Filmmagazin2017április pub

KEDVES OLVASÓK! I

smét történt egy kis változás a magazinunk életében: Hompola Júlia távozott a csapatból. Innen is köszönjük neki azt a számtalan cikket és a jobbnál-jobb címlapokat, amiket az elmúlt években az újság számára készített, valamint sok sikert kívánunk neki a továbbiakban!

A címlapkészítés nemes feladatát Jasinka Ádám vette át, akinek az első munkáját már láthatjátok is.

Reméljük ti is ugyanannyira elégedettek vagytok a végeredménnyel, mint mi magunk. Áprilisban kicsit megpihentünk a márciusi filmdömping után, és a má-

jusi durvulás előtt, de igazából ez nem baj, ráadásul a magazin még a lightosabb felhozatal ellenére is kellően imba lett. A hónapot A Galaxis őrzői Vol. 2. háttércikkel dobtuk fel, hiszen nagyon sokat várunk ettől a filmtől, de érdemes átnyálazni a többi remekbeszabott cikkünket is.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Jasinka Ádám Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2017. május 19.

2 / FilmMagazin

EHAVI PREMIEREK

ÁPRILIS 6.

Brazilok

Tejben, vajban, szerelemben

Power Rangers

Rég nem szerelem

Vén rókák

ÁPRILIS 13.

Halálos iramban 8

Örök szerelem

4 / FilmMagazin

Bébi úr

Amerikai pasztorál

Pingvinek vándorlása

Nyuszi suli

ÁPRILIS 20.

Öldöklő szerelem

Desierto - Az ördög országútja

Tűnj el!

Szívvel-lélekkel

1945

ÁPRILIS 27.

Bye-Bye Man - A rettegés neve

Elveszve Párizsban

Lengemesék

A tökéletes gyilkos

6,9 a Richter-skálán

A kör

Szafari

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

TŰNJ EL! Sosem egyszerű dolog találkozni a leendő apóssal és anyóssal, főleg, ha az ember fekete bőrű srácként, fehér lánynak udvarol. A Tűnj el! című filmben még annyira sem. Szatíra, társadalomkritika, thriller? Mindenki döntse el magaE Írta: Veszják

M

inden fiatal pár életében eljön a pillanat, amikor úgy gondolják, már annyira komoly a kapcsolatuk, hogy megmutatják választottjukat a szüleiknek.

Van, akinek hamarabb, van, aki később. Történetünk afroamerikai főhőse, Chris Washington (Daniel Kaluuya) és fehér barátnője, Rose Armitage (Allison Williams) is meglátogatják a lány szüleit vidéki otthonukban, mert kapcsolatuk elérte azt a pontot, amikor illendő színt vallani.

Ez akár egy idilli szerelmes történet is lehetne, de jelen esetben erről szó sincs.

A fekete bőrű fotós Chris Washington elkíséri fehér barátnőjét Rose Armitage-t, hogy bemutatkozzon a családnak, ha már ilyen komolyra fordult a kapcsolatuk. A békésnek tűnő családi látogatás azon-

6 / FilmMagazin

ban nem várt fejleményeket hoz, és olyan szituációba keveredik Chris, hogy lassan kezdi azt hinni, elveszítette a józan eszét. A szülők, Missy (Catherine Keener) és Dean (Bradley Whitford) rendkívül nyájasan fogadják a vizitáló fiút, amit ő annak tulajdonít, hogy nehéz számukra feldogozni, hogy a lányuk egy színes bőrű sráccal állított be. Ám ahogy a hétvége előrehalad, Chris egyre ijesztőbb események tanúja lesz, és a végén olyan felfedezést tesz, amelyre még a legrosszabb álmában sem gondolt volna.

Jordan Peele eddig csak vígjátékokat rendezett és főként komikusként volt híres, de az Emmy-díjas komikus régóta rajong egy másik műfaj iránt is. Peele, aki a MADtv forgatókönyvírójaként és színészeként kezdte pályafutását, régóta

horror rajongó, és szentül vallja, hogy a félelem és a komikum ugyanabból a forrásból táplálkoznak. Ráadásul az a kíváncsiság hajtja felszínre őket, amely létünk abszurditásából fakad. A horror műfajában ezzel a filmmel debütáló Peele szerint a feszültség, és az azt feloldó katarzis a legtöbb, ami a közönségnek adható: „Egyszer nevettetek, aztán meg ijesztgetek. Nagy élvezetet jelentett számomra, hogy mindent, amit a vígjáték műfajában tanultam, a kedvenc műfajomban hasznosíthatom, ami a thriller.”

Peele régóta kutatja az abszurditás mélységeit, és most olyan történettel állt elő, amely rémisztő, egyben csontig hatoló társadalomkritikát tartalmaz. A Tűnj el! provokatív thriller, amelyben mesterien keveredik a humor, a szatíra valamint a horror,

A bemutatókor erősen tiltakoztak az úgynevezett középosztálybeli liberális réteg tagjai, mert a személyük elleni támadásnak értékelték a filmet.

és nem riad vissza attól, hogy lendületesen rárúgja az ajtót Amerika etnikai problémáira. „A saját egyedi hangomon szerettem volna hozzátenni valamit a thriller és a horror műfajához – mondja a rendező. – Az etnikai problémák témája közel áll hozzám, a vígjátékaimban már alaposan körbejártam őket. A film a legnagyobb félelmeimről szól, amikkel már korábban is foglalkoztam.”

A film fő mondanivalója a rasszizmus, néhol komikusan, szatirikusan, máskor félelmetesen kifigurázva a híveit. Peele megalkotta főhősét, Christ, a New York-i fotóst, aki fehér lánnyal jár, és elhatározza, hogy szintet lép: egy hétvégi kiruccanás keretében bemutatkozik barátnője szüleinek. Miután megérkeznek a vidéki házba, Chris lassan sejteni kezdi, hogy valami nem stimmel.

Majd megtudja, hogy a környéken több fekete férfi is nyomtalanul eltűnt, így már biztos lehet abban, hogy gyanakvása nem puszta paranoia. Ami szimpla családlátogatásnak indult, eszelős, hajmeresztő, borzasztó, egyben szórakoztató végkifejletbe torkollik.

A rendező pedig egyáltalán nem rejti véka alá, hogy szeret eljátszani a közönség elvárásaival, hogy a végén a lehető legnagyobb meglepetést okozza. „A sztori kiindulópontja, hogy a fehér lány hazaviszi bemutatni a fekete srácot, és előtte nem gondolja végig, hogy ebből milyen bonyodalmak származhatnak – magyarázza Peele. – Azt feltételezi, hogy a szülei nem fognak kiakadni.

Látszólag ez is a helyzet, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez csak a felszín.”

Peele eredetileg úgy szerette volna befejezni a filmet, hogy Christ letartóztatják, azonban a film forgatásának idején történő lövöldözések, és a feketék elleni gyilkosságok arra késztették, hogy a filmnek happy end legyen a befejezése.

A film egyébként hatalmas siker, főleg, ha azt nézzük, hogy a gyártási költsége mindössze 4,5 millió dollár volt, a bevétel pedig már elérte a 184 millió dollárt.

Stáblista Rendező: Jordan Peele Főszereplők: Daniel Kaluuya, Allison Williams, Bradley Whitford Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. április 20.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

A GALAXIS ŐRZŐI VOL 2.

Hogy a Galaxis őrzőinek lesz második része, az nem lehetett kétséges azután, hogy az ismeretlen hősökre alapozott, mondhatni csak szórakozásból csinált film a maga szolid 170 millió dolláros bekerülési árával hozott a konyhára majdnem 800 milliót. Az sem volt kétséges, hogy ezt a második részt is James Gunn fogja rendezni és részben írni – persze nem csak azért, mert annyira beleszerelmesedett a dologba, hanem mert aláírt szerződés kötelezte a folytatások elkészítésére. Írta: Kovácsné

8 / FilmMagazin

A tervek szerint David Bowie is feltűnt volna a filmben, ám a zenész váratlan halála keresztbe húzta a számításokat.

G

igantikus mennyiségű szuperhősös film kering a légtérben, és ember legyen a talpán aki – nem akarván kivívni túlművelt családja haragját – álmából felkeltve is meg tudja mondani, melyik csöcsös és / vagy gumibugyis tünemény marveles és melyik DC-sT Szóval így a szuperhősfilmek dömpingjében annak a találgatása lett az új nemzeti sport, hogy az egyes történetszálak hogyan fonódnak össze, melyik szuperhős melyik másik szuperhős filmjében jelenik majd meg, stb. Az átjárás esélyét növeli, hogy a fiúk-lányok állandóan bandákba tömörülnek, aztán összevesznek, és másik bandákba tömörülnek ésT áh, kompli-

kált. A Marvel univerzumban ráadásul mindenkit összefűz a Tesseract, az Infinity Stones és a hasonlók problémaköre (amik kb. úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a Jóisten meg a Szentháromság, csak a számok mások, deT jó, hagyjuk, reménytelen kívülállóként én egyszer próbáltam meg lenyomozni, ki kinek a kicsodája a kövek és kristályok vonalán, de teljesen belezavarodtam és feladtam). 2015-ben végig azon ment a tűnődés, hogy a Galaxis őrzői felbukkannak-e a Bosszúállók féle polgárháborúban, és akkor majd a redvás kis mosómedve jól bemászik a Vasember nadrágjábaT (ez utóbbin, mondjuk, azt hiszem csak én tűnődtem). A pletykát a két

filmfolyam összefonódásáról immár hivatalosan is megerősítették. A Groot hangját adó Vin Diesel például folyamatosan szotyogtatta a vonatkozó információkat a Facebook oldalán, és először ugyan nem volt világos, hogy a Galaxisban bukkannak-e fel a Bosszúállók, vagy fordítva, de aztán Robert Downey Jr. Facebook oldalán bejelentették, hogy a Galaxis őrzői kukkantanak majd be a Bosszúállók 3-ba (komolyan, ez az egész kezd komplikáltabb lenni, mint az oda-vissza számozott Star Wars filmfolyam).

A Galaxis 2 konkrét történetéről az alábbiakat lehet tudni (egyébként meglepően sokat). Az előzetesekben látható volt egy nagyon szép,

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

SLY ÉS RUSSEL TÖBB MARVEL-FILMBEN IS FELBUKKANHAT Azt már korábban tudtuk hogy Sylvester Stallone tiszteletét fogja tenni A galaxis őrzői második etapjában, sőt azt is, hogy Kurt Russell Egóként, azaz Peter apjaként fontos szerepet fog betölteni a filmben. Azzal azonban nem voltunk tisztában, hogy mik a jövőbeni tervek velük kapcsolatban. Persze még mindig a sötétben tapogatózunk, de annyit már tudunk, hogy James Gunn nem csupán cameo-szerepeket szánt a két színésznek, hanem potenciálisan több filmre elegendő, vissza- és viszszatérő figurákat köszönthetünk majd a személyükben. „Jelentős részét képezik mostantól az MCU-nak” - mondta Gunn. A rendező még azt is elárulta, hogy Stallone karakterének valamilyen köze van a Michael Rosenbaum által életre keltett figurához, egyes spekulációk pedig azt sugallják, hogy a Nova Corps emberei lesznek mindketten.

aranyszínűre festett néni, Ayesha (Elizabeth Debicki, A nagy Gatsbyből lehet esetleg ismerős), aki nyilvánvalóan komoly lenézéssel viseltetik a nem aranyszínűre festett élőlények iránt. Ő a Sovereign bolygón élő, genetikailag tökéletesre tervezett nép vezetője. Mikor a Sovereign-t megtámadják, a haza védelmére felbérli Űrlordot (Chris Pratt) és a Galaxis többi őrzőjét, cserébe pedig felajánlja nekik az előző rész negatív női szereplőjét, Nebulát (Karen Gillan). Nebulát vissza kéne szállítani a Zandarra, vagyis arra a bolygóra, amit a múltkor a gonosz erők megpróbáltak megsemmisíteni. Természetesen a „börtönvonat Zandarra” projekt nem úgy jön össze, ahogy tervezték, és a helyzeten az se sokat javít, hogy a ragadós mancsú mosómedve (Bradley Cooper) ellopja a Sovereign egyik tetszetősen csillogó energiaforrását. Ez az a pont, ahol Ayesha rájuk uszítja az

10 / FilmMagazin

előző részben már megismert Ravagers bandát, élén Yonduval, a szimpatikus kékfejű nyílidomárral (Michael Rooker, aki kb. a legszórakoztatóbb alakítást nyújtotta az eddigiekben). Yondu ugyebár ambivalens érzelmeket táplál Űrlord iránt, aki kvázi a nevelt fia. (És az egész tetves, több millió mérföld átmérőjű galaxisban nem volt másik uszítható banda. Néha ezek az űrfilmek olyan reménytelenül provinciálisakT) Mivel Yondu igazból nem szívesen lőné halomra a Galaxis vidám őrzőit, lázadást szít ellene egyik embere, Taserface (Chris Sullivan). A dolgok bonyolódása közepette hőseink egy adott ponton látogatást tesznek a Földön is, ahol ennek kapcsán valamelyik nagyobb város elég csúnyán le lesz amortizálva (ezt az érdekes infómorzsát kivételesen nem valamelyik színész Facebook bejegyzéséből tudjuk, hanem a Jimmy Kimmel Live! című vicces showműsor-

ból, amely egyik emberét benyomta a filmbe egy cameo erejéig).

Egy belső forrás (nem a „család névtelenséget kérő közeli barátja”, hanem a producer Kevin Feige) azt nyilatkozta, hogy az ellenlábasok most kevésbé grandiőz terveken törik a fejüket, mint az előző részben Ronan. A rendező is arról beszélt, hogy a második részt inkább a karakterek közti személyes kapcsolatokra szeretné kihegyezni. Ehhez képest meg az előzetesben hőseink lelkesen tárgyalják, hogy már megint meg kell menteni a galaxist (elég, ha csak egy percre félrenéz az ember, és valaki már megint meg akarja semmisíteni, ez valami mánia lehetT), és az új részben állítólag ötször annyi akció van, és ezek ötször akkorák, és a robbanások is ötször nagyobbat robbannak, és ötször annyi különböző bolygóval ismerkedhetünk meg, ésT ésT ésT szóval valószínűleg jól fogunk

Az utómunkálatok során Vin Diesel 15 nyelven szinkronizálta az I’m Groot,! vagyis Én vagyok Groot! mondatot.

szórakozni, na.

