TOLLAL A NAGYSIKERŰ WEBOLDAL NETES MAGAZINJA / 04
RENDŐRI BRUTALITÁ S - MEGTÖRT ÉN ESEMÉNYE T K!
+ TOVÁBBI 8 REMEKBESZABOTT TÖRTÉNET
HIRDETÉS ELŐZŐ SZÁMAINK
MÁJUSBAN SEM MARADSZ FILMMAGAZIN NÉLKÜL, HISZEN MÁR ELÉRHETŐ A LEGÚJABB SZÁM, MELYBEN A HÓNAP LEGJOBBAN VÁRT FILMJEIVEL FOGLALKOZUNK. ÉRTÉKELTÜK A WINTER’S BONE-T, A PAUL-T ÉS AZ ÚJ HALÁLOS IRAMBAN FILMET, BELESTÜNK A MÁSNAPOSOK 2 KULISSZÁI MÖGÉ, ILLETVE ÖSSZEGYŰJTÖTTÜK WOODY ALLEN LEGJOBB FILMJEIT IS. JÓ SZÓRAKOZÁST KÍVÁNUNK! 2 / Tollal
KAMERAPRÓBA
[Írta: markusdeak] Naponta több száz álláshirdetést néztem végig, önéletrajzokat, motivációs leveleket Írtam. (ki lehet Istennek az az összekuszált neuronú teremtménye, aki ilyet kitalál?).
S
zomorúan vettük tudomásul, hogy a régészeti feltárásokra alakult csoportunk megszűnik. Ráadásul a nem sokkal azelőtt életbe lépett kulturális örökségvédelmi törvény miatt szinte esélytelenné vált, hogy új munkahelyen folytassam az ásatások eseményeinek, leleteinek rajzolását. Nem volt mese, váltani kellett. Naponta több száz álláshirdetést néztem végig, önéletrajzokat, motivációs leveleket írtam. (Ki lehet Istennek az az öszszekuszált neuronú teremtménye, aki ilyet kitalál?). Semmi hajlandóság sem volt bennem új vallás alapításában részt venni, gyémánttal kereskedni, új, a már elmúlt hónapokra is visszaterjedő, hihetetlen meggazdagodást ígérő pénzügyi vállalkozásban mapeckodni. Szemeim már szikráztak a monitor folyamatos figyelésétől, agyam önvédelemből már csak a fő információkra figyelt, előfordult, hogy nem minden részletét olvastam az ajánlatoknak. Esélyeimet nekem tetsző munkahelyre egyre borúlátóbban ítéltem meg. Akkor már évek óta vezettem rádióműsorokat, megörültem, hogy egy televízió csatorna műsorvezetőt keres. Nincs is más dolgom, mint a formanyomtatványnak tekinthető önéletrajzomon az ide vonatkozó részeket kidomborítsam és megírjam azt a levelet, mely szándékom szerint a hirdetőt kéne motiválnia, nem engem.
Nem gondoltam, hogy visszahívnak, már legalább három hete jelentkeztem, amikor egy kedves hangú hölgy, határozott válaszomra, igen, még mindig érdekel a műsorvezetés, találkozóra hívott Óbuda egyik legfelkapottabb éttermébe. Gondosan megterveztem és párommal megbeszéltem, milyen öltözetbe menjek. A jelzett napon a megbeszélt időpontnál korábban érkeztem. Beültem egy közeli kávézóba. A kedves hangú hölgy újra telefonált. Megkérdezte, hogy biztosan számíthatnak-e rám és, ha úgy alakul korábban is megjelenhetek, fél óra igazán nem számít, legfeljebb hamarabb végzek. Vettem két pogácsát, ki tudja meddig tart, és ahogy rossz szokásom diktál, ezen a napon sem reggeliztem. Nem szokásom az esélylatolgatás, mégis a mély dekoltázsú felsőtesti hepehupák túlburjánzó látványa, melyhez hasonló szépségeket hozzátenni nem tudok, csupán gyarló fogyasztója vagyok eme szemet és lelket egyaránt gyönyörködtető szépségeknek, elgondolkodtattak vérmes reményeim megalapozottságáról. Ha férfi a főnök, két nemre polarizálódott világunkban a kebelcsodák erősebb motivációs hatásúak, mint bármely, akár Dante szépséges nyelvezetével megírt ajánló sorok ama bizonyos levélben. Tűnődése-
met csábító mosolyú tündér szakította félbe. - Gábor ezeket a papírokat töltsd ki, utána gyere a sminkeshez, fodrászhoz, tanuld meg ezt a pár sort, kamerapróba lesz - majd újabb, talán bíztatónak szánt mosoly kíséretében a következő jelentkezőhöz lépett. Várok. Türelmesen. Azt a pár mondatot akár visszafelé is el tudnám mondani, azt is tudom hány szó kezdődik magánhangzóval, hány betűsek a szavak. A gyöngybelábadó homlokom és cseppektől csillogó arcom mattítására hivatott púder erősen incselkedik az orrommal, szabad lobogáshoz szokott, hajlakkal macsósra fegyelmezett hajam szinte szorít. Végre behívnak. Meghallgatom, hogyan üljek, milyen pózban tartsam a fejem, merre nézzek, mikor mosolyogjak, hangosan és érthetően beszéljek, hogy tartsam a kezem, mikor tartsak szünetet. - A megtanult szöveget azt hiszem fölösleges elmondania, van akkora emberismeretem, hogy elhiggyem, tökéletesen szerepelne a kamera előtt. Józsikám picit közelebbről mutasd az arcát, köszönöm. Csupán egyetlen kérdésre adjon választ - mondja a leendő munkaadó, az egyik kereskedelmi televízió rovatvezetője. - Miért jelentkezett egy olyan állásra, amelyet kizárólag hölgyeknek hirdettünk?
Tollal / 5
CSOKISAN SZÉP AZ ÉLET
[Írta: Mimmy] Emlékfájdalom. Jaj, de még mennyire!!!!! Jól tudja ezt Tüncike is, aki imádja a nyalánkságokat.
