TOLLAL A NAGYSIKERŰ WEBOLDAL NETES MAGAZINJA / 03
MACSKAHŰSÉG + TOVÁBBI 9 REMEKBESZABOTT TÖRTÉNET
HIRDETÉS ELŐZŐ SZÁMAINK
ÁPRILISBAN SEM MARADSZ FILMMAGAZIN NÉLKÜL, HISZEN MÁR ELÉRHETŐ A LEGÚJABB SZÁM, MELYBEN A HÓNAP LEGJOBBAN VÁRT FILMJEIVEL FOGLALKOZUNK. ÉRTÉKELTÜK A MESTERGYILKOST ÉS AZ ÁLOMHÁBORÚT, BELESTÜNK A LÁNY ÉS A FARKAS, VALAMINT A THOR KULISSZÁI MÖGÉ, ILLETVE RÉSZLETESEN BEMUTATJUK LIAM NEESON ÉLETÉT ÉS FILMES KARRIERJÉT. JÓ SZÓRAKOZÁST KÍVÁNUNK! 2 / Tollal
KIS EMBER SZÜLETIK
[Írta: markusdeak] Csöppnyi test, de egy új, óriási csodás világ. Négymilliárd éves tükörkép. Nézem és úgy érzem Isten megcsókolt.
F
ogamzás. Négymilliárd éves ősök parancsa. Teremtés franchise. Misztérium, melynek sejteni lehet, de tudni nem pontos idejét. Új élet, új világ kezdete. Kilenc hónap az anyaméhben, kilenc hónap óvni, védeni a törékeny csodát. Másnak. Az én fiam korábban, sokkal korábban volt kénytelen összemérni magát a világgal. Az első „gyanús” jelek, önvizsgálat végül a bizonyosságot jelentő szavak: - gratulálok, gyermeket vár – mosolyog barátságosan az orvos. Várakozás, vizsgálatok, a fejlődés követése. Most sajnálom, hogy nem vezettem naplót. Huszonhárom év távolságából kopnak az emlékek, pedig azt hittem, úgy éreztem belém ég minden másodperc. Már nem emlékszem mikor kezdtem beszélni hozzá, mert hall, a babák már hallanak a méhben. És még több apró részlet, amit elmosott az utolsó napok aggodalma. A fertőzés a kórházban. Orvosi hanyagság. – Mi erre felkészületlenek vagyunk, átszállítjuk a klinikára. Tudja itt nincs koraszülött osztály és a szülés bármikor beindulhat. – Most nem mosolyog, nem gratulál. Talán hétszer vagy nyolcszor ismétli ezeket a szavakat. Egy egész kórterem érintett. A mentő veszettül ráz. Végre megérkezünk. Új vizsgálat, új orvosok. –
Megpróbáljuk benntartani, amíg lehet, higgye el, ilyenkor minden másodperc számít. – pirul el Slezák doktor. Szégyenlős. Nőgyógyász létére elég bizarr. Mondják mások is, zavarba jön, ha vizsgálni kezd. Amúgy kedves, nyugtató beszédű ember. Őt kérem fel a szülésre. Ez bizalmi dolog és napok óta az egyetlen orvos, akire jó lélekkel gondolok. Egy-két nap és nem szabad visszatartani a szülést, veszélyes lenne. Lehet, hogy császár lesz, farfekvéses és csenevész. Kutya hideg van, minden vastagon havas és csúszik. Slezák doktort még nem láttam. Pedig jöhetne, tíztizenöt perc múlva kezdődik. – A feleségével beszéltem – mondja a főorvos. – Már elindult, remélem nem történt semmi útközben, nem való közlekedésre ez az idő. Ha mégsem érne ide, nekem kell elkezdeni. vagy inkább mást kívánsz? – Igen tudom, természetesen. – válaszolom. – Nem probléma. Cefetül ideges vagyok, látom, átragad másokra is. Azt sem vettem észre, amikor Slezák doktor megérkezett. – Felkészültünk a császármetszésre, de előbb megpróbáljuk a normál szülést. – A főorvos megint. – Megnyugodhatsz, a feleséged már jó kezekben van, Slezák doktor megérkezett.
Igen tudom, természetesen. – válaszolom. – Nem probléma. Cefetül ideges vagyok, látom, átragad másokra is. Azt sem vettem észre, amikor Slezák doktor megérkezett. – Felkészültünk a császármetszésre, de előbb megpróbáljuk a normál szülést. – A főorvos megint. Megnyugodhatsz, a feleséged már jó kezekben van, Slezák doktor megérkezett. Ha szabadna dohányozni, csikkgúla állna mellettem. Nem tudom érzékelni az időt. Zöld köpenyes hölgy lép hozzám, kezében zöld csomag. – Megnézi a kisfiát? – Igen persze, állok föl. Nézem az arcát. Pár másodperc és inkubátorba kerül, a tüdeje még nem teljesen fejlett. Elviszik. – Ne aggódjon, én is koraszülött vagyok és hogy megnőttem – bíztat a műtősfiú. A koraszülött osztályon vártam, amíg a feleségem felébredt az altatásból. Azt mondták jól van, nem volt semmi komplikáció. Jól van a fiam is, amennyire csak jól lehet. Legalábbis ezt mondják, és hiszek nekik. Egy medikusnak nem hazudnak. Nézem a fiam, beszélek hozzá, ahogy azelőtt is, amikor még pocakban volt. Csöppnyi test, de egy új, óriási csodás világ. Négymilliárd éves tükörkép. Nézem és úgy érzem Isten megcsókolt.
A DROGOS
[Írta: Daffy] Ha két lélek egymásra talál, nincs lehetetlen...
