A Palack (kor) szelleme 2. by Allegória Allegória

A palack (kor) szelleme 2. Ami az első kötetből kimaradt

Nyelvi lektor: Sándor Lászlóné Barta Erzsébet

Irodalmi lektor: Subiczné Palotai Erzsébet Előszó: Subiczné Palotai Erzsébet A borító: Juhász Árpádné kámoni arborétum fotójának felhasználásával készült Hátsó borító: Kelebi Kiss István a Hintaló napja című költeménye felhasználásával készült ISBN 978-963-08-3783-5 Felelős kiadó: © Mocsár Gáborné Fehérvári Judit Címadás: Bátai Tibor

Debrecen 2012.

A palack (kor) szelleme 2.

Ami az első kötetből kimaradt

AJÁNLÁS A csodák rügyfakadásai a személyes találkozások alkalmával bomlanak virággá igazán. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy néhány névhez valós arcot és egyéniséget is társítani tudok. Nem tudom, ki mikor és miért választotta az önkifejezéshez a művészetet, de igen különös sorsmetszetek bontakoztak ki előttem, míg ezt a könyvet olvastam. Egyes önértelmezésekben a tárgyilagos leírások mellett nem ritka a kritikus hang, az éles kontrasztú kollázsok jelenléte, s emiatt az adott mű megértéséhez szükség van az elvontabb gondolkodásra. Ez a művészet lényege. Legyen az amatőr vagy profi szintű. Ebben a kötetben egyetlen mű sem öncélú bűvészmutatvány, s nem a nyelvi bravúrok zsonglőrmutatványa, hanem a lelki-és társadalmi érzékenységre adott szubjektív válaszok művészi szintű megfogalmazásai: azaz egy olyan stáció fejezetei, amelyben a létköltészet, a prózai jelen interpretációi fokozatosan morális vallomásokká alakulnak. Ezeket az etűdöket csak még teljesebbé teszi a képi világ beépítése a kiadványba, a rajzoló és a gép túl oldalán lévő rejtőzködő, örök kereső lélek szellemi jelenléte. Subiczné Palotai Erzsébet Debrecen, 2012. április

ร rรกsaink

PRÓZÁK © Szerzők a közlés sorrendjében: ©Bihary Emőke ©Bocskai Lajos ©Haász Irén ©Hevesi Éva ©Jega Szabó Ibolya ©Kémeri Éva ©Kitley Mária (Angel Lilith) ©Marković Radmila ©M. Fehérvári Judit ©Németi Zoltán ©Németi-Vasi Katalin ©Pásztor Piroska ©Sárkány Sándor

BIHARY EMŐKE Cím nélkül A hetedik X-hez közeledve sem szokása leülni járműveken. Már ha nagy ritkán egyáltalán felszáll. Ez olyankor szokott előfordulni, amikor illik valahol megjelenni. „Endimanchée”. Magyarul kinyalva. Így üldögélt néhány napja a félig üres 75-ös trolibuszon. Előtte két hölgy. Mellette és srégen szemben vele egyegy jól kigyúrt, termetes fiatalember. Mögötte is. Akármelyik helyet választotta volna, csak szűkösen fért el bő ötvenhárom kilójával. Nyilván ez volt az oka, hogy a két ülés sor között - Isten tudja miért szüntelenül forgolódó fiatal nő - (vastag, sötétre színezett, valószínűleg szilikonozott ajkai voltak; nem tudja, miért, de ez maradt meg róla benne, a vastag, sötétre színezett, valószínűleg szilikonozott szájai) – szóval, a szüntelenül forgolódó fiatal nő többször súrolta az arcát a hátán hordott hátizsákjával. Végül nem bírta tovább, és a kezével odébb billentette az ominózus tárgyat. Ne élje át senki, ami ez után következett. Nyomdafestéket nem tűrő szitok áradat cigányokról, érinthetetlen saját tulajdonról, meg hasonlókról. Szerencse, hogy a sértett félben benn akadt a szusz, mert mire visszanyerte, már elhatározta, nem megy bele egy kilátástalan, véget nem érő, alpári adok-kapok szópárbajba. Ugyanis az előtte ülő hölgy, anélkül, hogy megfordult volna, látta volna, mi történt, rázendített: - Ilyenek ezek!!! Csak lopásból tudnak megélni!!! Nézze, meg, nincsen-e nyitva van a táskája??? És a mobilja?? Megvan a mobilja??? 7

A troli, mint említettem, félig üres volt. A lecigányozott asszony segélyt kérőn pillantott előbb a mellette, majd a vele átellenben szemben ülő fiatalemberre. Előbbi mélán bámult ki az ablakon, utóbbi teljes lényével elmerült a mobiljában. Az idős asszonyt nem is a vele történtek dúlták fel, és nyugtalanítják igazán. Azóta egy barátnője, meg egy ismerőse is beszámolt hasonló kalandjáról. Még csak nem is a hátizsákos utastárs kirohanása. Ő, a maga módján, akár jogosnak is érezhette a viselkedését, jóllehet járművön jogilag a zsákjának nem a hátán, hanem a kezében lógatva lett volna a helye. Hanem az a harmadik. Az, aki - mit sem látva, mit sem tudva - szítja tovább az ingerültség tüzét. Kisült kalács sárga kaucsuk csizmában Három év körül járt l996 nyarán, mikor megismerkedtek. Azon a makulátlanul kék egű, sziporkázóan napsütéses augusztus közepi délutánon szokásos ebéd utáni szunyálásához készülődve kucorodott fel egy ütöttkopott, napszítta, agyonfoltozott, ám degeszre fújt, az udvar legárnyasabb csücskében elhelyezett kék-piros gumimatracra. Böszörményi néni pedig a 8. számú öt személyes faházikó ajtóval szemközti inkább derék egyengető, semmint kényelmes fekhelyére. Épp az imént végzett az ötvenfős családos tanári tábor ebéd-terítékének háromfázisú elmosogatásával. Persze harmadmagával. Ezt a tevékenységet például itt tanulta meg. Naposi rendszerben. Máig hálás érte. Szóval a nyolcadik számú öt személyes faházikó ajtóval szemközti inkább derék egyengető, semmint kényelmes fekhelyére… Azért éppen arra, mert ha az időjárás 8

engedi, az ajtó éjjel-nappal tárva-nyitva áll. Semmivé lesz így egyrészt a határ a pár négyzetméternyi belső tér és a szabad mindenség történései között. Másrészt pihenve-elvonulva, szusszanásnyi magányra vágyva sem zárja ki magát a humán kör életéből. Hát most vétek is lett volna. - „Kis karácsony, nagy karácsony, Kisült-e már a kalácsom…” Ébren van? Álmodik? S ha már igen, miért éppen decemberről a rekkenő – augusztus e hetében Istennek hála évek óta menetrendszerűen beköszöntő hőségében? Talán éppen azért. Talán éppen az ellentétek miatt. Melyek, mint tudjuk, vonzzák egymást - „Kis karácsony, nagy karácsony, Kisült-e már a kalácsom…” Mióta zsong óvodásul Fenyvesen a sok évtizedes fenyőóriások illatába bódult rovar-társadalom; susog csendet sűrítően fehér törzsei felett a megszámlálhatatlanul sok nyírfalevél? - „Kis karácsony, nagy karácsony, Kisült-e már a kalácsom…” És a nyitott ajtó lombozat-árnyéktól szabdalt-tördelt négyszögében strandpapucsok, erős és még erősebb vádlik, combok, tomporok, strandsapkák, keblek, elázott és még elázottabb hajzatok vonultak amolyan hangyacélirányosan korábban soha nem tapasztalt mennyiségben félreérthetetlenül egyetlen pont felé. Az udvar ama átellenes sarka felé, melyet ebből a fekvő helyzetből nem láthatott. Ám ahonnan tisztán, felismerhetően, ritmikusan, ciripelt a Kis karácsony, nagy karácsony. Hány perce pihenhetett? Öt, tíz, harminc? Netán eltelt már az ebéd utáni sziesztára szánt másfél óra, melyet minden nap, jó időben – rossz időben kiadós úszás 9

követ? Ez az a néhány, az év háromszázhatvanötször huszonnégy órájából, amit Böszörményi néni magára szánhat. Ez most lényegtelen volt. Fel kellett kelnie. Ki kellett mennie. Látnia kellett. Kívülről. Amit mindenki lát. Apró békucit. Négykézláb. A hatalmasra pumpált gumimatracon. Lábán a saját kanárisárga, két kezén az alig két esztendős hugicája ibolya lila gumicsizmácskája. Ez az ominózus lábbeli a Balaton part e pontján, ebben az időpontban kis gyermekekkel nyaraló családok számára a legnélkülözhetetlenebb darab. Mert a tíznapos turnus ugyancsak – Isten tudja miért – elmaradhatatlan tartozéka az évek óta menetrendszerűen lecsapó félnapos délutáni orkán-felhőszakadás. Felnőtt-és idősb' gyerek korosztály viháncolva lovagolja ilyenkor a tarajos hullámokat, majd szeli a szél elültével, az egyszerűség kedvéért csupasz lábbal, egy szál fürdő akármiben az egy-egy családot befogadó faházikóktól a terméskőből épült ebédlőig több centi magas vízszőnyeg alá került udvart. Az aprónép számára azonban, több okból is, csak az ominózus gumicsónakokon ajánlott az átkelés. Megállás nélkül ciripel a dalocska. Békuci, lábán a kanárisárga, két kezén az ibolya lila plasztik csizmácskákkal négykézláb áll – dehogy is áll! Hát épp’ ez az! Három esztendeje teljes energiájával előre-hátra ringatja magát a Kis karácsony, nagy karácsony dallamívén és töretlen ritmusán.

Orgona Az első szálat, amire felfigyeltem, Gergő, a legifjabbik fiam lopta. Igen, igen, nincs mit szépíteni rajta. Úgy felsős lehetett. Akkoriban még Óbudán laktunk, egy 10

négyszintes panelben. Így május tájt a szomszéd utca egyik családi házának kertje csak úgy lilult a hatalmas dúsfürtű orgonabokortól. Ámulattal csodáltam, ám a belém nevelt tisztesség nem engedte átnyúlnom a kerítésen. Pedig több helyen is lehetőséget kínált. A fiamba is igyekeztem átplántálni, ő mégis megtette. Ma sem tudom, javára vagy kárára vált-é ez a többszörös merészség. Hisz’ több évtizedes családi tabut döngetett vele. De apámra jellemző önmérséklettel csak egyetlen szálat hozott. És ugyanolyan naiv örömmel. Egy férfi ezzel a hozzáállással semmire nem jutott volna a mai világban. Úgyhogy ma utólag már bevallhatom, inkább mégis örültem a történteknek, mintsem nehezteltem érte. Sőt tanultam belőle és tőle. No, idegenek kertjéből ezután sem voltam képes letörni egyetlen gallyat sem, hiszen ha minden arra járó csak egyet… De már akkor rendszeres nagy sétáim alatt itt-ott elhagyott, vadon növő bokraiba botlottam. Igaz sápadtabb lilák és közel sem olyan duftig – ahogy anyám mondaná – szirmúak voltak, mint szerencsésebb, gondozott társaik, de orgonák. És az a csak gyöngyvirágéval vetekedő hűvösen-friss illat! Évente begyűjtöttem a magam egy szálát. Persze előfordult, hogy legálisan juthattam hozzá. Ilyenkor többhöz is. Az idő tájt valahogy még az iskolai ballagásokra tartogatták virágba borulásuk dömpingjét. Mondhatni ingyen borultak az otthoni kertekből hozott hatalmas zöldekkel dúsított lila meg fehér fürtök alatt virágba pincétől-padlásig a tanodák. Az ünnepély múltával pedig csak az nem vett magához néhány ágat, akinek a reménytelenül fonnyadt példányokból jutott.

