Tollal magazin második szám

TOLLAL A NAGYSIKERŰ WEBOLDAL NETES MAGAZINJA / 02

A READER’S DIGEST ÉS A TOLLAL.HU KÖZÖS PÁLYÁZATÁNAK LEGJOBB ALKOTÁSAI: AZ EMBER, AKI KÉTSZER HALT MEG A SZÍV EREJE AZ ELSŐ EMBER ARCA AZ ÉLET TANÍTÁSA ÉS TOVÁBBI HÉT MEGDÖBBENTŐ ALKOTÁS

AZ ELSŐ NYERTES: KATUSKA

BEVEZETŐ Egész évben tartó, szenzációs pályázatot hirdet a Tollal.hu és a Reader s Digest Magazin, melynek legjobb munkáit alkalmanként online újságunkban is megjelentetjük. A Reader's Digest Magazin hosszú évtizedek óta kizárólag megtörtént, igaz történeteket, drámákat közöl, valamint értékeket bemutató életutakat. Ez év márciusától várjuk a Tollal.hu szerzőinek azon igaz történeteit, melyek valódiságát a kiadó ellenőrizni tudja. Amennyiben a Reader's Digest Magazin szerkesztői által kiválasztott írások szerkesztett változata megjelenik a magazinban, írójuk 25 000 forintos tiszteletdíjban részesül, amelynek kifizetését már a magazin szerkesztősége intézi. Sok sikert kívánunk a pályázóknak: Szerkesztőség

2 / Tollal

MÁRCIUSBAN IS VÁLASZD A TOLLAL.HU INGYENES, ONLINE FILMMAGAZINJÁT ÍZELÍTŐ A TARTALOMBÓL: ÉRKEZIK A HA ZAI MOZIKBA AZ ÉV EGYIK LEGJOBBAN VÁRT FILMJE: KIVESÉZTÜK ZACK SNYDER ÁLOMHÁBORÚ CÍMŰ FILMJÉT! BEMUTATJUK DANNY BOYLE TELJES ÉLET MŰVÉT ÉS KRITIKÁT KÖZLÜNK A 127 ÓRÁRÓL

AZ ELSŐ EMBER ARCA

[Írta: Peterdi Nagy László] "Néma szereplő és néző" voltam csak én is ennél a "darabnál". De azért gyakran eltűnődöm rajta még ma is. Keresem, úgymond, a tanulságokat. De azt hiszem, jobb lesz most már a fiatalokra bízni ezt is.

Az esemény abba a sorba illeszkedik bele, amelyet kezdő újságíróként, Bertha Bulcsú dolgozott fel a poszthumusz kötetében található, Kommunizmus, délutáni napfényben, című novellában. - 1967. júniusában, már az élelmiszer áremelések után, de még az „új gazdaságirányítási rendszer" bevezetése előtt, Kádár János látogatásra indult a Dél-Dunántúlra, hogy saját maga mérje fel a helyzetet. A program középpontja természetesen, nem a 2000 éves egyetemi város, Pécs volt, mert akkori elképzelések szerint, a kultúrának meg a műemlékeknek semmi köze sem lehetett az élelmiszerekhez. Hanem, a „létező szocializmus" és a milliomos téeszek mediterrán rezervátuma, valamint a modern technológiát is szívesen alkalmazó Bólyi Állami Gazdaság. Mindezek után pedig, a csúcspont: találkozás a munkásosztály helyi élcsapatával, a legendás komlói bányászokkal, akik jóváhagyják, sőt valósággal igénylik majd az "új mechanizmussal" járó megszorításokat. Ott találkoztam velük én is, mint a magas vendéget fogadó úttörőkkel még szinte egykorú kísérőtanár.

Mindez nyilvánvalóan a pártközpont íróasztal mellett kiagyalt ötleteinek egyike volt csupán. A fiatal novellista mégis ebben fedezte fel, a rendszer alkonyának első jelét: az áll és a szájgödör közt megbújó aszimmetriát az "első ember" arcán. És talán valami ennél is többet. "Volt ezen az arcon valamilyen titokzatos fájdalom, sértettség és félelem./.../ Az arcában sejlett valamilyen megfoghatatlan szerencsétlenség, halasztott összeomlás" - írja a szerző. És én láttam ezt az arcot kétségbeesetten dühöngeni is. Ezt akarom elmondani.

A megyeszékhelyről Komlóra sűrű erdőben visz az út. Amint a novellában is megemlítődik, az út menti fákra kitűzött, az áremelések ellen tiltakozó röpcédulák miatt, amelyeket Kádár mind-mind figyelmesen végigbetűzött, a konvoj csak nagy késéssel és igen zaklatott állapotban érkezett meg a fellobogózott városba. Ez önmagában még nem magyarázza meg azonban, ami ekkor történt. Ahhoz volt elég „csak", hogy a való élet áramába kapcsolja bele a programot. Az aztán kíméletlenül szétvetette az egész kiagyalt konstrukciót.

Jól sejtették a párthivatalnokok, hogy nem lesz elég felhozni a bányából a fáradt és éhes műszakot, hogy saját érdekükben, kitörő örömmel üdvözöljék aztán a kenyér árának felemelését. A nagyjelenethez, gondolták, szükség van a legendás csertetői sortűz túlélőire, a szénporos arcú, töredezett körmű echte bányászokra, a veteránokra is. Ebből lett mégis éppen a baj. A programban az állt ugyanis, hogy a kultúrház előtt, ahol a nagygyűlés majd zajlik, veteránok csoportja fogadja majd "az első embert". Kis időre egy különszobába vonul velük, hogy kitárja nekik a szívét, megossza velük az ország vezetésének súlyos gondjait, és megkapja tőlük a "feloldozást", a morális felhatalmazást az intézkedések megtételéhez.

Ez a kis diskurzus olyan bemelegítés féle lett volna tehát az elmondandó beszédhez, stílusosan szólva, afféle célzóvíz. A kis öregek valóban ott is toporogtak már vagy másfél órája a kultúrház előtt, amikor a konvoj végre megérkezett. De ekkor valami egészen váratlan dolog történt. Hátulról annyit láttam csak, hogy kicselezve a testőrséget és az ide vezényelt, az "első emberrel"

Tollal / 3

AZ ELSŐ EMBER ARCA önfeledten csókolózó úttörőlányokat, az egyik kisöreg előre ugrik, és egy átkötözött dossziénak látszó vastag csomagot próbál meg átnyújtani Kádárnak. Az idegesen hátralépett, a delikvens pedig, magyarázkodni kezdett. Úgy sejtem, hogy a vastag dosszié a megyei SZTK-val való levelezését tartalmazta. És ki kellett volna, hogy derüljön belőle: bár szilikózisának előrehaladta miatt erre már régen jogosult, különböző bürokratikus okokból nem akarják megadni a rokkantsági nyugdíját.

Nehéz élete és töretlen párthűsége folytán, így hát ő most az első titkár elvtárshoz fordul, hitet téve ezzel is a bizalmáról.

Sokszor, sok szájból hangzott el akkoriban ilyen szöveg, és volt rendszerint foganatja is. Most valami egészen váratlan és jóvátehetetlen reakciót váltott ki azonban. Amikor megértette, hogy nem bombát akarnak dobni rá, Kádár lassan magához tért. A helyett azonban, hogy atyafiságos pártfogásáról biztosította volna az öreget, csúnyán leteremtette. - Maga veterán? És a saját országában nem tudja a saját jogos ügyét elintézni? - üvöltötte olyan magas hangon, hogy még én is pontosan értettem minden szavát. - Akkor mit akar éntőlem? Én nyugdíjazzam magát? Mert itt mindent csak fölülről lehet?

"Az első ember" feje egyre lilább lett, és a hangja fisztulázni kezdett.

A kis öreg pedig, még kisebbre húzta össze magát, és most már ő is hátrafelé kezdett lépegetni. Bebújt volna már az egérlyukba is, szegény. De a helyzet menthetetlen volt. A feléje nyújtott kérges kéz, amely alamizsnát kért tőle, teljesen kilendítette Kádárt a szerepéből.

Hiszen éppen ő akart segítséget kérni. Bánk bán pánikba esett, és csaknem megütötte Tiborcot. Érezte mindenki, hogy valami jóvátehetetlen történik. Még egy perc, és kiderül, hogy a király meztelen. Villámgyorsan leengedték tehát a függönyt. Előkerült az orvos, és Kádárt meg a kis öreget elvezették, kétfelé.

Az időközben földre került, sőt meg is taposott dossziét pedig, a személyi titkár sietve a táskájába gyömöszölte.

Nem emlékszem, hogy hol állt ekkor Bertha Bulcsú, és hogy egyáltalán, láthatta-e vajon ezt a jelene-

4 / Tollal

tet. A novellában minden esetre, nem találom nyomát. Úgy folytatódik, hogy bent a kultúrházban Kádár a beszédét szemrehányásokkal kezdte. Az író ezt a röplapokkal magyarázza. Látjuk azonban: addigra kapott már egy még félreérthetetlenebb jelzést is róla, hogy a legfőbb baj épp a „mechanizmus" főszereplőivel, a proletárokkal van. Megértette, hogy megint csak egyedül, "felülről" kell ezt a mutatványt is végrehajtania. Megérezte talán még azt is, hogy a végén majd teljesen egyedül marad.