A
minap bejelentkezett Alexhez, a masszőréhez egy energia bombára. Alex sármos megjelenésével előkelő helyet foglalt el barátnőnk lelkében. Már megjelenésében is érezhető a női lélekhez közel álló megfoghatatlansága. Negyvenes évei ellenére fiatalos megjelenése, lágy vonásokkal körülölelt tekintete huncutul borostásan, mélybarna szemei, és persze a pólójából kivillanó szőrös mellkasa... és elegáns távolságtartása. Amint a test érintkezik férfias tenyerével, mintha áramütés érné Tüncit. Elengedheti magát, s persze gondolatai zabolátlanul száguldozhatnak elméjében. Mire is gondolhat e férfikezektől érzékien feszülő testű amazon? Nos, erre mondhatnánk ama bizonyos szálló igét:".. ha én ezt a klubban elmesélem..." Alex nem keveredhet bizalmas viszonyba a vendégeivel, bár Tünci igencsak megérintette érzékeit. Felajánlotta, hogy próbálják ki a legújabb csodát, a csoki masszázst. Tüncink erről korábban csak felületesen hallott. Képzelete elröpitette egy ködös, buja éjjelhez, ahol egykori kedvesével. játszottak hasikáról, és más érzéki testrészekről nyalogatott bolondságokat. Gondolta, Alex is valami ilyesmivel kényezteti majd, és helyeslően bólintott, beleegyezését adva, hiszen imádta a csokit is. Ettől kezdve a férfi irányította a történést: Tünciről lágyan lefejtette még fent felejtett néhány fehérneműjét, s finoman megfordította a masszázs-ágyon, hogy hanyatt feküdjön, majd eltűnt a fürdőszoba ajtóban. Barátnőnk pajzán gondolatai egyre cikáztak érzékeiben, miközben kintről lágyan csiklandozta orrát a csoki belopódzó illata, mely, mint egy fátyol egész lényét beterítette. Feküdt, szemét behunyva, várta a fejleményeket. Alex meg is érkezett, közben édes zene megérintő hangjai fonták át az illatvarázst, teljessé téve az ellazulást. Kezében egy tálkában tartva a gyönyör e forrását, melyet elhelye-
4 / Tollal
zett egy különös gonddal odakészített asztalkára. Lánykánk mozdulatlanul várta, hogy mellbimbóján érezze Alex férfias tenyerét, mellyel a csokikrémet oly leheletfinomsággal keni testére, hogy ettől minden idegszála a mély erotikára koncentrál. Várta megadóan sorsának teljes beteljesülését. Alex a csokoládé krémmel finoman végig simította minden részletekig precízen testét, majd a fülébe súgta: -Lazítsd el Magad kedvesem, pihenj, és élvezd, ahogy átjár az érzés,....-s azzal kifordult a szobából. Tünci várta, hogy mikor történik a nyali-fali, de Alex nem jött. Így
telt el jó fél óra, miközben lánykánk elszenderedett, s addig a csokikrém dogozott bőrén. Alex visszatérve betessékelte a fürdőbe, hogy lemoshassa magáról a kellemes krémet. Miközben ezt tette, és végigsimította testét, s megértette, hogy ez valóban „csak" egy bőrtápláló maszszázstechnika, mely a legújabb plázacicák hóbortjainak egyike. Aznap Tünci kedvesével találkozott, aki folyamatosan szagolgatta a lányt, s nem értette e finom csoki illat eredetét, csak kutyusuk heves nyelvcsapásai Tünci arcán, és kezén gondolkoztatták el. Talán csokoládégyárban dolgozik titokban?
VASLOVAG
[Írta: Mimmy] Kolléganőm huncutsága kis országunk ámokfutóival.
S
zépasszony (nevezzük így) finom eleganciája, és intelligens stílusa kedvemre való élménnyel gazdagított. Szívesen vettem társaságát. Ezért is örültem, hogy felajánlotta, útitársa lehetek. Már a főváros délutáni benzingőzébe burkolóztunk az egyik bevezető szakaszon, amikor egy állig felvértezett Vaslovag száguldott el mellettünk, sebességkorlátozás nélkül kétkerekű álomparipáján szinte a föld felett lebegtetve járműve első kerekét. Már-már súrolta a viszszapillantót. A szemből érkező furgon alig tudta elkapni a kormányát. Mire pislantottunk, már csak egy pontként csillant meg csodajárgánya valahol előttünk a meszszeségben. Talán sürgős randira száguldott, vagy a sebesség lovagjaként szelte a kilométereket? Nem tudni. Szépasszony kissé huncutul elmosolyodott, majd megjegyezte: - Kedves fiú. Ha tudná, hogy még találkozhatunk. Nem értettem eme megjegyzését, de nem akartam vezetés közben bugyuta kérdésekkel terelni figyelmét. A városban, péntek lévén, a forgalom csúcsára hágott, szinte káoszt eredményezve a körutakon. Autósok, és motorosok harcterévé vált a flaszter. Lépésben haladtunk, közben hétvégi gasztronómiai terveinkről cseverésztünk kacarászva. A zöldhullámnak már rég nyoma veszett. Hirtelen Vaslovagunk pattant a kocsi belső oldalához, majd megállva bemosolygott az ablakon a szemrevaló Szépasszonyra. Ő finom eleganciával leengedte az ablakot, és odabiccentett a fiúnak, aki talán a harmincas éveiben járhatott: - Akarsz velem találkozni, kedvesem? A Lovag szeme felcsillant, kacéran végigvizslatta Szépasszonyt és nem is késlekedett a válasszal: - Egy vacsora ma este? - A légyotton feküdni fogsz... - válaszolt útitársam huncutul. Közben a forgalom lassan bandukolt, vele mi is, a srác sem tágított - így tovább folyhatott az évődés. A fiú egyre izgatottabb lett, zsigereit áthatva egy bársonyos éjszaka reménye villant át agyán. - És hol? - lihegte. - Ha így száguldozol édesem, akkor az asztalomon a boncteremben, ugyanis a patológián dolgozom. Ott már csak én kérdezhetek, Te pedig olyan édesen fogsz feküdni. Szíved a kezemben talál nyugalmat, szerveid sokaknak hozhatnak új életet. A szemed újra ilyen csábosan csilloghat - valaki más tekintetéből. A Vaslovag levegőt alig kapott - megszólalni sem tudott. Ahogyan jött, szinte a semmiből, olyan sebesen tűnt el a forgatagban.