Ha már a karakterek közti személyes kapcsolatoknál tartunk, az egyik nagy kérdés az előző részben az volt, hogy ki lehet Peter Quill (alias Űrlord) apukája. CSAK NEM valami szupergonosz, karakteresen mély hangú szereplő? A maga nemében bizarrabb dologra lehet számítani, mint egy lézerpuskás mosómedve, pedig az is elég sokaknál kicsapta a biztosítékot – Peter apja ugyanis Ego, a beszélő bolygó. (Azért hadd biggyesszek ide egy memót: nagyobb filmstúdiók ritkán szoktak így egyenesben, hónapokkal a film bemutatója előtt előrukkolni egy ilyen kaliberű poénnal. Van egy olyan érzésem, hogy az igazi meglepetés az lesz, mikor kiderül, hogy mégsem a beharangozott, Kurt Russel alakította figura a pángalaktikus spermadonor, de majd meglátjuk.)

Ide kapcsolódik egyébként a film legnagyobb rejtélye is, vagyis hogy

kit fog játszani Sylvester Stallone.

Ezzel kapcsolatban tényleg csak találgatások láttak eddig napvilágot (tippek: 1. a Zandar bolygó rendfenntartói erőinek tagja / kapitánya, 2. A Ravagers egyik tagja, 3. Az ősi galaktikus faj, az Elders képviselője), de mindenki lelkesen tapsikol, hogy Tango és Cash újra találkozik.

A hivatalos változat szerint egyébként Stallonénak és Russelnek nincs közös jelenete, de a folytatásban majd lesz, a kedves nézők már fenhetik is a pénztárcájukat. Gyermekkorom két ikonikus hőse egyébként nagyon örült, hogy a film forgatása során annyi év után újra találkozhattak. Űrlord mellett a másik kulcsfigura természetesen Baby Groot, a rosszcsont facsemete. A „cuki rosszgyerekkel mindent el lehet adni” (tév) eszme annyira spielberges, hogy utánanéztem, nem szerepelt-e az idős szentimenta az alkotók közt.

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR (Nem.) Az öntudatos gyermek hangsúlyozott jelenléte a folytatásokban az esetek túlnyomó részében semmi jót nem jelent (Múmia 2, Zorro 2T), bízom benne, hogy Baby Groot-ot, akármilyen kis édes-bájos-cuki, nem tolták túl az elviselhetőség határán (az előzetesek szerint de, igen). Állítólag már az első fim forgatása során felmerült, hogy mekkora poén lenne megcserélni a szerepeket – egy adott ponton már ne a hatalmas Groot védelmezze a kis bolyhos mosómedvét, hanem fordítva. Ezzel szemben Gunn valami olyasmit posztolt, hogy hát, izé, Grootot felnőtt formában nem lehetett beletenni a folytatásba, mert nem működött, de amikor úgy döntött, hogy a történet nem sokkal az első rész után fog játszódni, amikor Grootnak ugye még nem volt ideje felnőni, akkor mintegy varázsütésre összeállt az

egész sztori. Nem, dehogyis, ugyan már, neki eszébe se jutott, milyen mennyiségű erősen túlárazott, kínai csecsemőmunkások által fillérekért előállított plüss Baby Grootot lehet majd eladniT A zabálnivaló kis fa részint CGI, részint mozgatható, alumíniumvázas, rendkívüli részletességgel kidolgozott báb formájában szerepel a filmben. Új figura Mantis (Pom Klementieff), a zöld ruhás nőstény izé, aki nem nagyon ismeri ki magát az emberek közt. Nem véletlen, hogy legközelebbi barátja a mizantróp tiritarka pankrátor, Drax (Dave Bautista) lesz. Mantis nem nagyon hasonlít az eredeti képregényfigurához. Egyrészt nem ember, tehát nem azért hívják Mantisnak, azaz imádkozó sáskának, mert ezt a harcművészeti stílust gyakorolja, hanem azért, mert csápok vannak a

fején (meg, gondolom, megeszi azt, aki lefekszik vele, bár erre nem utaltak forrásaim), másrészt még szuperképessége is van, képes mások érzelmeit érzékelni és befolyásolni. És ha már David Bautista: igazán nehéz eldönteni, hogy szegénynek jobb vagy rosszabb volt a második forgatás, mint az előző. 2014-ben még naponta négy órát vett igénybe, míg a teljes felsőtestét kisminkelték (és állítólag ez is egy jelentősen javított átlag volt ahhoz képest, amikor még a forgatás előtt az első felvételeket csinálták a film promóciójához, és a sminkelés átlag negyed napon át tartott). A második résznél a smink felvitele röpke másfél óra alatt megvolt – ellenben a felvitt anyag csak úgy jött le, ha Bautista beült a szaunába, ahol aztán hárman nekiestek ménkű nagy kefékkel. (Karen Gillan Nebula-maszk-

MEGINT LESZ VÁLOGATÁS A Galaxis Őrzői nem csupán látványban és humorban volt telitalálat, hanem a film zenei betétjeiért is odavoltak a nézők.

Az első rész végén Űrlord felfedezi, hogy édesanyja egy válogatáskazettát hagyott neki búcsú ajándékként, a rajongók pedig már tűkön ülve várták, hogy kiderüljön milyen slágerek szerepelnek a szalagon. A válaszra nem kell a film premierjéig várnunk ugyanis James Gunn rendező nemrégiben felfedte azt a lejátszási listát, ami A Galaxis Őrzői 2 alatt fog szólni. A válogatáson olyan számok szerepelnek, mint a The Chain a Fleetwood Mac-től, a Fox On The Run a Sweet-től, vagy a Surrender a Cheap Trick-től.

12 / FilmMagazin

A napokban derült ki, hogy James Gunn lesz a direktora A Galaxis őrzői harmadik részének is.

jának felvitele ehhez képest két és fél órát vett igénybe naponta, szaunás kefélésről viszont nem szól a fáma).

A forgatás helyszíne a Pinewood Atlanta Studios volt, ugyanitt forgatták a Pókember: Hazatérést is. (A felkészülés egyik fontos fázisa volt azoknak a posztereknek a kiragasztás, melyeken udvariasan kérik a személyzetet, hogy ne etessék a rendező kutyáját, mert már így is elég kövér.) Mivel a Pókember-film miatt a stúdió kifogyott a helyből, a hatalmas alapterületű Georgia Convention Center termeit is felhasználták.

Az ember azt hinné, hogy egy ilyen kaliberű filmben a legnagyobb problémát mondjuk egy szupernova élethű megformálása jelenti, pedig nem: az alkotók azon izzadtak heteket, hogy egy ugyanolyan működő-

képes, fülhallgatós, kazettás magnót szerezzenek, amilyen az első részben volt, az eredeti ugyanis tönkrement. Ez annyira nehéz feladatnak bizonyult, hogy még a Sony sem tudott segíteni benne (még a múzeumukban sem volt ilyen darab), ezért a műszakiaknak végül csinálniuk kellett egyet.

Családom vadul ikszeli a bemutatóig hátralévő napokat a kalendáriumban, és rajtuk kívül vannak még így ezzel egy páran. Nekem az első rész kissé túlhájpoltnak tűnt: egyáltalán nem volt rossz, de messze nem volt akkora élmény, mint amilyen mesterséges ízesítőket tartalmazó kritikákat lehetett róla olvasni mindenfelé. Illúzióim ugyan nincsenek, de kíváncsi vagyok a folytatásra, Baby Groottal, fokozott tempóval, minden egyébbel együtt. Csak John C. Reilly fog nagyon hiányozniT

Stáblista Rendező: James Gunn Főszereplők: Chris Pratt, Zoe Saldana, Bradley Cooper Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. május 4.

FilmMagazin / 13

KRITIKA

KELLEMES MEGLEPETÉS „A Vén rókák humora, talán senkit sem lepek meg ezzel, alapjaiban a három idős férfi korából adódik, egy bankrablás során nem túl előnyös tulajdonságaikra épül, ez viszont közel sem elég ahhoz, hogy itt vígjátékklasszikus születhessen, azonban ennél talán fontosabb, hogy a film erőlködés nélkül biztosítja a végig jó hangulatú szórakozást.” >> 26.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „Az akciójelenetek az előzőektől megszokott stílben zajlanak: csak semmi finomkodás, megy a zúzás ezerrel a realisztikusság bárminemű igénye nélkül. Statham és Rock csörtéje a börtönlázadáson például csodálatosan röhejes és piszok szórakoztató erődemonstráció, a tengeralattjárós finis pedig olyan, amilyen, mint amikor egy kisgyerek eljátszik az akciófiguráival.” >> 22.

KESERŰ CSALÓDÁS „Az új Power Rangers film húszmillió sebből vérzik, de a nyaki artériájába két dolog üt lyukat.

Egyrészt képtelen lelépni a tévéképernyőről – pedig a mozivászon iszonyú nagy lett az évek során. Értem én a koncepciót, hogy tisztelgünk az eredetinek, de akkor is hiányzik egy másfél órát magabiztosan betöltő történet, amiben nincsenek mellékzöngék.” >> 16.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 15

KRITIKA

POWER RANGERS Nekem aztán senki ne szidja a Power Rangers-et, én annyi mindent köszönhetek nekiE Írta: Kovácsné

E

lőször is sikerült megint csonttá szívatni a kisebbik lányomat, márpedig a gyerek szívatása minden felvilágosult anya számára életcél. Mert ugye hogyan is sikerült a vonakodó gyermeket (aki 11 éves létére családunk nőtagjainak összes hiányzó X kromoszómájával rendelkezik, ezért kimondottan rühelli az akciófilmeket, hacsak nem mutogatnak bennük kockás hasú jócsávókat) becsábítni a moziba? Hát persze, hogy a dínórobottal. És akárcsak a Transformers n+1 esetében, az a rohadék dínórobot mikor tűnt fel a filmben? Hát persze, hogy az utolsó 20 percben. Másodszor: ki ne vágyna rá, hogy a gyerekei (mintegy bosszú gyanántT) megkeressék az interneten a Power Rangers sorozat ÖSSZES valaha létezett intróját egyetlen monstre videóba gyűjtve, aztán lejátsszák?

Relaxáció a legmagasabb fokon!

Kár. A Power Rangers sorozat akkora egy elvadult hülyeség volt, olyan elképesztően gagyi vizuális megoldásokkal, hogy zsenge fiatalkorom-

16 / FilmMagazin

ban magam is lelkesen néztem (mondjuk akkoriban csak a harminc méteres vascsőre hegesztett, fregoli-madzagokkal irányba állított lavórral lehetett azokat a csatornákat fogni, ahol ilyesmit adtak), és az igazat megvallva nagyon kíváncsi voltam, mit lehet ebből kihozni mostanság.

No, de haladjunk sorjában. Azok kedvéért, akik ezt esetleg nem tudták: a Power Rangers igazi kultsorozat a tőlünk nyugatabbra fekvő partokon (nem véletlenül hangzik el a Deadpoolban az a sokak számára értelmezhetetlen poén, hogy „öt minioroszlán-robot összeáll egy nagy szuperrobottá”, hiszen ez a Power Rangers esszenciája, nyilván nem oroszlánnal, de ez most mellékes).

A sorozat kisebb és nagyobb változtatásokkal ugyan, de 1993 óta megy a tévében (magyarán a gyerekeim 24 évadnyi Power Rangers intrót játszottak le nekemT senki ne csodálkozzon, ha ez a cikk kissé zavaros lesz). A Power Rangers eredetije a Super Sentai című japán siker-

sorozat, amit úgy vettek át amerikai forgalmazásra, hogy az akciójeleneteket egy az egyben meghagyták, a beszélgetős részeket pedig vagy újraforgatták amerikai fiatalokkal, vagy angolra szinkronizálták az épp háttal álló japánokat. (A Super Sentaiban természetesen nem hozták el a pillanatnyi világbékét azzal, hogy minden egyes hős más nagyrasszt képvisel). A végeredmény minőségét el lehet képzelni, engem mindig is Benji kutya kalandjaira emlékeztetett. (Ok, ok, magyarázom: Benji kutya az én gyerekkoromban akkora hős volt, mint manapság mondjuk Batman, még magyarul is meg lehetett nézni, szombat reggelente adták. Egy tündéri kis gyapjas-pamatos keverék kutyát kell elképzelni, aki minden részben megvív a gonosz alienekkel). A nyugatias tematizálás ellenére viszont a Power Rangersben mindig maradt valami kellemes, orientális íz, nem véletlen, hogy bár ez ma már röhejesnek hathat, annak idején sokat bírálták „erőszakossága” miatt, ami

A film első bemutatóját egy nap alatt közel 150 millió néző látta a legnagyobb videómegosztó oldalon.

majd romba dönti a gyermekecskék lelkivilágocskáját. (Ami engem romba döntött, az az eredeti cím, mely így hangzik: „Mighty Morphin Power Rangers”. Ezután már valahogy odakívánkozik „A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekébenT” kezdetű bölcs figyelmeztetés.) Alaptörténete 24 éve ugyanaz: Zordon bácsiT izéT Zordon, a nagy varázsló toboroz egy csapat tinit, akik adott jelre képesek színes páncélos harcosokká alakulni (itt nagyon élénk színeket tessenek

elképzelni), ők a Power Rangers.

Nekik vannak úgynevezett zordjaik, ezek felelnek meg a mondabéli minioroszlánoknak, melyek extrém vészhelyzetben összeállnak ugyebár egy nagy szuperrobottá. Az ellenség az eredeti sorozatban, amire a mostani film is épül, nem más, mint Repulsa, egy dögös, bár alapvetően bugyuta némber, aki folyvást el akarja pusztítani az aktuális elpusztítanivalót (leginkább mindent a világon), miközben hörög, sziszeg, illetve esetenként gonoszul kacag.

BRYAN CRANSTON „HAZATÉRT” Legalábbis ami a Power Rangerst illeti, a Breaking Bad sztárjának ugyanis nem ez az első munkája a Power Rangers univerzumában. Talán kevesen tudják, de a színész (legalábbis a hangja) már az 1993-as élőszereplős sorozatban is feltűnt, ugyanis ő szinkronizálta a Twin Mann nevezetű karaktert.

>> A POWER RANGERSSZEL SIKERÜLT EGY ÚJABB OLYAN FILMET LÉTREHOZNI, AMIT SENKINEK NEM TUDOK JÓ SZÍVVEL AJÁNLANI. <<

FilmMagazin / 17

KRITIKA Ha valaki azt hinné, hogy 24 év alatt senkinek nem jutott eszébe mozifilmet csinálni eme pompás marhaságból, az téved: nem is egy, hanem mindjárt két filmet is csináltak a sorozatból, a Mighty Morphins Power Rangers-t és a Turbót, mindkettőt melegen ajánlom pár üveg hideg sörhöz.

