jogtalanul), miszerint csak a rossz emberek éreznek bosszúvágyat a másik iránt. David

Mills nyomozó ugyanis nem rossz ember. Neki tényleg semmi bűne nem volt. Mert se azt nem lehet bűnnek nevezni, hogy túlságosan szerette a feleségét, sem azt, hogy megvolt a tisztességes önbizalma, és emiatt egy kicsit forrófejű volt.

Bele lehet még menni David Mills nyomozó lövés előtti viselkedésébe is, ez is egy jól elemezhető része ugyanis a jelenetnek. Ami teljesen egyértelműen látszódik David Mills nyomozón, az a kétségbeesés, a kétely, kételkedés, a fájdalom, valamint a legfontosabb kérdés is leolvasható az arcáról. Mit tegyen most? Ezt rengeteg gesztussal, verbális, illetve nonverbális jelekkel egyaránt a tudtunkra hozza. A verbális jelek közül az egyik leglátványosabb a hangjának a felemelése, a beszéde már-már ordítozásnak hallatszik, míg a másik látványos jel az a meg-megcsukló hangja, ami

>> VANNAK

KISEBB BŰNÖK, AMIT A MAI VILÁGBAN MÁR NEM IS TEKINTÜNK BŰNÖKNEK, ÉS MÉGIS RENGETEG EMBERNEK ÁRTHATUNK EZEKKEL, RENGETEG MÁS EMBER ÉLETÉT SZEBBÉ TEHETNÉNK, HA EZEKET AZ APRÓBB „BŰNÖKET” SEM KÖVETNÉNK EL. << arra utal, hogy szomorú, és elkeseredettségében beszél elcsukló, szinte már-már síró hangon. Nonverbális jelekből talán még többet találunk. Az egyik ilyen az a folyamatos mozgáskényszer. Nem tud megállni egy helyben. Fel-alá járkál egy, nagyjából 1 m sugarú képzelt körön belül, a kamera felé fordul, majd megint elfordul. Egy másik nonverbális jel, hogy miután megállt, utána le-fel hajtja a fejét. Egyszer rátekint a gyilkosra, majd megint lesüti a szemét, és szinte a térdébe temeti az arcát, szintén pár másodperces váltásokban. Valamint egy utolsó nonverbális jel, inkább már konkrét cselekedet, amivel Mills nyomozó tudtunkra hozza azt az elképesztő bánatot, még inkább haragot, ami felhalmozódott benne, azaz hogy nem elégszik meg John Doe egyszerű megölésével. Miután rögtön az első lövéssel fejbe lőtte, és kivégezte ellenlábasát, még utána a pisztoly teljes tárát beleereszti, a már halott, földön fekvő gyilkosba.

Ezekkel a jelekkel, egyetlen szó kimondása nélkül a tudtunkra hozza Mills nyomozó, azt az elképesztő fájdalmat, amit akkor és ott érez, és alighanem ez egy olyan méretű seb az ember lelkében, amit egy jóravaló ember a legádázabb ellenségének sem kívánna.

Egy másik fontos feladata a humánetológiának az a cselekedetek funkciójának vizsgálása. És ha már John Doe sorozatgyilkossága vezetett el a végső tettig, azaz dolgozatom témájáig, úgy gondolom, hogy érdemes megvizsgálni, hogy milyen funkciója lehetett ezeknek a gyilkosságoknak. Én azt gondolom, hogy jelen dolgozatban ez a legnehezebb felmerülő kérdés. Mert el lehetne intézni annyival, hogy egy filmről lévén szó, a gyilkosságok funkciója nyilván a film alapjának megteremtése, ezen keresztül pedig az emberek szórakoztatása volt, de szerintem érdemesebb ennél sokkal mélyebbre ásni. Ugyanis elképesztő társadalomkritika figyelhető meg a bűntettek mögött. Nem véletlen ugyanis, hogy nem csak hét (hat) véletlenszerű áldozat van, hanem, hogy minden áldozat a hét főbűn valamelyikéhez kapcsolódik. Így nem csak magának a gyilkosságsorozatnak, hanem minden egyes gyilkosságnak is megvan a maga funkciója. Ez pedig az, hogy felhívja az emberek figyelmét arra, hogy az életünk minden percében oda kell figyelnünk, arra, hogy mit kezdünk magunkkal. Fontos tanulság, hogy attól még, mert nem lopunk, csalunk, hazudunk, gyilkolunk, attól még nem feltétlenül leszünk jó em-

