Filmmagazin 2017május

KEDVES OLVASÓK! M

ájusban általában a mozikba érkeznek a nagy nyári blockbusterek előhírnökei.

Szerencsére nincs ez másként idén sem, úgyhogy dugig töltöttük tartalommal a legfrissebb FilmMagazint.

Megnéztük, hogy mit várhatunk a hónap végén érkező Karib-tenger

kalózai filmtől (az előzetes vélemények alapján egy, az első rész színvonalához hasonlító kalózkalandot), értékeltük A galaxis őrzői második részét, valamint Arthur király legendájának legújabb interpretációját, de bevizsgáltuk az augusztusról előrehozott Alien: Covenant-ot is. Akik

pedig a látvány helyett inkább a mondanivalót helyezik előtérbe, azoknak a Vademberek hajszája, a Tűnj el!, és az 1945 című filmeket, vagy az újra mozikba kerülő Chaplin klasszikust, a Modern időket ajánlom. Szóval irány a moziba, de addig is jó szórakozást az újsághoz!

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Jasinka Ádám Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2017. június 16.

2 / FilmMagazin

EHAVI PREMIEREK

MÁJUS 4.

A galaxis őrzői vol. 2.

Julieta

Hogyan legyél latin szerető

Emlékképek

MÁJUS 11.

Arthur király: A kard legendája

Vademberek hajszája

Ó, anyám!

Az utolsó család

Vad észak - Mese az ezer tó országából

Csápi, az óceán hőse

4 / FilmMagazin

Ricsi, a gólya

MÁJUS 18.

Alien: Covenant

Gemenc - Az árterek világa

Frantz

MÁJUS 26.

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja

Modern idők

Sárkányvarázs

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

A KARIB-TENGER KALÓZAI:

SALAZAR BOSSZÚJA Hat év után a Karib-tenger kalózai visszatértek, hogy kardélre hányják az ellent és kalamajkába keveredjenek ismét. Rendező- és forgatókönyvíróváltás, valamint friss arcok: Salazar készen áll bosszújára. Írta: Sanya08

2

003-ban Jerry Bruckheimer filmproducer megütötte a főnyereményt.

Ekkor került ugyanis hosszú vajúdás után világszerte mozivásznakra a film, amely azóta olyan nagy elánnal vette magához a kult-státuszt, mint ahogyan egy kalóz lopja ki más kezéből és hajójából az aranyat. A 140 millió dollárból készült alkotás ugyanakkor kockáztatott is, hiszen ekkor már nyolc éve volt annak, hogy nem készített ilyen nagy nívóval rendelkező stúdió, mint amilyen a Disney, kalózos kalandfilmet. Másik stúdióval történt meg a baleset, de hát óvatosnak kellett lenni: Renny Harlin 1995-ös A kincses sziget kalózai című produkciója, úgy ahogy van, bedöntötte a Carolco kapuit. Magára vessen tehát, aki újra a műfajban szeretne valamit alkotni annak reményében, hogy milliók fognak

6 / FilmMagazin

özönleni majd a filmjére. Bruckheimer azonban Gore Verbinski rendezővel karöltve, egy sztárszínészt és több tucat szimpatikus (és egy zseniális) aktort összeverbuválva világra szóló sikert tett le az asztalra. A kalózos, kardozós, old-school kalandfilmeket ismét menővé varázsolta, egy franchise-nak pedig egyből utat is nyitott.

Most 2017-et írunk, A Karib-tenger kalózai pedig immáron az ötödik epizódjánál tart. A Johnny Depp által megformált szétesőfélben lévő, folyton kótyagos, ám talpraesett és szimpatikusan hóbortos Jack Sparrow kapitány ismét a visszatér a mozivásznakra! Többek között nyilvánvalóan azzal az intencióval, hogy a legutóbbi, kevésbé dicsért negyedik rész után visszacsábítsák magukhoz a rajongókat. Miután tehát Gore Verbinski három filmnyi kalóz-

kodást vezényelt le és Rob Marshall egyet, Bruckheimer választása a norvég Joachim Ronning és Espen Sandberg rendezőkre esett, akik ugyan eddig nem tudhattak magukénak hollywoodi blockbustert, de cserébe már dolgoztak vízen (az Oscardíjas Kon-Tikiről beszélünk, természetesen), ami ugye egyik legfontosabb sajátossága a kalózos filmeknek.

NEM OLYAN EGYSZERŰ ÁM EZ! Na de ne menjünk ennyire előre, elvégre egy olyan filmről beszélünk, aminek keletkezése és vásznakra történő érkezése meglehetősen viharosnak és próbatételektől nem mentesnek mondható. Miután A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken befutott a mozikba és nem túl fényes kritikákat harcolt ki magának, Bruckheimer és csapata értelemsze-

A Salazar bosszúja és az ismeretlen vizeken bemutatója között 6 év telt el, ami a leghosszabb várakozási idő a franchise történetében.

A PRODUCER MEGVÉDTE JOHNNY DEPP-ET A KÜLÖNÖS VISELKEDÉSE MIATT A Disney hamarosan mozikba küldi A Karib-tenger kalózai régóta várt folytatását, amelyből minden idők egyik leghírhedtebb kalózát megformáló Johnny Depp sem hiányozhat. Viszont a hírek szerint nem mindig volt kellemes élmény együtt dolgozni Depp-el az 5. filmen, ugyanis a színész gyakran akadályozta a produkció gördülékenységét gyakori késéseivel, amit a források túlzott alkoholfogyasztással és az ex-feleségével való konfliktusaival magyaráznak. Ezeket a pletykákat nem erősítették meg hivatalosan a producerek, de egy interjúban Jerry Bruckheimer nyíltan beszélt a forgatás nehézségeiről. "Meg kell értenetek, hogy micsoda nyomás alatt volt Johnny Ausztráliában. Volt, hogy helikopterek követték egészen hazáig. Annyian voltak a médiától a kapujában, hogy büféskocsik jöttek etetni ezeket az embereket. Annyi kitaláció keringett róla. Például, hogy Johnny összeverekedett valakivel a forgatáson és ezt követően visszarepült az Államokba. Ezt a cikket vele együtt olvastam, amikor a lakókocsijában voltunk." Nem lehet könnyű, ha valakinek ilyen mélyen a magánéletében turkál a fél világ. Sajnos az sem segített a helyzeten, hogy ezzel nem csak Depp, hanem az egész stáb napjai is megnehezedtek a forgatás alatt. Az egyik stábtag szerint a színész egyáltalán nem korán kelő típus, a dolgok pedig addig fajultak, hogy Depp szállása előtt egy bérelt kocsiban kellett ülnie valakinek, aki azt figyelte, hogy mikor ébred fel a színész. "Amikor felébredt felkapcsolta a lámpát és ebben a pillanatban máris hívták a producert, aki ezután szólt a rendezőknek (Joachim Ronning és Espen Sandberg): 'Felébredt! Már készülődik!' Még egy speciális kódjuk is volt, valami olyasmi, hogy 'A sas leszállt.' Johnnynak fogalma sem volt róla, hogy ez zajlik a háttérben." A sztár ivási problémái eljutottak egy olyan pontra, hogy vitába szállt miatta az ex-ügynöke, Tracey Jacobs és Jerry Bruckheimer, amikor arra vártak, hogy a színész megérkezzen a forgatásra. Maga Bruckheimer cáfolta ezt az összetűzést, de egy stábtag elmesélte hogyan történt, hozzátéve azt is, hogy amikor Depp végre megérkezett a helyszínre már kellemesen telt vele a munka.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

rűen egyből megpróbálta tető alá hozni az ötödik részt. Hiszen, miért is ne! Nem szabad megállni a négynél, addig kell az aranytojást tojó tyúkot tojatni, amíg tud mit adni nekünk – arról nem is beszélve, hogy azzal az esetleges ötödik etappal helyrehozhatják a negyedik rész által ejtett esetleges csorbákat. A film forgatókönyvén ennek megfelelően már az Ismeretlen vizeken mozikba kerülése előtt elkezdett dolgozni Terry Rossio (addigi írópajtása, Tedd Elliot nélkül), aki így megírta a most mozikba kerülő Salazar bosszújának egy kezdetleges változatát. Rossio munkáját azonban a stúdió visszadobta, mert az ő verziója egy női gonosztevőt vonultatott fel, mely állítása szerint aggodalommal töltötte Johnny Depp-et is, akiben ezek szerint elég élénken élt

8 / FilmMagazin

még a Tim Burton-féle Éjsötét árnyék csúfos kudarca. Rossio ezzel szépen kilépett a képből, az illetékeseknek pedig ezek után újabb delikvenst kellett szerződtetniük a projektre. Keresésük nem tartott túl sokáig, hamar megtalálták maguknak Jeff Nathanson-t, aki bár relatíve ismeretlen névnek mondható (vagy legalábbis kevesen kapják fel a fejüket a nevét hallván), fűződik egykettő nagyobb kasszasiker a nevéhez: többek között a Spielberg-féle Kapj el, ha tudsz, illetve a Terminál és az Indiana Jones negyedik etapjának szkriptjét is ő pötyögte. Utóbbi cím pedig bár sokakban ébreszt kellemetlen emlékeket, legalább annyit elmondhatunk ezt illetően, hogy Nathanson-nak van némi tapasztalata a kalandfilmeket illetően.

Nathanson színre lépésével a sztori új színezetet kapott, amelyben szerepet kapott Poszeidón háromágú szigonya, amellyel uralni lehet a természetet, és amelyet aztán a fő ellenlábas arra használna fel, hogy kiirtsa az összes kalózt. Mindezt azért, mert Sparrow kapitány még fiatalon és üdén csúnyán megszívatta őt. Jó alkalom tehát ez arra, hogy a bolond kalózkapitányt kissé más színezetben tüntessék fel az alkotók és többet is kapjunk belőle, mint egy szimpla humorforrást. És most nem csak arra gondolunk, hogy láthatjuk majd kedvenc kapitányunkat megfiatalítva legalább egy jelenet erejéig (Michael Douglas, Jeff Bridges és

Kurt Russell után most Depp-en a sor), hanem vélhetően kicsit mélyebbre ásnak majd a karakter lelkében.

Na persze térjünk csak vissza a fő ellenlábashoz: a folyamat ezen kezdeti stádiumában még nem volt elég kiforrott – például a neve is más volt (John Brand kapitány – és nem mellesleg a szerep eljátszására maga Christoph Waltz is szóba került), azután lett belőle Salazar és azután nyerte el mostani formáját, hogy Javier Bardem megjelent a színen és megállapodtak abban, ő lesz a tökéletes gazfickó. Hogy mennyire tökéletes? Salazarnak még az Ördög háromszögéből is sikerül magát kimenekítenie, hogy bosszútól fűtve induljon Sparrow keresésére – a kalóz egy régi ellenlábasának segédletével.

Orlando Bloom szerint A Karibtenger kalózai: Salazar bosszúja tekinthető egyfajta rebootjának is a szériának, amit nem könnyű így csupán az előzeteseket látva megcáfolni: Sparrow ugyan visszatért, ahogyan az első rész gaz kalóza, a Geoffrey Rush által megformált Barbossa kapitány is, de újak is csatlakoztak a stábhoz, a főszereplők közé. Friss, fiatal arcok, akik még pólyás csecsemők lehettek, amikor az első film ment a mozivásznakon (vagy legalábbis pofátlanul ifjak). Ilyen Brandon Thwaites, aki a filmben az első három rész főszereplőjének, Will Turner-nek a

A munkát igen megkönnyítette, hogy az ausztrál kormány óriási adókedvezményt adott a Disney-nek az ausztrál helyszínek használatáért.

EX-BEATLE IS SZEREPEL A KARIB-TENGER KALÓZAI: SALAZAR BOSSZÚJÁBAN Az egykori Beatles énekes, Paul McCartney valósággal sokkolta a twittert, amikor is közzétett a #PiratesLife (Kalózlét) hashtaggel ellátott karakterposztert, amelyen ő szerepel kalóznak maszkírozva. A Disney megerősítette, hogy a 74 éves McCartney valóban fel fog tűnni a filmben. Hogy kit fog alakítani, vagy hogy mekkora szerepe lesz, azt egyelőre nem tudni – az öltözékéből adódóan természetesen kalózt, méghozzá egy (hamis) kártyást – de vélhetően hasonló cameo szerepe lesz, mint a Rolling Stones évtizedek óta az alkohol és a drogok által csodával határos módon egyben tartott gitárosának, Keith Richardsnak az előző két részben Jack Sparrow apjaként, akiről köztudottan Johnny Depp a kalózkapitányt mintázta.

HÁTTÉR AZ EDDIGI KARIB-TENGER KALÓZAI-FILMEK A KARIB-TENGER KALÓZAI: A FEKETE GYÖNGY ÁTKA Kalózok! Ahogy a 2003-ban útjára indult szériában egy kihalófélben lévő "mesterség" űzői, úgy a kalózos témájú mozik is a feledés homályába vesztek. Nem is csoda, hiszen a zsáner óriási pénzeket emészt fel, amelyek nem is igazán térültek meg és mióta Renny Harlin 1995-ös A kincses sziget kalózaival elsüllyesztette az amúgy is már súlyos lékekkel tarkított Carolco stúdiót, így nem csoda, hogy az Aladdin írói, Ted Elliot és Terry Rossio forgatókönyve a ’90-es évek óta vesztegelt a hollywoodi stúdiórendszerben. A blockbuster guru producer, Jerry Bruckheimer azonban jó érzékkel ismerte fel a történetben rejlő lehetőségeket (alcímet is azért kapott, mert bízott a folytatásban) és az akkoriban éppen válságban lévő Disneytől – akik jóformán csak a Pixarnak köszönhetően könyvelhettek el némi profitot az éves könyvelésben – sikerült 140 milliós költségvetést kiharcolnia vidámparki látványosságuk adaptációjához. A rendezésre megnyerte az Egértanyát és A mexikóit dirigáló Gore Verbinskit, aki ezzel a két teljesen eltérő stílusú filmmel bizonyította rátermettségét. Feltörekvő színészek terén Keira Knihtley-t és a Gyűrűk Ura révén tinilányok milliói falán posztereken díszelgő Orlando Bloomot sikerült leszerződtetni, míg a veteránszínész fronton pedig Jonathan Pryce és Geoffrey Rush erősítette a stábot. Jack Sparrow karaktere is egy rutinos színészt kívánt, a forgatókönyvírók Hugh Jackmant szemelték ki a szerepre, végül annál a Johnny Deppnél landolt a szerep, aki Tim Burtonnek és a független filmeknek köszönhetően kultstátuszt vívott ki magának a filmrajongók körében, azonban nem volt egy A listás sztár. Depp ugyan merész ötletekkel bombázta Bruckheimeréket (például, hogy Jacknek ne legyen orra) és bizonyos fokig hajlandó is volt engedni ezekből, de ragaszkodott ahhoz, hogy a kalózkapitány küllemében egy napszúrást kapott ciscói transzvesztitára emlékeztessen, máskülönben rá ne számítsanak. Neki lett igaza: A Fekete Gyöngy átka 2003 igazi sleeper hitje volt, Depp pedig nem csak megteremtett egy filmtörténeti jelentőségű karaktert, hanem kiérdemelte élete első Oscar-jelölését is. Verbinski és a forgatókönyvírók pedig jó érzékkel adagolják az akciójeleneteket és a humort, így nem vitás, hogy a Fekete Gyöngy átka az egyik legjobb akciófilm.

A KARIB-TENGER KALÓZAI: HOLTAK KINCSE Bruckheimer tehát (ekkor még) jó lóra tett, a film több mint 650 millió dollárt keresett világszerte (ebből csak 300-at hazájában), DVD-n pedig még inkább kultstátuszra tett szert, így nem is volt kérdéses a folytatás. Végül a készítők amellett döntöttek, hogy a második és a harmadik részt egyszerre veszik fel, hasonlóan a Vissza a jövőbenhez, a Mátrixhoz és A Gyűrűk Urához, epizódonként közel kétszer akkora költségvetésből, így Verbinskiék több, mint 500 millió dollárból (!!!) gazdálkodhattak. Ezzel nem kevés kockázatot vállaltak a Disneynél, ráadásul teljes függetlenséget kaptak Bruckheimerék, ami olykorolykor az egeres céghez képest is meglepő brutalitásban öltött testet, de végül Bruckheimeréknek lett igaza. 2006 legnagyobb sikere volt a második kalózkaland, és több addigi bevételi rekordot is megdöntött (első hétvége, leggyorsabban elért 100, majd 200 millió dolláros bevétel), amiben Depp akkori mérhetetlen star powerje is közrejátszott. Plusz a Holtak kincse sikere rávilágított arra, hogy mennyire igény is volt egy ilyen nagyszabású franchise-ra: a képregényfilmek akkor még inkább felfutóban voltak, a Star Wars pedig akkor éppen elbúcsúzni látszott. Más szóval jókor jött, és Verbinskiék többnyire jó érzékkel folytatták a megkezdett utat. Persze tagadhatatlan, hogy a Holtak kincse a tipikus folytatások mintapéldányok sorát gyarapítja: nagyobb, látványosabb, rémisztőbbX és üresebb. Persze nem vészesen, mert a lehető legjobb értelemben vett popcorn mozi, amelyben közel tökéletesen ötvöződnek a rémmesék és a romantikus kalandfilmek hagyományai. A Bolygó Hollandi és legénysége elrettentő és rettentően ötletes megvalósításában, a CGI alól ki sem látszó Bill Nighy a vicces skót akcentusával pedig legalább akkora szám, mint azt megelőzően Gollam volt (ment is érte az Oscar a vizuális effekteseknek). Azonban az újdonság varázsa Jack Sparrow kiszámíthatatlanságával együtt odaveszett. Depp is már többször megy át bohócba, mint az ildomos lenne, a figura vonzerejét adó kiismerhetetlenség pedig kiismerhetővé vált. Azt viszont a középső epizód sem tagadhatja le, hogy a nagybetűs SZÓRAKOZTATÁS jegyében készült, amelyért érdemes moziba menni, és mint tudatos második epizód szépen teaseli is a közönségét a zárásban egy bazi nagy cliffhangerrel.

10 / FilmMagazin

Johnny Depp, Geoffrey Rush és Kevin McNally azok a színészek, akik az eddigi összes epizódban szerepeltek.

