Filmmagazin2017március pub

KEDVES OLVASÓK! S

oha rosszabb tavaszkezdést, legalábbis ami a mozikban bemutatásra kerülő filmeket illeti, ugyanis ki sem látunk a premierekből, ráadásul van egy-két igazi gyöngyszem is a felhozatalban.

Ilyen például Martin Scorsese évek óta dédelgetett szerelemgyereke, a Némaság; a Hugh Jackman utolsó Wolverine-filmjeként beharangozott

Logan; a meglepően jól sikerült élőszereplős A szépség és a szörnyeteg; vagy éppen a bemutatásra kerülő két magyar film, a Testről és lélekről, valamint a Kincsem. A hónap ígéretét, a címlapunkon is díszelgő Páncélba zárt szellemet pedig még nem is láttuk (csak az első 15 percét). Szóval a tavaszi szezon durván beindult.

A márciusi FilmMagazint ezúttal egy kis késéssel vehetitek a kezetekbe, a csúszás oka rajtunk kívülálló, a jövőben nagyobb figyelmet fordítunk arra, hogy többet ilyen ne fordulhasson elő. Reméljük a késés nem látszik meg a magazinon, és ti is akkora örömmel forgatjátok majd, mint amekkorával mi készítettük nektek!

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Hompola Júlia V. (Vampka), Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Hompola Júlia V. Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@ project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2017. április 21.

2 / FilmMagazin

EHAVI PREMIEREK

MÁRCIUS 2.

T2: Trainspotting

Szólít a szörny

Testről és lélekről

150 milligramm

Nincs kettő négy nélkül

Állati csetepaté

Ártatlanok

A szerelem története

Logan: Farkas

MÁRCIUS 9.

Kong: Koponya-sziget

A fehér király

4 / FilmMagazin

Másodállás

Rock csont

MÁRCIUS 16.

Eközben Párizsban

Háziúr kiadó

Némaság

Amadeus (rendezői változat)

Kincsem

MÁRCIUS 23.

Élet

A szépség és a szörnyeteg

Stefan Zweig: Búcsú Európától

Bukós szakasz

A nagy napom

FilmMagazin / 5

EHAVI PREMIEREK

MÁRCIUS 30.

Menedék

Páncélba zárt szellem

Hupikék törpikék: Az elveszett falu

6 / FilmMagazin

A stylist

Az univerzum története

HÁTTÉR

MENEDÉK Hamarosan mozikba kerül Niki Caro új filmje, mely a második világháború idején, egy Lengyelországban történt rendkívül emberséges történetet mesél majd el a kíváncsi nézők számára. Írta: Török Tamás

A

nemsokára mozikba kerülő film főszereplője az a Jessica Chastain lesz, aki már két Oscar-jelöléssel is büszkélkedhet.

Az amerikai színésznő az egyszerű lengyel családanyát, Antonina Żabińska-t alakítja majd, aki több száz ember és állat életét mentette meg a második világháború alatt a náci elnyomástól. Ő és férje, dr. Jan Żabiński (Johan Heldenbergh – Alabama és Monroe) a varsói állatkert virágzásáért feleltek, mindaddig, amíg a németek el nem özönlötték az országot, és a létesítmény a zseniális Daniel Brühl által megformált Lutz Heck fennhatósága alá került, aki a Harmadik Birodalom állattani biztosaként vált ismertté. Heck egy újfajta tenyésztési programot hozna el az állatkertbe a nácik fajnemesítési ambícióit támogatva, ám a lengyel házaspár erre nem kevesebbet lép,

8 / FilmMagazin

minthogy felveszik a kapcsolatot az ellenállással. Az állatkert ketrecei és földalatti alagútjai többé nem csak az állatok, de az emberek számára is menedékül szolgálnak. A bátor Antonina saját és gyermekei életét is kockára téve kezdi kicsempészni a varsói gettóból a halálra ítélt emberek tucatjait.

A rendező, Niki Caro női jelenléte mellett a történet kidolgozását is két hölgynek köszönhetjük, hiszen a film forgatókönyvét Angela Workman vetette papírra Diane Ackerman életrajzi műve, a The Zookeeper’s Wife (Az állatkert-igazgató felesége) alapján. A film egyik producerét, Diane Miller Levint annyira magával ragadta még 2007-ben a könyv hősnőjének ereje, hogy egyenlet éjszaka alatt elolvasta a könyvet. „Az emeletre vezető lépcsőn ülve olvastam. Mintha villám csapott volna

belém, azonnal tudtam, hogy ezt a történetet el kell mesélni” – mondta Levin. Producer társa az Emmydíjas Robbie Rowe Tollinra is hasonlóan hatott a lengyel nő története, majd Levinnel együtt megalapították a Rowe Miller Productions névre elkeresztelt céget, aminek célja nem volt más, minthogy nagyszabású filmet készítsen a fantasztikus történetből. Diane Ackerman tényregénye a lengyel nő, Antonina háború alatt írt naplóbejegyzésein alapul, ám emellett a mélyreható kutatómunkának köszönhetően széles történelmi háttérrel az is bemutatásra kerül, ahogyan Antonina és férje a lengyel ellenállás soraiban küzdött a második világháború alatt. „A mi sztorink abban különbözik a többi világháborús történettől, hogy a középpontjában férj és feleség bensőséges viszonya áll – mondja

Bár a filmbeli események Varsóban játszódnak, a forgatásra mégsem itt, hanem Prágában került sor.

Tollin. – Lenyűgözőnek találtuk, hogyan tett meg mindent egy család azért, hogy normális életet élhessen egy iszonyatos háború kellős közepén.” Żabińskiék neve máig hősi tiszteletnek örvend Izrael államában, ám a házaspár mindig hatalmas szerénységgel beszélt mindarról, amit tettek. Az általuk kimenekített áldozatok közül néhányan még ma is élnek. „Ez a történet az élet minden formáját ünnepli – mondja Levin. – Diane Ackerman megmutatja, hogy embereknek, állatoknak, minden élő léleknek felbecsülhetetlen értéke van.”

A forgatókönyvet jegyző Workman beszélt a film egyik alapkérdéséről, miszerint kik is az igazi vadállatok, és hogy hogyan kerül ez megválaszolásra a filmben: „Az, hogy a mentőakció egy állatkertben zajlik, rendkívül szokatlan, ugyanakkor felejthe-

tetlen moziélményt nyújt – mondta Workman. – Ez a különös felállás arra késztetett bennünket, hogy elgondolkozzunk az állati ösztönök mibenlétéről, legyen szó emberekről vagy négylábúakról. Kik az igazi vadállatok valójában? Az élet az állatkertben megvilágítja, végül miként lehet majd Hitlert legyőzni: a természet erejét semmi nem befolyásolhatja. A világ halad tovább, és a természet mindent túlél. Az állatok még egy zsarnokot is túlélnek.”

Antonia megformálása már az első pillanattól fogva Jessica Chastain volt a legesélyesebb jelölt, aki élt is a lehetőséggel: „Hihetetlen ajándék egy ilyen feladat egy színésznő számára – mondja Chastain.

– Magával ragadott a részvét, amely Antoninát áthatja és a részvét mélyéről előretörő hősiesség. Az is megérintett, hogy a karakterem ol-

vasni tud emberek és állatok lelkében. Emellett rendkívülinek találtam, hogy zenével is próbálta gyógyítani a vendégei lelkét. Klasszikusan képzett zongoraművész volt, és hangsúlyozottan szerettem volna ábrázolni, hogy a zenét reménysugárként ajándékozta az embereknek, hogy ne veszítsék el a tartásukat és a kultúra iránti tiszteletüket.” „Niki Caro rendező rögtön az elején leszögezte, hogy nem háborús filmet akar készíteni” – árulta el Kim Zubick producer, ami talán az egyik legfontosabb részlet a Menedékkel kapcsolatban. A közel három órás dráma az emberi sorsot és annak minden lelki tragédiáját, vagy éppen üdvözülését szeretné a vászonra vinni, ami remélhetőleg olyan hatást gyakorol a nézőre, mely a műfaj számos emlékezetes alkotásaihoz hasonlóan maradandó élménnyel és tapasztalattal gazdagítja a befogadót.

Stáblista Rendező: Niki Caro Főszereplők: Jessica Chastain, Johan Heldenbergh, Daniel Brühl Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. március 30.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

A SZÉPSÉG ÉS A SZÖRNYETEG Először Demóna, majd Hamupipőke, azt követően pedig A dzsungel könyve – a Disney élőszereplős filmjei sorra sikert aratnak, így elérkezett az idő, hogy a stúdió az egyik legnépszerűbb hercegnős meséjét is elkészítse hús-vér (és CGI) szereplők felvonultatásával. Írta: Vampka

A

Szépség és a Szörnyeteg egyike azon Disney meséknek, amik a „hercegnős” státuszuk ellenére, amellett, hogy igazán elbűvölő mesék, nem feltétlenül kislányoknak szólnak, sőt. Olyan időtlen tanulságot tartalmaz, és olyan csodásan van mindez előadva, hogy nem csak a kislányok, de a fiúk és a felnőttek körében is osztatlan sikert arat, bármelyik generációról legyen is szó. A Szépség és a Szörnyeteg az ítélkezés és vezeklés, az önfeláldozás és az önmagunkkal vívott harcok meséje, na meg persze a mindent túlélő szerelemé. Ennek fényében nem is mert a stúdió első körben ehhez az alapanyaghoz nyúlni, hiszen nem csak a mese és a történet, de az egész hangulat és persze a zenék is olyan alapvető részét képezték az élménynek, amit sokáig úgy gondoltak, hogy nem lesznek képesek megfelelően felidézni és filmvászonra vinni.

Hiszen itt a cél nem az újragondolás igazán, hanem egy régi és jól bevált klasszikust egyszerűen csak új köntösbe öltöztetni. Évekig tartott, amíg a Disney végül merészen belevágott a projektbe, és végül olyan főszereplőket választott, akikre senki nem számított volna, de a mellékszerepekben is olyan színészekkel találkozhatunk, akik egyszerre tökéletes és meglepő választásnak bizonyulhatnak. A most mozikba kerülő film azonban nem csak egy élőszereplős mese, hanem egy kicsit realisztiku-

10 / FilmMagazin

sabb, egy kicsit kézzelfoghatóbb, hiszen bár a történet maga bájos, de a rajzfilmben sok olyan esemény és jelenet van, amit élő szereplőkkel aligha lehetett volna eljátszani, így hát a stúdió kicsit valósabbá tette a körülményeket. A történet a 18. századi Franciaországban játszódik, ezáltal pedig nem csak izgalmas és hangulatos, de megjelenésében is egyedi és pompás korszakba repíti a nézőt amellett, hogy megtartja a rajzfilmből is jól ismert, mondhatni szimbolikus helyeket és ruhákat (például Belle kék ruháját vagy sárga estélyiét). Ugyanakkor nincs semmi szürreális abban, ahogy az emberek öltözködnek és ahol laknak. A rendező, Bill Condon és a

dizájnerek nagyon ügyeltek arra, hogy igazán elevenné tegyék a helyszínt és az egész világot anélkül, hogy túlzó volna.

Az eredeti történetet 1740-ben írta egy bizonyos Suzanne Barbot de Villeneuve, akinek vezetéknevét viseli a fiktív kis falu, ahol Belle él az édesapjával, és ugyanazt az életet éli, amit a rajzolt hősnő. Már az első jelenet is a rajzfilmet idézi, sőt. Az alkotók szerint minden fontos momentum ugyanúgy ott van és olyan formában, ahogy azt már a klasszikusban megismertük. Nincsenek megreformált szövegek és dallamok, és a karakterek is megmaradtak önmaguknak. Belle, akit Emma Watson formál meg, ugyanolyan

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

elvont, kalandvágyó és kedves, és a Szörnyeteg sem kevésbé ijesztő és karizmatikus. Gaston egója még mindig az egeket veri, és Villeneuve lakói sem értik még mindig a főszereplőnk lelki világát. Mindez egyszerre komikus és drámai, utóbbi különösen akkor, mikor a meg nem értett, merész lány kiváltja édesapját a rejtélyes bestia börtönéből, és vállalja, hogy ott marad helyette, mindez pedig a városka lakóinak csak akkor tűnik fel, mikor Belle édesapja végre hazaér, és elújságolja a szörnyű hírt. És még akkor sem hisznek nekiX A hús-vér emberek mellé valódi, teljesen eredeti helyszínek és berendezés is jár. A Szörny kastélyát egy boszorkány varázsolja el, annak minden dolgozójával és szolgálójával együtt. A helyszín gyönyörű és gazdag, a kastély szobái és termei fényűzőek lennének, ha nem fedné őket a keserű feledés pora, amire a Szörnyeteg haragja kárhoztatta

12 / FilmMagazin

őket. Ettől függetlenül azonban még a pókhálók és porréteg alatt is látszik, hogy a filmkészítők minden kis részletre ügyeltek. Egyszerre korhű és káprázatos a kastély, ami Belle számára eleinte börtön, később pedig otthon. Óriási csillárok, vízköpők, buja park, káprázatos könyvtár, és minden, ami egy mesebeli kastélyhoz hozzátartozik.

Beleértve a használati tárgyakká redukálódott, ám még mindig készséges staffot és egy hatalmas termetű Szörnyeteget is.

Dan Stevens, akit végül a másik címszereplő szerepére választottak, egyre növekvő hírnévnek örvendhet szerte a világon. Amíg Emma Watsont biztosan nem kell bemutatni, addig Stevens legfeljebb ismerős arc lehet csak azok számára, akik hébe-hóba járnak moziba, vagy már kinőttek, esetleg még nem nőttek bele abba a korosztályba, ami majd nosztalgiával ül be erre a filmre. Dan Stevens a Downton Abbey sorozat-

tal robbant be a köztudatba, majd olyan kisebb szerepeket kapott Hollywoodban, ahol Benedict Cumberbatch vagy épp Liam Neeson mellett sziporkázhatott, de eddigi legemlékezetesebb szerepe az idehaza méltánytalanul hanyagolt The Guest című thriller pszichopatája volt. Stevens rendkívül változatos, sokoldalú és intelligens színész, ráadásul apuka. Nem csoda, hogy rettentően örült ennek a lehetőségnek, még akkor is, ha „valódi” arcát a CGI jó ideig elrejti a nézők elől. A két főszereplő élvezte a közös forgatást, sőt a Gastont alakító Luke Evans is elragadtatva mesélte ismerőseinek, milyen szerephez jutott, ami nem csoda. Elvégre a Szépség és a Szörnyeteg nem csak élmény kicsinek és nagynak, hanem mint film is szakmailag elismert alkotás, ugyanis ez a Disney első olyan rajzfilmje, amit a Legjobb film kategóriában jelöltek az Oscar-díjra, 1991ben.

A forgatásra való felkészülés során a stáb tagjai több alkalommal is megnézték az 1991-es animációs filmet.

ELŐBB JÖHET SPIN-OFF VAGY PREQUEL, MINT FOLYTATÁS A film nagy sikerén felbuzdulva máris azon gondolkoznak az alkotók, hogy mi legyen a történet további sorsa. A Deadline találta meg ezzel a kérdéssel az egyik producert, aki úgy nyilatkozott, hogy: "Folytatás még nem került szóba, nagyobb esélye van egy spin-offnak vagy egy prequelnek". Nincs kizárva, hogy a tavalyi Alice Tükörországban negatív fogadtatása miatt szüneteltetik most a folytatás-gyártást.

Természetesen egy Disney alkotás sem maradhat fülbemászó dalok nélkül, sőt. Ez adja az egész történet gerincét, és világszerte versengés folyik, hogy vajon melyik nyelvű verzió hangzik a legszebben (a magyar betétdalok még külföldön is elismertek). Ebből kifolyólag azonban a színészeknek tudniuk kell énekelni is. E tekintetben egyikük sem teljesít rosszul, sőt. Olyan színészek is felsorakoznak itt, akik már bizonyítottak musical-téren, például Ewan McGregor, aki a szószátyár szoknyapecér, Lumiére bőrébe bújik, de rajta kívül Ian McKellen, Emma Thomspon és Kevin Kline is játszanak a filmben, de Luke Evans esetében meglepődtek a rajongók, ugyanis annak ellenére, hogy általában rosszfiút játszik, de semmiképp sem dalos pacsirtát, remek énekhangja van. Ráadásul a kevés, de annál emlékezetesebb és stílusosabb újítás a Gaston és haverja, La Fou közti kapcsolat, ami egyfajta

dalpárbajban is megnyilvánul majd a filmben.

A minőséget azonban meg kell fizetni. A film nem kevés pénzből, megközelítőleg 160 millió dollárból forgott, és a filmtörténet egyik legdrágább zenés jelenetét is magáénak tudhatja már most. Mivel Dan Stevens egy-két jelenettől eltekintve állandóan speciális ruhákban és cipőkben járt-kelt a forgatáson (elvégre a Szörnyeteg nem épp kistermetű, és megjelenését tekintve sem kifejezetten emberi), meg kellett tanulnia ilyen módon táncolni a légies Watson kisasszonnyal. Ennek érdekében sok külön táncórát kaptak, amit nagyon szórakoztatónak, és saját bevallásuk szerint hasznosnak is találtak. Jól összekovácsolódtak a bohóckodás és a tánc közben, ennek eredménye pedig egy csodálatosan megkoreografált, gyönyörű környezetben forgatott, meghitt jelenet lett, amit azonban utólag a Szörnyeteg miatt digitálisan is át kellett

kicsit alakítani. A rendező szerint a három és fél perces jelenet többe került, mint az egyik legutóbbi filmje McKellennel, a Mr. Holmes. Ennek az lett a következménye, hogy a legendás báltermi táncot nem csak a kamerák figyelték árgus szemekkel, de a lélekben ismét gyerek stábtagok és a többi színész is a páros köré gyűlt, hogy végignézzék, ahogy gyermekkoruk egyik kedvenc jelenete szó szerint életre kel majd a szemük előtt.

A Disney merész volt, nagyot kockáztatott, hiszen A Szépség és a Szörnyeteget mindenki ismeri, és aki látta, biztosan mondhatjuk, hogy szereti is. Vajon lesz olyan időtálló a film, mint a mese? Sikerül egy klaszszikust ismét újjá varázsolni, hogy később az is klasszikussá válhasson? A kudarc nem valószínű, de ha mégsem váltaná be a hozzá fűzött reményeket, még mindig itt lesz nekünk a rajzfilm, mint bájos és biztosan időtálló történet.

Stáblista Rendező: Bill Condon Főszereplők: Emma Watson, Dan Stevens, Luke Evans Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. március 23.

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

14 / FilmMagazin

Már nem sok választja el a kultikus manga rajongóit attól, hogy hamarosan a vásznon is viszontláthassák szeretett történetüket. Írta: Török Tamás

S

iró Maszamune 1989 és 1991 között jelentette meg cyberpunk mangáját, a Páncélba zárt szellemet, amit máig hatalmas kultusz övez, többek között Oshii Mamoru 1995-ben elkészült, azonos című animációs sci-fijének is köszönhetően. A különleges látványvilágú film ahhoz is hozzájárult, hogy a japán anime zsáner nyugaton is nagyobb hírnévre tegyen szert.

Egész estés mozifilmként azonban most először élhetjük majd át az Őrnagy történetét, ami egy japánamerikai koprodukció jegyében készülhetett el.

A nem is olyan távoli jövőben járunk: az Őrnagy (Scarlett Johansson) a modern tudománynak köszönhetően kivételes képességekkel ruházták fel egy szörnyű balesetet követően. Amellett, hogy visszahozták az élők sorába, tökéletes robotkatonává fejlesztették, akinek elsődleges feladata nem más, minthogy igazságot szolgáltasson a világ legveszélyesebb bűnözőivel szemben. Azonban a technika és ezzel együtt a terrorizmus olyan szinteket ér el a jövőben, hogy az

emberek tudatába hatolni sem lehetetlen feladat. Az Őrnagyra hárul hát, hogy szembeszálljon az újfajta fenyegetésekkel, ám az események során rádöbben: az életét nem megmentették, hanem ellopták.

A cyberpunk alkotás a mai napig rohamosan bővülő rajongótáborral büszkélkedhet, lévén a mondanivalója évről-évre aktuálisabb. Többek között Steven Spielbergre, James Cameronra és a Wachowski-testvérekre (most már ugye Wachowskinővérekre) is hatalmas hatással volt az animációs mestermű, olyannyira, hogy Wachowskiék Matrix-trilógiáját is a Páncélba zárt szellem ihlette. „Filmünk elgondolkodtató tanmese a technológiáról – mondja Avi Arad producer, a Marvel Studios korábbi alapító vezérigazgatója. – A történet érdekes filozófiai kérdéseket vet fel futurisztikus környezetben, de reflektál a mostani valóságra is. Arról szól, hogyan határoz meg bennünket a múltunk vagy az aktuális tetteink. A Páncélba zárt szellem ezt a problémát nagyszabású, izgalmas akciófilm keretein belül dolgozza fel.”