BOCSKAI LAJOS Egymillió évvel ezelőtt „Egymilló évvel ezelőtt”...Végtelen sor kígyózott a végtelenben. A végtelenül türelmes Teremtő fogadta vissza teremtményeit, akik - igen számosan lévénvégtelen hosszú ideig álltak sorba, hogy elébe járulhassanak. - Mi volt a neved odaát, fiam - kérdé a Teremtő - Kurt Vonnegutnak hívtak... - No, és mit csináltál odaát, fiam - kérdé a Teremtő, mintha nem tudná... - Író voltam.. - No, és az emlékirataidat megírtad-e már? - Próbáltam, de még valahogy... - No, akkor itt az idő, láss neki! S, teremtett tollat, papírost. „Egymillió évvel ezelőtt - fogott neki K.V.jr.- (...) az emberek sokkal nagyobb agyvelővel rendelkeztek.(...) Egy ilyen túlméretezett gondolatgép végtelen számú gonosz terv kidolgozására és végrehajtására tette képessé tulajdonosát (...). Eltekintve azoktól a csodálatos, óriásméretű agyvelőktől, földünk egy nagyon ártatlan bolygó volt.” (*) Mellesleg ez a méret mintegy öt és félmillió év alatt alakult ki. Ehhez képest azután már alig-alig fejlődött valamit, ám még manapság is fejlődésben van. És ezek az óriási agyvelők nap mint nap újabb és újabb fogalmakkal álltak elő. Ezek közül a fogalmak közül minden tökéletlenségük ellenére - nem egy igen 12

időtállónak bizonyult. Ilyenek például a szabadság, egyenlőség, jog, demokrácia, meg hasonlók. Mások már rafináltabbak, jó és rossz, meg bűnös, ezek leszármazottai, pedig még inkább. Itt van például az ártatlanság vélelme. Leginkább csak arra való, hogy számtalan csirkefogó mellett néhány ártatlan is megússza. De a gondolatgép legaljasabb alkotása a Vélemény. „Az 1965-ben Wladimiro Guadagno néven Foggia-ban született Luxuria az olasz melegmozgalom egyik kiemelkedő személyisége” (...) akinek az a véleménye, hogy” mindenkit olyan neműnek ismerjenek el, amilyennek tartja magát,...” - és ez a „tartja magát” ismerős valahonnan, főleg a vallás, etnikum és politikai hovatartozás vidékéről. Ez a „tartja magát” - maga a Vélemény. Luxuria a Vélemény jogaiért harcol. „Egymillió évvel ezelőtt (…) az emberek cselekedeteinek irányításában a puszta vélemények ugyanakkora szerepet játszottak, mint a kézzelfogható tények…” próbálkozik tovább K.V.jr. (*) Így azután nem kell csodálkoznunk azon, hogy egy pillanat alatt kiderül, hogy az ember a világegyetem perifériájának lakója ( Kopernikusz), nem Isten kiválasztott teremtménye (Darwin), és cselekedeteit nem tudata irányítja (Freud), vagy éppen az, hogy az „élőlények fejlődése bennük foglalt cél szerint történt, illetve történik. Olyan terv szerint, amelyet a Teremtő határozott meg.” (Christoph Schönborn bíboros - II. János Pál-ra hivatkozva). Puszta vélemények vezettek a polgárjogi mozgalmak győzelméhez, akár csak zsidók, cigányok, tuszik és egyéb alsóbbrendű egyedek tömeges kiirtásához. Ezek és kiirtóik egyaránt embereknek tartották magukat. Ez idő tájt az emberek túlnyomó többsége még nem tudott 13

különbséget tenni faj és nép, hit és vallás között, de hétköznapi dolgok esetében is az egyszerűség kedvéért leginkább maga választotta vezetői véleményére támaszkodott. Egymillió évvel ezelőtt a Teremtő által irányított tudomány „kiütötte” a disznót. Lehetővé téve ezzel a xenotranszplantáció alkalmazását, a fajok közötti szervcserét. Egyes vélemények szerint ezzel a Teremtő elismerte vereségét teremtménye tökéletességét illetően, míg más vélemények szerint ez csupán a kifürkészhetetlenség újabb megnyilvánulása. Egymillió évvel ezelőtt a lobotómia elérte addigi legmagasabb szintjét. A lobotómiát, fizikai beavatkozás nélkül, egy félelmetesen hatékony eszköz segítségével sikerült világméretűvé és fájdalommentessé fejleszteni. A berendezés a nap minden percében az aktuális véleményt adagolta, a mosóportól a lélekvándorlásig. Egymillió évvel ezelőtt eme berendezés segítségével a Vélemény kiegészítést rendelt Newton első törvényéhez. A kiegészítés így hangzott: Minden ember az, aminek tartja magát mindaddig, amíg más emberek véleményei ennek megváltoztatására nem kényszerítik. A meleg felvonulás, tojásdobálás ellenében, pedig a harmadik törvény kiegészítésére irányuló kísérletsorozat része. Egymillió évvel ezelőtt az embereknek komoly fejtörést okozott, mihez kezdjenek a melegekkel. Egy bizonyos globális felmelegedésnek nevezett jelenség hatására a tudósok mindenféle világméretű „hűtőszekrényeken” törték hatalmas agyvelejük egy részét, nagyvonalúan mellőzve a biológiai részletkérdéseket. Azt már de facto eldöntötték, hogy az ember nem növény és nem állat, ám az ezen élőlényekkel való számtalan kínos hasonlóság és egyezés lesöprésére csak egyetlen módszer látszott kivitelezhetőnek, kereken perec tagadni az evolúciót. 14

„A faj (latinul: species) a biológiában egyedek olyan csoportját jelenti, melyek hasonlítanak egymásra és képesek egymással termékeny (tovább szaporítható) utódot létrehozni” - állítja a Rendszerezés. Ha nincs evolúció, nincs gond az élővilág rendszerezésével, Luxuria problémája egy csapásra megoldódik. És, bár ebben a korban az emberek jelentős eredményeket értek el saját, különféle csoportjaik deklasszálásában, valahogy odáig sohasem jutottak el, hogy magát az ember(i)séget emeljék mindenek fölé. Feltételek és megkülönböztetések nélkül. Egyes vélemények szerint ebben a Kifürkészhetetlen keze mindenképpen benne volt, más vélemények pedig úgy értékelték, hogy az emberiség a kudarcot kizárólag túlméretezett agyvelejének köszönheti. Amely elhitette vele, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Így a Vélemény sem mert határozottan egyik, vagy másik oldalra állni. Amikor túl magasra csaptak az indulatok a Vélemény visszavonult és inkább tőzsdeügyekkel foglalkozott, válságokat és háborúkat generált. A nemlétező Evolúció pedig mendegélt a maga útján, keresvén a megoldást a túlszaporodás megállítására. (*) Kurt Vonnegut: Második édenkert

Kocsedó Az úgy vót abban a ki(e)s országban ahol keletre esett a kelet, de nyugta meg nem vót a magukfajtának a magunkfajtától. Szó es mint 100, vót a Legfőbb Honvédő csak még nem Honvédett megesküdözve, csak várólistás vót és a fülkék forradalmasításával tengette napjait, azt vélekedte, hogy „Egy kormányváltás után a rendőrséget 15

fel kell oszlatni, és újjá kell szervezni, magyarul mindenki elveszti beosztását, és majd valakik, akiket arra a közbizalom megbíz..." lesznek az új rend hű katonái, lesznek a győztes élcsapat. Vezetőikről nem is beszélve. De nem venném én el P.Nagy drusszám kenyerit, inkább magam mesélek, ahogy belőlem kifér. Kifércmű lesz – így a Béla – de tőle ez megszokott, amióta egyek vagyunk az eszemben, eszem(iszom) nélkül nem is lennénk. De, hogy szavamba vágjak, kevesebbért is neveztek barátai valakit síkhülyének, ezzel én most nem is foglalkoznék tovább, amúgy is meghaladja az általam elsajátított geometria határait. A közbizalom azóta közmegbízott, és valakik közmegbízásból inkább visszakapták régi állásukat. A rendőrség maradt, két hét alatt rendet csinált, így a Honvédő nagyvonalúan lemondott erről a kórisméről. De hát megint háborúba keveredett a Közbizalom és a Honvédelmező kihívta magát valami derekasabbra. Visszaállítani a sorkatonaságot. Nem győzök hálát adni a zord időnek, hogy engem már kivont a cselekmény hatása alól. Ki a fene szeretne újra napi barátságot kötni a felmosórongy másik oldalán ordítozó tisztes szociopatákkal, még ha most a paták surranóba vannak is rejtve. Ugyanis, a hon védelme a körlet tisztaságával kezdődik, bár e tárgyban elért sikereinket számba véve úgy tűnik, ott is végződik. Persze, ma már nem a hatvanas éveket éljük. Korszerű haderőhöz korszerű protokoll illik, a körlet, vödör és felmosórongy kontextusa átértelmeződik,a kocsedók eszköztára mondhatni, nőiesen finomodik. Amint arról a Nemzeti Haderő(!) Központi Tisztogató Egységének Lapja beszámol, néhány protokoll már el is 16

készült, bár sorozatlanság okán fennálló személyi feltételek híján nincs hadrendbe állítva. „Egyszerű felmosással nem lesznek tiszták a padlólapok közötti fugák. Ötleteinkkel azonban igen. Népszerű és hatásos módszer a padló réseibe telepedett kosz eltávolítására például a fogkefével való ecetes átdörzsölés.” Na most ez kaszárnyafolyók kilométereinek viszonylatában felér egy San Diego-i tengerészgyalogos kiképzőbázis reggeli tornájával, de nem kell itt megállnunk, ha 2030-ban Európa vezető hadereje kívánunk lenni. „Ha az ecet erejét kevésnek érzed…, akkor vesd be a szódabikarbónát. Hintsd át vele vastagon a fugákat, majd egy félbevágott citrommal súrold végig, ezután pedig egy tiszta, durva szivaccsal vagy fogkefével fuss át rajtuk ismét.” Na, ez már nem semmi. Egy ilyen tréning rendszeresítésével nemcsak fizikálisan, de morálisan is oly szilárd honerőt kapunk, mely nem csak védeni, de akár megelőző csapást is képes mérni az ellenre, s mindezt enyhe citromillattal körüllengve. És még nincs vége. Szigorúan titkosított kiszivárgásból arról értesültünk, hogy a tárca rövidesen arról tájékoztathatja a médiát, hogy valamelyik soron következő ülésszakban beterjesztik az új haderőreform tervezetet is. A tervezet szerint a technikai eszközök korszerűsítésének a hagyományokon kell alapulnia, ezért a gépesített, gyors reagálású csapatok fegyverzetét kolompra és karikás ostorra cserélik. A tervezet preambuluma emlékeztet az évszázados hagyományra, mely szerint őseink 1559. december 31-én kolompszóval és csergetéssel űzték vissza a Szoboszlót 17

fenyegető török hadsereget. Futott is a pogány, ahogy lába bírta. Asszem, ideje benevezzünk mi is honküzdeni. Szerencsére szűkebb kis pátriámban van erre lehetőség, itten vitézül a Koppány Vezér Baranta csoport. Egy ilyen jól képzett egylet mondjuk a török ellen alkalmazva példát mutathatott volna a pogány kerget pogányt ősi vetélkedőjéből, újabb bizonyítékát szolgálva a törököt fogtam de nem ereszt népi bölcsességnek. A baranta egyúttal kiváló alap az eszmei relativítás embertformáló oktatására is. "Az a speciális nevelési és közösségformálási rendszer, amely a hagyományos magyar életfilozófián és szimbólumrendszeren alapszik" a barantában manifesztálódik. Ugyanis, amíg a szó nálunk emelkedett „fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erőszakot" jelent addig a kunoknál zsákmányszerző utat, "környező szláv nyelvű országokban pedig állatok elhajtását, zsákmányolást jelent.” Hajrá magyarok! Kezdem érteni a nemrég Kazahsztánban járt küldöttség eszmei mondanivalóját. Országunkat egy sztyeppéért, vélem a tárgyalási alapot. Azok közelebb kerülnek Európához, mi meg derék lovas nemzet, kezdenénk elölről. Hátha ez az ezerév jobban sikerül.