A KARIB-TENGER KALÓZAI: A VILÁG VÉGÉN 2007 legvártabb filmjévé ezek után pedig egyértelműen Jack Sparrow-ék trilógiazáró akkordja lépett elő, a készítők pedig igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, pedig köztudott volt, hogy hiába forgatták egyszerre a második résszel, A világ végénnek még nem volt kész a szkriptje. Persze bizakodásra adott okot, hogy maga Peter Jackson segítette Verbinskit tanácsaival az ilyen jellegű problémák áthidalására (utóforgatások), így okkal bizakodtak a rajongók, mégis a záró epizód azon keserű csalódások közé sorakozott fel, amelyeknek 2007 már megágyazott a Pókember 3-al és a Harmadik Shrekkel. Gigászi siker volt ugyan ez is anyagilag, de a sok szál, amit Verbinski még épphogy össze tudott fogni, itt már egyértelműen szétcsúszott, a karakterek motivációi pedig sokszor érthetetlenné váltak. Azonban az évek mégis megszépítették ezt a gigászi filmmonstrumot, mely korának legdrágább filmje volt (300 milliós büdzsé), de annak minden centje vissza is köszön a vásznon hatalmas díszletek és látványos, de nem üres, hanem nagyon is kreatív vizuális effektusok formájában. Verbinski látványhoz való érzéke egyértelműen itt csúcsosodik ki igazán: a hatalmas vízesés a világ végén, a Fekete Gyöngy a homokdűnék között, majd a szökés Davy Jones börtönéből és a finálé az örvényben a legegyedibbé varázsolják a zárlatot, ha a legjobbá nem is. Ugyanakkor a vizualitás mellett A világ végén a legmerészebb epizód és számos ponton szembemegy a hollywoodi elvárásokkal, ami meg is magyarázza a film negatív hátszelét, miközben az elhintett nyomok, utalások megágyaznak azoknak a fordulatoknak (Will sorsa, a kard és a nyaklánc szerepe), amelyeket annyian nehezményeznek. A nyitányban gyereket akasztanak (egy Disney-filmben!), a közönség kedvenc főszereplőt az első 45 percben teljesen elhanyagolják, hogy a visszatérők (Barbossa rules!) és az újak (Sao Fang meh!) jobban érvényesülhessenek. A végén pedig nem rest elválasztani a széria szerelmespárját egymástól, tehát a Disney (A DISNEY!) simán szembeköpi a "Boldogan éltek, míg meg nem haltak." mantrát, Jack és Barbossa éppen ott van, ahol a Fekete Gyöngy átka elején: előbbi ismét a Gyöngy nyomában, utóbbinak pedig van miért keresnie Sparrow-t.

A KARIB-TENGER KALÓZAI: ISMERETLEN VIZEKEN "And the show must go on!" – valahogy ezzel magyarázhatták ki Bruckheimerék, hogy folytatni kell a szériát, amire több mint 3 milliárd okuk volt. Verbinski azonban már nem állt kötélnek és inkább már a Rango című animációs filmmel foglalkozott (abszolút megérte), ahogy Orlando Bloom és Keira Knightley sem vállalta már a visszatérést, Johnny Depp nélkül pedig ugye elképzelhetetlen volt a folytatás.

Pedig érthető volt a szándék, hogy egy új trilógia nyitódarabjának szánják, ami visszahozza az első rész báját, és nem a nagyszabású látvány dominál. A forgatókönyvírók ugyanazok voltak, Dariusz Wolski is ismét beült a kamera mögé, Hans Zimmer is visszatért a zenekari árokba, a főgonosznak megnyerték Ian McShane-t, mint Feketeszakáll és Penelopé Cruz is mint Jack nagy szerelme ígéretes koncepciót ígért. Az Ismeretlen vizeken a bizonyítéka, hogy mennyi múlik egy jó rendezőn, Rob Marshall pedig a legtúlértékeltebb hollywoodi rendezők egyike, aki azért kapott Oscar-díjat, mert lényegében egy Broadway előadást felvett nagynevű sztárokkal (a Chicagoról van szó). A 250 milliós költségvetés ugyanis meg se látszik a filmen, a látványvilág pedig szegényesebb, mint az első részé, ami fele ennyiből készült. Hiányoznak azok a vizuális gagek, amelyeket Verbinski hozzáadott az egyszerű történethez, emellett rettentő ritmustalan az egész, ami egy színházi rendezőre nézve különösen kínos. Ez már a londoni nyitányban kitűnik, amely szürkeségével kellemes alternatívát jelenthetne a trópusoknak, valamint a néhai Richard Griffits röpke szereplése György királyként és Judi Dench cameoja is üde színfolt, a szökésjelenet viszont se nem elég ötletes, se nem elég ritmusos, a véletlenszerűen megjelenő ismerősök felbukkanása pedig egyenesen idegesítő és öncélú. A finálé pedig hiába idézi az első részét, kínos végjátékba torkollik, amibe jobbára addig margón vitorlázó karakterek (spanyolok) keverednek bele. Egyedüli győztesként Geoffrey Rush átértelmezett Barbossája jött ki, aki pont azt a szerepet tölti be, mint Jack az első részben: annak az oldalára áll, aki a céljai felé viszi, ami sokáig titokban is marad és a sellők támadásából valóban az eredeti filmekhez méltó akciószekvencia kerekedett. De ez rettentő kevés az örökléthez, a feledéshez viszont pont elegendő.

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

>> A TESZTVETÍTÉSEK AZT IGAZOLJÁK, HOGY SIKERÜLT ÖSSZEHOZNIUK AZ ALKOTÓKNAK A (LÁTSZÓLAG) LEHETETLENT ÉS AZ ELSŐ RÉSZ ÓTA A LEGSZÓRAKOZTATÓBB KARIB-KALANDOT KÉSZÍTETTÉK EL. << fiát, Henry Turnert alakítja, valamint Kaya Scodelario, aki olybá tűnik, hogy Keira Knightley-t fogja helyettesíteni, mint tűzről pattant menyecske. Bloom maga is fel fog bukkanni a filmben, ám szerepe vélhetően inkább lesz egy meghosszabbított, fontos cameo, semmint egy minden jelenetre kiterjedő főszerep – ezzel is jelképesen átadván a stafétát filmbeli fiának, hogy majd ő kardozza végig magát hajmeresztő kalandokon még legalább három film erejéig. Ám nem a megfelelő színészek megtalálása okozta a legnagyobb fejfájást az alkotóknak. A forgatást ugyanis jó néhány természeti katasztrófa is megnehezítette. Számos esetben hurrikán sodorta el az emberek lelkesedését munkamoráljukkal együtt, és ha ez még nem volna elég, jóformán a stáb összes tagja bajlódott a tengeribetegséggel. Ja, hogy ez még semmi? Hát akkor már tényleg legyen elég annyi, hogy még a filmbeli majmok is megnehezítették a dolgozó emberkék nyugodalmát és több ízben csintalankodtak egy jóízűt.

12 / FilmMagazin

VISSZA AZ ALAPOKHOZ Egy ötödik résznél, főként ennyi kihagyás után, az ember sokszor nosztalgiával tekint az első fejezetre és most sincs ez másként. Sandberg és Ronning állításuk szerint arra törekedett, hogy kevésbé a folytatások, mint inkább az első rész hangulatvilágát hozzák vissza, elvégre mégiscsak az első rész volt az, ami ezt az egészet elindította, ami nélkül most nem lenne ez a film.

Az első rész fun-ját, különlegességét szeretnék felidézni filmjükkel.

Ahogy Ronning mondja: „Szeretem mindegyik filmet a franchise-ban, de a legelső volt az első szerelem.” A tesztvetítések pedig azt igazolják, hogy sikerült összehozniuk az alkotóknak a (látszólag) lehetetlent és az első rész óta a legszórakoztatóbb Karib-kalandot készítették el. Bruckheimer is elégedetten mosolyoghat, miután meglátta a közönség által adott pontszámokat, fejben pedig valószínűsíthetően már számolja is a hamarosan befolyó sokszámjegyű bevételt. Hiába no, ami egyszer kockázat, az pár év múlva már biztos nyereség.

Ha minden jól megy és legújabb filmjük tényleg ennyire jól sikerült és a közönség is világszerte ennyire a kebleire öleli, akkor pedig nem marad más hátra, mint figyelni, hogy jönnek a folytatások, és hogy próbálják életben tartani a szériát különböző vad ötletekkel. De ami a legfontosabb: figyelni, hogy mégis mihez fog eztán kezdeni magával Ronning és Sandberg? Kis költségvetésű filmektől a blockbusterig – csak rajtuk, az elhivatottságukon és Hollywood kreativitásigényén fog múlni, hogy csúsznak egyet a lejtőn, vagy még magasabbra merészkednek és esetleg ennyi pénzből egy szerzőibb filmet is képesek majd tető alá hozni. Akárhogy is lesz, figyelni fogjuk őket.

Stáblista Rendező: Espen Sandberg Főszereplők: Johnny Depp, Javier Bardem, Kaya Scodelario Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. május 25.

KRITIKA

A HÓNAP FILMJE „Ahogy át tudjuk érezni a Sam Neill alakította Hec zsörtölődő, fájdalmakkal, megpróbáltatásokkal teli természetét is. Ebben persze közrejátszik az is, hogy Neill-t – játsszon akármilyen figurát is – képtelenség kicsit sem kedvelni, az ír színész pedig élete egyik legérettebb és legelegánsabb alakítását nyújtja.

Párosuk Dennisonnal pedig hibátlanX” >> 32.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „Van viszont egy olyan vonatkozása, amivel manapság viszonylag ritkán lehet találkozni, ezért szinte üdítően hat – elmegy a falig. Kirk Lazarus őrmester (Trópusi vihar) halhatatlan szavait idézve: a film fullba nyomja a kretént, emiatt pedig szinte minden egyéb bűne bocsánatot nyer, én legalábbis egyetlen percre sem tudtam rá nagyon haragudni.” >> 24.

KELLEMES MEGLEPETÉS „A boncolás egy erős, kifejezetten emlékezetes atmoszférát teremt meg, amihez a film utolsó fejezetei mégsem tudnak igazán felnőni. Két remek alakítást is láthatunk, amik csak az utolsó harmadra vesztik el súlyukat, ám az ügyes rendezői húzások elérték, hogy a titokzatos hölgy boncolásának története egy pillanatra se váljon frusztrációt okozó agymenéssé.” >> 34.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 13

KRITIKA

Habár csak alcímre volt érdemes, mégis elkészült Ridley Scott Prometheusának folytatása, ami vegyesebb összképet nem is festhetne a xenomorphok savas vére által. Írta: Török Tamás

N

em tudom hányan sejtették mondjuk tíz éve, hogy ennyire felpörögnek majd az események az Alien franchise háza táján. Pár éve Ridley Scott, az Alienfilmek atyja gondolt egyet, s elhatározta, hogy kibővíti a szóban forgó sci-fi univerzumot, így készült el 2012-ben a Prometheus, ami nem véletlenül hagyta el az ’Alien’ címkét. Scott a szó legszorosabb értelmében egy eredettörténet mesélésébe kezdett bele, ami arra az örökérvényű kérdésre kereste a választ, hogy hol is az ember helye a mindenségben, kik vagyunk és teremtett-e minket valaki. A Prometheus legnagyobb hibája az volt, hogy már a kezdetektől fogva vállalta a tényt, miszerint az Alien univerzum első előzményfilmjéről beszélünk, ez pedig már akkor megpecsételte Scott meséjének sorsát, mielőtt az még mozikba kerülhetett volna.

14 / FilmMagazin

Elsőre talán én is bizonytalan voltam, ám ahogy teltek az évek, úgy nőtt a szívemhez a Prometheus és már merem állítani, hogy egy közel sem hibátlan, sokszor bizonytalan, ám mindezekkel együtt is egy remek, piszkosul erős hangulatú és a mai blockbusterekhez mérten igenis különleges alkotásról beszélünk, ami mind vizuálisan, mind zeneileg valami izgalmashoz fektette le az alapokat. A tudománnyal és vallással egyaránt átitatott eredetmesélés azonban távolról sem volt A nyolcadik utas: a Halálhoz hasonló sci-fi horror, viszont egy pillanatig sem akart az lenni. Az elhibázott marketingnek köszönhetően az átlag, Alien-szerető néző legnagyobb és általában egyetlen „kritikája” az volt, hogy ez nem egy Alien-film, ami a mai napig rendkívül méltatlan sorsot rendel a Prometheushoz. Itt vagyunk hát 2017-ben, tudvalevő,

hogy a Neill Blomkamppel belebegtetett Alien 5-ből végül nem lesz semmi, így hát odacsapták a Covenant elé az Alien márkajelzést, bedobták a levesbe a kikönyörgött xenomorphot, szóval most már minden tuti jó lesz, a rajongók is imádni fogják! Avagy mozikba került a Ridley Scott: MegalkuvásX Vélhetően pár évvel járunk a Prometheus legénységének katasztrófája után, amikor is az emberiség egy új otthon megtalálásának reményében indítja útjára a Covenant névre keresztelt űrszekeret (mindenki imádja ezt a szót, tudom én!), melynek igencsak alulkvalifikált legénysége rábukkan egy viszonylag lakhatónak tűnő(!) bolygóra, és inkább fittyet hány az évtizedeken át tervezgetett, szimulációkkal biztosított küldetésre, a célbolygót elfelejtve pedig leszállnak erre az élhetőnek tűnő(!) planétára, mert a Cove-

nant-en senkinek nincs kedve hiperálmodni. Nyilván mindannyian sejtettük: a csapat nem teszi zsebre mindazt, amit ott talál. „Azt hiszem, ez volt számára a legfontosabb. A legelső beszélgetésünkön közölte, hogy most egy nagyon, nagyon durva, korhatáros filmet fogunk csinálni, amiben patakokban ömlik a piros festék. Olyat, amitől mindenkiben megáll az ütő!”

– mondta a film producere, Mark Huffam Ridley Scottról. Személy szerint én nem emlékszem, hogy a Predatorral való közös szerepléseket leszámítva mikor is szólt erről az Alien-széria. Mindenesetre, ha valaki esetleg a félelemfaktor miatt ódzkodott volna az Alien: Covenant megtekintésétől, az ne tegye, ugyanis a film meg sem közelíti azt a

feszültségkeltést, ami oly’ híressé tette A nyolcadik utas: a Halált. Félreértés ne essék, a Covenant-nek vannak kifejezetten libabőrözős pillanatai, ám a film fő attrakciója, nevezetesen a xenomorph 2017-ben (sajnos) teljeséggel megbukott azt illetően, hogy a frászt hozza az emberre. Ebben talán az is közrejátszott, hogy Scott rendezésének köszönhetően többet tudunk meg ezekről az elképesztő bestiákról, mint valaha.

A Covenant ténylegesen hozzá akar tenni az univerzumhoz, ám félek attól, hogy teszi mindezt olyan hévvel és szájbarágással, ami mármár inkább elvesz az egész Alienkultuszból. Spoiler nélkül annyit mondanék, hogy Scott érezhetően a szívén viseli a franchise sorsát, ám

vannak dolgok, amiket egyszerűen jobb meghagyni és rábízni a nézők fantáziájára. A Prometheus által megkezdett teremtéstörténet olykor meglehetősen izzadságszagú a Covenant-ben, ám még így is piszkosul érdekes tud lenni, és hozza magával azt a hangulatot, ami vitathatatlanul kiemelte a szürkeségből a Prometheus-t. Ám a „kevesebb néha több” elve abszolút alkalmazandó lenne Ridley Scott esetében, lévén a Covenant vallással és hittel alaposan átitatott attitűdje néha a komikum határát súrolja, a széria negyedik részének köszönhetően pedig pontosan tudjuk, hogy ez mennyire áll jól az Aliennek.

Számos húzásáért lehet bírálni a veterán Scott-ot, visszatérő hibáitól a Covenant sem menekül, ám az

FilmMagazin / 15

KRITIKA tagadhatatlan, hogy hiába egy híján 80 éves a rendezőúr, hangulatteremtési eszközei és a technikai rálátása, megoldásai a mai napig végtelenül profik, számos esetben páratlanok. Mióta az eszemet tudom, számomra az Alien filmekben látott technológia, és úgy alapvetően sci-fi látványvilága az, amiről abszolút el tudom képzelni, hogy nem is olyan sok idő múlva valósággá váljon.

Nyilván a műfajtársaknál ez nem feltétlen szempont, én valahogy mégis közelebb érzem magamhoz mindazt, amit a vásznon látok emiatt. A Covenant technikai oldalába (vagy éppen látványába) ennek köszönhetően kifejezetten nehéz belekötni; a film díszlettervezője, Chris Seagers végig zseniális munkát végzett, ugyanis a Covenant kívülbelül egy lélegzetelállító űrhajú benyomását kelti, amit egyértelműen a legendás Nostromo ihletett. A stáb

16 / FilmMagazin

egy gyakorlatilag is működő hajóhidat épített, ami kifejezetten autentikussá, hihetővé teszi a filmet. „Úgy éreztem magam, mintha egy valódi űrhajón lennék – meséli Fassbender, aki a Prometheus után most a Covenant androidját alakítja. – A folyosók, a híd és az alvókamrák hihetetlenül kidolgozottak voltak. Ez a fajta alaposság az akciófilmek világában nagyon ritka.”

A film akkor is brillírozik, mikor a Covenant legénysége megteszi első lépéseit az idegen bolygón az új otthon reményében, ami habár nem tér el sokban Földünk látványától, ám Dariusz Wolski operatőri munkájának és Jed Kurzel kiváló zenéjének köszönhetően ténylegesen úgy érezhettük, hogy mi most egy piszkosul távoli csillagrendszerben vagyunk. Ez a kettős remekül menekítette át a Prometheus esszenciáját, amit csak fokoztak Wolski dallamai,

melyek olykor az előbbi magasztos, hittel és reménnyel átitatott hangzásvilágát, máskor az első Alien filmre, majd később a ’80-as évek sci-fijeire is jellemző űrzenéjét hozták el a Covenant-be. Új hajó, új legénység. Scott és írói nem végeztek túl jó munkát a karakterek megteremtését illetően a Prometheus során, lévén Noomi Rapace Shaw doktorján és Fassbender androidján kívül senkinek nem volt nagyobb szerepe a filmben, minthogy elhalálozzanak, ebből kifolyólag megkedvelni sem nagyon volt időnk a srácokat. A Covenant pionírjai ellenben már egy sokkal szimpatikusabb társaság, akikről habár egy pillanatig nem mondanánk azt, hogy érdemi kiképzést kaptak, emberileg mégis szerethetőek és jól elkülöníthetőek. „A forgatókönyv egyik legizgalmasabb ötlete, hogy a hajón párok utaznak, ami

Scott egy interjújában elmondta, hogy örömmel látná Sigourney Weavert is a fedélzeten, akit a szerep kedvéért digitálisan fiatalítana meg.