A film élőszereplős változatának megfilmesítési jogait 2008-ban szerezte meg a DreamWorks Spielberggel karöltve, ám nyolc hosszú évbe telt, mire megszületett az a forgatókönyv Jamie Moss tollából, amire már nyugodt szívvel rá tudtak bólintani. Majd ezt követően már a rendező és főszereplő kilétére is fény derült. A 2012-es Hófehér és a vadász rendezőjét, Rupert Sanderst kérték fel a megtisztelő feladatra, akinek elsősorban fantáziájára volt hatalmas szükség: „Rupert elképesztő vizuális fantáziával van megáldva – mondja Arad. – Igazi művészként nyúlt az alapanyaghoz és a vérében van a történetmesélés.” „A felnőtté érett animáció rendkívül látványos – mondja a rendező. – Ezek az animék meghatározták a globális futurisztikus esztétikát. Az Őrnagy figurája hihetetlenül izgalmas – erőteljes karakter és ellenállhatatlan szexuális kisugárzása van.

Egyszerre ember és gép. Egy filmes nem is kívánhat magának ennél nagyszerűbb kiindulópontot.” – osztotta meg gondolatait Sanders, aki a modern filmművészet mérföldkövei-

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

nek tartja a Páncélba zárt szellemből készült animéket, lévén azok mesterien elegyítik a hamisítatlan japán látásmódot a popkultúra sci-fi toposzaival. Sanders alaposan felkészült a film munkálataira, ugyanis 2014-ben átadott egy képregényt a producereknek, ami hűen tükrözte mindazt, amilyennek elképzelte a film látványvilágát. „Vissza akartam térni a Páncélba zárt szellem eredeti világához – magyarázza a rendező.

– A manga vizuális nyelve megragadta a fantáziámat, ezért sok képet felhasználtam belőle a vázlatomhoz.”

16 / FilmMagazin

A Páncélba zárt szellem stábja azt az elvet követi, amit nemrégiben a Warcraft filmadaptációja során is rengeteget hangoztattak a fantasy készítői: „A képi világ valósággal magába szippant – mondja Sanders. – Ezek a szuggesztív képek lebegtek a szemünk előtt, amikor nekiláttunk kidolgozni a film világát.

Szó sincs arról, hogy mindent gyökeresen újraalkottunk volna, de vigyáztunk arra, hogy ne is másoljuk szolgaian az eredetit”. Az egyik legnagyobb feladat itt is az volt, hogy azok is élvezni tudják a történetet, akik amúgy nem jártasak a Páncél-

ba zárt szellem világában. „Arra törekedtünk, hogy a közönség megértse a technológia szerepével kapcsolatos kérdéseket” – mondja Ari Arad producer.

Egy olyan világban, ahol az emberi érzékeket mindenféle augmentációval és kibernetikus implantátummal lehet többszörösére erősíteni, hatványozott fenyegetést jelent a hackelés létezése. „Ezek nem elrugaszkodott ötletek, hiszen ma is van már okostelefon, szuper hallókészülék és kifinomult pacemaker – mondja Avi Arad. – Az orvostudomány már létrehozta azt a technológiát, amely jelentősen feljavítja a fizikai állapotunkat. Elképesztő dolgok történnek. De ha a világmegváltó technológia rossz kezekbe kerül, katasztrófa lehet belőle.”

Az alkotók kötelességüknek érezték, hogy hűek maradjanak mindahhoz, amit a franchise már felépített az elmúlt húsz év során. A munkálatok során folyamatosan a mangákból és animékből merítettek ihletet, majd a forgatásra meghívták Oshii Mamorut, a mangából készült két animációs film atyját, és a tévésorozatok rendezőjét, Kamijama Kendzsit is. „Rupert a saját verzióját hozta létre ebből a történetből – mondja Oshii. – Ez a legjobban sikerült és leglátványosabb film, ami az alapanyagból csak készülhetett.

Rupert tökéletesre csiszolt kompozíciókkal, színekkel és világítási ötletekkel látott munkához. Rendező-

Scarlett Johansson nem visel parókát a filmben, a saját haját vágatta le, majd festette be ilyenre.

ként úgy gondolom, aki filmet készít, annak a saját vízióját kell megvalósítania, tehát ezt kívántam Rupertnek is. Scarlett Johansson pedig annyira lenyűgöző az Őrnagy szerepében, hogy nem győztem csodálkozni.”

Sanders jövőképe egy kulturálisan és etnikailag is sokszínű világot vetít előre, ami a filmben is tetten érhető lesz, lévén a színészgárdát a világ minden tájáról verbuválták össze.

Japántól, egészen az Egyesült Államokon át Franciaországig és Lengyelországig, még Zimbabwe is képviselteti magát a szereplők által. Az Őrnagyot a világhírnévnek örvendő Scarlett Johansson alakítja, aki élettel tölti meg karakterét, amiből Sanders szerint híján volt az animációs karakter. „Az Őrnagy az animében eléggé zárkózott és titokzatos figura – mondja a rendező. – A filmünkben viszont meg akarjuk érteni, hogy min megy keresztül. A történetünk megmutatja, mi zajlik a lelkében és milyen irányban fejlődik.” „Scarlett sajátos gyermeki lélekkel ruházza fel a karaktert, ami

A REKVIEM EGY ÁLOMÉRT KOMPONISTÁJA SZERZI A PÁNCÉLBA ZÁRT SZELLEM ZENÉJÉT A Rekviem egy álomért és A forrás tehetséges zeneszerzője szerezheti a jövőre érkező cyberpunk sci-fi dallamait, korábbi alkotásai alapján pedig Mansell tökéletesnek tűnik a feladatra. A Páncélba zárt szellem a valóság és az élet megkérdőjelezéséről szól, amelynek tökéletes központi szereplője a Scarlett Johansson által alakított kiborg őrnagy. Mansell egyike a legérdekesebb komponistáknak, akik manapság dolgoznak. A Páncélba zárt szellem lesz számára hosszú évek óta az első nagyobb költségvetésűnek számító projekt, így kíváncsian várjuk, hogy mit tud hozzátenni az eddig remekül festő filmhez.

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

LÁTTUK A FILM ELSŐ 15 PERCÉT A Menedék sajtóvetítése előtt levetített negyed órás részletben a már ízelítőként, négy hónapja a nagyközönség számára is elérhetővé tett, jobb szó híján "teremtés" szekvenciáját láthattuk teljes pompájában, ezt követően pedig az Őrnagy első bevetésétől dobhattuk el az agyunkat. Kissé meglepő módon, a nagyobb hatást rám mindenképpen az előbbi fejtette ki, lévén a Páncélba zárt szellem vizuális megvalósításának minősége lélegzetelállító magasságokba tört, ezt pedig kötelező lesz nagy vásznon megtapasztalni. A rendezőt, Rupert Sanders elsősorban pont a film ezen aspektusa miatt ültették a rendezői székbe, ami már a durván három perces jelenet során is beigazolódni látszott. Azt már eddig is tudtuk, hogy a lázári feltámasztás gyakorlatilag képkockáról képkockára követi az animációs adaptációt, viszont megkockáztatom, hogy nem csak hűen vászonra varázsolja azt, de még rá is kontrázz az élményre. A Páncélba zárt szellem mögött egy tudatos, végletekig letisztult koncepció áll, már ami a látványt illeti, lévén az alapvetően színes képek tökéletes összhangba kerülnek a talán nem is olyan távoli jövő kibernetikus implantátumaival fémjelezte világgal. Nem akarom nagyon kihúzni a gyufát a rajongóknál, de ha ebből a pár percből indulunk ki, akkor az élőszereplős változatra talán még élénkebben is fogunk emlékezni, mint az "eredetire".

nagyon fontos, mert ez egyfajta Pinokkió-történet – folytatja a rendező. – Scarlett nagyon okosan jár el, amikor néha egy-két pillanatra közel enged minket a karakterhez, aztán határozottan ellök magától. Számomra Scarlett a cyberpunkkirálynő.” Ari Arad producer hangsúlyozza, hogy a technológiai ugrás az Őrnagy életét változtatta meg leginkább. „Azzal büszkélkedhet, hogy ő a világ legkülönlegesebb embere, ugyanakkor a nézők előtt nem marad rejtve, milyen óriási terhet cipel.

Scarlett tökéletesen megragadja az Őrnagy érzelmeit, humorát és a feszültséget, ami majd’ szétveti.”

Johansson is beszélt a karakteréről, kifejezetten arról, ahogyan az Őrnagy keresi önmaga igazságát:

18 / FilmMagazin

„Ruperttel sokat beszélgettünk arról, hogyan keresi az identitását, és mennyire vágyik arra, hogy megtudja, honnan származik. A karakterem rájön, hogy van egy élete, amit másoktól kapott, de van egy másik is, amit ő maga választhat. Ez a fő ok, amiért elvállaltam ezt a filmet. Az identitásunk keresése, a kínzó magány örök emberi tapasztalat, akárcsak az, hogy kapcsolatokra vágyunk – ezek mindig releváns témák.”

A gyönyörű színésznő természetesen nem tudott szó nélkül elmenni a látványvilág mellett, amit Sanders megálmodott a film számára. „Ez volt a hab a tortán számomra. Az általa teremtett világ nem csupán tisztelgés a rajongók előtt. A filmnek

teljesen új hangulata van. Nem az a steril jövő jelenik meg, amit sokszor látunk. Az emberiség bekebelezte magát, mint amikor a kígyó a saját farkába harap. Zsúfolt városok épülnek egymásra, embereket állítanak elő más emberekből és számítógépekből.” – mondta a dán gyökerekkel rendelkező színésznő.

Ha már Dánia, Pilou Asbæk játszsza Batout, az Őrnagy helyettesét.

Az alkotókat az Oscarra jelölt Egy háborúban és az Emberrablás című filmekben nyújtott alakítása győzte meg arról, hogy a dán színész kell a szerepre. „Láttuk az európai filmjeit, de amit itt nyújtott, az igazi reveláció – mondja Michael Costigan, a film egyik producere. – Amikor az ember felfedez egy nagyszerű színészt,

Az Őrnagy szerepére először a Margot Robbie-t szemelte ki a stúdió.

Végül Scarlett Johansson-hoz vándorolt a szerep.

RENDKÍVÜL

ALAPOS TERVEZÉS ÁLL A PÁNCÉLBA ZÁRT SZELLEM MÖGÖTT, AMI AZ EDDIGIEK ALAPJÁN ÚGY TŰNIK, MINŐSÉGILEG IS KÉPES LESZ FELNŐNI AZ EREDETI KULTUSZ NAGYSÁGÁHOZ. akit addig nem ismert, jobban megérti, miért érdemes filmeket csinálni.” Asbæk tekintélyt parancsoló fizikuma tökéletesen passzolt harcos karakteréhez, ám Sanders más szempontokat is figyelembe vett a casting során. „Amikor először ültünk le beszélgetni, azonnal tudtam, hogy ő Batou – mondja a rendező. – Van neki ez az érdes humora meg a medveszerű fizikuma, de munkál benne az az érzékenység is, ami szerintem Batou karakteréhez elengedhetetlen. Mint a 9-es Részleg valamennyi tagja, Batou is meg van drótozva, de nem annyira, mint az Őrnagy. Az Őrnagy azonnal kiborg lett, míg Batou fokozatosan veszíti el az emberi mivoltát. Valahányszor megsé-

rül, beültetnek neki valamilyen elektronikus kütyüt.” A filmben még szerepet kapott például a japánok egyik legnagyobb csillaga, Kitano Takesi, aki a 9-es Részleg szűkszavú parancsnokát, Aramaki Dajzsukét kelti majd életre. Ám Juliette Binoche, Michael Pitt és Han Csin is nagyobb szerephez fog jutni a Páncélba zárt szellem élőszereplős változatában.

Rendkívül alapos tervezés áll a Páncélba zárt szellem mögött, ami az eddigiek alapján úgy tűnik, képes lesz felnőni az eredeti kultusz nagyságához. Nehéz dolga lesz, mert nemcsak a vérmes rajongókat, hanem a friss érdeklődőket is meg kell majd győznie. A film március harmincadikán debütál a magyar mozikban, akkor kiderül, sikerült-e.

Stáblista Rendező: Rupert Sanders Főszereplők: Takeshi Kitano, Scarlett Johansson, Michael Pitt Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. március 30.

FilmMagazin / 19

KRITIKA

A HÓNAP FILMJE „A Loganben tökéletesen kiegészíti egymást a hosszú évtizedek alatt megtörtté, enerválttá váló megöregedett egykori Xfegyver, valamint a frissességet, a reményt, az ifjonti erőt és vérpezsdülést szimbolizáló gyermek, Laura karaktere. Ráadásul a film története nemcsak felvezetése valami újnak, hanem lezárása is egy korábbi, nagy ívű mesének.” >> 22.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „Elhivatottságból, Istenben való rendíthetetlen hitüktől vezérelve kelnek útra, hogy aztán később lélektörten, remegve és bizonytalanul nézzenek szembe azzal a bizonyos fülsüketítő némasággal az embertelen körülmények kellős közepette. Ahogy haladnak előre, úgy bomlik meg az a bizonyosság, ami addig olyanynyira sajátjuk volt, a bizonyossága annak, hogy Isten jó.” >> 32.

KELLEMES MEGLEPETÉS „Enyedi Ildikó egész pályafutása során különös hangulatú, több síkon is mozgó, olykor dekódolásra váró nagyjátékfilmekkel örvendeztette meg a filmnézőket, és visszatérő munkájával sem hazudtolta meg korábbi önmagát. Történetének és gondolatmenetének kommunikálásához ezúttal azonban egy jóval letisztultabb, mellékzönge nélküli formát választott.” >> 40.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 21

KRITIKA

LOGAN: FARKAS Farewell, LoganV Írta: Guts1983

2

029-et írunk. Egy olyan érában, amelyben 25 esztendeje nem született új mutáns, minden régi oszlopos tag elhunyt már, az életben maradottak legnagyobb része pedig szétszóródott a világban, és az egyedszámuk lecsökkenése a kihalás szélére sodorta őket.

A mindig poros és sivár Texas állam egyik városkájában dolgozik limuzinsofőrként a megöregedett, mentálisan megtört, bánatát alkoholba fojtó egykori emblematikus X-Men, James "Logan" Howlett (Hugh Jackman), azaz Farkas. A kora miatt a kísérlet során testébe ültetett, elpusztíthatatlan anyag, az adamantium már nem kiváltság számára, hanem csupán agonizálás, hiszen a legellenállóbb ötvözet már roncsolja testét és lassítja önregenerálódó képességét is. Itt él együtt egy víztározónál visszavonulva és meghúzódva az albínó, nyomolvasó mutánssal, Calibánnal (Stephen Merchant) valamint a világ legerősebb telepatájával, a szinte matuzsálemkorba lépett, neurodegeneratív betegségben szenvedő Charles Xavierrel, azaz X professzorral (Patrick

Stewart). Életük azonban egy napon gyökeres fordulatot vesz, amikor is egy rejtélyes asszony, a Transingen kutatóintézet egyik nővére, Gabriela (Elizabeth Rodriguez) Logan segítségét kéri 11 éves lánya, Laura (Dafne Keen) kapcsán, hogy kísérje el a kislányt biztonságban a DélDakotában található ígéret földjére, Édenbe. Azonban nem is sejtik, hogy ezzel az események milyen lavináját indították be, és még csak el sem tudják képzelni Laura valódi személyazonosságát, valamint az őt üldöző Reavers csapat könyörtelenségét a Transingen biztonsági főnök, Donald Pierce (Boyd Holbrook) vezetésével, aki számára elsődleges feladat a lány visszaszerzése.

Megindul tehát a rendkívül kegyetlen, óriási áldozatokkal, lelki megpróbáltatásokkal és nem várt titkokkal járó vesszőfutás az idővel, és Logannek minden eddiginél nagyobb szüksége lesz legendás karmaira és valódi identitására, ha túl akarja élni élete talán legnehezebb megpróbáltatásátX Jelen mozi cselekménye – igaz, kissé átszabva – a 2008-as Old Man

Logan című képregény-minisorozaton alapszik, amely a fő történeti száltól eltérő, alternatív univerzumban játszódik, a skót Mark Millar és a kanadai Steve McNiven páros munkájaként. A széria történetére mindig is jellemzőek voltak az eltérések, azonban ezek – főleg a Logan esetében – rendkívül jól sültek el, és nem hinném, hogy még a legádázabb rajongók is elsősorban ezen hiányosságokra, másságokra koncentrálnának, mert a végtermék minden ízében szinte tökéletes, hiba és logikai bukfenc nélküli egész.

Ami különösen tetszett, hogy a korábbi részekkel ellentétben itt semmifajta múltbéli magyarázatot nem kapunk, azaz a Logan nem egy önmaga gyökereit kereső szuperhősfilm, még csak nem is a sérülékeny, a kilátástalan jövőt formáló mellékszál, hanem pontosan a jelenben élő önvallomás. Sokkalta következetesebb döntésnek tartom ezt, hiszen itt a sejtetési faktor erőteljesebb, ráadásul nincsenek felesleges kikacsintások, amelyek a fő sodort átláthatatlanná tennék vagy a játékidő rovására mennének, hanem az ese-

JEAN GREY A LOGAN TÖRÖLT JELENETEI KÖZÖTT? Jóval azelőtt, hogy a Logan a mozikba került volna, a rendező leszögezte, hogy a film élesen elkülönül a többi X-Men-filmtől, nem csak hangulatában, hanem karakterisztikájában is és csak azokra koncentrál, akikre feltétlenül szükséges tehát Farkasra és X professzorra. Éppen ezért nem láthattunk senki mást sem az X-Menek közül (habár Kardfog majdnem szerepelt), azonban Mangold most elismerte, hogy valakire még így is majdnem történt utalás. . A film közepe táján Logan, Xavier és X-23-as segít egy Will Munson (Eriq La Salle) nevű farmernek és családjának, akik meghívják egy házias vacsorára magukhoz, ahol természetesen beszédbe elegyednek. Ezen beszélgetés közben került volna szóba Jean Grey, amit végül kivágtak.

22 / FilmMagazin

FilmMagazin / 23

KRITIKA mények láncolata a mában gyűrűzik.

A Logan egyik legértékesebb elegye, hogy kissé minimalista stílusban fogant, mellőz mindenfajta sallangot és giccset, mégis képes a pátoszteremtésre, és pontosan ezekben tér el számos társától. A korábbi epizódok látványos és grandiózus volta itt abszolúte nem releváns, dacára annak, hogy az azokban látható számtalan mutáns után itt a szereplők számában is alapos megcsappanást láthatunk. A kitüntető figyelmet Logan és X-23 apalánya nyomvonalon haladó kettőse kapja, de rajtuk kívül is csupán egykét különleges képességgel megáldott „szuperemberrel” találkozunk.

Míg a széria darabjaiban Farkast szinte mindig mutánskarakterek építették fel, támogatták jellemfejlődését, a Loganben sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak az emberi „statiszták”, ezzel is érzékeltetve a főszereplő törékenységét és embe-

24 / FilmMagazin

ribb mivoltát, amely így egy intenzívebb és személyesebb köteléket alakít ki a szereplők között. Örök igazság, hogy a kevesebb néha több, és ezen bölcseletet kivételes módon alkalmazta a gyakorlatban James Mangold rendező, aki érezhetően egy lassabb tempójú, jóval érettebb, lírikusabb szellemiségben fogant tortúrát ábrázolt.

A film másik éke a helyszínválasztás és a narratíva. Kíméletlen, felkavaró, de semmivel sem jobban, mint az emberi habitus és a gyengéket moralizálás nélkül eltaposó élet.

Nem öncélú, hanem sokkal inkább törvényszerű. A kezdőhelyszínnél, a poros, száraz, a felkavart homok kilátástalanságot sugalló texasi városka miliőjénél keresve sem lehetett volna hitelesebbet választani.

Nem csupán az embert belülről emésztő stressz, harag és a másik iránti bizalomhiánya okán előtörő vulgaritás tud remek táptalajra lelni

itt, hanem a western, mint zsáner előtti tisztelgés is képes kicsúcsosodni. Az egész film – ha kivennénk belőle az emberfeletti egyéneket és a történetet is némileg átszabnánk – egy tipikus pisztolyhősök uralta vadnyugati vendetta mozivá válna, annak számos eszköztárával, egyszerűségével, nyersességével. A sötétben világosságot adó neontáblák tömkelege egyfajta remény szimbólumot tükröz, de a történet csúcspontjának és kiteljesedésének otthont adó végső buja növényzet és fenyőerdők uralta Észak-Dakota (a filmben tévesen Dél-Dakota szerepel) flórája is egy óriási mögöttes tartalmi mondanivaló, hiszen nem messze tőle, a határon túli Kanadában őshonos állatfaj a rozsomák, amely pedig egyértelműen tisztelegve állít emléket a hazatérő és megnyugvást lelő hérosznak. Számos kisebb-nagyobb kikacsintást fedezhetünk még a fel a filmben, amelyek

Sokan hitték, hogy a Deadpool sikere miatt lett a Logan is korhatáros, de a producerek mindig is egy 18+-os harmadik részben gondolkodtak.

aktuálisak és üzenetet hordoznak.