Amikor bevezették a kultúrházba, s felterelték mellé a színpadra a kíséretét, hogy a sörtől puffadt funkcionáriusi pocakok védjék majd meg az esetleges merénylőtől, az "első ember" tüntetően összehajtogatta, és zsebre süllyesztette az előre megírt szöveget. Beszéde azonban, így is csak az akkor szokványos közhelyekből állt: a reformok áldozatokat követelnek, de éppen a dolgozók érdekeit védik, stb. Úgy történt aztán minden egyéb is, ahogy a nagy könyvben meg volt írva: laposan, szürkén és hazugul. A nézőtér első három sorában kövér munkásőrök ültek, a műszakról felérkezett bányászokat pedig, mögéjük terelték be. Még csak meg sem tapsolták a főtitkárjukat. Hallgatagon ballagtak kifelé. És hazamentünk mi is szépen, a bányatelepről puszilkozni berendelt úttörők.

Amint kiderül, az író ott volt azonban az ebéden, és beszélt még az étekkóstolókkal is. Beszámolójából mintha az derülne ki, hogy Kádár kísérete nem feltétlenül gonosztevőkből állt, de nem is balekok voltak ők, csak úgy egyszerűen. Nem! Olyan áldozatok voltak ők, akik megértették, és ha némi kételyekkel is, tudatosan (még inkább, cinikusan) vállalták a sorsukat. A térség más országaiban láthattuk, hogy amint uraik félelmét megszagolják, az ilyen emberek egészen szörnyű dolgokra képesek. De nálunk nem egészen így történt. Ami végül is történt, az csak egy kicsit elmázolt „rendszerváltás" volt csupán. De lehetett volna akár igazi forradalom is, amit többek között, Antall József hiányolt. - Min, vagy kin múlott a dolog? Miért éppen a szorongástól csaknem rosszul lett Bánkról és a panaszát rémülten visszavonó Ti-

borcról feledkezett meg vajon Bertha Bulcsú? Beletelik lassan két évtized is, mire megértjük ezt.

Sok tippje van mindenkinek. Én most csak egy egészen egyszerűt említek. - A novella végén, mintegy mellesleg, a szerző említést tesz "egy pesti íróról", akivel elkészíttettek végül is egy könyvet Kádárról.

Feltételezem, hogy Gyurkó Lászlónak 1982-ben, a 70. születésnapra készült könyvére gondol (Arcképvázlat történelmi háttérrel), amelynek borítóján az ünnepeltnek az a megalázott és meggyötört, állandó félelmet sugárzó fényképe látható. Alighanem ez a ki- és elhasznált, aztán könnyű szívvel elcsapott öreg szolga a Kádár leghitelesebb képe. Éppen ezt az arcot látta meg Bertha is, csak 6 évvel korábban, még a vélt sikerek teljében! A mélyen rejtőző kétségbeesést, a halasztott összeomlást mégis Gyurkó írta meg, amikor már lehetett. Pontosabban, őneki lehetett.

Joggal kérdezhetik a fiatalok, akiknek ezt a történetet címeztem: nem mindegy most már? Ha engem kérdeznek, hát, egyáltalán nem! Nem csak a két író személyes ügye volt ez. Szerintem, a fiatalabbik éppen azért hagyta ki ezt a részletet ugyanis, mert egyszer még meg akarta írni. Amikor már - neki is lehet. Hiszen éreznie kellett, hogy mindez nem férhet bele egy novellába. Ehhez véres drámák és tudós monográfiák kellenek. Amelyeket, lám, még csak most kezdenek el írni. Mert most már másféle szerzőknek is lehet. Sőt, kell is!

EGY EURÓPAI TÖRTÉNET

[Írta: Anna] „Kelet- és Közép-Európa mint valami hatalmas tolató-pályaudvar... A vonatok ingajáratai [] egyeseket kitoloncolnak, másokat ideszállítanak." (Karl Schlögel: Az elűzetések tragédiája)

Annának aznap különösen hoszszúnak tűnt a délután. A Budapestről 19 óra 50 perckor Drezdába érkező vonatot várta. Megint túl korán jött el otthonról, s már harmadszor fordult vissza a Karl Marx -Straße szökőkútjai irányába. Szokatlanul meleg volt. Az első utcai árusnál automatikusan németül kérte a fagylaltot, de közben magyarul gondolkodott tovább.

A lánya még reggel is felhívta, hogy megkérdezze, ne hozza-e el mégis. Ott a Wartburg, el tud szabadulni a munkahelyéről, nem kellene cipekedni, gyorsabban hazaérnének... Már tizenöt éve játsszák ezt.

Vagy csak ő játssza. Éva talán tényleg nem tudja, miért ragaszkodik hozzá, hogy egyedül legyen a pályaudvaron, mikor begördül végre a Magyarországról érkező szerelvény.

Sejtheti, de nem tudhatja. Megszokta, hogy nem osztja meg senkivel a titkait. Persze nem lehet nem észrevenni, mennyire várja az öregje érkezését hazulról, meg az utazást is haza! Még az idegeneknek is feltűnik, hogy megváltozik a nagy találkozások közeledtével. A mai hosszú készülődésekor is a szekrény mélyére került a szokásos szürke szoknya és kötött mellény. A falujá-

maradtakra gondolt, tudta, hogy a hozzá hasonló korúak már öregaszszonynak számítanak odahaza. Élvezte, hogy ő nem tűnik köztük még annak. Az ura sem úgy nyúl hozzá... Úgy kényezteti a testét-lelkét, mintha kárpótolhatná mindenért. Érezte, hogy elpirult, leült egy padra, de nem tudott másra gondolni.

Lehet, hogy ők öregen találták meg azt, amit mások már rég elvesztettek, talán el is felejtettek?

Pedig az ő közös réges-régi múltjukban minden olyan egyszerűen, szokványosan alakult, úgy volt teljes az életük, hogy észre sem vették.

Szerették egymást, mint Jancsi és Iluska Petőfi meséjében... Aztán ők is messzire szakadtak egymástól, hogy sok év után egymásra találjanak újra. Csak szép Tündérország, közös haza nem várt rájuk.

"Jani, Panni egy pár, mindig együtt jár!" Már az elemiben csúfolták őket, mert együtt érkeztek és indultak hazafelé. Pedig nem is voltak szomszédok. Együtt játszottak, később a rájuk bízott munkában is segítettek egymásnak. Tehénőrzés közben összeszöktek. Összenőttek, mint a testvérek, de aztán a vágyaik is egymásra találtak. Nem is akarta senki elválasztani őket, édesanyja -

apja halála után - szinte sürgette a házasságot. Nagy volt a porta, a szőlő, a föld; nem volt fiútestvér, kellett a férfikéz; egy rendes faluban rendben kellett tartani minden négyszögölt, nem veszhetett az örökség.

Mielőtt még bárki mást észrevehettek volna, már holtodiglan egymáséi lettek. Nagyon fiatalon kezdték a közös életet, de nem bánták meg.

Jól megvoltak, sokat dolgoztak, amikor csak lehetett, örültek egymásnak. Hamarosan meg is született a lányuk.

Ma úgy gondolja: inkább volt vidám, elégedett és büszke, mint szerelmes vagy boldog asszony. Az életükben, a kapcsolatukban talán akkor is benne volt a lehetőség, de nem volt még érett rá. Az ura sem. Összetartoztak, de nem igazi szenvedéllyel. Csak később értették meg, hogy mi az. El kellett veszíteniük egymást, hogy megértsék. Elmosolyodott és elkomorult. Nem volt rosszakarójuk, a történelem bánt velük mostohán.

Túl gyorsan jött a háború. Még nem tudott beszélni a kislányuk, amikor az ura bevonult. Nem volt volksbundista, magyarok közt, magyar katonaként harcolt s került orosz fogságba. Nem jutott haza, csak 49-ben. De a családját már nem találta a faluban, az otthonukban idegenek laktak. A svábokat időközben kitelepítették. Szükségszerűnek mutatkozott. Kellett a hely a Szlovákiából érkező magyaroknak.

Még szerencse, hogy őt figyelmeztették, előre szóltak neki. A csendőrparancsnok jól ismerte, tudta, hogy csak hárman vannak, három kétségbeesett nő: egy beteg öregasszony, egy talán apa nélkül maradt kislány meg ő. Talán tetszett is neki, vagy csak lelkiismeretesebb volt, mint azok az országvezetők, akik a magyar anyanyelvű sváb származásúakat sem kímélték. Még tanácsot is kapott. Jó tanácsot: töltsön meg holnap reggelig három zsákot a legjobb gabonájukkal. „Ott még éhínség van, mindennél többet fog érni, meglátja." A magukkal vitt

Tollal / 5

EGY EURÓPAI TÖRTÉNET gabona nekik tényleg az életet jelentette.

Drezdáig ugyanabban a marhavagonban utaztak. Nem voltak többen harmincnál. A zsákokon aludtak.

Levegőt, vizet is kaptak. A vasúti közlekedés már a szovjet megszállási övezetben is helyreállt, s a pályaudvarokon akkor is nagy volt a forgalom. A "fekete városon" áthaladva rémült meg először. Mindenütt romok, s a parasztszekéren a tagbaszakadt kocsis nem tudta levenni a szemét a zsákjaikról.