KUTYAKOMÉDIA
[Írta: Tara Scott] Az élet írt…
E
zen a nyáron történt. A lányom munkából hazafelé igyekezett, s közben felhívott, hogy a közelünkben lévő kisboltból, hozzon-e valamit? Már nem emlékszem mit kértem, de meg kellett állnia, vásárolni. Mikor hazaért, azonnal elmesélte, hogy a bolt előtt megetetett egy kutyát, már napok óta a környéken kóborol. Nem lepett meg, mert ő is, apja is úgy jár dolgozni, hogy a csomagtartóban mindig van egy-egy konzerv, cicáknak és kutyáknak való szárazeledel nylonzacskóban, és egy üveg víz. Mindketten sajnálkoztunk, hogy időrőlidőre mennyi állat kerül az otthonából az utcára, sorsára hagyva, illetve a segítőkész emberek jóindulatára bízva. Napok teltek el, s az egyszeri etetésből mindennapos rendszer lett. Többször próbálta nekem megmutatni a kutyát, de olyankor éppen valahol másfelé járt. A kisbolt tulajdonosától megtudtuk, hogy négyenöten is hazavinnék, de még a lányomnak sem engedte megsimogatni magát, aki már több mint egy hete etette. Sőt! Oda sem ment a letett ételhez, amíg ő be nem ült az autóba. Egyik nap, a frissen kimosott ruhát teregettem az udvaron, mikor
6 / Tollal
a szomszédasszonyom szintén megjelent egy kosár ruhával. Miután üdvözöltük egymást, elmondta, hogy nagyon dühös, mert a városba kellett volna mennie, de amikor elindult a buszmegállóhoz, az utcából kifordulva meglátta a nagy vörös kutyát, amelyik egy ideje rettegésben tartja a környéket. Én nem tudtam, miről beszél, amit jeleztem is felé, mert addig valóban nem hallottam róla. Eltelt egy hét, és egy délután kint ültem a konyha mögött lévő teraszon, gyönyörködtem a mögöttünk lévő erdőben, melyet hátulról ragyogott be a hanyatló nap, s így a levelek aranyszínű kontúrban ragyogtak. Mivel egy sport- és egy katonai reptér között lakunk, sosem lehet tudni, mikor mi repülhet az ember felé, amit feltétlenül látni kell, a távcső mindig mellettem várja a padon, hogy felkapva közelebb hozza az aktuális látnivalót. A két kutyánk a bokrok alatt hűsölt, mikor megjelent a hátsó kerítésünk mögött, és az udvar felé nézelődött. Úgy negyven méter hosszú a kertünk, így felkaptam a távcsövet, hogy jobban lássam. Az első közelképben lenyűgözött a szépsége. Úgy másfélszer akkora volt, mint a Németjuhászunk, teste sárga volt a farkától a fejéig, a hátán vörös sáv húzódott, az orrnyergétől fekete, s a szeme körül fekete álarcot viselt. Alig bírtam betelni a látvánnyal. Nagy bundás farka a hátára kunkorodott, és az egész kiállása erőt, büszkeséget
sugárzott. Valósággal lenyűgözött. Pár perce figyelhettem, mikor szomszédasszonyom valamiért kiszaladt a melléképületükbe. - Julika! Nézd, milyen gyönyörű az a kutya ott hátul! - mutattam a hátsó kerítés felé, miközben felálltam a padról. Julika odafordult, majd csodálkozva, és mérgesen válaszolta: - Ez az a kutya, amelyikről beszéltem valamelyik nap. Miatta fordultam vissza. - Ez? - lepődtem meg. - De hát olyan szép. - Szép, bár pár kiló elférne rajta, de veszélyes. Pár pillanatig még nézte, majd visszament a házba. Döbbenten ültem vissza, s a kutya továbbállt. Délután, miután a lányom hazatérve beszámolt a napjáról, meséltem neki a kutyáról. - Eljött idáig? - kérdezte csodálkozva. - Tudod kié? - kérdeztem. - Azt etetem már két hete, tudod, meg akartam mutatni. Többen elvinnék, egy jelentkező telefonszámát fel is írtam, ha nekem engedi magát egyszer megsimogatni, és megfogni, felhívom és hazaviszi. - Az jó volna, akkor biztos jó helyre kerülne. Remélem sikerül! Kár lenne érte, hiszen csodaszép. A következő héten, egyszer engedte magát megsimogatni a lányomnak, de amikor hátralépett megdörzsölt a cipője talpával egy kavicsot, erre a kutya megijedt, és elszaladt. Egyik nap be kellett mennem a tőlünk úgy tíz kilométerre lévő városba pár dolgot elintézni. Hazafelé jövet láttam a kutyát. Egy asszony után ballagott, a fülei lesunyva, a farka behúzva a lábai közé. Örültem, hogy autóban ültem. Lehúzódtam, tudtam, hogy az asszony a következő utca első házában lakik, így megálltam, megvártam, míg épségben belépett a kapun. Azon a héten többször megjelent a kertünk mögött, megállt, benézett s időnként a mi két házőrzőnkkel jól megugatták egymást. Aztán eljött a hétvége. Péntek este hazajött a férjem vidéki munkájából. Szombaton délután, amikor kicsit csökkent a hőség, az udvaron tettünk-vettünk. Megjelent a szép állat. - Szegény - szólt a férjem -, nem tudom, hol tud inni ebben a hőség-
WWW.TOLLAL.HU ben - mondta, majd hozott egy eldobható tálat, kitette a kapun kívülre, és öntött bele vizet. A kutya azonban, ahogy meglátta közeledni, a kezében lévő tállal sem törődve elrohant. - Majd visszajön - mondta párom, és elnézett az udvar mögé, ameddig csak ellátott. - Itt van mögöttünk a Tisza nem messze - mondtam -, lehet, hogy oda jár le inni. Vasárnap délután visszaindult férjem a távolabbi nagyvárosba dolgozni, hogy elkerülje a hétfő reggeli kamioncsúcsot. Hét óra körül indult, a nap még javában sütött. Miután bezártam mögötte a kaput, elindultam a járdán a ház felé. A szélénél ott ült Kathy, a németjuhászunk, és a két éve Karácsonykor az utcáról hozzánk került Foxi keverék, Kicsi, a lányunk szerzeménye. Lehajoltam, mint mindig, ha mellettük mentem el, hogy megsimogassam őket. Mikor felegyenesedtem, meghűlt bennem a vér. Úgy három méterre tőlem, a házunk sarkánál állt a kutya, és egyenesen a szemembe nézett. Vannak helyzetek, amikor egy ezredmásodperc alatt gondolatok tömkelege fut át az ember agyán. A kertünk hátul egy kb. két méter magas drótfonatból készült kerítésben végződik, felette két sor szögesdróttal a hívatlan látogatók ellen. Közepén kétszárnyas nagykapu, mely lakattal záródik. Hogy jött be, és hogy mert bejönni, amikor háromheti etetés után még csak meg sem simogathatta a lányom? Mit csináljak? Tudtam, ha hirtelen mozdulatot teszek, vagy rákiáltok, esetleg rám támad. Rendes beszédhangon, de határozottan így szóltam hozzá: - Te nem itt laksz, menj ki! Legnagyobb meglepetésemre megfordult, és elindult a kert hátulja felé. A fák, bokrok takarásában el is tűnt, így baj nélkül úsztam meg a találkozást. Azonban a viselkedése megzavart. Úgy egy óra múlva két tálban főtt marhabelsőséget vittem ki a kutyáinknak. Az idegen a ház végénél, a szomszéd és a köztünk lévő kerítés mellett állt. Nézte, ahogy a tálakat letettem. Megijedtem, nehogy rátámadjon a kutyáinkra az ételért, de nem mozdult. Bezártam a járda melletti kiskerítés kapuját, mely arra szolgált, hogy a hozzánk látogatókat ne ugrálják ösz-