A Loganben tökéletesen kiegészíti egymást a hosszú évtizedek alatt megtörtté, enerválttá váló megöregedett egykori X-fegyver, valamint a frissességet, a reményt, az ifjonti erőt és vérpezsdülést szimbolizáló gyermek, Laura, vagyis X-23 karaktere. Ráadásul a film története nemcsak felvezetése valami újnak, hanem lezárása is egy korábbi, nagy ívű mesének. A két karakter tündöklését a vásznon még az amúgy igencsak szellősre megírt nemezisek személyiségei sem tudják befolyásolni, és ez az egyetlen negatívuma számomra a Logannek: annyira erősek a központi karakterek (még a mellékszereplők is brillíroznak), hogy szinte azonnal el is homályosítják a sajnos súlytalan mivoltú és indíttatású ellenlábasokat. Logan és X-23 párosa elképesztő módon egészíti ki egymást, és be kell vallanom, hogy ilyen letisztult, őszinte, lélekbe

maró kötődést nagyon ritkán láttam a vásznon megelevenedni. Az alapvető dialógusokkal és érzelmi reakciókkal megtámogatott, végig szépen épülő, kibontakozó kapcsolat ez két ember, két családtag között, akik kezdeti gőgje és őket páncélként védő egoja a katarzis kiteljesedésekor szépen fokozatos omlik le. Tanítandó a forgatókönyv, amely érzésem szerint jóval több, mélyebb értékű, mintha csupán egy szimpla képregény-adaptációként hivatkoznánk rá. A lezárás parádés, és megfelelő összekötő kapocsként funkcionál az újabb generáció mutánsaival. A Logan történetének vége egy újabb önálló univerzum felvezetéseként is értelmezhető, így egy nagyon nagy lehetőségekkel rendelkező síkot is sikerült megalkotni, amely van annyira eredeti, friss és potens, mint a fő szál.

Hugh Jackman a 2000-es első XMen adaptációban, a Kívülállókban

öltötte magára első ízben az ikonikus Wolverine, azaz Farkas (jó, jó, RozsomákX) világhíresen badass adamantiumkarmait. A nézők és a FOX stúdió fejesei is imádták őt, nem hiába, hogy azóta hét alkalommal csodálhattuk meg széles vásznon a bravúros átszellemülését, és a bizalomszavazást számára nemhogy bánjuk, hanem egyenesen megköszönjük. A Logan-ben ért el pályája csúcsára, ez vitathatatlan tény. Igaz ugyan, hogy művésztársai is próbálták mellette a lehető legtöbbet kihozni alteregóikból, de az bátran kijelenthető, hogy Jackman Loganként egyeduralkodóként uralja a vásznat. Hiába Patrick Stewart elképesztő erejű karakterformálása, aki szintén méltó módon búcsúzik X professzor karakterétől; vagy a kivételesen tehetséges, nagyreményű Dafne Keen, aki bravúros szaktudással és gyermeki lelkületű őszinteséggel és érzékenységgel formálja

PATRICK STEWART IS BÚCSÚZIK AZ X-MEN UNIVERZUMTÓL Hivatalosan ez lesz az utolsó alkalom, hogy Hugh Jackman-t Farkasként/ Rozsomákként láthatjuk egy X-Men filmben, noha a színész hol azt nyilatkozza, hogy talán felbukkanhat még, hol pedig azt, hogy már elbúcsúzott a karaktertől. Akárhogy is legyen Jackmannel, az sajnos biztosnak tűnik, hogy a 77. életévét hamarosan betöltő Patrick Stewart végleg elköszön a mutánsok világától, nem csücsül többé az ikonikus kerekesszékbe. "Egy héttel ezelőtt, péntek este Berlinben hárman ültünk, néztük a filmet, és én nagyon meghatódtam, sokkal jobban, mint amikor először láttam. Talán emiatt a két fickó társasága miatt, de a film aztán véget ért, Hugh pedig megfogta a kezemet az utolsó percekben, és láttam, ahogy a másik kezével letörli a könnyeit, majd mielőtt észrevettem volna, már én is ezt csináltam. Ezután vége lett... felmentünk a színpadra, miután véget ért a stáblista. Tehát ültem ott egy ideig, és ahogy ott ültem, arra jöttem rá, hogy sosem lesz jobb, tökéletesebb, kifinomultabb, érzelmesebb és gyönyörűbb módja búcsút venni Charles Xavier-től, mint ezzel a filmmel. Szóval elmondtam Hugh-nak aznap este: Én is elkészültem. Véget ért." – mondta könnyeivel küszködve a színész.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

meg a feltörekvő ifjú titán utódot.

Dacára ezeknek, Jackman mindenkit elhomályosít maga mellett a brillírozásával. Hozzátenném, hogy főleg nem volt nehéz dolga az ellenfelek terén. Hiszen amilyen több sebből vérzően írták meg az amúgy a képregényben jóval árnyaltabb és markánsabb potenciállal bíró nemeziseket, addig a vásznon Holbrook Pierce-e inkább hat ömlengő és ripacsos, megfelelő tűz és valódi fenyegetés nélküli fő ellenlábasként, de E. Grant rideg, gátlástalan és nagyra törő tudós karaktere is rendkívül súlytalan és mélység nélküli.

Jackman filmes repertoárjának húzóneve Wolverine karaktere, és ami tisztán kikristályosodott az évek alatt, hogy szinte lubickol a szerepben, és maximálisan szereti és tiszteli is azt. A Singer-féle X-Men részekben is mondhatni oszlopos taggá vált, de reneszánszát a vásznon a számára nagyobb teret és szabadságot biztosító 2009-es X-Men Kez-

26 / FilmMagazin

detek: Farkasban kezdte el kamatoztatni, hiszen a Wolverine-trilógia csak róla szól, minden tekintetben rá fókuszál. A kissé kommersz és botladozó, önmagát kereső első epizód után a már Mangold által rendezett 2013-as Farkas esetében érezhetően javult nemcsak a film színvonala, hanem Jackman játéka is, és láthatóan egy olyan Farkast kezdett el megszemélyesíteni, aki nemcsak a képregények hasábjain megelevenedett másának állít méltó emléket, hanem önmaga is egyfajta jutalomjátékként űzi azt. Jelen filmben, a triót záró akkordban, a Loganben pedig pályája csúcsára ért a jóképű és rendkívül tehetséges (a színjátszás mellett profi szinten táncol és énekel is) színész, akit megkockáztatok: Oscar-jelölést érő bravúrt hajtott végre! Ha a megboldogult Ledger megkapta posztumusz elismerését az Akadémiától és színésztársaitól a Sötét lovag frenetikus Jokere után, ha a felemás megítélé-

sű Öngyilkos osztagot és a parádésan sikerült Deadpoolt szintén nominálták a legértékesebb díjra, akkor kétség sem férhet hozzá, hogy Jackmannak egyenesen kötelező lesz egy jelölés! Jackman egy remek vénával megáldott színész, és hiába a számos jól megválogatott szerep, amelyben mindig igyekezett hozni a tőle elvárható szintet, a Loganben élete alakítását nyújtja.

Ebben viszont egészen biztosan óriási szerepe volt nemcsak a Mangolddal, Stewarttal és a stábbal való harmonikus kapcsolatának, hanem annak igazán, hogy jól tudta előzetesen már, hogy ez lesz az utolsó szerepe a vásznon Farkasként, így maradandót próbált alkotni, ami valljuk meg: sikerült is neki. Pontosan ennek fényében minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy minden képregény-rajongó álmát beteljesítse, és az utód számára kiéreztesse: ezt a játékot bizony nem lesz könnyű a jövőben bárkinek

>> A LOGANBEN TÖKÉLETESEN KIEGÉSZÍTI EGYMÁST A HOSSZÚ ÉVTIZEDEK ALATT MEGTÖRTTÉ, ENERVÁLTTÁ VÁLÓ MEGÖREGEDETT EGYKORI X-FEGYVER, VALAMINT A FRISSESSÉGET, A REMÉNYT, AZ IFJONTI ERŐT ÉS VÉRPEZSDÜLÉST SZIMBOLIZÁLÓ GYERMEK, LAURA, VAGYIS X-23 KARAKTERE. RÁADÁSUL A FILM TÖRTÉNETE NEMCSAK FELVEZETÉSE VALAMI ÚJNAK, HANEM LEZÁRÁSA IS EGY KORÁBBI, NAGY ÍVŰ MESÉNEK. <<

FilmMagazin / 27

KRITIKA

is nemhogy felülmúlni, hanem akár megközelíteni is. Alakítása mindvégig hiteles, a nézőt mindvégig magához láncoló, minden ízében átszellemült, verbális és nonverbális eszköztárát széles spektrumon kihasználó. Remekül, sőt, megdöbbentő módon kelti életre a hosszú évtizedek óta harcoló, számos fájdalmat megélt, lelkileg megtört szuperhőst, aki már nem a kihívást keresi, hanem a társadalomba beilleszkedve csupán szeretne emberi módon búcsút venni földi porhüvelyétől. És habár a színész már közelít az ötödik X-hez, mégis maximálisan energikusan és hitelesen prezentálja nekünk a kiégett, megfásult hérosz diadalát, akinek talán most először mutatkozik meg érzelmesebb, gyengédebb oldala is, amit szintén nem giccsbe hajlóan mutat be, hanem rendkívül alázatosan és emberi módon. A soha nem múló,

28 / FilmMagazin

belülről marcangoló düh és féktelen, mindent elemésztő harag alapvetően erős és domináns személyiségjegye Logannek, ami a végső küzdésben tökéletesen egybesimul a szenzitív énnel, aminek hála kapunk egy igazán szerethető, halandó Logant.

Ennek köszönhetően együtt sírunk vele, közösen drukkolunk érte, megértve motivációit megtanuljuk azt, hogy lehet, hogy az ember megöregszik, izomzata pettyhüttebbé válik, bőre megereszkedik, halántéka deresedni kezd, de mégis van valami csodás az öregkorban, a pillanatok varázsában, amely bármikor lehet az utolsó is, és pontosan ez a sebezhetőség emlékeztet minket arra, hogy emberek vagyunk. Mert az elmúlás fájdalmas, de a küzdés nemesít! Példaértékű életút-ábrázolás és tortúra volt ez, mindenfajta sallang nélkül, pátoszt teremtően, igazán sok remek élménnyel, a lel-

künkben örökre megőrzendő pillanattal, szóval köszönünk mindent, Mr. Jackman! Ennél szebb, meghatóbb, következetesebb és érettebb búcsút elképzelni sem tudtam volna.

Farewell, LoganX A Logan esetében hála az égnek a zenéről is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Marco Beltrami ismételten megmutatta kivételes kvalitását, de nem is volt nehéz dolga olyan téren, hogy Man-golddal már harmadízben dolgozott együtt a Börtönvonat Yumába és a Farkas után. Nagyon letisztultan, tematikusan felépítettek a zenei betétek, és a hangszerek széles palettáját vonultatják fel, ami kidomborítja a film westernek előtti tiszteletét is, továbbá mindig elképesztő precizitással simulnak bele a látottakba. A dinamikus, erőteljes, adrenalint pumpáló jeleneteknél az ütős hangszerek dominálnak, elősegítve a megfelelő

A magas korhatár-besorolás miatt Hugh Jackman is kevesebb pénzt kért a szerepért, így a stúdió kevesebbet kockáztatott a filmmel.

érzelmi hatást, míg a lassabb tónusú, meghatóbb, szívfacsaróbb témáját jobban elősegítik a vonós és fúvós hangszerek melodramatikus kavalkádja. Természetesen a hivatalos zenekarral felvett album mellett számos ismertebb muzsikát is hallhatunk felcsendülni, de a zenei repertoár ilyen téren is igen változatos: úgy, mint a legendás Johnny Cash egyik utolsó szerzeménye, a biblia utalásokkal teletűzdelt The Man Comes Around, a pár éve formálódott rendkívül sikeres blues nyomvonalon haladó fiatal izlandi csapat, a Kaleo Automobilja; vagy akár Santi Mostaffa hip-hop és rapper elődaó Las mil y una noches című száma.

A film vágási munkálatai is dicséretet érdemelnek. Michael McCusker amerikai szakember immáron ötödízben dolgozott együtt Mangolddal, így a páros talán mindenki-

nél harmonikusabban tudta megosztani egymással gondolatait, érzéseit.

Különösen tetszett az a koncepció, miszerint a film lassú sodrását kiegészítették, felerősítették a gyors, naturális és dinamikus akciójelenetekkel, amely az emberből védekezés hatására előtörő állati én manifesztálásának szimbóluma. Dacára, hogy sokszor igazán robbanékonyak az összecsapások, mégis minden jelenet letisztult és lekövethető, pengeéles és merész szögekből felvett, igazán formabontóan, az aktuális akciónak és a drámai hatásnak abszolút megfelelő, abba simuló, idomuló, és ezt csak erősítik a főleg western-féle leszámolásba hajló jelenetek, amelyeket remek szögekből, a zsánernek megfelelően, azok előtt tisztelegve rögzítettek.

Végezetül megemlíteném még az operatőri felségterületet. A képek lencsevégre kapásáért az angol

A LOGAN AZ ÉV EDDIGI LEGTÖBB BEVÉTELÉT HOZÓ FILMJE Nem telt el még túl sok idő 2017-ből ahhoz, hogy egyértelmű győzteseket hirdessünk az évben, de egy-két héttel a Logan bemutatója után egy egészen lenyűgöző bevételi eredménynél jár. A jóslatok szerint egyedül a Szépség és a szörnyeteg megrengetheti Logan helyét a dobogó legfelső fokán. Az X-Men franchise-ban ez az eredmény annyira azért nem számít deréknek, mert csak az 5. helyre elég, különösen ha odaszámoljuk a Deadpoolt, ami még mindig tartja az abszolút győztes pozícióját.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

JACKMAN NYITOTT MÉG TÖBB ROZSOMÁKRA, JÖHET A CROSSOVER DEADPOOL-LAL? Egy ideje már a levegőben van, hogy talán mégis van remény arra, hogy Jackmant ne utoljára lássuk Rozsomákként a vásznon. A színész most így válaszolt azzal kapcsolatban, hogy valóban ez lesz-e az utolsó Farkas film: "Mikor a kezemben fogtam a forgatókönyvet, úgy voltam vele, hogy 'Igen'. Amikor forgattam a filmet, akkor is azt mondtam, hogy igen. Most, ahogyan itt ülök, még mindig úgy gondolom, hogy igen. De ki tudja, hogyan érzek majd három év múlva. Egyelőre viszont, mindenképpen [az utolsó]." Voltak olyan pletykák, amelyek azt állították, hogy Deadpool fel fog bukkanni a Loganben, de hivatalos források hamar lelőtték őket. Azonban valamilyen más formában még mindig találkozhat a két karakter, hiszen Jackman nyíltan bevallotta, hogy érdekelné a projekt. Talán három év pihenés épp elég lesz a színész számára, hogy bevállaljon egy Deadpool vs. Rozsomák filmet. A New York Timesnak adott interjúja során elárulta, hogy a színészettől semmiképpen nem vonul még vissza, valamint, hogy a Loganban nyújtott teljesítményével van eddig a legjobban megelégedve.

30 / FilmMagazin

származású John Mathieson felelt, aki eddigi pályafutása során a legtöbbet Sir Ridley Scott-tal tevékenykedett, így a nagy ívű történelmi eposzok után a Loganben is kamatoztathatta precíz szaktudását. Mint fentebb is kifejtettem, a Logan egyik legnagyobb erőssége számomra a tökéletes helyszínválasztás. Ebből kifolyólag a poros, száraz és kissé rideg texasi kisvároska narancsszínű pasztellba hajló naplementéje éppen olyan fennkölt, mint az éjszaka nyomasztó leplébe burkolt, a szélben lágyan hajladozó kukoricaföldek sziluettjei; Dakota vén, fenséget sugárzó, az idő vasfokát magán hordó hegységei, vagy a fenyőerdők buja zöld akvarellje. Teljesen mindegy, hogy mindezeket az adott szituációhoz messzemenően illeszkedő mindent betöltő, dokumentumfilmekre hajazó totál plánban, vagy az érzelmi reakciókat kidomborító közeli premier variánsokban látjuk, mivel a végeredmény minden tekintetben lenyűgöző.

A Logant nem hiába nevezi számos portál és médium a valaha készített egyik legjobban sikerült képregény-feldolgozásnak, és öröm azt látni, amikor szinte bármerre is járok

A film premierje a Berlinálén volt, legutóbb az X-Men 2 debütált filmfesztiválon, az annak idején Cannes-ban volt látható.

a végeláthatatlan Mátrixban, majdhogynem egyöntetű a film iránti tisztelgés és pozitív visszhang. De nem csupán az olykor vaskalapos kritikus körében aratott szinte osztatlan sikert, hanem a hardcore rajongók és az egyszeri mozilátogatók jegyvásárlásának mértékén is alaposan tükröződik a film iránti rajongás, tisztelet és szeretet. A Logan készült eddig a 2000-es első rész után a sorozatban a legcsekélyebb, mindösszesen 97 milliós büdzséből, mégis bebizonyította, hogy a vaskos bankóköteg még nem minden az üdvösséghez, és egy minimalistább vonalvezetésű, a rajongókhoz hű, azok igényeit szem előtt tartó kisebb léptékű film is érhet el kimagasló eredményeket egy igazán fajsúlyos, AAA-kategóriás blockbuster mellett, ha abban minden puzzle darabka a helyére kerül. Mikor ezen sorokat írom, a Logan szinte szédítő rekordsebességgel törte át a nívós 300 milliós bevételi határt, és vált eddig az ötödik legnagyobb bevételt termelő Fox mozivá, valamint ilyen téren a második olyan alkotássá, amely R-kategóriájának hála is képes volt egy ilyen lenyűgöző elismerésre. Naturalistán, kegyetlenül,

mégis az élet megpróbáltatásainak megfelelően, hitelesen, magasztosan és emberi módon búcsúzott a szériától, és Wolverine karakterével mára már eggyé váló Hugh Jackmantől is.

A Fox tehát semmit sem bízott a véletlenre, és most meg is érdemlik, hogy az őket körülvevő elismerésés szeretettengerben mártózzanak.

Nagyon remélem, hogy lesznek anynyira bölcsek és előrelátók, hogy jó ideig nyugdíjazzák a legendás szuperhős történeteit, mert nem csak az általuk felállított ráta óriási, hanem ez egy olyan tökéletes, hiba nélküli lezárás volt, amely hiába az alternatív idősíknak, mégis bezárt egy ajtót, de egyben kinyitott egy újat is. És tudjuk jól, hogy ami, vagy aki elment, azt ne háborgassuk, hiszen a számára kijelölt úton végigment, és megcselekedte azt, amire hivatott volt. Úgy gondolom, hogy lehetőség lenne visszaemelni egy másik színész által életre keltett Farkast a fő történeti sodorba, de hiszem azt is, hogy mindennek eljön egyszer a maga ideje, és ez a történet most véget ért. Fájó, mint minden elmúlás, de erre soha ne tekintsünk agóniával és szomorúsággal. Most vala-

mi új, más veszi kezdetét, szavazzunk bizalmat annak is, hiszen a megkezdett út több mint járható és követendő. Bebizonyította, hogy valóban hozzáértő kezekben mekkora érték és minőség is rejlik egy képregény varázslatos világának csupán egy szeletkéjében, példamutató irányvonalat mutatva ezzel a konkurenciának, felhívva a világ figyelmét is ezen médiumok tartalmi varázsára, valamint bizakodással eltöltő és pozitív is egyben. De addig is a lelkünkben örökre zárjuk be a 17 esztendő által megélt pillanatok varázslatos sokszínűségét, mert ezekért megtisztelő ma mozinézőnek lenni. Köszönjük, Mr. Jackman. Ég önnel és minden jót!

95% Stáblista Rendező: James Mangold Főszereplők: Hugh Jackman, Dafne Keen, Patrick Stewart Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. március 2.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

NÉMASÁG

Az amerikai mozgókép egyik prominens alakja ismét kamera mögé állt, hogy elkészítse a filmet, amit évek óta szeretett volna. Írta: Sanya08

M

artin Scorsesét sokan a gengszterfilmjeivel teszik egyenlővé. Gengszterfilmjeivel, és / vagy a Taxisofőrrel. Nem véletlen ez, nincsen ebben semmi blaszfémia, a köztudatba tényleg azokkal a filmjeivel robbant be, amelyben öltönyös gengszterek űzik véres szakmájukat és gyilkolnak rezzenéstelen arccal, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Szeretjük a Nagymenőket, szeretjük a Casinót. Szereti őket a legtöbb filmszerető ember, mert ízlésesen válogatott zenéi mellett könnyedén memorizálható káromkodás-cunamival is szolgálnak ezek az alkotások, az erőszak relatíve vicces módon történő ábrázolása (oké, a viccességet ne tessék szó szerint érteni, de lássuk be: Joe Pesci gunyoros kis törpéjét mindig megmosolyogjuk) pedig szintén vonzó. Ám akik kicsivel jobban ismerik Scorsese munkásságát, azok tisztában vannak

32 / FilmMagazin

azzal, hogy ez a gengszteresdi csupán a felszín és annak is csak a kaparászása. Most gondoljunk a Lidérces órákra. A komédia királyára, ami a mániákus, celebek iránti rajongást állította pellengérre és szatirizálta. Vagy, hogy jelenlegi témánkra rátérjünk, gondoljunk csak a ’88-as Krisztus utolsó megkísértésére, avagy rendezőnk pályafutásának egyik legfontosabb darabjára.