Most végre rátérhetünk cikkünk tárgyára, a 2017-es Power Rangers műalkotásra. A dologból valószínűleg akármi is lehetett volna, ha nem a legszerencsétlenebb párosítást választják: az eredeti, ’93-as sorozat létrehozója, a bizonyos megszokásaiba vélhetőleg már teljesen belerögzült Haim Saban (szerény 3 milliárd dolláros vagyon és egy nehéz munkával felépített multimédiabirodalom tulajdonosa, nem mellesleg szinte az összes kultikus ’80-as, ’90-es évekbeli rajzfilmsorozat zeneszerzőjeT) lett a producer, a gya-

korlatilag zéró tapasztalattal rendelkező Dean Israelite pedig a rendező. Szinte látom magam előtt, ahogy a vaskezű Israelite beszólogat Sabannak, hogy hát ide figyelj bátyám, ez így 2017-ben nem nagyon fog működniT Az alaptörténet, mint említettem, egyenesen az eredeti sorozatig nyúl vissza. Zordon bácsT szóval Zordon (Bryan Cranston, mint hang, illetve a motion capture alapja) utolsó nagy csatája Repulsával (Az Éhezők Viadalához hasonlóan most is kimaszkírozott Elizabeth Banks) kipusztítja a dinoszauruszokat, és 65 millió évre eltemeti a Power Rangers gondolatot. Egy csapat problémás tinédzser aztán megtalálja a Power Rangers kristályokat, a hologram formájában fennmaradt Zordont és annak robotját, és természetesen Repulsa is előkerül. Innentől már csak meg kell harcolniuk.

Az új Power Rangers film húszmillió sebből vérzik, de a nyaki artériájába két dolog üt lyukat. Egyrészt képtelen lelépni a tévéképernyőről – pedig a mozivászon iszonyú nagy lett az évek során. Értem én a koncepciót, hogy tisztelgünk az eredetinek, de akkor is hiányzik egy másfél órát magabiztosan betöltő történet, az olyan karakterekről nem is beszélve, akiknek a jellemvonásai fejenként, illetve összesen NEM férnek el egy kisebb bélyeg hátulján.

Ugyanakkor az egészbe a legkevésbé sem hiányzik az egysoros poénokat szotyogtató Mikrobi-fejű robot.

(Copyright by ’90-es évek, nem létezhetett sci-fi sorozat ehhez hasonló figura nélkül. Uraim, ma már a K2SO típusú vicces robot a minimum, á lá Zsivány Egyes.) Ezen a rogyadozó vázon aztán fájdalmasan feszül az update-elt világbéke: 2017ben nyilván már nem elég a nagy-

MÉG 6 POWER RANGERS FILM JÖHET A Variety szerint a Lionsgate egyik konferenciáján a stúdió feje, Jon Feltenheimer megemlítette, hogy még akár hét Power Rangers film érkezhet, azaz a 2017-es után még 6 folytatás várható. „Nagyon, nagyon izgatottak vagyunk a Power Rangers film miatt. Szívesen látnánk 5, 6, vagy 7 filmet belőle.” Persze ezt a kijelentést még nem lehet hivatalosnak venni, és valószínűleg ezt még sokszor meghányjákvetik majd a film fogadtatásának kiértékelése után is.

18 / FilmMagazin

A mozis bemutatót egy videojáték-megjelenés is kíséri, nemsokára kapható a Power Rangers Legacy Wars.

KRITIKA

>>

HA

VALAKI VISSZA AKARJA IDÉZNI A MADÁRCSICSERGŐS GYEREKKORÁT, AZ KERESSE ELŐ A SOROZATOT, AKI MEG SZUPERHŐSÖS-AKCIÓST AKAR, AZ VÁLOGASSON A MARVEL IMMÁR SZINTE ÁTLÁTHATATLANUL NAGY KÍNÁLATÁBÓL. << rasszokat egy csapatba tömöríteni, enyhe szellemi fogyatékos, illetve leszbikus karakter nélkül nem is tudnánk élni. (És nem, nem arról van szó, hogy a filmekben ne lenne helye bárkinek, csak akkor adjuk meg az épp aktuális bárkinek a minimális tiszteletet, és ne azért tegyük bele az alkotásba, hogy lefussuk a kötelező PC köröket.)

A másik gond, hogy a Power Rangers reménytelenül beleragad az indokolatlanul népszerű tiniakciófilmek posványába. Ez például megint egy olyan dolog, amit nem értek – miért kéne a tiniknek külön filmeket csinálni? Megint csak a minimális tisztelet hiányát vélem felfedezni: bárki azt gondolja, hogy egy tini nem ért meg egy normális, sokrétű, gondolkodó karakterekkel dolgozó, őszinte szavakkal és érzésekkel operáló filmet? Sorolnám a problémás tinédzsereket: Billy (RJ Cyler) autista. Zack-nek (Ludi Lin) súlyos beteg az anyja. Triny (Becky G) még nem döntötte el a szexuális orientációját. Mindezek olyan problémák, amikkel valamilyen szinten akár azonosulni is lehet (mondjuk, ha valaki értelmesen elmagyarázná,

20 / FilmMagazin

miről van szó pontosanT), de a női és a férfi főszereplő olyan szinten visszataszító, hogy azzal a film egész során nem tudtam megbékélni. Jason (Dacre Montgomery) azért szabályszegő, és azért szól be mindenkinek, mert csak. Ehhez még csak olyan egymondatos kamuhátteret sem generáltak, mint Triny esetében, ahol a Szárnyakat Nyesegető Begyepesedett Középosztálybeli Család áll mindennek hátterében. Jason egyszeri bunkó, amit azzal akarnak árnyalni, hogy „igen, de segít a gyengéknek”, ami így, ebben a formában egyszerűen nem áll össze, a figura túl skizó. Kimberly (Naomi Scott) pedig egy ostoba ribanc, aki szándékosan, viccből kiposztolt egy szexuálisan explicit képet egy másik ostoba ribancról, ezért az ostoba ribancok összetartó csapata kiközösítette. Egyébként még ebből az elképesztően sablonos alapfelállásból is ki lehetne hozni egy jó filmet (nem egy Berlinálé különdíjas csúcsművet, de minimum egy szórakoztató zsánerfilmet), tüzes akcióval, humorral. A karakterek viszont nem fejlődnek, hanem vinnyogva kúsznak körbe-körbe, a

főgonosz Repulsa annyira kretén, hogy az ember a haját tépi, az akció pedig az utolsó fél órába van sűrítve, ezen belül ugye a plakáton pucsító gyerekmágnes dínórobot 20 percet kap, és abban sem látszik túl jól. Kicsiknek vontatott és helyenként ijesztő, nagyobbaknak dögunalom, felnőttek szimplán bealszanak.

A Power Rangers-szel sikerült egy újabb olyan filmet létrehozni, amit senkinek nem tudok jó szívvel ajánlani. Ha valaki vissza akarja idézni a madárcsicsergős gyerekkorát, az keresse elő a sorozatot, aki meg szuperhősös-akcióst akar, az válogasson a Marvel immár szinte átláthatatlanul nagy kínálatából.

30% Stáblista Rendező: Dean Israelite Főszereplők: Elizabeth Banks, Becky G., Ludi Lin, R.J. Cyler Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. április 6.

A marketing részeként az alkotók elkészítették az Angel Grove High School Newspaper weboldalát, érdemes ellátogatni rá.

TÖRÖK TAMÁS VÉLEMÉNYE Egy film, ami végig röhög önmagán, avagy láttam az év egyik legkellemesebb meglepetését.

Dean Israelite filmje mindent megtesz annak érdekében, hogy újraélhessük gyerekkorunk egy szeletét, ez pedig olyannyira működik, hogy a Power Rangers az egyik legönfeledtebb szórakozást nyújtja műfajtársai között, amennyiben képesek vagyunk elfogadni, hogy mi is az, amit nézünk. Voltak, vannak és lesznek

is olyan alapanyagok, amikből korunk legnagyobb filmes koponyái sem lesznek képesek többet kihozni anélkül, hogy ne nevezzék át a projektet valami teljesen mássá. A 2017-es Power Rangers egy dekával sem több, mint egy komolytalan, jó adag öniróniával megszórt sci-fi kaland, melynek könnyed humora

követendő példaként kellene, hogy szolgáljon számos görcsösen sokoldalúnak és mélynek tűnni akaró műfajtársának. A franchise talán nem fog új rajongókat szerezni magának, ám akiknek ez a film szól, azok garantáltan elégedettek lesznek a végeredménnyel. Ha kell, tűzbe is megyek a szavamért. (70%)

FilmMagazin / 21

KRITIKA

HALÁLOS IRAMBAN 8 Család, bro-ság, izmozás, kemény tekintetek.

Tűzön, vízen, jég hátán is. Mint amikor a kisgyerek játszik az akciófiguráival és matchboxszaival. Írta: Sanya08

H

add találgassak: még két film és a Charlize Theron által megformált ügyeletes ellenlábas, Cipher is ott fogja hörpinteni a Coronát a lemenő nap sugaránál, miközben Dom a család és a broság fontosságáról és szentségéről szónokol.

A legkevésbé sem érne meglepetésként – már csak azért sem, mert a sorozat eleve egy zsaru pálfordulásával indult és az ötödik epizód óta folyamatosan állnak át az emberek az egyik oldalról a másikra. Általában pedig az a "másik" oldal a Toretto-família feje, a DonT izé, Dom oldala. Lehetsz az egyik filmben még esküdt ellenség, a következőben már öribari leszel, akivel az összeütközés legfeljebb abban merül ki, hogy szúrós tekinteteteket váltasz ellenfeleddel, majd elszórtok egy-egy röhejesen macsó szöveget, hogy aztán ökölpacsizzatok egy jóízűt. Mert bro-nak lenni a legnagyobb királyság, a család pedigT hát, a család az család. Nem kell hozzáfűzni semmit, Dom szerint mindennél fontosabb, amivel vitába szállni nem is akarunk, de nem is mernénk, mert ez a fickó bármire képes azokért, akiket szeret. Ezzel se nagyon tudnánk vitába szállni.

Nem is mernénk, mi mindannyian pondrók vagyunk Dominic Torettóhoz képest, de ha szerencsénk van, még megváltást nyerhetünk általa.

Saját szememmel láttam egyszer,

22 / FilmMagazin

ahogy visszautasította Kubában egy ipse járgányát, amit elnyert tőle tisztességes versennyel. Elég a tiszteleted – mondta. Micsoda ember! De félre a süket dumával, lássuk a naftát, ecsém!

Toretto és kedves neje, Letty kubai nászútjával indítunk, mely amilyen boldogan és derűsen indul, olyan zordul végződik. Dom egy ismeretlen nővel fut össze egy nap az utcán, aki először úgy tesz, mint

aki épp autóját próbálja megszerelni, majd egy jó két perc múlva már kiviláglanak a szándékok és kiderül: nem véletlen ám, hogy ők ott összefutottak, ez ám tőrbecsalás volt magas fokon, Dom-nak pedig segítenie kell egy-két ügyletben. Emberünk persze nem az a fajta, aki csak úgy hagyja, hogy mások füttyentésére táncikáljon, de felkészülve a nemleges válaszra, a titokzatos hölgynek aduász is van a tarsolyában. Hogy

MIÉRT NEM UNALMAS MÉG MINDIG A HALÁLOS IRAMBAN? Kevesen hittük volna 10 évvel ezelőtt, hogy egy autópornó sorozat lesz mára a világ egyik legsikeresebb és legbiztosabb franchise-a, de Vin Dieselék (aki már a nevében is egy autómárka) részről részre ügyesen ugorják meg azt a bizonyos cápát. Egyértelműen hosszú út vezetett idáig és meg kell vallanom, hogy körülbelül a 6. részig egy felszínes, pozőr szériának tartottam, de tipikus későn érőként annál jöttem rá, hogy ez a széria tényleg az, viszont addigra ezt már pofátlan könnyedséggel merte felvállalni.

Ettől persze még nem lesznek a "komolykodó" részek jobbak, de a papírvékony karakterek iránti szimpátia megteremtésére maximálisan alkalmasak.

FilmMagazin / 23

KRITIKA mi, azt fedje jótékony homály. Lehet, hogy egy kép egy csillámpóniról, vagy egy gyerekkori fénykép, amin hősünk dús hajkoronával feszít az iskolai bálon? Habár a film később felfedi a mögöttes titkot és azt, hogy mégis mivel tudta rákényszeríteni a gátlástalan és filozofikus természetű kiberterrorista Cipher (értitek? beszédes név) Dom-ot arra, hogy szófogadó terminátor módjára teljesítse "feljebbvalójának" minden parancsát, akár annyiban is hagyhatták volna. A válasz ugyan összhangban van a szériát ragacsként összetartó témával, de hiába, ha egyébként teljesen súlytalan és alulexponált fordulat – amely nem jó semmi másra csak arra, hogy felszínesen eljátszadozzanak az alkotók azzal a gondolattal, hogy „Mi lenne ha a család legfőbb összetartó eleme a családtagok ellen fordulna?" Kecsegtessen ez az alapvetés a sorozat rajongói számára bármilyen izgisen, ennek a megoldását vagy drámailag jobban ki kellett volna domborítani és nem ilyen röhejesen előadni, vagy pedig fel kellett volna használnia F. Gary Gray rendezőnek azt, amit mondogattam az első trailer megtekintésekor: Cipher chipet ültet Dom fejébe és úgy irányítja, vagy Domnak van egy gonosz ikertesója. Esetleg gonosz klónja. Nyert ügy lett volna. Így Diesel-nek ebben a filmben lehetetlenség elhinni azt, hogy átállt a sötét oldalra, pedig mintha tényleg el akarták volna velünk hitetni – arról nem is beszélve, hogy a drámaibb jeleneteket megle-

>> OLYAN

JÓL ELVAN MAGÁBAN EZ A FILM, HOGY NAGYON HARAGUDNI SEM LEHET RÁ. <<

34 /

A Halálos iramban széria következő részét 2019-re tervezte be a stúdió és a tervek szerint visszatér benne Vin Diesel és Dwayne Johnson is.

hetősen gyengén kezeli, egészen kellemetlen volt nézni őt, ahogy a színészetnek ezt az ágát űzi.

Dom hirtelen átállását persze nem hagyja szó nélkül a csapat sem, hitetlenkednek és csak tátják a szájukat, miközben a fél város romba dől, válogatott úton-módon. Hol megveszekedett zombi-autók potyognak az égből, hol a jég hátán kell megküzdeniük hőseinknek egy elszabadult torpedóval, a Kurt Russell által megformált – a hetedik etapban is feltűnt – Mr. Senki pedig jót röhög a markában és vicces háttérelemként funkcionálva szedi fel a feltehetően busás összeget. Egyébként nem csak ő, mindenki láthatóan jól érezte magát a szerepében, ez tökéletesen átjön, már az előző filmek is sikerrel abszolválták ezt.