Tegnap is felnézett annak a Dippoldiswelde főutcáján álló háznak a padlásablakaira, ahová be kellett, hogy fogadják őket. Nem kenyérlesők, de „kenyérszaporítók" lettek a háziak számára is nehéz időkben, így nem kezelték betolakodókként őket. Segítettek munkát találnia. Mire tél lett, leköltöztették őket a padlásról a jobban fűthető vendégszobába.

Kezdetben édesanyjának kellett beszélni mindannyiuk helyett. Később már csak vigyázott a kislányára, míg ő dolgozott és tanult. Férjes asszony volt, aki férjéről mit sem tudott. Úgy lett német, hogy nem beszélt németül. Otthon még anyja sváb beszédére is magyarul válaszolt. Ő nem csak a szülőfaluját, az örökölt földet szerette, minden, amit az iskolában tanítottak magyar tájakról, történelemről, irodalomról, tudományról, érdekelte, büszkévé tette. Ma is többet olvas magyarul, mint németül.

De azok a sváb szokások, az a céltudatosság és szorgalom, azok elkísérték! Abból a kevés itteni férfiból, aki a háborúban megmaradt, több is akadt, aki szívesen számolta volna vele új lakása sarkait! A gyűjtögetési kényszerétől pedig talán soha meg nem szabadul!

Azt a tegnapi idegenvezetést is elvállalta, pedig már nem neki való egész nap róni az utakat! Na, nem csak a pénzért teszi... Jó magyarul beszélni akkor is, ha nincs vele az ura. Akcentusa sincs. Azok a szakszervezeti csereüdülésre érkezett fiatalok is azt hitték, csak néhány éve került ide. Jó friss híreket hallani az óhazáról, és hát szereti megmutatni már ezt az újat is, ami annyira más, mint amit elhagyott. Gazdagon termő mezők és kertek nincsenek, errefelé csak cseresznyefát érde-

6 / Tollal

mes ültetni. Hiába küszködik évek óta, a paradicsom a kis üvegházban beérve ízetlen marad. A hegyeket viszont egyre szebbnek látja. Több mint negyven éve még nem hitte volna, hogy megkapaszkodik itt is, az ura nélkül is.

Szeret beszélgetni, no de tegnap egész nap beszélt. Leülni sem volt hajlandó még a buszon sem. És vajon miért mesélte el az egész életét? Az a két idegen most többet tud róla, mint a saját lánya. Még az sem biztos, hogy sosem látja őket többé.

Kicsi lett a világ…

Elnézte a pályaudvarhoz érve a körbe futó feliratokat. Mennyi az idő? - talán csak ez érdekelte. Még mindig sokat kell várnia. Az NDKban csak ritkán késnek a vonatok, bár a tegnapi fiatal pár éppen egy nem túl barátságos útlevél-ellenőrzésről mesélt. Mintha már a határőrök is irigyelnék azt a világútlevelet. Vagy készül valami Magyarországon? Mert itt biztosan nem változik semmi, neki sincs oka panaszra.

Szórakozottan olvasta a híreket.

Mintha minden máshol történne.

Távol, a harmadik világban. Nem elég az itteni pontos idő? Inkább újra elindult.

Vele már nem sok dolog történhet.

Talán tegnap is ezért kívánkozott ki annyi minden belőle. Jó volt elmondani, megkönnyebbült tőle. Rájött, hogy van, amit évtizedek alatt sem dolgozott fel. Szereti az urát, de van valami, amit nem tudott megbocsátani neki. Nem azt, hogy nem jött utánuk. Nem sokan tértek vissza onnan, ahonnét ő. Beteg volt a fogság után, meg kellett erősödnie. A határok zárva voltak. Újra kellett kezdenie neki is. Asszonyra talált.

Mire megnyíltak a határok, az új asszonytól is született egy lánya.

Még azt is elhiszi, hogy kereste, kerestette őket, hogy mindig hiányoztak neki. Várta is őket, mikor végre hazamehettek. És a ritka találkozások során közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Volt egy balatoni nyaralás: ő is a lánya kedvéért utazott, Jani is a lánya kedvéért látogatta meg őket. Egyedül jött, s csak két napig maradt. Már akkor is méhekkel foglalkozott, meg ott volt a család is. A másik. Mégis akkor sejtette, érezte meg, hogy az urában valami olyan vágy éledt, amiről korábban nem tudta, hogy

létezik. Jó volt újra nőnek lenni a közelében. De egyikük sem akarta felforgatni az életét. Azt hitték, túlteszik magukat ezen is. Hiba volt, akkor még vállalhatták volna a szerelmük.

A lánya nagyon megszerette Magyarországot. Vitte a barátnőit, az apja többedmagával is vendégül látta. 1968-ban meghívták mindkettőjüket Évi féltestvérének lakodalmába. Igazi sváb lagzi volt, három napig tartott. Jani számára mintha csak ő létezett volna azokban a napokban, elhanyagolta kimerültnek látszó, sápadt élettársát, menyaszszony lányát, újdonsült vejét, az egész rokonságot. Vele táncolt, senki mással. Mintha díszvendégek lettek volna. És ő elkezdte halogatni a visszautat. Az ura közelében akart maradni. Várta, hogy történjen valami, mondjon valamit. Akarta, hogy mondjon valamit. Akkor már tudta, hogy soha nem talál senkit olyan szeretnivalónak, mint őt. Lehet, hogy mással él, hogy országhatárok és hadseregek választották el tőle, de Isten előtt - és a törvény szerint is - még mindig hozzátartozik. Figyelte, hogy mennyire keresi a lehetőséget a közeledésre, s hogyan bizonytalanodik el újra és újra. Nem tehetett semmit, lejárt a szabadsága, kétségbeesetten utazott haza.

A valahonnan Zalából jött házaspárnak a Drezdába vezető úton mondta el a kitelepítés történetét, a folytatást az elbai hajókiránduláson.

El tudta mondani, még csak el sem érzékenyült. Pedig visszatérő álmaiban zokogni, sikoltozni szokott.

Közel egy év múlva kaptam meg Jani levelét, amelyben arra kért, ha tehetem, látogassam meg. Egyedül várt rám. Sápadtan erőlködött. Mentegetőzött, de azt mondta, nem tehet mást. Egy éve még nem bírta megtenni. De most meg kell tennie, egy nagybeteg asszony utolsó kívánságát teljesítenie kell. Arra kért, váljak el tőle, hogy feleségül vehesse Katit, az élettársát. Tudtam, hogy sokat köszönhet neki, tudtam, hogy ebben a helyzetben nem választhat engem, de a válással le is mondott rólam. Legszívesebben rögtön viszszafordultam volna, de végigcsináltam a hivatalos procedúrát. Kati mellett maradt annak haláláig. Mikor Évi férjhez ment, még nem tudott eljönni, de néhány hónap múlva

WWW.TOLLAL.HU meglátogatta. Unokánk születése után már hosszabb időre jött. Lelkesedett a vonatozásért, úgy tettem, mintha el is hinném.

Az ifjú házasok persze már sejtették a folytatást.

Abban az évben még kétszer eljött. Hozott sok akácmézet, igazi hazai paprikát, paradicsomot, én is segítettem neki az otthoni megbízások teljesítésében, a robotgépek, multiboy-készülékek kiválasztásában, de nem mentem elé a pályaudvarra, és nem is kísértem ki. Egészen addig, míg egyszer elém nem állt, s meg nem fogta a kezem.

Ugye, tudom, hogy ő már milyen régen készül erre, ugye, tudom, hogy nem csak a lányunk miatt utazik ilyen sokat... Azóta nem hagyom, hogy a lányom várja a pályaudvaron.

Nem gondolta, hogy a sorsa ilyen érdeklődést kelt. Nem akarta elhanyagolni idegenvezetői teendőit sem, de a fiatal pár alig várta, hogy visszatérjen a saját történetéhez.

Megnézték a königsteini várerődöt, Pirnában vásároltak, majd a férfi kérésére a mese is véget ért. Sárga, kiscsirkés mintájú, puha fürdőlepedőt választottak egy kisgyereknek, aki még meg sem született, és a szülőknek eszébe sem jutott, hogy esetleg úgy alakul majd az életük, hogy nem együtt nevelik fel. Így aztán nem voltak igazán elégedettek a befejezéssel. A fiatalasszony - áldott állapotban - mindennél többre tartotta a szerelmet, nem értette és meg is kérdezte, miért nem élik együtt az életük. Miért két család, ami egy volt, miért két haza, ami közös is lehetne, miért a fárasztó utazások?

Nem mondta el, hogy maga sem tudja, miért alakult így. Ezerszer is feltette magában ő is a kérdést: tényleg jól döntöttek-e. Lehet, hogy az álmában még mindig kísértő csalódás miatt nem tudott eléggé bízni az urában, vágyott rá, de nem tudott igazán megbocsátani neki? Annyit mondott csak, hogy támogatniuk kellett a lányaikat. És hogy amióta mindketten nyugdíjasok, évente kétszer-háromszor is útra kelnek. Amikor a méhek gyűjtenek, rajzanak, inkább neki kell mennie, télen az öregje jön, s akkor hónapokig is marad. Nem biztos, hogy kevesebb, amire vállalkoztak, egy újra megkötött házasságnál.