Ezzel el is érkeztünk filmművészetének egyik centrális pontjához, a hithez, a valláshoz, ami legújabb alkotásának is mozgatórugóját képezi.

Scorsese változatos és mégis egy gócból fakadó munkásságának újabb sarokköve a Némaság. És mégis, gyanítani lehet, hogy mint legtöbb remekműve, úgy ez sem fog egyből elérni a tömegekhez – ha ez egyáltalán valaha is megtörténik.

A 17. századi Japánban járunk.

Rodrigues atya és Garupe atya titkos és veszélyektől sem mentes

kiküldetésen vannak, melynek célja: meglelni elveszett mentorukat, akiről az a hír járja, hogy megtagadta saját hitét. Elhivatottságból, Istenben való rendíthetetlen hitüktől vezérelve kelnek útra, hogy aztán később lélektörten, remegve és bizonytalanul nézzenek szembe azzal a bizonyos fülsüketítő némasággal az embertelen körülmények kellős közepette.

Ahogy haladnak előre, úgy bomlik meg az a bizonyosság, ami addig olyannyira sajátjuk volt – a bizonyossága annak, hogy Isten jó, Isten figyel, Isten kegyelmes. Isten beszél hozzád és vezet, amikor rászorulsz.

Amikor azonban azt látod, hogy embereket élő máglyaként használnak pusztán azért, mert a japán nép által „méregként” elkönyvelt vallást kívánják gyakorolni – ÉS mindezek után a Te általad imádott és tisztelt Isten csupán némán figyel, és semmit nem tesz, valami óhatatlanul eltörik.

Rodrigues (Andrew Garfield ismét

FilmMagazin / 33

KRITIKA

2018-BAN ÉRKEZIK SCORSESE ÚJ FILMJE, A THE IRISHMAN A sztori Charles Brandt bűnügyi regényén alapul, melynek címe "Hallom, szobafestő vagy!", ami Frank "The Irishman" Sheeran igaz történetét mondja el. Ő egy a maffiának dolgozó bérgyilkos volt, aki Jimmy Hoffa eltűnésének és halálának titkait őrizte.

A The Irishman pedig nem csak attól lesz igazán spéci és érdekes, hogy rendezője ezzel a filmmel visszatér kicsit a gengszterek világához, és nem is csupán attól, hogy újra együtt dolgozik majd benne Robert De Niro-val és pályafutása során első ízben Al Pacino-val, de attól is, hogy korszerű, kísérleti fázisban lévő digitális technológia segédletével mutatják majd be a főszereplő fiatalkorát. A film producere, Gastón Pavlovich nyilatkozata szerint ez az egész még felfedezés alatt van ugyan, de az eddigi tesztek nagyon jó eredményeket mutattak: „Képesek voltunk leforgatni egy jelenetet Bobbal, majd ugyanazt megnézni úgy, hogy 20, 40, illetve 60 éves legyen rajtaX Az lebegjen a szemed előtt, hogy nézett ki a Keresztapa 2-ben – lényegében úgy fogod őt viszont látni.”

Bármennyire is szemöldökráncoló hatást kelt mindez és bármennyire is felvet bizonyos kérdéseket ezen technológia használata, azért érdekesnek hangzik. Plusz, mégiscsak Scorseséről beszélünk, aki csak tudja a dolgát.

34 / FilmMagazin

sokszínűségét bizonyítja) az, akit leginkább kétségek gyötörnek, aki a némaságot leginkább kínzónak éli meg. Rodrigues az, akinek a vállára a kényszerhelyzet okozta súly telepszik és muszáj lesz döntenie, de a helyzet, melybe keveredett no-win situation. A definitív lelki kutyaszorító: vagy megtagadod Istenedet és megmented magadat és másokat, vagy kiállsz Istenedért (és ezáltal saját nézeteidért), de akkor mások halálát okozod. Ezt vállalva pedig csak remélheted, hogy azok a halott emberek Istenükért haltak meg, teljes önszántukból, nem pedig Te érted. Remélheted, hogy a haláluk nem volt hiábavaló.

Scorsese nagyon ért ahhoz, hogy felpörgesse az eseményeket és az emberi lélek és viselkedés leggusztustalanabb vetületeit is könnyen fogyaszthatóvá tegye (jó példa erre a Wall Street farkasa), de a Némasággal azon filmjeinek sorát gyarapítja, ahol bizony lejjebb veszi a tempót és ahol természetesen lemezgyűjteményét is kihagyja a játékból (talán nem kell ezt mondani, de azért a miheztartás végett: nincs semmi Rolling Stones a filmben).

Marty bácsi ráérősen meséli el ezt a történetet.

Komótos tempóban. Ólomlassúsággal vánszorgó percekben. Ha a Wall Street farkasa egy buldózer erejével tarolta le nézőjét, akkor a Némaság olyan, akár egy nagy, láthatatlan kéz, mely először csak kicsit, majd egyre jobban és jobban szorongatja az egész tested, mígnem kis híján elszáll belőled az élet utolsó cseppje is. Ha ez így, ilyen formában nem hangzik egy kellemes péntek esti szórakozásnak, igazad is van. Nem az. Ennek a filmnek azonban pontosan ilyennek kellett lennie, amilyen lett.

A bő két és fél óra alatt, amely a film játékidejét jelzi, Scorsese megmutatja két vallás, két nézet konfrontálódását és azt, ahogyan az egyik meggyalázza és földbe tiporja a másikat. Megmutatja a vívódást, amin Rodrigues atya megy keresztül saját magával és megmutatja azt a kétkedést, ami szöget üt a fejébe.

Rodrigo Prieto operatőr hathatós segédletével teszi mindezt, snittjeivel a régi japán filmek képi világát megidézve. Hosszan kitartott snittjeivel, ködlepte tájképeivel – néha olyan érzése támad az embernek,

Scorsese 1988. óta szerette volna a vászonra adaptálni a film alapjául szolgáló regényt, de valami mindig közbejött, ami hátráltatta a munkát.

mintha bármelyik pillanatban elnyelheti őt is az a tejfehér, homogén massza. Idegen terepre tévedtek hőseink, és velük együtt mi nézők is – feloldozást egyikünk se kap. Az erőszak, mely szintén központi eleme a rendező filmjeinek, pőrén jelenik meg, a maga embertelenségében és kivédhetetlenségében. A képek, melyeken ábrázolják, gyönyörű, ugyanakkor mégis fájdalmas kompozíciókban élednek fel. Szinte bénít, de bekebelez – majdnem elfordítanád a tekinteted, de mégsem teheted. Nem teheti Rodrigues és Garupe sem. A mészárlások elkövetői felett azonban a rendező nem tör pálcát. Nem vádaskodik, nem ítélkezik – hagyja, hogy megtegye a néző, ha kedve tartja. Nem démonizálja a japánokat (pedig a történések tudatában talán volna miért), nem fekete -fehér színskálát választ, hanem a szürke zónába helyezi őket, ezzel is megadva a lehetőséget a nézőnek arra, hogy kattogjon kicsit az agya a látottakon.

Meditatív film a Némaság, amibe könnyű belevesznünk, de sose öncélúan olyan, amilyen. Megköveteli a téma, megköveteli a téma súlya és

a főszereplő vállán lévő teher. Azon filmek egyike, amelynél ott ülsz mozdulatlanul a stáblista alatt is, hallgatod a zenét, nézed a sorjázó betűket. Gondolkodsz, mert hagy neked gondolkodnivalót a film, abban biztos lehetsz. Még akkor is, ha az utolsó negyed órában valamelyest megnyugtat és nem hagy ott egymagadban teljes kételyek között (ez egyben az az aspektusa a filmnek, ami megosztó lesz azok között is, akik szerették az alkotást), ad egy kis bizonyosságot. A dilemma maga, az őrlődés és annak prezentálása, a hitről feltett kérdések, Isten némasága (miért néma? miért tűr? miért nem cselekszik?), a japánok kegyetlensége és kegyelmessége, valamint hitük mibenléte és a keresztényekkel szembeni megvetésük ad elég szellemi rágcsálnivalót Neked. Ez pedig már önmagában örvendetes, de maga a tény, hogy Scorsese ekkora tisztelettel, aprólékossággal és pontossággal készítette el ezt a filmet – ha nem is meglepő, de a film értékét értelemszerűen még tovább növeli. Fontos mű ez a filmográfiájában, legalább olyan fontos, mint amilyen a Krisztus utolsó

megkísértése. Sokat elmond magáról a rendezőről az, ahogyan ábrázolja történeteit, ahogyan beszél bizonyos témákról. Scorsese se kivétel ez alól. Ismét bebizonyosodott, hogy egy bölcs, rendkívül érett, a filmnyelvet anyanyelvi szinten beszélő, a megpróbáltatásoktól meghátrálni nem szándékozó filmrendezővel van dolgunk. A közönségtől pedig kéretik, hogy tessék nyugodtan próbát tenni a filmmel és nem átnézni rajta, legyinteni rá. Megéri ráfordítani azt a bő két és fél órát. Ígérem. Az a pár percnyi döbbent némaság a befejezést követően pedig többet fog mondani minden szónálX

95% Stáblista Rendező: Martin Scorsese Főszereplők: Andrew Garfield, Adam Driver, Liam Neeson Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. március 16.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

A SZÉPSÉG ÉS A SZÖRNYETEG A Disney feldolgozáshullámának legújabb és egyben a legjobb darabja.

Vagy legalábbis a legfrissebb. Írta: TomPowell

A

z egeres cég amellett, hogy szép számmal gyűjti a sikeres franchise-okat (Marvel, Star Wars), rájött arra, hogy a saját padlásán is érdemes leporolni a klasszikus meséket és azokat újra felmondani az ifjabbaknak. Furcsamód ez a 101 kiskutyánál anno még nem volt egyértelmű, de az Alice Csodaországban gigászi sikere egyértelművé tette, hogy érdemes ebbe energiát és pénzt (főleg pénzt) fektetni, hiszen az alapanyagokhoz több generáció kapcsolódik érzelmileg. Az eddigi vérfrissítések minősége viszont erősen megkérdőjelezhető volt. A már említett Alice Tim Burtonhöz mérten túlontúl delíriumosra sikeredett, a Hamupipőke

36 / FilmMagazin

semmi újat nem tudott mondani (ez éppúgy előnyére vált, mint hátrányára), a tavalyi – a kelleténél talán jobban dicsért – A dzsungel könyve pedig képtelen volt eldönteni, hogy mit is akar: nosztalgiázni, vagy teljesen más koncepció alapján elmesélni ugyanazt? Ebből a szempontból üdítő volt a Demóna, hiszen már a címében sem árult zsákbamacskát, hogy Csipkerózsika nemezisét definiálja újra, és hasonlóképp őszinte a 2017-es A Szépség és a Szörnyeteg is: egy felvállalt nosztalgiatúrát kíván tenni gyerekkorunk egyik meghatározó meséjében, mindezt a 21. század igényeihez igazítva.

Ez elsősorban a diverzitásban mutatkozik meg: ebben a mesében

teljesen természetesnek hat, hogy vannak fekete, vagy meleg szereplők. Egyik sem hat öncélúan (legfeljebb a világ ezen részén), utóbbit – hiába hördült fel a fél világ – még a narratívába is ízlésesen sikerült belehelyezni és Josh Gad is ügyesen egyensúlyoz a ripacs és a szórakoztató között, hiába sztereotip a karaktere. Ahogy mindenkié, elvégre az irodalom és a filmtörténet egyik kedvenc meséjéről van szó, ahol kb. 5 percenként dalra fakad valaki. Mindez azért sem zavaró, mivel Bill Condon rendező (Alkonyat: Hajnalhasadás 1-2., Kinsey, Dreamgirls), minden nótát újra felmondat az eredetiből, de az annak a zenéjét is jegyző Alan Menken sze-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 4 oldalas háttércikket is!

LUKE EVANS IS FELBUKKANT A SZÉPSÉG ÉS A SZÖRNYETEG PREMIER ELŐTTI VETÍTÉSÉN Nagy volt a meglepetése azoknak, akik becsücsültek a Cinema City Aréna IMAX termébe, hogy megnézzék A szépség és a szörnyeteg új feldolgozását, ugyanis a Gastont alakító Luke Evans betoppant köszönteni őket! A színész ugyanis jelenleg Magyarországon tartózkodik Caleb Carr A halál angyala című krimije alapján készülő sorozat forgatása miatt és mindenki legnagyobb meglepetésére beugrott A szépség és a szörnyeteg premier előtti vetítésére is köszönteni a magyar nézőket a Cinema City Aréna Simple IMAX termébe. Evans még egy rövid interjút is adott és egy kis éneklés is belefért a showba.

rencsére újdonságokkal is tudott szolgálni. Így egyszerre keríti hatalmába a nézőt a nosztalgia és várja kíváncsisággal a változtatásokat.

Azonban ennél is fontosabb, hogy a történeti, karakterisztikai kiegészítések a kellő mértékben adnak hozzá az ismert meséhez, ahelyett hogy elvennének. A falusiak bigottsága már-már ijesztően hiteles, Belle és a Szörnyeteg érzelmi egymásra hangolódása pedig sokkal jobban megalapozott és kidolgozott, mint az 1991-es mesében. Igen! Hiába beszélünk az egyik legnagyobb animációs klasszikusról, amelyet még az Oscaron a legjobb film díjára is jelöltek (amikor még nem volt külön kategória), az számos ponton elnagyoltnak hat még a műfaján belül is.

Condon és a forgatókönyvírók között megbúvó Stephen Chbosky (Egy különc srác feljegyzései) ügyesen adták hozzá a saját ideáikat.

Van azonban, amit még nekik sem

sikerült: kellő mennyiségű szívvel felvértezni.

Azzal, hogy ismerjük a mese fordulatait – amit nem egyszer képkockáról képkockára átültettek és ehhez még hozzájön Menken zenéje is – pont a feszültség, az izgalom veszik oda, és mintha Condon is egy-egy jelenetet csak le akarna tudni, hogy az újdonságokkal, vagy a minél színesebb látvánnyal foglalkozhasson.

Emellett Emma Watson intellektusban hiába tökéletes Belle-nek, színészileg pont ő a gyengepontja a produkciónak: hiányzik belőle az a fajta élénkség, aminek át kellene ütnie a vásznon, hogy megértsük, miért képes megváltozni miatta egy eltorzult lélek, vagy éppen még jobban kifordulni önmagából. Ellenben a többiek pompásan ellensúlyozzák az impozáns, de mégis művi látványvilágot. A CGI és maszk mögül szinte ki sem látszó Dan Stevens Szörnyetege a legnagyobb győztese

a produkciónak: nem csupán fanyarságot, hanem intellektust is kölcsönöz neki, amitől a karakter is elevenebb (nem csak partneréhez, de az eredeti meséhez képest is) és a Watsonnal alkotott párosuk így mégis megkapja a kellő dinamikát. Luke Evans Gastonja bizonytalanabb, és manipulatívabb, mint az eredetije, Kevin Kline-t akármikor jó látni, a CGI Lumiere-n pedig átüt, hogy Ewan McGregor mennyire élvezte ezt az egészet.

Persze ettől még menthetetlenül giccses lesz a végeredmény (különösen a fináléban), de azt végtelenül szórakoztatóan és felvállaltan teszi. Az üzenet, miszerint a szépség belülről fakad pont a diverzitásból fakadóan kevésbé szájbarágós, és éppen ettől válik még mindig időszerűvé, talán aktuálisabbá is, mint 26 éve. Annak korszakalkotó hatásával persze nem tud versenyezni, de szerencsére nem is akar és így is garantáltan megfordul majd az ifjú hercegek és hercegnők lejátszójában majd ez elkövetkezendő év(tized)ekben. Ez pedig már önmagában is szép teljesítmény egy ekkora filmes bestiától.

80% Stáblista Rendező: Bill Condon Főszereplők: Emma Watson, Dan Stevens, Luke Evans Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. március 23.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

KONG: KOPONYA-SZIGET A majom-apokalipszis most elmarad. Írta: TomPowell

L

egalábbis ha bármi forradalmit vártunk az előzetesek alapján az új Kong mozitól. Óriási monszták, vicceskedő mellékkarakterek, Francis Ford Coppola klasszikusának a beidézése. Ezt vártuk, mintsem a már temérdekszer elmesélt "A szépség végzett a szörnyeteggel" sztori újráját. És ezt is kaptuk, ami önmagában még nem nagy truváj, a kérdés inkább az volt, hogy élvezetes lesz-e, szórakoztató szinten? A válasz pedig egy nagyon határozott igen.

Simán benne lehetett volna ebben a bukás lehetősége is. A Warner gyakorlatilag minden kezébe akadó franchise-ból igyekszik kifacsarni a pénznedűt az univerzumépítés receptúrája szerint és már tudjuk is,

38 / FilmMagazin

hogy Kong 2020-ban össze is csap Godzillával, addig pedig még érkezik az ősgyík újabb különálló mozija.

A 2014-es Godzilla egyébként is egy állatorvosi ló volt: az előzetesek komorsága, az igényes szereplőgárda és a minden addiginál nagyobb dög jelenléte szépen felsrófolták az elvárásokat, amelyeknek nem is tudott megfelelni. Gareth Edwards ugyan számos izgalmas, hangulatos jelenetet levezényelt (pl. a cunami Godzilla kikászálódásakor az óceánból), azonban szembeötlő volt, hogy a korábban mindössze 500 000 dollárból forgatott Monsters rendezője hangulatfestésben mennyire erős, ellentéttel a színészvezetéssel, vagy éppen a narratívával. A Kong élére szintén egy a független filmek vilá-

gából érkező direktor, a zseniális coming of age mozit, A nyár királyait jegyző Jordan Vogt-Roberts ült. Az ő szerződtetése nem csak abból a szempontból szerencsés, mert A nyár királyai a saját műfaján belül jobb film, mint a Monsters, hanem mert egyszerűen Vogt-Roberts jobb, tapasztaltabb rendező Edwardsnál. És karakterközpontúbb. A szörnyfilmek legnagyobb rákfenéje, hogy az emberi karakterekkel nem tudnak mit kezdeni, hiszen kit érdekel két figura szárba szökkenő szerelmi szála, vagy családi tragédiája, ha azt nézhetjük, amint egy óriásgorilla éppen szétzúzza két T-Rex arcát, ahogy azt tette Peter Jackson 2005ös King Kongjában? Félreértések elkerülése végett: Vogt-Robertsnek

Akárcsak az 1976-os King Kong filmet, a Koponya-szigetet is javarészt Hawaii-n forgatták.

sem sikerült megreformálnia a műfajt, karakterei típusfigurák, ráadásul – talán éppen a stúdió ostora miatt – nem is nagyon tud elidőzni rajtuk (pedig vannak néhányan és még érdekesek is), de érződik az igyekezet, hála a Godzillát is jegyző Max Borstein mellé becsatlakozó Dan Gilroynak. A vietnami háború lezárását követő időszak nem csupán az atmoszférán és a zenei anyagon, hanem a karaktereken is nyomot hagyott, elsősorban a Kurtz ezredest idéző Samuel L. Jackson parancsnokán (túlságosan is), de John C. Reilly – az előzetes félelmekkel ellentétben – sem ment át egy rossz pojácába, miközben a kalandor szerepben meglepően helytálló Tom Hiddleston és a sajnálatosan alulírt Brie Larson között is kihagyták a romantikus szálat.

De a sztár persze így is a majom lesz, akit ezúttal nem sikerült annyi élettel és személyiséggel megtölte-

ni, mint Jacksonéknak, de nem is lett egy lelketlen CGI-hegyomlás a majmóca, akit a 2005-ös filmhez hasonlóan itt is az egyik stábban felbukkanó színész, Toby Kebbel (Spíler, Fantasztikus Négyes, A majmok bolygója: Forradalom) keltett életre. A belépői, vagy a földből előtűnő ocsmányságokkal való csörtéi misztikusak és decensek, ha mentesek is az igazán emlékezetes mozzanatoktól és még az embereknek is jut mellette a rivaldafényből. Hovatovább Vogt-Robertsék ügyesen játszanak a korhatár besorolással, és még a sötét humor is felüti a fejét az ügyes vágásnak, vagy a klisék kifigurázásának hála.