sze, így elkülönítettem Kathytől, és Kicsitől. Bementem, és egy nagyobb etetőtálat jól megpakoltam a maradék hússal. Mikor kiléptem a házból, ugyanott találtam. Nézte, ahogy a mieink esznek. Kiléptem a kiskapun, és letettem a tálat. - Gyere enni! - biztattam, de csak nézett rám, nem mozdult. Bementem a házba, de alig vártam, hogy az ablakhoz érjek, és láthassam, mit csinál. Belehajolt a tálba, és csak időnként nézett fel, nem fenyegeti-e veszély. Mikor később kimentem, már nem volt sehol, csak a tál tátongott üresen. Megnyugodtam, hogy legalább aznap jóllakott. A mi két kutyánk minden évszakban a házon belül alszik, a szélfogó ajtó keretébe kis léckaput szereltünk, így az előtér kényelmes helyet biztosít nekik. Este, mikor behívtam őket aludni, körülnéztem, de nem láttam, bár a sok bokortól nem látható át a kert. Délelőtt sem került elő, sem belül, sem kívül a kert mögött. Nem értettem miért, de valahogy aggódtam érte. Dél körül jött a postás, az ugatásra kinéztem, láttam továbbhaladni. A hőséget Kathy és Kicsi szintén az előtérben vészelik át, aludtak, míg átléptem rajtuk, hogy a postaládát kiürítsem. A kerti csap a házunk előtt foglal helyet, s hogy ne csúfoskodjon, sövénnyel ültettük körbe. Tavaly a harmadik kutyánk aki a szabadságot választotta egy, a kerítés alatt kapart lyukon keresztül -, a nyári hőségben gödröt ásott a kerti csap betonozott aljának oldalába. Ahogy a járdán haladtam a kapu felé, a szemem sarkából mozgásfélét érzékeltem. Odanéztem, és nem akartam hinni a szememnek. A gödör széle felett, a sövény töve között egy szempár csillogott rám. Akkorát nevettem, hogy valószínűleg az utca végén is hallották. - Ezt nem hiszem el! - mondtam hangosan, mert abban a pillanatban jöttem rá, hogy a hívatlan vendég egyszerűen átvert. Nem kiment, hanem elbújt. Lenyűgözött az okossága. Nevetve mentem be a házba, nem szóltam hozzá, nem akartam, hogy megijedjen. Többször kinéztem, s láttam a feje tetejét. Jó hűvöset talált a harminchat fokos melegben, bár nem is sejtettem, hogy az a gödör akkora. Kíváncsi voltam, mikor jön elő. Este, szokás szerint ki-
vittem a vacsorát a két kedvenceinknek, és elkészítettem az övét is. Amint letettem a tálakat, és a kutyáink falatozni kezdtek, kibújt a sövény túloldalán, biztos, ami biztos alapon, majd odament a kerítés mellé, csakúgy, mint előző este. - Gyere enni! - néztem rá, de nem mozdult. Ismét biztattam, mire kéthárom lépést közelebb lépett, de a szemét le nem vette rólam. Lassan lehajoltam, s mire letettem a tálat, mellettem állt, és ami ezután történt, arra igazán nem számítottam. Megnyalta a kezem, ahogy a tál leért a földre. Bevallom hősiesen, a szemem teleszaladt könnyel, mert abban a pillanatban megértettem mindent. Ez a „rettegett" jószág egyszerűen szeretetet és gondoskodást keresett, amit az utcára kerülve hirtelen elvesztett. S mivel az ember, akitől fél, megpróbálja elzavarni, ha elég bátor arrébb rúgni, rosszabb esetben elpusztítani, ennek a szegény állatnak az utóbbi hetekben csak üldöztetésben volt része. Azért ment mindenki után, mert reménykedett, hogy valaki megérti a szemével közölt szavait, mert bizony az állatok beszélnek hozzánk, csak kevesen értik meg a beszédüket. Megsimogattam a fejét, megveregettem a vállát, s hogy ne zavarjam, csak halkan mondtam újra: - Egyél! Egyél nyugodtan! Leültem a lépcső támfalára, és néztem, ahogy eszik. Miután befejezte, hálából belém törölte a száját, és össze-vissza nyalta a kezem, azt sem tudta, mit csináljon velem. Örült, mert megértettem, mit szeretne. Kicsi mögém bújt, s Kathy nem bántotta, csak a szokásos féltékenységből származó morgások jelezték, hogy éppen meghúzza a határokat a jövevénynek. Pár nap alatt sok mindent megtudunk egy kutya viselkedéséből. Ami a legmeglepőbb volt, ez a kb. negyvenkilós állat, valójában egy nagyra nőtt csecsemő, vagyis még kölyök volt, hihetetlen humorral fűszerezve. Kedvenc játéka volt, miután rájött, hogy Kicsi fél tőle, hogy fölé állt, majd óvatosan lefeküdt, maga alá lenyomva a Kicsit, az mozdulni sem mert, ezután oldalról húzgálta a fülét, bekapta az egész orrát, de arra mindig vigyázott, hogy ne okozzon fájdalmat. Napok teltek el, s ő egyre jobban itthon érezte magát. A lányom felve-
Tollal / 7
KUTYAKOMÉDIA / BRUTÁLIS RENDŐR tette, hogy nevet kellene adni neki. Gondolkodtunk, de nem is tűnt anynyira egyszerű feladatnak. Én a Lobo-ra gondoltam, gyermekkorom remek filmélménye alapján, mely egy farkasról szólt. Kipróbáltuk. - Lobo! - szóltam felé, mikor egyszer szemben állt velünk. Erre megfordult, és maga mögé nézett, gondolom azt hitte, hogy Lobo valahol mögötte áll. Hatalmasat nevettünk, és letettünk a Lobo névről. Aznap egyszerűen kutya maradt. Aztán egyszer csak nem tudom, honnan jött az ihlet, Rocconak szólítottam, s ez telitalálat volt. Nemcsak hátranézett, de oda is jött hozzám. Az első hétvégén a beköltözését követően, a férjemmel vásárolni indultunk. Mikor bezártam a kaput, Rocco ott állt belül, s a szeméből ezt olvastam ki: - Hová mész? Itt hagysz? Ki fog nekem enni adni? - kérdezte, kétségbeesve. - Sietünk vissza, ne félj! - mondtam, míg beültem az autóba. Hazatértünkkor, óriási volt az öröme. Nagyságra már nem nőtt, de megerősödött, robosztus kutya lett belőle. A játékossága töretlen, a szeretete irántunk határtalan. A minap, délelőtt főztem, s míg vártam, hogy felforrjon az étel, a téli nap, mely beragyogta a mögöttünk lévő havas gátat, erdőt, az ablakhoz csalt. Rocco, a konyha mögötti, kis, derékig érő kerítéssel, kapukkal lekerített pihenőrészben, a kerti asztalról próbálta levenni a rossz diókat. Kinyitottam a teraszajtót, s kiszóltam: - Te mit csinálsz itt? Nem mész ki azonnal? Tudod, hogy ide nem jöhetsz be! Erre elfutott a hátsó kiskapuhoz, mellette, ahol a feszítődrótot a beugráskor kissé lenyomta, kiugrott, és rohant előre, a bejárati ajtó felé. Kíváncsi voltam, mit csinál, így kinyitottam az ajtót. Ötven kiló szeretet zúdult be rajta, s össze-vissza nyalva a kezeimet, azt mondta a tekintete: - Soha többet! Esküszöm, hogy soha többet nem megyek be oda, csak ne küldj el! Megfogtam a pofiját két oldalt, s nyugtatóan így szóltam: - Jól van, nem történt tragédia, csak ne menj be oda! - s lehajolva, homlokához nyomtam a homlokom. Ahogy felegyenesedtem és elenged-
8 / Tollal
tem a fejét, rám nézett. A szeme nevetett, és mosoly szaladt körbe a fején.