Milyen gyorsan futnak a világító számok, betűk... 1989. július 29.

Máris este van, s olyan vakítóak a fények. Le kellene ülni megint egy kicsit. Nem, most már nem lehet, rögtön befut a vonat. Csak egy kicsit pihen - gondolta, míg hátradőlt a padon.

Mikor feleszmélt, még hallotta a csúfolódó kórust: „két szerelmes pár, mindig együtt jár!" Segítő kezeket érzett magán, és egy szeretett arc váratlan közelsége vigasztalta, egy tekintetét el nem engedő világosszürke szempár.

A mentőautó elkerülte a sétálóutcát. Azon a kertvárosi útvonalon haladt, amit Jani kedvéért szoktak

választani hazafelé menet. Az orvos megrökönyödésére Frau Anna felnevetett, mert eszébe jutott, hogy az ő öregje milyen gátlásos is tud lenni.

Egyetlenegyszer ment csak le a hosszú sugárúton található nyilvános illemhelyek egyikére, azóta nem hajlandó. Hiába magyarázta neki, hogy az egyetemista fiúknak milyen jól jön az a pénz, neki csak az otthoni öreg vécés nénik felelnek meg.

Ebben az országban az ura még mindig csak látogató, idegen. Ő meg, talán a forróság, talán a fáradtság vagy a türelmetlen vágy tette, de majdnem megszökött előle a közös hazába induló, utolsó szerelvénnyel.

Tollal / 7

MEGLEPETÉS

[Írta: Szabó Gitta] "..Így történt, hogy sok, egyébként idegen ember, akik még sosem látták egymást, csak közös az érdeklődési körük, egy csodás, életre szóló ajándékkal lepték meg társukat..."

Gimnáziumi éveim alatt megismerkedtem az internet világával. Akkoriban már írogattam, főképpen meséket. A gyerekeimnek meséltem, majd egyszer elérkezettnek láttam az időt, hogy a külvilágnak is megmutassam, amit tudok. Így keresgéltem a neten, és találtam egy Barátok nevű társaságot. Tetszett a név, hát megnéztem miről is szól. Írás, művészetek, pályázatok. Izgalmasnak tűnt, hát jelentkeztem közéjük. Ebben a közösségben találtam rá arra az emberre, aki végül a fogadott testvérem lett, és akinek a meglepetés készült. Emlékszem, egy versére reagáltam, ami valamiért nagyon megérintette a lelkem. Ő visszaválaszolt, hálás volt, amiért elolvastam írását, és a levelemnek

8 / Tollal

nagyon örült. Nos, így kezdődött a mi barátságunk.

Egyre többet tudtam meg róla, megismertem szomorú és hányattatott sorsát, és kínkeserves hétköznapjait. Legnagyobb tragédiáját, daganatos betegségét, oly méltósággal viseli, oly lelkierővel és mérhetetlen szeretettel éli meg, hogy bőven jut belőle mások számára is.

A számítógép, az internet hozta meg számára is a lehetőséget, hogy kinyíljon, hogy emberekkel tudjon beszélgetni, hogy megmutathassa a világnak, így is lehet alkotni, jól alkotni! Lelki támogatást nyújtani más elesett embereknek.

Mikor személyesen is tudtunk találkozni, az maga volt a csoda. Csillogó szemei, derűs arca, kimért be-

széde, semmit nem árul el azokról a kínokról, amiket nap, mint nap megél. Oly sűrű, szinte tapintható az a gyengédség, amit egymás iránt táplálnak a párjával, hogy teljesen kicserélődve térek mindig haza tőle.

Sajnos a távolság, és a pénz nagy úr, és nem tudok oly sűrűn szaladni hozzá, mint ahogy azt szeretném.

Már két éve tagja voltam ennek az alkotó közösségnek, már sok barátságot kötöttem, és közeledett a Karácsony. Fogadott testvérem egyénisége a világhálón keresztül nem csak engem érintett meg, hanem többek között ennek a társaságnak a vezetőjét is Anisset, és mivel tudta, hogy mi milyen jóban vagyunk, egy kéréssel, kérdéssel fordult hozzám; - ki kellene adatni Ági egyik

WWW.TOLLAL.HU könyvét! Remek ötletnek tartottam.

A kézirathoz nem volt nehéz hozzáférni, hiszen nekem, a fogadott huginak megvolt mind.

Elkezdődött a munka. A kéziratból ki kellett szedni a fotókat, lektorálni, szerkeszteni, tördelni, a fotókat viszszailleszteni, árkalkulációt kellett kérni a nyomdától. Sok, sok izgalmas nap telt el a szervezéssel. Közben versenyt futottunk az idővel. A pénzt előteremteni volt a legnehezebb. A mi kis baráti társaságunk tagjai is segítettek anyagilag, de e mellé szponzort is kellett keresni.

Ekkor fogtam a klaviatúrámat, és írtam egy hivatalhoz, elmeséltem miről van szó, és lám-lám, segítettek. Igen izgalmas volt a várakozás, mert egy ilyen hivatalos dolog mindig sok időt vesz igénybe, ami egyre csak fogyott. Végül sikerült! Megkaptuk az anyagi támogatást! Boldogok voltunk!

A nyomdai munkák már nem tartottak sokáig. Hamar kezünkben tarthattuk a meglepetés könyvet.

Egyszerűen gyönyörű volt!

A munka ezzel még nem ért véget. Meg kellett szervezni a látogatást.

Mikor, melyik vonattal kell menjünk, hol tudunk aludni? Majd elérkezett az indulás ideje. A vonatnál találkoztam Anissevel, aki láthatóan nyögött a könyvek súlya alatt, de öröm ült az arcán. A vonat zötyögött velünk, és mi csak találgattuk, vajon hogy fog reagálni Ági?

Lassan megérkeztünk. A hidegtől és izgalomtól kipirult arccal köszöntöttük a háziakat. Hárman, mert időközben csatlakozott hozzánk egy másik írótársunk is. Kis beszélgetés után, előálltunk az ajándékkal. Egy könyvet adtunk Ági kezébe. Csendben figyeltük, mi fog történni. A bomba robbant! És hatásos volt. Ági csak nézte, nem is értette mi az, mi van a könyv borítójára írva, és miért van az ő fotója rajta. Majd lassan feleszmélt, ránk nézett, és a boldogságtól könny csillant szemeiben. Élete vágya, dédelgetett álma vált valóra. Ott tartotta remegő kezeiben, érezte illatát. És olyan nagyon hálás volt!

Az igazi meglepetés még ezután következett. Azt az egy könyvet visszakértem tőle, hogy az az enyém, és az övé kint van a táskában. Anisse behozta a táskát, és kérte Ágit, hogy nyissa ki. Ekkor

kerekedett csak el igazán a szeme, amikor meglátta azt a halom könyvet. Hang nem tudta elhagyni ajkait a csodálattól. Én pedig igyekeztem minél több fotóval megörökíteni az eseményeket, hiszen a Barátok Verslista tagjainak is be kellett számolni a történtekről. Ágim végiglapozta a könyvét. Alaposan szemügyre vette. Majd következett a legfárasztóbb feladat, ami csak várhat egy saját kötettel rendelkező ÍRÓNŐ-re, még pedig a

a dedikálás. Csodás volt ez a Karácsony! Isteni érzés volt jó tündérnek lenni. Férje csendben mosolygott, nézte asszonya örömtől sugárzó arcát, és ő maga is boldog volt. Így történt, hogy sok, egyébként idegen ember, akik még sosem látták egymást, csak közös az érdeklődési körük, egy csodás, életre szóló ajándékkal lepték meg társukat.

Mert a szeretet megtérül! Hidd el, kedves olvasó!

Tollal / 9

A DÖNTÉS

[Írta: Shila] A válás ma már teljesen elfogadott, általános dologgá váltak.

Vajon kiben maradnak a legmélyebb, legfájóbb nyomok? Ki cipeli egy életen át ennek a terhét? Íme a válasz.

Hétköznapi történet. A házasságok több mint fele válással végződik. Ez száraz tény, de vannak a válások során melléktermékként darabokra hulló, megsavanyodó gyermeki szívek.

A főszereplő egy kislány, aki talán érzékenyebb, mint a többi. Éppen a szobájában zokog egy párnát szorítva a kis fejére. Kintről kiabálás szűrődik be, két ember lassan öntudatlan ordítozása, akik tíz évet éltek le egymás mellett. Tíz hosszú évet, ebben a pillanatban pedig nem állnak messze attól, hogy egymásnak essenek és fizikailag is bántalmazzák egymást. Eközben a párna lassan megfolytja a kislányt.

Csend. Soha nem örült és nem ijedt meg egyszerre senki sem a csendtől, mint most a kislány. Vajon mi történhetett odakint? Most mondják ki, vagy még várnak kicsit? Melyik lenne a jobb? Egyáltalán mi az, hogy elválik valaki valakitől? Senki nem magyaráz el semmit! Semmit se tud, csak érzi, hogy rossz történik. Az anya benyit a szobába, piros szemekkel, erőltetett mosollyal.