Mediáció -Be kéne törjünk, Béla… -Na, ne… ezen a héten még ne, van egy kis spórolt pénzem, kitart hétfőig.. 18

-Jaj, nem!... Te idétlen, várd míg befejezem! A média bizniszbe. -Van ott elég betörő, mind ki akar törni, csak a VV nem engedi… -Na, ez az. Elég a kulturmocsokból! Valódi eszenciális hungarirum kell az embereknek. -Hungarikum. De pálinkájuk már van. -Az nem tartozik a médiához. -Nem-e? Meglepődnél. Olvastam, hogy az új generációs tévékbe távadós alkoholszondát is terveznek a nézettségmérő mellé. -Persze!... meg ultrahangos pálinka porlasztót, mi?...Ne komolytalankodjunk! Inkább tervezzük meg a műsort, anélkül aligha pályázhatunk. Egyszerű, tiszta közszolgálatra gondoltam, minden generációnak szólót… -Legyen rádióműsor! A Club rádió úgyis bedől, ráizgulunk a frekvenciájára. (…) Ehhez, mit szólsz? Délelőtti műsor: Tájak, emberek - Kispiricsi Életképek - Falu végén folyik el a kanális Kibeszélő show - Enyém leszel kisangyalom, ha bánja az anyád is… Nótaszó - Cin, cin, cillárom Egészség-Életmód - De beteg a Virágom Nótszó (ism.) - Cin, cin, cillárom Kertbarát félóra - De beteg a virágom Délutáni műsor: Virtus-közéleti magazin - Mind megitták a pálinkát Közlekedési riportműsor - Nem tudtak hazamenni Roma körzeti híradó - Kispiricsi falu végén 19

Lósport-sportfogadás - Kocsit kellett fogadni Nótaszó - Cin, cin, cillárom Egészség-Életmód (ism.) De beteg a virágom Gyermekműsor - Cin, cin, cillárom Kertbarát félóra (ism.) - De beteg a virágom... -Mit mondjak?... elsőre, nem is... aggyá még egy kis hung… hurikum… hungikukuri… eszenciát..b@zmeg!

Plakát Gyűtöttem pár plakátot Bélának. Szereti őket. Belátom, van benne valami. Nem a Bélában. A plakátok mondanivalójában. Leginkább az, mit is akarnak mondani valójában. Amennyit én házon kívülre merészkedek, az is főleg autóval történik. Hamá tengely vagyunk…Így főleg óriásplakátokkal találkozom, úton-útfélen, házfalon, vagy csak úgy a pusztában. Rendre az történik, hogy szemügyre venni őket kész életveszély, így ami egy pillantással felmérhető, az izgatja fel a tudattalanomat. Néha sikerül rájönni kié, mié a reklám. Máskor meg csak az élmény. „Te vagy… harmadával csökkent” Így az egyik. Anyád. Az van harmadával csökkent, mozdul el bennem a közlekedőedény. Azért mert nem rád szavaztam.? Ahogyan viselkedel, ha te lennél egyharmadával retardált, az már halál közeli élmény lenne. Basszus. Megint politizálok… „Élvezd a naplemenre ízeit” Ja. Lassan kell szopogatni, nem szétrágni, „hol méz, hol áfonya.” Hol nap is lesz alkonyalóka. Majd szopogatom, 20

„assis sous un portail”… Nap le. Mente. Díszmagyar. Nyalóka huszár leszünk, fűzfasíppal. Esteli harangszó, mente le. Tente. „A hit cselekszik +1%” Nem akarom én alábecsülni a hitet. Akármit elhitet. Mondóka. Se keze se lába, mégis… Cselekszik. Má’ apostolok se kellenek, csak úgy. Az, hogy még sem jutunk semmire talán a +1% miatt lehet. Elég kevésnek tűnik, akárminek az 1%-a. Akárkinek? Lehet, hogy ha mindenki cselekedne, hívés helyett több lenne. „Itt az őszi szám. Stohl Judit” Örülök neki. Bár a tavaszi szája jobban tetszett. Valahogy üdébb volt. Az őszi olyan borongós. Bár, ha szüretidő tájt tát az ember szájt, lehet így is mondani. Itt a ládaszám… olyan bután hangzik. „Itt vagyok önmagam” Kissé havas háttér előtt Önmaga szökell pajkosan. Hosszú haja lebben a égen, szürke sálja követi szépen. Nem látszik ki két szép térdecskéje, mert fehér gyapjú harisnya takarja,(megölelném, de ő…) fekete gamásli választja el a fehér korcsolya cipőt. Mert épp most érkezhetett a dupla axelből, ballábra… És mindez egy mesefigurákkal díszített, sárga-kék, felfújható gyerekmedencében. Bele se merek gondolni, mi lenne vele a pancsoló nélkül. Önmaga? Barátaimnak Lili… tegezz nyugodtan!

HAÁSZ IRÉN A kísértet A kísértetet Francinak hívták, tizennyolc éves volt, és pincérnőként tevékenykedett egy skót felföldi várból átalakított szállodában. Zsuzsával egy iskola azonos évfolyamára jártak. Közelebbről nem ismerték egymást, csak érettségi előtt derült ki, hogy mindketten Angliában szándékoznak munkát vállalni, egy fél éves nyelvtanulás költségeit fedezendő. Mi sem volt természetesebb, mint hogy együtt böngésszék az álláslehetőségeket. Kiszúrva ezt a skót hotelt, ahová pincérnőt és szobaasszonyt kerestek épp a számukra kedvező időszakban, együtt jelentkeztek. Megkapták a munkát, dolgozni kezdtek. A két lányt közös szobában helyezték el. A hotel építői ügyesen ötvöztek modernitást ósággal, kényelmet kényelmetlenséggel, annyiban, hogy meghagytak mindent, ami dohos történelmi korok leheletét idézi, így kínzókamrát és várbörtönt, de átpucolva, kibővítve, és rejtett technikákkal modernizálva. Szűk folyosók, zegzugos lépcsők, váratlan fülkék lapultak a házban, a rejtett világítás meghökkentő formájú tüskés agavékat és süppedő szőnyegeket vont derengőnél alig nagyobb fénybe. Szigorú férfiak és férfias asszonyok képei komorlottak le az arra járókra, minden emeleten marcona lovagi páncélokat helyeztek el a beugrókban, régi fegyvereket és kitömött állatfejeket a falon, ódon várak ősi szabályai szerint. A hotel enteriőrjét jóleső borzongásra éhes, ám kényelmet szerető utazókra tervezték, akik arra vágytak, hogy hazatérve régi skót kísértetkastélyokról szóló 22

mesékkel riogassák hallgatóságukat. Az igényeiket maradéktalanul kiszolgálni igyekvő tulajdonos-igazgató már régen ráébredt a kísértetek bosszantó hiányára, ezért nyaranta rendszeresen alkalmazott egy-két fiatal egyetemistát, vagy nyelvtanulót a kontinensről, akik a ködös Albionba váltottak ki fél éves munkavállalási engedélyt, és akik éjszakánként egy-két órácskát – mellékállásban - szorgalmasan huhogva csörgették láncaikat, fehér leplekben suhanva végig a hotel folyosóin. A „lakva ismerjük meg egymást” mondás fejbevágó igazsága egy hét múlva kezdett először derengeni Zsuzsa számára. Egy hónap múlva már kifejezett ellenszenvet érzett Franci iránt, s az érzés csak fokozódott az idő előre haladtával. Kezdődött azzal, hogy Franci a jobb ágyat választotta, folytatódott, hogy mindenét szétdobálta, az ágyát sosem vetette be, és sosem takarított maga után, de lefoglalta a fürdőt tetszése szerint. A nyelviskolát abbahagyta, amikor egy hirtelen haláleset miatt felmondott alkalmi kísértet helyett elvállalta a szerepet plusz fizetésért. Ettől kezdve még éjjel sem volt tekintettel arra, hogy csöndesen járkáljon, ha Zsuzsa tanulni, vagy aludni akart. Elkényeztetett libaként várta el, hogy körülötte mindenki a hasznára legyen, holott paradoxonként éppen olyan munkát választott, amelynek lényege mások igényeinek kiszolgálása. Gátlás nélkül vette kölcsön Zsuzsa ruháit, kozmetikumait. Ha a városban jártak, rendszeresen meghívatta magát és kisebbnagyobb összegeket kért kölcsön, amit elfelejtett visszaadni. Ha Zsuzsa szóvá tette viselkedését, annak csak veszekedés volt a vége, eredménye semmi. Félidő tájt, mikor Zsuzsa rájött, hogy osztozkodás előtt Franci 23

zsebre vágja a borravaló nagy részét, miközben azt állítja, hogy tisztességesen megfelezte a pénzt, odáig fajult a helyzet, hogy a lány komolyan fontolgatta, ne utazzon-e haza. Ám ekkor megismerte Iant. A fiú üzletvezetőként jelent meg az étteremben. Dúsgazdag család Oxfordban végzett gyermeke volt, szülei a gyakorlati ismeretek elsajátítására küldték ebbe a hotelbe, ahol jó ismerősük volt az igazgató. A család szállodalánc indításán gondolkodott. Ezeket a háttér információkat azonban senki sem tudta a tulajdonoson kívül, sem Zsuzsa, aki első látásra beleszeretett Ianbe, sem más. Iannek gyorsan feltűnt a csinos, barátságos, tűzről pattant lány, így a szerelem hamar felszikrázott közöttük. Két hét után már együtt töltötték heti szabadnapjukat, és lehetetlen volt nem észrevenni egymásra vetett mosolyaikból, pillantásaikból, hogy itt két fiatal egymásba habarodott. Olyan szép pár voltak, hogy senki sem irigyelte boldogságukat, még az igazgató sem, aki sejtette, hogy Ian szülei valószínűleg nem helyeselnék ezt a kapcsolatot, de úgy gondolta, az idő majd megoldást hoz. De senki sem számolt Francival. Egy alkalommal Iannek levele érkezett. Máskor is megesett ez, szülei néha postán küldtek neki meghívókat, ezt-azt. Az igazgató Francit kérte meg, adná át Iannek, mert a városba kellett mennie. Franci látta a borítékon a komoly, nagy családi címert, és feltámadó érdeklődéssel nézett utána az interneten. Nem volt nehéz dolga. Az ősi nevet országszerte ismerték, s az is pillanat alatt kiderült, Ian az ő fiuk, és Ianre fényes jövő vár. Franci már másnap megpróbálta a fiút magába bolondítani, de sem kihívó viselkedése, sem bájolgása 24

nem váltotta ki a kívánt hatást, csak újabb feszültségeket teremtett Zsuzsa és közte. Franci szorgalmasan próbálkozott, de hiába, pedig a sárga irigység lepte el, ha arra gondolt, hogy egy ilyen fiú Zsuzsának udvarol, és nem neki. Így aztán két héttel hazautazásuk előtt sunyin megvádolta Zsuzsát az igazgatónál, azt állítva, hogy éjjel rajtakapta őket a konyhában; botrányt, és a hotel jó hírét emlegette, követelve, hogy szüntessék meg ezt az állapotot… Az igazgató végül kénytelen volt cselekedni. Csendben értesítette a családot, tegyenek, amit akarnak; de Zsuzsát nem volt hajlandó kidobni, mert jó munkaerőnek, kedves, rendes lánynak ismerte meg. Ianért váratlanul eljöttek szülei és hazavitték, s a kisírt szemű Zsuzsa Franci álságos vigaszai mellett nyelte könnyeit, és kesergett álmainak sárba tiprásán, különösen, amikor kiderült, ki is ez a Ian, aki udvarolt neki… A bűntudatos igazgató Franci kétkulacsosságáról is ejtett néhány szót, így Zsuzsa mérhetetlen fájdalma mellett őszinte utálatot is érzett. Eljött az utolsó hét. Franci meglepve látta, hogy Zsuzsa szinte egyik napról a másikra visszanyeri jókedvét, új telefont, új ruhákat vásárol, és munka után titokzatosan el-eltűnik valahová. Mikor azonban Ianra gyanakodva faggatni kezdte, a lány csak legyintett – ó, már el is felejtettem! – és ő kénytelen volt elhinni. Az utolsó nap is elérkezett. Franci éjfélkor útjára indult kísérteni. A lány mindeddig gúnyosan nevetett, ha túlvilágról, ezotériáról esett szó, és fennen hangoztatta bátorságát, melyet csak megerősített, hogy magán kívül nyomát sem látta kísértetnek az itt töltött hónapok alatt. Aki azonban jobban ismerte, észrevehette, hogy kabalái vannak, amulettjei, hogy babonásan ragaszkodik bizonyos 25