H
árom 15 éves lány nekiül, hogy megfejtsék a jövőt. Kalandokat, izgalmakat és persze a gazdag és jóképű herceget várják. A kis csapat vezére, a „kártyajós" a szemüveges lánynak jósol. Ez a szemüveges lány vagyok én. Én kaptam a legizgalmasabb jóslatot, miszerint a jövendőbelim az életemet fogja megmenteni egy szép napon. Persze az ember nem veszi komolyan az ilyen butaságot, de azért néha mégis eszébe jut. Mindez évekkel ezelőtt történt. Ártatlan és naiv voltam, és el sem tudtam képzelni, miféle veszélyekbe sodorhat az élet. Aztán teltek a hónapok. Majd az évek. Az apám alkoholproblémái és dühkitörései egyre erősebben nyomták rá a bélyeget a sorsomra. Folyton trágár kifejezésekkel illetett, azt mondta senki vagyok. Így nőttem fel. Beleivódott a vérembe, hogy nem érek semmit. Hogy mindegy élek-e vagy halok. Ide-oda rugdosott, mint egy labdát, aztán a sarokba gurulva teljesen megfeledkezett rólam. Az apukám nem szeret. Olvasd ezt el még egyszer, és érezd ennek a mondatnak a mélységét. Ahogy egy gyerek mondja ezt. Nem sírva, nem hisztizve. Halkan. Mélyen a szemedbe nézve, kutatva az őszinte együttérzésedet. Kicsikarva belőled önkénytelenül is a szeretet apró szikráit. OLVASD: az apukám nem szeret, Én már a hangjától rettegtem. Ahogyan rám nézett: mintha nem is a lánya, hanem egy gerinctelen féreg lennék. Ez taszított egyre mélyebbre. Példáját követve igen hamar mutatkozott nálam is az alkoholproblé-
4 / Tollal
ma. A drogok fekete árnyként táncoltak körül. A lelkemet ők élték fel, míg testemet a férfiaknak adtam kölcsön játszani. Igen, a tükör egyre torzabb képet mutatott felém. Annyira felemésztett az élet, hogy már csak csont és bőr maradtam. Egy valami éltetett, ami miatt nap, mint nap felkeltem az ágyból: a drog. Hogy ne legyen valóságos a gyűlölet, hogy ne legyen valóságos a torz tükörkép. Semmi másra nem vágytam, és úgy gondoltam a kábítószert is le tudtam volna tenni (ami abban az időben az egyetlen reményem és menedékem volt) ha valaki igazán szeretett volna. Engem szeretett volna. Arra vágytam, hogy igazán ismerjen valaki, jobban, mint én magamat. És ennek ellenére szeressen. Hogy tervezzen velem, és álmodjon. Szeretetlenségben az ember elpusztul. Úgy éreztem ebben a szeretetlenségben, ebben a mellőzöttségben már elkezdtem rohadni. Minden átkozott érzést ki akartam ölni magamból. Csak egy emberi robot akartam lenni. Aminek semmi nem fáj. És nem okoz örömet. Ebben a kétségbeejtő, tébolyult állapotban találkoztam Vele. Szeret engem. ENGEM. A megtépázott, széttépett lelkemet. Fogja a kezemet. Tervez, és álmodik velem. Nekem pedig ennyi éppen elég volt. Egy hét alatt leküzdöttem a hónapok óta gyötrő démonaimat. Azóta eltelt egy év. Nem iszom, azóta semmilyen tudatmódosító szerhez nem nyúltam. Egy hónapja pedig a cigarettát is letettem. Megmentett a haláltól. Most élni tanít.
MACSKAHŰSÉG
[Írta: Nóri] Sok könyv, újságcikk vagy film szól csodálatos módon hazatérő kutyákról, macskákról, olykor lovakról. Csodáltam ezeket az állatokat és nem gondoltam volna, hogy egyszer értem is megteszi ezt egyikük..
A
zt mondják, életében egyszer mindenki találkozik azzal az álltattal, amelyet neki rendelt a sors. Ha ez igaz, akkor az én esetemben a kis fehér cica, Hómancs az, akit 11 éves koromban kaptam. Gyönyörű volt, perzsa anyával és házimacska apával, mindkét fajta legelőnyösebb tulajdonságait ötvözve magában; hosszú, tömött, hófehér bunda, egy átlagos macska testfelépítésével párosítva. Még ennyi év után is emlékszek a napra mikor elhoztuk. A macskák gazdája azt mondta, bármelyik kiscicát választhatom, amelyiket akarom. Hát Hómancs ezt egészen másképp gondolta, alighogy betettem a kezem a kosárba odajött, hozzádörgölőzött és dorombolni kezdett. Engem persze rögtön elvarázsolt a kis fehér angyalka, és a többiekre rá sem pillantva közöltem: Nekem ő kell! Az ölemben utazott hazáig, és még ott sem tágított mellőlem. Anya - tekintettel könyörgő pillantásomra és 10 perces Lécci-lécci-léccimre - megengedte, hogy néha bevigyem a házba, ha ők is otthon vannak. Én persze rögtön megtaláltam a mondatában a kiskaput: ha otthon voltak tényleg csak néha vittem be, de ha nem, akkor mindig. Fél éves kora körül kezdett eltünedezni. Mikor hazaértem nem várt a kapuban, néha reggel sem jött elköszönni, és olykor csak este került elő, akkor viszont úgy mászott az ölembe, mintha egész nap erre várt volna és nyávogva igyekezett megértetni velem valamit. Így ment ez hónapokig, amíg meg nem tudtuk mi történik. Az utca végén lakó nő viszi el reggel, délután pedig visszahozza. Anya átment beszélni vele, két hétig nem is volt semmi gond, aztán Hómancs újra eltűnt. Mivel nem akartunk konfliktust úgy döntöttünk, a cicát elköltöztetjük nagyiékhoz Legyesbényére. A döntést másnap tett követte, kocsiba ült a család a macskával együtt, és elindultunk. A 13 kilométeres utat az ablakon kibá-