MOST AKKOR MÉG HÁNY ALIEN-FILM KÉSZÜL MAJD? Még kettő, legalábbis Ridley Scott szerint, akinek már a jó ég tudja csak nyomon követni a kijelentéseit xenomorf ügyben és ezt az ember (mentesen mindenfajta rosszindulattól) hajlamos a 79 éves direktor korának a számlájára írni. Scott ugyanis majd minden nyilatkozatában mást mond. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy Neill Blomkamp rebootolt Alien-je a kukában landolt (pont Scott közbenjárásának hála), mivel a rendező elmondása szerint a látványos vázlatrajzokon kívül nem állt más rendelkezésükre, mint egy 10 oldalas (!!!) forgatókönyv, ami persze így is lehet, hogy több, mint amivel az Alien-franchise későbbi darabjai jelenleg rendelkeznek.

Márciusban a rendező még azt nyilatkozta, hogy szerinte még 4 Alien-filmre való van a tarsolyában, most már csak kettőX vagy egy. „Talán két további filmet csinálok még, de lehet, hogy csak egyet. Nem tudom.” Ami ahhoz képest, hogy annak idején azt nyilatkozta, hogy a savas vérű dögöket már kinyírta a filmipar, igencsak ellentétes vélemény. „Ami megváltoztatta a hozzáállásomat, azok a Prometheusra adott, földbedöngölő vélemények voltak. Rájöttünk, hogy a rajongók egyenesen megsemmisültek. Többet akartak kapni az eredeti szörnyetegből, miközben megvoltam róla győződve, hogy a szörnyet már kivégeztük. Rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Általában nem az övék az utolsó szó, de különös módon visszatükrözik a kétségeidet. Rajtuk keresztül ráeszmélhetsz arra, hogy tévedtél-e, vagy sem.

Szerintem ez lényegi kérdés.

Nem gondolkozol ésszerűen, ha nem veszed figyelembe a rajongói visszajelzéseket.” Dicséretes a hozzáállás, kár, hogy most sem vagyunk maradéktalanul elégedettekX

FilmMagazin / 17

KRITIKA

>> AZ ALIEN FRANCHISE-NAK VAN LÉTJOGOSULTSÁGA MA, ÉS LESZ A JÖVŐBEN ISX AMENNYIBEN AZ ILLETÉKESEK ELDÖNTIK, HOGY MIT AKARNAK KEZDENI EZZEL A JELEN PILLANATBAN BIZONYTALAN, VISZONT ANNÁL FANTASZTIKUSABB LEHETŐSÉGEKET MAGÁBAN REJTŐ UNIVERZUMMAL. << megduplázza a tétet – fejtegeti Danny McBride, a film ügyeletes űrcowboyja. – Nem csak magadért aggódsz, hanem a társadért is.”

Nem a legforradalmibb ötlet, ám tagadhatatlan, hogy ez a kis részlet színt vitt a cselekménybe. Azt túlzás lenne állítanom, hogy különösebben meghat majd minket egy-egy csapattag elveszítése, a karakterek viszont emberibbnek hatnak emiatt.

A film felfedezettje, Katherine Waterston Daniels-e tökéletesen illik a Ripley-Shaw által megkezdett sémába, a hölgy kifejezetten otthonosan mozog a szerepében. Ám a show-t már megint Michael Fassbender viszi el, de csont nélkül! Nyilván többen is tudják, akik nem, azok pedig úgy is találják, hogy a színészóriás két szerepet is alakít a Covenant-ben, ami toronymagasan a film legjobb, legizgalmasabb ám

18 / FilmMagazin

sokszor a legrizikósabb pontja is. Ez a férfi a kimért androidtól az őrült zseniig mindent bevállal a filmben, és számos olyan jelenetet szállít, ami már a most is kifejezetten terebélyes filmográfiájából is kiemelkedik. A történetmesélés nagyját abszolút „Fassie” karakterei intézik, ezzel együtt el is érkezünk ahhoz a ponthoz, amiért a Covenant hasonlóan vegyes fogadtatásban részesült, mint a Prometheus egykor: az a bizonyos papírtömb, amit forgatókönyvnek hívnak.

Ahogy a rendkívül szellemes címadásomban arra már utaltam, Ridley Scott beadta a derekát, és kiszolgálta a Prometheus miatt elégedetlenkedő rajongókat. Mindnyájan sejtjük, hogy ez a film alapvetően csak Covenant-ként került volna mozikba, ám a nézők valahogy képtelenek voltak megbarátkozni a gondolattal,

A Covenant premierjét eredetileg 2017. augusztus 4-re tűzte ki a stúdió, ám a nagy nyári blockbuster szezon miatt előrehozták májusra.

MI LETT VELED, ALIEN 5?

Szegény Blomkamp! Még 2015ben láttak napvilágot az első hírek arról, hogy a District 9-t, az Elysium-ot és a Chappie-t elkészítő rendező következő filmje nem más lesz, mint az Alien 5, mely a tervek szerint ott folytatta volna a sorozatot, ahol James Cameron annak idején a második résszel abbahagyta, visszahozott volna számos régi szereplőt és lezárták volna Ripley történetét. Blomkampnek már koncepciós rajzai és forgatókönyve is volt az egészről, és úgy tűnt, tényleg elkészülhet a film, azonban nem sokkal ezután érkezett Ridley Scott, akinek szándékában állt leforgatni a Prometheus folytatását. Hamar meg is győzte a Fox-ot arról, hogy inkább az ő ötletét kéne vászonra vinni, és neki is állhatott az Alien: Covenant (akkor még Alien: Paradise Lost) elkészítésének. Aztán ahogy teltek a hónapok, egyre kevesebb hír érkezett Neill-től az Alien 5-ről, és már mindenki lemondott róla. Nemrég pedig maga Scott nyilatkozott és erősített meg a már szinte eddig is nyilvánvaló tényt: hogy valószínűleg sosem fog elkészülni a film. Nagyon sajnáljuk.

hogy létezhet Alien-film H. R. Giger bestiája nélkül. Így inkább Scott-ék voltak azok, akik engedtek, és „alienesebbé” tettek egy olyan koncepciót, ami önmagában is megállta volna a helyét, sőt. Több az akció (tény, lesz, hogy az állunk leesik tőle), több a vér, több a közvetlen utalás és még annál is több a rengeteg megválaszolatlan, rosszul feltett kérdés. A Prometheus óvatos, letisztult gondolatait felváltotta a sokszor kapkodó és céltalan filozofálgatás, ami egy olyan forgatókönyvben csúcsosodik ki, mely érezhetően két különböző megközelítés és elvárás nagyon furcsa, deformált, ám mégis szerethető gyermeke.

Hiába szenved a széria jelenleg egy egzisztenciális válságban, a Covenant minden hibájának és megalkuvásának ellenére is ráerősített azon érzésemre, hogy az Alien

franchise-nak van létjogosultsága ma, és lesz a jövőben isX amennyiben az illetékesek eldöntik, hogy mit akarnak kezdeni ezzel a jelen pillanatban bizonytalan, viszont annál fantasztikusabb lehetőségeket magában rejtő univerzummal. Ridley Scott még így is egy olyan filmet tett le az asztalra, amit nem érdemes kihagynia a műfaj szerelmeseinek.

70% Stáblista Rendező: Ridley Scott Főszereplők: Billy Crudup, Michael Fassbender, Danny McBride Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. május 18.

FilmMagazin / 19

KRITIKA

ARTHUR KIRÁLY: A KARD LEGENDÁJA „Arthur vagyok, a britek királya.” Írta: Kovácsné

20 / FilmMagazin

Guy Ritchie eredetileg egy ízig-vérig komoly kosztümös drámát szeretett volna a forgatókönyvből, de aztán nem tudta tartani az irányt.

N

em nagyon szeretem, ha egy rendező filmjeit egymáshoz hasonlítgatják. Annak idején például valami rejtélyes okból előbb láttam Guy Ritchie-től a Spílert, mint a Blöfföt, és nem értettem, miért fanyalog mindenki úgy, mintha nyúlbogyót talált volna a csokis mazsolában. A Spíler egy nagyon jópofa film, akkor is, ha a Blöff volt az eredeti. Most mégis kénytelen vagyok azt mondani, hogy Ritchie 21-re húzott lapot, amikor a Sherlock Holmes után egy újabb szent angol klasszikusba páros lábbal belegázolva, egy még régebbi Londont a legapróbb részletekig bemutatva, még több flashback-kel, még több akcióval, még több bendzsóshegedűs zenével, még több mindennel kitalálta ezt az artúrkirályos marhaságot. Attól tartok, ha valaki a Kard legendáját látja először, nem biztos, hogy a rendező többi filmjére is kíváncsi lesz.

Azonnal leszögezném, hogy az artúrkirályos marhaságokat szívből szeretem, pedig ebben a példányban kedves meglepetésként egy akkora nagy CGI elefánt van, hogy felülről agyon tudja taposni egész Camelotot. (Ez nem spoiler, az akkora nagy CGI elefánt már a főcím alatt végigüget a harmatos brit gyepen, ezzel is elhelyezve a filmet a „Gyűrűk ura és vidéke” koordinátarendszerben.) Gyerekkoromban a villamos remizből minimális ráfordítással Béke mozivá transzformált létesítményben garantáltan befizet-

tem volna egy kólás nyalókára bárkit, aki bevisz egy ilyen tuti filmre. Az hagyján, hogy van benne lovaglás, meg kardozás (meg akkora nagy CGI elefántX), de még mágus is, meg kutyák, meg sas, meg farkas, meg kígyó, megX Tiszta Vadak ura, nem nélkülözve a kigyúrt férfitestre számtalan alkalommal erotikusan rákúszó kamerát sem, de erről majd később.

A sztori hasonlít is az Arthur legendára, meg nem is. Az erős elefántos kezdéssel komplikált lett volna összeboronálni a közkedvelt előzményt (amikor is Uther Pendragon Merlin tanácsára álruhába bújik, és kuncogva magáévá teszi ellensé-

ge feleségét, aki később megszüli Arthurt), ezért Uther (Eric Bana) most tisztes családapaként és rettenthetetlen királyként tűnik fel, aki legyőzi az emberek ellen vonuló mágust, Mordredet. (Meg az akkora nagy CGI elefántotX brühühűűüX) Igen ám, de a királynak van egy gonosz testvére, VoldemoX ja, nem, Vortigern (Jude Law), aki maga is konyít a mágiához, és szeretné kipróbálni, milyen ülés esik a trónon, de nem ám csak úgy, hanem koronával a fején. Egy nagyszabású ostrom során szegény Uthert és feleségét elteszik láb alól, egy ebben a szakaszban kissé nehezen értelmezhető jelenetben Vortigern kinyír-

FilmMagazin / 21

KRITIKA ja a saját feleségét, és csak a trónörökös, a kis Arthur menekül meg egy csónakban. (Kinek mózeskosár jut, kinek artúrcsónak.) A csónak egészen Londonig, vagyis Londinumig úszik, ahol a kisdedet kifogják a vízből a jólelkű, prosnak titu(l)ált nénik, és saját fiukként nevelik fel. Arthur kigyúrt fantasykirálytípusú legénnyé serdül (Charlie Hunnam), és nyilván egy adott ponton kihúz egy bizonyos kardot egy bizonyos kőből, de valahogy semmi kedve nincs eljátszani a hőst, pláne lenyomni az időközben veszélyes elmebeteggé undokosodott bácsikáját. Tiszta szerencse, hogy mellészegődik egy 12. századhoz képest

22 / FilmMagazin

meglepően nemzetközi csapat, a néger Sir Bedivere (Djimon Hounsou, aki egy személyben tűnik lassacskán leváltani Morgan Freeman-t és Samuel L. Jackson-t); George, a helyi kungfubajnok (Tom Wu); egy arab jó barát, akinek elfelejtettem a magyar nevét, elnézést (Kingsley Ben-Adir); Merlin helyett egy női mágus (Astrid BergèsFrisbey) és mindenféle válogatott londoni csibészek (Aidan Gillen, Freddie Fox, Craig McGinlay, Neil Maskell).

De hát egyáltalán mi lehet a probléma egy ilyen izgalmas, nagyszabású, színes-szagos, bolondbiztos sztorira épülő filmmel? Mint minden

garantált tuti siker esetében, itt is két banánhéj tud a magabiztosan száguldó akkora nagy CGI elefánt lába alá kerülni: 1) a bolondbiztos, de rövidke sztoriból mindenáron kétórás filmet akarnak csinálni, 2) nem sikerül olyan főszereplőt találni, aki az egy molekula vastagságúra kihúzott történetet meggyőzően el tudná adni. Szegény Arthur király a legendás kardjával egyetemben mindkét banánhéjra egyszerre lépett rá. Guy Ritchie nyilván elég nagy embernek tartja magát ahhoz, hogy ne valami szimpla artúrkirályos filmet toljon a nagyérdemű arcába, de a szuperhősös filmekből (meg mondjuk kétszáz évnyi mozgóképes folklórból) unalo-

Charlie Hunnam a szerepre való felkészülés során még Conor McGregor, a UFC többszörös ketrecharcos bajnokának meccseit is megnézte.

ORBITÁLIS BUKÁS A Warner valamiért úgy látta még 2015-ben, hogy jó ötlet eltapsolni 175 millió dollárt egy középkori fantasy-re. Erre Guy Ritchie Arthur eposza Amerikában 14,7 millió dollárt termelt a nyitóhétvégéjén és emellett még ott vannak a gyatra kritikák (Rotten: 27%, Metacritic: 41) is, így legfeljebb harmincmillióig juthat hazájában, de külföldi bevétel sem kecsegtet túl sok jóval, hiszen onnan mindössze 29 milliót kalapozott össze.

mig és még azon is túl ismert „rühellé a prófétaságot” motívum erőltetése nem feltétlenül volt a legjobb ötlet a történet feldobására. Bár akár lehetett is volna, ha mondjuk gondolkodnak rajta egy kicsit, kidolgozzák, ilyesmi. Őszintén szólva nekem még most se világos, mi a bánat baja volt Arthurnak a karddal meg a királykodással (pedig nagyon lélektani dolog lehetett, mert ha nem mutatták meg a vonatkozó flashback-et legalább hatszor, akkor egyszer se), meg hogy miért kellett egy totálisan felesleges és hosszadalmas jelenetben elmenni Sötétföldére vagy hova ezen lelkizni, azon kívül, hogy Sötétföldén sok izgalmas és vérszomjas állat él, akiket le lehet nyomni. De a vívódó hős leges-legfőképp Charlie Hunnam miatt nem volt jó ötlet. A Tűzgyűrűből emlékeztem rá: két bámulatosan megkülönböztethetetlen szőke vasgyúróból volt az egyik (utóbb megtudtam, hogy a főszereplő). Mint ilyen, a vívásra még csak-csak, de a vívódás eljátszására tökéletesen alkalmatlan volt már akkor is. A Kard legendájának nem volt olyan szereplője, aki ne alakított volna nagyobbat nála. Aranyos volt Eric Bana a nála szokásos „esendő bociszemű hős” szerepében. Kiváló volt Jude Law, mint hataloméhes, félőrült trónbitorló (sablonosnak sablonos, de ezt is el kell tudni játszani).

Egytől egyig hibátlan volt az összes mellékszereplő, a Trónok harcából Kisujjként világhírűvé vált Aidan

Gillennel az élen (hogy, hogy nem, itt is egy sikamlós figurát alakít, Angolna Bill-t). David Beckham meg egyenesen annyira jól játszott, hogy meg sem ismertem, az imént olvastam, hogy szerepelt a filmben. És az egésznek a közepén ott téblábolt szegény Charlie Hunnam a 3D-ben kidomborított istenszerű testével, mint akit odapottyantott egy akkora nagy CGI elefánt. Vannak istenszerű testű, szőke, fogpasztamosolyú ÉS szórakoztató férfiszínészek, mint pl. a Chris-félék (Hemsworth, Evans, Pine, hogy csak a legismertebbeket említsem). Hunnam nem tartozik közéjük, és nem csak a keresztneve miatt.

A fentiekben kifejtett két alapproblémát megfejeli, hogy az eddig magabiztos kezű, és többé-kevésbé pontos arányérzékkel bíró Guy Ritchie mintha elvesztette volna a fonalat: az istennek nem sikerült eldöntenie, hogy egy blöffös-spíleres, feszes párbeszédekkel, színes és izgalmas karakterekkel, épp a megfelelő mennyiségű akcióval és erőszakkal operáló középkori Sherlock Holmes-t (mondjuk egy áramvonalas, merész, új Lovagregényt) akar csinálni, vagy egy hót átlagos nyári blockbustert, és a két kényelmes, számára rutinból megülhető szék közt a padlóra esett. Guy Ritchie filmnek az Arthur király gyenge. A sztorija nulla, az egy-két amúgy jópofa modern párbeszéd meg inkább kilóg belőle, mint erősíti, főleg mivel a film 80%-a a „Megsebesültem, hagyjatok csak hátra”, illetve a „Spártaiak – Hu” szellemi szintet képviseli. Lehet, hogy pont a

rapszodikusan jelentkező intellektuálisabb pillanatok miatt éreztem sokszor úgy, hogy Vortigern szimpatikusabb, mint Arthur. A szemétláda nagybácsi amúgy kapitalista módra keményen megdolgozott a trónért (jó, ok, a megdolgozásba beleértve mindenféle brutál gyilkosságot, az ország romba döntését meg hasonlót is), míg Arthurnak jóval egyszerűbb dolga volt, hiszen csak annyit kellett tennie, hogy megtalálja az eleve neki rendelt csodakardot.

Vegytiszta hősfilmnél az ilyesmi egyáltalán nem zavarna.

Ne feledkezzünk meg azért az alkotás pozitív oldalairól sem. Az egész csodaszépen meg van csinálva, illedelmesen sötét középkorral, pazar városrészletekkel, csini rucikkal, nagyszabású, ügyesen koreografált csatákkal és párharcokkal.

Jobbára a zenéje is érdekes, jóllehet sok motívuma erősen hasonlít a Sherlock Holmes soundtrackjére.

Akinek nincsenek különösebb elvárásai, az nagyon jól fog szórakozni, akinek meg vannak, annak ne legyenek, és akkor kevésbé lesz csalódott, mint én.