Hogy ne tűnjön gyengének a kisgyermek is ezt teszi. Az anya azt mondja, hogy nincs baj, a kislány azt feleli, tudom. Ülnek az ágyon csendben egymás mellett. Kívülről két erős „nő", belülről két meghasadt szív, mely jajveszékel.

A kislány aludni próbál körülötte kedvenc kis állatkái. A kétségbeejtő, hogy ezek a tárgyak tudják csak azt, hogy mire vágyik a legjobban az ágy lakója. Még alig tanult meg írni, de egy kis levelet szorongat a kezében, melyet ő maga fogalmazott és jegyzet le. A cetlin búcsúzik, búcsúzik apukájától-anyukájától és a kis állatoktól. Minden, mi fontos volt számára megszűnik. Ez a legfőbb vágya.

Véget vetni az életének, még nem tudja pontosan hogyan, de véget vetni.

Napjai a mód kitalálásával telnek.

Amikor nincs otthon senki, keresgél, gondolkozik. A lényeg: minél kevésbé fájjon és gyors legyen. Két hét is beletelik, mire elhatározza, hogy gyógyszereket szed majd be. Nem-

10 / Tollal

rég látta a tévében, ott is erről volt szó. Ez a legkíméletesebb módszer.

Délután az anya és az apa beszélget. Komolyan beszélget. Nehéz, sőt nem is hallani, hogy miről.

Hívják, a kislányt még mielőtt megörülhetne, hogy valami jó fog történni, azt mondják neki, nehéz döntés előtt áll. Arról kell döntenie kivel, szeretne tovább élni, kit választ. Az anya leszögezi, hogy ő mindenképpen elmegy innen jó messzire, bármi is legyen vagy a gyerekkel, vagy nélküle. A kislányban kérdések, gondolatok, érzések keringenek. Mi alapján döntsön? Kit szeret jobban? Ha ott hagyja az egyiket, mi lesz a másikkal? Mikor fogja látni? Talán soha többé? Hol lesz jobb az élete? Lassan tudatosul

benne, amikor elárulja döntését egész életéről dönt. Mi lesz, ha rosszul dönt, vagy lehet egyáltalán jól és rosszul dönteni?

A kislány a szülők elé áll és végre elmondja. Közben azzal nyugtatja magát, hogy ott a mentőöv, amikor mindennek véget vethet. Így könynyebb.

Az aznapi éjszakája kétségek közt telik. Megpróbálja összegyűjteni minden erejét, elszántságát. Elhatározza, holnap megteszi, amit olyan sok ideje tervez.

Vajon mi történt?

Másnap reggel figyelte szüleit.

Megtört felnőtt embereket látott. Rájött, hogy szükség van rá. Azóta eltelt tíz év. A tervét elvetette, most itt ül és gépeli ezeket a sorokat.

A VÁNDORJUHÁSZ

[Írta: Rami] Hihetetlen, hogy mennyi mindenre képes az ember ha van akarata. Büszke vagyok, arra, hogy ilyen családot tudhatok a magaménak! Köszönöm, hogy vagytok nekem!

Az én történetem a nagyszüleim életéről szól. Olyan odaadó és keményen dolgozó emberek életéről, akik nem féltek nagyot álmodni és megvalósítani azokat. Nekik köszönhetem, hogy ilyen életem van, hogy ilyen szerető családban nőhettem fel. Két ember, akik a szívüket, lelküket is kidolgozták azért, hogy most ott élhessünk, ahol élünk. Bezzeg pusztán!

Az egész úgy kezdődött, hogy a mamám 19 évesen özveggyé lett egy másfél éves kislánnyal és egy 3 hónapos terhességgel, amit még nem tudott. Az életük nehézzé és keservessé vált, de a családja mindent megtett azért, hogy ez az erős nő újra talpra tudjon állni. A dédnagymamám és papám segítettek neki felnevelni az ekkor már két gyermeket, és az életük, még ha hosszú évekbe is tellett, kezdett rendbe jönni, és ha a gyászoló anya fájdalma nem is múlt el, de az idő enyhítette azt.

Ebben a korban az emberek juhokat tartottak, TSZ-ben dolgoztak és csupán állattartásból teljes „birodalmat" fel tudtak építeni. Megbecsülték azt, amijük van, vigyáztak rá, és ha kellett forgatták a pénzt.

Néhány ember már a húszas éveiben járva pontosan tudja, hogy mit akar. Így volt ezzel az a vándorjuhász is, aki a Sióparton legeltette a juhait azon a bizonyos napon, amikor az életébe már csak-csak beletörődő nőt és ezt az álmokkal teli embert a sors egy irányba terelte. A juhász, aki a papám volt abban az időben egy gátőr birkáit legeltette, ez a gátőr pedig nem más volt, mint a dédnagypapám. Persze ez az ember, aki már kiismerte az élet fortélyait, minden csinnyát-binnyát, azonnal észrevette a lánya és ez a „kis" juhász közötti vonzódás jeleit. Innentől kezdve a dolgok kezdtek felgyorsulni. A birkapásztor a dédnagypapám beleegyezését kérte, hogy udvarolhasson az asszonynak. A kétgyermekes anyuka miután meggyőződött arról, hogy nemcsak a vagyonát akarta - ami igen csak kecsegtető pénzösszeg volt - beadta a

derekát a férfiúnak és két éven belül összeházasodtak és született nekik két ikerfiúk. Az immár férj és feleség és gyermekeik Cecére költöztek. 14 évet töltöttek egy falusi kis családi házban. A kisgyermekekből húszon évesek lettek és ők is ki szerettek volna repülni a fészekből. De a papám, mint családfő kötelességének érezte, hogy még összetartsa a családot. Kitudja, talán még nem érezte felkészültnek és elég erősnek gyerekeit az élethez vagy csupán ő akarta az megalapozni a jövőjüket.

A rendszerváltás idején járunk, amikor az emberek jövedelme csökkent, nehezebbé vált a megélhetőség. Nehezebbé, de állatra, élelemre mindig szükség volt, ezért a nagyszüleimnek még az évek alatt megspórolt pénzösszeghez sem kellett hozzányúlniuk, ugyanis a birkázásból elegendő bevételhez jutottak. De nem mindenki járt ilyen szerencsésen. Aki nem nagyban „játszott" azt sajnos eltiporták. Így esett, hogy az akkor még az állam kezében lévő Kos telep nevű birtokra kitűzték az eladó táblát.

Drága papám sosem volt elégedett a saját életével, nem akart „csak egy juhász a sok közül" lenni.

Birtokot akart, sok állatot, sürgéstforgást, gazdaságot. Mindent, amit csak egy paraszt ember kívánhatna.

Mindig törte az agyát, hogy hogyan lehetne bővíteni a jövedelmet, a kis ház mögötti kert helyett hogyan lehetne hektárokat megművelni?

Fülébe jutott, hogy az a telek, ami minden birkás legnagyobb álma volt eladó lett. Nagyon jól tudta, hogy a feleségének és a felnőtt gyerekeinek itt mindenük megvan, de ő még akart..sokat akart! Így hát, az aszszony tudta nélkül, elment érdeklődni a tanya iránt és hogy hányan licitáltak már rá. Nem akart szólni addig a mamának, amíg nem volt biztos a dolgában.

Három érdeklődő volt. De csak ő és egy idegen volt komolynak mondható. Hetekig-hónapokig kijárt a birtokra és ez alatt az idő alatt kitanulta a különböző rafináltságokat, trükköket, hogy hogyan lehetne megsze-

rezni azt, amit akar. Már lassan fél éve kijárt a telepre, amikor úgy érezte itt az ideje beavatni a feleségét is.

Elmondta neki az ötletet, hogy oda akar költözni, lehetne sok állatuk, mezőgazdasági gépeik, lovak, háziállatok, szürke marhák, amit csak akarnak. De az asszony nem örült ennek. Megvolt mindenük. Nem értetette a férjét, hogy miért nem jó így. Csakhogy ő nem tudta, hogy ez a nagyravágyó ember már letette a birtok árának felét és a másik felét is letenné, ha ő bele egyezne. Hetekig fűzögette a nőt mire az rábólintott.

Kimentek a tanyára letették a pénz másik felét - kitudja hogy, de a papa valahogy elérte, hogy a másik licitálók lemondjanak - és 3 hónap múlva kiköltöztek az immár Bezzeg puszta néven ismert családi birtokra. Átépítették, külön házakba költöztek a fiatalok megházasodtak gyerekeik lettek...

2011-et írunk. Fél éve a család ismét gyászol. Gyászolja azt a rákban elhunyt embert, aki megalapozta a családja jövőjét. A Stadler családnév mindenki számára ismert lett a papának köszönhetően. Még mindig. Bezzeg puszta a mi tanyánk és bár a mama egyedül maradt megint, mi, a gyerekeik és az unokáik itt vagyunk neki és összetartjuk a családot, hogy ő ott fent büszke legyen ránk!

Tollal / 11

AZ EMBER, AKI KÉTSZER HALT MEG

[Írta: Orémus Kálmán] Trencsényi Béla bácsival közvetlenül a rendszerváltás után, a kilencvenes évek legelején találkoztam. Az első információm az volt róla, hogy van egy balalajkája, amelyen nagyon szépen játszik.