mészkodva ülte végig és közben még dorombolni is elfelejtett, annyira lekötötte az elsuhanó táj látványa. Megérkezvén rögtön birtokba vette a macskaházat, amit nagyapó az én kedvemért épített neki és megitta a felkínált tejet. Ott voltam vele, amíg bejárta az udvart, majd a ház előtt is szétnézett. Látszólag minden tetszett neki, egyedül a tyúkoktól szeppent meg, de miután figyelgette őket egy ideig, bártan merészkedett közéjük. Néhány óra múlva fájó szívvel hagytam ott, pedig tudtam, hogy jó dolga lesz, és nemsokára újra láthatom. A következő pár napban furcsán éreztem magam otthon, már annyira megszoktam, hogy velem van és hiányzott. Vártam a vasárnapot, hogy találkozzunk, és úgy tűnik ő is így lehetett ezzel, mert mikor kiszálltam a kocsiból rögtön elém szaladt. Felkaptam az ölembe, és magamhoz szorítottam. Nagyon nagyon rossz volt nélküle. A fél délutánt vele töltöttem és még haza se értem, máris hiányzott, úgy, mint az összes elválásunk után. Ő is hasonlóan érezhetett, mert nagyi szerint eleinte sokszor ment előre, a kocsibejáróhoz. Aztán benne is - mint oly sok más állatban - beállt az az úgy nevezett időérzék, az óra, ami egy számára fontos eseményt jelez. Ám míg a többieknél ez az evés vagy a séta ideje, Hómancsnál az én érkezésem volt az. Minden szerdán és vasárnap pár perccel négy előtt ott ült a teraszon és várt. De egyszer nem volt ott. Megijedtem, főleg, mikor megláttam nagyi arcát. - Nincs jól - ennyit mondott és én máris rohantam hátra. A cica az oldalán feküdt. Mikor kivettem gyengének tűnt, de még tartotta magát. Órákon át ültem kint vele, simogattam és beszéltem neki. Furcsa mód nem gondoltam arra, hogy meghalhat. Teljesen természetellenesnek tűnt. Későn indultunk haza, aztán pár órával később nagyi telefonált: Hómancs eltűnt. Nem tudtuk mire vélni és én reménykedni kezdtem,
Tollal / 5
MACSKAHŰSÉG / AUTÓVIZSGA hogy ha el tudott menni, akkor meg is fog gyógyulni, ám másnap reggel mégis ideges voltam. Sajnos nem kellett iskolába menni, így zavartalanul rágódhattam cicám sorsán. Felalá járkáltam a házban, de nem találtam a helyem, anya pedig ezt megunva rám szólt, hogy ha már nem tudok nyugton maradni tegyem hasznossá magam és vigyem ki a szemetet. Mikor kiléptem az ajtón rögtön észrevettem egy fehér szőrcsomót a kapu előtt. - Gyertek ide - kiabáltam be. Mire mindenki kirohant én már Hómancs mellett voltam. Feküdt, és kapkodva lélegzett. Mikor az ölembe vettem, felém fordult, belenézett a szemembe, nyávogott egy utolsót, aztán a pillantása szép lassan üvegessé vált. Pecek múlva is csak szótlanul ültem és szorítottam magamhoz a kis testet. Akkor nem sírtam. Még nem voltam rá képes. Nagyiénál, a kert végében temettük el. Azt hiszem Hómanccsal túlságosan kötődtünk egymáshoz, de a köztünk lévő kapcsolat más volt, mint a többi állatommal. Nem szerettem jobban, inkább máshogy. Úgy mintha egész életemben mellettem lett volna, nem csak 3 évig. Talán ennek köszönhető, hogy sohasem fogom elfelejteni. Tizenhat, huszonhat, de még százhat évesen is eszembe fog jutni, és tisztelettel fogok adózni a kitartásának, ami elég nagy volt ahhoz, hogy betegen is hazahozza. Elbúcsúzni.
6 / Tollal
[Írta: Mara] Tipikus női viselkedés… csém feleségének a születésnapját ünnepeltük. Együtt volt a Tóth és Elek család, mármint öcsém és sógornőm legközelebbi rokonai, meg egy-két barát, annyian voltunk, mint a nyű, de ez így van jól. Vidám csevegésben zajlott az ebéd, inkább mondhatnám, a hangos szó- és kacajhullám hol erősödött, hol kicsit csendesedett egy pillanatra, hogy annál nagyobb erővel csapjon fel újra. Én, aki digitális fülhallgatót kaptam pár nappal azelőtt, mindenkinek a szavát érzékeltem, furcsa volt, meg mulatságos, azért valahol a zavaró körülmény határán. Ebben a környezetben az öcsém kissé sunyian elmesélte, hogy milyen “ügyes” voltam, amikor először kimentem a forgalomba a vezetési vizsgát letenni. Még ma is élvezi a történetem, én meg mosolyogva hallgatom, nagyokat bólogatva hozzá. - Az úton kellett volna megfordulni az autóval az én testvéremnek. Hátrafelé hajtott, utána balra tekerve a kormánykereket próbált megfordulni, persze előtte elmulasztotta első sebességbe tenni a váltót - amit fiatalon is el lehet felejteni -, így a mögötte levő mély árokba kezdtek landolni, ami félig sikerült is. A vizsgáztatók kis híján szívbajt kaptak, kapkodtak a kormány után. Az én testvérkém meg behúztam a kéziféket, rálépett a fékre, elsőbe tette a sebességet, és úgy kipenderítette az
Ö
autót vizsgáztatókkal együtt az árokból, hogy az út másik szélén találták magukat. Ott már nem volt árok, örvendeztek a vizsgáztatók, majd visszairányíttatták “megmentőjüket” az autóútra. Mentek tovább. Utasították, hogy forduljon be a következő utcába, persze nem az egyirányúra gondoltak. Mit tett a nővérkém? Minden további nélkül behajtott oda, ahova nem igen szabad. - Mit csinál? - kérdezte a vizsgáztató kétségbeesett hangon. - Hajtok oda, ahova irányítottak. - Nem ebbe az egyirányúba… - Pedig gyakorlás közben mindig ebbe az utcába kellett bejönni, csak a másik bejáratról. Honnan tudjam, mit akarnak? – zajlott le a beszélgetés. Innen is kikeveredtek, majd a villanyrendőrnél gázra lépett az én vizsgázóm, és átgurult a sárga fénynél. - Sárgán hajtott át. - Zöld volt, amikor felnéztem, nem sárga fényt mutatott a lámpa. - Sárga volt - mondta nem valami kedvesen a vizsgáztató. - Én zöldnek láttam. - Hajtson vissza a tűzoltó otthonba, ahonnan elindultunk! - mondta az idősebbik a nővéremnek. A többit meséld el te -, fordult felém Tibor. - Amikor megálltam az udvarban, ránéztem a vizsgáztatókra, és még mielőtt megszólalhattak volna, elkezdem a mondókámat.