60% Stáblista Rendező: Guy Ritchie Főszereplők: Charlie Hunnam, Jude Law, Astrid Berges-Frisbey Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. május 11.

FilmMagazin / 23

KRITIKA

A GALAXIS ŐRZŐI VOL 2.

Csapjunk bele rögtön a paprikát, paradicsomot, és esetenként rizst / tojást tartalmazó népies magyar egytálételbe: A galaxis őrzői vol. 2., mint klasszikus értelemben vett „film”, valami bűnrossz. Írta: Kovácsné

24 / FilmMagazin

Vin Diesel ezúttal is kitett magáért, hiszen 15 nyelven rögzítették vele az „I am Groot!” mondatot.

MIT HOZ A JÖVŐ A GALAXIS ŐRZŐI SZÁMÁRA? Bár még csak most nyitott a mozikban A galaxis őrzői 2. része, az előkészületi munkálatok már el is kezdődtek a következő részhez. Az író / rendező James Gunn az elmúlt hetekben erősítette meg, hogy a 3. részt (aminek a Marvel még nem adott pontos premierdátumot) szintén ő fogja írni és dirigálni, most pedig azt is elárulta, hogy már bele is kezdett a forgatókönyv megírásába.

Az USA Today készített egy interjút a rendezővel nemrég, melyből emellett a bejelentés mellett az is kiderült, hogy egy beszélgetést is folytatott már Chris Pratttel a történetet illetően, valamint Zoe Saldanával a karakteréről, akinek fontos szerepet szán. Egyébként nem meglepő, hogy Gunn már neki is állt a következő rész megírásának, hiszen a 2. részt is azon a héten kezdte el papírra vetni, amikor az első film debütált. Amikor Gunn felfedte, hogy ő készíti a 3. részt is, elmondta, hogy ez egyfajta lezárása lesz a csapat történetének: „Ami az elmúlt 10 évben történt az MFU-ban, az mind a Végtelen háborúba torkollik. Minden szál oda vezet. A galaxis őrzői 3. azonban csak ezután fog játszódni. Ez amolyan lezárása lesz a most megismert csapat történetének, azonban segíteni fog majd az új és a régi karaktereknek megágyazni a következő 10 évre, valamint későbbre is. Együtt fogok dolgozni Kevin Feige-vel és a többiekkel azon, hogy megtervezzük, merre is vezessenek a szálak tovább, és hogy megfelelően megalapozzuk az MFU jövőjét.” A rendező Stallone karakteréről is ejtett pár szót: „A tervem az, hogy még többet mutassak meg belőle. Az még nem biztos, hogy a 3. részben is feltűnik, ezt még meg kell beszélnünk, de mindenképp azt szeretném, hogy többet láthassunk belőle.”

S

zörnyű a története, papírvékonyak a karakterei, teljesen mesterkéltek benne az érzelmi vonalak, és még sorolhatnám.

Sőt, A galaxis őrzői vol. 2. még szuperhősös filmnek is csak gyenge közepes, a kataklizma, amitől a világot meg kéne menteni, szinte értelmezhetetlen, a főgonosz kretén, egy átlag kiscsoportos a hősök minden egyes motivációját és cselekedetét három perc alatt előre kimatekozza.

Van viszont egy olyan vonatkozása, amivel manapság viszonylag ritkán lehet találkozni, ezért szinte üdítően hat – elmegy a falig. Kirk Lazarus őrmester (Trópusi vihar) halhatatlan szavait idézve: a film fullba nyomja a kretént, emiatt pedig szinte minden egyéb bűne bocsánatot nyer, én legalábbis egyetlen percre sem tudtam rá nagyon haragudni. Űrlordot (Chris Pratt) és szokott baráti társaságát, azaz Mordályt a mosómedvét (Bradley Cooper); Draxot, az ufó pankrátort (Dave Bautista); Gamorrát, a zöld nőt (a szi-

nét váltogató Zoe Saldana, aki filmes karrierje során eddig azt hiszem csak pirosra nem volt festve); és Groot oltványát, Baby Grootot (Vin Diesel) felbéreli a Szuverén bolygó lakossága, hogy kapják el az interdimenzionális csápos lényt, aki folyamatosan dézsmálja az energiaforrásaikat. (A Szuverén bolygó lakosságának megdizájnolásával nem sokat szőröztek, ők is be vannak festve, a változatosság kedvéért aranyszínűre. Az arany egyébként a hibátlanságot és az értékességet is jelzi, lévén a szuverénék genetikailag tökéletes, ennek megfelelően pedig kellően bunkó attitűddel bíró népség). Hőseink a rémséget annak rendje-módja szerint le is nyomják, a meló ellenértékeként pedig megkapják Gamorra gonosz testvérét, a kék-ezüst Nebulát (Karen Gillan). Ám Mordály nem bírja ki, hogy ne lopjon el egyet a Szuverén galaxis szerte világhírű szuper aksijai közül, mire a bolygó teljes flottája fennhangon anyázva a kis csapat után ered.

Ha esetleg ezzel nem lett volna elég bajuk, a színen felbukkan két dinoszaurusz is. A nagyobbikat Sylvester Stallonénak hívják, és a Fosztogatók vezetőjeként alaposan legorombítja az előző részből megismert Yondut (jaj, várjál már, melyik szín jönX ja, megvan, ő a bilikék alien, és Michael Rooker alakítja), hogy miért nem teljesítette annak idején a megbízatását, amikor nem szállította le a kis Űrlordot a megrendelőnek. A másik dinoszaurusz pedig Kurt Russel, az a bizonyos megrendelő, azaz Űrlord faterja, Ego, az embertestet öltött bolygó (hagyok időt, lehet emésztgetni ezt az információt). A csapat egy időre kettéválik, Űrlord, Drax és Gamorra elmegy papás-fiúst játszani Egóval és annak famulusával (figyelem, egy újabb zöld nő következik: Mantis (Pom Klementieff) a kissé rovarszerű, de nagyon kedves, teljesen naiv lényX lányX mindegy), míg Mordály, Baby Groot és a megbilincselt Nebula megpróbálják megjavítani az ese-

FilmMagazin / 25

KRITIKA

mények sodrában eléggé leamortizálódott űrhajójukat, de hamarosan belefutnak Yonduba és embereibe.

Az első részt övező félelmetes hájpot annak idején nem nagyon tudtam értelmezni, a kozmikus mosómaci meg a totál hetvenes évek Űrlord nyilván kellemesen üde karakterek voltak (a Vin Diesel hangján megszólaló jóindulatú zárvatermőről nem is beszélve), aranyosak voltak a poénok, satöbbi, de az egész attól még nem sokkal emelkedett ki a „baromi látványos / baromi vicces / kötelező stanleecameós” filmek tengeréből. Tetszett, gyerekek imádták, otthon meg kellett nézni még vagy tízszer, ennyi. Valószínűleg épp ez volt a szerencsém a második résszel kapcsolatban, ugyanis bármiféle elvárások és előítéletek nélkül mentem el a moziba (leg-főképp azért, hogy a gyermek és az ő Legjobb Barátja másfél óra alatt lehetőleg ne bontsák le a létesítményt a puszta vasbetonig.) Az első tíz percben még úgy morogtam

26 / FilmMagazin

magamban, hogy „úúúúristen, mi ez a baromsááááág”, de aztán az egész vásári színekre renderelt, arcomba vihogós, dilinyós extravaganza valahogy magába szippantott. Ez az a film, ami minden egyes vonatkozásában sok. Ahol jóérzésű ember azt mondta volna, hogy nem, ezt a poént már TÉNYLEG nem kellene idetenni, ott James Gunn bátran menetel tovább. A Brian élete nyomán klasszikussá váló Biggus Dickus (alias Fikusz Kukisz) óta nem láttam olyat, hogy tíz teljes percet poénkodtak volna valakinek a hülye nevével. (De olyan poénkategóriák is megjelentek, amilyenekkel éppenséggel óvoda óta nem találkoztam, teszem hozzá rögtön, hogy hála a jó istennekX) A saját magát alakító David Hasselhoff-ot be kéne tenni a filmbe egyetlen South Park-szintű poén kedvéért? Nem gond, hadd szóljon! A mozinak az éretlenebbik fele (gyermekem és számos kortársa) meg a negyvenesötvenes korosztály azon fele, akik

mozi előtt szeszes italokkal feltankoltak és / vagy el tudták engedni az ún. értelmiségi normákat, fetrengtek a röhögéstől, míg a többiek kétségbeesetten néztek jobbra-balra meg mindenhova, hogy mikor lesz már vége. (David Hasselhoffon és a megkerülhetetlen Stan Leen kívül egyébként belecameózik a leveskénkbe többek között Michelle Yeoh, Ving Rhames és Jeff Goldblum is, a megtalálásukhoz sok sikert!) Ha azt hisszük, hogy a Csodás álmok jönnek, a Komfortos mennyország vagy mondjuk a teljes Baz Luhrmann-életmű ordenáré módon csicsás, akkor nem láttunk mi még semmit. A Beatles szerintem tagonként beáldozott volna egy-egy végtagot, ha a Sárga tengeralattjáróhoz az Ego bolygóján felvonultatott, garantáltan LSD-alapú színeknek és formáknak a negyedét megkaphatta volna. Az embernek a szeme belefájdul ebbe a filmbe. (Meg az agya.) Próbáljuk meg kombinálni az Angol beteg, a Titanic, a Love

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 6 oldalas háttércikket is!

Story, az E.T. a Holt költők társasága és az összes köztudottan picsogós végű film valamennyi érzelmi sokkhatását – és nem hogy a fasorban, de Bizgentyűrátót-Ipartelepeken nem leszünk A Galaxis őrzőihez képest. Itt minden, de MINDEN van, amin moziban valaha sírni lehetett, olyan mennyiségben, hogy az ember egyszer csak gyanakodni kezd, hogy ez csakis valami paródia lehet, ennyire nem lehet valamit elmérni. És az embernek bizony igaza van.

Normális esetben az egész dolog tuti biztos nem működne (meg egyébként sokak szerint most sem működik, a nemzetközi kritikák inkább elnézőek, mint elismerőek). De ezt a fertelmesen, visszataszítóan harsány hülyeséget mégis el lehet adni: mégpedig a színészekkel.

Chris Pratt jóképű, meg viszonylag nézhetően játszó gyerek, de főszereplő létére ő kapja most a legkevesebb lehetőséget. Én lepődtem meg a legjobban, de a filmet két olyan mellékszereplő lopja el, akik fejen-

ként minimum harminc centi vastag sminkben játszanak, ezért az arcuk szinte nem is látszik, mégpedig Dave Bautista (aki eleve nem is feltétlenül tekinthető színésznek) és Michael Rooker. Ezek ketten mindent beleadnak a maguk kilúgozott, buta kis figuráiba, olyan átéléssel, és annyira kedvesen, hogy nem lehet őket nem szeretni. Kimondottan hiteles az emberi kapcsolatok nélkül felnövő, az érzelmeket ösztönösen megérző, de a verbális közléseket nagyon nehezen értelmező lányt alakító Pom Klementieff privát tragikomédiája is. Hiába vannak averzióim a CGI élőlényekkel: Mordály, a vastagbőrű mosómedve igenis szórakoztató, és döbbenet, de így van: pontosan a megfelelő mennyiségben adagolják a megacuki Baby Grootot, egyetlen pillanatra sem idegesítő. És közben persze szól a retrózene, minden mennyiségben. (Új divat szelét vélem érezni az arcomon egyébként: a film előtt játszott összes előzetes frissiben lepo-

rolt hatvanas-hetvenes évekbeli számokkal próbálta magát eladni. Nekem bejönX) Hogy kinek ajánlom A Galaxis őrzői vol. 2-t? Senkinek, mert meg lehet tőle őrülni, és mindenkinek, mert iszonyúan (borzalmasan, szörnyűségesen, idegtépőenX) szórakoztató. Egy-egy ijesztőbb jelenettől és kiskorúak számára értelmezhetetlen poéntól eltekintve a nyitottabb kiskamaszokat nyugodtan el lehet rá vinni. Szülőknek alkoholos bedörzsölés (belsőleg) ajánlott.

75% Stáblista Rendező: James Gunn Főszereplők: Chris Pratt, Zoe Saldana, Bradley Cooper Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. május 4.

FilmMagazin / 27

PORTRÉ

JAMES

GUNN „Nem tudom a sikeres írás valamennyi titkát, de azt igen, hogy az egyik legfontosabb lépés az, hogy lépj túl az imitáción, és fedezd fel azt, hogyan tudsz olyat írni, amit senki más. Vagyis találd meg azt, aki vagy, és ezt tálald a megfelelő narratívában és stílusban.” Írta: Guts1983

J

ames Gunn 1970. augusztus 5 -én született a Missouri államában található St. Louis városában. Öt testvére van: a színész Sean; az író Matt; a producer Brian; az Artisan Entertainment amerikai filmstúdió egykori elnökhelyettese, Patrick; valamint húga, Beth. Édesapja, James F. Gunn a ST. Luisban található Thompson Coburn irodának a vállalati ügyvédje. Gunn vezetékneve az ír MacGilGunn-ből származik, ami a „Holt isten szolgájának fiait” jelenti.

Miközben felnőtt, olyan alacsony költségvetésű alkotások voltak rá nagy hatással, mint George A. Romero Élőhalottak éjszakája vagy a kultikus slasher, a Péntek 13.

Olyan újságokat olvasott, mint az amerikai horrormagazin, a Fangoria, továbbá műfaji filmvetítésekre is járt, beleértve az eredeti 1978-as Holtak hajnalát, amely klasszikust a St. Louis-i Tivoli Theatre-ben tekintett meg. Mindössze 12 esztendős volt, amikor testvéreivel egy saját zombialkotást rögzítettek 8 mm-es szalagra, amely kicsiny háziművet otthonukba és a közeli erdőben forgattak.

28 / FilmMagazin

Gunn 1984-ben érettségizett, majd a St. Louis-i Egyetemen folytatta tanulmányait. Az intézmény falai között politikai karikatúrákat is készített az iskolások számára a hetente megjelenő The University Newsban. „Elmentem két évre Los Angelesbe a Loyola Marymount Egyetem filmes iskolájába. De abban az időszakban valamit elrontottam, így hamarosan távozni kényszerültem. Évekkel később a Columbiai Egyetem School of Fine Arts szakán tanultam, ahol próza, nem pedig filmírást hallgattam” – emlékszik vissza Gunn. Végül 1995-ben ugyan ezen intézmény falai között szerezte meg diplomáját.

Zenekarja 1989-ben formálódott St. Louisban The Icons néven. Az alternatív rock, gótikus rock valamint new wave stílusokat magában hordozó együttesnek ő volt a vokalistája. A banda regionális sikereket elért 1994-es albumával, a Mom, We Like It Here On Earth-szel, továbbá az ezen korongon található Sunday és Walking Naked című számok is felcsendültek az 1996-os Stanley Lloyd Kaufman, Jr. Tromeo és Júliájában. A formáció végül az 1990-es

FilmMagazin / 31

PORTRÉ

MOZIS RENDEZÉSEI

Slither - Féltél már nevetve? (2006)

Super (2010)

évek közepén feloszlott, Gunn viszont szólóban folytatta zenei karrierjét, és olyan filmeknek szerzett dalokat, mint a Scooby-Doo 1-2 (2002-2004), valamint a Movie 43 (2013).

Pályafutását a filmkészítésben a Troma Entertaimnet nevű független filmprodukciós cégnél kezdte meg 1995-ben. Első nagyvásznas projektje a Shakespeare saját szájíz szerinti formált adaptációja, a Tromeo és Júlia című független romantikus-vígjáték forgatókönyvének munkálata volt, amelyet a rendező Kaufmannal közösen jegyzett, aki mentora is volt a feltörekvő titánnak.

A Trománál Gunn megtanulta, hogyan lehet szkripteket írni, filmeket rendezni, helyszíneket felderíteni, színészeket irányítani, az elkészült produkciüt forgalmazni, valamint saját poszterművészetet létrehozni.

2000-ben az Elbaltázott szuperhősök című vígjátéknak szintén ő írta a forgatókönyvét. A kicsi, mindösszesen 1 milliós büdzséből forgatott szuperhős-komédiában olyan sztárok is feltűntek, mint Rob Lowe.

Első komolyabb hollywoodi munkái közül az első a 2002-es misztikus-vígjáték, a Scooby-Doo: A nagy csapat volt. Ezt követte 2004-ben Romero kultikus zombialkotásának azonos című adaptációja, Zack Snyder rendezésében, majd még ebben az esztendőben visszatért az ikonikus szellem- és rejtélyvadász csapat a Scooby-Doo 2: Szörnyek póráz nélkül című folytatásban.

Ezekkel az alkotásokkal Gunn lett az első olyan forgatókönyvíró, aki két egymást követő héten keresztül is előkelő helyet foglalhatott el a bevételi listán. Még szintén a 2004-

es évben társszerzője és főszereplője is volt akkori felesége, Jenna Fischer LolliLove című mockumentary produkciójának. Rendezői debütálására 2006-ig kellett várni a Slither: Féltél már nevetve? című sci -fi-horror személyében, amely műben földönkívüli paraziták özönlik el a Dél-Karolina államban található Wheelsy városkáját. A Slitherben olyan színészek tűntek fel a vásznon, mint Nathan Fillion, vagy Elizabeth Banks, a film pedig felkerült a Rotten Tomatoes filmes site előkelő List of the 50 Best Ever Reviewed Horror Movies listájára a maga előkelő 86%-os értékelésével.

Következő projektje egy rövidfilm volt, a vígjáték Humanzee, amely eredetileg az Xbox Live's Horror Meets Comedy csatornájának (horror-rendezők rövid alkotásaival) exkluzivitását élvezte. A címet azonban átnevezték, amely így 2008. december 31-én Sparky and Mikaela néven debütált, azonban a sorozatnak tervezett komédia hamar véget ért, hiszen mindössze csak a pilot epizódig volt megtekinthető. 2009 áprilisában a The Jace Hall Show-ban Gunn kifejtette: „A Sparky and Mikaela egy emberi és mosómedve bűnüldöző csapatot mutat be, akik nemcsak az erdei világban a bolyhos állatok között, hanem az emberi síkon is harcolnak.” Gunn-nak egy rövid webes sorozata is elérhető a Spike.com site-on, James Gunn's PG Porn néven.