- Igen? Akkor jó! - olvastam a szeméből, s kiszaladt az ajtón, a többiekkel játszani. imádnivaló.
[Írta: Janos] Gyermekkorom egyik legmegrázóbb eseménye az alábbi történet. A valamikori rendszer által lehetővé tett hatalmi visszaélések ékes példája.
G
yönyörű szép reggelre ébredtünk. A főút melletti kis házban a mindennapi program elvégzésén szorgoskodtunk a ház apraja és nagyja. A nap gyönyörűen sütött be az ablakon és a közeli erdőből hangos madárcsicsergés hallatszott be a nyitott ablakon át. A sziporkázó aranysárga nap sugarait visszaverte a csobogó kristálytisztavizű Tatros. Középlokon a határ tele volt fénnyel és szeretettel. A faluban kezdetét vette a nagybetűs élet. A rendőrparancsnok az út közepén szorgoskodott és boldogboldogtalant megállított ellenőrzés miatt. Egy kisgyerek volt a következő áldozat, biciklijével, amit a rendőr el is vett a sírva fakadó gyerektől. Bevitte a rendőrség udvarára és felállította az épület falához. „Jöjjön utána az apád és váltsa ki!"- mondta a rendőr nem törődve a gyerek könyörgésével. Mindezt én láttam tizenhárom éves gyerekként a lakásunk emeleti ablakából. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, bántott a dolog és úgy sajnáltam a gye-
reket, mintha velem történt volna a baj. A rendőr elment, a házunk körül már csend volt, ebédidő körül ketyegett az óra. Mindenki elfogyasztotta az ételét, amit anyánk szorgos keze rakott az asztalra és jöhetett a szabadidő. Mi gyerekek felmentünk a központba ott szoktunk játszani, találkozni a többi falusi gyerekekkel, na meg a rendőr fiával is, hiszen jó barátok voltunk. Hát, mit ad az Isten, az elkobozott bicikli a rendőr fiának a kezében volt és igen erősen büszkélkedett vele. Több sem kellett nekem ennél, megfogtam és a biciklivel együtt betaszítottam a fiút a sáncba. „Nem szégyellitek magatokat apáddal együtt, elveszi a szegény ember gyerekének a tulajdonát és te rongálod, mert te a rendőrfőnök fiacskája vagy?" Öszszekaptunk a fiúval verekedni kezdtünk, én az igazságért, ö meg az ö igazságáért és kitörtem a kicsi ujját. Ordítani, toporzékolni kezdett és meghallotta a kedves apukája, aki az útszélén levő szemközti kocsmában költögette a megszerzett pén-
BRUTÁLIS RENDŐR / VIGYÁZZ RICSI, KARMOLOK! zecskéjét, kiválasztott ivócimboráival. Alkoholgőzös állapotban kiugrott a kocsmából az ordítozásunkra és a lépcsőn lezuhanva az útra elvágódott. Ekkor betelt a pohár, feltápászkodott a betonútról és felénk közeledett. Én, amint megláttam, már szaladtam is nagy sebességgel a vasút felé. A rendőr szóba állt a fijacskájával és engemet üldözőbe vett. Én már a vasút tetején biztonságban éreztem magma mit sem sejtve, hogy a rendőr jön... és elkapott... Egy hatalmas ökölcsapással a balarcomba vágott, amitől elszédültem és a sínekre leestem, mivel védekezni nem tudtam összevissza rugdosott, főleg a gerincemet és félholtan ott hagyott a sínek közepén egy vashíd mellett. A kocsmából kijövő falusiak ezt mind látták, egy szomszéd néni feljött a vasútra, felemelt, leporolta a nadrágomat és azt mondta menjek haza és otthon mondjam el mi történt velem. Na, de kinek volt gatyája ezt megcsinálni, mikor tudtam, hogy otthon jön a következő rend verés, hiszen az én édesapám nagyon jó barát a rendőrfőnökkel. Későre járt az óra, amire én hazamentem és, amit az ember nem vár, mindig az történik meg, apám kérdőre vont, hogy hol voltam ilyen sokáig és ugyanazt a rend verést ő is rám rakta, amit a rendőr. Nem túlzás vagy mellébeszélés, hanem való igaz, amit ide leírtam. A testvérkéim tudták, hogy mi történt a rend őre mennyire megvert engem és, amíg apám osztogatta pofonjait meg rúgásait zsenge testemre, mérgében és fájdalmában ikertestvérem felkiáltott: „Ne üsse többet édesapám, mert kapott már eleget a rendőrtől!" Látni kellett volna az elképedt pofáját édesapámnak, amikor megtudta mindezt, de azt hiszitek volt mersze a rendőrrel szóba állni és kérdőre vonni, egy frászt, két verés egy csapásra ezt kaptam én ezen a gyönyörű szépnek indult napon. Három hét telt el és a faluban idegen rendőrkatonatisztek autóját véltem felfedezni...Hívattak is engem már másnap reggel az apámmal együtt kihallgatásra, valaki a sok ember közül, akik látták az esetet továbbította az ügyet. Nagyon féltem, de egy négycsillagos tiszt kezet nyújtott és azt mondta, hogy bántódásom nem esik, mindent, de mindent őszintén úgy, ahogy történt
a veréssel kapcsolatban mondjak el. A kapitány és még két tiszt meghallgatták a vallomásomat és azt kérdezték, hogy akarom-e, hogy megbüntessék a rendőrt. Erre édesapám átvette a szót és megpróbálta elsimítani az ügyet, de a kapitány rákiáltott nagy haraggal azt kérdezve tőle, hogy maga milyen apa így áll a gyereke mellé. Mindjárt olyan kettőt vágok ezzel a gumibottal a hátára, hogy megemlegeti. Egy perc csend lett az irodában, apám sápadtan figyelte a padlót, én meg felbátorodva majd elnevettem magamat. Éreztem, hogy értem vannak itt ezek a magas rangú tisztek és ezt be is bizonyították a beszélgetésünk során. Meg kérdeztek még egyszer akarok-e komolyabb kivizsgálást,
tovább adni az esetet a bíróságra, vagy nem, mert itt a rendőr megfogja kapni méltó büntetését. Én azt mondtam, hogy nem akarok semmit mert én is hibás vagyok egy bizonyos pontig, de nem tudtam lenyelni a rendőrfiának a büszkeségét. A vallomásomat doszárba foglalták s hazaküldtek. Apámat ott marasztották, behívták a rendőrfőnököt és még vagy két órát tárgyaltak együtt. Az esetet lezárták, apámat megdorgálták, a rendőrfőnököt tizenöt napi zárdára ítélték, én pedig meggyőződtem, hogy néha az igazság is győz, és a falvak elöljárói is, mármint a rendőrök is, megítélhetők. Vagyis, a hatalmasok ellen is van győzelem.