Szimpatikusak, viccesek, mindenkinek van egy-egy olyan pillanata, ami gondoskodik arról, hogy ne érezzük eltékozoltnak az illetőt. Egyedül szegény Charlize Theron lóg ki a sorból, aki egyszerűen túl jó ehhez a filmhez, és akinek a karaktere egyébként ezzel együtt sajnálatos módon fájóan semmilyen és megnem-írt, motivációja légből kapottnak tűnik, pedig lehetett volna mit kezdeni a kiberterrorizmus témájával, Theron pedig alapvetően szuper színésznő. Itt azonban sok tenniva-

lója nem akad, mint filozofálni egykét sort és cinkosan mosolyogni.

Az akciójelenetek az előzőektől megszokott (vagy még olyanabb) stílben zajlanak: csak semmi finomkodás, megy a zúzás ezerrel a realisztikusságnak bárminemű igénye nélkül. Statham és Rock csörtéje a börtönlázadáson például csodálatosan röhejes és piszok szórakoztató erődemonstráció, a tengeralattjárós finis pedig olyan amilyen, mint amikor egy kisgyerek eljátszik magában az akciófiguráival és matchboxaival, a nagypapa padlásáról pedig előkerül egy tengeralattjáró-modell. A probléma ott van, hogy bár nincsenek túl nagy célkitűzései ennek a szériának, a tétek súlyát csak úgy öldösi ki magából. Amilyen alulhasznált volt például Statham a hetedik részben, olyannyira volt hatékony ellenlábas és könyörtelen ellenfél.

Az alkotók azonban szükségét érezték valamiért annak, hogy a karakter súlyát, vele együtt a bosszúét és halálét is elvegyék azzal, hogy megtegyék annak a mellékszereplőnek, aki konstans beszólogat Rock-nak.

Viccesnek vicces. Sőt, a film legszórakoztatóbb pillanatai az övék. De a fejem sarkában motoszkált az, hogy ez a következetlenség és a potenciálisan jó karakterek feláldozása a bro-ság oltárán lesz a sorozat vesz-

te. Hová lesz az izgalom, ha minden gonosztevőt átállítanak a fényre?

Egy nagy, közös imádság egy háztetei, idilli ebéd alkalmával.

Nem az tehát a baj a nyolcadik résszel, hogy gyermeteg, hogy akciójelenetei sokszor a röhejesség felső határát súrolják. Hanem az, hogy képtelen valódi izgalmakkal felvértezni a látványelemeket, sokkolónak és "hajdedrámainak" szánt premisszáját pedig hányaveti módon kente oda a vászonra, csak úgy tessék-lássék. Ettől még lehet szeretni, bőven van min mosolyogni és ámulkodni, főként mert olyan jól elvan magában ez a film, hogy nagyon haragudni sem lehet rá. De attól még muszáj magunkban konstatálni: gyerekek, még a legerősebb nitro is kifogy előbb-utóbb a tartálybólT

70% Stáblista Rendező: F. Gary Gray Főszereplők: Vin Diesel, Charlize Theron, Dwayne Johnson Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. április 13.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

VÉN RÓKÁK Michael Caine, Alan Arkin és Morgan Freeman bankot rabol – mindezt stílusosan. Írta: Török Tamás

A

dott három idős úr, akik megelégelik, hogy hiába dolgozták végig életüket, mégsem engedhetik meg maguknak reggelente kedvenc lekváros pitéjüket. A bankok mutyizása miatt nyugdíjuk is veszélybe kerül, tehát pihenésre tervezett idejük egyik pillanatról a másikra a túlélésről fog szólni. Vesztenivalójuk gyakorlatilag nincsen, így utolsó lehetőségként egy "szakmabeli" tanításait követően a maguk szelíd, öreguras stílusukban fegyvert fognak és a többeket is kizsákmányoló bank felé veszik az irányt a szebb nyugdíjas évek reményében.

Mi pedig meglepően jól fogunk szórakozni ezen az elrugaszkodott, ám sokszor kifejezetten elgondolkodtató vígjátékon.

A Vén rókák Martin Brest 1979-es eredetijét dolgozza fel, a Dokik Dr. Dorianjának, Zach Braff-nak a dirigálásában. A film legnagyobb érdeme mindenképpen az, hogy egy

26 / FilmMagazin

viszonylag gyors felvezetéssel is sikeresen szimpatikussá és szerethetővé teszi a nyugdíjas urakat és azoknak motivációját, miközben a maga kis aranyos módján legitimálja mindazt, hogy mi most nagyon fogunk drukkolni egy sikeres bankrablásért. Az öltönyt és maszkot nem kisebb nevek, mint Michael Caine, Morgan Freeman és Alan Arkin öltik magukra. Egyértelmű, hogy a három legendás színész jutalomjátékként foghatta fel a szerepét, ám a manapság üdítően ízlésesnek számító bohóckodás mögött rendre mélyebb gondolatok és problémák kerülnek kimondásra, amik azért mégsem veszik el a szót a film naiv, szerethető humora elől. Olyan emberekről beszélünk, akiknek az örömöt az életben a reggeli sakkozás, vagy éppen a családjukkal együtt töltött idő jelenti, viszont bármiféle vagyon hiányában az élet ilyen alapvető szegmensei is veszélybe kerülnek,

ha el akarják adni a házadat a fejed felől. A Vén rókák nem kifejezetten okosan, ám szájbarágás nélkül emlékezteti a nézőt minderre, úgy, hogy ha közben nem is a földön fetrengve, de azért jókat fogunk kacagni Freemanék ügyetlenkedésén.

A Vén rókák humora, talán senkit sem lepek meg ezzel, alapjaiban a három idős férfi korából adódik, egy bankrablás során nem túl előnyös tulajdonságaikra épül, ez viszont közel sem elég ahhoz, hogy itt vígjátékklasszikus szülessen, azonban ennél talán fontosabb, hogy a film erőlködés nélkül biztosítja a végig jó hangulatú szórakozást. Hiába a korrekten megírt forgatókönyv, úgy sejtem, Braff szinte teljesen szabad kezet adott a Caine-Freeman-Arkin hármasnak, lévén hiába nincsen anyagi problémái a három "fiatalúrnak", ez a film mégiscsak róluk szól. Morgan Freeman az elmúlt évek során számomra abszolút egy

A három színészlegenda csak a legritkább esetben használt kaszkadőrt, még a legintenzívebb jeleneteket is próbálták saját maguk megcsinálni.

olyan faktor volt, ami inkább eltántorított egy adott alkotás megnézésétől, pusztán személyes preferencia miatt: Freeman olyannyira ikonikus színésszé vált, hogy már a rendezők sem szívesen mondták meg neki, hogy mit csináljon, egyszerűen csak Morgan Freeman-t várták tőle, legalábbis a néző egyértelműen ezt láthatta. A Vén rókák esetében szó nincs ilyenfajta közönyről, és a háromfős csapat szíveként funkcionált.

Eközben Caine elérte, hogy a nagyapámnak akarjam, míg Arkin a maga szerethetően zsémbes stílusában tesz arról, hogy ne maradjunk abszurd szituációk nélkül. Remekül működik hármójuk kémiája, és talán ez az, ami miatt érdemes lehet megnézni a Vén rókákat. Na, meg Christopher Lloyd imádnivaló alakí-

tása miatt, csak párszor van a vásznon, de akkor garantált, hogy kiül az arcunkra a szeretetteljes mosoly.

Ha már a bankrablás az események katalizátora, muszáj beszélnünk arról is, hogy milyen a film "heist" aspektusa. HátT visszafogott, maradjunk annyiban. Nyilván egy vígjátékról van szó eredendően, de azért még így is lehetett volna nagyobb figyelmet szentelni a rablásnak, hogy igazán stílusos, emlékezetes maradjon a Vén rókák. Nagyon egyszerűen közelíti meg a film az egészet, ami azért alaposan el tud venni az alapvetően komolytalannak szánt produkció alaposságából, ez pedig azért hajlamos kizökkenteni a nézőt a gyakorlati cselekmény hitelességéből, hiába a humoros jelleg.

Összességében még így is egy kifejezetten kedves, szórakoztató vígjátékról beszélünk, ami ha nem is a legmélyenszántóbb formában, de azért képes elgondolkodtatni a nézőt mindarról, hogy mi érdemes az aggodalmunkra az életben. Többre viszont ne számítsunk.

70% Stáblista Rendező: Zach Braff Főszereplők: Morgan Freeman, Alan Arkin, Michael Caine Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. április 6.

FilmMagazin / 27

KRITIKA

AMERIKAI PASZTORÁL Ewan McGregor rendezői debütálása korántsem tökéletes Philip Roth Pulitzer-díjas regényéből, de így is bőven akad benne megemészteni való. Írta: H. Kéri Anita

T

artozik-e az ember a szüleinek? Lemondhatunk-e valaha is a gyerekünkről? Hol húzódik a határ a nevelés felelőssége és az egyén szabad akarata között?

Seymour 'Svéd' Levovnak szerencsésen osztották a lapokat. A gimnáziumban kitűnik megjelenésével, a focicsapat sztárjaként rajongva tisztelik iskolatársai, a háborút harc nélkül megússza, apja jómódú zsidó kesztyű gyáros, átveheti tőle idővel a családi vállalkozást, elveszi feleségül a katolikus hitű, volt szépségkirálynőt, Dawn-t (Jennifer Connelly). Kiköltöznek egy festői farmra,

28 / FilmMagazin

születik egy tündéri kislányuk, Merry (Dakota Fanning) – élik az ötvenes évek amerikai álmát. Évtizedekkel később az iskolai véndiák-találkozón azonban Svéd öccse keserűen számol be régi barátjának, egy híres írónak (David Strathairn), hogy a bálványozott testvér élete teljesen kisiklott, és hamarosan eltemetik őt.

Az idill megromlásának az oka pedig nem más, mint Merry, aki kamaszkorában radikális háborúellenes csoportok vonzásába került és a helyi postafiók ellen elkövetett robbantásban megölt egy embert, a rendőrség a nyomába szegődött és

azóta teljesen nyoma veszett.

A film eredetijéül szolgáló, Pulitzer-díjas regény a modern amerikai irodalom egyik kiemelkedő alkotása.

Hihetetlenül mély lélekábrázolással és a vietnámi háború körüli idők társadalmi változásainak erős kontextusba helyezésével, amely bizonyosság a könyvvel kapcsolatban még úgyis kialakult bennem, hogy még nem olvastam azt. Az viszont semmiképpen nem jó jel, amikor egy filmről úgy jövök ki, hogy feltétlenül el kell, hogy olvassam a könyvet is, mert amit a vásznon láttam kevés volt.

A film forgatókönyve már 2006-ban elkészült, de még így is 10 évet kellett várni a projekt megvalósítására.

A történet középpontjában Svéd áll, és az ő tökéletes életének apránként történő dekonstrukciója.

Azonban érződik nagyon, hogy Ewan McGregor, aki a szerepre előbb csapott le, mint a rendezői székre, hihetetlen módon azonosult apai mivoltából fakadóan a karakter szülői válságával és emiatt elhanyagolt olyan személyiségelemeket, amelyek egyes kiszólásoknál derülnek ki, hogy hoppá, jó lett volna ebből a szempontból is elgondolkodni egy-két dolgon és esetleg megfelelően ábrázolni azt. Ehelyett inkább olyannyira igyekszik felmenteni főhősét, hogy konkrétan elhallgat kínos információkat róla, de ha semmit nem tudunk a könyvről, akkor is feltűnően csak áldozatként látjuk.

Olykor-olykor azért az életében jelen lévő nők közül néha felszólalnak páran, hogy ez az ő tökéletes világa mások számára megterhelő is lehetett, de az ezzel való szembenézés, bármiféle érdemi reakció teljesen elmarad, és a nézőnek is inkább azt sugallja a film, hogy hát micsoda meg nem értettsége ez szegény embernek.

McGregor azonban a karakter talán kissé félreértelmezése – vagy jóindulatúan fogalmazva saját szája íze szerinti alakítása – mellett rendkívül erős és megható alakítást nyújt. Tökéletesen átadja a szülői lét és a nevelés egyik legnagyobb egzisztenciális kérdését, miszerint soha nem tudhatjuk igazán, hogy jól csináljuk-e a dolgokat és azoknak milyen hatása lesz a gyerekünk személyiségfejlődésére.

És ha már a többi aspektusban gyengén is teljesít a film és nem sikerül teljes mértékben kibontani a könyv által tárgyalt pszichológiai és társadalmi kérdéseket, a szülőséggel kapcsolatos kérdéskört bizony nagy érzékenységgel fejti ki. Viszont ugyanez okozza a hiányérzetet is, mert a gyerek felőli oldalt némileg hanyagul oldja meg.

Az apa végletekig kitartó szeretetének – vagy inkább a tökéletességhez való ragaszkodásának? – ellenpólusa az anya reakciója. Jennifer Connelly bár kissé háttérbe szorul, ennek ellenére a legerősebb jelenetek neki köszönhetőek. Az ő látszólagosan tökéletes élete is pontosan ugyanúgy hullik darabjaira, mint a férjéé, de egy idegösszeomlás és önmaga árnyékának nem kicsit hamisnak érződő újrateremtése mögött mégis sokkal több megértése rejlik az eseményeknek, mint amit Svéd valaha is megsejt.

McGregor első filmes próbálkozásával jócskán túlvállalta magát, de azért mindenképpen tiszteletre méltó alkotás, és így is bőven felvet az emberben kérdéseket. Alexandre Desplat empatikus és alázatos zenei kíséretével kiválóan festette meg

azokat az érzelmi tájképeket, amit a saját rendezői elképzelése megengedett.

A film véleményem szerint a forgatókönyvön bukott meg – bár ez kicsit erős megfogalmazás, mert egy értékelhető és megindító alkotás lett így is. Egy könyvadaptáció nem akkor működik igazán, ha egy betűt sem veszünk el belőle, hanem ha sikerül a lényegi mondanivalóját, az általa közvetített érzéseket átadni. Ez itt csak részben és igen szubjektíven sikerült; egy ennyire nehéz műhöz sokkal nagyobb bátorsággal és szabadsággal kellett volna hozzányúlni ahhoz, hogy legyen esélye akkorát ütni, mint az alapjául szolgáló alkotásnak.