AUTÓVIZSGA - Ne is mondjanak semmit! Megbuktam. Én is ezt tenném önökkel, ha én volnék a vizsgáztató, és önök a vizsgázók. Mosolyogva kezet nyújtottam feléjük. Még mindig előttem lebeg ijedt ábrázatuk, kétségbeesett tekintetük, meg ahogyan kapkodnak a levegőben. Tényleg, nekem muris volt, és még hozzátettem: - Látom, vennem kell még órákat a vezetésből, mert szerencsémre nem kérték tőlem még azt is, hogy tolassak a kocsival, mert akkor lett volna csak igazán baj. Vettem pótórákat, vizsgázni mentem, és az első, amit kértek tőlem, az volt, hogy tolassak egy keskeny hídra. „Kellett nekem jártatni a számat? Most aztán ismét megbukok!” - Nézze, én nem szeretnék arra a kis hídra tolatni! - Kérem, hajtson a hídra! - Nem felelek az autóért, ha az árokban kötünk ki. - Induljon már! Ha hihető, ha nem, olyan szépen odaálltam, talán milliméter pontossággal a bejárati híd két oldalától, mint a pinty. - Na látja, hogy tud tolatni! - Ez Isten bizony véletlen volt. - Akkor ismételjük meg! „Már megint megelőzte a szám az eszemet!” Nekiveselkedtem az autó fenekével a hídra állni, és láss csodát: sikerült másodszor is. - Na látja, hogy tud tolatni! – mondta a vizsgáztató kedvesen. Tudok, a francot - gondoltam magamban. Még ma sem tudok, harminc év távlatából, de kit érdekel? Nem tolatok! *** Vezettem én az autót, még az engedély megszerzése előtt is. A lányom megkért, vigyem el a barátnőjéhez, aki a falu másik szélén lakik. Nagyon szívesen megtettem. Szerintem minden probléma nélkül odaértünk, meg azután vissza is, viszont a lányom nem épp így látta a dolgokat. Mikor Lóri fiam hazaért, valahogy így zajlott kettőjük között a beszélgetés a fülem hallatára. - Képzeld öcsém, tegnap anyu ráhozta a szívbajt egy asszonyra. Autóval mentünk, és amikor kanyarba értünk, kerékpárral jött velünk szem-
be valaki, aki mint a villám leugrott a kerékpárról, elhajította, maga meg mint a nyúl futott az árok felé. - Ó, Gócikám, ez semmi! Anyu a falu fantom vezetője. Ezt nem csak én mondom. A múltkor látom én, hogy érkezik anyu, gondoltam, kinyitom neki a garázs ajtaját, amikor se szó, se beszéd, sutty, lassítás nélkül berobogott a garázsba. Úgy elugrottam az ajtóból, mintha párduc lennék. - Mit csinálsz?! Úgy hajtasz, mint Senna! – szegeztem neki a kérdést. Mért? Mi a baj? – kérdezte természetes hangsúllyal. *** Újvidéken dolgoztam, és autóval jártam munkába, mert olcsóbb volt, min az autóbuszjegy. Nem egyedül mentem, vittem magammal Aliszkát is, egy kedves fiatal asszonykát, akivel egy időben kezdtünk dolgozni, és egyszerre végeztünk. Egy alkalommal, hazafelé jövet megálltam egy villanyrendőrnél, kiadtam a jelet, hogy balra fordulok. - Tanárnő, két autóval mögöttünk egy rendőrautóból integet valamit a rendőr. - Hát integessen! Várja ki a sorát! Nem mehetek, amíg jönnek szembe velem az autók. Mikor az utolsó autó is elment, én balra kanyarodtam, a rendőrautó meg utánam, elébem, és leálltam. Tudtam, baj van, valamit nem jól csináltam. De mit? Kiszálltam a kocsiból mire odaért a rend őre, két ifjú egyenruhással, akik szerintem még tanulók voltak. - Ismeri a jeleket asszonyom? - Azt hiszem igen. - Akkor nem látta: itt nem szabad balra fordulni. „Na most légy okos Domokos, eszed lenni homokos. Ha bevallom, hogy már két éve itt fordulok a szabadkai útra, úgy megbüntet, hogy belefeketedek.” E helyett ártatlan arcot vágva elkezdtem mentegetőzni. - Olyan nagy itt a forgalom, hogy alig tudom kiismerni magam. Szabadka felé szeretnék menni. - Kérem a kocsi könyvét – hallottam a szigorú kérését. - Adom – mondtam, és lenyitottam a fejem feletti tartót, ami üresen tátogott. Most felkaptam a táskámat, és
megnyugtató hangon közöltem, hogy csak egy kis türelmet kérek, mindjárt megkeresem. A táskámban három tefter, ezeregy papír, tudásfelmérők. Mire mindent kiraktam a kocsi eleje tele lett. A két kis rendőr nevetve arrébb ment, az idősebb meg csak nézett. - Látja, itt nincs, de megnézem a csomagtartóban is. - Csaaak nézze! Én sajnos tudtam, hogy ott sem lesz, mert Góci lányom előző nap Magyarországon járt, és biztos a táskájában maradt, nem tette vissza a helyére. Kis turkálás után odamentem a rend őréhez, és bűnbánóan mondtam: - Nincs nálam a kocsi könyve, biztos a másik táskámban maradt. - Kérem az igazolványát. Keresni kezdtem a pénztárcámat, amiben tartom, de sem a táskában, sem a haubán nem találtam. Odafordultam a rendőrhöz, és megkérdeztem: - Nem adtam oda a pénztárcámat önnek? - Nekem eddig semmit sem adott! Megszólalt Aliszka: - Itt a pénztárcája az ülésén. Kivettem a pénztárcát, és nyújtottam az igazolványom a rendőrnek, aki megkérdezte közben, hogy mi a kocsim rendszáma. Úgy állt, hogy eltakarta a számokat. - Álljon