cselekedetsorokhoz, és fél a sötét utcákon – ami felveti annak lehetőségét, hogy csak a szája nagy. Zsuzsa megfigyelte ezeket a jeleket, így hát semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy mikor Franci nyugodt nemtörődömséggel járta megszokott útját a régi szárnyban diszkréten csörgetve láncait, az egyik félhomályos fordulóban váratlanul fekete leples, vasorrú bába-arcú kísértettel találta szembe magát, aki fenyegetően huhogott, hörgött, és hatalmas műkörmökkel nyúlkált feléje. A lámpák pislákolni kezdtek, a rejtett szellőzőkön hűvös szélroham tört be, meglebegtetve a függönyöket. A kísértetjárás minden kedves kelléke adott volt. Franci sikoltozva megfordult, hogy visszairamodjon, azonban hosszú, lebegő, fehér lepedője folyton beleakadt a lábaira erősített láncokba, hogy csak botladozni tudott. A szokatlanul intenzív zajokra több edzett vendég is ajtót nyitott, élvezettel kandikálva ki a váratlanul mozgalmas kísértetjárásra. Tapsviharban törtek ki, míg Franci kínosan sikítozva elbotladozott előttük, nyomában a vészjóslóan hörgő másikkal. De még nekik is torkukra fagyott a nevetés, amikor a szemközti lovagi páncél is megelevenedett, hogy kardját Franci felé emelgetve, csörömpölve elállja útját. A lány teljes erejéből visítozott, és a páncélos mellett kanyargó csigalépcsőre vetette magát, hogy földszinti szobájába menekülve bezárkózhasson. Ám ahogy lebukdácsolt, nyomában üldözőivel, végképp elaludt a világítás, és halványan foszforeszkáló újabb rémség tűnt fel előtte; a fal mellől előlépő alak torz arcú, félszemű kalózkapitányt formázott, pattogó ostorral kezében. A nagyképű, hős Franci elájult. Elterült, mint egy csúnya béka. 26

A lámpákat felkapcsolták, a kíváncsian vigyorgó vendégeknek a kalózkapitány pezsgővel telt poharakat osztogatott, mint soron kívüli szolgáltatást. Majd Franci feje alá egy tüskés agavét helyezett gondosan, és irodájába invitálta Zsuzsát és Iant – a boszorkányt és páncélos lovagot – egy utolsó whiskyre, mielőtt a lány hazaindul a reggeli repülővel, hogy aztán elvégezve az egyetemet, visszatérjen ide dolgozni. S talán arra a titkos megállapodásra is, amit a mobiltelefonok és hamis kísértetek korában két szerelmes fiatal köthet egymással az érzelmek hevében…

Cipők Nos, akkor írjunk a cipőről. Ez a pályázati feladat. Előkészítek papírt, ceruzát, és leülök az asztalhoz. Töröm a fejem erősen, várom a gondolatot, ami nem jön. Mi jut eszembe a cipőről? Az égvilágon semmi. C. I. P.Ő… Hiába betűzöm, egyedül az ugrik be, hogy zsenge kiskoromban cipőmre kalucsnit húztak esős időben. A kalucsni gumiból készült, magasított szárán egy erős patenttel lehetett összefogni. De kit érdekel ez manapság? Odateszek egy tollat is, hátha… Fél óra múlva meghegyezem a ceruzát, és eszembe ötlik, talán radírra is szükség lesz… Szórakozottan előveszem, majd készítek egy teát, és várakozóan nézek ki az ablakon, a csendes utcára. Várom az ihletet. Milyen jó ez a csend a gondolatoknak, ötleteknek, amik csak úgy sorjáznak az ember fejében…! Már megint kukorékol az a nyomorult kakas! És a rigók is szokatlanuk hangosak ma… tulajdonképpen, mintha 27

ezer veréb csivogna, csivitelne, sőt még kakukkszót is vélek hallani…! Milyen csodás dolog a madárfütty, a természet, az élet harsogása…! Már ha lehet tőle írni… E pillanatban feldübörög a szomszéd motoros fűnyírója. Nem kétséges, az ember a legnagyobb állat. Tönkre teszi a Földet, a környezetét, embertársait! És főleg az én idegeimet. Gyűlölettel nézek át, és pokolba kívánom ezt az önző, tapintatlan majmot, miközben lelkes integetését hasonlóval viszonzom. Miért nem dolgozik ez? Hogy lehet gondolkodni ilyen hangzavarban? Hoppá. Eszembe jut a gyerek egyik cipős meséje. Igazán tüneményes, rövid kis mese, ahogy Pif korcsolyázni megy, s hogy bebiztosítsa magát kék foltok és törések ellen, egyszerre hat pár korcsolyát erősít magára, a különböző testrészeire. Így még ha a fejére is esik, akkor sem töri össze magát, elegánsan tovább siklik a jégen. Ahogy felidézem a remek rajzokat, tele szájjal felnevetek. Hehehe…. Csak az a baj, hogy ezt már megírták… Üldögélek hát tovább, és fejemben makacsul kavarognak a százlábú lábai, melyeken vagy van cipő, vagy nincs, a viccekben. Már két órája gyötrődöm, veszem észre. Kinn ordít a fűnyíró, csivog a világ összes madara, és két óra eltelt az életemből… Hirtelen elhatározással felpattanok, csomagolok gyorsan két szendvicset, üdítőt a táskába, és ráfirkantom egy cetlire életem párjának, hogy a horgásztóhoz mentem, ahol csend és nyugalom terjeng, néma halak és halászok várnak, hogy az ihlet rózsás ujjai arcomat simítsák… és még pár ilyen marhaságot. Majd felpattanok a kismotorra, és hajrá a vízpart. A horgászok nem repesnek az örömtől, amikor közéjük berregek, sőt némelyik mintha csúnya szitkokat szűrne a fogai között. Vajon mi bajuk ezen a szép, csendes 28

helyen? Érzem az ellenszenv hullámait, ezért gyorsan eloldalgok, és találok is egy üres stéget a nádasban, ahová kecsesen letelepszem pléddel, elemózsiával, papírjaimmal és ceruzáimmal. Jöhet az ihlet. Ez egy bányató, mély és hideg, de a stég viszonylag magas, lábamat a víz fölé lógatva ücsörgök. Micsoda idill, gyönyörű zöldek, fodrozódó hullámok, ihlet, ihaj, pastorále…! Az a baj, hogy a víz nagyon viszi a hangokat. Egy pasas épp most kérdezi suttogva, hogy körbe a tóparton lehet hallani; hánykor indul a vonat…? Vonat? Hopp! Hiszen erről eszembe jut az angol utazó esete, melyet valamikor egy szerencsés író vetett papírra, akit hagytak alkotni. Az angol a távoli Messinába utazott, s mert egyedül volt a fülkében, levetette cipőjét, és kitette a folyosóra tisztíttatni. Majd kényelmesen elhevert az ülésen, és elaludt. Csak Messina előtt vette észre, hogy a cipőt ellopták. Mivel csak ezt az egy pár cipőt vitte az útra, lóhalálában leszállt az első állomáson, hogy lábbelit vegyen. A faluban azonban nem volt cipőbolt, ráadásul a parasztok mind mezítláb jártak. Így csak egyet tehetett: felkereste a szállodát, hogy a következő vonat érkezéséig eltöltse ott az időt. Végigvonult zokniban a falu főutcáján, ahol a nők és gyerekek ujjal mutogattak rá, és szinte fetrengtek a nevetéstől. Senkit nem zavart, hogy ők is mezítláb voltak. A helyzet tragikomikumát fokozták a helybeli notabilitások, akik értesülvén a különc angol érkezéséről, maguk is levették cipőjüket, így vonultak elé tiszteletüket tenni. Az angol rohanvást szállt fel a vonatra. Végül egy utastársától kunyerált némi fekete cipőkrémet, mellyel bekenhette zokniját, azt a látszatot keltve, hogy cipő van a lábán. Majd megpróbáltatásait 29

betetőzte, hogy jegyellenőrzéskor a kalauz szigorúan rászólt, vegye le cipős lábát az ülésről… Csakhogy ugye ezt is megírták…! Cipő, cipős szekrény, hoppá. Mi lenne, ha mesét írnék? Hamupipő és a cipő. Vagy kalandos történetet? Egy bagaria csizma viszontagságai. Vagy románcot: A cúgos cipő, és a szalagos, masnis báli cipellő esete… Mi lehet az a cúg? Hogy lehet egy cipőnek cúgja? Cúgja van, azaz huzata… Elképzelem a cipőt, amint meghúz egy pálinkás butykost, majd nyelvével megnyalja… mit is? Felnevetek. Hangosan. Mire felháborodott tekintetek keresnek a túlpartról. Ha eddig utáltak, most már komplett idiótának néznek. Egy kutya sündörög oda mellém. Már épp megsimogatnám a drága kis állatot, amikor felkapja a szendvicsemet, és elrohan a ronda dög. Hagyján, legfeljebb koplalok. De, ahogy utána kapok, egy szálka a stégről belefúródik a nemesebbik felembe. Aúúúúú! Visítok, mint a fába szorult féreg, mire a szomszéd stégről átrohan egy horgász. Kapása van?kérdezi izgatottan. Igen, kaptam egy szálkát, mondom, a fenekembe. Kihúzná? Mert nagyon fáj! Feküdjön hasra, dirigál a pasas, és legelteti a szemét, míg a szálkát keresi. Ebben a percben érkezik a férj. Paprikavörösen, mert ebéd helyett cetli várta. Meglátja a szituációt, és céklaszínre vált. Eltelik egy kis idő, mire kimagyarázkodom, elküldjük a pasast, és életem párja elvonul a büfé irányába, csapzott idegeit sörökkel nyugtatni. Tehát, kaland? Vagy esszé csizma és papucs különbözőségéről? Élménybeszámoló Pantufliról, aki fölöttünk lakott, és papucsával verte a padlót, ha hangosabban hallgattuk a tévét, mint tetszett neki? 30

A szögedi papucs…! Arról kéne írni! Milyen szép volt a népi táncosok lábán, és hogy kopogott! Milyen szép lábuk volt a népi táncosoknak… vajon nekem hogy állna? Kinyújtom a lábam, hogy tetszelegve végignézzek rajta. Egyik laza, magas sarkú cipőm ekkor a vízbe hull, potty… Ahogy utána kapok, beesem a vízbe. Mély és hideg, mint említettem, bányató. Úszni nem tudok, a nádas eltakar. Blutty, blutty. Néhány karcsapás és elsüllyedek. Mire kihúznak, kész, végem, megfúltam, eltemetnek, porrá válok… Legyen ez örök mementó azoknak, akik a cipőt, mint irodalmi témát kitalálták…!