2008-ban a VH1 berkeiben futó Scream Queens című amerikai reality showban láthattuk, ahol tíz ismeretlen színésznő versenyzett azért, hogy végül a közülük kikerülő győztes szerepet kapjon a Fűrész 6-

30 / FilmMagazin

Movie 43: Botrányfilm (2013)

ban. Gunn irányította a versenyzőket, valamint a kihívásaikat is ő rendezte.

2009-ben bejelentette, hogy ő lesz az írója és rendezője a Pets című komédiának, amelyben idegen lények elrabolnak egy férfit azon okból kifolyólag, hogy házikedvencé változtassák. A főszerepekben Ben Stiller és Stuart Cornfeld lettek volna láthatóak, a produkciós munkálatokét pedig Jeremy Kramer felelt volna. Azonban 2009 márciusában Gunn bejelentette: „A Petsnek sajnos vége. Leléptem. Egyéb okok miatt otthagytam a projektet. De nagyon remélem, hogy meglátja még valamikor a napvilágot, de nélkülem.”

2010-ben jelentkezett az Elbaltázott szuperhősök című feketekomédiával, amelyben a lecsúszott és különc szuperhős kommuna története elevenedett meg. A főbb szerepekben Rainn Dietrich Wilson-t és a kanadai Ellen Page-et láthattuk.

Társszerzője és rendezője is volt a Marvel Studios berkeiben megszülető, pályafutása csúcsát képző A galaxis őrzőinek. A nagyszabású, látványos és mondhatni közönségkedvenc alkotás alapját a 2008-as kiadású Marvel füzetek szolgáltatták, de az abszolút gyökerek egészen az eredeti, 1969-es Guardians Of The Galaxy szériához nyúlnak vissza. A kétórás, 232 milliós szuperbüdzséből fogant produkció 2014. augusztus 1-én debütált, mára pedig több, mint 770 milliót kaszszírozott. A nézők szeretete mellett a kritikusokat is elvarázsolta a könynyedebb hangulatú, valamint a változatos héroszokat felvonultató mozi, amely a Marvel Filmes Univerzu-

Gunn megpróbálkozott már a regényírással is: 2000-ben publikált a Toy Collector című regényét, amely szűk körben szép sikert aratott.

A galaxis őrzői (2014)

mának sorrendben tízedik darabja.

A 2014. július 26-án megrendezésre kerülő Marvel Nemzetközi Comic Con paneljén jelentették be, hogy ő vezényeli majd le A galaxis őrzőinek második felvonását. 2017. május 5-én debütált a szerethető szuperhős-csapat epikus kalandjának folytatása, amely a nagy elődhöz hasonlóan is rendkívül színvonalasra, látványosra és kikapcsolóra sikerült, amelyet csak alátámasztanak a bevételi számadatok és ítészi pontszámok. Az idei esztendő harmadik legnagyobb bevételét termelő AAA-kategóriás blockbustere több, mint 646 milliót termelt ki világszerte, és a régi, jól megszokott csapat mellett olyan új belépőket is felvezetett, mint Sylvester Stallone, aki a magas rangú Scavager antihős, Starhawk alteregóját öltötte magára, vagy az ősi kozmikus entitás, Ego szerepében feltűnő Kurt Russell.

Miután Dan Gilroy és Jack Black panaszkodott a képregény-filmek elburjánzására, Gunn egy Facebook posztban reagált a vádakra: „Aki népszerű és boldogul, nos, azt minden médiumban elnyomják az önjelölt elitek. Ami engem kissé zavar, hogy sokan azt feltételezik, hogy ha nagy filmeket készítesz, akkor azt kevesebb szeretettel teszed. Ha azt gondolod, hogy azok, akik szuperhős-filmeket készítenek, balgák, akkor gyere és mond a szemükbe.

Mert ha te egy független rendező vagy komoly filmes vagy, és azt hiszed, hogy te ettől több szeretetet teszel a filmjeidbe, mint mondjuk a Russou testvérek az Amerika kapitányba, Josh Whedon a Bosszúállókba, vagy én a beszélő mosómedvémbe, nos, akkor tévedsz.”

A galaxis őrzői vol. 2. (2017)

A galaxis őrzői vol. 3. (2021)

>> “HA TE EGY FÜGGETLEN RENDEZŐ, VAGY KOMOLY FILMES VAGY, ÉS AZT HISZED, HOGY TE ETTŐL TÖBB SZERETETET TESZEL A FILMJEIDBE, MINT MONDJUK A RUSSOU TESTVÉREK AZ AMERIKA KAPITÁNYBA, JOSH WHEDON A BOSSZÚÁLLÓKBA, VAGY ÉN A BESZÉLŐ MOSÓMEDVÉMBE, NOS, AKKOR TÉVEDSZ.” << Írta és a produceri teendőket is ellátta a The Belko Experiment című horrorfilm esetében, amely 2017. március 17-én jelent meg az Egyesült Államokban. 2016-ban egy nap alatt három cameo-t is rendezett a legendás Marvel képregényművész, Stan Lee számára. Az ikon egyik feltűnését a Doktor Strange-ben láthattuk, míg a másik kettő kis villámszerep két, egyelőre titokba burkolódzó projektben realizálódik majd.

Persze Gunn továbbra sem szakad el a Marvel-től, jelenleg éppen A galaxis őrzői harmadik részét tervezgeti. Ha mást nem is, azt már

tudja, hogy a harmadik felvonást az egyik legjobb barátja nélkül kell majd leforgatnia: „Michael Rooker, függetlenül attól, hogy folyton szidom, az egyik legközelebbi barátom az egész világon és nem szerettem volna nélküle filmet készíteni – mondta Gunn egy Facebookos kérdezz-felelekben. – Majdnem lemondtam A galaxis őrzői 3-ról Michael Rooker miatt, mert nem tudtam elképzelni a filmet nélküle. Ilyen sokat jelent ő nekem és ennyire szeretem." Nos, abban nem kételkedünk, hogy a film el fog készülni, már csak azért sem, mert a 3. résznek fontos szerepe lesz a MFU jövőjét illetően.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

VADEMBEREK HAJSZÁJA Kis film, hatalmas szív és két imádni való főhős, akikre még hosszú ideig emlékezni fogunk. Mi kell még? Írta: TomPowell

S

okszor sajnálom, hogy miközben a már szó szerint Asylum hatáskörébe tartozó filmek is mozipremiert kapnak nálunk, addig az ilyen gyöngyszemekre akár éveket kell várnunk, vagy be kell érnünk a DVD forgalmazással, esetleg egy fesztiválon történő korlátozott vetítéssel, mint történt az a Jameson Cinefest alkalmával, még tavaly őszszel. Az eset azért is bosszantó kicsit, mert Taika Waititi már javában a következő filmjét, a nagyszabású Thor: Ragnarok-ot készíti, és még előző (társ)rendezése, a Hétköznapi vámpírok is szépen ment nálunk, de persze érthető, hogy előbbi révén a Vademberek hajszája könnyebben eladható. Hiszen míg a dilettáns

32 / FilmMagazin

vámpírok mindennapjait rögzítő mockumentary mind a koncepció, mind a forma miatt hozott annyi érdekességet, hogy az egyszeri moziba járó érdeklődését is felkeltse, addig az új-zélandi vadonban eltévedt gyerek és nevelőapja története már kicsit talán nehezebben találja meg szinopszisa alapján a közönségét, viszont annál könnyebben jut el a szívünkhöz.

Ha ugyanis mind a vámpírokat, mind ezeket a vadembereket nézzük, szembeötlő, hogy Waititi egy rettentő kreatív és szellemes fazon (szóval érthető, hogy a Marvel miért csapott le rá), aki stílusában, zenehasználatában, az abszurd helyzetek minél természetesebb kezelésé-

ben, valamint figurái minél nagyobb szívvel és lélekkel való felvértezésében leginkább Edgar Wrightra emlékeztet. Jelen esetben máris kapunk két zseniális, évek múltán is emlékezetes karaktert: Ricky Baker-t, a 13 éves, túlsúlyos, zűrös múltú, mégis életre való árvaházi gondozottat,aki éppen új családhoz kerül, valamint morózus nevelőapját, Hector-t, akivel az új-zélandi vadonban kerülnek vadabbnál vadabb (nomen est omen) kalandokba. Hogy a Ricky-t alakító Julian Dennison ennyire tehetséges, vagy csupán ennyire önazonos szerepével, az mindegy is, mert valószínűleg más rendező keze alatt könnyen irritálóvá válhatott volna, de a Barry Crump regényét

A születésnapos jelenetben eredetileg a Happy Birthday-t énekelték a színészek, ám mivel nem voltak meg a dal jogai, improvizálniuk kellett.

adaptáló Waititi nem kevés bájjal és szerethetőséggel ruházta fel, így hamar a szívünkbe zárjuk ezt a kölköt, akinek átérezzük az otthon, a család utáni vágyódását.

Ahogy át tudjuk érezni a Sam Neill alakította Hec zsörtölődő, fájdalmakkal, megpróbáltatásokkal teli természetét is. Ebben persze közrejátszik az is, hogy Neill-t – játsszon akármilyen figurát is – képtelenség kicsit sem kedvelni, az ír színész pedig élete egyik legérettebb és legelegánsabb alakítását nyújtja. Párosuk Dennisonnal pedig hibátlan, egyikük sem kerekedik a másik fölé, hanem szépen egészítik ki, majd karaktereik formálják egymást, nem feltétlenül abba az irányba, amelyre mindig

számítanánk. Talán pont ez ragadhatta meg a forgatókönyvet is jegyző Waititi-t Crump regényében, hiszen számtalan zsánerbeli játszadozásra, popkultúrális utalásra ad lehetőséget: utóbbit alkalomadtán ki is mondatja Ricky-n keresztül, máskor viszont nagyon szépen vegyíti apró kis gegekkel, kisebb, a történethez nem, de a film élményéhez nagyon is hozzáadó szkeccsekkel (az egyikben maga Waititi is szerepel, mint pap). Emellett a filmnek akkora szíve van, mint a ház! Míg az egyikben a humor váratlanságán, vagy egészséges abszurditásán szakadsz és próbálsz visszakapaszkodni a székbe, addig a másikban azon kapod magad, hogy könnyekig hatódsz.

Mindemellett Waititi nem egyszer rendkívüli vizuális érzékről tanúskodik, és zeneválasztása is kiváló, elvégre, amely filmben felcsendül Nina Simonetól a Sinnerman, vagy a legszebb karácsonyi ének, a Carol Of The Bells, az rossz film már nem lehet, nem igaz?

Persze hibátlan sem. A film időkezelése hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen nem érzékelni, hogy a két szereplő hónapokat töltött az erdőben (inkább csak napoknak tűnnek), és elsősorban a külvilág reakciói mutatják az idő múlását, míg vannak bizonyos apróságok, amelyeknél okkal vakargathatja a rögrealitáshoz szokott néző a kobakját, de ezek akkor is csak apróságok. A Vademberek hajszája ugyan mind humorában, mind mondandójában (saját magunkért és a másokért való felelősségvállalás, a társadalommal való interakció, vagy annak hiánya) rokona a Hétköznapi vámpíroknak, mégis érettebb, helyenként szellemesebb, szívhez szólóbb annál. Ennél több nem kell egy feledhetetlen filmélményhez.

90% Stáblista Rendező: Taika Waititi Főszereplők: Sam Neill, Julian Dennison, Rima Te Wiata Forgalmazó: Pannonia Ent. Ltd. Hazai premier időpontja: 2017. május 11.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

A BONCOLÁS Egy névtelen, titokzatos test kerül a boncasztalra, ami a poklot is magával hozza... Írta: Török Tamás

N

em szokásom túl magas elvárásokat támasztani egy új keletű amerikai horror irányába, ami nem egy buta előítélet által hozott döntés, hanem sokkalta a nagyközönség igényei (a számok legalábbis ezt mutatják) tendálnak egy olyan irányba, ami rendre olyan alkotásokat szül, melyek egyszerűen képtelenek megragadni a figyelmem. Bődületesen sok lehetőség rejlik ebben a zsánerben, azon kevés műfajok egyike, amit szinte bármelyik másikkal úgy lehet vegyíteni, hogy egyszerre legyen érdekes és szórakoztató a végeredmény. Mégis, amikor a 2000-es évek horrorjának egyik legnagyobbika, A Kör is egy olyan harmadik részt mutat fel, ami nem szól másról, mint a legostobább klisék és a már bő harminc éve unalmas sablonok puffogtatásáról az érdemi történetmesélés vagy atmoszférateremtés helyett, akkor azért lehet sejteni, hogy baj van.

34 / FilmMagazin

Jane Doe boncolása sem hoz megváltást a műfajba, de még így is egy kifejezetten kellemes, már-már lebilincselő produkcióról beszélünk.

Tommy Tilden (Brian Cox) a film ügyeletes boncmestere, aki fiával, Austinnal (Emile Hirsch) együtt tárja fel (minden értelemben) a krematóriumba kerülő holttestek rejtélyét.

Munkájukat szinte már rutinos közönnyel végzik, egészen addig, amíg a rend őrei egy ismeretlen, Jane Doe névre keresztelt (így nevezik a beazonosíthatatlan női holttesteket) fiatal hölgyet tesznek a boncasztalra. Nyilván az eset csak bonyolódik, mikor a két szakértő hozzálát a test és annak minden titkának feltárásához. Ahogy egyre több részletet tudunk meg az elhalálozás lehetséges okai közül, úgy sorakoznak fel az újabbnál újabb kérdések még a sokat látott boncmester előtt is. A csöndes hullaház egyik pillanatról a másikra válik po-

koli helyszínné, a film pedig ezzel párhuzamosan veszíti el azt a kifejezetten erős misztikumot, egészen szuggesztív atmoszférát, amit egy órán át becsülettel építgetett.

A boncolás nagyon óvatos megfontoltsággal alapozza meg cselekményét: szűk egy órát töltünk mi magunk is a boncasztal körül, és én mondom, már-már bűnös élvezet a feltárás folyamatának minden pillanata. Adott egy elsőre látásra makulátlan, tökéletes állapotban lévő női test, ami fokozatosan olyan sérelmeket és fizikai traumák jeleit mutatja meg nekünk, melyeknek még a gondolatától is összerándulunk. Brian Cox és Emile Hirsch játéka a film e szakaszában szinte tökéletes, az öreg róka Cox, velem, mint laikussal abszolút elhitette, hogy itt egy hiteles boncolás szemtanúja vagyok, amit a film egyszerre visszafogott, mégis erőteljes képi megoldásokkal fokozott. Az érdeklődő, apjának se-

Még Stephen King is elismerően nyilatkozott a filmről, amit David Cronenberg korai filmjeihez hasonlított.

gítő kezet nyújtó férfit Hirsch remekül hozza, kettejük között viszonylag rövid, ám annál velősebb dialógusok hangzanak el, melyek nem akarják túlmisztifikálni a film jellemét, mi több, az meglepően helyén kezeli magát. Lebilincselő nézni, ahogy Jane teste szavak nélkül elmesél nekünk egy kegyetlen történetet, ám számos kérdésre a film maga is választ ad, s talán jobban jártunk volna, ha nem így teszX André Øvredal filmje az utolsó harmadra megpróbál cselekményében is mozgalmassá válni, ami minőségében és szellemiségében nem igazán hozza a boncolás folyamatának színvonalát. Azért nem mondom egyértelműen, hogy A boncolás egy tucat horrorrá vedlik ekkorra, mert – ahogy már említettem – a film abszolút a helyén kezeli önnönmagát.

Cox és Hirsch karaktere gyakorlatilag átugorja a modern horrorok hőseinek sokszor fájóan ostoba "tagadási fázisát", amikor is inkább

mennek a vágóhídra, mintsem belássák, ami velük történik, az közel sem evilági. Nyilván lehetne vitatkozni azzal, hogy melyik az életszerűbb, mindenesetre a két férfi szinte minden esetben olyan döntéseket hoz, amik észt sejtetnek a tettek mögött, így megússzuk a károsan magas vérnyomást. A film válasza a Jane Doe-val történekre abszolút a forgatókönyv leggyengébb részét képezi, ami a konzisztensen remek tálalásnak köszönhetően még így is működni tud. A hullaház egy vihar által még a szokottnál is elszigeteltebb és klausztrofóbikus helyszínnek bizonyul, mindez pedig Andy Ross feszültséget remekül fokozó, misztikus és kifejezetten eredeti zenéjével párosulva garantálja, hogy jó párszor ránk jöjjön a frász a másfél órás játékidő alatt.

A boncolás egy erős, kifejezetten emlékezetes atmoszférát teremt meg, amihez a film utolsó fejezetei mégsem tudnak igazán felnőni. Két

remek alakítást is láthatunk, amik csak az utolsó harmadra vesztik el súlyukat, ám az apróbb, de annál ügyesebb rendezői húzások elérték, hogy a titokzatos hölgy boncolásának története egy pillanatra se váljon frusztrációt okozó agymenéssé.

Egy szerény, mégis magabiztos misztikus horrorról beszélünk, ami a fantáziátlan lezárás ellenére is egy kifejezetten kellemes kikapcsolódást tud nyújtani, főleg a régi vágású horrorok szerelmeseinek.

70% Stáblista Rendező: André Øvredal Főszereplők: Emile Hirsch, Brian Cox, Ophelia Lovibond Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: Csak DVD-n április 27-től

FilmMagazin / 35

KRITIKA

TŰNJ EL! Tőről metszett, ízig-vérig műfaji ínyencség kerekedett a nagyjátékfilmes babérokra törő Jordan Peele horrorba tett kiruccanásából. Írta: Sanya08

A

legfélelmetesebb horrorok nem azok, amik a természetfelettit teszik meg a félelemkeltés legfőbb forrásának, hanem képesek egyszerű, hétköznapinak minősülő, de az egyén szempontjából meglehetős stressz-faktorral felvértezett szituációkból fakasztani a nagybetűs rettegést. Jordan Peele – a Comedy Central-on KeeganMichael Key-jel közösen humorizáló színész / rendező – okos alkotó lévén felismerte ezt és a leírtakat szem előtt tartva készítette el első horrorját.

A film első szegmense (a műfajt illedelmesen kijelölő nyitó szekvenciát leszámítva) éppen ezért nemigen árulkodik arról, hogy milyen zsánert tűzött ki Peele történetének elmesélésére. Gyanútlanul lépünk be a történetbe, egy egyszerűnek tűnő, bonyodalmaktól nem mentes, de teljesen normális konfliktust tálal elénk a film. Chris Washington (Da-

36 / FilmMagazin

niel Kaluuya) ruhákat csomagol magának, fogkefét, dezodort: utazásra készül barátnőjével anyósékhoz.