csak félre, majd leolvasom. Fejből nem tudom. Ezzel aztán betetőztem mindent. Felhívta a központot, és megkérdezte, ki a tulajdonosa ennek, meg ennek a rendszámú autónak (ma sem tudom mi volt a rendszámom). Mikor a visszajelzést megkapta rám nézett, és megkérdezte, de most már ő is mosolyogva: - Mit csináljak magával? - Nézze, én tudom, bűnös vagyok, önnek engem meg kell büntetnie! - Most az egyszer a legkisebb büntetést szabom ki, mert látom, hogy tanügyes. Elmagyarázom, hogyan jut ki a városból. Készségesen elmondta mindazt, amit tudtam, és én hálásan hallgattam, mert ezért a vétségért nem csak megbüntethetett volna cefetül, hanem elveszíthettem volna a hajtási engedélyt is legalább pár hónapra. Kifizettem a minimum büntetést, kezet fogtam a rendőrrel, aki igazán rendes volt velem.
Tollal / 7
AUTÓVIZSGA / REKORD Másnap mesélem a munkahelyemen, milyen élményben volt részem, mire a mellettem ülő kolléga felháborodottan közölte, bezzeg tőle három hónapra elvették az engedélyt, pedig csak a telt vonalon került, és nem jött vele szembe semmi. - Igen, mert nem tudtál szépen mosolyogni - mondtam én. - Ez semmi – szólt közbe Dobrila. Mi a férjemmel mentünk fel a Fruska Gora kanyargós útjain, amikor a férjem szabálytalankodott. Megállított bennünket a rendőr. Én nekiestem a férjemnek, és mindent mondtam, ami csak a számon kifért. A rendőr állt. A férjem nem bírta már hallgatni a szóáradatomat, odafordult a rendőrhöz, és majdnem könyörögve kérte: - Írja már ki azt a büntetést, hogy elmehessünk! Amikor a rendőr szóhoz jutott, ránézett a férjemre, és megszólalt: - Nem írok ki büntetést! Megbüntette önt az Isten a feleségével. Mennyire igaza volt a rendőrnek, de persze ezt nem közöltük Dobrilaval, csak gondoltuk mindhárman.
[Írta: thomasflower] Egy hirtelen jött magán brainstorming után őrült ötletem támadt: celeb leszek!
P
ersze nem olyan magamutogatós, hanem tevékeny, dolgos. Míg mások a testüket használják ki, én a türelmemet és a kitartásomat. Felállítok egy magyar maratoni rekordot. Gyorsan nekiugrottam az internetnek és rákerestem a festészeti rekordokra. Ahogy beindultak a mókusok az agyamban, éreztem, ahogy elönt az adrenalin. Rátaláltam egy magyar honlapra, ahol a rekordokkal foglalkoznak. Elküldtem egy jelentkezési lapot a címre. Bevásároltam mindenféle festő kellékeket. Közben volt szerencsém beszélni a rekord honlap képviselőjével, akinél mindent lebeszéltem és regisztráltam. Nehéz volt a rekord feltétele. Folyamatos festésről volt szó 8 órán keresztül, aztán 15 perc szünet és így tovább. Ellenőrök is voltak, akik hitelesítettek. Ilyen feltételek mellett 48 órás festést választottam, és a témaként a vitorlás hajók történetét jelöltem meg. Aznap reggel elvittem a fiamat az iskolába, majd délre ki-
8 / Tollal
mentem a Szeptemberfeszt rendezvényre. Hamarosan személyesen is találkozhattam Sebestyén Istvánnal, azaz a Zsiráffal. Kipakoltam, majd megérkezett az első két ellenőr. Egyeztettük az óráinkat, majd engedélyt kaptam a kezdéshez. Morogtam egy keveset, mert úgy volt, hogy belső, fűthető helyiséget kapok, ezért beltéri festékekkel készültem. Most viszont egy huzatos sátorban helyezkedtünk el, ahol alul-felül jött be a cúg, és még világítás sem volt. I.e. 1500-tól kezdtem el a festést méghozzá úgy, hogy ha kell, akkor egybefüggő legyen az egész festmény. Ezért előbb a háttereket alakítottam ki. Már otthon megbarkácsoltam, és 30x80-as méretre vágtam a vásznakat és felerősítettem vakrámákra. Így kb. 25-30 méternyi felületem volt arra, hogy alkossak. Eleinte minden zökkenőmentes volt. Alakultak a hátterek és elkészült az első pár hajó is. Nagyon hamar lement az első nyolc óra és sehol sem tartottam. Már a második ellenőri váltás is
megtörtént én meg végre elmehettem a mosdóba és ehettem is. A 15 perc szünet semminek tűnt. Egyre jobban élveztem a festést. A fáradságnak a legkisebb jelzését sem vettem észre magamon. Viszont elkezdtem fázni és kezdett besötétedni. Végre jött egy villanyszerelő, aki egy égőt helyezett a fejem fölé. A hideg miatt - ami nem csak engem érintett, hanem az ellenőröket is hoztak egy hősugárzót. A hősugárzóval nem csak magunkat melegítettük, hanem a festmények száradását is elősegítettük. Rettentő hideg lett. Már 3 pulóver volt rajtam, és kesztyűt kellett húznom a festéshez. A kezdeti lendület megtört, hiszen a finom ecsetmozdulatok mostanra már nagyon is darabosak lettek. A sátor megvédett minket a kinti széltől. Az éjszaka nehéz volt, de a szemem és a kezem még bírta. Nagyon jól esett az, hogy közben a barátaim meglátogattak, és elláttak mindenféle jóval. Még jófajta vörösbort is kaptam. A hajnal első sugarai a nagy munka közepében találtak.