Mókuskerék - Őrjítő! – mondta bágyadtan, elkeseredve, míg kerevetén oldalára fordulva szemlélte a csodálatos kék eget, bárányfelhőket, a magasba törő hegyek csúcsát és színpompás virágok ékességét a langyos szellők hozta illatárban. A számtalan szépség betöltötte szemét, elkápráztatta, elvakította, s úgy érezte, iszalagként fonódik rá mindennapos látásuk kényszere. Untatta már a sötéthez világosat, vízhez földet, naphoz holdat teremtett, állatokkal és növényekkel benépesített élet mozgalmassága. Kevesellte, hogy a mindennapok fizikai igényeinek kielégítésére szolgáló értelmen túl, a teremtésben létrejött élőlények nem törekedtek másra – valami többre, ami létüknek értelmet és szépséget nyújthat. –Eszetlenek…- morogta.

- Uram, te általad lettek ilyenek…! - szólt az oldalánál feszülten figyelő Gábriel, de a bosszús kézlegyintés belefojtotta a szót. - Akkor is hiányzik valami! - Uram, ez a legszebb világ, amit eddig teremtettél… csupa szín és változékonyság… mozgalmasság és érdekesség… Nem győzzük csodálni a teremtményeidet! - De unalmas! – tört ki az Úr, és Gábriel elkerekedett szemébe nézve, panaszosan folytatta. –Minden nap ugyanaz… ha elfogyasztottam ebédemet, és leheveredek pamlagomra, hogy elszórakoztasson a Föld, melyet színháznak teremtettem, mindig ugyanazt az előadást látom! Este és reggel, ég és föld, víz és szárazulat – a díszlet mindig ugyanaz! Rendben van, én alkottam ilyennek…! De legalább a szereplők tettei lennének változatosak! Hiába teremtettem millió félét, ha mind ugyanazt csinálja napról napra, évről évre, térben és időben… esznek, isznak, szaporodnak… egymásnak esnek vagy menekülnek… Születnek és meghalnak… kész. Ennyi. Unom! - De Uram, ezt millióképpen teszik…! - Nem! Mind úgy teszi, ahogy beprogramoztam. Ahogy a fejükbe leheltem a módját. Egy sincs köztük, akinek saját, önálló gondolata volna, aki másképp csinálna valamit. Aki újat találna ki… akár ellent akarna mondani nekem. Unom, hogy mindent nekem kell kitalálni, ahelyett, hogy elszórakoztatnának! - Veszélyes dolog az önálló gondolat, Uram! – rémült meg Gábriel. – Különben arra itt van neked Lucifer… - Eh… úgy ismerem, mint a tenyeremet…! Az Úr legyintett és talpra ugrott. - Jöjj, Gábriel, hozz nekem vizet és földet. Gyúrok belőle egy új teremtményt, aki más lesz… több az 32

eddigieknél… s hogy elszórakoztasson, önálló értelmet adok neki, és uralmat a Föld többi élőlénye felett. - Ne tedd, Uram! Ne teremts magadnak olyat, amit később megbánhatsz…! Ha saját gondolatai lesznek, hogyan tudod majd kézben tartani? - Ne félj, Gábriel. Belé gyúrom az irigység és gyűlölködés magvát is, hogy bármily magasra ér el, ösztönei legyőzzék értelmét. – Azzal Gábriel fejcsóválása mellett nekilátott a munkának. A sárból embert formált, lelket fújt belé, oldalbordájából még társat is alkotott neki, hogy ne legyen egyedül; majd elhelyezte a paradicsomban, s kíváncsian dőlt le kerevetére nap, mint nap az angyalok kíséretében, elnézve teremtményét a földi színpadon. Az ember első lépései nem arattak osztatlan sikert. Első lopása a tudás fájáról, első gyilkossága, amikor Káin megölte Ábelt, hangos sikoltásokat váltott ki az angyalokból, csak Lucifer somolygott jóízűen. Az Úr álmélkodva figyelte a fordulatokat, ám míg bosszankodott az újabb és újabb fiaskón, közben remekül szórakozott. Néha kénytelen volt vízözönt, vagy más katasztrófát bocsátani szereplőire, hogy új színészek állhassanak a leszerepeltek helyére, de egy idő után azt látták, hogy az ember önálló lett ebben is: már maga idéz elő katasztrófákat, s eljött az a perc, amikor a lakhatatlan Földről eltűnt az utolsó élőlény is – az ember elpusztította magát és sivataggá változtatta bolygóját. Az Úr elkámpicsorodva üldögélt angyalai között. - Nos, Uram, vége az előadásnak… Hogy tetszett a műsor? Kezdheted elölről a díszletezést…- mondta Lucifer gúnyosan, s az Úr érthetetlen morgására előhúzta eddig háta mögött tartott bal kezét. – Ajándékot hoztam neked. 33

Fa rudacskákból összerótt hengerben kis mókus szaladt egyik rúdról a másikra, körmozgásra kényszerítve a hengert. - Mi ez? – csodálkozott az Úr. - Mókuskerék. Emlékeztetőül, hogy ha még egyszer unatkozol, csak nézz rá, máris eszedbe juthat elhibázott alkotásod, az ember…

Nőgyógyásznál Tudod te, mennyire utálok nőgyógyászhoz járni? Világ életemben utáltam, pedig sosem volt rá okom, az orvosaim kivétel nélkül szimpatikusak voltak, nem okoztak fájdalmat, és mégis… Megszültem négy gyereket, volt egy-két vetélésem is, na, nem részletezem, mindenki nyugodtan hihetné, hogy egy ilyen edzett nő, mint én vagyok, fel sem veszi az ilyesmit, de nem… És ráadásul, ahogy az évek telnek, egyre jobban frusztrál, ha nőgyógyászhoz kell menni. Szerencsére, - vagy épp ellenkezőleg? – az életkori sajátosságok miatt már csak évente egyszer muszáj elviselnem a tortúrát, amikor az esedékes rákszűrést megcsinálják – mert azt nem szabad elhagyni, isten őrizz! – de elhiszed, hogy többé a rendelő környékére sem mennék, ha tehetném? Már az időpontkérés előtt erőt kell venni magamon, hogy egyáltalán felhívjam az orvost… Napokig halogatom, és ha a mobil már a fülemen van, akkor is azon drukkolok, hogy ne vegye fel… vagy ha igen, ne érjen rá… minél hosszabb a várakozási idő, annál jobb! De hát a rákszűrésre nincs több éves vagy hónapos várakozás, mint a műtéteknél… megkapom az időpontot, kész. Attól kezdve azon töröm a fejem, 34

hogyan kerülhetném mégis el. Ha megfáznék… ha elutaznék… ha egy rokonom megbetegedne, és ápolnom kellene… De persze semmi sem történik, csak bennem harcol végig az elmenni - nem menni dilemma. Azután persze elvánszorgok végül, száznyolcvanas vérnyomással kivárom, míg behív a doktor úr – mert persze férfi, mindig férfi! – és mint akit vágóhídra visznek, fekszem fel a hideg vizsgálóasztalra, hogy pár percig kotorásszanak bennem, míg én a plafon festését vizsgálgatom merev izmokkal és idegekkel… hogy miután feltápászkodtam nagy nehezen, és megkaptam a receptemet vagy más papírt, elbúcsúzzak, és az ajtó előtt eufórikus állapotban állapítsam meg minden egyes alkalommal, hogy túl vagyok rajta, és milyen marha vagyok, mennyire semmiség volt az egész, egyszerűen érthetetlen, hogy tudtam ezen a semmiségen hetekig őrlődni…! Azután eltelik egy év, és kezdődik minden elölről… Hiába kérded, miért, nem tudom. De legutóbb a régi orvosom azzal köszönt el, hogy nyugdíjba vonul. Sajnáltam, mégis felvillanyozott a gondolat, hogy újat kell találnom. Feltett szándékom volt, hogy most aztán kiküszöbölöm a zavaró körülményeket azzal, hogy női orvost keresek. Egy nő mégiscsak más! Finomabb, ügyesebb a keze, és jobban átérzi a feszélyezettség, kiszolgáltatottság problémakörét, amiből nyilvánvalóan az én gondjaim is fakadnak. Csakhogy a női nőgyógyász ritka, mint a fehér holló. Hetekig kerestem, érdeklődtem, ismerősöket és barátokat faggattam, eredménytelenül. Aki egyáltalán szóba jöhetett, az vagy túl messze rendelt, vagy már 35

külföldre ment, olyan is akadt, aki közölte velem, már nem tud fogadni, annyi páciense van. Teljesen véletlenül, egy csúnya influenzát követő vérvételnél vettem észre, hogy a helyi labornál lévő nőgyógyászat ajtaján két férfi mellett egy női orvos rendelési ideje is olvasható. Ez lesz az én emberem! A hölgy a hétnek csak egy napján rendelt, de sebaj! Elég az nekem. Szigorúan ráparancsoltam magamra, és miután kétszer elhalasztottam, harmadszorra felkerestem a rendelőt. Előbb bejelentkeztem, majd viszonylag nyugodtan vártam, hogy behívjanak. Én megtettem, amit lehetett… A hívásra beléptem, de mekkora csalódás! Egy férfi és egy nő ült az asztalnál, és nyilvánvaló volt, hogy nem a nő az orvos kettejük közül. - Rákszűrésre? Tessék vetkőzni – mondta udvariasan a fiatalember. Nem elég, hogy férfi, még a fiam is lehetne? Na nem, azt már nem, nem ezért tipródtam ennyi ideig! - Én csak tájékozódni… a… a rendelési időről… hebegtem. Furcsán néztek rám, teljes joggal. Ki az a hülye, aki sort áll, amikor a beosztás kint van az ajtón? A vak is láthatta. - Nem akarja mégis, hogy megvizsgáljam? – kockáztatta meg tétován az orvos, de én már pánikszerűen menekültem. A következő héten ismét próbálkoztam. Nem bíztam a véletlenre, előző nap odatelefonáltam, rendel-e a doktornő. Ám amikor beléptem, megint a fiatal orvossal találtam szembe magam! - Mintha már láttam volna… nem a múlt héten járt nálunk…? - A doktornőhöz… - nyögtem ki, mire széttárta kezét. 36

- Én helyettesítem. Múlt héten konferencián volt. Tegnap, sajnos, autóbaleset érte… hónapokig nem lesz. Be kell érnie velem… Tessék vetkőzni!

Szigeh A rendőr rosszallóan nézett a párocskára. Hiába volt a nő előírásos, testét fedő öltözékben, hiába borította kendő hajfürtjeit a negyven fokos melegben, mégis egy férfivel mutatkozott nyilvánosan Teherán főterén, ami egyértelműen tilos a vallásos, igazhitű országban, s a rend őre ezt nem hagyhatja megtorlás nélkül. Két amerikai férfi ült egy kávéház teraszán a párocska közvetlen közelében, érdeklődéssel nézegetve a forgalmat. Az arab rendőr ezért megrángatta zubbonyát, és kidüllesztve mellét a párocska férfi tagjához lépett. Csak halkan, de határozottan sziszegte: - Iratellenőrzés! A göndör hajú, öltönyös, kis kecskeszakállas fiatalember előbb zavartan kutakodott zsebeiben, de egy csapásra felderült, mikor a félig elfordult, lesütött szemű nő elővarázsolt a ruhája alól valami igazolványokat, és alázatosan átnyújtotta neki, hogy a rendőrnek átadhassa. Közvetlenül nem merte, hiszen Iránban nemhogy együtt nem mutatkozhatott volna férfivel, de hogy meg is szólítsa, vagy átadjon valamit, az lehetetlen, csak rokon esetében tehetné meg…