berek. Vannak kisebb bűnök, amit a mai világban már nem is tekintünk bűnöknek, és mégis rengeteg embernek árthatunk ezekkel, rengeteg más ember életét szebbé tehetnénk, ha ezeket az apróbb „bűnöket” sem követnénk el. Alighanem tehát ez a társadalomkritika, ez a figyelemfelkeltés lehetett a gyilkosságok legfontosabb funkciója, erre a zárójelenet előtt maga John Doe is utal az egyik Mills nyomozóval folytatott beszélgetése során. És ha már a funkcióknál tartunk, térjünk vissza eredeti témánkhoz, Mills nyomozó tettéhez, és a dolgozat zárásaként vizsgáljuk meg, mi lehetett vajon a nyomozó tettének funkciója. Első ránézésre most is az tűnik a leglogikusabb magyarázatnak, hogy a film lezárása, de szerintem itt is tovább lehet menni egy kicsivel. Ugyanis ez az utolsó jelenet rendkívül elgondolkodtató tud lenni, és könnyen ráveheti az embert egy sokkal megfontoltabb életre. Egyértelműen látszik ugyanis, hogy egy hosszú, boldog élethez sokkal többet kell gondolkozni, és sokkal megfontoltabbnak kell lenni. Az ehhez hasonló hirtelen felindultságból elkövetett cselekedetek (legyen akár bűncselekmény, akár csak egy egyszerű, meggondolatlan mozzanat) ugyanis kihatással lehetnek a jövőnkre, sőt akár teljesen tönkre is tehetik azt, mint ahogy Mills nyomozó életét is nagy valószínűséggel tönkreteszi ez a gyilkosság (bár ez konkrétan nem derül ki a film végén, a gyilkosság után ugyanis vége van a filmnek). És ahogy a gyilkossággal a filmnek is vége, úgy a funkciók megvizsgálásával dolgozatom is a végéhez közeledik. Zárásként még amúgy érdekességként kiemelném, hogy az utolsó két bekezdés alapján szerintem meg lehet figyelni, egy rendkívül szoros kapcsolatot a humánetológia, valamint a szociológia között, és ez még érdekesebbé teheti mindkét tudományt az emberek számára!

FilmMagazin / 61

FILMKLASSZIKUS

SZEGÉNYLEGÉNYEK Amikor egy ország filmipara olyan időket él, hogy a mozik műsorkínálatára felkerülő hazai filmek jelentős hányada egy állami pénzből finanszírozott tucat vígjáték, ami a "kínos" jelzőt tökéletesen megtestesíti, akkor azért jusson eszünkbe, hogy nem volt ez mindig így. Jancsó Miklós, kétszeres Kossuth-díjas rendező, egyben a magyar filmkészítés egyik legnagyobb alakja mindössze pár napja hagyott itt minket, 92 évesen. Ám, ahogy azt mondani szokták, öröksége tovább él, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy a legendás Szegénylegények című művével tiszteleghetek előtte. Írta: Török Tamás

1

869-ben még bőven lehetett hallani a '48-as forradalom visszhangjait az országon belül, gróf Ráday Gedeon kormánybiztos pedig szerette volna elcsitítani ezeket a hangokat, amit elsősorban a forradalom idején, Rózsa Sándor oldalán küzdő betyárok és szegénylegények "ártalmatlanná tételével" tervezett. Az elfogottakat két tényező választotta el a külvilágtól: a sánc börtönként szolgáló falai és az Alföld kietlen pusztasága. A szegénylegények sorsáról egy közeli kis faluban döntöttek Ráday emberei, ám itt még véletlenül se jogilag megalapozott ítéletekre gondoljunk. Ékes példa erre Gajdor János helyzete, aki úgy válthatja meg a szabadságát és kerülheti el a bitófát, ha talál egy olyan személyt a sáncban tartózkodó szegénylegények között, aki nemes egyszerűséggel több embert ölt meg, mint ő. Ettől fogva sejthetjük, hogy az emberi méltóság nem fog stabil lábakon állni ebben a közösségben.

Szeretném leszögezni, hogy Jancsó úr remekül döntött, amikor ehhez a témához nyúlt, majd készített belőle egy fantasztikus filmet. Az alföldi végtelenség egy olyan – utólag mondva már kézenfekvő – tökéletes helyszínként funkciónál egy börtön létrehozásához, amit a filmvásznon már önmagában szimbolikus jelentéssel lehet felruházni egy jó rendezés esetén, ami itt természetesen jelen van. Említettem már, hogy a szegénylegényeket mindössze a falak választják el a szabadságtól, és ez gyakorlatilag is így van. Az egész sánc minden fedettség nélkül az égbolt alá épült, így az alapesetben reményként szolgáló látszólagos szabadság lehetősége pont az ellenkezőjét váltja ki az