REKORD / TÉVEDÉS Igyekeztem behozni a hátrányt, ami a festékek melegítésével, a hajók és a hátterek újraszínezése miatt volt. Nagy örömömre másnap nagyon sok látogató is volt, nem csak a rendezvényen, hanem a sátramban is. Többen megnézték, hogy eddig mit festettem és rengeteg kérdést tettek fel. Igyekeztem mindig odafigyelni, amit mondok, hiszen az ecsetet nem tehettem le. Jól esett, hogy idegenek is hoztak finomságokat és szurkoltak nekem. Közben több névjegykártyát is kiosztottam és megrendeléseket vettem fel. A negyedórás szüneteket most már tornával is fűszereztem, mert érezni kezdtem, hogy lassan, de biztosan elkezdek zsibbadni. És eljött, amitől a legjobban féltem. Az éjszaka. Eljutottam oda, arra a szintre, hogy már a vitorlás hajók sem hasonlítottak hajóra, hanem valami artikulátlan gumóra. Pedig ezeket a hajókat még álmomban is elég jól lefestettem bármikor. Az éjfél körüli szünetben valahogy elvesztettem az időérzékemet. Az ecset kiesett a kezemből és nem tudtam fogni, csak feküdtem a padon. Nem számított már, hogy a mosdóba akartam menni, hogy enni kellene valamit. Egyszerűen nem volt erő bennem. Mondanom sem kell, hogy este megint pulóverekből és kesztyűkből álló arzenált kellett magamra vennem, hogy meg ne fagyjak. A hősugárzó nem volt most már arra elég, hogy három embert és a festményeket is felmelegítse, illetve szárítsa. Szerencsére az ellenőrök nagyon rendesek voltak velem. Több viccet is meséltek, ami jókedvre derített. Elkezdtem én is hangosan röhögni. Mire lejárt a negyedórám kissé jobban éreztem magamat. Felálltam és biztattam magam, hogy már csak 16 órát kell kibírnom. Vasárnapra virradtunk. A festés már egyáltalán nem ment olyan hévvel, mint a kezdeteknél. A motívumok is elég gyatrák lettek. Aztán jöttek az érdeklődök, akik lefoglalták az elmémet. A kezem járta a maga útját, de az agyam már nem volt ott. Örültem, hogy a kérdésekre tudok válaszolni. Vasárnap dél körül kijött a családom is. A nap egyik fénypontja. Elrendezték a festményeket. Szereztek padokat, amire ki lehetett támasztani egymás mellé, hogy a mindenki lássa, hogy egybefüggő az egész alkotás. Nekem is jó
volt odanéznem, hogy a kitartásom mit eredményezett! Sajnos kis családom hazament ebédelni, míg nekem ott voltak még az utolsó órák, az utolsó percek. Zsiráf is jött, és fényképezett. Megbeszéltük, hogy a Nagy Színpadon is bemutat majd a nagyérdeműnek. És eljött, amire már legalább két hideg éjszakán vártam. Letelt a 48 órám és készen is voltam a festménnyel. Megmértük az ellenőrökkel. 26,6 méter hosszú lett, és 56 vitorlás hajót ábrázolt. Hitelesítet-
ték a jegyzőkönyvet, és felhívtak a Nagy Színpadra. Zsiráf pár kérdést tett fel, és utána távozhattam. Egyedül maradtam. Bepakoltam a kocsiba, és 60 óra ébrenlét után, este hazaértem. Most már nem voltam fáradt. Minden végtagom és érzékszervem működött. Jól eső érzés töltött el. Volt egy ötletem, egy tervem, amit számtalan nehézség árán véghezvittem és hatalmas nagy önbizalmat szereztem saját magam teljesítményétől.
[Írta: Emmike] Az élet a legnagyobb rendező. Ez a történet rólam szól, de megrendezni sem lehetett volna tökéletesebben!
H
azafelé készültem a kórházi kezelésről. Verőfényes, azt hiszem talán éppen áprilisi nap volt. Párom munkája nem engedte, hogy ő vigyen haza saját autónkkal, így egy ismerős taxis házaspárt kértem meg előzőleg, hogy valamelyikük jöjjön értem. Hazaindulás előtti nap, a férjnek küldtem egy sms-t amiben közöltem vele, hogy másnapra kellene megjelennie a kórháznál. Semmi probléma nem volt, átvettem a zárójelentést, és csomagokkal megrakodva indultam kifelé. Örömmel láttam, a feleség jött
értem, gondoltam végigbeszélgethetjük az utat. Beszálláskor láttam, hogy nagyon-nagyon dühös. Érdeklődésemre elmondta, hogy a férje előző nap kapott egy sms-t attól az igen kedves asszonykától...aki régebben a felesége volt, hogy másnap találkozzanak… történetesen az ex-nejt is úgy hívják mint engem. Ő dühöngött, én néztem rá, és kitört belőlem a nevetés. Nem értette jókedvem okát, majd elmagyaráztam neki, hogy azt a bizonyos sms-t én küldtem, s ez a tévedés oka. Hazáig jókat nevetgéltünk a történteken.
Tollal / 9
GYERMEKKOROM EGYIK KARÁCSONYA
[Írta: benczeedit] Gyermekkorom egyik Karácsonya.