Mindezzel együtt nem lett forradalmi, sohasem látott szörnyfilm a Koponya-sziget. Szerencsére elkerüli azt a hibát, hogy kényszeresen univerzumot építsen (csak nagyon enyhe utalást kapunk Godzillára), ellenben az Apokalipszis most és egyéb

témába vágó filmek folytonos beidézése, és a "Best of Vietnam" címen is kiadható zenei válogatás már inkább elvesz, mintsem hozzáad az élményhez. Az olykor valóban karfaszaggató suspense, a szimpatikus karakterek és a magával ragadó korhangulat, valamint az az őszinteség, hogy nem akar többnek látszani, mint ami rettentő szerethető alkotássá teszi az új Kongot, ha a műfaj királyává nem is avatja.

70% Stáblista Rendező: Jordan Vogt-Roberts Főszereplők: Tom Hiddlestone, Brie Larson, John Goodman Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. március 9.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

TESTRŐL ÉS

LÉLEKRŐL Enyedi Ildikó egy zavarba ejtően intim és érzékeny filmmel tért vissza a hosszú kihagyás után. Írta: Sanya08

M

ária (Borbély Alexandra) furcsa lány. Amikor először találkozunk vele, mintha egy földönkívülit néznénk, aki még csak tanulmányozza az emberiséget és az interakciók mibenlétét. Gépies reakciók és még gépiesebb mozdulatok tagolják létezését. Később megtanuljuk, gyermekkora óta tartózkodik az emberektől, nem tudja, miként kell érezni, nem tudja, miként kell közeledni a másik felé. Otthon, lakásának magányában sószórókkal játssza újra a napi szituációkat, beékelve azokat a kis apróságokat, melyek a hétköznapi beszélgetésekben felbukkannak. Mit kellett volna mondani, mit kellett volna máshogy

40 / FilmMagazin

mondaniX Tudatában van annak, hogy nyitni kellene a változás felé és mégis egy, a külvilágtól teljesen elszigetelt kis burokban tölti magánéletét. Endre (Morcsányi Géza) ezzel szemben nem küzd ilyen problémákkal, az ő kiüresedése más formában jelenik meg. Élt ő már eleget, volt elég nővel, de napjai Máriáéhoz hasonlatosan sekélyes mederben zajlanak: munka végeztével egyetlen elfoglaltsága, hogy elmajszol a tévé előtt egy felvágottas kenyeret.

Látszólag semmi közös nincs bennük magányosságukon kívül, de két ember közötti vonzást igencsak megdobja az, ha történetesen éjjelente ugyanazt álmodják – és erről

tudomást is szereznek.

Enyedi Ildikó egész pályafutása során különös hangulatú, több síkon is mozgó, olykor dekódolásra váró nagyjátékfilmekkel örvendeztette meg a filmnézőket, és visszatérő munkájával sem hazudtolta meg korábbi önmagát. Történetének és gondolatmenetének kommunikálásához ezúttal azonban egy jóval letisztultabb formát választott: nincsenek mellékzöngék, nincsenek mellékvágányok (egy kivételével, amit így is ügyesen zár le a rendezőnő), csak egy történet két emberről, akik keresik a módját, miként nyithatnának egymás felé. Láthattunk már a szokványtól eltérő eszkö-

Enyedi Ildikó 17 év után készített újra filmet és 1975. óta ő az első magyar, aki el tudta hódítani a Berlini Filmfesztivál fődíját.

ENYEDI ILDIKÓ A Balázs Béla-díjas filmrendező szülei Enyedi György geográfus és Pardi Irén voltak. 1979–1984 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult Fábri Zoltán osztályában, diplomát azonban nem kapott. 1978–1984 között tagja volt az INDIGÓ művészcsoportnak. 1984-től a Mafilm rendezőasszisztense. 1989 óta a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára.1992-ben és 1994-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál zsűritagja volt. 2011ben doktorált a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

zökkel operáló szerelmes filmeket – itt akár az Egy makulátlan elme örök ragyogását is felhozhatjuk példának –, de így is mindig örömtelinek hat, amikor valaki ennyire másként nyúl egy agyonnyálazott szubzsánerhez.

Már a film címe sem árul zsákbamacskát: testről és lélekről egyaránt beszél nekünk Ildikó, mint két síkról, melyek a másikkal együttesen lesznek igazán erősek. Mária és Endre ugyan álmaikban egy párt alkot (igaz: szarvasok képében), de kötelékük akkor válik igazán erőssé, amikor fizikai kontaktust létesítenek egymással. Kell az érintés, kell a gyengédség, kellenek azok a francos érzelmek. Kell az a romantikus

dal is, még ha fájó érzéseket is kelt bennünk. Borbély Alexandra és Morcsányi Géza szokatlan párosa tétlenül, bizonytalanul áll a szituáció előtt, amelybe belekerültek. Esetlenül próbálnak közelebb kerülni a másikhoz, de sokszor az eredmény nem több kínos feszengésnél. Mégis miként közeledjen az ember a másik felé? Hogyan nyisson? Hogyan kezdeményezzünk beszélgetést egy olyan emberrel, akinek álmai azonosak a sajátunkkal? Nehéz ez. Nehéz nekik is, de legyen bármily nehézségekkel kikövezve a szerelemhez vezető út, megéri a sok erőfeszítést.

Megéri elmenni a lemezboltba, végighallgatni az összes szerelmes

dalt, hogy aztán ráleljünk arra, ami igazán megfog.

Alexandra tapasztalt színésznő, Géza ezzel szemben elsőfilmes (nem)színész, ám egyikük játékát sem érheti rossz szó. Minden rezdülésükben ott van az egész karakter – vagy a teljessége, minden megtörtsége és életuntsága, vagy a bezárkózás, a titkok végtelen halmaza.

Alexandra minimális színészi eszköztárral jelenítette meg a film hősnőjét – gondosan elzárva nem csak filmbeli partnere, de a nézők elől is azt, hogy mi zajlik pontosan a fejében és miért viselkedik úgy, ahogy.

Géza szerepe kicsit hálásabb, ő egy hétköznapibb embert formálhat

FilmMagazin / 41

KRITIKA

>> HOL

NYERS KÉPEKKEL, HOL ÁLOMSZÉP, TERMÉSZETBELI SZCÉNÁKKAL, SZÍNÉSZEINEK ELHIVATOTTSÁGOT TÜKRÖZŐ JÁTÉKÁVAL, EMPATIKUS HOZZÁÁLLÁSÁVAL FESTI FEL KÉT ELVESZETT EMBER SZERELMÉT. << meg, de természetessége eszköztelenül jelenik meg.

Enyedi Ildikó filmje érzékeny alkotás. Emberi, tele van empátiával.

Empátiával a két főszereplője iránt, empátiával az állatok iránt (ez fontos jellemző, hiszen vágóhíd-közelben vagyunk), empátiával az élet és a természet iránt. Ezzel együtt humorát sem lehet elvitatni – bár tény, hogy váratlan pillanatokban mosolyogtatja meg az embert, olykor pengeélen táncol a groteszk és a még vállalható között, az eredmény azért mindig emberséges. Akkor is, amikor épp az előző pillanatban sokkolt bennünket a rendezőnő. Emberséges úgy is, hogy a cselekmény helyszíne, a közeg maga alapjáraton nem indukálná mindazt a hangvételt és hangszínt, stílust, amelyben megfogant a film.

42 / FilmMagazin

Komplex alkotás a Testről és lélekről – hisz amilyen komplex a test, olyan komplex a lélek is. Komplexitásával együtt egy olyan rendezőt sejtet maga mögött, aki érzelmileg fejlett, hiszen tisztában van azzal – és ezt világos eszközökkel a néző számára is tudtul adja –, hogy az egymással való kommunikáció, egymás elfogadása, a másik felé nyitás és az élőlények iránti tisztelet elengedhetetlen.

Különös hangulatú darabról beszélünk – különös a hangulata és különös, hogy nem siklott ki a végén. Hol nyers képekkel, hol álomszép, természetbeli szcénákkal, színészeinek elhivatottságot tükröző játékával, empatikus hozzáállásával festi fel két elveszett ember szerelmét. Romantikus film, bár a fősodorbeli romantikus filmek kedvelői szá-

mára megterhelő lehet, vagy legalábbis feladhatja a leckét. Pedig ha belegondolunk, kevés romantikusabb és szebb dolog van annál, mint hogy két ember szarvasok képében találkozik álmában. Szerelembe esnek és végül ez az álom az, amely elősegíti kettejük való életbeli bensőséges kapcsolatát.

80% Stáblista Rendező: Enyedi Ildikó Főszereplők: Morcsányi Géza, Borbély Alexandra, Nagy Ervin Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2017. március 2.

KRITIKA

PATERSON Óda a hétköznapokhoz, amiben Kylo Ren elől majdnem ellopja a reflektorfényt Marvin, az angol bulldog. Írta: H. Kéri Anita

P

atersonban (New Jersey) él Paterson, aki buszvezető (=busdriver), és akit egy Adam Driver nevű fickó alakít. Mintha a szereposztásnál szempont lett volna a véletlen egybeesés. Életének szinte minden napja ugyanabban a rutinban telik, leírnám, hogy miből, de pont olyan unalmas, mint a "szürke hétköznap" kifejezés. És nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt a rutint hogyan éli meg. Mert lehetne akár fásult is a melójától, de nem ez határozza meg őt, hanem az, hogy költőként művészi nyitottsággal jár-kel a világban, és egy gyufás skatulya is képes elgondolkodtatni, megihletni. Hogy vezetés közben mosolyogva hallgatja a legkülönfélébb emberek beszélgetését, hogy felfigyel a város különböző pontjain felbukkanó ikerpárokra, hogy a párjával kölcsönösen tiszteletet és teret adnak egymásnak.

Az ismétlődésekből fakadóan számtalan finom, kedves humorú pillanat akad, és amilyen visszafogott a történetvezetés, ugyanolyan szolid, játékos és minimalista Adam Driver játéka is. Erre a szerepre már Kylo Ren előtt kiszemelte magának

a film rendezője és írója, Jim Jarmusch, ami érthető is, hiszen nagyon érzékeny, okos alakításra van szükség ahhoz, hogy élettel és személyiséggel töltsön meg valaki egy ilyen szerepet.

Azért tetten érhető a cselekménynek valamiféle halvány nyoma, és a fináléban felmerül a megtorpanás / folytatás tematikája is. Sőt, így utólag belegondolva még antagonistánk is van, Marvin, az angol bulldog képében. Már a neve is zseniális, nekem azonnal a Galaxis útikalauz stopposoknak deprimált és túl intelligens robotja jutott róla az eszembe.

Színészileg abszolút tartja a mércét Nellie, a Marvint játszó kutya, semmi meglepő nincs abban, hogy Cannes -ban díjat is kapott alakításáért. Nálam is ő vitte a pálmát, minden megmozdulása, bíráló tekintete és cinikus horkantása aranyat ér, az egész filmből vele azonosultam a leginkább, de ez lehet rólam mond inkább bírálatot.

Ugyanis szép, ahogy ez a két ember él, tisztelik, szeretik egymást, gesztusaikban gyengédek és szeretetteljesek, de kicsit nehezemre esik elhinni, hogy öt percnél tovább ki

lehet bírni ép ésszel Paterson nőjét, Laura-t (Golshifteh Farahani), akinek minden nap támad valami világmegváltó kreatív ötlete. Mondjuk olyan sokat ő sem érintkezik vele, ahogy Petrarca sem tette azonos nevű múzsájával.

Paterson pedig egész nap körmöli a verseit, amelyeket az írás ritmusában meg is jelenít a film, azonban pár vers után nekem kicsit fárasztó volt ez a tagolt olvasás. A film igazi hitvallás a költészet szeretete mellett, számtalan utalással a rendező kedvenc költőire, de ezen gyöngyszemek felszedegetése csak azok jutalma, akik képben vannak a kortárs angolszász irodalommal.

85% Stáblista Rendező: Jim Jarmusch Főszereplők: Adam Driver, Golshifteh Farahani, Rizwan Manji Forgalmazó: Cirko Film Hazai premier időpontja: 2017. február 16.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

KINCSEM A Kincsem minden, amit az előzetes ígér: humor, kaland, szenvedély, kikacsintások, és bár szó szerint a fele sem igaz, attól még nagyon is a miénk. Írta: H. Kéri Anita

R

ögtön az elején tisztázzunk valamit: a Kincsem nem történelmi film és nem is kifejezetten lovas film. Ha nagyon leegyszerűsítve kellene megfogalmaznom, Herendi a magyar ember Guy Ritchie-jévé próbált előlépni. Bevallottan merít a Sherlock Holmes filmek friss és pörgős hangulatából, amivel a brit anno megreformálta a kosztümös filmek álmos, poros világát, de nem másolja egy az egyben.

Ahogy a Valami Amerika esetében, úgy most is jól bevált elemekkel operál a film, és pontosan olyan jól is működnek ezek.

A történetnek bevallottan egészen minimális a valóságalapja, emiatt kár is fanyalogni, a történelem itt elsősorban csak díszlet, és főleg jó ürügy. A szabadságharc utáni osztrák megtorlás áldozatává váló Blaskovich család legifjabb és egy-

44 / FilmMagazin

ben leghaszontalanabb tagja Ernő (Nagy Ervin). Kevés pénzét – és leginkább barátjáét, Gerlóczyét (Keresztes Tamás) – lovakra, nőkre és italra költi, mígnem egy nap szemet vet Kincsemre, és óriási szenvedéllyel tesz fel mindent egy lapra.

Legfőbb célja, hogy bosszút álljon az őt kisemmiző Otto von Oettingen bárón (Gáspár Tibor). De ahogy annak minden klasszikus drámában történnie kell, a főhős beleszeret ellensége lányába (Petrik Andrea), és a tét mindennél magasabbra emelkedik.

Nagy Ervin mindent elsöprő alakítással, óriási szenvedéllyel prezentálja nekünk a karizmatikus vesztest, akit előbb természetesen a lehető legmélyebbre kell taszítani, hogy annál érdekesebb legyen a felemelkedése. De nem lenne magyar film, ha nem élveznénk ki alaposan a

lecsúszottság állapotát a stáblistán is csak "dúskeblű hölgyekként" feltüntetett prostituáltak és szeretők hadával, a nyomukban loholó felszarvazott férfiakkal, és úgy általában a zenében is tükröződő magyar virtussal. Ez utóbbi egyébként Hrutka Róbert munkája, friss és epikus, ahogy a film is, de sajnos egy idő után ismétli magát. Pedig szívesen hallgattam volna még újabb dallamokat a film első harmadában felvillantott nagyszerű stílusban.

A humor kellemesen kiegyensúlyozza a filmet és egyben segít is a nézőnek, hogy mennyire is kell ezt az egész történetet nekünk komolyan venni. Ugyanakkor nem nyomja el a karakterek fejlődésének drámai vonalát sem. Petrik Andrea emancipált Klara von Oettingenje kissé egyhangúra sikerült, de azokban a pillanatokban, amikor lehetősége

A film legtöbb jelenetét a bécsi Práter elnevezésű lóversenypályán és a keszthelyi Festetics kastélyban rögzítették.

SOK PÉNZBŐL JÓ FILMET Herendi Gábor Kincsem című kosztümös romantikus kalandfilmjéről már hallunk egy ideje, ám annak hírverését leszámítva, hogy mennyire sok pénzt elköltöttek rá és milyen profi módon, hollywoodi mércével is nagyszabású produkciónak szánják (megannyi statiszta, speciális effektusok használata), feltűnően keveset tudtunk magáról a filmről. Pedig a hír igaz, tényleg a Kincsem az eddigi legdrágább magyar film a maga 2,9 milliárd forintos gyártási költségével (a második a sorban a Sorstalanság, ami 2,5 milliárd forintból készült anno)

nyílik kibújni a maszkja mögül, akkor igazán izgalmassá válik. Óriási előnye annak, hogy Magyarországon kevés közönségfilm készül, hogy a legkisebb szerepekben is pompás alakításokkal találkozhatunk, a látszólag egysíkú főellenséget pedig lélekkel tölti meg Gáspár Tibor.

Hogy ne menjünk el a címszereplő mellett sem – akit természetesen annyi ló alakított, ahány trükkhöz be kellett idomítani –, el kell mondanom, hogy habár inkább a gazdája szerepelt a fókuszban, az ő szemén keresztül mi is rajongóivá válunk.

Belekeveredünk ebbe a furcsa szerelmi háromszögbe, amit egy macskával akár még négyszöggé is alakíthatunk, és a jól felépített szemé-

lyes motiváltsággal úgyis lerágjuk a körmünket a bemutatott futamokon, hogy legfeljebb csak a mozijegy árát játszottuk meg.

A film vége felé azonban meg lesz a böjtje a hosszúra nyúló bemutatásnak. A számtalan fordulat és szépen felépített kisebb-nagyobb érzelmi csúcspont után nehezére esik a filmnek überelnie a záróakkordban a korábban elérteket. Benne van minden, ami kell, mégis – előre is elnézést – egy kicsit átestek a ló túlsó oldalára. Ennek ellenére nem lehet rá igazán haragudni, inkább csak egy kihagyott ziccernek érzi az ember, hogy egy ilyen szenvedélyes, fordulatos és szórakoztató filmet ilyen olcsó fordulattal zárnak le, és

nem ismerték fel az alkotók a nagy lendületben, hogy mennyi az elég.

Egy picikét több önmérséklettel, feszesebbre vett játékidővel azt gondolom, a maga kategóriájában szó nem érhetné.

80% Stáblista Rendező: Herendi Gábor Főszereplők: Nagy Ervin, Petrik Andrea, Gáspár Tibor Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. március 16.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

T2: TRAINSPOTTING „Válaszd az életet!” – hangzott el húsz évvel ezelőtt, s hangzik el ma is, mivel roppant mód úgy tűnik, hogy ennyi idő közel sem volt elég, hogy valami tényleg megváltozzon. De hogyan is változott volna meg, a heroin még ma is heroin, a többi meg már lassan a kutyát sem érdekli, sőt talán a hernyó sem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már a T2: Trainspotting sem erről szól, csupán egy érzésről, mely veszélyesebb, mint a barna szer.

„

Először jött a lehetőségX aztán következett az árulás.” Húsz év telt el a lecsúszott skót iparváros fiataljainak életében, s húsz a mienkben is, mikor visszatérünk Rentonnal (Ewan McGregor) együtt fiatalságának színhelyére, ahol a lázadó, lecsúszott piti bűnözők helyett középkorú piti bűnözőkre bukkanunk, akik még mindig a '90-es évekbe visszatekintve élik életüket. Spud (Ewan Bremner) még mindig a heroin fogja, Sick Boy (Johnny Lee Miller) egy kelet európai nővel együtt zsarol férfiakat és kokainozik, Begbie (Robert Carlyle) börtönben ül, s még ő sem vál-

46 / FilmMagazin

Írta: Paulkemp tozott annyit – bár egy foga hiányzik elölről – hogy ne ismernénk fel rögtön a bajszos, agresszív állatot. És ha már újra Edinburgh-ben járunk a többi barát sem várat túl sokat magára: szomorúság, veszteség, öröm, bosszú, gyűlölet, barátság, szerelem, vágy, félelem, megbánás, önpusztítás és halálos veszély állnak hosszú sorban, hogy újra táncra hívják Rentont.

Miről is szólhatna igazán 20 évvel később egy folytatás, mint hogy hősei megöregedtek, megpróbáltak felnőni, megváltozni, nagy lapos tévét vásárolni, de szinte csak a nagy lapos tévét sikerült mindebből

abszolválni. Mindezt nyakon lehet önteni egy nagy adag érzelgősséggel, és nosztalgiával, de csak annyira, hogy az éppen elérje a giccs határát, de át semmiképpen ne lépje azt. Hogy minden nézőben tudatosuljon: az ő életében is eltelt az a 20 év, mert a T2 nem az új nézőknek szól, sőt nagy részének semmi értelme nincs is az első film nélkül, kifejezetten azoknak a fiataloknak készült, akik a '90-es években látták, hogy mi történt egy wc-ben, egy csecsemővel, egy tökéletes napon...

S azon történetek szereplőivel együtt szép lassan megöregedtek, s szívesen tekintenek vissza egy a

Johnny Lee Miller szerette volna kopaszra borotválni a fejét, így jelezve az eltelt időt, de a rendező ragaszkodott az ikonikus szőke fürtjeihez.

fejükben szebbnek tűnő korba.

Mindezt persze megfertőzi, hogy a 40-es éveikben járó szereplőink most sincsenek jól, s most is csupán lecsúszott piti bűnözők, de most már nem komikus ballépéseik sorát követhetjük nyomon, hanem tragikus, már-már drámai vergődésüket nézhetjük végig. S csak ahogyan korábban, most is megkapjuk a skót iparváros legalsó társadalmi rétegének lenyomatát, melyet kísértetként követ a Sick Boy ablakából látszó roncstelep, ahová sorra hozzák az üres kasznyikat, s rakják őket egyre nagyobb halomba.