62 / FilmMagazin

emberből: teljes reménytelenséget és bezártságot. Azért E/1-ben beszélek, mert magunk is Rózsa Sándor egyik betyárjának érezhetjük magunkat. A film egy szinte szüntelenül mozgásban lévő operatőri munkával dolgozik, aminek köszönhetően az események részeseként éljük meg a történteket, és többször is meggyőződhetünk arról, hogy innen márpedig nincsen kiút.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy erre a bezártság érzetre maradéktalanul szükség volt ahhoz, hogy a film tökéletesen működjön. Ezt a feltételt teljesítette is, ami végül tökéletes alapul szolgált az igazi dráma megteremtéséhez. A karakterek rendkívül szűkszavúak, egy leheletnyivel sem mondanak többet a kelleténél, ám ezekhez a szavakhoz olyan tekintetek, mozdulatok társulnak, amiket nem hogy magyar, de bármilyen drámában kevésszer látunk. Ezek a tekintetek minden erőlködés nélkül vetítik ki és tárják fel előttünk, hogy mi zajlott éppen akkor az országban. Teszi mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem hagyjuk el a sánc és annak pár kilométeres körzetét. Számomra ebben rejlik a film utánozhatatlan zsenialitása. A pszichológiai hadviselés folyamatosan jelen van, a szegénylegények egy része besúgó lesz, a betyár becsületet pedig néhol nagyítóval kell keresni. E részletek megteremtése

ÉRDEKESSÉGEK A film számos elismerésben részesült: megnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját, a II. Magyar Játékfilmszemlén pedig a társadalmi zsűri fődíját, valamint a szakmai zsűri rendezői díját is. 1967-ben az angol filmkritikusok az év legjobb külföldi filmjének választották, Locarnó-ban FIPRESCI-díjjal jutalmazták, Cannes-ból viszont díj nélkül távozott (ami nem kis felháborodást váltott ki az akkori műértő közönségből). Cannes-ba egyébként Jancsó csak úgy juttathatta ki a filmjét, hogy megesküdött az akkori magyar vezetésnek: a történet egyáltalán nem reflektálás 1956-ra.

már önmagában tapsot érdemelne, ám ez csak egy része az egésznek, egy olyan egésznek, aminek az emberi lélekre gyakorolt hatására egyszerűen nem találunk magyarázatot.

"Mi kell még? " – merül fel joggal a kérdés. Már így is egy tökéletes dráma képe kezd kirajzolódni előttünk, ám ne feledkezzünk meg egy fontos tényezőről. Ez a film magyar, és nem azért magyar, mert ez egy tény, hanem mert magyarként szól mind hozzánk, mind a külföldi publikumhoz. A Szegénylegények úgy tiszteleg a múltunk előtt, hogy pozitív érzelmeket, vagy klasszikus értelemben vett karaktereket szinte lehetetlen találni. A film célja – véleményem szerint – eredendően nem is az volt, hogy szobrot állítson az áldozatoknak, sokkal inkább egy ablak a múltba, ami úgy ábrázolja az eseményeket, ahogy azok – vélhetően – történtek, szépítés nélkül.

Ebben az őszinteségben nagy sze-

repe volt a már "tekintetek"-ként említett színészi alakításoknak, ami Görbe János és Latinovits Zoltán által sallangmentesen, a lehető legtermészetesebb módon került kivitelezésre. Emellett a filmben szerepet kap a Jancsó védjegyévé vált meztelenség is, ami újfent bizonyítja, hogy itt még véletlenül sem a magamutogatás a cél, ahogy azt sajnálatos módon szinte látatlanul is sokan állítják, hanem egy olyan drámakeltő eszközként működik, amit tény, tudni kell helyesen és bizonyos határokon belül használni. Én pedig csak annyit mondanék, hogy ezeket a határokat pontosan a Szegénylegények határozza meg.

Jancsó Miklós egy lehengerlő drámát rendezett, amit – egy jó drámához illően – nem egyszerű befogadni, ám ha sikerül, akkor egy felejthetetlen filmélményben lesz részünk. A végső képsorok pedig… egész egyszerűen tökéletesek.

FilmMagazin / 63

KÖV. HÓNAP 300 - A BIRODALOM HAJNALA A görög városok kitartanak. A hatalmas Perzsa Birodalom sem tudja megtörni ellenállásukat. Az athéni városállam egyik hőse, Themisztoklész vezetésével a kis hellén hajóhad az Artemiszionfoknál szembeszáll az óriási perzsa flottával. Természetesen nem tudják megállítani őket, ám a túlerő ellen is kitartanak olyan sokáig, hogy a városok felkészülhessenek - és Szalamisz közelében már legyőzzék a keletről jött ellenséget.

A GRAND BUDAPEST HOTEL Valahol a békés, bogaras Európában, valamikor a békeidőkben, a két világháború között működött egy elegáns hotel: a Grand Budapest.

Vendégei átlagos arisztokraták, vénkisasszonyok és műkincstolvajok; alkalmazottai pedig a legjobbak a szakmájukban. Gustave (Ralph Fiennes), a híres főportás itt barátkozott össze az egyszerű küldönccel, Zero Musztafával, akivel együtt keverednek bele az évszázad festményrablásába. Miközben a felbecsülhetetlen értékű reneszánsz képet keresik, egy családi vagyon elvesztése vagy visszaszerzése is kockán forog: és a nyomozás meghökkentő fordulatai magukkal ragadják a hotel összes lakóját.

64 / FilmMagazin