Mr. Brown és Mr. Jones érdeklődve nézte a jelenetet a hőségtől rezgő levegő elől napernyő vászna alá menekülve. - Na, mennyire bünteti őket? Tíz riálba fogadok… - Oké, én tizenötöt mondok… A rendőr azonban, bosszúsan elhúzva száját visszaadta a papírokat, és még valami köszönésfélét is eldörmögött, amikor otthagyta őket. - Hát ez mi volt…?- csodálkozott Brown. – Miért nem bírságolta meg őket? - Nyilván házasok… vagy liberálisabb lett a törvény… - Itt? Ezeknél…? Az amerikaiak még kétszer találkoztak aznap a párral. Egyszer a múzeumban, egyszer egy vendéglőben, s látványuk mindkétszer felkeltette nemcsak az ő figyelmüket, hanem a rend őreiét is. Lépten-nyomon igazolni kellett magukat, ám az amerikaiak legnagyobb megrökönyödésére egyszer sem vezették el őket, hogy megbüntessék égbekiáltó vétkükért. Este vacsorázni indultak a hotel éttermébe, amikor Jones észrevette, hogy a pár éppen bejelentkezik a recepciónál. - Te, ezek szobára mennek…! - Hogy a fenébe lehet ez? Iránban..? - Mondtam én, hogy házasok! - Én meg azt mondtam, hogy akkor sem lehetnek együtt nyilvánosan! Kíváncsiságuk nőttön-nőtt, s miután a pár beszállt a liftbe, a két férfi a pulthoz sietett. - Mondja csak, kik ezek és, miért nem bünteti meg őket senki? A portás előbb ugyan húzódozott attól, hogy felvilágosításokat adjon, de amikor Jones kezében egy 38

tízdolláros jelent meg, habozás nélkül elvette, és zsebébe süllyesztve rögtön rendelkezésre állt. - Nagyon egyszerű ez, uraim, szigeh-hel rendelkeznek. - Hát az meg mi? - A szigeh, uraim, különleges házassági engedély. A mullah kiadhat ilyet, hogy a fiatalok kifejezhessék egymás iránti vonzalmukat egy napig. - Micsoda? Egy napos házasság? Ezt nem mondja komolyan… - De bizony… Huszonnégy órán keresztül érvényes… és lehetővé teszi, hogy nyugodtan mutatkozzanak egymás társaságában nyilvános helyeken. - De hát szobát vettek ki… Csak nem mondja, hogy azt is megtehetik…? Sőt, ágyba is bújhatnak… - Méghozzá törvényesen… Korán által szentesítve…! - Mióta…? - Ó, régi törvény ez már… És valóban… A reggelit a párocska már szigorúan az illem szerint elkülönülve fogyasztotta: a férfi a férfiaknál, a lány a nők termében; mint akik sohasem töltöttek együtt egy meleg napot és egy forró éjszakát a fanatikusan szigorú erkölcsi előírások világában… - Szép kis vircsaft…!- dörmögte Mr. Brown, és Mr. Jones hűségesen ráfelelt. – De az ám…!

HEVESI ÉVA A bizalom ára (Megtörtént események alapján)

Tavasz volt. Az égbolt kéken ragyogott. Napsütésben fürdött minden. A májusi szél incselkedve borzolta fel a fák lombjait. A nyolctagú, vidám társaság, a kisváros egyik családi házának udvarán csomagokat pakolt a kocsikba. A fiatalabbik fiú, Szilárd ballagására készülődtek, aki a 120 kilométerre lévő S-en járt középiskolába, ahol két éve bátyja, Dávid végzett, s rögtön fel is vették egy jó nevű főiskolára. Erre az öccsének is minden esélye megvolt, mert kitűnően tanult. Apjuk szerencsés embernek érezte magát, s jogos büszkeség dagasztotta keblét, ahányszor csak gyermekeire gondolt, akik a két év korkülönbség ellenére rendkívül hasonlítottak egymásra. Az apa, Dénes maga is jóképű, menedzser-típusú férfi volt, egy nagyvállalat ügyvezető-helyetteseként dolgozott. Felesége pedig a megyeszékhely egyik bevásárló-központjában a divatáru-osztályt vezette. Még mindkettőjük szülei éltek, így a fiúk a nagyszülők odaadó szeretetét is élvezték. Géza bácsi már napokkal előbb elhatározta, hogy az új halványkék ingét, a világos nyári öltönyét, s a hozzáillő finom olasz cipőjét fogja felvenni a nagy napon. S mindenképpen abban a kocsiban akart utazni, amit Dávid vezet majd. Az apa igen megörült ennek az ötletnek, mert úgy gondolta, a vezetésben gyakorlatlan 40

fiúnak biztonságérzetet ad majd a nagyapja közelsége. Az öreg az új fehér Suzuki jobb első ülését tehát jó előre lefoglalta magának. Hátra Zsuzsika néni - Géza bácsi felsége - és a ballagó fiú keresztanyja ült. A másik kocsiban, az apa vezette Opelben a fiúk anyja és egy baráti házaspár foglalt helyet. Reggel nyolc után pár perccel a két kocsi kigördült az udvarról: elől haladt Dénes, mögötte a fia. Mindig csak utánam gyere, szorosan mögöttem, szólt hátra az apa, s a fiú engedelmesen követte. A főútvonalon elég nagy volt a forgalom, de Dénes megnyugodva látta, amint a gyerek szorosan mögötte halad, s egészen jól szemmel tudja tartani a visszapillantó tükörből. Elégedetten nyugtázta, hogy a fia feltétel nélkül megbízik benne. No meg a fiú mellett ült a mindig biztonságot sugárzó Géza bácsi, akinek a kedvéért a kocsiban most egész úton komolyzene szólt. Dávid ragyogott az örömtől, amiért az új kocsi volánjánál ülhet, s a nagyapja meg is dicsérte ügyességét. Nézd, mama milyen jó érzékkel, mennyire könnyedén vezet, hiába, no, az én unokám, mondta mosolyogva a mögötte ülő feleségének. Úgy ötven kilométerre úti céljuktól, rövid pihenőre megálltak. Előkerültek a termoszok, s az otthon főzött kávé kellemes illata vegyült a tavasz illatával. Dávid fotókat készített a parkolóban. Lefényképezte Géza bácsit, aki peckesen kihúzta magát, s a fiú elégedetten állapította meg, az új öltönyben s a divatos cipőben olyan fittnek, fiatalosnak tűnik a nagyapja, hogy akár húsz évet is letagadhatna. A lányok még biztosan megfordulnak utánad, papó, tréfálkozott a fiú, s ezen jót derültek. Az apa halkan megjegyezte ugyan, hogy inkább hazafelé jövet kellene fényképezgetni az ünnepség után, amikor a kisebbik fiú, Szilárd is velük 41

lesz majd, de Dávid egyre csak kattogtatta a gépet. Minél több emléket szeretett volna erről a napról. Imádott fotózni. S igaz, ami igaz, az utóbbi időben egészen különleges képeket készített. Hiába, no, ehhez is van tehetsége a gyereknek, ragyogott az öreg arca, ahogy a fiú mozdulatait nézte. Később a kocsiban is jó ideig Dávidon pihent a szeme. Fényes hajfürtjein, hosszú ujjain, monogramos pecsétgyűrűjén, mely két éve az ő ballagási ajándéka volt. Hasonlót készíttetett most a kisebbik fiúnak, Szilárdnak is. Az öreg óvatosan megtapintotta belső zsebét, amelyben a meglepetést rejtő kis dobozka lapult, azután kényelmesen hátradőlve gyönyörködött a tájban. A közeli domboldalakon katonás rendben sorakozó szőlőtőkékben, az út két oldalán húzódó keskeny erdősávban, az országút kanyargó csíkjában. Távolabb már feltűntek a hegyek zöldeskék lankái. A Nap ragyogó fénnyel vonta be a tájat. Festő ecsetjére kívánkozott a látvány. Nem sokkal úti céljuk előtt lekanyarodtak egy alsóbbrendű útra. Az útjelző táblát látva valamennyien szinte egyszerre sóhajtottak fel: már csak öt kilométer. Még néhány perc, és együtt lesz a család, végre találkozhatnak Szilárddal, aki bizonyára nagyon várja őket, s aki most nemcsak a ballagás miatt izgul. Holnap lesz a születésnapja, de azt már otthon ünnepelheti szüleivel, testvérével, s imádott nagyszüleivel együtt. Aztán persze még előtte egy nagy erőpróba, az érettségi... A város határában az egyik kereszteződésnél az elől haladó Opel az „Elsőbbségadás kötelező” táblánál lassított, de a főútvonalon nem közeledett semmilyen jármű. Ekkor az elől haladó apa hírtelen gázt adott. A fiú nem nézett szét, csak ment az apja után. A kanyar mögül 42

váratlanul bukkant fel egy kamion. Nagy sebességgel rohant a fehér Suzukinak… A riasztásra a mentők, a rendőrök és a tűzoltók percek alatt a helyszínre értek. A fiú arra eszmélt, hogy a földön fekszik, a szülei és számára ismeretlen emberek hajolnak fölé, s a nevén szólítják. Megpróbált felülni, de kibírhatatlanul szédült. A nagyapját kereste. Szemével az imént fölé hajló emberek tekintetét követte, s az út mellett három letakart alakot vett észre. Feje erőtlenül hátrahanyatlott. Könnyein át az eget bámulta. Fent sötét felhők gyülekeztek. Mentősök rohantak oda hozzá, hordágyra fektették, és pár perc múlva a mentőautó szirénázva robogott vele a kórház irányába. A fehér Suzuki összetört magnójából recsegő hangon szólalt meg az V. Szimfónia.

Az öreg A kacskalábú, hadirokkant parasztember (akit szinte mindenki, még a felesége és a nővére is emlékezet óta csak Öregnek szólított) még a XIX. század végén született. Minden nap kora hajnaltól késő estig dolgozott. Tehenet fejt, jószágokat látott el, amikor szezonja volt a kapálásnak, gyalog járt ki a földekre, vállán a rongyba tekert kapával. Néha hat-nyolc kilométert is gyalogolnia kellett a beteg lábával, aztán alkonyatig kapálni a tűző napon, s még valahogy hazajutni sötétedésig. Mégis, csak nagy könyörgésre ült fel nővére vejének a motorjára. Mikor először megállt mellette Feri a fekete Pannóniával, az Öreget különös félelem fogta el. El sem tudta képzelni, hogyan lehet biztonságosan közlekedni két keréken. 43

Hozzá még olyan sebesen, ahogy az a Feri gyerek hajtott! – Jöjjön Öreg bátran, kucorodjon csak fel mögém, s mire megijedne, otthon is leszünk! - tréfálkozott vele a fiatal brigádvezető, de érezve az öregember húzódozását, eleinte nem sokat teketóriázott, gázt adott, és tovább robogott. Aztán, hogy naponta látta az Öreget, fáradtan, görnyedt háttal bicegni hazafelé, csak bántotta a dolog. Újra próbálkozott, most már hatásosabb módszerrel. – Üljön föl, no, fizetek egy felest az Akácosban! Veszek magának egy pakli dohányt is. Nem hajtok gyorsan. Meglátja, milyen hamar hazaérünk! Erre nagy nehezen mégis felkászálódott az Öreg a motorra. Utána persze nem győzött csodálkozni, micsoda nagyszerű találmány a motorbicikli. Másnap, kapálás után csak lassacskán bandukolva indult hazafelé, miközben meg-megállva egyre azt fürkészte, mikor érkezik Feri a TSZ-központ felől, s már pattant is fel mögéje. Otthon rossz sora volt az Öregnek. A felesége nem becsülte semmire, pedig egész életében látástól vakulásig dolgozott. De hát az asszonyé volt a ház, nagy istállóval, ólakkal. Hangoztatta is nap, mint nap, hogy az övé itt minden, az ő öröksége. Eszti néni nem volt mindig ilyen komisz természetű. Csak azután békétlenkedett folyton, miután a II. világháborúban, egy lövöldözésben meghalt az egyetlen lányuk. Az Öreg a szobában sem alhatott, egy ócska paplanon volt a vacka, kint a pitvarban, a kemence szájánál. Ruhástól hált mindig, foltozott pufajkájában, viseltes nadrágjában, csak a csizmáját húzta le. A pénzt is Eszti néni kezelte, rakta élére a százasokat a komódban. Hogy mire gyűjtött, senki se tudta. Dohányt, cigarettát csak úgy tudott magának venni az Öreg, ha 44

elcsent néhány tojást, még mielőtt Eszti néni észrevette volna, hány tyúk tojt meg. Mindig volt kinek eladni, így aztán csak kisikerült valahogy egy kis pénz a füstölni valóra. Gyakran az Öreg nővére – a Feri anyósa – vette meg a friss tojásokat. Máskor egy kis túrót, vagy gyümölcsöt sikerült elsinkófálni az asszonytól, akkor megint került pár forintocska zsebpénz. Az Öreg mégsem lázadt soha. Elfogadta a sorsát, élt, ahogy rendeltetett. Egyik délután éppen a nővérétől sántikált hazafelé – elégedetten, mert igencsak jó „üzletet” csinált aznap, – amikor észrevett egy nyolc év körüli kislányt sírdogálni a járda mellett. A gyerek a fűben keresgélt valamit, szétkenődött könnyeitől maszatos volt az arca, hosszú copfjából félig kibomlott a világoskék selyemszalag. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a Feri gyerek nagyobbik kislánya az. – Mi baj van Katinkám? – hajolt le a gyerekhez. – A pénzem… a zsebpénzem – görbült lefelé a kislány szája. – Elhagytam tíz forintot. Tetszik tudni, most adta Sári mama. A kezemben hoztam. – És elejtetted… – Még ott…, arrébb…, a bokroknál. De már mindenütt kerestem…, és nincs meg. – Megint kibuggyantak a könnyei. – Az bizony nagy pénz! Nagyon nagy pénz! A fűben könnyen meglapul ám az a fránya zöld hasú. Egyet se búsulj, meglesz az! Gyere, keressük együtt! – mosolygott az Öreg szeme. A szája sose mosolygott, elnyűtt, gyűrött arca mindig komoly maradt, csak fekete szeme villanása fejezte ki érzelmeit. Bóklászni kezdtek a fűben. Az Öreg arrébb bicegett a bokrok felé, s kisvártatva nevető szemmel mutatta fel a bankót. 45