70% Stáblista Rendező: Ewan McGregor Főszereplők: Ewan McGregor, Jennifer Connelly, Dakota Faning Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2017. április 13.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

DESIERTO – AZ ÖRDÖG ORSZÁGÚTJA Jeffrey Dean Morgan mexikóiakra vadászik, mi viszont elég hamar elkezdünk majd ásítozni az ifjabbik Cuarón rendezésénE Írta: Török Tamás

T

izennégy mexikói civil útjába kapcsolódunk be rögvest, akiknek nincs más álma, minthogy fű alatt sikeresen átkeljenek az amerikai határon, hogy egy új életet kezdhessenek a szabadság földjén. Útjukat a drótkerítéseken túl egy idegengyűlölő határőr, Sam állja, aki vérebe és egy mesterlövészpuska társaságában hivatott távol tartani az illegális átkelőket szeretett országától. A Desierto pedig nem árul zsákbamacskát: másfél órán keresztül fogjuk nézni, ahogy a Jeffrey Dean Morgan által alakított Sam szisztematikusan levadássza a szerencsétlen mexikóiakat, mindezt különösebb narratíva nélkül. A Desierto nem egy kifejezetten rosszul sikerült alkotás, azonban őrjítő a számos ziccer, amit Jonás Cuarón

30 / FilmMagazin

folyton-folyvást kihagyott a másfél órás cselekmény során.

Ha valaki egy olyan thrillerre vadászik, amely mindenfajta érzelmet nélkülöz, akkor az nem tévedhet a Desiertoval. A száraz, mexikói prérin játszódó film, számomra meglepő módon, abszolút nem szándékozik megkedveltetni velünk az átkelőket, karakterdrámát még hírből sem ismer Cuarón alkotása, ami hatalmas hiba, lévén a tucatnyi szerencsétlen bevándorló egzisztenciája kimerül abban, hogy ők Sam mozgó céltáblái. Én értem, hogy nekem, a nézőnek automatikusan szimpatizálnom kellene ezekkel az emberekkel, lévén ők az áldozatok, azonban egy film nem működhet ilyen elven. Üldözötteinkről csak néhány sornyi háttérinformációt tudunk meg, amik

a létező legnagyobb filmes közhelyek árnyékában kerültek megírásra, szóval garantálom, hogy nem lesz néző, aki ténylegesen együtt érezzen bármelyik karakterrel is. Ez pedig nem eredményez mást, minthogy a maga lassabb, átgondoltabb műfajához képest a Desierto hiába pörgős, egy olyannyira súlytalan és különösebb feszültséget nélkülöző thriller a végeredmény, amit lehetetlen feladat végig éber tekintettel követni.

Hiába Jeffrey Dean Morgan magával ragadó jelenléte a vásznon, a Desierto még abban az egyetlen feladatban is megbukik, amire az egész film felépült. A film ténylegesen egy vadászatot mutat be nekünk, ahogy az „enyhén” rasszista határőr becserkészi áldozatait, majd

Jonás Cuarón nem más, mint Alfonso Cuarón fia, akivel együtt dolgoztak a Gravitáció című film forgatókönyvén.

a megfelelő pillanatban hidegvérrel végez velük. Mindez egész hatásos, egészen a harmincadik a percig.

Sam és kutyája, Tracker szimatot fog, keres, Sam elhibázza a lövést, üldözik az áldozatot, Sam célba talál. Ez a folyamat ismétlődik másfél órán keresztül, szinte minimális változtatásokkal, és nem tudom elképzelni, hogy ez a koncepció hogyan nem bukott meg már akkor, mikor Cuarón a forgatókönyvet írta. Ami tetézi a film élvezhetőségének hiányát az az, hogy a Desierto tipikusan azokat a B kategóriás horrorokat idézi, melyek során a hajunkat tépjük egy-egy karakter teljesen logikátlan döntésétől, vagy ordító baromságától. Cuarón filmje néha mármár komikus viszonyban van a valósággal, vagy éppen felháborító módon ostobának tekinti a nézőket, hogy legyen mivel kitölteni a másfél órás játékidőt.

A legszembetűnőbb snitt az, amely rendre visszatér a filmben, mikor is Sam rendre a kaktuszokat lövi el a teljesen nyugodt, mozdulatlan célpontok helyett, teszi mindezt úgy, hogy a film első húsz percében bizonyította, abszolút nincsen gondja a mozgó testek kiiktatásával.

Szőrszálhasogatásnak tűnhet, de higgyétek el, amikor a film már sokadszorra játssza ezt el csak azért,

hogy aztán ismét elkezdődhessen a már felvázolt, végtelenül unalmas vadászat, komolyan elgondolkodtam azon, hogy a Desierto mégis miért született meg. Damian Garcia remek fényképezésén kívül, ami kielégíti azokat az igényeket, amiket mondjuk anno a Nem vénnek való vidék során állítottunk fel a füves pusztákkal kapcsolatban, nem nagyon tudnék mit felhozni érvként a Desierto megnézése mellett. Jeffrey Dean Morgan hiába hozza a kötelezőt, az ő karaktere is pontosan annyira egydimenziós, mint minden, ami történik ebben a filmben.

Cuarón próbálkozása teljesíti az alapvető technikai követelményeket, mert vannak azért a Desiertonak parázs pillanatai, a koreográfia ezzel együtt is rendkívül kiszámíthatóvá válik zavaróan rövid időn belül, ami

tesz arról, hogy a kimért thriller egy fájóan felejthető indulója legyen az idei filmévnek. A végeredmény egy dühítően egyszerű, átgondolatlan és jellemtelen produktum, ami ha döcögve is, de egyszeri szórakozásként megállja a helyét. Korrekt kivitelezés, zavarba ejtően butácska forgatókönyv.

50% Stáblista Rendező: Jonás Cuarón Főszereplők: Jeffrey Dean Morgan, Gael Garcia Bernal Forgalmazó: Pannonia Ent. Ltd. Hazai premier időpontja: 2017. április 20.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

BÉBI ÚR A Dínó tesó után azt hittem, hogy annál nagyobb hülyeséget emberi lény nem tud magából kiizzadni, de könnyelműen ítélkeztem: a Bébi úrhoz képest a kovboj-dinoszauruszokat szerepeltető szürreál a fasor poros nyomában sincsen (lábjegyzet: én imádom a Dínó tesót, csak gyerek kezébe nem adnám). Írta: Kovácsné

S

okat gondolkodtam rajta, hogy akkor most én pozitív vagy negatív értelemben lepődtem-e meg. Mint saját egyszemélyes szavazótáborom, inkább a negatív élmény mellett tenném le a voksom, de mindenki nézze meg a filmet, aztán döntse el maga (gyengébbek kedvéért: ez volt a reklám. A sajtóvetítésen adtak ingyen muffint, meg a gyerekemet lefényképezték a Híres Színésszel, ennyit megérdemelnek.)

Van egy olyan benyomásom, hogy a Bébi úr az Agymanók, de főleg a Kubo és a varázshúrok váratlan sikerét igyekszik meglovagolni, mert ismét a gyermeki lélek legmélyebb bugyraiban vájkálunk: a film azt boncolgatja válogatott vizuális szikékkel,

32 / FilmMagazin

hogy mit él át az, akinek testvére születik. Tim (felnőttkori hangja Tobey Maguire) 24 karátos aranyéletet él anyuval (Lisa Kudrow) és apuval (Jimmy Kimmel), amíg az új baba meg nem jelenik a házban. No de nem ám egy akármilyen közönséges babáról van szó – engem is leverne a víz, ha még a karon ülésre is csak mérsékelt sikerrel képes babuci egyszer csak Alec Baldwin hangján szólalna meg, hát még ha olyanokat mondana, hogy a gyerekeket egy nagyvállalat gyártja, és azért küldték le az egyik középvezetőt a Földre, mert a virágzó bébibizniszt egyre inkább veszélyeztetik – a kutyák. A sátáni kutyaipari vállalatvezető (Steve Buscemi) ugyanis feltalálja a fel nem növő kiskutyát,

ami annyira cuki, hogy aki vesz egy ilyet, az többé nem akar gyereket.

Családi filmről van szó, amit szokás szerint azzal reklámoznak, hogy minden korosztály számára felhőtlen szórakozást fog nyújtani. Ehhez képest Kovács anyuka mondjuk a 15. percben kezdett el némán üvölteni, hogy „Mivanmivanmivan?” és utána végig úgy maradt, csak néha tekintett oldalra a saját, egyelőre szabadon gondolkodó és agyilag teljesen gyepmentes gyerekére, nem tudván eldönteni, hogy most azzal van a gond, hogy a szülők egy idő után őskonzervatív szörnyetegekké válnak, vagy ez a film tényleg akkora baromság, mint amekkorának elsőre (meg másodikra) (meg harmadikraT) tűnik.

Steve Buscemi szerepét eredetileg Kevin Spacey kapta volna, ő viszont az egyéb munkái miatt nem tudott részt venni a szinkronmunkában.

Kétlem, hogy bármelyik gyerekben valaha is megfogalmazódott volna a kérdés, hogy mi lesz, ha a felnőttek gyerekek helyett kutyákat akarnak, ez a vonal tehát nyilvánvalóan a felnőtteknek szolgált volna mondanivalóval és tanulsággal. Nekem nagyon nem jött be, főleg azért, mert a gyermektelen kutyásoknak nem azért nincs gyerekük, mert a kutyák aranyosabbak. Ennyire azért ne menjünk már le primitívbe. Ezt nem tudták feledtetni a kimondottan a felnőtteknek szóló popkulturális viccek se – nagyon utálom, mikor azért próbálnak megnevettetni, mert a mélyszántásba beletört az eke. (Ha már popkultúra: remélem nem lesz kötelező mostantól minden gyereklélektaninak szánt filmbe beletenni egy édesbús Beatles számot. Kubónak jól állt a While My Guitar Gently Weeps, ráadásul eredeti ötletnek számított. Bébi Úrnak nem áll jól a Blackbird, és immár az ötlet sem eredeti. Bár mondjuk azt is remélem, hogy a gyereklélektanos animációnál se ragadunk le az elkövetkező 20 évre. Nagyon nehéz a dolgot úgy megfogni, hogy értelme is legyen, és szórakoztasson is – a Bébi úrnak nem volt értelme, az amúgy zseniális Agymanókat és

Kubót meg a gyerekek inkább találták zavarosnak és ijesztőnek, mint szórakoztatónak.) Nyilvánvalóan felnőtteknek szólt a „megalomániás, lelketlen középvezető, akinek nem volt gyerekkora” vonal is. Sajnálom: ez szimplán uncsi volt (kivéve a slusszpoént, az tényleg aranyos.)

Sokkal érdekesebb motívuma a filmnek az, ahogy a nagytestvér a kicsit látja: valóban, az újszülött mintha basáskodna az egész családon, „ellopja” apát és anyát, minden megváltozik, és soha többet semmi nem lesz a régi. Ebből igen sokat ki LEHETETT volna hozni, ha sikerül valahogy konzekvensen végigvinni a vonalat a történeten, és kiveszik a „folyik a baba nyála, és még fingik is” tartalmú poénoknak mondjuk a 80%-át (így is maradt volna úgy 150 darab, az pont elég).

Hogy mit fogott fel egy 12 éves ebből a katyvaszból, ami a minimálisnál kevesebb sikerrel vegyítette a langymeleg „legfontosabb a családi szeretet” üzenetet Tapsi Hapsi legkimerítőbb poénjaival? A lányom a sztorit elhessegette azzal, hogy „Mégis mit vártál?”. A chief executive világot érintő poénokból semmit nem fogott fel. A kínos poénokon jókat röhögött – de van már akkora,

hogy ki is mondta: igen, ezeknek a poénoknak egy része annyira borzasztó, hogy muszáj rajtuk nevetni.

Magyarán: a 6 éves korbesorolás ellenére a Bébi úr nem gyerekeknek, hanem direkte kiskamaszoknak való, ők alkalmasint kiválóan fognak rajta szórakozni, (hacsak nem ősbölcsészek, mert ebben az esetben fennállhat a stroke veszélye).

Mit mondhatnék még? A 3D a helyén van (csak engem nem tud érdekelni, ha amúgy a film nem jó). Az animált gyerekeknek immár akkora szemük van, hogy összeér a tarkójukon, az orruk meg mikroszkopikus, és egyenesen a felsőajkukból nő ki.

Kissé rémisztő. Valaki igazán szólhatna, hogy az emberi arc cukiságmaximumát elérték, le lehet állni.

50% Stáblista Rendező: Tom McGrath Eredeti hangok: Lisa Kudrow, Alec Baldwin, Tobey Maguire Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. április 13.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

MENEDÉK A Menedék kiemelkedik a holokauszt témájú filmek sokaságából – felszínességével. Írta: Török Tamás

D

iane Ackerman 2007-ben kiadott könyve a varsói állatkertben, a második világháború idején történt eseményeket dolgozza fel, amiknek mozgatórugói Antonina Zabinski (Jessica Chastain) és férje, egyben az állatkert igazgatója, Jan Zabinski (Johan Heldenbergh) voltak. A náci elnyomás során több száz zsidót bújtatott gyerekei életét is kockára téve, majd menekíttetett ki a lengyel házaspár.

Niki Caro rendezőnő azon próbálkozása viszont, hogy mindezt hitelesen és szívhez szólóan átültesse egy filmadaptációba, egy-két hatásos jelenettől eltekintve kudarcot vallott.

A Menedék koncepciója, miszerint a félig lebombázott varsói állatkert nyújthat védelmet és adhat reményt a lengyel zsidók számára, abszolút új színt hozhatott volna az amúgy már számtalanszor feldolgozott, a nézők körében egyre kevésbé nép-

34 / FilmMagazin

szerű témába. A holokauszt számára emléket állító filmeket egy kifejezetten hangos réteg már elvből úgy állítja be, hogy azoknak elkészültét pusztán a vaskos bevétel és az automatikusan sikert hozó témaválasztás motiválja. Habár a Menedéknek egyiktől kell sem "tartania", én ellenpéldának rendre Steven Spielberg Schindler listáját hozom fel, ami akkor is egy döbbenetesen szívszorító, felejthetetlen filmművészeti alkotás, ha azt egy az egyben kiemeljük annak kontextusából. Amennyiben ezt a Menedékkel is megtennénk, akkor egy közel értékelhetetlen produkciót kapnánk végeredményül.