Első találkozás. Egyes embereknek már ez így önmagában felér egy horrorral, Chris-nek azonban van még egy alapos oka arra, hogy fenntartásai legyenek a találkozás meghittségét és felszabadultságát illetően. Chris ugyanis fekete bőrű.

Barátnője (Allison Williams) pedig fehér. Egy normális világban ez nem jelentene problémát, de a mi világunk sajnos elég messze esett a normalitás talajától, így már ez a szituáció jelentős mennyiségű idegeskedést és nyugtalankodást hordoz magában.

Eleinte úgy tűnik, csak egy kissé gáz összejövetel lesz az egészből.

Adott egy apa (Bradley Whitford remekel), aki folyamatosan túlkompenzál (állítása szerint harmadjára is Obamára szavazott volna, ha lett volna rá lehetőség), egy anya

(Catherine Keener ijesztően nyugodt), aki kedves, de kicsit furcsa, az öcs meg kicsit ittas, de annyi baj legyen. Peele azonban már ezekben az ártalmatlannak tűnő képsorokban is folyamatosan gondoskodik arról, hogy akárcsak a főszereplő, úgy mi se tudjunk nyugodtan hátradőlni és csak úgy élvezni a dolgokat. Először csak az az aprócska, de annál makacsabb és frusztráló tény, hogy a külvilágtól teljesen elszigetelt házban zajlanak az események. Aztán a cselédek furcsa, barátságtalan viselkedése. Majd jön egy rakás fehér bőrű vendég, akik mind körberajongják Chris-t. Mosolyognak rá.

Barátságosak vele. Jó pofiznak vele. Érzi, mi is érezzük, hogy valami rohadtul nincs rendjén, de nem lehet rámutatni, hogy mi az. Elvégre egy rakás fehér ember között ott egy fekete férfi. Mégis mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet? A 21. században. Miután egy afro-ameri-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

kai úriember is betöltötte az Amerikai Egyesült Államok elnökének tisztségét.

Anélkül, hogy bármit is elárulnék a cselekményről (úgy a legjobb beülni a filmre, hogy csak a fent felvázolt alapszituációval van tisztában az ember), annyit elárulhatok, hogy Peele lassan, ráérősen fejti fel a dolgokat, hőse köré pedig a hurkot helyezi hasonló tempóban. Kínos szituációkkal, bizarr, megmagyarázhatatlan helyzetekkel és viselkedésekkel kövezi ki az utat a fináléig.

Szorongató, nyugtalanító érzést kelt az emberben ez a film – tökéletesen átadván a főhős szorult helyzetéből fakadó érzelmeket. Az érzést, hogy valakit nem szívesen látnak, csak azt nem mondják nyíltan az ember szemébe. Az érzést, amit akkor érzel, mikor valahová az istennek nem tudsz betagozódni és tudod nagyon jól, hogy ez nem a te környezeted és soha nem is lesz az. Peele filmje több egy szimpla, ártalmatlan horrornál. Effektív képi elemeit és a jól használt klasszikus horror-effekteket arra használja, hogy egy nagyon is égető, sajnos mindig releváns társa-

dalmi problémára hívja fel a figyelmet és kritikus hangvétellel törjön pálcát az ember bőrszínét illető álságos viselkedésmód felett.

Az, hogy a film ennek ellenére nem lett szimpla okítás, sokat köszönhet annak, hogy Peele túl azon, hogy a társadalmi vonatkozásokat értő módon használja és a műfajt magát is érti (szereti is, láthatóan), jó érzékkel alkalmazza a gegeket is.

Mintegy feszültségoldó funkcióval bír, de annak tökéletes a főhős barátja, akinek jelenetei mindig a legjobbkor jönnek és neki köszönhetően többször levegőhöz juthatunk a fojtogató atmoszférát megtörve. Jelenete, melyben gyanúját felvázolja a helyi rendőrkapitányság fekete, női parancsnokának, színarany komédia, egyben remekül rámutat a sztori abszurd voltára – ez pedig azt mutatja, hogy a rendező nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen történetet mesél el és miként teszi azt. Ez persze cseppet sem teszi kevésbé hatásossá – mi több: hátborzongatóvá – filmjét, épp csak kicsit emelkedik el a történet szorongató valóságától, hogy vessen egy

pillantást saját magára.

A műfaji önreflexivitás, a humorérzék és a szatirikus hangvétel remek összhangban vannak egymással, ahogy a félelemkeltő elemek is működőképesek, végig feszültséggel telítettek. Páratlanul borzongató hatást keltenek bizonyos képsorok az alájuk komponált zenével együttesen, azok a jelenetek például, melyben hősünket hipnotizált állapotban látjuk, arról tanúskodnak, hogy Peele-be bőven ragadt vizuális történetmesélő készség. Toby Oliver képeinek és Michael Abels zenei aláfestésének köszönhetően így Chris-hez hasonlóan mi is könnyedén érezhetjük magunkat a film során úgy, mintha egy véget nem érő, kellemetlenül valószerű, de mégis abszurd rémálomban lennénk.

Hatalmas műfaji bravúr a Tűnj el!, az a fajta horrorfilm, ami miatt azok is rákaphatnak a zsánerre, akik egyébként ritkán néznek horrort.

Eredeti, átgondolt, fordulatokkal teli, meghökkentően abszurd fináléval megtoldott darab, ami amennyire okos és amennyire releváns, annyira szórakoztató és félelmetes. Nem tudom, mihez kezd ez után Jordan Peele, de az biztos, hogy ha csak feleannyira lesz érdekes, mint ez a munkája, akkor már nyert ügyünk van. Másként mondom: ezentúl nagyon oda kell figyelni arra, mit csinál ez a fickó.

95% Stáblista Rendező: Jordan Peele Főszereplők: Daniel Kaluuya, Allison Williams, Bradley Whitford Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. április 20.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

A KÖR Egy életünket kitöltő közösségi oldal, állandó és teljes megfigyelés, avagy így jön el a valódi demokrácia? Írta: Török Tamás

M

ae Holland (Emma Watson) egy fiatal hölgy, aki barátnője révén bekerül a forradalmi terveket szövögető tech cég, A kör csapatába. A lány hihetetlen érzéket és tehetséget tanúsít feladatában, így a ranglétrán feljebb lépkedve olyan "innovációk" megvalósításában is részt vesz, amelyek alapjaiban változtatnák meg az emberiség mindennapjait. A Dave Eggers 2013-as, azonos című regénye alapján készült film egy jövőképet vázol fel nekünk, ahol az állampolgároknak kötelező módon kellene összekötniük életüket egy olyan közösségi oldallal, mely az adók fizetésétől kezdve, az egészségügyön át, egészen az elnökválasztásig mindennek a fő és kizárólagos platformja lenne.

Ha pedig mindez nem lenne elég, a privátszféra, mint olyan, teljeséggel megszűnne, a rólunk létező összes információ abban a bizonyos felhőben kerülne eltárolásra. Elvégre is:

38 / FilmMagazin

"a titkok hazugságok".

Ha A körről azonnal annak megtekintése után kellett volna értekeznem, annak egy kifejezetten frusztrált és negatív hangvételű kritika lett volna a vége. Eggers regényének koncepciója inkább egy karikatúra az internetes közösségi jelenlétről, mintsem egy orwelli vízió, ám a rendezőként viszonylag még tapasztalatlan James Ponsoldt abszolút figyelmen kívül hagyta ezt a tényt A kör rendezése során. Az Emma Watson és Tom Hanks által fémjelzett produkció piszok sok mindent szeretett volna mondani, alternatívákat akart felvázolni örökérvényű politikai dilemmákkal kapcsolatba, mindeközben, ráadásként még az éhezésre is megoldást talált volna.

Azonban a már-már disztópikus dráma annak egyetlen gondolatát sem képes szájbarágás vagy a bődületesen fárasztó felszínessége nélkül előadni, ami egy sekélyes, paradox

módon mézes-mázos és fájóan átgondolatlan filmet eredményezett.

Ponsoldt filmjének központi gondolata, egyben cselekményének katalizátora egy olyan világ, ahol minden és mindenki elszámoltatható. Mindezt miniatűr, olcsó tömeggyártott kamerákkal érnék el, amik az egész bolygót behálóznak és minden információ, amit a lencsék rögzítenek, azonnal fel is töltődnének A kör felhőjébe. A világ vezetői többet nem hazudhatnának, de a kisdiákok sem lóghatnának el többet egy-egy napot suliból betegséget szimulálva, lévén a létezésünk minden perce dokumentálva lenne. A kör alapvetése jó indulattal sem nevezhető eredetinek, ám maga a koncepció ezzel együtt is érdekes tud lenni a közösségi oldalak hatásával megfűszerezve. Ám a film egyszerűen képtelen egyről a kettőre jutni. A forgatókönyvön abszolút nem érezni azt a folytonosságot, ami egy feszes

A főszerepre Alicia Vikander is pályázott, végül Emma Watson-t választották a producerek. Jó választás volt?

tempójú filmet jellemezne, A kör emiatt pedig hiába eseménydús, mégis egy kifejezetten vontatott és ritmustalan alkotás érzetét kelti.

Ponsoldt a film összes erényét pusztán felületesen érinti, Eggers történetének csak a felszínét kapargatja, maga Mae, a gyakornok lány is ugyanazokat a köröket járja szüntelen A kör rendszerének létjogosultságát illetően. Emma Watson abszolút alkalmatlan arra, hogy érdemben jellemmel ruházza fel karakterét, Mae pontosan annyira bizonytalan és idegesítő, mint a film, amiben helyet kapott. A színészgárdát olyan nevek erősítik még, mint Tom Hanks, aki hozza a kötelezőt a méltatlanul kevés játékidejében, a nemrégiben elhunyt Bill Paxton, a Ki vagy Doki?-ból ismert skót Karen Gillan, vagy éppen a Richard Linklater Sráckorának Masonje, Ellar Coltrane, de még John Boyega is beugrott egy-egy Star Wars jelenet forgatása között. A filmet abszolút

ezek az arcok teszik élvezhetővé, még úgy is, hogy épkézláb karaktert senkihez sem írtak. A kör annyira kínosan próbálkozik megfelelni a téma által okozott súlynak, hogy a cselekmény végére gyakorlatilag percenként mond magának ellent a film azzal kapcsolatban, hogy vajon érdekünkben áll-e egy olyan világban élni, ahol a "titok" szó nem szerepel már a szókincsükben.

Ami miatt szerencseként hivatkoztam arra, hogy volt időm emészteni a filmet, az az, hogy a másfél órás játékidő során tapasztalt konstans 150-es vérnyomásom miatt azt kell mondanom, hogy a film elérte a célját. Őszintén kétlem, hogy a gyenge forgatókönyv nem egy tudatos rendezői döntés volt, ám nem vetem el a lehetőségét annak, hogy A kör felszínes és naiv magatartása kellett ahhoz, az olykor piedesztálra emelt jövőképre valóban félelemmel és mély frusztrációval tekintsek. Ponsoldt filmje egy perverz mosollyal

tálalja a "demokrácia megteremtésének" egy olyan útját, aminek rendszerében szerintem nincs ember, aki szívesen élne. Hiába volt számos esetben fájdalmas élmény A kör megtekintése a temérdek menynyiségű abszurd hülyeség miatt, a témával kapcsolatban mégis olyan heves érzelmeket váltott ki belőlem, amit milliószor jobban megírt és valósított társai sem feltétlenül tudtak ezen az ellentmondásos ok hiányának köszönhetően.

55% Stáblista Rendező: James Ponsoldt Főszereplők: Emma Watson, Tom Hanks, Karen Gillan Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2017. április 27.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

1945 Török Ferenc legújabb filmjére sokáig founk emlékezni. Írta: Sanya08

1

945-ben járunk. Vége a II. világháborúnak, béke honol Magyarországon. Piciny falu lakói esküvőre készülődnek, fogy a pálinka, a nagy tekintéllyel bíró jegyző úr minden lakossal hajbókol egy sort, felhajtja a feleseket, mindenkit bátorít: jöjjön csak el az esküvőre. Miért ne tenné, a fia házasodik. Nyugalom, béke. Víg kedélyállapot. Nagy megkönnyebbülés a sok megpróbáltatás után. Egy hatalmas sóhaj, mellyel nyugtázza az ember – ezt is túléltük, most már hátradőlhetünk.

Nincs mitől tartani. Vagy mégis?

Van, hogy a megkönnyebbült sóhaj bennreked. Megtörik. Köhögésben tör ki az ember. Még hogy béke, még hogy nyugalom, egy nagy túrót.

Török Ferenc, az idők folyamán kultfilmmé avanzsálódott Moszkva tér rendezője a Senki szigete után ismét nagyjátékfilmmel áll elénk.

Amaz egy pehelykönnyű, bolondos kis semmiség volt (annak viszont tényleg bájos). Emez már minden

40 / FilmMagazin

képkockájával jelzi a történések mázsás súlyát, ahogyan a főszereplők vállára nehezednek a múltban elkövetett bűnök vagy épp cinkos hallgatások. Az illuzórikus, törékeny külsejű idill akkor kezd el repedezni, amikor két idegen, zsidó férfi érkezik a faluba. Semmit nem tudunk róluk, ahogy nem tud róluk semmit egyik falubeli sem, de már puszta jelenlétük fenyegetéssel ér fel, a lakók ebben a két alakban bűntudatuk kivetülését vélik felfedezni. A bűntudat pedig rohadt egy dolog, mindenki másként reagál rá, Török Ferenc pedig filmjével arról (is) beszél, hogy az egyén meddig képes győzködni magát afelől, hogy bűnével, még ha mégoly közvetett is, nem ártott ő olyan sokat és különben is – mindenről van papírjuk. Ha pedig papír van, az már hivatalos. Ha pedig hivatalos, az pedig nem feltétlen esik a bűn kategóriájába. Így unszolja magát feledésre a fél falu – élen a mélyen tisztelt jegyző úrral, akinek

tarkopasz feje már a két idegen említésére izzadni kezd, és akinek elég sok elszámolnivalója van. Saját magával, legfőképpen.

Letisztult alkotás az 1945, letisztultságát minden ízében magán hordozza, de talán legfeltűnőbben (vagy mondjuk úgy: első blikkre) magán a képi világon látszik ez. Török Ferenc már a kezdetektől fekete-fehérben szerette volna elkészíteni a filmjét és ez meg is látszik – a bűnök és vétkek elfojtott melódiáját olyan gyönyörű, míves, pazar (szépelgéstől mentes) kompozíciókkal vitte vászonra az operatőr Ragályi Elemér, amilyent egyébként tényleg csak az európai filmművészet legsikerültebb alkotásaiban láthatunk. Ha példát akarnék mondani, mondanám Pawel Pawlikowski Idáját, ami egyébként is találó hivatkozási alap – a lengyel dráma szintén múltbéli bűnökkel és a bűntudat lélekölő erejével foglalkozik. Ám míg amaz film identitásdráma is volt egyben és egy

A film már most jó pár fesztiválsikert a magáénak tudhat, nem lennénk meglepve, ha jövőre ezt neveznék az Oscarra is.

mélabús road movie-nak is elment, addig Török Ferenc történetét már egy sokkal klasszikusabb, szimplább műfaji vázra húzza fel. Sokat emlegetett tulajdonsága ez az 1945nek és most magam is muszáj vagyok kitérni rá: Török Ferenc alkotása tulajdonképpen egy westernesített magyar dráma. Legyünk konkrétak, hisz a rendező maga is lenyilatkozta több ízben, hogy a Fred Zinnemann Délidője jelentette számára a fő kiindulási pontot, már ami a szerkezetet illeti. A vonat érkezése, főszereplő nyaka körül egyre csak szoruló hurok és az, ahogy felsejlik a lakók kicsinyessége, álságosságuk. Ám míg Zinnemann filmje kritikus volt a lakók viselkedését illetően, Török Ferenc nem tör pálcát a fejük felett. Nála azonban hős sincs, csak bűnösségük súlyára rádöbbenő önsanyargató figurák. Kollektív bűntudat olvasztótégelye ez. A zsidók háború alatti deportálásában javarészt bűnös mindenki, de az

FilmMagazin / 41

KRITIKA

>> AZ 1945

LÉNYEGRE TÖRŐ FORGATÓKÖNYVÉNEK, SZUPER SZÍNÉSZI ALAKÍTÁSAINAK ÉS HUNGAROWESTERN HANGULATÁNAK KÖSZÖNHETŐEN SOKÁIG MEGMARAD MÉG AZ EMLÉKEINKBEN. << ítélkezés részét – nagyon okosan – a rendező a nézőre hagyja. Mindenki maga dönti el, mennyire érti meg a szereplőket és azok viselkedését, érveléseit a tetteiket illetően, éppen ezért a film letisztultsága és látszólagos egyszerűsége (mondjuk, ha a szerkezetét nézzük) nagyon is komplex tartalmat foglal magában. Úgy jellemezném az 1945 kiindulási pontját, mint amikor valaki egy álló, nyugodt(nak tűnő) tóba belehajít egy kis kavicsot. Tűnjék az a kavics bármennyire ártalmatlannak, óhatatlanul beindul egy folyamat. Filmünk esetében a két zsidó férfi az a kis kavics – szándékaik vagy ellenségesek, vagy nem, de menthetetlenül felkavarják az állóvizet.

Török Ferenc a Délidőhöz hasonlóan folyamatosan, remek érzékkel adagolja a feszültséget – az pedig, hogy filmjének cselekményét a várakozás izgalmaival is felpaprikázza (Mit akar a két férfi? Mi van a ládájukban? Miért jöttek? Mikor mennek már el?), külön jót tesz, még gazdagabbá téve az amúgy sem szegényes moziélményt. Még akkor is, ha ezeket a felsorolt kérdéseket, rejtélyeket inkább csak mcguffinként használja fel, arra való oknak, hogy szembesítse a szereplőit a II. világháború zsidó-sorsainak hányattatá-

42 / FilmMagazin

saival. Nem lényegtelen ennek a szálnak a megoldása (nagyon is szignifikáns), de a fő hangsúly azon van mindvégig, hogy a jegyző és társai miként próbálják igazolni saját tetteiket és gondolkodásmódjukat.