Ezt talán még megfűszerezhetjük egy kis Brexittel, hiszen egyfelől az teljesen egyértelműen kiderül, hogy a gyűlölet az egyetlen érzelem, mely tényleges csoportkatarzishoz vezethet, mely szinte teljesen leírja a brit kilépési szándék közhangulatát. Aztán persze megjelenik az unió konkrétan is, mikor „hőseink” vállalkozói kölcsönért folyamodnak az EU-hoz, bár szinte természetes (főleg nekünk, keleten), hogy az elképzeléseik nagyon távol esnek Brüsszelétől.

De talán nem is ez a lényeg, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy 20 év csupán annyi változást hozott, hogy nagyobbak és laposabbak a tv-k, szinte mindig előkerülnek a mobilok, s minden fiatal kelet-európai. Sőt az

egyikük még főszereplővé is válhat.

S talán pont ettől válik igazán izgalmassá a film, eltelt húsz év, s semmi sem változott, de eltelt húsz év, húsz év, húsz év, s folyton folyvást, csak ahogy ebben a szövegben, szinte minden bekezdésben előkerül, a film szinte minden képkockájában megjelenik, s piszkál, s idegesít, s szajkóz, s tudatosít, hogy eltelt húsz év, nem csak ott, hanem itt is.

S ha ők is csupán kötelességből néznek előrefelé, akkor mi is, s valójában illúzió csupán, hogy tényleg van értelme előrefelé tekinteni, vagy persze nem, de ezt majd mindenki döntse el magának.

De azért ha te is a 40-es éveidben jársz és érted, hogy miről szólnak a

felvillanások, az emlékek, a ködös, vagy teljesen direkt utalások, akkor nyugodtan tudatosítsd magadban, majd tedd fel magadnak a kérdést: „Eltelt életed legizgalmasabb részeX Na milyen volt?”

90% Stáblista Rendező: Danny Boyle Főszereplők: Ewan McGregor, Johnny Lee Miller, Robert Carlyle Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. március 2.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

SZÓLÍT A SZÖRNY A szezon, ami a legutóbbi Oscar-gálával zárult, bővelkedett olyan filmekben – többek közt a jelöltek körében is –, ahol a filmet ugyan tény, hogy felnőtt karakter zárta le, de gyakorlatilag gyerekek vitték el a hátukon. A Szólít a szörny azonban az elejétől a végéig gyermeki arc mögé bújik, hogy nagyon is érett történetet meséljen el. Írta: Vampka

M

indig érdekes dolog nem csak színészi szempontból figyelni az ilyen filmekre, hanem mert a történetük is sokkal többet mond egy átlagos mozinál. A Szólít a szörny nem fantasy, nem kalandfilm, hanem „csak” egy nagyon szép kis történet. Egy olyan kisfiú élményeit és harcait mondja el, amikre alapvetően nehéz lenne szavakat találni, épp ezért a „kisfiú” fiatal kora ellenére csakhamar kénytelen felnőni, hogy meg tudjon birkózni a feladattal. A művészi tehetséggel megáldott Conor remekül rajzol, de meglehetősen magának való srác, akit az iskolában is kipécéznek maguknak a kemény legények, a szülei elváltak, a nagymamája pedig korántsem a klasszikus

48 / FilmMagazin

sütit sütögető és unokát kényeztető valaki, ám ennek is megvan az oka.

Conor édesanyja ugyanis halálos beteg, ez pedig rányomja a bélyegét a családi kapcsolatokra, és Conor iskolai teljesítményére is, beleértve a viselkedését és mások kötözködését vele kapcsolatban.

A Szólít a szörny egy óriási és kissé rejtélyes metafora. Még az utolsó képkocka után is úgy van vele az ember, hogy nem biztos, hogy tökéletesen megértette, miről is volt itt szó, ami egyszerre jó és rossz attól függően, mennyire szeretjük a nyitott kérdéseket a film befejezte után, és hogy mennyire vagyunk hajlandóak elhinni olyasmit, ami nem biztos, hogy ott van. A film ugyanis ránézésre arról szól, hogy

Conor miként küzd meg ezekkel a fent felsorolt tragikus elemekkel az életében, ehhez pedig egy hatalmas, erős, bölcs és kortalan lény asszisztál neki, akit látszólag Conor hívott életre. Mikor megjelenik Conor számára, azt minden éjjel ugyanabban a pillanatban teszi. Mesél Conornak, így tanítja, és felmerül a kérdés a nézőben, hogy mindez mennyire valóságos, és mennyiben Conor agyszüleménye. Erre a kérdésre azonban a végén nem is igen szeretnénk már választ kapni, mert a sajgó mellkas és égő szem miatt a legkevésbé az érdekli az embert, hogy a szörnyeteg mennyire valós és mennyiben kitalált. Főleg azért, mert mégis csak lesz egy olyan érzésünk, hogy tudjuk a titkot, köszön-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

hetően Conor édesanyjának egyik utolsó jelenetének. És hogy a válasz micsoda? Hogy az, amit kitalálunk magunknak, ugyanolyan valóssá válik számunkra, mint bármi más a világon, amit megérinthetünk. A Szörny nem Conor agyszüleménye, de nem is valóságosX És hogy akkor micsoda? Ezt kell a nézőnek önmaga számára megfogalmaznia, hiszen mindannyian tudjuk, miről van szó, csak épp nehéz rá szavakat találni.

Bár a szereplők közül mindenképpen az ifjú és bármilyen döbbenetes, de tapasztalatlan Lewis MacDougall volt a legjobb, azért a többi színészt sem árt méltatni kicsit. Szegény Liam Neeson mostanában inkább húzónév, mint valós szereplő a filmekben (a Némaság plakátján is ott virít, aztán szerepel vagy öt percet az egész filmben), és itt sem látjuk, csak halljuk. A színész azonban azon kevés, de fontos ember közé tartozik Hollywoodban, akinek a hangja mindig is karakteres volt és az is marad, még a külföldi mozinézők számára is azonnal felismerhető. Mindegy, hogy a saját arcát

használja (egyből az Elrabolva emlékezetes fenyegetése jut eszembe) vagy CGI-t (Aslan a Narniából felejthetetlen), mindenhogy simogatja a fület és borzongatja a lelket, a Szörny hangjaként pedig ismét fenomenális. Ráadásul a Szörny látványilag is valami egészen elképesztő.

Le a kalappal a vizuális effektekért felelős csapatnak. A Szörny pontosan olyan, amilyennek lennie kell: erős, ijesztő, élettel teli, és valahogy mégis megbízik az ember benne, talán a bölcsessége miatt.

A hölgyeknek nem jutott ugyan nagy falat a filmben, de Sigourney Weaver még mindig csodálatosan képes felvonultatni olyan érzelmeket, amiket egyszerre kényelmetlen és szomorú nézni. A kemény és fájdalmán nem osztozó anya szerepét remekül hozza, Felicity Jones pedig szívszorítóan törékeny és elesett a filmben, ugyanakkor megmarad erősnek és kedvesnek. A szerepe olyan, mint amilyennek maga a színésznő tűnik, így aztán teljesen hiteles volt. Akit azonban mindenképpen ki kell emelni, az a már említett főszereplő, Lewis MacDougall.

A fiúnak alig van bárminemű színészi tapasztalata, mégis olyan magabiztossággal hozza a sérülékeny, introvertált Conort, hogy el sem hisszük, hogy ez színészet, és nem önmagát alakítja. Bátor, lendületes, megközelíthetetlen, rejtélyes és kétségbeesett – minden, ami egy öszszetört, művészlelkű kisfiú lenne egy ilyen helyzetben. Ha vigyáznak rá, ebből a fiúból még nagy sztár lehet.

A filmet egyszer mindenképpen érdemes megnézni, mert az is talál benne érdekes és pozitív dolgot, aki a színészekre és a látványra kíváncsi, de az is, akit inkább a dráma része foglalkoztat.

70% Stáblista Rendező: J. A. Bayona Főszereplők: Lewis MacDougall, Felicity Jones, Liam Neeson Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. március 2.

FilmMagazin / 49

KRITIKA

ÉLET Az élet utat tör magánakV bármi áron. Írta: Török Tamás

H

iába szeretem a sci-fi és horror zsánerek kombinációját, az Élet előzetesei egyszerűen annyira semmitmondóak és sablonosak voltak, hogy a téma mellet még Jake Gyllenhaal neve sem érte el nálam, hogy komolyabb elvárásaim legyenek Daniel Espinosa filmjével kapcsolatban. A 2012-es, kifejezetten korrekten sikerült Védhetetlen rendezője azonban alaposan meglepett, ugyanis hiába van híján az Élet bármilyen fajta eredetiségnek, egy olyan élményben volt részem, amit leginkább az első Alien-film erejéhez tudnék hasonlítani.

Adott egy Föld körüli pályán keringő űrállomás a nem túl távoli jövőben, ahol annak hatfős legénysége befogja a legfrissebb, Marsról származó fizikai mintákat. Senki nem hitte volna, de egy Calvinnek elkeresztelt egysejtű „személyében” megtalálta az emberiség az első cáfolhatatlan bizonyítékot a földönkívüli élet létezésére. Nagy az öröm,

50 / FilmMagazin

mind az űrállomáson, mind a Földön, Calvint pedig szinte kisdedként babusgatják. A kis sejt azonban nőni kezd, majd világossá válik, hogy egy olyan entitásról van szó, ami egy olyan marha nagy izomköteg, amit átsző egy végtelen neuronhálózat.

Aki esetleg nem jártas a témában, annak elég annyit tudni, hogy ez egy piszok veszélyes kombináció tud lenni, ha ez a kis sejtecske növekedésnek indul. Márpedig az eleinte medúzához hasonlatos lény nem tesz mást, ennek eredményeképpen pedig elszabadul a pokol az állomáson.

Nem köntörfalazok, az Élet során számos alkalommal azt kívántam, hogy érjen már véget a film. És még véletlenül sem azért, mert annyira gyalázatos lett volna, épp ellenkezőleg, az idejét sem tudom annak, mikor rettegtem ennyire moziban. A rettegés talán nem a legjobb szó, lévén a körítés közel sem olyan horrorisztikus, mint a bizonyos nyolca-

dik utas megismerése során, és magát a lényt, Calvint se egy vérengző, savas, gyomorforgató bestiaként kell elképzelni, s talán pont ebben rejlik az Élet sikerének kulcsa. A játékidő nagy részében ez a marsi kis tetű tényleg nem több mint egy izmosabb medúza, így a félelemkeltés egyértelműen a rendezés és a „suspense” megteremtésének eredményeképpen működik. A ragadozóvá vedlett idegen többször is rejtve marad a néző számára, ami egy olyan klasszikus horrorfilmes eszközt kelt életre, mely mára már szomorú mód kiveszett a zsánerből: attól féltünk igazán, amit nem is láthatunk.

Az előbbi állítás csak részben igaz, lévén az Élet kifejezetten erős és nyers vizuális megoldásokkal operál. Nem tartom magam finnyásnak, viszont volt rá példa, hogy próbáltam minél kevesebbet látni a vászonból, viszont a hangok elől így sem menekülhettem. Espinosa pi-

A készítőket nem titkoltan A nyolcadik utas: a Halál című film inspirálta, ezért is lehet az a sok hasonlóság azzal a filmmel.

szok erős képpel rendelkezett azzal kapcsolatban, hogy milyen filmet szeretne rendezni, amit még az a tény sem tudott elrontani, hogy az alapötlet egy eredeti gondolatot sem tartalmaz. Amilyen klisét el lehet lőni egy űrállomáson zajló mészárszékkel kapcsolatban, azt bizony itt ellőtték. Nyilván a legénység mind a hat tagja azon van, hogy a kicsit nyűgös Calvin ne jusson le szeretett bolygónkra, ami majd okoz kavarodásokat, de tényleg felesleges karaktert pazarolni minderre, lévén az Élet cselekményében kompenzálta az érdemi „történet” teljes hiányát. Fejlődő fenevad, gyomorforgató halálok, lelki terror és atmoszféra. Valahogy minden működik, az viszont biztos, hogy ezt nem a papíron nagyon erős castingnak köszönhetjük.

A karakterek a már megszokott „űrhajós nemzetek” tökéletes sztereotípiái, az „egyedül nekem van akcentusom” orosz hölgytől kezdve, az „egész legénység haldoklik, de én

csak azért is poénkodom” mókamestertől át a szűkszavú japánig van itt minden. Egyedül Gyllenhaalnak jutott ki érdemi karakterből, az alakítás viszont még így sem annyira erős, hogy a jövőben bárkinek is az Élet jusson majd eszébe Jake Gyllenhaal nevének hallatán.

Korunk egyik legtehetségesebb színésze azonban így is toronymagasan a film legbiztosabb pontja Rebecca Ferguson mellett, már ami a karaktereket illeti, ez pedig azért is kifejezetten fontos, mert a többiek nem sokat nyomnak a latba. Aki pedig kizárólag Ryan Reynolds miatt szerette volna megnézni az Életet, az legalább akkorát fog csalódni, mint aki anno George Clooney miatt ült be a Gravitációra (vagy Sameul L. Jackson és Dwayne Johnson miatt a Pancser Police-ra).

Egy szó, mint száz, az Élet abszolút nem hoz újat a zsánerben, sőt, pont ellenkezőleg. Daniel Espinosa filmje visszanyúl a feszültségalapú

horrorok gyökeréig, ami úgy kellett már a mozizóknak, mint egy falat kenyér. A már ezerszer látott expozíció, és a bődületesen klisés befejezés között egy olyan, sokszor vérfagyasztó, kíméletlen űrhorror bújik meg, ami az eddigiek alapján talán jobban hozta Ridley Scott zseniális Alienjének a hangulatát, mint azt a Prometheus vonal által éledező széria valaha is fogja. Persze ne legyen igazam, én örülnék a legjobban, ha Ridley Scott rám cáfolnaX

70% Stáblista Rendező: Daniel Espinosa Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Rebecca Fergusson Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. március 23.

FilmMagazin / 51

KRITIKA

EGY NEMZET

SZÜLETÉSE Nat Turner élete, avagy hogyan lesz egy jámbor, hívő emberből terrort alkalmazó szabadságharcos. A film, amelynek tavaly ilyenkor még hatalmas Oscar-esőt ígértek, majd a rendező személyes múltja miatt kegyvesztett lett. Írta: H. Kéri Anita

N

ate Parker igazi szerelemprojektje ez a film, nemcsak hogy írta és rendezte, de még a főszerepet is szívvel-lélekkel elvállalta. Az elsőfilmes rendező egy kicsit ingadozó narratívájú, de befogadható történelmi filmet tett le az asztalra, ami aztán a Sundance fesztiválon közönségsiker lett, és rekord összeggel talált magának forgalmazót. Azonban a bemutatót követő korai lelkes hangok egy csöppet túlzóak voltak, jelentősége inkább a tematikája miatt fontos, a díjeső pedig a rendező körüli botrány nélkül is indokolatlan lett volna.

52 / FilmMagazin

Nat Turner a "szerencsésebb" rabszolgák közé tartozik, gazdája relatíve jól bánik embereivel, az úrfival együtt játszva cseperedik, a ház asszonya felfigyelve eszességére a Biblia olvasására tanítja. Azonban hiába a jámborság, ha a rasszizmus szűklátókörűsége áthatja a társadalom egészét, és a virágzó gazdaságát a halálban maga mögött hagyó idős tiszteletes úgy rendelkezik, hogy a gyermekre nagyobb szükség van a gyapotföldeken. Az asszony engedelmeskedik, Nat alázatos hívő emberként pedig elfogadja sorsát, a többi rabszolgának pedig felnőve

rendszeresen felolvas a Szentírásból, vigasztalást nyújtva nekik az igékkel. Felismerve ezen tevékenységének nyugtató hatását, egykori játszópajtása, a lecsúszóban lévő birtok fiatal ura, Samuel pénzzé teszi Nat ékesszólását. Körbeutaznak a vidék más birtokain, ahol a prédikátor feladata, hogy lenyugtassa a kevésbé együttműködő rabszolgákat. Ezen utazások során tapasztalt kegyetlenkedések és végül egy megrázó személyes tragédia mentén végül betelik a pohár Natnél, és elkezdi a Bibliát más szemszögből értelmezni.

A rendező Nate Parker még 1999-ben került a bíróság elé nemi erőszak vádjával.

Ezen vonulat egyértelműen a legérdekesebb számomra, hiszen itt csillan meg némi moralizálás féleség. Nat rádöbben arra, hogy a Biblia nemcsak békére intő, alázatosságot követelő mondatokkal van teli, de báránybőrbe bújt farkasokról is szó van – ezt vágja a fehér lelkész fejéhez teljes joggal – és kegyetlen isteni ítéletről, a Harag Istenéről.

De azt már nem látja, hogy ahogyan a fehérek saját igazolásukra torzítják el a vallásos iratokat, úgy ő pontosan ugyanezt teszi bosszúja igazolására. Egyetlen pont van, amikor a film rámutat erre, amikor is az egyik szereplő figyelmezteti, hogy Isten a szeretet Istene. De a történet szempontjából hatásos "Harag Istene is" a válasz, és már haladunk is tovább a főhősben elkerülhetetlenül és végtelenül lineárisan felgyűlő, gyilkos indulatok irányába.

Borzasztóan nagy a kontraszt a film első felének kissé groteszk harmóniája és a második fél erőszakossága között. Nat Turner burokban nő fel, és ebben a burokban tart minket a film is addig a pontig, amikor a korábbi érintőleges kegyetlenség beférkőzik a főhős mindennapi életébe és bekövetkezik a fordulópont a világlátásában. A passzivitás átvált aktivitásba és isteni küldetéstudat szállja meg Turnert. A történe-

lem tanúsága szerint bár szükségszerűen elbukott, olyan félelmet váltott ki tetteivel a fehér társadalomban, amely beindította, illetve felélénkítette a társadalmi vitát a rabszolgaságról. Ezzel pedig beépült a teljes szabadság felé vezető út macskakövei közé.

A film majdnem – de sajnos csak majdnem – túlmutat egy egyszerű történelmi portrén, egy-egy röpke pillanat erejéig árnyalni is próbálja a fontosabb karaktereket, de leginkább csak elsiklik felettük, hogy végül egy erőszakos montázzsal fessen mártírképet egy olyan történelmi személyről, akinek fontossága vitathatatlan, azonban némi bátorsággal izgalmasabban is be lehetett volna mutatni.

A zene hasonlóan ingadozó teljesítményt nyújt: míg a spirituálék, afrikai hangszerek alkalmazása egy őszinte és erőteljes érzelmi hatást vált ki, addig a tipikus "na, most kell sírni" zenekari betétek nekem már giccsesnek hatottak. Képi világára pontosan ugyanez jellemző, helyenként szép és ízléses, máshol túltolt és hatásvadász. A színészi játék az egyetlen, amely stabilan jó teljesítményt mutat fel.

A film eredeti angol címe egyébként megegyezik D. W. Griffith 1915-ös némafilmjével, amely kor-

szakalkotó volt a maga nemében.

Tartalmában azonban rendkívül primitív képet fest a feketékről, a Klu Klux klán tagjait pedig hősként állítja be. Nate Parker kimondott célja volt a cím újradefiniálása, hogy ez sikeres volt-e, azt majd az idő eldönti, filmtörténeti jelentőségében azonban nem fogja megközelíteni 100 évvel idősebb ellenpárját.

70% Stáblista Rendező: Nate Parker Főszereplők: Nate Parker, Armie Hammer, Penelope Ann Miller Forgalmazó: Bontonfilm Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, március 17-től

FilmMagazin / 53

KRITIKA

A PRÉRI URAI Egyszerre melankolikus és fájdalmas nosztalgia az idő múlásáról és a jelen kegyetlenségéről. Írta: TomPowell

A

western halott? Lóf*szt! Csupán éppen megújulni próbál és teszi mindezt olyan remek darabokkal – ha már a klasszikus korszakot nézzük –, mint a Jesse James meggyilkolásaX, vagy a Börtönvonat Yumába. Mégis a zsáner új életjelei nem Amerika hőskorában mutatkoznak meg, hanem a fájdalmasan aktuális jelenben – vagy éppen a jövőben – ahogy arra a Nem vénnek való vidék, nemrég a Logan, vagy most A préri urai is rávilágít.

Kíméletlenül, megalkuvástól mentesen.

Merthogy a klasszikus western minden kegyetlenségével, minden kérlelhetetlenségével együtt hősmítosz volt a javából, amelyet egy fiatal nemzet teremtett magának. Szótlan, névtelen, múlt nélküli senkik szelték a prérit, megnyugvást keresve, sajátos erkölcsi iránytűjüktől vezérelve, aprócska igazságot szolgáltatva az igazságtalanságban, hogy

54 / FilmMagazin

aztán belelovagoljanak a naplementébe, ezáltal is legendává válva. És mint a legtöbb legenda, ők is avíttassá váltak, elkezdtek feledésbe merülni: először jöttek a csupa izom, egyszemélyes hadseregek (lásd.