[Írta: Mimmy] Hogy ezek a férjek mire képesek
H
édike megelégelte a műkörmös szalon ballépéseit, ahova jó pár hónapja járt. Már nem tudott újat mutatni kis kacsóinak a manikűrös lányka. Itt az ideje, hogy elpártoljon tőle, és keressen valami ütős szalont, hogy az ő körme messze földön a leg-leg legyen. Épp ezen irányú keresésének hevében találkozott egy barátnőjével, akinek rácsodálkozott köröm, azaz inkább karom különlegességeire, melyek szinte elvakították.
Épp ezen irányú keresésének hevében találkozott egy barátnőjével, akinek rácsodálkozott köröm, azaz inkább karom különlegességeire, melyek szinte elvakították. - Micsoda trendi a körmöd!- meredt rá a hegyesített önvédelmi eszköznek is beillő remekekre. - Ki követte el e gyönyört? - Tapadt rá barátnőjére. - Ricsi a körmösöm. Ajánlhatom Neked is. Édes a fiúka. Csodákra képes. - válaszolta a lány.
Tollal / 9
VIGYÁZZ RICSI, KARMOLOK! Pár perc alatt már be is ütögette mobiltelefonjába a számára kincset érő számsort, s alig bírt magával, hogy mihamarabb bejelentkezhessen a fiúhoz. A Pláza flaszterét koptatva azon járt kis buksijában eszecskéje, ki is lehet ez a Ricsi. Műkörmös. Hmm. Eddig nem is hallotta, hogy eme szakmát férfiember művelné, valahogy elképzelhetetlennek tartotta. Átvillant az agyán, valószínűleg „lányoska" srác, amolyan „Kristófos" a VIVA-ról, tehát nem egy feminista alkat. Eljátszott gondolattal, és megpróbálta lelki szemei elé varázsolni Ricsikét. Vékony, szőke srác, selyem, feszes pólóban, lányos gesztikulációval, cuki kis sminkkel a szemén, és persze valamiféle extrém körmökkel. Leült egy padra, és már tárcsázta is a kincsnek megélt számot. A vonal túloldalán egy átlagos férfihang megadott két időpontot, Hédike természetesen a korábbit választotta, majd zavartan lenyomta a piros gombot befejezve ezzel a beszélgetést. Két nap választotta el álompraclijától. Egyszerű, inkább sportos szerelésben jelent meg a megbeszélt időpontban. Belépett a szalonba, ahol ezelőtt még nem járt. Egy modern fodrászüzletben találta magát. Kellemes fény fogadta, sejtelmes illatot permeteztek a figarók a hajkölteményekre. Tekintete körbe szaladt a helyiségen, keresve az elképzelten vékonydongájú Ricsikét. Tétovázását felismerve odalépett hozzá egy magas, kisportolt felépítésű, borostás pasi, és mély hangon kérdezte tőle: - Bocsánat kisasszony, Ricsit keresi? - Iiiiigggeeennn, azt hiszem. - válaszolta meglepetten arra gondolva, hogy nem mindegy ennek a három ajtós szekrénynek, hogy ő kihez jött? Persze lehet, hogy ő itt a biztonsági őr. - Jöjjön velem- kérte a férfi, és elindult előre a helyiség végében lévő ajtó felé. Beléptek egy szobába, ahol egy asztal állt a műköröm készítési kellékek repertoárjával. A kellemesen narancsos falakon csodás körömfotók sorakoztak. Az asztal mindkét oldalán egy-egy forgószék árválkodott. - Parancsoljon, foglaljon helyet- kérte a pasi Hédikét.
10 / Tollal
Bizonytalanul letette a táskáját a sarokban lévő puffra, majd elhelyezkedett a székben, várva, hogy mikor bukkan elő Ricsike. Legnagyobb meglepetésére kísérője szembe vele elhelyezkedett az asztal másik oldalán a székre. - Kérhetem kis kacsóit?- szólt a férfi. Hédike meglepetésében, szinte megpördült a székben. Ekkor esett le kicsinyke agyában az a bizonyos tantusz. A díjbirkózó alkat nem más, mint Ricsike, a műkörmös, aki látva a lányka tátott száját, nevetve bemutatkozott: - Ricsi vagyok a műkörmös, korábban kamionsofőr. Látom, nem rám számított. Elöljáróban csak annyit, a lányokat szeretem,- kacsintott Hédikére, aki szemmel láthatóan megnyugodva adta oda kacsóit, hogy elkezdődhessen a csoda. Jó kétórai csevegés után Hédike teljes képet kapott Ricsi műkörmössé válásáról, mely eleinte kényszer pályának látszott, mivel kedvese szülei a kellékek forgalmazásával foglalkoztak, így indult eme üzletág, s ezt Ricsi profi szintre emelte fantasztikus kreativitásával. A remekmű is elkészült, csillogtakvillogtak a karmok. Így még eddig senki sem szabta tökélybe Hédike ujjacskáit. Teljes megelégedéssel hagyta maga mögött a szalont, Ricsivel máris egy következő időpont leegyeztetése után. Szemében a mester kacsintása vibrált, és alig várta, hogy a barátnők kereszttüzében megtarthassa különleges beszámolóját szaporítva Ricsi kíváncsi kuncsaftjainak számát. Legjobb barátnőjének persze nem árulta el a fiú valódi énjét, csak anynyit mondott magában: - Lesz Neked még nemulass! - és ugyanazt a huncut, sokat sejtető kacsintást utánozta, amit Ricsitől kapott, majd odacsúsztatta a lány kezébe a kincset érő időpontot. A lány szeme hirtelen óriásira kerekedett, szinte a lélegzete is elállt, ahogy rápillantott a papírocskán lévő telefonszámra. - Hisz ő a férjem, Ricsi! Hogyhogy ő???? Még hogy körmöket festeget???? Ez hihetetlen! Ez valami vicc??? - és sietve tárcsázta férjurát...
FÉLREÉRTÉS
.
[Írta: Nagy István Paphnutius] Szombat reggel volt. Benéztem az ablakon. Van hely! Szuper! Bementem. A kocsi hátsófelében 4 fős társaság. Jobbról és balról ketten-ketten, kifelé fordulva ültek, hogy jól lássák egymást.