A Menedék legnagyobb erénye a gyönyörű fényképezés, ami mintha rányomta volna bélyegét arra a kétórás játékidőre, ami közel három és félórásnak hatott, a film utáni reakciókból kiindulva nem csak számomra. Adott egy színes, pozitív energiákkal átitatott kép a bombázás előtti

varsói állatkertről, amit igazán idillivé az imádnivaló állatok tesznek. A problémám az, hogy hiába kerül a létesítmény a Hitlerhez közelálló, erősen náci nézeteket valló Lutz Heck (Daniel Brühl) fennhatósága alá, a Menedék egyszerűen bárhogyan is próbálta, képtelen volt levedleni magáról a cukormázas expozícióra jellemző hangulatot és felszínességet. A film párhuzamosan ad bepillantást nekünk az állatkert és a varsói gettóban zajló eseményekbe, és minden lehetőség adott arra, hogy egy megrázó emberi sorsokat feldolgozó történetet kaphassunk.

Több száz zsidónak nyújtott menedéket egykor a varsói állatkert, Angela Workman forgatókönyve mégis olyan hatást kelt, mintha legjobb esetben is csak tucatnyi üldözött ember fordult volna meg Zabinskiék otthonában.

A Menedék egyedül akkor hajlandó működni, mikor mer több karak-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

tert adni a lengyel polgárok egy bizonyos rétegének, minthogy ők pusztán zsidók. Igen, talán ez volt az, ahol elbukott Niki Caro filmje: a lusta és felszínes rendezés automatikusan feltételezi a nézőről, hogy rögtön részvétet fog vállalni a karakterekkel szemben, lévén úgyis mindenki tisztában van azzal, hogy mi történt az emberiség talán legsötétebb időszakában. A sokszor megalapozatlan támadások sajnos teljesen betalálnak a Menedék esetében, ugyanis itt a zsidóság sorsa nem több mint egy eszköz. Tény, Caro rendezése elsősorban Zabinskiék hőstettéről szól, ami a film lelketlensége mellett Jessica Chastain játékán hasal el a leginkább. Én abszolút elismerem Balsai Móni színésznőnk munkásságát, viszont Chastain meglepően felületes alakításával megtoldva számos jelenet alatt az idegbaj kerülgetett a szinkron miatt (is). Üres frázisokkal ellátott, kétdimenziós karakter benyomását kelti a lengyel hölgy, aki hiába egy hős a történelemben, a filmvásznon szinte lehetetlen szimpati-

zálni vele.

Lutz Heck, avagy Daniel Brühl már megint az ügyeletes náci. Egyik személyes kedvencem az osztrák színész, viszont a félelmem, miszerint fasiszta beállítottságú zoológus karaktere annyi rendezői utasítással lesz lerendezve, miszerint "Daniel, tedd azt, amihez értesz!", beigazolódott. Brühl hozza a kötelezőt, alakítása mégis az abszolút felejthető kategóriába esik a súlytalan, az eseményekre közel semmilyen hatással lévő karakterének köszönhetően.

Ellenben Johan Heldenbergh-gel, aki egymaga menti meg a Menedéket a teljes kudarctól. Bármilyen pozitívum, ami Andrij Parekh fényképezése mellett a filmhez köthető, az a belga színésznek köszönhető.

Szerethető, törődő személyiség, aki a filmre nézve is ironikus módon többször kérdőre von mindenkit, hogy miért csak őt érdekli igazán mindaz, ami a karakterek körül zajlik. A varsói gettóba is általa látogatunk el, ahol Chastain hiányában képes egy kicsit felengedni a Menedék, és érdemi cselekményt kapunk

a jegyünk áráért.

A Menedék olykor működik, többnyire Heldenbergh játékának köszönhetően, a játékidő maradékában viszont egy bántóan giccses, jellegtelen, már-már tiszteletlen, az emberi sorsokat felszínesen be (nem)mutató, végeredményében pedig egy bődületesen unalmas próbálkozás lett. Én tényleg próbáltam szeretni Caro filmjét, viszont megkockáztatom, hogy messze a legrosszabb hollywoodi produkció, amit a témában valaha láttam. Rögvest elfelejtettem ennek a filmnek a létezését, amint kiléptem a teremből.

40% Stáblista Rendező: Niki Caro Főszereplők: Jessica Chastain, Johan Heldenbergh, Daniel Brühl Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. március 30.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

BUKÓS SZAKASZ Meglepően szórakoztató lett Dax Shepard és Michael Pena közös idétlenkedése. Írta: Bagi Levente

A

zt hinné az ember, hogy elég klisés komédiát látott már ahhoz, hogy az előzetes alapján levágja, ez a film is pont ugyan olyan kiszámítható lesz, mint a több ezer hasonló másik. Bevallom nem voltak magas elvárásaim a Bukós szakasszal szemben, de legnagyobb meglepetésemre egy olyan vígjátékkal találkoztam, ami nem csupán nevettetni képes, hanem meg is lepi időnként a nézőt. Talán az R-es besorolás is kellett ahhoz, hogy Dax Shepard – aki írta, rendezte és az egyik főszerepet is betöltötte – olyan filmet hozzon össze, ami eltér a megszokottól, de kellő ügyességgel egyensúlyozott a jó ízlés határán ahhoz, hogy ne fulladjon tragédiába ez a mutatvány.

A történet az újonc motoros rendőrről, Jon Bakerről (Shepard) és frissen áthelyezett társáról, Frank 'Ponch' Poncherellóról (Michael Pena) szól, akik egy rendőrgyilkos-

36 / FilmMagazin

sággal fűszerezett pénzszállító rablós ügyben találják magukat. Ez persze nem véletlen, ugyanis Ponch valójában egy beépített FBI ügynök, akinek jócskán megnehezíti a dolgát a társa buzgó hozzáállása. Baker fénykorában egy igazi motocross bajnok volt, de szép lassan kiöregedett a sportágból, arról nem is beszélve, hogy számos olyan sérülést szerzett az évek során, amelyek lehetetlenné teszik számára a további versenyzést. A hírnév fakulásával már a felesége sem úgy néz rá, mint egykoron, ám Jon mindent megtesz azért, hogy felélessze a régi lángot, éppen azért csatlakozik a rendőrség kötelékébe, hogy imponáljon az asszonynak.

A két fickó között kezdetben nem kimondottan rózsás a viszony, ami annak tudható be, hogy a beilleszkedni és nyomozni próbáló Ponch dolgát folyamatosan megnehezíti a minden áron bírságolni akaró Baker

ügyetlenkedése. Ebből jó sok humoros szituáció fakad, de persze idővel sikerül megtalálniuk az összhangot, amihez sokat hozzátesz a színészek közötti, kiválóan működő kémia, amely hiányában fele ennyire sem lett volna hiteles kettejük barátsága.

A filmet túlságosan emlékezetes mellékkarakterek nem igazán tarkítják, a legtöbbjük szerepe kimerül abban, hogy a poénoknak táptalajt szolgáltassanak, viszont nem is érezzük úgy, hogy ennél több figyelmet érdemelnének, így ez nem igazán róható fel hibának. Ami viszont nagyon érdekes és meglepő egy ilyen alkotástól az a főgonosz kidolgozottsága. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy ezt a szerepet Vincent D'Onofrio tölti be.

Erre hamar fény derül a filmben és a rend őrei is viszonylag gyorsan rájönnek a turpisságra, hiszen elég csak ránézni, tipikus rosszfiú arca van. Szegény Vincent, a valóságban

A Bukós szakasz premierjét eredetileg augusztus 11-re tűzék ki, ám a zsúfolt nyári szezon miatt előrehozták márciusra.

biztosan egy jámbor lélek, de annyira jól illenek rá a gazemberek szerepei, hogy az eszméletlen.

Szóval a gonosztevő kellően rétegelt lett, már amennyire ez a kicsivel több, mint másfél órában megengedhető. Világos a motivációja, érthetők a cselekedetei és empátiát érzünk iránta. Sőt, igazából túlzásnak érzem őt gonosznak nevezni, hiszen nem önös érdekből cselekszik és elgondolkodtató, hogy vajon mi mit csinálnánk az ő helyzetében.

A történetének további boncolgatása azonban már túlságosan komoly és valós irányba vitte volna el a filmet, ez pedig furcsán festett volna a korábban felépített humoros hangvétel fényében. Shepardék szépen meg-

találták azt a határt, ameddig el szabadott menniük a komolyabb szállal, hogy aztán észrevétlenül visszafordulhassanak a könnyedebb és viccesebb elemekhez.

Ha már egyszer motoros járőrökről van szó, akik nem mellesleg egy motoros bandát kergetnek, akkor pár két keréken játszódó, vagány jelenet nélkül nem lenne teljes az élmény. Szerencsére ebből is megkapjuk a jussunkat, még ha nem is ezen van a hangsúly, de az a néhány akciójelenet és motoros mutatvány kellően igényesen össze van rakva ahhoz, hogy a látványban se kelljen csalódnunk.

A Bukós szakasz tehát egy olyan kellemes meglepetés, amit minden-

kinek ajánlani tudok (persze szigorúan a megadott korhatár felett), aki egy olyan ismerős, de mégis friss vígjátékra vágyik, ami a hajmeresztő humortól épp úgy nem fél, mint a néhol picit mélyebb mondanivalótól.

75% Stáblista Rendező: Dax Shepard Főszereplők: Dax Shepard, Michael Pena, Kristen Bell Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. március 23.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

PÁNCÉLBA ZÁRT SZELLEM Technikailag hiába állja meg a helyét a legendás anime filmadaptációja, érdemes lesz egy liter kávéval beülni rá. Írta: Török Tamás

S

iró Maszamune 1989 és 1991 között jelentette meg cyberpunk mangáját, a Páncélba zárt szellemet, amit máig hatalmas kultusz övez, többek között Oshii Mamoru 1995-ben készült, azonos című animációs sci-fijének is köszönhetően. A különleges látványvilágú film ahhoz is hozzájárult, hogy a japán anime zsáner nyugaton is nagyobb hírnévre tegyen szert. Ám élőszereplős adaptációra egészen mostanáig nem volt példa, Rupert Sanders filmje viszont hiába igyekszik hű maradni a gyökerekhez, talán pont ez tette középszerűvé a Páncélba zárt szellemet.

A sztori maradt a régi: adott egy fiatal nő a nem is olyan távoli jövő-

38 / FilmMagazin

ben, akit egy tragikus baleset után kezelésbe vesz a Hanka Robotics abból a célból, hogy az agyát, s egyben szellemét átültessék egy kibernetikus vázba, mely különleges képességekkel ruházza fel a nőt. Nyilván mindennek ára van: emlékei elvesznek, életét pedig egy két lábon járó fegyverként kell élnie.

Ahogy azt sejteni lehet, a csak Őrnagyként emlegetett nőnek nem feltétlenül adták vissza az életét, inkább pont ellenkezőlegT A tősgyökeres rajongók talán attól félhettek a legjobban, hogy a film látványvilága nem hordozza majd magában mindazt, ami 1995-ben az animék egyik legnevesebb zászlóvivőjét jellemezte. Nos, ebben nem

érheti szó a ház elejét, köszönhetően Rupert Sandersnek, akinek a film rendezése mellett elsődleges feladata volt, hogy a Páncélba zárt szellem egy olyan vizuális élményt okozzon a nézőknek, amire évek múltán is emlékezhetnek. Habár a Páncélba zárt szellem a cselekmény előrehaladtával a kelleténél talán kevesebb újdonságot mutat meg számunkra repertoárjából, a cyberpunk sci-fi egy jól átgondolt, letisztult jövőképet tár fel előttünk. A fiktív japán város fizikai mivolta szinte ki sem látszik a holografikus hirdetőtáblák és a neonfényben úszó épületek alól, amit megfejelnek az embernek már csak jóindulattal kinéző, kibertuningolt polgárok. Minden és

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 6 oldalas háttércikket is!

mindenki a kibernetikus implantátumoktól függ, ami talán egy újszerű koncepciónak számított húsz éve, viszont mára már minden második sci-fi feldolgozta ezt a témát, sajnos jobban, mint a Páncélba zárt szellem.

Beigazolódott a legnagyobb, és talán egyetlen komoly félelmem Sanders filmjével kapcsolatban: eljárt felette az idő. Anno a Wachowski-testvérek (nem kockáztattam) is a ’95-ös anime által kaptak ihletet, majd azzal a lendülettel meg is teremtették a Mátrixot. A videojáték-iparban is nagy lelkesedéssel nyúltak a témához, gondolok itt elsősorban a Deus Ex szériára, ami egy teljesen új, felnőttesebb oldalról közelítette meg a gépek és augmentációk által uralt jövőt. Tény, nem lehet hibáztatni azért a filmet, hogy gyakorlatilag minden egyes másodpercben olyan képsorokat fogad be az agyunk, amiket már legalább ezerszer láttunk életünk során, lévén tudjuk, hogy pont maga a Páncélba zárt szellem volt azoknak egyik első teremtője, pontosabban az anime. Azonban semmi nem történt annak érdekében, hogy ez az ördögi kör ne tegye elkeserítően unalmassá a végterméket.

Az akciójelenetek végig olyan hatást keltettek számomra, mintha egy

Mátrix „lájtot” néznék. A koreográfia, a vizuális effektek és a csontig hatoló hanghatások mind-mind magas minőséget képviseltek, viszont hiányzott az egészből a fantázia és kreativitás. Ez pedig az egész filmről elmondható. Az élőszereplős adaptáció hűen és hatalmas lelkesedéssel tálalta elénk mindazt, amit először 1995-ben láthattunk, mindeközben Sandersék megfeledkeztek arról, hogy ez talán kevés lesz. Nincs lüktetése a filmnek, ami végig fenntartaná a néző figyelmét, az emberi lélek és a fémváz etikai és egzisztenciális kérdései sablonos, üres dialógusokkal kerülnek lerendezésre, amit csak tetéz az Őrnagy önmagára találásának egészen rosszul megírt története. Scarlett Johansson tényleg mindent beleadott pedig, hogy ez a film az érzelmeinkre is hatással legyen, a skandináv gyökerekkel rendelkező hölgyre egy rossz szavunk sem lehet, ami számomra egy nagyon kellemes meglepetés volt. A Páncélba zárt szellem mégis a titokzatos hacker, a Michael Pitt által alakított Kuze jeleneteinél tudta egyedül úgy lekötni a figyelmem, hogy ne arra gondoljak, mennyire elálmosodtam.