– Ugye mondtam? Megmondtam! Itt van e! – Megtalálta, Laci bácsi! – visongott a kislány ugrándozva, s örömében hatalmas puszit nyomott az Öreg arcára. – No, no, lassabban te leány, a végén még feldöntöd a sánta vénembert! – intette le az Öreg megilletődve a gyereket, aki vidáman szaladt hazafelé. Az Öreg elgondolkodva, sokáig nézett utána. Katinka másnap megint arra járt, ahol előző nap elhagyta a pénzt. Éppen odaért a bokros árokparthoz, amikor egy hirtelen fuvallat felkapott valamit a járda mellett. A kislány nagy szemeket meresztett. Tíz forint!? Egy tízforintos bankjegy kavargott a szélben. Gyorsan felvette. Igazi, állapította meg elképedve. Otthon elújságolta, mennyi pénze van. – Képzeld Nagyi – csacsogta anyai nagyanyjának, aki velük lakott –, csoda történt! Tegnap Sári mama adott tíz forintot, amit elvesztettem az utcán, de szerencsére éppen akkor jött arra Öreg Laci bácsi, és segített megkeresni. Most az előbb meg, majdnem ugyanott, találtam tíz forintot. Mivel nem tudhatjuk, ki hagyta el, ugye ezt is megtarthatom? A nagyanyja bólintott. A gyerek boldogan dugta el a pénzt titkos rejtekhelyére. Másnap az Öreg hozott három tojást a nővérének. – Mondd Öreg! Te adtál a gyereknek tegnapelőtt tíz forintot? – nézett öccsére az asszony, tettetett haraggal, miközben kiszámolta a tojásokért járó aprót. – Tíz forintot?! Hogy a csudába adtam volna én neki tíz forintot, mikor azt se tudom, mikor láttam együtt annyi pénzt? Beszélsz badarságokat! – csattant fel az Öreg, de a szemében elégedett mosoly bujkált. 46

Cserbenhagyás Rosszkedvű, késő őszi szombat reggelre, szitáló esőre ébredtek. A férfi kihozta a kopott Trabantot a garázs elé, még tisztogatta egy kicsit. A régi tragacsot évek óta maga bütykölgette, s egészen kipofozta mostanra, alkatrészeket cserélgetett benne, így valahogy mindig eljutott vele a célig. Büszke is volt rá, hogy még sosem hagyta őt cserben az öreg járgány. Az asszony félt az autóban, amióta közelről látott egy szörnyű balesetet. Ez a nap különösen nem tetszett neki, legszívesebben otthon maradt volna. Az időjárás nem volt ínyére csöppet sem. Mégis elindultak. A férfi szeretett vezetni, de utált közben beszélgetni, csak nagyritkán dünnyögött egy-két szót a bajusza alatt. Az asszony ellenben egyfolytában mondta a magáét, rossz szokása szerint örökösen belekotyogott a vezetésbe, s a férfi ezt általában csendes nyugalommal tűrte. Most ne előzz, kanyar következik, már megint nagyon megyünk, ne nézegess jobbra-balra, te csak előre nézz, amikor a volánt fogod, ilyesmiket mondott az asszony. Persze a férfi ettől függetlenül mindig előzött, ha előzni akart, nem lassított az asszony kedvéért, és oldalra pillantott, ha kedve tartotta. Egyébként mindig óvatosan vezetett, nem is bírta volna több szusszal az öreg Trabant. Most is, egy hatalmas, de jól belátható kanyar előtt az asszony már messziről észrevette a közeledő, rozoga pótkocsis IFA-t, téglával jó magasan megpakolva, csak úgy hevenyészve volt egymásra dobálva a rakománya. - Lassíts, lassíts, látod azt a teherautót, éppen a kanyarban fogunk vele találkozni, nézd, hogy van az megrakva, a pótkocsija meg csak úgy dobálja a farát ide47

oda! Elképesztő, milyen hülye sofőrök vannak! – lármázott az asszony, a szokásosnál is hangosabban. A férfi is látta persze a szembejövő, hanyagul megrakott járművet, mégsem lassított. Eszébe sem jutott, hogy baj történhet. Az IFA egyenletes sebességgel közeledett. Amikor majdnem melléjük ért, váratlanul hatalmasat lendült oldalra a pótkocsi, s a következő pillanatban óriási robajjal, nagy kupac tégla terült szét az úttesten. Már nem lehetett fékezni. A férfi ráhajtott a téglacsomóra, ösztönösen félrerántotta a kormányt, s az autó prüszkölve, krákogva, az útpadkán lehelte ki a lelkét. Az asszony alaposan beütötte a fejét, a kocsiajtó zárja beszorult, s mire nagy nehezen kikászálódtak a Trabantból, a bajt okozó teherautó vezetője éppen gyorsított, és kifelé igyekezett a kanyarból. A rendszámát már nem tudták leolvasni. - Nem áll meg! Nézd meg a szemét, aljas disznóját, nem áll meg! – háborgott az asszony, öklét rázva dühében. Amikor kicsit megnyugodtak, tüzetesebben szemügyre vették a sebesült Trabantot. A bal első kerék defektes lett, a kipufogócső megsérült, a lökhárító letört. A kisebb-nagyobb karcolásokkal nem törődtek. - Nincs is olyan nagy baj – motyogta a férfi, miközben leguggolva vizsgálgatta a sérüléseket. Elővette a pótkereket, hozta az emelőt. Rutinos mozdulatokkal illesztette a helyére, tekerte, tekerte, s egyszer csak, reccs, az egész küszöb leszakadt, a megviselt Trabant összerogyott. A férfi nem akart hinni a szemének. Percekig állt tehetetlenül a perkésző esőben, a „halott” járgány fölött. Csaknem elsírta magát. Az asszony megpróbált leinteni egy-két autót, de azok rájuk sem hederítettek, pedig legtöbb alaposan megcsúszott a kanyarban a nedves úton, ahogy a téglakupacot kikerülte. Végül, jó sokára, megállt egy 48

sáros teherautó, bár annak nem is intettek. Másnapos, fáradt arcú gépkocsivezető kászálódott ki belőle. Sietek, dörmögte kedvetlenül. Semmiféle felszerelés nem volt nála, amivel segíthetne, jóformán csak a két keze. Közös erővel, nagy nehezen, mégis sikerült kicserélniük a defektes kereket. - Hazamegyünk - jelentette ki a férfi, megkönnyebbülten. - Ezzel? - kérdezte az asszony hitetlenkedve, s a sérült tragacsot bámulta. - Ezzel. Majd lépésben vezetek. – válaszolta határozottan a férfi, és beindította a motort. Kipróbálta a féket. Működött. - Csak tudnám, ki lehetett az a szemét, aki a téglát szállította? Esküszöm, meg tudnám fojtani, amiért nem állt meg! Föl kéne jelenteni az ilyet! – hangoskodott az asszony. – És mi lesz ezekkel? Még valaki összetöri magát miattuk – bökött a téglacsomó felé, hirtelen lecsendesedve. A férfi bólintott. Puszta kézzel kezdték dobálni a téglákat, félre az útból. A fáradt teherautó-sofőr egy darabig tanácstalanul nézte őket, aztán ő is odament segíteni. Szótlanul dolgoztak. Mire végeztek fáradtak, és nyakig sárosak voltak. Az asszony kezét felsebezték az éles tégladarabok. Közben rengeteg autó haladt el mellettük, de még csak nem is lassított egyik sem. A teherautó vezetője, köszönömöt se várva, gyorsan elhajtott. - Mi is indulhatunk – szólt csöndesen a férfi. Az asszony erre rögtön felélénkült. Egész úton berzenkedett. - Mégis borzasztó, hogy milyen emberek vannak, na, most mondd meg! Ez a szegény sofőr meg… milyen önzetlenül segített. Még szerencse… Meg se köszöntük neki, pedig nélküle talán még mindig ott 49

ácsoroghatnánk az esőben, az út szélén – mondogatta, s a férfi néha-néha biccentett rá egyet. Alkonyodott, mire nagy üggyel-bajjal hazaértek. Az asszony gyorsan főzött egy kis levest. Jól esett a meleg étel, mohón kanalazták. A férfi kibámult az ablakon. A segítőkész sofőrre gondolt, aztán meg arra a másikra, amelyik nem állt meg… Odakinn még mindig szemerkélt az eső… *** Ugyanebben az időben, alig harminc kilométerrel odébb, egy félhomályba burkolódzó csöndes kis szobában, egy fáradt teherautó-sofőr elmélázva tolta félre szerény vacsoráját. Teljesen kimerítette ez a nap. Persze előző este alaposan besöröztek a cimborákkal a Kiskakasban. Talán mégsem kellett volna… Azt azért mégiscsak jól tette - nyugtatgatta lelkiismeretét - hogy az egyik haver teherautójával gyorsan visszament a helyszínre… Egész éjszaka álmatlanul forgolódott. Egyre azon tépelődött, mit mondott volna, ha a Trabantosok véletlenül felismerik…

JEGA SZABÓ IBOLYA Baracktolvajok Az éjszakai országút izgalmas, veszélyes és titkokkal teli. Fiatal lányként a munkából hazafelé ezen a betoncsíkon kerekeztem éjszakánként, igaz nem mindig magamban, volt, hogy egy zenészfiúval, volt, hogy a barátnőmmel, aki a városszéli gyárban dolgozott. Ha magamban tekertem nem nagyon nézegettem oldalra a holdfényes éjszakában sem, mert a hajlongó bokrok gonosz boszorkánnyá változtak, a csonka fatörzs vén szatírrá. Egyszer napokig figyeltem egy látszólag elhagyott biciklit, ami az erdősáv elején egy gyenge fának volt támasztva. Az erdősávot elhagyva vad tekerésbe kezdtem, gondolván, ha a lesben álló utánam jön, nehogy utolérjen. Nem voltam olyan gyenge lányka, mert otthon a láncos kútnál edzettem magam a kertlocsolással. Már négy rántással felhúztam a kanna vizet a tizenkét méteres kútból. Egyetlen testvérem sem bírta utánam csinálni. Kigondoltam, ha utolér, mellém engedem és egyetlen jól irányzott rúgással kirúgom a biciklit alóla, nem kérdezem, hogy jó vagy rossz szándékkal jött mellém. Aznap éjjel ilyen dolgokon nem agyaltam. Ketten bicajoztunk a holdfényes országúton. Ilyenkor fenemód erősnek és bátornak éreztem magam, akár egy férfi. - Menjünk be a barackosba, nagy a holdfény, szedjünk egy kis barackot, úgy ennék - mondja a barátnőm. - Menjünk, én is ennék - felelem. A bicikliket összetámasztottuk a barackos elején és nagy elánnal, hangos nevetgéléssel bementünk a fák közé. 51