M
intha ép egy kártyapartira készülnének. Az egyik arcából nem láttam semmit, aztán kettő jól megtermett kopaszra borotvált, egy pedig rövidre nyírt hajjal, pofaszakállal. Előttük kétszer két ülés szabad. Én a tőlük távolabb esőt választottam. Miután helyet foglaltam, megláttam az idős hölgyet, és a társaságában lévő szintén idős urat. A kocsiban nyomott csend volt, amit rögtön megéreztem, ahogy nyugalmi helyzetemet felvettem. De ez nem valami hajnali bóbiskolós hallgatás volt. Szinte vibrált a levegő. Nem kellett sokat elmélkedjek, mert az idős hölgy hamar megszólalt.
ettől a néni megnyugodott. Talán valamiféle apró győzelemként értékelte ezt a köztes állapotot.
- Micsoda dolog ez? Nem húzhatom le az ablakot. Ha itt akarom az se jó, ha a túloldalon azt sem engedik. Túl meleg van itt!
Aztán valahogy másra terülődtek a gondolataim. A néni is teljesen elhallgatott, és a négy férfi sem hallatott egyetlen mukkot sem. Közel egy óra alatt úti célomhoz értem. Felkaptam a kabátom, a hátizsákom és kimentem a peronra. Az idős pár továbbutazott. Látom, hogy a négy fiatal férfi is felállt, és indulnak a peronra. Magasak, izmosak, így tömegben akár félelemkeltésre is alkalmasak. Úgy mennek el az öregek mellett, mintha nem szidta volna őket percekig a hölgy, de még csak egy rosszalló pillantást sem vetnek rájuk. Akkor vettem észre, hogy az egyik mutogat a két kezével, és szájával gondosan formálva a szavakat, hangtalanul magyaráz. A másik meg, hasonló módon válaszol neki. Mire kiértek hozzám a peronra rájöttem, hogy mind a négyen süketnémák.
Szóval ezek itt mögöttem valami kemény társaság lehet, ha már konfliktusba keveredtek ezzel az idős házaspárral- gondoltam magamban. - Tényleg a szemük sem állt jól! Remélem nem lesz semmi balhé, nem szívesen avatkoznék közbe. De gondolataim hamar megszakadtak, mert a néni folytatta: - Megfulladok, olyan meleg van itt, és nem húzhatom le! Itt több mint 20 fok van. Nem képzelik, hogy majd én megyek ki a peronra, mikor szívbeteg vagyok! - Közben pár ujjnyira lehúzta az ablakot, majd próbálta visszatolni sikertelenül. Az ablak kissé lehúzott állapotában maradt,
Furcsállottam magamban egy kicsit, hogy azok a kemény fiúk ott mögöttem, egy szó nélkül hagyták az őket érő célozgatásokat. Ha korábban volt merszük megtiltani az ablaknyitást, most miért tűrik olyan síri csendben, mintha ott sem lennének. Még az is eszembe jutott, hogy én ugyan nem szólnék az ablak lehúzásáért, de a hajnalban becsapódó huzatot sem kívánom. Továbbá azt sem szeretném, hogy az idős pár és a társaság között valamilyen vita, bármiféle konfrontáció alakuljon ki.
Tollal / 11
APÁM LÁNYÁNAK ESETE A GARÁZSKAPUVAL
[Írta: Eliza Beth] Aztán eljött a nap, vagyis este, mert éjszakára mentem dolgozni, amikor is kiloptam a saját autómat a tulajdon garázsunkból, ahova apukám járt be vele.
H
ol is kezdjem? Anno, 1988ban szereztem meg a jogosítványomat. No, nem a piacon, mint manapság szokás. Aztán a következő 18 év alatt szorgalmasan meghosszabbítottam, ha lejárt, de vezetni ennyi idő alatt összesen egy hetet sem vezettem. Apukám féltette a kocsiját, annyira, hogy ha esett az eső, elő sem vette, mert megázik. Ő még akkoriban született, amikor az autó státuszszimbólum volt. Neki máig az is maradt. Kormány mögé csak úgy ülhettem, ha ott volt, de ha véletlenül megállta szó nélkül, akkor mutogatott. Tehát itt álltam egy tizennyolc éves friss jogsival, meg a kívánsággal, hogy legyen saját autóm. Úgy véltem, az új munkahelyemen keresek annyit, hogy fenn tudjam tartani, ha mégsem, hát majd lesz valahogy. Unokaöcsémmel nyakunkba vettük a várost, hamarosan boldog gazdája lettem egy kis Skodának. Lelkiismeretes autósként vettem pár órát hivatásos oktatótól, mégis biztonságosabb, mint csak úgy kimenni a forgalomba. Szinte már arra sem emlékeztem, hogy kell beindítani egy járgányt. Aztán eljött a nap, vagyis este, mert éjszakára mentem dolgozni, amikor is kiloptam a saját autómat a tulajdon garázsunkból, ahova apukám járt be vele. Gondoltam, ha nem tudják, nem aggódnak értem, hogyan megyek-jövök vele.
10 / Tollal
Azt hiszem, a létező összes hülyeséget megcsináltam, amit egy kezdő csak tud. Éjjel lámpa nélkül elosontam, a kanyarban lefulladtam (megijedtem, buszból egész más az utca, ahol be akartam fordulni, nem utcasarok volt, csak egy céges kapu), nappal égve hagytam a világítást, este persze bikázni kellett. Összevissza nyomkodtam a távirányítót, szerencsésen be is kapcsoltam a riasztót, beszálltam, persze nem indult el. Azt nem tudtam, hogy néma a Baby (spontán elnevezés egy kérdésre, miszerint: hogy hívják a kocsimat?), belülről meg nem látszott, hogy kívül vadul villognak az indexlámpák. Lassan összeszoktunk, megjött a bátorságom, már elhittem, hogy elférnek mellettem a másik sávban közlekedők. Csak a garázsba nem mertem bejárni. Lássuk a garázst! Lakótelepi harmincéves, Trabantra tervezett egyengarázs, egyenkapuval, ami alig szélesebb az autómnál. A két tükör mellett jó esetben innen-onnan öt centi, és én oda találjak be? Tetőzésül még járdaszegély is van előtte, nem lehet simán besurranni, fel kell kaptatni. Hetekig a szabad ég alatt lakott a Baby, engem nem zavart, de aput annál inkább. Még akkor, amikor neki megvolt a kocsija, tett be a jobb oldali fal mellé egy kb. tíz centi magas, háromszögű vezetősínt. Most nekem a bal oldalon festett a földre egy csíkot,
hogy azon menjen a kerék. Mondhattam én neki, hogy ha már az orrát bedugtam, olyan mindegy, van-e csík meg sín! A garázson kívül meg nem volt semmi segítség, csak a szemmérték, meg az ő véleménye, mely szerint: hiszen akkora már az a kapu! Akkora! Ő úgy értette, óriási, szerintem meg semmivel sem lett nagyobb a vezetősíntől. Még attól sem, hogy ő beállt velem szembe és „irányított". Meredten nézte a kerekeket, azt viszont nem látta, hogy az ajtó kezdett becsukódni, csak integetett, hogy menjek már! Nem bírta elviselni, hogy az ő kocsija (mármint az enyém!) az utcán áll, én hazaértem, ő bejárt. Én hallottam a reccsenést, ő nem. Büszkén kiszállt, hogy begarázsolt, én meg mondtam neki: defektünk van. A fal és a vezetősín közé hanyagul berakott kábeldob nagyobb volt a helynél, összetört darabja kivágta a gumit. Csak hatvanezrembe került ez a garázsmenet (téli gumikkal vettem a kocsit, azóta van nyári is). Egyszer nem hagyott békén, le kellett mennem, és kijárni-bejárni. No hiszen, ha egyenesen hátratolattam, aztán egyenesen vissza, attól csak szerinte tanultam meg becélozni a távokat. De megnyugodott, aztán idővel én is megszoktam a szűkös helyet. Azért, ha tehetem, mindig ránézek a kerék járdaszegély réseihez viszonyított helyzetére. Biztos ami biztos!