N
agyon szép tél volt és közeledett a Karácsony. Alig hat éves lehettem, és én is, mint más gyerek alig vártam az angyaljárás napját. Egyedül vártam a nagy napot, hiszen a testvéreim már mind felnőttek voltak, de így is nagyon tudtam örülni minden ajándéknak még akkor is, hogyha azok éppen nem is a legdrágábbak voltak. Aznap este kiálltam a ház elé és bámultam az égből hulló hatalmas hópelyheket melyek olyan csodálatosan csillogtak az ablakból rájuk sütő fényben, mintha színezüstből lettek volna. Már el is képzeltem az angyalt gyönyörű ruhában, ahogy repül az ezüst hópelyhek között. Egyszer csak hallom, hogy kiáltják a házból nagy örömmel - Megjött az angyal! Én pedig rohantam be nagy izgalommal ahol már várt a karácsonyfa és alatta az ajándék. A fa tarkabarkán csillogott mindenféle színben, nem az eleganciát meg a módot próbálta sugallni magáról, mint manapság, hanem az igazi-valódi karácsonyt a maga egyszerűségével, szerénységével és a lelket melengető szeretetével. Meglepődve bámultam a számomra legszebb karácsonyfát, pedig dísz csak alig volt rajta, többnyire cukorka, már amilyent akkor lehetett kapni, alma, dió és keksz, mégis csodálatos érzéssel töltötte be gyermeki szívemet, de sajnos ez a tiszta-őszinte érzés, ez az igazi öröm azt hiszem örökre elszállt a gyermekkorom emlékeivel együtt. Emlékszem, akkor, ezen az estén valami csalódást éreztem, hiszen nem láttam az angyalt, akire még az ajándéknál is kíváncsibb voltam. Miután beteltem a karácsonyfa örömével ismét kimentem a ház elé, hátha megláthatnám a még biztosan kószáló angyalt valahol a házak felett, de bizony nem láttam semmit, csak a hó hullt a szemembe amint az eget fürkésztem izgatottan. Egyszer csak valaki megölelt, édesanyám volt az. Lehajolt hozzám és mondta csendben - gyere be szépen, mert nagyon hideg van, - én pedig elsírtam magam miközben egyre hajtogattam: Az angyalt szerettem volna látni, de édesanyám így szólt: Az angyalt nem látjuk, csak érezzük, hogy itt van, még pe-
10 / Tollal
dig akkor, amikor nagyon boldogok vagyunk, mint most is - és meleg kezével megsimogatta hideg arcocskámat, amitől én teljesen megnyugodtam. Ó ha tudtam volna, hogy az angyalnak nem mindig van szárnya, és hogy láttam is hiszen mindennap ott volt közöttünk.
AJÁNDÉK / JEGYESOKTATÁS
[Írta: ariadne] ...az utóbbi időben kezd néhány dolog felettébb gyanús lenni...
F
iacskám még hisz a Télapóban, bár az utóbbi időben kezd neki néhány dolog felettébb gyanús lenni. Tavaly még megköszönte az óvodában, az általam ablakba csempészett társasjátékot, mire a Télapó merő szolidaritásból azt felelte neki:-Szívesen fiacskám. De aznap találkozott egy másik Télapóval is, és mivel az arcmemóriája tökéletes, gyanút fogott. Ál-Télapó. Azon az éjszakán látott egy sanda Télapót bemászni a szemközti tízemeletes ablakán, az áruházi, szaloncukor osztogató Télapóról nem is beszélve. Valami itt nem stimmel. Összevonta szemöldökét és gondolkodóba esett. Itt az idő, gondoltam, szerte kellene oszlatnom a mítoszt, és töredelmesen bevallani, a Télapó nem létezik. De mit is mondhatnék egy hatévesnek? Azt, hogy hazudoztam eddig, mert ez így szokás, fantáziatúltengésem van, nézze el nekem. Mosolygós anyukája eddig átverte egy mesével? És a Télapó igenis nem létezik? Nem vagyok képes rá. Annyi Télapóvárós év telt el, amikor fiacskám álomba ragadó tekintettel figyelte az ablakban, a kis csizmát, amely fényesen csillogott. Annyi boldog, ajándékbontogatós reggel után, amikor éjszakába nyúlóan vártuk Télapó érkezését, hallani vélve a száncsengők csilingelését, és együtt bosszankodva, hogy már megint elaludtunk. Nem sikerült meglesni a jóságos, néha virgácsot is osztogató Mikulást. Mondjam, hogy ez egy szép legenda, amelyet újra átél majd szülőként? Vagy várjam meg, amíg fény derül a turpisságra, és valamelyik kis szemfüles iskolatársától tudja meg a kiábrándító valóságot? Az is lehet, hogy már tudja. Csak a felnőtteket teszteli, meddig kábítják még a Télapóval. - Tudod azon gondolkodtam- teszi fel a ravasz kérdést- honnan van a Télapónak a legmenőbb mobiltelefonja? - Nem is tudtam, hogy az Északi Sarkon is jó a lefedettség. Na, most megszólaltak a szívemben a szirénák. Fogalmam sincs róla, van-e ott térerő, és érzem, bele fogok bonyolódni a magyarázkodásba.
- Mit kérsz a Télapótól?- próbálom elterelni a figyelmét. - Megírtam már neki. Postára adnád? - De mi áll benne?- reménykedem, hogy nyerek még egy évet. - Ne érdekeljen-mondja a kis ravasz.- Majd elolvassa a Télapó.-Ő tudni fogja, mit kértem tőle. Akkor Télapókor már nem vártuk a száncsengők hangját, és amikor elaludt, a feldíszített ablakba tettem egy csillámporos hógömböt, bizonyságául a Télapó igenis létezik. A reggel izgatott ajándékkicsomagolással telt, mint mindig. - Egy naplót kértem a levélben.megfordította a hógömböt. Hullott benne éppúgy a hó, mint odakint. Elmosolyodott. - De ez is nagyon szép. Nem kapta meg a levelemet biztosan. Rosszul címeztem. Régen az északi Sarkon lakott a Télapó. De most már elköltözött. Anyu meg apu szívébe.
b., egy termetes menyasszony mondta a tisztelendő szemébe nézve, hogy „feleségül megyek hozzá", mire a tisztelendő azt gondolta magában, hogy „nekem nincs annyi pénzem, hogy eltartsalak".