Nem tudom, hogy a Páncélba zárt szellem amerikai-japán csapata hibát vétett-e. Aki arra vágyott, hogy a

filmadaptáció hű legyen az animéhez, az elégedett lesz, ugyanis ez történt. Mégis, azt kell, mondjam, hogy nagyobb írói szabadsággal ez a film még 2017-ben is képes lehetett volna újat mondani. Ehelyett Rupert Sanders filmje egy héj, amire olyan fantasztikus történeteket lehetne ráhúzni, amit az elmúlt két évtizedben már meg is tettek, mások. Ám akciófilmként, vagy éppen disztópikus sci-fiként közel sem anynyira erős mutatvány az Őrnagy története, hogy mindez ellensúlyozásra kerüljön. A Páncélba zárt szellem még így is egy komplett, technikai értelemben minőségi alkotás, ami kevesebb tisztelettel az alapanyag és a rajongók felé egy olyan élmény lehetett volna, amit az animéhez hasonlóan évtizedekkel később is emlegethettünk volna.

60% Stáblista Rendező: Rupert Sanders Főszereplők: Michael Pitt, Scarlett Johansson, Pilou Asbaek Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. március 30.

FilmMagazin / 39

EXTRA

FIATALOK ÉS VILÁGOT MENTENEK „Azt, hogy a Super Sentai-t szépen átültették az amerikai képernyőkre amerikai szereplőkkel, amerikai helyszínekkel és miegymással, nem olyan egyszerű és egyenes eset, mint amilyennek először gondolnánk. Sokan vádolják Hollywoodot azzal, hogy egy szemernyi eredeti ötlete sincsen, és sokat lopkod a jobbaktól egészen pofátlanul. Nos, a Saban Entertainment ugyanezt tette, csak éppen lényegében szó szerint, hiszen az 1993-ban elindult Power Rangers sorozat évadokon át használt fel elemeket a japán sorozatból.” >> 42.

SOROZAT: A SZÖKÉS „Mérget mernék vennék rá, hogy nem volt olyan korábbi néző, majdani ellendrukker, aki, ha ugyan csak titokban is, de ne lúdbőrzött volna az intro felcsendülése, vagy egy-egy ismerős arc felbukkanása közben.” >> 46.

FILMKLASSZIKUS: A RAKPARTON „A film nem segít a nézőnek semmiben, szinte az utolsó utáni pillanatig tárgyilagos marad, s hagyja, hogy mindenki maga válasszon térfelet. Nem egyszerű ügy. Terry és a maffia nem a normák hadszínterén csap össze.” >> 50.

FilmMagazin / 41

EXTRA

FIATALOK ÉS VILÁGOT MENTENEK Avagy a Power Rangers rövid története.

Írta: Sanya08

A

nyugati mozgóképkultúráról könnyen elmondhatjuk, hogy egyfajta olvasztótégelye a különböző etnikumok, országok kultúráinak. Ezt alátámasztandó (csak úgy a kobakunk tetejéről) felhozhatjuk példának a Mátrix-filmeket (remek példa a távol-keleti akciófilmek és az anime hatására), a Gettómilliomost (indiai mozik), vagy ha az imént említettük a Wachowski-tesókat, úgy stílszerűen idehozhatjuk a Speed Racer című mozijukat is, ami az azonos című japán rajzfilmsorozat nyugati alkotókkal elkészített, de a forrásmű szellemiségét nem megbecstelenítő nagyjátékfilm.

Mindezt azért érdemes idevetni, mert a Power Rangers-t bár majd’ mindenki ismeri, nem túl elterjedt (mondjuk úgy: kevesen vannak tisztában a tényekkel) háttérinformáció a szériáról, hogy eredetileg nem

42 / FilmMagazin

amerikai produktumról beszélünk.

JAPÁN IMPORT A nálunk Atomcsapat keresztségben elhíresült televíziós széria egy Super Sentai című japán produktum amerikai változata – és mint olyan, úgy az alapokban egész sok hasonlóságot lelhetünk fel a két produktum között. Ahhoz tehát, hogy rátérhessünk magára az Atomcsapatra, kicsit nézzük meg közelebbről a forrásanyagot, hogy miből dolgoztak azok a tolvaj amerikaiak.

Nos, a Super Sentai egy ún. tokusatsu, mely gyűjtőnevet azokra a japán pénzből, japán földön készült televíziós élőszereplős szériákra aggathatjuk, melyekben feltűnően sok speciális effektus leledzik. A Power Rangers eredettörténete így egészen 1975-ig nyúlik vissza, amikor elindult az első Super Sentai-

széria (Himitsu Sentai Gorenger), és amelyben először találkozhattunk öt fiatallal, akik a jó ügy érdekében összeálltak, és színes hacukákba felöltöztek, hogy együttes erővel rúgják szét az ellenség hátsóját. Ezt követően még jónéhány rövidebbhosszabb ideig futó sorozat érkezett hasonló premisszával, de jelentős helyhiány miatt én most csak idedobnék néhány címet a kedves olvasónak, hátha kedvet kap egy kis mazsolázgatáshoz: Battle Fever J; Ninja Sentai Kakuranger; Hikari Sentai Maskman; Dai Sentai Google-V. És a sort bizony még lehetne folytatni, de legyen elég ennyi. Miután a Super Sentai egész népszerű lett a tévénézők körében, 1975. után pár évre felfigyelt a hírére Haim Saban és Shuki Levy is, akik a Saban Entertainment vezetői titulusát tudhatták magukénak. A Saban

Az 1993-as sorozatot olyan kritikák is érték, hogy káros hatással van a gyerekekre a túlzott agresszió miatt.

Entertainment megvette szépen a jogokat a Sentai-sorozatot gyártó Toei Company-től, majd annak rendje és módja szerint szépen világhírűvé varázsolta a bámulatosan egyszerű koncepciójú sorozatot. De ne rohanjunk előre.

Azt, hogy a Super Sentai-t szépen átültették az amerikai képernyőkre amerikai szereplőkkel, amerikai helyszínekkel és miegymással, nem olyan egyszerű és egyenes eset, mint amilyennek először gondolnánk. Sokan vádolják Hollywoodot azzal, hogy egy szemernyi eredeti ötlete sincsen, és sokat lopkod a jobbaktól egészen pofátlanul. Nos, a Saban Entertainment ugyanezt tette, csak éppen lényegében szó szerint, hiszen az 1993-ban elindult Power Rangers sorozat évadokon át használt fel kisebb-nagyobb mértékben elemeket a japán sorozatból – és itt

vagy konkrét jelenetekre, vagy bevágásokra, esetleg karakterekre kell gondolni. Hogy ez miért is történt, nos, könnyűszerrel foghatjuk arra, hogy így sokkal olcsóbban ki tudták hozni az évadokat, mert ha teszem azt, egy húsz perces epizódnak a fele le van forgatva és a másik felét innen-onnan össze tudják vagdosni a japán forrástól, akkor egészen megérte. Nyilván a minőség rovására megy, de az meg ugyan kit érdekel?

A Power Rangers szinte összes epizódja ugyanazon a koncepción alapszik, tehát: vannak az ifjú titánok, akik élik teljesen átlagos tanulói életüket, majd jön egy földöntúli fenyegetés (általában Rita Repulsa, a reguláris gonosztevő ármánykodásának lehetünk tanúi), amit el kell hárítaniuk. Ahhoz pedig, hogy ezt végrehajtsák, fel kell ölteniük a szu-

perszerkójukat (mindnyájuké színkódolt a megkülönböztetés végett) és segítségül hívniuk a zordokat (amik tulajdonképpen robotok, amik segítenek hőseinknek). Ennyi. Mindez megfejelve néhány tanulsággal, olcsó humorral és mosolyognivaló effektekkel, amik ugye sokszor a japán sorozatból vannak kikölcsönözve. Ugyanígy a legtöbb főellenséget, valamint konkrét történetszálakat is átvettek megannyi alkalommal (értelemszerűen több-kevesebb sikerrel a végeredményt nézve), néha-néha megfűszerezve az összképet egy-egy olyan gonosztevővel, akit kizárólagosan az amerikai verzióra ötöltek ki az alkotók.

MINDEN CSODA HÁROM ÉVADIG TARTE ÉS TOVÁBB! Az Atomcsapat ugyan csupán három évadot élt meg (1993-1996), de

FilmMagazin / 43

EXTRA

a sikerének és hírnevének semmi sem vethetett véget. Igazi aranybányának látták a háttérben munkálkodó öltönyös hölgyek-urak és egy kész franchise-t építettek köréje játékfigurákkal, rajzfilmsorozatokkal és mindennel, ami belefér ebbe. A Saban Entertainment ezek után sem állt meg, hiszen az eredeti amerikai sorozatot követően további szériák is napvilágot láttak. 1996-tól 1997-ig a Power Rangers Zeo, az 1997-től 1998-ig futó Power Rangers Turbo, a 2004-es Power Rangers Dino Thunder, de nem szabad megfeledkeznünk a 2005-ös Power Rangers S.P.D.-ről sem, mely egy olyan békésnek tűnő jövőben játszódik, ahol a világ elfogadottá vált az űrlényekkel (idegenekkel) szemben. De nehogy azt higgyük, hogy a sornak itt

44 / FilmMagazin

vége – dehogyis! –, ez csupán ízelítő abból, hogy mennyire nem tudnak mind a mai napig megálljt parancsolni annak, hogy az Atomcsapat világot mentsen színes hacukában ugrálva.

Ne gondoljuk azt, hogy a 2017-es, vadonatúj, Dean Israelite által dirigált, modern köntösbe bújtatott Power Rangers az első nagyjátékfilmes, nagyvásznas változata a sorozatnak – az első ilyet már 1995-ben megkaptuk, amikor bemutatták az Atomcsapat névre keresztelt mozifilmet. A mozifilmnél már nem merték megjátszani, hogy a japán sorozatból kölcsönöznek konkrét elemeket, viszont cserébe a költségvetés túl is ment a tervezetten, ezért a széria második évadának utolsó epizódjait költséghatékony okokból kifolyólag

nem lehetett az Államokban leforgatni, hanem Ausztráliába kellett hozzá menni. A film azon túl, hogy jórészt megtartotta a sorozat fő motívumait, volt néhány olyan dolog, amiben „első” volt. Példának okáért, a mozifilmben hallhattuk először a fő ellenlábastól azt, hogy „kill” (azaz: gyilkolni) és ebben láthattunk először láthattunk vért(!). Ez valahogy nem meglepő, tekintve, hogy anno egy teljes epizódot szenteltek a környezetvédelemre, és hogy mennyire fontos azt művelni – mindezt úgy, hogy az Atomcsapat karatemozdulatokkal szedte össze a szemetet. Lássuk be, annál menőbb nincs.

Ugrunk 12 évet – a Power Rangers legújabb inkarnációja, mozis változata már a nagy vásznakat ja-

A karakterek hétköznapi viselete harmonizál a Rangers-ruha színével, bár legfőbb szabály, hogy Power Rangers kilétüket titkolniuk kell.

vában támadja. Visszatért Rita Repulsa, visszatért az öt hős, felvértezve azokkal a problémákkal, amikkel egy mai tinédzsernek szembesülnie kell. És nem, most nem feltétlen arra gondolok, hogy a világ megmentése súlyos teherként nehezedik a vállára. Ami a kilencvenes években még magától értetődő volt (a gagyi, az ún. cheese, az olcsó effektek és túljátszások), az mostanra kikopott ugyan, de ugye a Ranger az Ranger, nincs hősködés pici hasonszőrű mellékzönge nélkül (amely már az előzetesekből is látszik).

Mindez felöntve egy kis modern, hollywoodi gritty-vel. Amolyan Atommódra. Mert ugye az atom nem vész el. Csak átalakul. Hogy ez az alakulás pedig milyen jövő felé vezet, az nemsokára ki fog derülniT

FilmMagazin / 45

SOROZAT

A SZÖKÉS Hosszú évek csendjét megtörve támadt fel hamvaiból, a sorozatozási szokásokat egykoron újradefiniáló A szökés. A recept látszólag változatlan, ahogyan a bája sem csorbult. A kérdés csupán az, hogy mire is lesz ez elég 2017-ben? Írta: Veres Bence

46 / FilmMagazin

A két főszereplőnek húzós volt a beosztása, hiszen alighogy befejezték A holnap legendái forgatását, már kezdődtek is A szökés munkálatai.

M

indennemű direkt sértést félretéve szeretném azt előrebocsátani, hogy (nagy levegő:) a Prison Break közel sem volt olyan jó sorozat, mint amennyire az emlékeink mára felmagasztalták.

Igen, tudom. Tudom, hogy most sok olvasó felszisszen és a nevemet átkozva rázza az öklét, amiért szegény, meg nem értett szériával ilyen méltatlanul bánok, de vállalom. Vállalom, mert habár valóban borzasztó nagy potenciál volt A szökésben, egyszerűen mégsem hunyhatunk szemet afölött, hogy bármennyire is szerette volna velünk elhitetni az ellenkezőjét, végül képtelen volt többnek lenni egy idejekorán kidur-

rant, parasztvakítóan nagy lufinál.

Az első évad látszólagos zsenialitása után, még a kissé döcögős másodikat is mosolyogva lenyeltük, ám a harmadik szezon már nem csak a Sona éghajlati hovatartozása miatt izzadt annyira, amennyire. Ott folyt a víz a készítőkről és bizony rólunk, nézőkről is literszámra. Mert habár az írósztrájknak hála az évad végül megcsonkult, sajnos még így is pont tizenhárom résszel lett hosszabb, mint amit az írószoba kreativitása megindokolt volna. Ugyanakkor még volt, pontosabban lehetett volna visszaút az alkotói mélypontról, csak hát a Prison Break olyan gondosan hozzászoktatta az egyszeri tévéné-

zőt az évről-évre drámaian zuhanó színvonalhoz, hogy egy, a zárást érintő minőségi előrelépés, már mindnyájunkat csak összezavart volna. Édes istenem, az a negyedik évad. Csak kapkodtam a fejem azon az ipari mennyiségű triviális blődségen, amit az írószoba kreativitás címszó alatt összehalandzsázott. Ha már a történet gerincét egy ennyire nevetséges és valószínűtlen alapra helyezték, legalább szórakoztató lett volna, de még az sem. Baromság volt az elejétől a végéig, a padlótól a plafonig. Mindezek ellenére aztán mégiscsak kapott egy aránylag pofás és (meg merem kockáztatni a

FilmMagazin / 47

SOROZAT jelzőt:) szép lezárást, amit aztán úgy húztak le a fogyasztó jó ízlésével és türelmével együtt a Final Break-kel a budin, mint annak a rendje. És habár Michael már kétszer is meghalt, most – hét évvel később – mégsem halott. Ne már.