Aztán kiderült, hogy ez a balalajka az egyetlen tárgy, ha úgy tetszik, az egyetlen emlék, melyet magával hozott a hosszú szovjet hadifogságból. Már akkor kértem, mesélje el a történetét, szeretném megírni.

-- Most még nem lehet, majd ha hazamennek az oroszok - mondta, és látszott, hogy még mindig tart tőlük.

Mire az utolsó szovjet katona is átballagott a Tisza-hídon, messzire sodort minket egymástól a sors, így aztán az írásból, Trencsényi Béla életében nem lett semmi. Ha úgy tetszik, most egy adósságot törlesztek.

1917-ben születet Anarcson földműves családban. Polgári foglakozása cipész. 1940-ben vonult be az esztergomi géppuskásokhoz. 1942 tavaszán került frontszolgálatra, mint lövész közlegény, hátrahagyva fiatal feleségét és még meg sem született gyermekét. A doni fronton esett fogságba 1943. február másodikán. A hadifogolytáborok egész sorát járta végig Lebegyántól Magnyitogorszkig.

Évek teltek el, s bár társai közül sokan elpusztultak, az életben maradottak reménykedni kezdtek a közeli hazatérésben, hiszen a háború már régen véget ért. Ám Trencsényi Bélát az állambiztonsági szervek 1950 januárjában a magnyitogorszki hadifogolytáborban letartóztatták, majd a Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke 25 évi, javító-nevelő táborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Innen ugyan 1956 júniusában hazatérhetett Magyarországra, de még így is 161 hónapot, több mint 13 évet töltött rabságban.

Amikor annak idején megkérdeztem tőle, hogy miként lehet ezt túlélni, egy ravasz mosollyal azt felelte, hogy szerencse kell hozzá, meg találékonyság, egy adag csibészség, a jobbik fajtából. Hamar rájöttek ugyanis, hogy a nagy Szovjetunió minden szögletét, így a fogolytáborokat is átszőtte a korrupció. Olykor sikerült megdézsmálni a „kincstári" vagyont, és ha az őrnek is jutott belőle, akkor legközelebb elfordította a fejét. Sőt, még azt is elnézte, ha helyi lakossággal ezt-azt élelmiszerre cseréltek.

Előfordult, hogy napokig rizses zsákokat rakodtak egy hajóról és gyakran előfordult, hogy egy-egy zsák „magától" kiszakadt. Ilyenkor aztán valamennyien jóllaktak belőle.

Boldogan érkezett haza, ám itthon újabb csalódás érte. Idehaza évekkel korábban holttá nyilvánították, a felesége pedig újra férjhez ment és Csehszlovákiában élt. Nehezen heverte ki a csapásokat, de később újra megnősült. Abban, hogy e sorok létrejöhettek, nagy része van lányának és unokájának is, mivel Trencsényi Béla 1997-ben elhunyt.

Most, másodszor, immár nem csak hivatalosan, hanem valóságosan is.

Halála után, 1999-ben a Magyar Köztársaság Kormánya a haza szabadságának és függetlenségének védelmében szerzett érdemei elismeréseként a Szabad Magyarországért Emléklapot adományozta neki.

12 / Tollal

MENEKÜLÉS

[Írta: Tara Scott] Menekülés szó szerint és másként értelmezve…

Hideg volt. A Zagyva partján három fiatal roma férfi ült, s fogásra várt. Vastag kabátban voltak, mégis időnként vacogott a foguk. Pirkadatkor érkeztek, s abban reménykedtek, hogy ebédre a tányéron illatozik a sült hal, s nem lesz hiábavaló a fagyos várakozás. Keveset beszéltek, hogy elkerüljék a torokmetsző jeges szél beszippantását. Nézték a vizet, s magukban talán kapásért fohászkodtak. Nyolc óra körül járt az idő, az iskolákban már becsengettek. Akkor jelent meg a nő. Magasan fent, a terméskővel szépen kiépített Zagyva - parton. Babakocsit tologatott. Meg-megállt, majd újra elindult.

A vizet nézte. Az egyik férfi a szeme sarkából érzékelte a mozgást, s felnézett.

Magában csodálkozott is, hogy ilyen cudar időben sétáltatja az apróságot, de hirtelen felmerült benne, hogy talán a nagyobbat vitte iskolába, s egy kis friss levegőre vágyott. „Biztos nem marad sokáig, csak körülnéz." - gondolhatta. Elfordult, s nem is foglalkozott vele tovább. Percek teltek el. Újra a vizet nézte ő is, és arról beszéltek, hogy lassan szedelőzködnek, s hazaindulnak.

Ekkor a parton tőlük úgy tíz méterre, nagyot csobbant a víz. Mindhárman odanéztek, s az asszony még karjában tartva a csecsemőt épp a víz alá bukott. Az a férfi, aki meglátta fent a parton, felugrott, s ledobta kabátját, hogy a vizet magába szívva ne húzza le. A másik férfi, aki mellette ült szintén vetkőzött. Mielőtt beugrottak, az első odaszólt a társuknak, aki még kábult volt az események hatásától, hogy hívja a mentőket! S már úsztak is befelé az asszony után. A víz elragadta karjából a picit, akit hol feldobott a víz a sodrásával a tetejére, hol alábukott.

Levegőért kapkodva, szaggatottan sírt fel. Az asszony vagy nem tudott úszni, vagy nem akart, mert hagyta hagy dobálja a folyó, meg sem próbált küzdeni az életéért. Az első férfi, elérte a kicsit. Kapálózott, a víz a szájába csapódott s fuldokolva, rángatózva köhögött. A férfi, a sodrás ellenére igyekezett a fejét fenntartani, ami nem volt egyszerű, mert a baba még nem tudta sokáig tartani magát. A másik, aki a sógora meg-

ragadta az asszony karját, de nem akarta hagyni, hogy kihúzza. Viaskodva, kimerülten vonszolta partra.

Addigra a kicsit a megmentője a kabátjába csavarta, s bár a ruha ráfagyott a testére minden mozdulatában fájdalmat okozva, igyekezett a gyermeket úgy tartani, hogy ne férjen hozzá a csontig hatoló jeges szél. Az asszonyra is meleg kabátot terítettek, és ő igyekezett nem nézni senkire, csak lehajtott fejjel egyfolytában sírt. Türelmetlenül néztek fel a partra, s egyszer csak sziréna közeledett. Addigra a Zagyva-parton álló emeletes házakból emberek szállingóztak a part felé, egyre többen lettek, s döbbentek figyelték az eseményeket, de senki nem ment le a gátoldalban a partra.

A mentősök hordágyat vettek ki, és elindultak a gátoldalban lefelé, de nehezen haladtak a fagyos csúszós

füvön. A fiatal férfi karján a kisbabával megindult feléjük, ekkor a másik két férfi, karon fogta két oldalról az asszonyt s szintén felfelé kezdtek haladni.

Amikor a mentőorvos meglátta a két férfit az összefagyott ruhában, azonnal kéretett még autót az életmentőknek, hiába tiltakoztak.

Az asszonyt, és gyermekét elszállították, pár perc múlva a két férfi is a kórház felé haladt a másik mentőautóban.

A történetet a helyi városi televízió bemutatta, amikor átadták az életmentő érdemérmet a fiatalembereknek, a városházán.

A riporter kérdései között elhangzott, mire gondolt a férfi, mikor a jeges vízbe vetette magát, hogy az apróságnak megmentse az életét?

A válasz, egyszerű volt. A saját két kicsi fiára.

Tollal / 13

HAJNALI FOHÁSZ

[Írta: Eliza Beth] A múlt héten láttam a fiút, új kutyája van. A másik szebb volt.

Hallgatom a halk csengettyűszót a buszmegállóban, és töröm a fejem... mi a csuda szól itt? Valaki kiakasztott egy szélcsengőt? Ide? Aztán rájövök. A vak fiú van itt, csendes, szelíd német juhászával. A vakvezető nyakában csilingel a figyelmeztetés. Láttam már őket máskor is, tudom, hogy a kutya mindig az első üléshez vezeti a gazdáját, ő meg lefekszik a cipőorra elé. Lábait kinyújtja előre, és ha az újabb felszállók figyelmetlenségből rálépnek, méltatlankodó hangok nélkül visszahúzza.

Nézem a fiú sötét szemüvegét, lágyan ringatózó felsőtestét. A vak emberek sajátossága, hogy valami, csak általuk hallható belső hangra

14 / Tollal

mozognak. Ütemesen hajlonganak előre-hátra, aprókat, finoman. Sosem értettem, miért?

Gyerekkoromban gyakran játszottunk olyat, hogy bekötöttük a szemünket, és csak a többi érzékszervünkre hagyatkoztunk. Emlékszem, jókat kacagtunk, mire sikerült kitalálni, mit adtak a kezünkbe a többiek.

Megfosztva, ha önként is, a legfontosabb ingertől, a látnivalótól. Igazi gyerekként, akinek még mulatság az élet, tapogattam, amit a markomba nyomtak, hogy rájöjjek, mi az? Ha ismeretlen volt a formája, nagyon hamar visszaváltoztam kisdeddé, aki mindent a szájába vesz. Hozzányomtam az orrom, megszaglásztam, nyalogattam, ízlelgettem, rág-

csáltam, kemény, vagy puha vajon?