[Írta: Gandalf] Az ember, azt mondják, nem választja meg szüleit, vagy rokonait, vagy mégis...
E
lcsendesedett a mennyország, megszűnt a lótás-futás, az állandó tevékenység. Lassan csak az éjjeli műszakban dolgozó angyalok maradtak fenn. A keleti szektorban viszont mozgolódás támadt, az egyik szolgálatban lévő távcsöves angyalhoz jött a hír, érkezik az Atya, Jézussal és Máriával. Az angyal hírtelen izgatott lett, még egyszer belenézett a távcsőbe, ami éppen egy Székelyföldi kis falura volt beállítva, Lemhény a falu neve. Nem az egész falut, hanem Felső Lemhény egyik házát nézte, ahol egy székely házaspár lakott hat gyerekükkel. A gyerekek már aludtak a házaspár pedig új gyerek érkezésén fáradozott éppen. El is pirosodott az angyal, de mivel kíváncsi természetű volt, még nézte őket egy darabig, aztán összecsukta a távcsövet. Éppen jókor, mert megérkezett az Atya seprűn, mögötte ült Jézus és Mária. Az angyal mélyen meghajolt és várt. Az Atya lekászálódott a seprűről, ma kimondottan jókedvű volt, hozott az angyalnak ajándékba egy vadonatúj orosz távcsövet. És mély hangjával megszólalt: - Minden a terv szerint halad? - Igen Uram- felelte az angyal. - Akkor ma éjjel újra leszületik egy lélek ebbe a kis faluba,- szólt az Atya - hol van hozzátok ide. Rögtön érkezett tíz angyal, hozták a lelket, aki készen állt az utazásra. - Te kicsi lélek, kész vagy, elfogadod a szüleidet, testvéreidet, a helyet meg a körülményeket? - Igen Uram, örömmel- szólt a lélek, csak egy apró kérésem van hozzád. - Parancsolj, ma jó kedvem van, teljesítem, bármi legyen is - szólt az Atya. - Oltsál a lelkembe olthatatlan szeretetet Mária irántNagyot kacagott az Atya, vele kacagott mindenki, Mária pedig megcsókolta a lelket, aki így olthatatlan szerelemre gyúlt Mária iránt. Azzal megkezdődött az utazás. Azon az éjszakán a székely asszony fogant, így kezdődött nagymamám élete… Nagymamám, édesapám felől, akiről ez a rövid történet szól, 1903. február 18-án született Lemhény-
ben, egy kis székelyföldi faluban. Ő volt a család hetedik gyereke, s nem az utolsó, hiszen még születik két testvére. Földművelésből élt a család, így már hét évesen hozzászokott a kemény mezei munkához. Ez a munkaszeretet, amit megtanult, végigkísérte egész életét. Ahogy telnek az évek, lassan kibontakozik lelkében a Szűz Anya iránti szeretet, Mária csókja áthatja egész lényét. Elhatározta apáca lesz, egész életét Máriának szenteli a szülei beleegyeznek, így kerül Brassóba a karmelitákhoz. Be is öltözik, de ekkor megismer egy nálánál nyolc évvel fiatalabb férfit, aki beteg, és egyedüli reménye az orvosok szerint az, ha talál magának olyan nőt, aki diétásan tud neki főzni egész életén át. Nagymamám pedig ezt végzett, diétás nővérként dolgozott egy Brassói kórházban. Megszerette a férfit, kilépett a rendből, férjhez ment hozzá, és együtt majdnem hatvan évet éltek egymás mellett. Közben Európában érdekes dolgok történtek. Végigsöpört rajta az első világháború, amit egy komoly gazdasági váltság követett, majd jött a második világháború, s az a sok borzalom, ami ezzel járt. A kis székely családot sem kímélte az élet, nagymamám a pár hónapos kisfiával menekülésre kényszerült, míg férje, nagytatám, harcolt a fronton, magyar katonaként. Mária azonban őrködött a kis család felett, és nagymamámat, amikor a lövészárokban menekült karjaiban a pár hónapos kisfiával, édesapámmal, elkerülte a golyó. Életben maradt, épségben hazakerült, éppúgy, mint nagytatám, aki hét évesen látta meg először a fiát. Házat építettek Sepsiszentgyörgyön és megöregedtek egymás mellett. Amikor pedig a fiuk megnősült, és közeledett a gyermekáldás ideje, nagymamám imája Mária felé szállt, kérte őt olyan lélek legyen az ő unokája, aki élet, ember, és Mária szerető. Hogy a kérése meghallgatásra talált-e, vagy sem, azt nem tudom, így születtem meg én, jelen sorok írója. Nagyszüleimet hogy, hogy nem, kicsi gyerekkorom óta jobban szerettem, mint a szüleimet. Nagyon
sokat köszönhetek nekik emléküket, őrzöm is a szívemben legbelül. Már amikor megszülettem öreg volt nagymamám, hetvenegy éves, és az a szerencse ért, élt még huszonegy évet. Mindig mikor rá emlékezek, behunyom a szemem és megjelenik a képe, egy jóságos öreg nénit látok, aki ül az ágy szélén, mosolyog, haja még öreg korában is tiszta fekete, derékig érő, nem volt benne egy fehér hajszál sem. Öreg korában én voltam a támasza, értük éltem és velük, öt esztendőt feláldoztam fiatal férfi életemből, de nem bántam meg, sőt ha újra kellene kezdjem, ugyanezt csinálnám. Most lassan zárom soraimat, nagymama, aki ott vagy ahonnan elindultál, vigyázz rám, de ne csak rám, hanem minden emberre a földön, s ha majd eljön az ideje, találkozunk, addig is csak annyit mondok neked és tatának szeretlek....
Tollal / 11