Arnie és Stallone életművét), aztán azok lényegesen sebezhetőbb változatai (Bruce Willis munkássága, a Bourne-filmek és már maga Bond is), hogy aztán a mitológiai alakok lépjenek a helyükre, szuperhősök képében. (Ha elfogadjuk az előbbi eszmefuttatást, akkor különösen kidomborodnak a Logan erényei.)

Mindeközben az egykori ígéret földje álmok és vágyak temetőjévé vált: koszos, rohad, és miközben az emberek lelkét a férgek rágják, mások pont ebből húznak hasznot.

Talán túlzónak, már-már disztopikusnak tűnhet, valójában ez a fájdalmas amerikai rögvalóság (csakhogy egy kis aktuálpolitikát is belevigyünk: Donald Trump győzel-

me is innen sarjad) és ezt festi meg tűpontosan David McKenzie (Young Adam, Hétköznapi pár) az eddig mindössze a Sicario szkriptjét jegyző Taylor Sheridan zseniális forgatókönyvéből. Igazi neo-western az övék, amelyben egy testvérpár a helyi bank fiókjait pucolja ki aprópénzért, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek. Toby (Chris Pine élete legjobbját nyújtja) meg akarja menteni a banktól az anyjuktól örökölt farmot, és ebben segít neki börtönviselt bátyja, Tanner (Ben Foster egyszerre nyers, mégis szerethető).

Csakhogy a nyomukba ered az éppen nyugdíjazás előtt álló ranger, Marcus Hamilton (az ikonikus Jeff Bridges gyakorlatilag lopja a showt) és annak társa, Alberto (Gil Birmingham), négyük konfrontációja pedig előbb-utóbb – inkább utóbb – tragédiához vezet.

A préri urai – mint a legtöbb western – nem a feltétlenül erős sztori

A filmet mindösszesen 15 millió dollárból forgatták (ennek nagy része a színészek gázsijára ment el) még 2015. nyarán.

MAGYARUL IS A préri urai március 17.-én került HBO műsorára, valamint az ismétlések mellett elérhetővé vált az HBO GO-n is. DVD megjelenésről egyelőre nincsenek információink.

A magyar hangért a következő személyek felelnek: Tanner Howard (Ben Foster) Bozsó Péter Toby Howard (Chris Pine) Szatory Dávid Marcus Hamilton (Jeff Bridges) - Papp János Alberto Parker (Gil Birmingham) - Kassai Károly főcím: Bozai József magyar szöveg: Hanák János hangmérnök: Nemes László vágó: Sári-Szemerédi Gabriella gyártásvezető: Kincses Tamás szinkronrendező: Szalay Éva

miatt marad emlékezetes, hovatovább az már pofátlanul egyszerű, hiszen egy szimpla rabló-pandúr felállás adja a középpontját, ami szépen, lassan épül fel, hogy aztán az utolsó harmad minden értelemben robbanjon. Sheridan és McKenzie a karaktereken keresztül beszél egy letűnt korról és az ezzel együtt járó változás el (nem) fogadásáról. Itt a tökös cowboy és a vad indián ölre menő harcok helyett már csak verbális párbajokat vív egymással egy kaszinóban, a gonoszul képünkbe vigyorgó önkényurak helyébe pedig az arctalan intézményrendszer lépett, az utóbbi felé tett ellenállás pedig morálisan hiába igazolható, ha törvényesen nem.

Pont ezen folyamatos konfrontációk miatt válik egyszerre aktuálissá és időtállóvá a film, anélkül hogy könnyes szemmel nosztalgiázna a régmúlt dicsőségén. Mégsem válik keserű pirulává: humora oldottságot kölcsönöz neki, hogy a száraz atmo-

szférában a néző levegőhöz juthasson. Persze ott rejlik az egészben a cinizmus vádja, ahogy azt látjuk, a szereplőink miképp próbálnak ragaszkodni valami olyanhoz, ami már régen elmúlt és ezt képtelenek tudomásul venni. De talán csak próbálnak megőrizni magukból valamit, amit már régen nem érezhetnek a magukénak: emberségüket az embertelenségben. Miképp A préri urai megőriz valamit abból, amit úgy hívunk: film.

95% Stáblista Rendező: David MacKenzie Főszereplők: Jeff Bridges, Chris Pine, Ben Foster, Katy Mixon Forgalmazó: HBO Hungary Hazai premier időpontja: Csak az HBO-n, március 17-től

FilmMagazin / 55

KRITIKA

JOHN WICK: 2. FELVONÁS Ezt egy életen át kell játszani. Írta: Sanya08

2

014-ben Chad Stahelski és David Leitch egymással karöltve elkészítették a pisztolygolyók dübörgő ritmusára megkomponált, kortárs hollywoodi mainstream akciófilmek non plus ultráját, a John Wick-et. A film Keanu Reeves-et egy igazán testhezálló szereppel, a nézőt pedig egy öntörvényű, saját szabályai szerint játszó, saját kis világát megépítő akciófilmmel ajándékozta meg, ami gyorsan el is nyerte az instant klasszikus dicső titulusát. Ezek után nem is volt kérdés az, hogy a folytatás jön-e egyáltalán, sokkalta inkább az, hogy mikor jön, és miként tudják tovább bővíteni az alkotók a saját maguk által kreált univerzumot.

56 / FilmMagazin

A John Wick: 2. felvonás klasszikus példája a folytatások jól bejáratott "nagyobb, több"-alapelvének, de ez már szinte alapkövetelmény – igazán példaértékű az volna, ha ennek épp a fordítottja történne. A duóból magányosan megmaradt Chad Stahelski (Leitch közben elment forgatni Charlize Theron-nal) azonban a kortárs álomgyári akciófilmekhez mérten egy különlegesebb, hovatovább absztraktabb mozgóképet vezényelt le, ami éppúgy kielégíti majd az első rész egyszerű képlettel bíró golyóbalettjének elkötelezett rajongóit, mint azokat, akik valami különlegesebbet várnak.

A 2014-es akciókavalkád következetes folytatása lévén a cselekmény

onnét folytatódik, ahol abbahagyta elődje: Wick sikeresen bosszút állt kutyája gyilkosain és már csak az van hátra, hogy a kocsiját is visszaszerezze. A kérdés csupán az, hogy sikerül-e neki mindezek után folytatnia magányos nyugdíjas hétköznapjait új kutyája társaságában, vagy képtelen lesz szabadulni a múlt tépőfogaitól? Költői kérdés: természetesen nem tud szabadulni, amiről gondoskodik egy adósságát behajtani kívánó alak abból a bizonyos sötét múltból. Minekután Wick hiába kéri, hogy hagyják őt békén, kénytelen újra öltönyt húzni, fegyvert vásárolni és előkaparni az érméit.

Ami pedig ezek után következik, az egy majd' másfél órás (kissé

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt 5 oldalas háttércikket is!

hosszúra nyúlt) csonttörés- és fejlövés-orgia, ami bár klasszikus értelemben vett akciófilmnek cseppet sem utolsó, a köztes pillanatok lesznek azok, amik miatt maradandó élménnyé válik. A nyílegyenes cselekményt és a sokat látott narratívát Derek Kolstad és Stahelski az immár globálisan prezentált Continental és annak működési mechanizmusának feltérképezésével bolondítja meg – egyes képsorok pedig a Motel 2 hasonszőrű jeleneteit idézik emlékeinkbe.

Képtelenség az egész, szinte röhejes, de annyira hisz saját magában és a saját koncepciójában, annyira beleéli magát, hogy nem lehet mit tenni: muszáj élvezni és muszáj szeretni, ahogy megteremti saját szabályrendszerét, és ahogy egyre jobban tágítja a maga területét. Olyannyira elszálltak az alkotók, hogy a film végére konkrétan már mindenki potenciális bérgyilkosnak tetszik.

Az akciójelenetek bár alapvetően változatosak, a koreográfia nem olyan figyelemfelkeltő, mint ahogy az a tölténybalett-filmjeiről elhíresült John Woo-nál megszokott volt – de ez már az első részre sem volt jellemző. A fejlövések esetleges monoton hatását azonban sikerül igazán invenciózus, látványos set piece-ekkel ellensúlyozni – illetve erősíteni a film enyhén abszurd és szürreális jellegét. A katakombák közti csihi-puhi, a nyitójelenet autós darálása, a koncerten zajló lövöldözés, a lángokban álló ház, valamint a finálé tükörtermes csodája mind remekbe szabottak – bizonyítékok arra, hogy Stahelski nem csupán jó akciórendező, de kitűnő érzéke van az atmoszféra megteremtéséhez és ahhoz, hogy megfelelő helyszíneket válaszszon ki mészárszékeihez. Ez a tulajdonsága persze nem csak az akciójeleneteknél figyelhető meg, egy különösképpen szépen fényképezett

és megkonstruált jelenetben például a vérfürdő nem csupán áttételesen jelenik meg, hanem konkrétan is – de ahogy megjelenítik, szinte költőivé varázsolják azt a csendes, mégis feszült néhány percet.

A 2. felvonás tehát hiába állítja be magát egy faltól-falig akcióorgiának, valahogy mégis több annál. Hőse hiába az a lazán felskiccelt, makacs és elpusztíthatatlan gyilkológép, újra és újra emlékeztetve vagyunk arra, hogy mennyire szeretne ember lenni – kétségbeesetten kapaszkodik azokba az utolsó fogódzókba, amik még visszavihetik őt az emberségesség pillanataiba. Persze talán tudja ő is, porig rombolt házának utolsó maradványain ülve, hogy ezt már nem lehet megjavítani. Hogy ezt nem lehet megoldani egy jól irányzott fejlövéssel. Az ilyen csendesebb pillanatok mellett a szürreális hangvételt erősítő díszletek, azok fényképezése, a darálós akciójelenetek és Reeves alakítása miatt fogjuk szívünkbe zárni a folytatást – utóbbiról pedig gyanítjuk, hogy még legalább egyszer bele fog bújni Wick bőrébe. Így elgondolva pedig joggal reménykedhetünk egy újabb Mátrix reunion-ban.

85% Stáblista Rendező: Chad Stahelski Főszereplők: Keanu Reeves, Laurence Fishburne, Ian McShane Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. február 23.

FilmMagazin / 57

KRITIKA

ARANY Nem minden arany, ami fénylik, avagy egy pazar színészi alakítás még nem visz el a hátán egy egész filmet. Írta: TomPowell

M

atthew McConaughey az elmúlt években szemmel láthatóan nem csak újradefiniálta a karrierjét, hanem megpróbál vezekelni is a romkom korszakért, amikor minden egyes alkalommal megvillantotta deltás felsőtestét. Érdekes mód, most is ezt teszi, csak izmos kocka has helyet söröshordóként lengeti meg hájait, valamint hiányos hajszerkezetét. A romantikus limonádéin nevelkedett hölgyek így csalódásként élhetik meg, de maradéktalanul a független gyöngyszemek rajongói sem lehetnek elégedettek Stephen Gaghan filmjével.

Az alapvetően forgatókönyvíróként ismert Gaghan a Traffick-kal már bizonyította, hogy ért a szövevényes hatalmi összefonódásokhoz, rendezőként pedig a Syrianaval ugyanezt, ami meg is hozta az egykori Ross dokinak az Oscart. Gaghan azóta – vagyis 11 éve – nem rendezett, és van is az embernek egy olyan érzése, hogy az éppen a válságos korszakát élő Weinstein Company bérelte fel, hogy hajtson fel a másodvirágzását élő McConaugheynek még

58 / FilmMagazin

egy szobrot. Ez pedig meg is érződik a végeredményen, beleértve a színész teljesítményét is.

Pedig McConaughey jó, nagyon is. A probléma ott kezdődik, hogy Kenny Wells szimpatikus suttyó karakterét nem sikerül a két órás játékidő alatt közelebb hoznia a nézőkhöz, fél óra után pedig már manírosnak hat, ahogy a pocakos, kopasz színész végérvényesen megpróbál leszámolni régi imidzsével. És ekkor még hátravan másfél óra. Értjük Matthew, és tudjuk, hogy jó színész vagy! Ez legkésőbb a Mielőtt meghaltamban nyilvánvalóvá vált a számunkra – le is borult előtted a szakma – de a figyelmesebbek már a Ha ölni kellben felfigyeltek rád.

Gaghan a drogkartellek és az olajbusiness után ismét jó témához nyúlt: az arany és annak kitermelése valahogy mostanában nem gyakran kerül szóba, de maga a cselekmény is a ’80-as években játszódik, mégis számtalan áthallást mutat a jelenlegi gazdasági helyzetre. Sajnos azonban Gaghan parancsba kaphatta, hogy sztárja köré építse a filmet és

lehetőleg mindenki mást halványítson el. Ez olyan partnerekkel nem is volt nehéz, mint a faarcú, Edgar Ramírez (A titánok harca, Nyolc tanú, Joy), vagy - az ezúttal raptormentesített – Bryce Dallas Howard.

Mindezek ellenére az Arany közel sem rossz mozi: korrekt felemelkedés és bukás történet, amely ugyan nem ad hozzá semmit a zsánerhez, de főszereplője, a hatalmi és gazdasági összefonódásokra való rávilágítása és korhangulata egy élvezetes darabbá teszi. Az aranyszoborhoz persze kevés, de rosszul így se járunk vele.

70% Stáblista Rendező: Stephen Gaghan Főszereplők: Matthew McConaughey, Edgar Ramírez Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. február 16.

EXTRA

10+1 LEGJOBB SZÍNÉSZ-SZUPERHŐS PÁROSÍTÁS „Talán sokszor mi magunk se fogjuk fel, hogy egy-egy film sikere, vagy karakter kultstá-tusza mennyire múlik a jó castingon. El tudnánk képzelni Sam Rockwell-t, vagy Tom Cruise-t, mint Vasember? Ezek a hősök pont azért váltak milliók kedvencévé és ismertették meg a szélesebb közönséget is a képregények világával, mert olyan színészek tolmácsolásában keltek életre, akik nem csak, hogy visszaadták a képregényekben látottakat, hanem olykor komoly hatással is voltak a figuráról évtizedek óta kialakított kép alakulására.” >> 58.

SOROZAT: MARVEL’S IRON FIST „Az eredeti elképzelés szerint Iron Fist lett volna Jessica Jones után a harmadik sorozat a Netflixen Marvel kézben, de Luke Cage ellopta a showt, mivel Jessica Jones mellett már feltűnt, és nagyon pozitív visszajelzéseket kapott.” >> 62.

FILMKLASSZIKUS: A HERCEG MENYASSZONYA „Köszönhető ez a hihetetlenül jó dumáknak és helyzetkomikumnak egy olyan filmben, mely rengeteget reflektál magára, s egy pillanatra sem tudja komolyan venni magát.” >> 66.

FilmMagazin / 59

EXTRA

10+1 LEGJOBB SZÍNÉSZ-SZUPERHŐS PÁROSÍTÁS Most, hogy Hugh Jackman leteszi az adamantium karmokat, összeszed- tük azokat a színészeket, akik nélkül egy-egy igazságosztó nem lett volna az, aki. Írta: TomPowell

T

alán sokszor mi magunk se fogjuk fel, hogy egy-egy film sikere, vagy karakter kultstátusza mennyire múlik a jó castingon.

El tudnánk képzelni Sam Rockwell-t, vagy Tom Cruise-t, mint Vasember?

Esetleg Bill Murray-t, mint Batman?

Ezek a hősök pont azért váltak milliók kedvencévé és ismertették meg a szélesebb közönséget is a képregények világával, mert (az adott korban) olyan színészek tolmácsolásá-

ban keltek életre, akik nem csak, hogy visszaadták a képregényekben látottakat, hanem olykor komoly hatással is voltak a figuráról évtizedek óta kialakított kép alakulására. Íme a megkerülhetetlen arcok.

CHRISTOPHER REEVE – SUPERMAN Kezdjük is a sort a legelsővel. Pontosítanék: nem Reeve volt persze az első, aki magára öltötte a piros pa-

lástot és kívül hordott alsógatyát, hiszen TV-ben számtalan inkarnációja volt már korábban is. A leghíresebb ilyen George Reeves volt, akinek tragikus életéről pont a jelenlegi Batmannel, Ben Affleckkel a főszerepben készült film Hollywoodland címmel. Azonban Reeve nem csak azért érdemelt helyet ezen a listán, mert ő volt az első nagy költségvetésű szuperhősfilm főszereplője, hanem mert intézményesítette mindazt a jóságot, tisztaságot, humanizmust és hősies kiállást, amivel az Acélembert azóta is azonosítják.

M I C H AE L K E AT O N – B AT M AN Az Acélember után rögtön jöjjön a legnagyobb ellensége (legalábbis LEGO Batman szerint).

Tim Burtonék annak idején sikeresen revideálták a Sötét Lovagot az Adam West-féle delíriumos sorozat után, ráadásul nem kis felháborodást keltve azzal, hogy az addig jobbára komikusi szerepkörben ismert Keatonre osztották a szerepet (a Warner több ezer felháborodott rajongói levelet kapott emiatt). Végül mégis Burtonnek lett igaza: Keaton szuggesztív alakítása tökéletesen visszaadja Bruce Wayne tragédiától elfojtott, nagyvilági playboy álarca mögé rejtőző énjét, és az éjszakákat járó magányos igazságosztó megszállottságát.

60 / FilmMagazin

Állítólag Sylvester Stallone nagyon szerette volna Superman karakterét eljátszani annak idején, mert ő volt a gyerekkori kedvenc szuperhőse.

WESLEY SNIPES – PENGE Elég nagy a valószínűsége, hogy ha annak idején nincsen a Fénybenjáró szerepe, Wesley Snipes már jóval régebb óta a B-filmek mocsarában fuldokolna. Persze már Penge sem az a mélyen drámai figura, és a három filmből igazán csak a második az, ami szót érdemel, ugyanakkor szótlan, előbb vágok, aztán sem kérdezek (mert minek?) figurája tö-

kéletesen passzol Snipes limitált színészi eszköztárához.

H U G H J AC K M AN – L O G AN / F AR K AS Annak idején talán senki sem gondolta volna, hogy egy ismeretlen ausztrál színész ennyire (és ennyi ideig!) egybeforrhat a mutáns fenevaddal. Hugh Jackman viszont jött, látott és győzött Bryan Singer első mutánsmozijában, és hamar kenyér-

re kente a közönséget, akik addig semmit sem tudtak a karakterről.

Jackman az elmúlt 17 év alatt (ami egyelőre simán rekord) a végtelenül cinikus és bestiális, ugyanakkor megnyugvást kereső Farkas képében hivatkozási pontot teremtett, aminek a Logan az abszolút betetőzése.

ROBERT DOWNEY JR. – T O N Y S T AR K / V AS E M B E R

FilmMagazin / 61

EXTRA

Zseni, milliárdos, playboy és emberbarát. Eme klasszikussal tökéletesen körbeírta magát az egoista milliárdos, aki Robert Downey Jr. nélkül nem lenne az, aki. Ezt pedig tessék szó szerint venni! A képregényekben és rajzfilmekben sokkalta szárazabb figurát Downey Jr. töltötte meg élettel az első részben a folyamatos improvizációival (ez egyszer hálát adhatunk a befejezetlen forgatókönyvnek), a színész pedig sikeresen rehabilitálta magát hosszú eltévelyedése után. Már ebben az aspektusában is tökéletesen egybeforrt a színész és a karakter, olyanynyira, hogy azóta ez a nemtörődöm lazaság visszaszivárgott a képregényekbe és a rajzfilmekbe egyaránt.

Mi ez, ha nem bravúr?

62 / FilmMagazin

R O N P E AR L M AN – HELLBOY Sajnos nemrég konstatálnunk kellett, hogy Ron Perlman harmadjára már nem fog Vörös bőrébe bújni.

Pedig az ördögi külsejű, macskakedvelő pokolfajzat nagyon könnyen paródiába fulladhatott volna, ha nem a megfelelő kezek veszik gondozásba. Guillermo del Toro, valamint Perlman azonban kellő bájjal, humorral, no meg cinizmussal tették ördögien szerethetővé.

C H R I S T I AN B AL E – B AT M AN Batman megérdemli, hogy még egyszer szerepeljen a listán, már csak azért is, mert Christopher Nolan trilógiája beengedi a nézőt a maszk

mögé, rávilágítva Bruce Wayne mozgatórugóira, hogy mi is késztet valakit arra, hogy éjszakánként bűnözőket verjen laposra. Ehhez mérten Christian Bale játéka visszafogott, mégis erőteljes. Nála Wayne az őt ért traumákat igyekszik az előnyére, valamint az ellenségei ellen fordítani, miközben a külvilág felé egyszerre kell a felelőtlen nagyvilági playboy-t és a félelmet nem ismerő igazságosztót mutatnia. Bale pedig apró rezdülésekkel érzékelteti hőse esendő, bizonytalan, vagy épp tekintélyt parancsoló mivoltát.