Az 1945 azon túl, hogy rendkívül tömör, atmoszférikus és feszült darab, van még valami, amelyben jeleskedik: az pedig a színészi alakítás. Rudolf Péter alakítása például egészen remek – egy ember, aki nagyobbnak képzeli magát amilyen valójában és nagyságának illúziója a szemünk láttára törik szét. Fenyegető jelenség, aki ugyan elsőre a film egyik fő ellenlábasának tűnik, de a cselekmény előrehaladtával lassan fény derül kicsinyességére és szánalmasságára, gyarló emberi mivoltára. Rudolf Péter nem csak külsőségekben hozza kiválóan ezt a figurát (meghízott a szerep kedvéért és kopaszra borotválta a fejét), de egyébként is összetett játékot nyújt, nehézkessé téve a néző számára, hogy egy egysíkú gonosztevőként gondoljon rá. A feleségét megformáló Nagy-Kálózy Eszter is ragyog – csendes szenvedéssel viseli el férje hűtlenkedéseit és hízott egóját, Szabó Kimmel Tamásnak pedig még mindig jól áll a lezser, öntörvényű kívülálló szerepe.

Mindezen összetevőknek köszönhetően az 1945 egy intelligens, precízen kimunkált film, ami lényegre törő forgatókönyvének, szuper színészi alakításainak és hungarowestern hangulatának köszönhetően sokáig megmarad még az emlékeinkben és egészen biztosan odakerül a műfaj legjobbjai közé. Didaktikusságtól mentesen beszél a magyar történelem ezen időszakáról, tükröt tart és gondolkodóba ejt: ki mit tett volna vajon hasonló helyzetben? A válasz pedig erre nem is olyan egyszerű, mint elsőre tűnik.

Hogy Török Ferenc (Szántó T. Gábor író / forgatókönyvíróval) ezt felismerte, máris sokkal izgalmasabbá teszi a filmet, mintha egyszerű válaszokkal és megoldással szolgált volna.

90% Stáblista Rendező: Török Ferenc Főszereplők: Rudolf Péter, Kálloy-Molnár Eszter, Szirtes Ági Forgalmazó: Katapult Film Hazai premier időpontja: 2017. április 20.

EXTRA

ALIEN, AVAGY A ZENE NEVE: HALÁL „A klasszikus Alien-széria – akármennyire is közrajongás tárgya – nem nevezhető éppenséggel egységesnek, hiszen mindegyik részt más-más, egyedi látásmóddal rendelkező rendező dirigálta, és ugyanez a sajátosság igaz a sorozat filmzeneszerzői posztjára is. Miután Ridley Scott visszavette az univerzum feletti irányítást rendezői szinten ez a sorminta megszakadt, a komponisták terén viszont tovább folytatódott a sor Jed Kurzel (Macbeth,) szerződtetésével, aki azonban felhasználta a nagy elődök néhány klasszikus dallamát.” >> 44.

SOROZAT: TWIN PEAKS „Most úgy érzem, hogy valami készül, valami olyasmi érkezik, mely mind azok számára, akik látták az első két évadot (és azok számára is, akik még nem) roppant mód szórakoztató és egyben hátborzongató lesz.” >> 52.

FILMKLASSZIKUS: MODERN IDŐK „A Csavargó ezúttal a modern kor monotonitásával kénytelen szembenézni, melynek első fejezet a gyári szalagmunka, ahol gyorsan kellene a csavarokat meghúznia, aminek természetesen hatalmas felfordulás lesz a végeX” >> 54.

FilmMagazin / 43

EXTRA

ALIEN, AVAGY A ZENE NEVE: HALÁL A Prometheus már leszállt, a Covenant pedig éppen most landol, ennél fogva elérkezett az ideje, hogy végigvegyük a halálsikolyokkal tarkított űrkalandok zenéit. Írta: TomPowell

A

klasszikus Alien-széria – akármennyire is közrajongás tárgya – nem nevezhető éppenséggel egységesnek, hiszen mindegyik részt más-más, egyedi látásmóddal rendelkező rendező dirigálta, és ugyanez a sajátosság igaz a sorozat filmzeneszerzői posztjára is. Miután Ridley Scott visszavette az univerzum feletti irányítást rendezői szinten ez a sorminta megszakadt, a komponisták terén viszont tovább folytatódott a sor Jed Kurzel (Macbeth, Assassin's Creed) szerződtetésével, aki azonban felhasználta a nagy elődök néhány klasszikus dallamát. Abban viszont minden esetben megegyeztek az elképzelések – a Predatorokkal való közös hullagyalázást most

44 / FilmMagazin

nem venném ide – hogy H. R. Giger agyszüleményei nem kívánnak meg hangzatos fanfárokat, vagy megnyugtató dallamokat a háttérben.

Nyugtalanítót viszont annál inkább.

A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL 1977-ben George Lucas Star Wars eposza óriási sci-fi hullámot indított el a filmiparban. A két évvel későbbi A nyolcadik utas: a Halál pedig ügyesen vegyítette az aktuális trendet a horrorral, ezzel létrehozva minden idők legrémisztőbb és egyben legcoolabb filmes szörnyét (remélem jelen sorokat egy Predator sem olvassa), valamint nagy lökést adott az akkor még csak szárnyait bontogató rendező, Ridley Scottnak.

A brit rendezőnek pedig nem kisebb

nevet sikerült megszereznie a zeneszerzői posztra, mint Jerry Goldsmith-t. Az egykori legendás komponista addigra olyan filmeken volt túl, mint A tábornok, a Kínai negyed, vagy a számára Oscar-díjat hozó Omen. Utóbbi különösen jó ajánlólevél lehetett a távoli űrben bolyongó Nostromon történt borzalmak aláfestéséhez. Érdekes mód, ha a filmnek van olyan pontja, amin elvérzik akkor az a zene, de nem feltétlenül Goldsmith hibájából. A képek alatt ugyanis csak ritkán hallunk zenét, ami még így is tökéletesen passzol a feszült légkörhöz. Történt ugyanis, hogy Scott állandó munkatársa, egy bizonyos Terry Rawlings zenei- és hangvágó mintákat mutatott Goldsmith-nek korábbi munkáiból (töb-

A nyolcadik utas: a Halál nem hiába lett klasszikus, tele van formai bravúrral: a film elején pl. hat perc telik el, míg végre megszólal valaki.

bek között a Freud – A titkos szenvedélyből), hogy miként képzelték el a zenét képek alatt. A komponista azonban sose volt elragadtatva ettől a módszertől, de végül komponált egyórányi zenét a filmhez. Scott azonban a főcím alatt hallható számot visszadobta, mivel nem találta elég fenyegetőnek, így végül Goldsmith pár perc alatt papírra vetette a végleges verzió hangjegyeit. Ezt követően Goldsmith más irányú elfoglaltságaira hivatkozva elhagyta a fedélzetet, amiben az is közrejátszhatott, hogy az egyórányi szerzeményéből Scott-ék kiválasztottak egy cue-t (egybefüggő, megszakítás nélküli számot) és annak részeit használták fel a film néhány jeleneténél, mint például a Nostromo landolásakor az LV-426-on, vagy a Space Jockey és a Face Hugger-ek megtalálásakor. 2007-ben végül az Intrada Records kiadott egy kétlemezes albumot, amely Goldsmith eredeti elképzelései mellett alternatív verziókat is tartalmazott. A már

említett főcím alatt hallható Main Titles-ből kitűnik az űrben leselkedő veszély, amit csak néha szakít meg pár nyugodt momentum. A szerzőnek a The Landing-ben ügyesen sikerül megidéznie a korra jellemző kalandos romantika hangulatát, amiből már gyakorlatilag semmit se kapunk a későbbi The Skeleton-ban, itt már a titokzatosság és ridegség veszi át a szerepet. Az album azonban pont utóbbi tényező miatt nehezen hallgatható darab, főleg az olyan kakofóniába átcsapó darabok miatt, mint a Sleeping Alien, vagy a The Cupboard, hogy a végső összecsapást aláfestő Out The Door-t ne is említsem, amit az End Credits követ zárásként, mely a nyitó szám némileg nyugodtabb verziója.

A BOLYGÓ NEVE: HALÁL A hét évvel későbbi folytatást (ez a mai franchise orientált világban már elképzelhetetlen lenne) egy bizonyos Terminátorral már bizonyító James Cameron tette le az asztalra,

aki a horrorisztikus atmoszférát a minimálisra csökkentette, és az akcióra helyezte a hangsúlyt, ezzel pedig (egyesek szerint) még az első részt is sikerült lepipálnia. Itt már az idegenek tömegével özönlöttek a női akcióhős pozícióját elnyerő Ripley ellen, aki a xenomorfok királynőjének is kiosztott egy pár anyai pofont.

A zeneszerzői posztot az akkor még fiatal és feltörekvő James Horner nyerte el, aki addigra olyan filmklasszikusokhoz komponált aláfestést, mint a Start Trek 2 – Khan haragja, valamint a Kommandó. Azonban az Aliens munkálatai nem mentek könnyen. Mikor a zenei felvételek miatt a komponista Londonba érkezett, Cameronék a filmet még javában forgatták, a Horner rendelkezésére álló hat hétből az első háromban semmi érdemlegeset nem tudott csinálni. Cameronnal össze is különbözött, mivel a folyamatos csúszások mellett nem kívánták a bemutatót elhalasztani (amivel Hornernek több ideje lett volna a komponá-

FilmMagazin / 45

EXTRA

A ZENESZERZŐK

Jerry Goldsmith (A nyolcadik utas: a Halál)

James Horner (A bolygó neve: Halál)

Elliot Goldenthal (A végső megoldás: Halál)

John Frizzell (Alien 4.: Feltámad a Halál)

Marc Streitenfeld, Harry GregsonWilliams (Prometheus)

Jed Kurzel (Alien: Covenant)

lásra és a felvételekre), a folyamatos újravágások pedig csak még jobban megnehezítették a munkáját.

A szoros határidő mégis meghozta gyümölcsét, ugyanis Horner szerzeménye tökéletesre sikeredett és a szerzőnek meghozta élete első Oscar-jelölését. Ugyan ekkor kijelentette, hogy többet nem kíván Cameronnal együtt dolgozni, ironikus módon tíz évvel később pont egy bizonyos jéghegynek ütköző óceánjáró tragédiájának az aláfestéséért nyerte el az áhított aranyszobrot, "A világ urával" egyetemben. A másfajta rendezés, némileg más zenei megközelítést is követelt, ugyanakkor Cameron ragaszkodott a Goldsmith által kitaposott rideg, fenyegető zeneiséghez. A tengerészgyalogosok fon-

46 / FilmMagazin

tos szerepe miatt azonban a katonás dallamok is rendre felbukkannak az album során, általában pergő dobbal érzékelteti őket Horner. Ezek a fontosabb témák már az első Main Titles-ben hallhatóak. Az album első felében inkább még a visszafogottan feszült számok képviselik magukat, míg a másodikban már az egész zenekart igénybevevő akciótételek, mint a rezeket és ütősöket erősen igénybevevő Ripley's Rescue, vagy a több mint nyolcperces Futile Escape. Ugyanakkor nagy szívfájdalmam, hogy a 2001-ben kiadott Deluxe Editon-ben csak a Queen To Bishop-ban hangzik el az a többször vissza-visszatérő izgatott hegedűkre és fúvósokra épülő alien-motívum, ami először Ripley rémálmánál

csendül fel a filmben (a főhősnő szomorú témájával induló, majd kakofóniába átcsapó szám ettől a dallamsortól eltekintve fellelhető a rövid Bad Dreams című tételben), de az első fontosabb összecsapás is ezzel kezdődik. Az albumon még fellelhető az effektekkel tarkított The Queen is, mely a címéből adódóan az idegenek királynőjét hivatott szimbolizálni, de kiemelendő még a kislány, Newt csilingelő témája is, mely olykor felüdülést jelent pár pillanatra, mint a zenei anyag lezárásául szolgáló Resolution And Hypersleepben, amit néhány szám alternatív változata követ.

A VÉGSŐ MEGOLDÁS: HALÁL Az 1992-es harmadik részt az akkor

A bolygó neve: Halál esetében a forgatás is elhúzódott, és a film vágása is rendkívül sok időt vett igénybe, ezért nem voltak tesztvetítések.

elsőfilmes David Fincherre bízták, de a forgatási nehézségek, és a stúdióval való összetűzései miatt a videóklippek világából kitörni vágyó rendező a nevét is le kívánta venni a stáblistáról (elmondása szerint nála jobban senki sem utálja ezt a filmet).

A film zeneszerzői teendőit az akkoriban viszonylag még ismeretlen Elliot Goldenthal látta el, akinek ez áttörést jelentett a karrierjében (addigi legjelentősebb munkája Stephen King könyvét feldolgozó Kedvencek temetője volt), és később olyan filmekhez szerződtették le, mint a Joel Schumacher által rendezett (és sokak szerint szintén horror kategóriába sorolható) Batman-filmek, vagy a Michael Mann féle klasszikus Szemtől szemben,

míg végül karrierje betetőzéseként a Frida zenéjéért az Oscar-díjat is átvehette. Goldenthal zenei megoldásai azonban nemegyszer igen nehezen befogadhatóak – még az Alien filmek zenéihez mérten is – erre a legjobb példa a Wreckage And Rape című tétel második fele, ahol az elektronika és a fémes zörgés tönkrevágja az addig sejtelmesen építkező számot. Ugyanakkor a szerző sokszor fordul kórushoz megoldásként, amivel a börtönbolygó lakóinak vallásosságát hívatott szimbolizálni, ilyen a nyitó Agnus Dei (Isten báránya), és a Lento is. A sárkány (ahogy az Alien-kutya kombót nevezik a filmben) fenyegetését a rezesek hivatottak érzékeltetni, ami nemegyszer hirtelen át-

csap fémes káoszba, mint például a The First Attack című tételben.

Ezekkel a megoldásokkal Goldenthal eléri, hogy szinte magunkon érezzük, amint az alien belemar a húsunkba. Viszont pont ezen zenei megoldások miatt nehezen fogyasztható képek nélkül Goldenthal munkája, ami a film alatt tökéletesen simul a látottakhoz. A szerzőtől azonban futotta néhány kellemesnek mondható megoldásra is a már említett kórusműveken túl. A lágy fenyegetettségen kívül – mint amilyen a Lullaby Elegy-ben is hallható – a komolyzenei megoldásokat tartalmazó The Entrapment második fele jelent némi felüdülést, ahogy a befejező Adagio drámaisága is kiemelkedik az albumról.

FilmMagazin / 47

EXTRA

ALIEN 4.: FELTÁMAD A HALÁL Történetileg már a harmadik rész is árasztott magából némi izzadságszagot, de a negyedik rész alapfelállása, miszerint az előző részben hősi halált halt Ripley-t visszahozták a halálból már kimeríti az erőltetett folytatás kategóriát – itt megjegyzem viszont, hogy ez nem feltétlenül a forgatókönyvíró Joss Whedon sara, aki szerint rendesen elcseszték az írását. Mindemellett az akkor még Amélie csodálatos élete előtt álló Jean-Pierre Jeunet (aki tolmácson keresztül dirigálta végig a filmet) a rá jellemző látványvilág mellett finom humort is tudott csempészni a filmbe. Persze ez sem segített azon, hogy a széria itt már érezhetően kifulladt, amit csak nyomatékosított a film végi, inkább röhejes, mintsem iszonyatos szörny. A zeneszerzés teendőit John Frizzell látta el, aki Goldenthal-lal ellentétben mind a mai napig nem tudott kitörni a má-

48 / FilmMagazin

sodvonalbeli zeneszerzők köréből, főleg nem olyan mozik aláfestésével, mint A tíz csapás, vagy a 13 kísértet. Viszont igazságtalan lenne már most leírni Frizzell munkáját, ugyanis a Main Titles-ben felhasznált nagyzenekari megoldások felettébb impozánsnak mondhatók – főleg egy akkor mindössze 31 éves szerzőtől – ráadásul nemegyszer tiszteleg elődei előtt, aminek legegyértelműbb jele az albumra sajnos fel nem került, de rögtön a főcímet követő, nyitójelenetben pár pillanatra felcsendülő Goldsmith-féle Alien-téma. Mivel az Alienshez hasonlóan ez is egy akciódús epizód, ezért az akciótételek is jelentős mennyiségben képviselik egymást.

Ezekkel szemben azonban kifejezetten ambivalens érzéseim támadtak.

Egyrészt itt is tetten érhetők a már említett, impozáns nagyzenekari megoldások, ugyanakkor nem érezni rajtuk az átütő erőt, mint Hor-

nernél, hanem inkább csak azt, amint lekövetik a képeket – és ebbe néha belerondít a feleslegesen használt elektronika is. Viszont az album csúcspontja mindenféleképpen az ezek közül kikerülő The Swim, mely nagyszerűen vegyíti a feszültséget és az izgalmat, hogy aztán a The Chapel-lel némileg lecsituljanak a kedélyek. Még említést érdemel az album zárásaként szolgáló Ripley's Theme, mely a főcím némileg nyugodtabb átdolgozása, valamint a George Frideric Handel Julius Ceaser-jából kiemelt opera részlet (Priva Son D'Ogni Conforto), mellyel csak az a baj, hogy nem az album zárásaként hallható, mert így megtöri Frizzel zenei munkáját.

PROMETHEUS Miután a 20th Century Fox egymásnak eresztette és ezzel együtt kiherélte két kultikus szörnyét az Aliens vs. Predator két részével, a mi Antal

A harmadik részben a szétroncsolt Bishopnak csak a hangját adta Lance Henriks, a figurát egy élethű mechanikus bábbal formálták meg.

Nimródunknak sikerült némileg helyreállítani a hobbi vadászok renoméját, minek hatására a stúdió úgy vélte, hogy a savas vérű idegeneknek is kijárna egy kis ráncfelvarrás, erre pedig sikerült megnyerni az egész szériát útjára engedő rendezőt.