Aztán bőszen köpködtem, ha valami rágható, de borzalmas ízű volt. Jó móka volt! Akkor még nem fogtam fel, mennyire kiszolgáltatottnak érezheti magát egy nem látó ember.

Hajnali öt óra volt. Munkába mentem, mint máskor is. A sötét utcán senki nem törődött azzal, hogy becsuktam a szemem. Ha látták is, azt hihették, álmos vagyok. Hogy szundítok még egyet, állva, a buszváró oszlopának dőlve.

Pedig nem aludtam. Próbáltam a vak fiú szemével látni. Füleltem.

Szimatoltam. Tudtam, hogy van még pár perc a járat érkezéséig, hát erőt vettem magamon, és nem nyitottam ki a szemem, bár nyílt volna

WWW.TOLLAL.HU magától, önkéntelenül... de nem hagytam. Figyeltem. Szinte éreztem, ahogy a füleim átveszik az irányítást... kezdtem olyan hangokat is meghallani, amiket azelőtt soha.

Először a vér zúgását az ereimben.

Kicsit idegesített is, hogy szinte számolni kényszerít, vajon mennyi a pulzusom? Gyors, vagy lassú? Talán épp jó?

Aztán jött a többi hang. Feltűnt, hogy a hátam mögött álló férfi asztmatikusan hörög, bár igyekszik csendesen tenni. Messzebbről szapora cipőkopogás, valószínűleg későn indult el a tulajdonosa, és még szeretné elérni a buszt. Aprókat lép, sokat, és gyorsan, tehát nő az illető.

Egy férfi ennél sokkal határozottabb léptekkel jár.

Lágy szellő támadt. Még nem éreztem a bőrömön, csak a falevelek finom surrogását hallottam. Szinte dallamosan csilingeltek, a szél tehetetlen játékaiként. Összesimultak, szétváltak, és újra... néha csak alig érintve a másikat, olykor szorosan egymáshoz bújva... mint egymást elhagyni nem tudó szerelmesek. És máris hűvös borzongás futott végig az arcomon.

De a szellő mást is hozott. Illatot, valami leheletfinom parfümét, ami nem az enyém volt. Azt ismertem, de ezt nem. Kicsit balra fordítottam a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe. Semmi. Jobbra? Igen, innen jön! De kár volt akkorát szippanta-

nom! Fanyar füst szállt az orromba. Én nem dohányzom, és a cigaretta eltéveszthetetlen szagát büdösnek találom. Valaki kihasználta az utolsó másodperceket is, hogy bekátrányozza a tüdejét. Sajnos ez is jobbról jött!

Visszafordítottam az orromat, bal kéz felől megérkezett a szaporaléptű nőszemély. Hangos magyarázkodásba kezdett a barátnőjének, miért késett. Az eddigi viszonylagos csendet összetörte kellemetlen hangja.

Kizártam a tudatomból, és inkább a hátam mögött álló sugdolózásra figyeltem.

- ...és akkor azt mondta, hogy ha nem teszem meg neki, keres mást, de ne őt szidjam, hogy tönkremegy a kapcsolatunk, nem az ő hibája, hogy másnál kell keresnie a kielégülést... - Halk motorzúgás nyomta el a máskor meg sem hallott erősségű hangot, zárt szemhéjamon keresztül is szemembe vágott a busz fényszórója. Aztán éles csikorgással elhaladt előttem a világosság, újra sötét lett a belső vetítővászon... megállt a busz. Szinte láttam, ahogy az emberek a kinyíló ajtó felé tülekednek...

Pedig még mindig csukva volt a szemem. Én is előre léptem, mentem a fülem diktálta irányba, de ennél többet nem mertem. Nem mertem felszállni a buszra, látás nélkül, tapogatva... még hallottam, ahogy valaki megjegyezte: Nézd, az meg elaludt állva! -

aztán kinyitottam a szemeimet, és ott álltam, arccal a busz oldalának fordulva. Ha lépek még egyet, felkenődök! Az a harminc centi, amennyivel jobbra voltam az ajtótól, épp elég lett volna ahhoz, hogy megtántorodva a busz elé essek.

Gyorsan korrigáltam a hibát, felszálltam, átléptem a kutya kinyújtott lábát, és magamban hálát adtam, amiért látok!

Tollal / 15

AZ ÉLET TANÍTÁSA

[Írta: Borsóóó] Az egészségügy belülről…

Várható volt, és mégis felkészületlenül ért. Nem akartam elhinni, hogy ennyire kegyetlen a valóság. Hiábavaló törekvéseim ellenére mégis elment, és nem hagytam beszélni arról, amit ő előbb tudott. Megemészthetetlenül kínoz a lelkiismeretem emiatt, sosem bocsájtom meg, hogy nem hagytam elköszönni Károly bácsit. A bácsit, akit szociális gondozó révén nekem kellett volna gondoznom. Az én felelősségem volt, az én feladatom. Rám bíztak egy életet, hogy segítsem, ahogy csak tudom, minden kívánságát parancsként kezelve tegyem boldoggá élete utolsó napjait. Nem az első eset volt, és tudtam, nem is az utolsó, de a feladat soha sem egyszerű, és mindig más. Igaz, két eset közt egyetlen különbséget vélek csak felfedezni, ami nem más, mint az Akarat. Nem csak a kliens akarata változó, hanem az ápolója figyelme, és törődése is. Sok minden formálhatja ezt, csak úgy mint az életben, "odakint az utcán", ismeretlenként.

A szimpátia nem lényeges kérdés a kórház falai közt, amelyik ápoló ezt másként érzi, annak nincs semmi keresni valója a szakmában. Nem véletlen, hogy a "kliens" olyan hideg megnevezés, de megvan rá az oka minden egészségügyi dolgozónak, hogy használja is a kifejezést. (Itt követtem el a hibát.) Éppen ez a célja, hogy távolságtartásra ösztönözzön belül, mert munkánkból kifolyólag olyan törekvéseket teszünk, és olyan beállítottsággal rendelkezünk (többnyire), ahol sokszor nehéz elvonatkoztatni a ténytől, hogy nem szeretteinket, vagy közeli hozzátartozónkat ápoljuk, ami egyébként szintén etikai vétség. Viszont hozzáállásban semmi féle különbséget nem szabad tenni, így gyakran keverednek az érzelmek a kötelességgel és bizony kialakul a kötődés.

Kell is egy bizonyos mértékig, és kell, hogy érezzük az empátia csodájával megáldott lelkünkben, hogy min mehet keresztül a kliensünk.

Csakhogy a zöldfülű gyakornoknak ezek a szavak még semmit sem jelentenek. Ez az a szakma, ahol valóban az évek teszik az embert igazán jó szakemberré, aki képes elfogadni a halált közelről. Nem a

16 / Tollal

kézügyesség, vagy a gyors munka, nem a kollegák közti kellemes légkör az, amit tanulni kell. Ezek magától értetődő alaptulajdonságok, amik vagy vannak, vagy nincsenek, de igazából semmit sem jelent. Minden ember ösztönből cselekedve feltalálja magát bizonyos helyzetekben és ez itt bőven elég. De, amit a lélek produkálhat az első hetekben, hónapokban, években, az leírhatatlan.

Olyan kiképzés ez, olyan nyomás, amit csakis kizárólag tapasztalattal lehet leírni.

Károly bácsi volt az első kliensem és barátom is. Naponta többször ránéztem, megetettem, itattam, nagyokat beszélgettünk és láttam, hogy boldog. Folyamatosan beavatott a gondolatvilágába, nem hagyott ki semmi féle részletet, iszonyatosan jó megfigyelő képességével, szinte percek alatt megmondta, mire gondolok. Halála előtt 1 órával mondani akart valamit. Éreztem, - mi az, ami foglalkoztatja. Azt hittem, egyszerűen saját magát rémisztgeti, hiszen nem volt hajlandó beszélni erről azelőtt. Láttam a szemében, hogy fontosnak érzi, el kell mondania, amit szeretne, és mégsem akartam meghallgatni. Belső gát, belső védelem volt ez részemről azt hiszem. Megijedtem, nem akartam elfogadni, hogy komolyan mennie kell. El akart köszönni, igaz ennek valódiságát, már nem fogjuk megtudni, hiszen miután kétségbeesésemben "Boldog délutánt és Jövőt!" kívántam Neki, - mintha a nagyapám lett volna, ő becsukta a szemét és többé nem nyitotta ki. Sosem felejtem el, amikor a kijáratnál álltam, kilincset markolva hangos szívdobogásommal a torkomban és hallottam, ahogy kiabálnak a folyosón: Valaki hozza ide az "exites"-t. A füzetet hívták így, ahova minden bejegyzés bekerül, a halál körülményiről, és az itt hagyott értékekről, ami a beteg után marad. Károly bácsi szobája hirtelen üressé vált, nem kellett látnom, hogy tudjam: ismét egyedül vagyok. Soha sem leszek többé ugyan olyan ember, mint azelőtt. Tanúja voltam, hogy mennyit jelent az ember, a másik ember szemében, hogy éjt-nappallá téve dolgozunk egy ügyön, egy közös

ügyön, hogy mindketten boldogan ébredhessünk és az a ridegség és elfogadott nyugodtság mégis a tapasztaltabb kollegák szemében...