BILLY CRUDUP – D R . M AN H AT T AN Zach Snyder kultfilmje talán a kelleténél komolyabban vette Alan Moore

Jövőre érkezik a Deadpool második része, melynek kedvcsinálóját már meg is nézhetjük a video megosztó oldalakon.

szuperhős szatíráját, mindazonáltal Dr. Manhattanben ötvöződik Superman isteni természete a Hulkban is fellelhető Dr. Jekyll / Mr. Hyde kettősséggel, ahogy bizonyos pillanataiban arra törekszik, hogy visszanyerje emberi mivoltát, vagy legalábbis ami megmaradt belőle. A továbbra is karakterszínészi státuszban leledző Billy Crudupnak nem volt könynyű dolga full CGI entitásként, azonban Snyder (viszonylagosan) képregényhű megközelítése az ő játékát is csak támogatta, így sikerült elérnie, hogy az istenben meglássuk az embert.

C H R I S E V AN S – AM E R I K A K AP I T ÁN Y Amerika Kapitány az a Marvelnek,

mint Superman a DC-nek: a teljes erkölcsi tisztaság megtestesülése.

Azonban míg az acélmanus nem tudja levedleni cserkészfiú imidzsét a Kapitány történelemből kiszakadt figurája és az ezzel együtt járó értékrendje szembenállást szül a lényegesen cinikusabb modern korral, akár elméleti, akár fizikai síkon.

Evans hol eltökélt, hol nyílt tekintete pedig teljesen a földre rángatja ezt az alapvetően idejétmúlt, kezdetben talán kicsit komolyan vehetetlen héroszt.

AN D R E W G AR F I E L D – PÓKEMBER A síró-picsogó okostojás, Tobey Maguire után a fészekhajú Andrew Garfield legalább olyan éles (és

gyors) váltás volt, mint Roger Moore után Timothy Dalton a 007-es szerepében. Azonban Garfield nem csak azért az eddigi legjobb Hálószövő, mert már megjelenésében is olyan, mintha csak kilépett volna a képregények lapjairól, hanem mert képes volt Peter Parkert, Pókember karakterének elengedhetetlen részét hitelesen megfesteni: egy intelligens, de magának való kívülálló tinédzsernek, akinek nem csak a felnőtté válással, hanem a hirtelen jött erejével és rossz döntéseivel kell együtt élnie, felelősséget vállalnia. Garfield arcán, vagy egy-egy pillantásában sokszor érzelmek tucatjai suhannak át, ezzel együtt álarcos alteregója éppúgy megtudott maradni könynyednek, mint hősiesnek.

R Y AN R E Y N O L D S – D E AD P O O L Aki nem csak a brutalitást, hanem a zsánerrel szembeni vaskos önreflexiót is behozta a mainstream szuperhősfilmek világába. Reynolds hosszú évekig való kardoskodása meghozta a gyümölcsét nem csupán anyagi, hanem kritikai értelemben is. A színész humora annyira a film és a figura elengedhetetlen eleme, hogy nem tudni hol kezdődik egyik és hol végződik a másik (hasonlóan Robert Downey Jr.-hoz).

Emellett a teljes testet fedő jelmezben is képes tökéletesen visszaadni a karakter infantilizmusát, avagy drámáját. Chimichanga!

FilmMagazin / 63

SOROZAT

Nem egészen tíz éve elindult egy trend, ami jóval előtte hamvadt el a Batman filmekkel, és amit a Toby Maguire-féle Pókember sem volt képes felrázni. Vasember, és ezzel a Marvel feltűnt a semmiből, és olyan magasra tette a lécet, amit túl csábító volt nem megpróbálni megugrani. A képregények világa új életre kelt 2008-ban, a Marvel pedig átvette nem csak a mozik világának irányítását, de a sorozatokét is. Írta: Vampka

H

a valakit megkérdeztünk volna 5-6 éve, melyik csatorna vagy csatornacsomag az, ami a legtöbb és legminőségibb vagy legszórakoztatóbb sorozatokat gyártja, biztosan az HBO lett volna az első és legnépszerűbb jelölt, de ott volt (és van) még a FOX, a CW, az ABC és az AMC, meg még sorolhatnánk, hányan, amiket hazánkban is többnyire az interneten szörfözők ismernek igazán. Ma már azonban valószínűleg az HBO után vagy azzal egy időben hangzanának fel a „NETFLIX!” felkiáltások. A Marvel 2013-ban újabb merész lépést tett, és visszahozta a Ben Affleck főszereplésével csúfos bukást elszenvedő Daredevilt, ráadásul nem mozifilm, hanem sorozat formájában.

Ismerjük be, a legtöbb ember nem állítaná, hogy a filmes sorozatok vannak olyan minőségiek és igényesek, mint egy több száz milliós büdzséből összerakott, grandiózus mozifilm, főleg nem akkor, ha a sorozat megköveteli a tökéletes koreográfiát, rendelkezik egy elég sötét folttal a múltjában, és még csak nem is a legnépszerűbb szuperhőst hivatott bemutatni.

Aztán a világ csak állt és ámult azon, hogy a Marvel és a Netflix közösen milyen mesterművet tettek le az asztalra. A Daredevil nem csak

64 / FilmMagazin

jó lett, de egyenesen lenyűgöző, precíz, ötletes, pörgős, és a karaktereket is remekül kidolgozták, így jöhetett a második évad. Ezzel megkezdődött egy új éra a Marvel filmek történetében: elkezdték kigöngyölíteni a Defenders elnevezésű banda eredetsztoriját, aminek Daredevil az oszlopos tagja, ezen felbuzdulva tehát a többieknek is sorozatot ritytyentettek a Netflixre. Jessica Jones és Luke Cage a második és harmadik hősök a csapatban, akiknek már szintén van egy-egy (nem kevésbé minőségi és szórakoztató) szériájuk, ám van egy negyedik illető is; egy rejtélyesebb, titokzatosabb és talán mindegyiküknél nagyobb hatalommal bíró sötét ló, egy különös fickó, aki évekig volt távol nem csak New Yorktól, de az egész általunk ismert világtól: Danny Rand, azaz Iron Fist.

Most elérkezett az idő, hogy a három másik hőshöz csatlakozzon, és végül megformálódhasson a Defenders, de mielőtt ez megtörténhetne, megkapja ő is a jól megérdemelt saját évadát, ahol jobban megismerhetjük a karaktert.

A huszonöt éves, milliomosnak született, de elárvult srác (nem, nem Batman a téma és nem is a Zöld Íjász) 10 évesen Ázsiában elveszti a szüleit. Egy rejtélyes szerzetescsoport veszi magához, akikkel tizenöt

évig él együtt, eközben pedig olyan ismeretekre tesz szert és olyan helyeken jár, amiről egy átlagember nem csak nem hallott, de el sem tudja képzelni, milyen lehet. A hely neve K’un Lun, és nem szerepel az ismert térképeken. Danny elnyeri a sokatmondó Iron Fist nevet, azonban hazatérve épp fordítva van a dologgal; mikor úgy dönt, visszatér New Yorkba, hogy visszavegye a céget és a hatalmat, ami jog szerint őt illetné, már nem ismer a világra. A sürgő-forgó New Yorkban ráadásul nem elég, hogy az emberekkel – na meg azzal, ahogy ránéznek, mikor előadja a sztoriját szörnyekről meg arról, hogy ő Iron Fist - és magával a nagyvárosi élettel is meg kell birkóznia, de olyan ellenségek leselkednek rá, akikre a legkevésbé számítana azok után, hogy K’un Lunban már sárkányt is öltX Iron Fist nem tartozik a Marvel képregények legkedveltebb és legismertebb szereplői közé, holott remek alapanyag lehetett volna belőle eddig is. Ha azonban megnézzük a történetét, már az alapoknál látjuk, hogy erősen emlékeztet más szereplőkre, és nem csak a DC háza tájáról, de még a legutóbbi kasszasiker, Doctor Strange sem áll távol tőle az alternatív világával és az ott szerzett tudásanyag fontosságával.

Egyes pletykák szerint a következő Bosszúállók filmben a Defenders karakterek is fel fognak majd bukkanni.

FilmMagazin / 65

SOROZAT

Danny azonban, mint ember, egészen más karakter. Nem véletlenül esett a választás a Trónok Harcában megismert Finn Jones-ra, akiben van némi kisfiús báj még a szakáll és a szakadtság ellenére is, amilyen megjelenéssel először tűnik fel New Yorkban. Danny férfiak közt nőtt fel, elszigetelve, kemény edzések és kiképzés volt az élete, miközben jellemét tekintve korántsem harcias és keménykedő alkat. Egy ilyen fiatal srác az, aki elhagy egy olyan világot, amibe nem tudott teljesen beilleszkedni, hogy visszakaphassa azt, ami az övé egy olyan világban, aminek viszont már nem a részese.

Küszködik azzal, ami volt, és ami van, nem találja a helyét sem itt, sem ott. Finn Jones ezt a belső vívódást remekül szemlélteti, miközben megmarad szinte már ártatlan

66 / FilmMagazin

fiúnak, aki mégis óriási hatalommal bír. Ezt a hatalmat azonban Danny sajnos eleinte félvállról vesziX Ez a naivitás azonban csak tovább fűszerezi a Netflix-Marvel kollaboráció New Yorkról kialakított ábrázolását. A három másik „hős” mind-mind a város egy jellegzetes szeletét, és annak problémáit mutatta be.

Daredevil a politika kapcsán korrupcióval küzdött, Jessica Jones a nők jogaival foglalkozott és a feminizmus nehézségeit lovagolta meg, Luke Cage pedig a színes bőrűek és a rasszizmus témáját boncolgatta.

Ismerjük már Harlemet, Hell’s Kitchent és a kevésbé népszerű, nem túl szép arcát a városnak. Ezzel szemben itt van most Danny, aki nemcsak fiatalabb a fent említett karaktereknél, de egyrészt Tony Stark szinten van megtömve a zse-

be, másrészt van benne valami olyan naivitás, ami új színt visz majd az egész univerzumba annak ellenére, hogy milyen erő van a karakter kezében. Komolyan elhiszi a sok nehézség és kemény évek ellenére, hogy bármi is történjen vele vagy körülötte, majd valahogy megoldódik a dolog, és nem lesz semmi baj.

Az eredeti elképzelés szerint Iron Fist lett volna Jessica Jones után a harmadik sorozat a Netflixen Marvel kézben, de Luke Cage ellopta a showt, mivel Jessica Jones mellett már feltűnt, és nagyon pozitív viszszajelzéseket kapott. Ez persze mit sem ront majd az élményen most, sőt, ugyanúgy összeszövik a szálat a sorozatok, ahogy eddig tették.

Felbukkan Jessica Jones vonaláról Carrie Ann Moss, és Rosario Dawson karaktere is, akit a Daredevilben

Nem elképzelhetetlen, hogy a Megtorlóhoz hasonlóan Misty Knight karakterei is különálló sorozatot kapjon majd.

ismertünk meg, és aki elviekben nagy szerepet játszik majd abban, hogy a négy hős szépen egymásra találjon, na meg hogy kiegyensúlyozza kicsit a férfias és Danny személyisége ellenére is kissé durva légkört. Az Iron Fist a Daredeviléhez hasonló, maximálisan pontos és gyönyörű koreográfiákkal lesz teletűzdelve, hála a harcművészetekre helyezett hangsúlynak, humorból is kap majd a néző, összességében mégis kemény és nem egyszer brutális jelenetekre kell készülni. A Daredevil második évadában megismert The Hand nevű szervezet is fontos szerepet kap, de új gonosz is feltűnik a színen, aki ugyan „csak” egy ember, de Danny számára óriási akadályt jelent majd.

Iron Fist tehát az utolsó eleme a mesternégyesnek. A nyolc részesre

tervezett Defenders sorozat sztorijának alapját már 1971-ben megfogalmazták, amikor is kifejezetten kívülálló hősöket szerettek volna egy kis csoportba szervezni. Akkor még más volt a felállás, mára azonban összeállt a kép. A Marvel szépen felvezette az egyesülést, és felkészülhetünk rá, hogy a karakterek nem csak önmagukban fognak sziporkázni, ahogy eddig, de tanúi lehetünk a Marvel képregények talán legemlékezetesebb bromance-ének Luke Cage és Iron Fist közt (amit a két színész is megerősített), de Daredevil és Jessica Jones közt is repkednek majd dolgok; hol szikrák, hol kések. Ám addig is ismerkedjünk meg közelebbről a csapat legzsengébb és legrejtélyesebb tagjával. Március 17-én startol a tizenhárom epizódot számláló első évad.

KIVÁLASZTOTTÁK A THE DEFENDERS ELSŐ KÉT RÉSZÉNEK RENDEZŐJÉT Amennyibben a Netflix követi az eddigi beosztást, akkor jövő nyáron/ősszel már nézhetjük a The Defenders minisorozatot. A forgatást nemsokára megkezdik a négy hőssel, sőt sok ismert mellékszereplő is csatlakozni fog, mint Misty Knight, Karen Page vagy az eddig mindenhol megjelenő Claire Temple.

Mivel lassan a forgatás is megkezdődik, már a rendezőket is ki kellett választani, az első két részt pedig nem más kapta, mint S. J. Clarkson, aki nem ismeretlen a Defenderek világában, hiszen neki köszönhetjük a Jessica Jones stílusos első (és második) részét. Korábban is rendezett már a Netflixnek, akkor az Orange Is The New Black pár részét dirigálhatta, illetve egy-két Vinyl és Dexter részen dolgozott még.

Mostantól talán még inkább várjuk, hogy a négy hős, Daredevil (Charlie Cox), Jessica Jones (Krysten Ritter), Luke Cage (Mike Colter) és Iron Fist (Finn Jones), hogyan oldják majd meg a közös munkát és győzik le közösen Sigourney Weaver, egyelőre ismeretlen, karakterét. A Daredevil második évados showrunnerjei, Marco Ramirez és Doug Petrie, viszik majd a nyolc részes sorozatot, Drew Goddard és Jeph Loeb hathatós közreműködésével. A továbbiakban még három rendező nevére számíthatunk, (mivel mindenki maximum két részen fog dolgozni,) viszont nagy neveket senki ne várjon, valószínűleg olyanok fognak helyet kapni, akik már korábban dolgoztak valamelyik szérián, talán egyetegyet választanak mind a négyből.

FilmMagazin / 67

FILMKLASSZIKUS

A HERCEG MENYASSZONYA „Helló. Inigo Montoya vagyok. Megölted az apámat. Készülj a halálra!”

Kell ennél több? Remélem senkinek sem, hiszem ilyen tökös mondatot ellőni egy tündérmesében talán már egyenesen bűncselekmény, de talán még nagyobb bűncselekmény, hogy Rob Reiner klasszikusa szinte semmilyen karriert nem futott be hazánkban, s a tengerentúl is csupán egy-egy nappaliban kerül elő újra és újra. Írta: Paulkemp

L

ássuk egy klasszikus tündérmese receptjét, melyet igazán csak egy nagyapa tud előadni a beteg unokájának: Végy egy vidéki lányt, adj hozzá egy szegény segédet, akiket gyorsan lőj meg Kupidó nyilaival, de pénz híján küld el a fiút, hogy szerencsét próbáljon.

Ugorjunk 5 évet előre az időben. A lány halottnak hitt szerelme felett érzett bánatában elfogadja a királyság hercegének házassági ajánlatát, de az esküvő előtt elrabolja egy óriás, egy spanyol kardforgató és egy stratéga, akik nagyon úgy tűnik,

68 / FilmMagazin

hogy őt szeretnék felhasználni, hogy a királyságot és a szomszédos államot háborúba kényszerítsék. Ám feltűnik egy fekete csuklyás férfi, aki először legyőzi Ingio Montoyát egy kardpárbajban, majd Fezziket birkózásban, s végül Vizzini agyán is túljár, hogy aztán hosszú kalandok sora végén elnyerje a vidéki lány kezét, s legyőzze a gonosz herceget. Ja igen, némi varázslással, kalózokkal, ördögi szerkezetekkel és rengeteg humorral megfűszerezve.

William Goldman faék egyszerű története ennyi alapján talán nem

feltétlenül érdemli meg, hogy a Filmklasszikusok rovat hasábjain emlékezzünk meg róla, de aki már látta tudja, hogy a Peter Falk által felvezettet mese egyszerűen zseniális.

Remek színészi játék, maró, önironikus humor, zseniális maszkok és operatőr munka, egy fantasy köntösbe öltözetett szerelmi történetben, mely pillanatok alatt átcsúszik a már említett bosszú történetbe. Hiszen Robin Wright és Carly Elwes szerelme szinte csak ürügy, hogy valaki elmesélhesse a filmtörténet legzseniálisabb vívómesterének életének

Boglárka hercegnő szerepére Uma Thurman, Courtney Cox és Meg Ryan is esélyes volt, sőt meg is hallgatták őket.

IDÉZETEK A FILMBŐL Humperdinck herceg: Kezdjük elölről! Halálig!

Westley: Nem! A fájdalomig!

Humperdinck herceg: Azt hiszem nem ismerem ezt a kifejezést!

Westley: Elmagyarázom, és egyszerű szavakat használok, hogy biztosan megértsd! Te disznófejű kecskemajom!

Nagyapa: A csók feltalálása óta, csak 5 olyan csók volt, amit a legszenvedélyesebbnek, a legcsodálatosabbnak minősítettek. De ez, túltett az összesen. Vége.

Vizzini: Ha most visszaúszik ígérem, nem esik bántódása. Kétlem, hogy a cápáktól ilyen ajánlatot kapna.

egy fejezetét, melyben végre megtalálja a hat ujjú férfit, aki megölte az apját.

Mandy Patinkin pedig egyszerűen brillírozik a szerepben, részegen, józanon, félig halottan, karddal a kezében, lényegileg mindenhogy. S bár egy lépéssel mögötte, de szinte mindenki élete alakítását nyújtja (külön kiemelném Carly Elwes-t a végén, mikor teljesen erőtlen hősként ér kalandja végére), még talán Billy Crystal is, akit garantáltan senki sem ismer fel elsőre a filmben! Fogást csak az fog találni rajtuk, akik képtelen kicsit beleélni magát egy ilyen tündérmesében, s mély, többdimenziós figurákat vár ott, ahol csak önfeledt szórakozást kínálnak.

Köszönhető ez a hihetetlenül jó dumáknak és helyzetkomikumnak egy olyan filmben, mely rengeteget reflektál magára, s egy pillanatra sem tudja komolyan venni magát.

Hogy az összkép mégsem tökéletes, az a set designak köszönhető, a

filmről süt, hogy stúdióban forgatták festett hátterek elől, mely kicsit ront a hangulaton, de könnyedén meg lehet bocsátani ezt az apróságot.

Hiszen mindeközben pedig olyan maszkmesteri munkát csodálhatunk meg (ilyen szempontból külön kiemelendő a már említett Billy Crystal), amelyről még ma, a CGI és hasonló számítógépes technikák korában is elismerően beszélhetünk.

Hogy mégis miért nem futott be akkora karriert A herceg mennyaszszonya, mint azt jelen sorok írója szerint megérdemelt volna 30 évvel ezelőtt, az mind a mai napig rejtély.

Bár biztos, hogy bizonyos értelemben egy kissé talán elfelejtett, mármár mégis kultikussá váló státusza bizonyos körökben sokat dob rajta, de ettől azért sokkal-sokkal többet érdemelt volna. Szóval én csak ajánlani tudom, mindenképpen nézzétek újra, vagy tekintsétek meg először, a szórakozás mindenképpen garantált!

FilmMagazin / 69

KÖV. HÓNAP

POWER RANGERS A nemsokára érkező Power Rangers mozi maga mögött hagyja a sorozatok kissé bohókás hangulatát és egy komolyabb és sötétebb irányból közelíti meg a jól ismert világot. Akinek valamilyen oknál fogva kimaradt volna ez a csoda, a Power Rangers öt tiniről szól, akik szuper képességekre tesznek szert, miután érintkeznek egy földönkívüli eredetű anyaggal. Ráadásul amennyire ódzkodtunk a filmtől az első felröppenő pletykák alapján, mostanra egyre inkább tűnik úgy, hogy akár még jól is elsülhet a dolog.

HALÁLOS IRAMBAN 8.

Ezúttal a Mad Max: A harag útja és még számos más film sztárja, Charlize Theron keseríti meg Vin Diesel és a Család életét, viszont ha összejön a Universal Pictures terve, akkor nem csak a mozikban találkozhatunk majd a széria karaktereivel és az általuk képviselt stílussal, hanem egy arénában is. A Universal és a Brand Events partnerségének köszönhetően ugyanis egy globális élő show formálódik a gigantikus sikernek számító franchise alapján.

Ez lesz a Fast & Furious Live, egy élő látványosság, amellyel a rendezők azt ígérik, hogy a filmekben látható autókkal kaszkadőrök száguldoznak majd egy hatalmas arénában, a moziból jól ismert díszletek között. A világ körüli turné a tervek szerint 2018. januárjában indul.

70 / FilmMagazin