Igazából azért is kezdtem ekkora kitérővel a mondandómat, mert egyrészt fontosnak véltem tisztába rakni az előzmények milyenségét, hiszen bármennyire is áll meg állítólag az elkövetkező kilenc rész a saját lábán, azért valahol mégiscsak a korábbi évadok hivatottak az új kezdet alapjául szolgálni. Másrészt pedig, mert férfiasan bevallom: nem egyszerű érdemben nyilatkozni erről a startról. A játékidő javát értelemszerűen az új status quo megalapozása nyelte el, a koncepció, ha ugyan csak nagy vonalakban is, de felvázolásra került, a karaktereket pedig

48 / FilmMagazin

szépen elhelyezték a táblán.

Lincoln példás balekhoz hűen persze, hogy megint lekvárban, a Final Break-ben történtek értelmében egyébként szökevénynek minősülő Sarah idilli családi életet él a kertvárosban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez, ha az ember úgy dönt, inkább hazamegy háztartásbelinek, mert nincs kedve a börtönhöz. T-Bag dacára annak, hogy gondosan összeügyeskedett bűnlajstromát már régen halálbüntetéssel kellett volna jutalmazni, most egy jóakarónak köszönhetően, mégis frissen szabadul. C-Note muszlim lett, mert hát valakinek annak is lennie kell a csapatból, ha már a cselekmény java a közel-keletre lett pozícionálva; Sucré pedig Sucré, és mint olyan, nyilván ő az ügyeletes humorforrás. És persze egy relatíve friss fénykép tanúbizonysága sze-

rint, Michael is köszöni, jól van. Aztán minden olyan gyorsan történik, hogy olyat még nem láttunk A szökésben, mert másnapra már abban a jemeni börtönben vagyunk, ahol a felgöngyölített nyomok szerint hősünk raboskodik.

Habár a nagy visszatérés közel sem szólt akkorát, mint amekkorát illett volna, a végeredmény még úgy is jelesre vizsgázott szórakoztatásból, hogy olyan gazdag, az országosok létező összes kliséjét megvillantó eszköztárral operált, hogy az még a CW-nek is megülte volna a gyomrát. Persze már csak azért sem szabad haragudnunk a kezdésre, mert mérget vennék rá, hogy nem volt olyan korábbi néző, majdani ellendrukker, aki, ha ugyan csak titokban is, de ne lúdbőrzött volna az intro felcsendülése, vagy egy-egy ismerős arc felbukkanása közben. Mert

A marokkói forgatás során egy vascső esett Dominic Purcell fejére. Szerencsére a színész egy orrtöréssel megúszta az esetet.

hát az évadnyitó tulajdonképpen éppen erről szólt: egy múltidéző visszakacsintás, vagy ha úgy tetszik summázó gyorstalpaló, az aktualitás előrevetítésével.

Igen ám, és pontosan ezért is fájdalmas annyira az olyan nemtörődömségből eredő kínos öncáfolat, mint például az első epizód legelején látott sírkő dátumozása, amivel egyrészt a sorozat már kapásból szembemegy önmaga relevanciájával, másrészt pedig gondolom nemcsak engem bosszantanak az ilyen nüansznyinak tűnő, de a hitelesség szempontjából igenis kardinális momentumok. És ez az ominózus temetős pillanat csak egy, a tengernyi egyéb szépséghibából, hiszen sem az ügyesen adagolt nosztalgiafröcscsök, sem pedig az ismerős arcok nem mentik fel a sorozatot a kínos dialógusok, a kapkodós és vérsze-

gény történetvezetés, illetve a megannyi megkérdőjelezhető logikai malőr súlya alól. Mivel A szökés mindig is előszeretettel nézte tök hülyének a nézőit, mindezek után teljesen jogosan, de annál reménytelenebbül merül fel bennünk a Final Break funkcióját firtató milliós kérdés: Az újabb bőr lenyúzásán kívül, volt-e bármilyen egyéb hordereje az ott látottaknak? Hiszen akkor most melyik befejezés következményeit is látjuk? Azt ahol Michael-t végül valóban a betegség győzte le, vagy ahol olyan tetemes áramütés áldozata lett, amiből nemhogy visszaút nincs, még a túlhangsúlyozott nyitott koporsós ravatal is képtelenség? Persze e kérdésre már maga a pilot hivatott megadni a választ, és habár igyekeznek is viszonylag hamar rendet rakni a fejünkben, azért azzal, hogy a rész eleji montázsban az

egyik variáció kerül bemutatásra, majd nem sokkal később egy Lincoln-Sarah párbeszédben mégis megcáfolják azt a másik felemlegetésével, nem vagyunk beljebb.

Mindenesetre a jó történethez szükséges potenciál, már csak az aktuálpolitikából is leheletnyit merítő, terrorizmus sújtotta környezet miatt adva van; ahogyan a múlt, és ezzel egyidejűleg a létező összes anomália feloldásában is bőven van puskapor, úgyhogy az első részek alapján még nem temetném a sorozatot. Ráadásul A szökésnek, mint a cliffhangerek teljhatalmú urának sohasem kellett a szomszédba mennie ahhoz, hogy ha ugyan izzadva is, de megtartson egy konstans feszültséget, vagy önmagát érdekessé téve vonja el a figyelmet saját hiányosságairól. Még ha azokból azért akad bőven most is.

MAGYARUL IS LÁTHATJUK A SZÖKÉST A szökés joggal tartozik a kultikus sorozatok sorába, a visszatérése ezért nem kis meglepetéssel szolgált. Szerencsénkre pedig magyar nyelven is látható az új évad. Anno az RTL Klub vetítette a szériát, és náluk lett Hevér Gábor és Selmeczi Roland hangjával szinte azonnal népszerű ez a high concept dráma. A történet folytatása, mely a tengerentúlon április 4-én kezdett, azonban nem hozzájuk érkezett. A TV2 a SorozatWikin jelentette be, hogy ők vették meg A szökés új évadának hazai vetítési jogait, így az ő kábelcsatornájukon, a Gotham-et is vetítő Prime-on látható a széria folytatása

FilmMagazin / 49

FILMKLASSZIKUS

A RAKPARTON „Kit érdekelne egy csapat izzadtszagú dokkmunkás?” – ezekkel a szavakkal utasította el Darryl F. Zanuck mozimogul Elia Kazan-t, aki ettől függetlenül leforgatta egyik legsikeresebb művét, A rakpartont, melyet aztán az akadémia 8 szobrocskával díjazott 1955-ben, így roppant mód úgy tűnik, mégis érdekelt néhány embert az amerikai társadalmi realizmus egyik legjelesebb alkotása. Írta: Paulkemp

E

gy igazi remekműnek mindig számos olvasata kínálkozóik, s nincs ez másként Elia Kazan morális drámájával sem. A rakparton egyszerre ön igazolni próbál, politikai parabolaként látszik, és remekül helyezi boncasztalra a szabadságot és lelkiismeretet. A film alapját egy a dokkokban dúló korrupciót leleplező cikksorozat képezi, melyet először Kazan kérésére Arthur Miller kezdett szélesvászonra adaptálni, de miután a direktor vallomást tett az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt,

50 / FilmMagazin

Miller megszakított minden kapcsolatot Kazan-nal. Utána Bud Schulberg vette át a stafétát, akinek amúgy is készült egy hasonló témájú regénye, s így végül megszületett a forgatókönyv.

Kazan és Schulberg hónapokon keresztül házalt vele, de szinte mindenhol süket fülekkel találkozott.

Végül egy független producer Sam Spiegel karolta fel a filmet. A főszereplő megtalálása is okozott némi gondot, hiszen eredetileg John Garfieldnek szánták a szerepet, de ő még a forgatás kezdete előtt el-

hunyt. Marlon Brando elsőre Kazan miatt visszadobta a könyvet – neki sem tetszett igazán Kazan vallomása – így a rendező megnyerte magának Frank Sinatrát, de Spiegel ragaszkodott a fiatal Brando-hoz, aki végül kötélnek állt. Így születhetett meg A rakparton, ahogy ma ismerjük. A filmben Terry Malloy (Brando) a kimustrált bokszoló erkölcsi dilemmáját követhetjük végig: Mit tegyen a szakszervezeti maffiával? Lázadás? Megalkuvás?

A fiatal dokkmunkás – azért ezt írjuk Brando számlájára is – minden jel-

Edie Doyle szerepét a készítők felajánlották Grace Kelly-nek is, ám ő a szintén 1954-ben készült Hitchcock-féle Hátsó ablakot választotta.

IDÉZETEK A FILMBŐL Barry atya: Egyesek azt hiszik, hogy a keresztre feszítés csak a Kálvárián volt. Lássunk világosan!

Joey Doyle meggyilkolása, hogy ne tanúskodhasson, keresztre feszítés volt. Kayo Dugan fölött elengedni a kötelet, mert kész volt kitálalni, ez keresztre feszítés.

Valahányszor a maffia nyomást gyakorol egy jó emberre, az keresztre feszítés. Amíg nem hiszitek, hogy Krisztus a kikötőben is veletek van, ki vagytok téve az újabb kísértésnek! De Krisztus mindig veletek van és együtt veletek mondja: Ha a gyengébbet bántjátok, engem bántotok.

lemhibája és nem éppen patyolattisztasága ellenére egy szimpatikus karakter, aki szinte az első pillanatoktól azonosulásra csábít. A történet ezzel szemben viszont nem az amerikai népszellemet, és még csak nem is az igazáért kiálló átlagembert dicsőíti. Ha nagyon akarjuk, akkor talán a legjobb, ha Kazan saját vívódását látjuk bele a kockákba, minden agitáció és erkölcscsőszködés nélkül.

A filmben megjelenő alakok között nincsenek idealizált jellemek – csak és kizárólag esendő alakokat látunk, olajos dokkmunkásokat, minden hájjal megkent üzéreket, viharvert külvárosi embereket. Terry sem makulátlan: kezdetben ugyan úgy kiszolgálja az elnyomókat, mint bátyja, s csupán Edie (Eva Marie Saint) hozza meg a fordulatot ebben a süket és néma világban, csak az ő révén képes visszanyerni önbecsülését és lát végre az őt irányító rendszer mélyére, ahol csupán sötétséget vél felfedezni. S bár végül színt vall a szakszervezeti vizsgálóbizottság előtt, de Kazan ettől nem emeli piedesztálra. Sőt, vallomása bűnnek minősül, majdnem akkorának, mint a mindenre képes Johnny Friedly (Lee J. Cobb) arcátlan zsarnokoskodása. Hiszen saját közege, a dokkmunkások fordulnak el tőle, s így maradhat harca a mindent elvarró

fináléig magányos.

A film nem segít a nézőnek semmiben, szinte az utolsó utáni pillanatig tárgyilagos marad, s hagyja, hogy mindenki maga válasszon térfelet. Nem egyszerű ügy. Terry és a maffia nem a normák hadszínterén csap össze. Belterjes elvek, részigazságok, hamis meggyőződések feszülnek egymásnak, és a végső bizonyossághoz csak göröngyös úton, szétvert arccal, könnyes szemmel, megalázottan lehet eljutni.

Mindez teszi A rakpartont az amerikai társadalmi realizmus egyik mesterművévé, s talán még attól is el tudunk így tekinteni, hogy Kazan végül giccsbe hajlóan zárja rövidre a történetet, de mindez mégis kellemes szájízt hagy a nézőkben.

Mindehhez tökéletesen passzol a technika, mely egyfelől az operetőri munkában (Borisz Kaufman) érhető tetten, hiszen az következetesen használja a képi valószerűség nagyjából az Aranypolgár óta elterjedt rekvizitumait (nagy mélységélesség, hosszú beállítások). A film eközben autentikus helyszíneken, igazi melósokkal forog, mely egyedi ízt kölcsönöz a jelenetsoroknak, szinte érezni a bűzt és látni a didergő munkások leheletét (melyet azért annyira nem kell odaképzelni, szinte minden második jelenetben tetten érhető), s így válik A rakparton a naturalista lég-

Terry Malloy: Ő lett a bajnok, és mit kaptam én? Egy harmadrangú díjatT Nem érted, hogy bajnok lehettem volna? A kihívó. Lehettem volna valaki. És nem egy olyan semmirekellő alak, aki most vagyok.

körteremtés talán legelső mintapéldájává.

S ha már említettük Brando-t, akkor tegyük hozzá, hogy ebben az időszakban ér az őt övező tömeghisztéria a tetőpontjára. Terry bőrében a latinos profilú vezérszínész egyszerre kegyes és léha, brutális és mély érzésű, szánandó és primitív. Tépelődése a legapróbb gesztusokig őszintén megszenvedett – még akkor is, ha maga Brando „színészbiztos szerepként” jellemezte e munkáját, elvitatva magától a dicsőséget, és az eredményes hatáskeltést a jól megírt dialógusok számlájára írva.

Persze nem fog mindenkinek tetszeni, valószínűleg nem is tetszett mindenkinek ez a remekmű. Én is több hibáját látom, melyek közül a legnagyobb az alulírt főhősnő, kinek jelleme és szerepe szinte nem létezik, csak Terry-t kell katalizálnia.

Ettől függetlenül nyugodtan ajánlom mindenkinek, aki szeretne bepillantani az ’50-es évek Amerikájának egy kevésbé szabad és csillogó világába.

FilmMagazin / 51

KÖV. HÓNAP

ALIEN: COVENANT A megosztó Prometheus folytatása, melyben Ridley Scott ismét beül a rendezői székbe, és Michael Fassbender is visszatér az android David szerepében. Az űrhajós stáb viszont új lesz, olyan nevekkel, mint Danny McBride, Billy Crudup, James Franco vagy Demián Bichir. Az Alien-franchise univerzuma még mindig az egyik legérdekesebb és legrejtélyesebb sci-fi univerzum a filmes palettán, és joggal bizakodhatunk Scottban, hogy a folytatásra kiköszörüli a Prometheus által hagyott csorbát. Kedvenc űrlényeink is visszatérnek immáron húsvér valójukban, de minden bizonnyal kapunk válaszokat – és talán még annál is több kérdést – a Prometheusban nyitva hagyott dolgokra.

A KARIB-TENGER KALÓZAI: SALAZAR BOSSZÚJA A Karib-tenger kalózai sorozat jócskán elfáradt az utolsó részekre, ezért kijárt neki a hosszú pihenő, azonban hamarosan ismét a mozikban láthatjuk Jack Sparrow-t és legénységét. Johnny Depp újra a hóbortos kalózkapitány bőrébe bújik, de talán ennél is izgalmasabb, hogy a méltatlanul hanyagolt Orlando Bloom visszatér Will Tuner szerepében.

Ha még ez sem lenne elég, a film alcímében felbukkanó Salazar-t az Oscar-díjas Javier Bardem játssza, aki már az első előzetesben felkeltette a figyelmünket.

52 / FilmMagazin