[Írta: Dávid Attila] Egy jegyes oktatáson elhangzott vidám, megtörtént esküvői történetek.
R
enáta húgom és a vőlegénye az esküvőjük előtti hónapokban jegyes-oktatáson vett részt, amit egy tisztelendő tartott, aki különböző megtörtént, vidám esküvői esetek elmesélésével színesítette az oktatást. Az egyik alkalommal elmesélte, hogy egyszer, az esküvői szertartás közben a vőlegénynek sürgősen vécére kellett mennie. Szólt a tisztelendőnek, és elrohant. A távolabb ülő rokonok azonban nem hallották, hogy mit mond, csak annyit láttak, hogy a vőlegény kereket old a boldogító igen kimondása előtt. A menyasszony anyukája rögtön elájult . . . A tisztelendő felhívta arra is a házasulandók figyelmét, hogy az esküt egymás szemébe nézve mondják, mert előfordult, hogy: a., a vőlegény a tisztelendőre nézve mondta, hogy „feleségül veszlek, holtomiglan, holtodiglan kitartok melletted".
Ügyelni kell a kellékekre is: például ne legyen túl hosszú a menyaszszony fátyla. Megtörtént, hogy az esküvő után, a templom kijárata felé haladva, az egyik rokon túl gyorsan lépett ki a padsorból, és véletlenül rálépett a menyasszony fátylára, aki rögtön hanyattesett, ami még a tisztelendő arcára is mosolyt csalt. Vigyázni kell a templombejáratnál a lábrácsnál is, nehogy belelépjünk, mert előfordult, hogy valaki beleragadt, és csak segítséggel lehetett kiszabadítani onnan, vagy pedig beletört a cipősarok, és a menyaszszonynak végig kellett sántikálni az egész templomon. Végül a tisztelendő azt is elmesélte, hogy egy érdeklődő egyszer megkérdezte tőle, hogy miért van minden esküvő alkalmával letakarva a templomban egy tábla. A tisztelendő azt válaszolta: - Azért, mert az van a táblára írva: „Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!"
Tollal / 11
KÓRHÁZI GONDOLATOK
12 / Tollal
KÓRHÁZI GONDOLATOK
[Írta: Mara] Azon a helyen, ahol nem lehet mindenkin segíteni, lehangoló minden nap, óra és perc.
N
égy óra tizenhét perc, már kinyitottam a szemem. A folyosóról beszűrődő fény bevilágítja a három ágyas szobát, már azért is, mert az ajtó tárva nyitva áll. A fénnyel együtt tolong be a hideg levegő. A folyosóra leselkedő ajtó tátongva nyeli a februári széllel a hideget. Három ágy, hófehérbe öltöztetve. Mindegyikből a fémtartó mered kétágú gereblyeként a plafon felé, amiről plasztik- vagy üvegedényből egy kis csövön keresztül ereinkbe csöpög a folyadék. Kinek több, kinek kevesebb jut, és örül: nem vele robogott csörömpölve, sípolva az ágy négy kereke, mert azon az ágyon a takaró már szótalan, nem lélegzik, csak előtte zsivaj, léptek rohanása, orvost, nővér, orvost ide visszhangzott a légben. Ilyenkor megdermed mindegyik szoba, és szörnyedve keresi tekintet a tekintetet. Az arcizmok megfeszülnek. Amikor az éjszakában nem egyszer szaladt csörömpölve, szirénázva, csattogva a négy kerék a mozdulatlansággal a fürdőszobába, aminek ajtaját ideiglenesen lezárták egy szalaggal. Mindenki tudta: belépni tilos. Azóta a kézmosóból mosakodok tetőtől talpig. Segít a nedves, illatos zsebkendő. Lábam beleemelem a kézmosóba, hátam a szekrénynek vetem, biztos, ami biztos, így kevesebb eséllyel esek el. Vizitre igyekszem eltüntetni magamról az izzadtság szagát. Kezelőorvosom nyugodt, mély hangú, lénye biztató, bár amit mond, olyan kevés, hogy semmivel sem vagyok okosabb, mint két héttel ezelőtt. Reggel öt és hat óra között, ismét jött a fájdalom, szédülés, rosszullét. A két ágy ébren volt, de hallgatott. Előzőleg pár szót váltottunk. Szerettem volna felkelni, de nem engedelmeskedett akaratomnak a testem. Halkan, közöltem, kértem a segítséget: rosszul vagyok. - Mi történt? Mi van? – szólalt az egyik ágy. - Rosszul vagyok – mondtam mindinkább a lét és az ájulás között. - Mi történt, mit szeretne ? – szólt az
egyik ágy nyikorogva. Összeszedtem minden erőmet, az idegeim a plafonon táncoltak, és utolsó erőmmel torkom szakadtából üvöltöttem: f…t, és az ágy magába ölelt. - Nyissa ki a szemét! Lát engem? – szólt egy hang. Az EKG már dolgozott. - Az orvosom később azt mondta: ezt is kivizsgáljuk. Másnap a szomszéd szobából egy férfi megállt az ajtóban, rám nézett, és csak annyit mondott:”Azt hittük” – ezután kezét mellmagasságba emelve, ujjait kiegyenesítve vízszintes vonalat mutatott. - Én nem – feleltem és elmosolyodtam. Magamban azért abban reménykedtem, csak megtalálják, mi a fityfene bújt belém.
Tollal / 13