Azonban Ridley Scott úgy gondolta, hogy a kezdetben Alien-előzményfilmnek induló sztoriban lényegesen több rejlik, és harminc év után úgy tért vissza a sci-fi műfajához, hogy a filmrajongók azóta is azon (xeno) morfondíroznak, hogy vajon egy zseniális – ámbár több kérdést felvető, mintsem megválaszoló – filmről, vagy csak egy hatalmas blöffről van-e szó. Részemről sokak csalódottságát abban (is) látom a filmmel kapcsolatban, hogy valami forradalmit vártak ettől a visszatéréstől és ezen csalódottságukban azt is számon kérik a – valóban nem hibátlan – alkotáson, amik az eredeti Aliennél nem szúrtak szemet, mint példá-

FilmMagazin / 49

EXTRA

AZ ALBUMBORÍTÓK

ul, hogy a Space Jockey eredet történetének a hiánya, vagy az, hogy miként tud pár óra alatt teljesen kifejlődni egy idegen. A zeneszerzői poszt betöltése azonban már a kezdetektől nem volt kérdés. Scott ugyanis a 2006-os Bor, mámor, Provance óta működik együtt az egykor Hans Zimmer keze alatt, javarészt zenei vágóként és asszisztensként dolgozó Marc Streitenfeldel, akivel érthetetlen módon a filmet követően megszakadt a munkakapcsolata. A német komponista olyan filmek zenei munkálataiban segédkezett, mint a Gladiátor, A sólyom végveszélyben, vagy a Mennyei királyság. Utóbbi zeneszerzője a szintén Zimmer-iskola egykori növendéke, Harry Gregson-Williams volt, akit anno Zimmer ajánlott be maga helyett Scottnak, így ő pedig elvállalta az eredetileg GregsonWilliams által megkezdett Madagaszkár aláfestését. Hogy mi eredményezte Gregson-Williams bevonását a Prometheus zenei munkálataiba az kérdéses – ráadásul csu-

50 / FilmMagazin

Az Alien 4. cselekménye 2379-ben, 257 évvel A nyolcadik utas: a Halál után játszódik.

pán két szám erejéig – mindenesetre ketten együtt olyan zenét tettek le az asztalra, amely csak Goldsmith és Horner munkájához hasonlítható.

Természetesen Streitenfeldék is szem előtt tartották a franchise addig is rideg, hangzásvilágát, ugyanakkor nem mentek át olyan kaotikus zűrzavarba, mint Goldenthal tette azt egykoron. Viszont az elődökkel ellentétben az elektronika erősen képviselteti magát az albumon, erre a két legjobb példa a Going In és a Too Close. Mindemellett a zenén végigvonul egy éteri, és egyben magasztos hangzás is, mely az Építészekhez köthető, és rendre felbukkan az olyan számokban, mint az A Planet, a Life (ezt Gregson-Williams jegyzi) vagy az Earth, de személyes kedvencem a drámai Invitation az albumról. A film legjobb karaktere, az android David is kapott egy rejtélyes, fúvósokra épülő motívumot, ami a már említett Going In elején, és a David második felében bukkan fel. Weyland figurája is kapott egy témát, ami magában hordozza az

>> AZ ALIEN-SZÉRIA ZENÉI KÖZÜL A LEGJOBBNAK EGYÉRTELMŰEN HORNER ALÁFESTÉSÉT TALÁLOM, AMIT SZOROSAN STREITENFELD ÉS GREGSONWILLIAMS FRISS MUNKÁJA KÖVET. << egykori nagyságot és tettrekészséget, de mostanra már régi árnyéka önmagának, melyet a Weyland és a Dazed című tételekben hallhatunk.

A szériához mért kaotikus hangzás is képviseli magát, mely a Hello Mommy-ban teljesedik ki a leginkább, de az olyan hallójáratot erősen igénybe vevő számok is említésre méltóak, mint a Planting The Seed, vagy a Birth. Akciótételekkel nem nagyon vagyunk elkényeztetve, de az albumról mindenképpen kiemelendő a drámai kórussal megtámogatott Space Jockey és a teljes zenekart bevető Collision.

KONKLÚZIÓ Az Alien-széria zenéi közül a legjobbnak egyértelműen Horner alá-

festését találom, ezt szorosan Streitenfeld és Gregson-Williams friss munkája követi, végül a dobogó harmadik fokán Goldsmith, az egész franchise zenei alapjait meghatározó nyitánya helyezkedik el. Frizzel zenéje az ügyes hangszerelés ellenére is üres, Goldenthalé pedig néhány kórusművel kombinált darabot leszámítva erősen igénybe veszi tűrőképességünket és az első pár hallgatásra Jed Kurzel Covenantja is valahol a két véglet között helyezkedik el. Viszont az is igaz, hogy ez a széria sohasem rendelkezett éppenséggel közönség kedvenc dallamokkal, ennél fogva kell hozzá egy jó adag merészség, ha külön is átakarjuk élni az űr rideg, kiszámíthatatlan, sikolyoktól sem mentes világát.

FilmMagazin / 51

SOROZAT

TWIN PEAKS Mit kezdjünk egy sorozattal mely egyszerre definiálja magát sci-fiként, horrorként, thrillerként, krimiként és romantikus szappanoperaként? A válasz egyszerű, ha még nem láttuk, nagyon gyorsan pótoljuk, mert hamarosan (bő negyed évszázados csúszással) jön a 3. évad. Írta: Paulkemp

I

gen, jön a Twin Peaks új évada!

Másfél évvel a bejelentés után megértük, hogy David Lynch és Mark Frost a modern sorozatbiznisz hajnalán megalkotta azt az egyedülálló és megismételhetetlen telenovellát, mely nélkül valószínűleg nem is lenne a mai értelemben vett tévézés.

A receptjük roppant egyszerű volt: végy egy nagy adag Lynch-et és próbáld meg egy hasonló adag Frost-tal kordában tartani azt. A végeredmény pedig egyszerűen fantasztikus lett. Laura Palmer holtestének megtalálása és a vörös függöny

52 / FilmMagazin

mögé jutás között játszódó történet iskolapéldája annak, hogy miért is érdemes két teljesen különböző gyökerekkel rendelkező alkotónak összeállnia és meghódítani a világot.

Igen, Lynch munkássága nem való mindenkinek, hiszen elvont, gyakran roppant mód zavaros és érthetetlen szürrealizmusban dagonyázó történeteivel igazán üde színfolt bizonyos körökben. Mindez persze nem működik túl jól egy olyan médiában, mely tömegeket próbál megfogni és szórakoztatni. De ha a direktor minden vízióját egy megfe-

lelő mixtúrába keverik el, melyben a humor is meghatározó alapanyag, akkor máris valami olyasmit kapunk, mely új életet lehelhet a '90-es évek elejére szétesni látszó tömegszórakoztatásba.

Mindezt pedig nem az akkori siker, hanem az azóta eltelt idő igazolja legjobban, hiszen a mára talán nem is annyira kimagasló sorozatot olyan kultusz övezi, mely tényleg képes volt feléleszteni halottaiból a Washington államban található kisvárost. Természetesen az időzítés mellett nem szabad így elrohanni, hiszen ahogy Laura a vörös függöny

A Twin Peaks új évada 18 részből áll majd és Magyarországon az HBO csatornáján lesz látható május 22-től.

mögött közli Cooper ügynökkel: 25 év múlva újra találkozunk, s hogy végül egy év csúszás történt az igazán nem az ő hibájuk.

Most beszélhetnénk hosszasan arról, hogy milyen nehéz szülés volt összehozni a produkciót, s milyen akadályok, tárgyalások előzték meg azt, hogy mire ezek a sorok a nagyérdemű kezébe kerülnek már láthatták is a premiert, de ez teljesen lényegtelen. A legfontosabb, hogy az eredeti színészgárda szinte teljes mértékben ott vár Angelo Badalamenti zenéje után a rejtélyekkel teli kisvárosban, s mindezért újra Lynch és Frost a felelős.

Bár tegyük hozzá, hogy akkorát biztos nem fog szólni 2017-ben a sorozat, mint 26 évvel ezelőtt, hiszen nehéz lenne a tévézés fénykorában valami olyan újdonságot mutatni, melyet még nem látott a nézők végtelen áradata (mondjuk. ha Lynchről van szó, akár még ez is megtörténhet, hiszen ki tudja, hogy éppen most mi pattant ki a fejéből).

De a rövid trailerek, a promo-képek, az interjúk alapján az szinte biztos, hogy érdemes lesz hétről hétre ellátogatni újra Cooper különleges ügynökkel Twin Peaks-be.

Persze könnyen mondom mindezt én, a rajongó, aki tizenévesen a tvben látta először a sorozatot, s valahol még mindig a hatása alatt van. S többek között emiatt mélyedt el a szürrealizmus és a filmek világában.

Viszont most úgy érzem, hogy valami készül, valami olyasmi érkezik, mely mind azok számára, akik látták az első két évadot (és azok számára is, akik még nem) roppant mód szórakoztató és egyben hátborzongató lesz.

Hogy miért? Nem tudok mást mondani csak ismét a már sokszor ismételt két nevet, de fűzzük hozzá, hogy Lynch 11 éve jelentkezett utoljára az Inland Empire-rel, s Frost

sem vitte túlzásban az elmúlt évtizedben a munkát, így szinte biztos, hogy egy ilyen visszatérésnél valami olyasmi fog a kezük közül a közönség elé kerülni, amit egy darabig nem fogunk elfelejteni.

Ha a premier alapján majd úgy tűnik, tévednék, elnézést érte, de most ebben a pillanatban szent meggyőződésem, hogy ilyen nem történhet (oké én még mindig hiszek abban, hogy Malcolm Reynords kapitány újra teheneket fog csempészni az űrbe, talán lehetnék az ilyen kijelentésekkel kicsit óvatosabb). De a lényeg: már tényleg csak párat kell aludni és újra megérkezünk Twin Peaks-be!

KÖNYVKRITIKA: MARK FROST – TWIN PEAKS TITKOS TÖRTÉNETE A Twin Peaks titkos története valószínűleg az egyik legkülönlegesebb kiadvány, amit egy rajongó a témában valaha is a kezébe vett. És nem csak Twin Peaks-témában, hanem úgy alapból a tévésorozatokat illetően nem sok ilyen remekül összerakott kiadvány látott napvilágot – szóval nagy pacsi Mark Frost-nak. A tévésorozatos könyvek nem ritkaságok kis hazánkban sem, gondolok itt többek között a Bűbájos boszorkák, a Lost, sőt még a nagy dél-amerikai szappanopera-láznak köszönhetően a Vad angyal regényváltozataira – azonban ezek többnyire tulajdonképpen nem túl tehetséges szerzők sokszor unalmas és rosszul megírt fanfiction-jei voltak. A Twin Peaks titkos története a hazai könyvpiacon ezt a negatív tendenciát igyekszik megtörni.

Lényeg a lényeg: akár úgy alapból a tévésorozatokhoz készült kiadványokról, vagy konkrétan a Twin Peaks-hez köthetőkről beszélünk, ez a könyv tágabb és szűkebb értelemben is különlegesnek számít.

A szerző persze azzal a nem titkolt céllal írta meg ezt a könyvet, hogy felcsigázzon minket az új évad előtt. A gazdagon illusztrált kötet tulajdonképpen nem is regény, hanem egy akta, és ebből kifolyólag talán nem olyan gördülékeny – viszont rengeteg levél, újságcikk, fénykép, illusztráció található benne, amelyek olyan színessé teszik, hogy igazi csemegének számít a Twin Peaks-rajongó olvasó számára. A könyv megszeretéséhez, megértéséhez nem egy klasszikus regényt kell várnunk: ez a sztori nem úgy működik, hogy van egy bevezetés, egy kibontakozás, egy nagy konfliktus, meg egy katarzis. Úgy kell a kezünkbe vennünk a Twin Peaks titkos történetét, mintha mi is nyomozást folytató ügynökök lennénk. Akárcsak Tamara Preston, akinek a jegyzeteivel el van látva a kötet. Mintha a kezünkbe kapnánk az utóbbi évtizedek legrejtélyesebb városkájának teljes és rettentően részletes feltérképezését, legyen szó indián legendákról, családi viszályokról, vagy akár az 51-es körzethez köthető földönkívüli észlelésekről.

Ebbe a szerepbe pedig nagyon, nagyon könnyen beleélheti magát az olvasó.

Valószínűleg annak nem is okoz túl nagy élményt, aki nem ismeri a sorozatot, hiszen nem ismerheti az aktából fel-fel tűnő Twin Peaks-i lakosokat, így nem is értheti, hogy miért tesz a történet vargabetűket.

Aki azonban ismeri és szereti a Twin Peaks sorozatot, egy izgalmas utazáson vehet rész, és csakhamar rájön, hogy az eddig szinte jelentéktelennek ítélt mellékszereplőknek is milyen rejtélyes életútja van – ezek a misztikumok pedig valahogyan mindig a kanadai határ mellett fekvő kisvárosban futnak össze. Mondhatni, minden út Twin Peaks-be vezet!

FilmMagazin / 53

FILMKLASSZIKUS

MODERN IDŐK Chaplin vagy Keaton? Buster vagy Charlie? Tehetjük fel a kérdést, ha a filmművészet hőskorára tekintünk, s csupán a személyes ízlés, ami képes eldönteni, hogy melyikük volt a nagyobb színész saját korukban. Ha engem kérdeztek, Chaplin-t mondom, szinte gondolkodás nélkül. Számomra a Csavargó karaktere maga a némafilm, maga Hollywood hőskora. Hogy miért? Többek között a Modern idők miatt. Írta: Paulkemp

C

haplin utolsó némafilmje (talán az egész némafilmes korszak utolsó nagy komédiája) egy gyöngyszem, mely egyszerre hamisítatlan szerzői hitvallás, és a kor, a változás szelének szatírája, melyben az érzelem és a szokásos chaplini humor sem marad le a nagyobb szavak mögött. Bár tény, hogy a filmet egyértelműen a némafilmek közzé sorolja a celluloid szalagokat besoroló nagykönyv, de az is, hogy Chaplin hangja ebben az alkotásban hallható először egy bugyuta kis dalban.

54 / FilmMagazin

A Csavargó ezúttal a modern kor monotonitásával kénytelen szembenézni, melynek első fejezet a gyári szalagmunka, ahol gyorsan kellene a csavarokat meghúznia, aminek természetesen hatalmas felfordulás lesz a vége, melynek a fő oka a lassan megbolonduló Chaplin. Innen a korházba vezet az útja, ahol az orvosok nyugalmat és csendet "írnak" fel neki, de éppen ahogy kijut, egy kocsiról lehulló zászló akad a kezébe, ami miatt végül a börtönben köt ki, mint a tüntetők vezére. Itt kábítószer hatása alatt véletlenül megaka-

dályoz egy szökési kísérletet, így hamar saját cellába, majd újra a szabad ég alatt találja magát. Egy hajógyár a következő szín, ahonnan kedvenc Csavargónk nagyon gyorsan távozik, s így találkozik végre össze a Lánnyal (Paulette Goddard), aki éppen kenyeret lop, a tettet Chaplin magára vállalja, de végül mindketten a börtönbe találják magukat.

Pontosabban egy rabszállítóban, ahonnan megszöknek. A Csavargó ezután egy áruházban éjjeliőrként próbál szerencsét, hogy a Lány any-

A film május 25-től, felújított képpel és hanggal ismét a mozikba kerül, érdemes lesz majd nagyvásznon is megnézni!

nyit pihenhessen és ehessen, amennyit csak akar. Az idill viszont nem tart sokáig, nagyon hamar újra rács mögött találja magát hősszerelmesünk. Mikor újra szabadul a Lány egy városszéli viskóval várja szerelmét, s hamarosan munkája is akad, újra egy gyárban, ám szokásos kétbalkezessége újra a vesztét okozza, s ismét egy cellában találja magát.

Következő nekifutásra viszont már munkával várja a szabaduló férfit a Lány, s végre úgy tűnik révbe érnek.

Egy étteremben felszolgálnak, táncolnak, énekelnek. De végül a rendőrök itt is rájuk találnak, így menekülni kényszerülnek valahova meszszire a elgépiesedett világból.

Mindezt némán és csendben teszik, ahogy azt Chaplin a lehetőségek ellenére szeretné. Így lesz a Modern idők a némafilmek utolsó hímondója, mely eszenciája is Chaplin munkásságának, a változással szembeni ellenállásának, ezzel teremtve lenyűgöző harmóniát téma és médium között. Közben pedig nem feledkezik meg sem a humorról, melyet természetesen

első sorban a Csavargó szokásos kétbalkezessége szül, mely hamisítatlan burleszkjelenetek sokaságát teremti meg a környezetet szolgáló modern gépekkel karöltve. Hogy közben mégsem veszti el teljesen a józan eszét ebben a számára teljesen idegen világban, mely olyan kihívások elé állítja, mint eddig még semmi, az csak a Lánynak köszönhető.

Talán ez vezet a legnagyobb kérdőjelhez, hiszen bő 80 évvel későbbről visszatekintve – sőt talán már akkor is – igazán naiv és roppant mód elcsépelt elgondolásnak tűnik, hogy a szerelem lesz az mely képes a XX. század mókuskerekéből kiutat kínálni. Valahogy mégis jóleső érzés és gondolat, hogy a lovagköltészet kedvenc tárgya segít elsősorban megbirkózni egy olyan új korral, mely bekapja, megrágja, majd kiköpi az embereket, akik nem képesek alkalmazkodni hozzá. S lehet tényleg nincs is más, mint kézen fogva törpülni és távozni a messzeségbe, hogy aztán valaki kiírja a vége feliratot.

FilmMagazin / 55

KÖV. HÓNAP

TRANSFORMERS: AZ UTOLSÓ LOVAG A sorban ötödik Transformers film és Michael Bay most aztán már tényleg a legeslegutolsó rendezése, amiben végre választ kapunk arra, hogy a hatalmas robotok miért pont a Földet szemelték ki maguknak a hatalmas univerzumban. Lesznek itt középkori lovagok, II. világháború és nácik, Mark Wahlberg fura hajjal, mindemellett Josh Duhamel és Stanley Tucci is visszatér, ráadásul Anthony Hopkins is beugrik egy rövid szerepre. Az előzetes alapján a szokásos várható, nem tudom, hogy ennyi rész után tud-e még meglepetést okozni bárkinek is, bár ez már az új korszak kezdete, hisz egy komplett íróstáb hozta össze a forgatókönyvet, akik saját univerzum építésén dolgoznak.

WONDER WOMAN Már nem kell sokat várnunk arra, hogy megérkezzen a DC új, sikervárományos filmje és egyben első női szuperhősmozija, a Wonder Woman. A Warner szuperhősuniverzumával az eddigiek alapján joggal szkeptikus az ember a korábbi filmek vitatható minőségét, valamint a leendő terveik kaotikus kivitelezését tekintve, azonban mind az előzetesek, mind az előrejelzések alapján Patty Jenkins (A rém) mozija megtöri a sormintát. Hogy ideiglenesen, vagy végérvényesen, az még a jövő zenéje, de mi bízunk a legjobbakban!

56 / FilmMagazin