Csak egy Exites, ami megőrizte Károly bácsit, csak egy füzetlap, egy bejegyzéssel. Nem tudom megmondani, miért nem voltam képes elengedni a kilincset még hosszú percekig, csak álltam fagyott tekintetemmel az ajtóban. Olyan mihaszna voltam, tehetetlen és csak egy gondolatom volt: Senkinek nem jelentett semmit, hogy kiszakadt belőlem egy darab, és senkinek nem jelentett semmit, hogy Károly bácsi nem vesz többé levegőt. A kórházban tanultam meg, a néhány éves gyakorlat alatt, hogy az ember, önző. Az ember önvédelemből önző és még csak nem is tehet róla, és ha akkor én is az lettem volna, most nem lennék más az átlagosnál. Károly bácsi megmutatta a valóságot, jobb emberré tett.

Ha mondhatnék Neki valamit még utoljára, az nem lenne több egy köszönömnél, de nem lenne kevesebb, mint az egész életem. Isten nyugasztalja!

A SZÍV EREJE

[Írta: biij] Megdöbbentő,hogy egy ilyen rossz helyzetbe került ember mennyire okos,intelligens,illemtudó és mennyire tud szeretni!

Hideg téli reggel virradt. A hó óriási pelyhekben hullott az utakra, épületekre, autókra. Gyönyörű volt. De csak bentről, ahol a kályha a meleget sugározta. Az utcán az emberek sietve mentek szél védte helyre. A szép fehér takaróban nem találtam semmit, ami boldoggá tehetett volna.

Kimentem sétálni. A hideg marta az arcomat, és csípte a szememet.

Hosszas mászkálás után, megpihentem egy parkban. Rágyújtottam egy szál cigarettára, és néztem a házak mögött előbukkanó fehér hegyeket. Egyik pillanatban egy férfi szólt hozzám: -Nem tudna adni egy szál cigarettát?- megijedtem az ápolatlan külsejű alaktól.

- Nem!- feleltem mogorván és gyorsan tovább álltam. Nem mentem messzire. A ház sarkából figyeltem mit csinál az ember. Leült a padra, és elővette kis dobozkáját, amibe a pénzt gyűjtötte. Pár perc után annyira elfagyott a keze, hogy leejtette a földre és az összes pénze kiszóródott belőle.

Végül egy hang azt súgta nekem belülről, hogy menjek oda hozzá segíteni. Hallgattam erre a bizonyos hangra. Máig nem tudom miért tettem, de odamentem hozzá, segítettem összeszedni a pénzét, aztán leültem mellé a padra. Akkor nem számított, hogy felfogok-e fázni.

Megkínáltam cigivel, és elkezdtünk beszélgetni. Elmondta a nevét és az egész életét. meghökkentő, hogy mik történhetnek meg az emberekkel!

Ő Olaszországban volt fizika és angol tanár, mikor még fiatal volt.

Utána katona lett, ami miatt keveset tudott találkozni újdonsült feleségével, aki épp a gyermekét várta. Ezután Magyarországon is tanított egy egyetemen.

Majd eljött a szörnyű nap: kirúgták munkahelyéről. Illuminált állapotban tért haza, mert nem tudta hogyan mondja meg kedvesének. De a nő csomagokkal az ajtóban várta. Az ő csomagjaival. Nem törődve azzal, hogy nem tudott hova menni, mert az összes családtagja meghalt, ráadásul a munkáját is elveszítette. Így került az utcára. De feleségét ennek ellenére a mai napig ugyanúgy szereti, mint mikor elvette őt.

Azóta hajléktalan szállóban alszik és minden nap az utcákat rója koldulva.

Mindig jókedvű és köszön azoknak a fiataloknak vagy éppen öregeknek, akikkel néha beszélget vagy csak szokta látni. Az összegyűjtött pénzéből vesz egy nagyon olcsó bort, a többit elrakja egy borítékba.

Ezt a borítékot addig tartja magánál, míg össze nem gyűlik tízezer forint benne. Utána elmegy a fia lakásához és bedobja a postaládájába aláírás nélkül. Pedig költhetné magára!

Vehetne belőle új ruhákat is akár!

Bár napi kétszer kapnak a hajléktalan szállóban ételt, de nem túl sok az sem. Ő mégis az alig látott fiának adja oda, akinek nincs rá akkora szüksége, mint neki.

A beszélgetésünk vége felé egy kislány jött oda hozzánk, és adott neki egy szendvicset. Nagyon örült neki. A legmeglepőbb, hogy ezt a

kevéske ételét is meg akarta osztani valakivel. Ez a valaki most én voltam. De nem fogadhattam el, hisz engem várt a meleg otthon, a főtt étel.

Megdöbbentő mekkora szíve van egy embernek, főleg ha annyi keserűségen átment, mint például ez a férfi.

Sajnos nem tudtam adni neki mást, csak pár szál cigit a beszélgetés során és egy jó napot, mert végre valaki meghallgatta az ő életét is.

Tollal / 17

JINGLE BELL, AVAGY UFÓK A KERTÜNKBEN

t magazin r’s Diges tuska e d a e R A a tősége K szerkesz emelte ki a többi t történeté közül. Szívből s á ír k reme k! n lu lá gratu

18 / Tollal

WWW.TOLLAL.HU

[Írta: katuska] Paranormális vagy nem normális… ?!

Kevés dolognak láttam úgy örülni a gyerekeimet, mint anno, mikor megjött amerikai keresztapámtól életünk legelső zenélő, karácsonyi képeslapja.

Rongyosra fogdosták és nyitogatták, majd mire maga a lap recycling állapotba került, maradt maga a „muzsikás”, amint Gergő fiam találóan elnevezte. És ez volt az, ami megkeserítette hétköznapjainkat. A muzsikás orvul támadott, nem kímélve az idegeinket, mert az aprócska gombelemmel működő kütyü (made in china) elpusztíthatatlannak bizonyult. Attól függően, hogy az ötéves Réka vagy két évvel kisebb Gergő öccse hova dugta, váratlanul megszólalt. Hol az ágyneműtartóban, hol az apjuk cipőjében, hol Csenge húguk pelenkájában harsant fel vadul, igaz, akkor nagy dolgok voltak készülőben…

Nem kis megkönnyebbülés fogadta tehát a család részéről a bejelentést, miszerint elveszett a muzsikás.

Férjem kérdő pillantására csak a vállamat vonogattam, én meg azt hittem ő volt.

Nem firtattuk tovább a dolgokat, mert akkoriban tört ki nálunk az ufóláz.

Nagycsoportos Rékám „űrkorszakát” élte, minden jöhetett, ami űrlényes, repülő csészealjos vagy kis zöldes. Délutánonként öccsével attraktív bemutatókat tartottak a kertben nagyanyám porcelán készletéből, legszebben az aranyszélű zsolnay repült. Ám ahogy leszállt az éj, a nappal oly bátor csészealj röptetők gyáva nyuszivá változtak. Úgy gondoltam, a problémát megoldandó (jó Vekerdy Tamás után szabadon), tudományos oldaláról közelítem meg.

Szép nyári este volt, és én mesét költöttem a jóságos kis zöldekről, akik éjjelente nesztelenül leereszkedve űrhajóikról vizsgálandó mintákat gyűjtenek virágokból, gyümölcsökből és gombákból. Egész helyre kis mese kerekedett, hatása frenetikus volt. Gergő, az örök kétkedő simán szemberöhögött, a kicsi békésen elaludt, míg Réka sikítva bemenekült az apja mellé az ágyba. Beláttam, hogy a tudományos út nem

mindig járható, és félórás kitartó vigasztalás után álomba ringattam a kis ufólógust.

Békés, nyári éjszaka volt, a csendet csak egy-egy inszomniában szenvedő kutya végtelenített híradója zavarta meg. Aztán valamikor éjfél után Réka eleven bombaként csapódott közénk, és vacogó fogakkal suttogta, hogy itt vannak, megjöttek a kis zöldek a kertünkbe, ő már hallja is, amint különös hangon beszélgetnek. Hallga csak!

Marhaság, közölte férjem morcosan és halált megvető bátorsággal indult kifelé, jobbján és balján egy rettegő feleséget és leánygyermeket vonszolva. És tényleg, a nyitott ajtóban állva egy földöntúli, csiszorgó hang hallatszott a kedvenc árnyékliliomom (Hosta) széles levelei alól, és emel-

gette bőszen a hajhagymáimat. Bevallom, akkor és ott elhittem.

Csak álltunk ott, Gergő álmosan nekem dőlt, gyermekeim apja szentségelt, Réka közölte, hogy mindjárt bepisil, én meg csak egyszerűen nagyon féltem. De aki a helyzet tökéletes magaslatán állt, az Berta, öreg kutyánk volt. A németjuhászok halált megvető bátorságával odacsörtetett, egyet szimatolt, kettőt vakkantott és már le is nyelte. Na, nem a kis zöldet, hanem a muzsikást, ami tavasz óta itt hányódhatott a kertben, és a párás nyári éjszakán aktiválta magát. Így történt.

Ködös, őszi alkonyokon, mikor Berta merengve fekszik a küszöbünkön és halkan horkol, a férjem esküszik rá, hogy a jingle bell dallamát hallja elhalóan.

Tollal / 19