Egyik fától a másikig futkostunk és kiáltoztunk egymásnak, ha találtunk barackot. Szinte észrevétlen feltámadt a nyugati szél, vele együtt szép csendben belénk költözött a félelem is. Nem mertük mondani egymásnak, de már egymás mellett bandukoltunk és keresgéltük tovább az alacsonyabb fákat, ágakat, tapogattuk a barackokat, melyik puha. A szél véget vetett a fák között honoló mélységes csendnek. Sustorgott, recsegett, néha kattant valami. A csend és a mozdulatlanság a mi nyugalmunkkal együtt elillant Úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Életre kelt a barackos körülöttünk. Eleget ettünk. Menjünk vissza - mondtam. A barátnőm hangtalanul bólintott. Még álltam a sarat és játszottam a rettenthetetlent, de a szemem hol jobbra, hol balra cikázott. A páni félelem szelleme kitágította a teret, minden felé hatalmas fák hajlongtak, az alattuk álló bokrok leskelődő emberekké változtak. Már láttam is, hogy valaki gyalogol felénk Megtorpantam. - Láttad?- Kérdeztem fojtott hangon. - Mit? - Ott azt az árnyat, jön felénk! - Tényleg áll ott valaki, de nem jön. Áll a fa mögött és leselkedik. - A rohadt életbe, most mi csináljunk? - Keressünk egy jó erős husángot! - Most itt a sötétben? Sose találunk. - Most! - felelem. Lassan visszahátráltunk, és a talajt tapogatva körülöttünk, keresgéltünk, persze nem találtunk. Nem hevertek ott erős husángok a fák alatt, csak apró gallyak. Megálltunk és csendesen tervet szőttünk. Nehogy már kettőnkkel elbánjon. Te megfogod hátulról én meg ágyékon rúgom, és futás. Te fogd le, mondta a barátnőm, 52

te vagy az erősebb, majd én rúgok. No, jó, megegyeztünk. Komolyan hittük, hogy ha valóban sor kerül a terv végrehajtására, meg is merjük tenni. Bár titkon, ki nem mondva éltem a gyanúperrel, hogy lebénulva és megnémulva remegtünk volna, mint a kocsonya, ha tényleg áll ott valaki, vagy valakik. Nagyon lassan elindultunk, a szívem a tokomban, a félelem visszafojtotta a lélegzetem. Kövér izzadságcseppek kezdték meg útjukat az arcomon, a fülem mögött, le a nyakamba. Néztük a leskelődő embert, és kezdett valami furcsa lenni. Egy pillanatra visszatért a józan ítélőképességem, amit már régen elvett a rettegés. Mi a fene, milyen ütemesen hajlong ide-oda. Minek? Úgy sem lát többet, mint mi. - Te Mari, ez egy bokor, amit a szél mozgat. Nézd csak meg jobban! Ember nem mozog így! - Igaz, de a terv marad! Már bátrabban, de azért óvatosan a szélső fák mentén haladtunk ki a barackosból. A hajlongó ember eltűnt, helyette egy karcsú kis bokrot cincált a szél. Már láttuk a bicikliket, az országutat. A hasam is elkezdett fájni, hogy a baracktól e, netán a félelemtől azt nem tudtam eldönteni. Az biztos, hogy soha többé nem szálltunk le a biciklikről, de ha barackos mellé értünk, mindig szóba jött a gyávaságunk, és hazáig nevetgéltünk magunkon.

Kerekecske, gombocska, hová fut a nyulacska? Ez a történet még a hatvanas évek derekán esett meg velem. Akkoriban, mint fiatal lány pincérnőként dolgoztam egy kisváros legöregebb kávéházában, a 53

falunktól tíz kilométerre. Régen igen kevés vonat járt, a vasútállomás is messze volt, buszjárat vidékre még nem létezett. Így hát, ha dolgozni akartam, kénytelen voltam biciklizni. Nappal ez semmi gondot nem okozott, hiszen fiatal voltam, az országúton kevés autó járt, kamion meg alig. A környező falvakból az emberek kerékpárral jártak dolgozni a városba. Egyébként is nagy divat volt, és divat ma is, errefelé a kerékpár. A gyárakhoz hatalmas biciklitárolókat építettek, mert a város kertváros lévén nagyon nagy területen feküdt, és akkoriban egyetlen busz járt benne, ami végigment a gyáraktól az állomásig, ez is megvolt vagy hat kilométer. Hát én is biciklivel tettem azt a tizenkét kilométert, ami a házunktól a cukrászdáig tartott, amely nagy forgalmú volt, és a munkaidő végére, alig éreztem a lábam. Abban az időben, nem érték egymást a kocsmák, büfék, cukrászdák, mint manapság. Itt a fagyira várók sora, akkortájt, nyaranta az utcán kígyózott. .A délutános műszak délután kettőtől este tizenegyig tartott, de mire elszámoltunk, elütötte az éjfélt is az óra. Akkoriban jött divatba az orkánkabát, egy barna műanyag, nem más, mint egy egyszerű esőkabát, ami, egy nagyobb esőben jól át is ázott. Ezt hordta boldog boldogtalan, ha esősre, szelesre fordult az idő. A hűvös éjszakában védett egy kicsit a széltől is a bicajon. A munka végeztével felpattantam a kerékpárra és indulás ki az országútra. Ha szerencsém volt találkoztam valamelyik falum bélivel, aki szintén hazafelé tartott, de ilyen késői órán, a gyáriak már rég hazaértek. Egy fiatal zenésszel néha találkoztam, de ő többnyire még később tekert hazafelé. A második falu volt a miénk, a közben lévő falu mellett csak elhaladt az országút, itt álltak a határőrök és mindenkit megállítva leellenőriztek, mert a határövezetben álló falvakba, csak engedéllyel lehetett 54

bejutni. Az ilyen határsávi engedélyt mindig magunkkal kellett hordani, mert különben a katonai őrsön kötöttünk ki. Fekete, holdtalan éjszaka volt aznap, amint elhagytam a várost, úgy éreztem, hogy egy sötét zsákban tekerek. A szememet meresztettem arra a kis fényre, amit a biciklilámpám adott, épp csak annyira volt elegendő, hogy le ne menjek az útról. Mint mindig, fújt a szembe szél. A biciklim halk surrogása mellett ütemes csattogást hallottam, és olybá tűnt, mintha valaki tekerne mögöttem. Reménykedtem, hogy a zenész fiú, és lassítottam, hogy utolérjen. A csattogás is lassult. Ki a fene lehet? Miért nem ér utol, ha egyenes a szándéka? Egyre gyorsabban tekertem, ő is gyorsított. Úgy éreztem kiszakad a mellem a zihálástól, olyan gyorsan hajtottam, és alig vártam, hogy a katonákhoz érjek. Ám a katonák sem jöttek ki mindig ellenőrizni mindenkit, mert ha felismerték az emberfiát, eszük ágában sem volt felállni, szerintem néha jókat is aludtak az erdősávban. Hát most sem köröztek a lámpájukkal, ez megijesztett, és arra gondoltam, hogy most leszállok, és bekiabálok nekik. Azután meggondoltam magam, mert valahogy röstelltem az egész szituációt, és tekertem tovább, ő is. Később már megbántam, arra gondoltam, hogy mindig később gondolkodik az ember, legalább ha ott hátranézek, és ha meglátom az idegent, akkor kiálthattam volna a katonáknak. Ezen egy pillanatra megakadtam, ha idegen, a katonák kijönnek, de lehet, hogy mind a ketten elaludtak, hiszen emberek ők is. Még jobban megszaporáztam, már hangosan ziháltam, és habos volt a hátam az izzadtságtól. Az első falu szélén nem volt lámpa, de hiába is lett volna, mert én nem mertem hátranézni. Aznap éjjel még 55

határról jövő autók forgalma is nagyon gyér volt, alig egynéhány autó jött szembe, kifelé haladó még kevesebb. Akkorra már a rajtam eluralkodó félsz szélsebes tempót diktált. Egyre gyorsabban, mint az űzött nyúl, repültem hazafelé, és a csattogás is egyre gyorsabb lett. Végre már láttam a mi falunk lámpáit pislákolni a messzeségben, a hátamról, a fejemről egyre csak patakzott az izzadság. Még száz méter és a fénybe érek, zakatolta az agyam. És beértem, abbahagytam a tekerést, csak gurultam, és rettegve, de azért már hátra sandítottam. Egy árva lélek sem tekert mögöttem, de a lassuló csattogás még mindig kísért. Ekkor fogtam gyanút, hogy a félelem űzött velem rossz tréfát. Jól meghajtott a gyávaságom. Az orkán kabátom alja, ahogy a nyeregbe ültem ütemesen nekicsapódott a kerékpár vázának a szembe szél miatt. Az örökké mért sebességi rekordjaimat a kabát segítségével alaposan megdöntöttem, soha ilyen gyorsan nem értem még haza szembe szélben.

Reménytelenül Éjszaka értek a hegyeshalmi határra. A román rendszámú ócska ütött kopott furgon lekanyarodott a pénzváltó pavilonok felé, és az étterem mögött hirtelen megállt. Itt csend volt, csak a patkányok viháncoltak hangosan a szemetes konténerben. A sofőr kiszállt, kinyitotta a furgon hátulját, és visszaült a sofőrülésbe. Négy ember szállt ki némán, kicibálták a bőröndjeiket és ahányan voltak annyifelé indultak el egyetlen szó nélkül. A legfiatalabbnak tűnő magas fiú, hátán egy hatalmas turista hátizsákkal vidám ruganyos járással futott be az étterem aulájába, nem látszott a boldogan vigyorgó 56

ábrázatán a tízórás utazás. Itt a pénzváltók ablakainál, és vécé előtt hosszú folyamatosan mozgó sorok álltak, egy hirtelen bal kanyarral a büfé felé vette az irányt. Lecihelődött egy asztal mellé, a sarokba, a pultnál kért egy kávét és egy pizza szeletet. Jóleső érzéssel kortyolgatta, hosszú lábait elégedetten kinyújtotta, és úgy érezte, hogy minden rendben, innen már könnyen jut el a nővéréhez Spanyolországba. Nagy nehezen átjutott a román határon, az embercsempész mindössze ezerötszáz euróért elhozta el Magyarországon át egészen Ausztriáig. Itt az osztrákoknál csak várnia kell egy autót, aminek megadták a rendszámát és a sofőr keresztnevét, aki őt már ismeri, mert elküldték neki a fényképét. Csak várnia kell! Már várja nővére is. Nála meghúzhatja magát, amíg nem jut valamilyen munkához, és munkakeresési vízumhoz. Boldog volt, mert úgy érezte a nehezén túl van. Előtte a nagyvilág, lehetőségek, és nemsokára saját autója lesz, ott mindig lesz munkája, és ott meg is fizetik azt, aki dolgozik. A nővére biztatta a leveleiben, és küldött neki kétezer eurót, a kijutáshoz. A román-moldovai állampolgárságot és útlevelet már jó előre beszerezte, mert csak így juthat ki a spanyolokhoz. Lenyelte az utolsó falatot is, kényelmesen elterpeszkedve kortyolgatta a forró kávét. Remélte hamarosan megjelenik a segítője, és illa berek nádak erek, és egy nap sem kell már ahhoz, hogy boldogan ölelhesse magához rég nem látott nővérét. Nyugodtan nézelődött, ráért, még éjfél sem volt, reggelig csak ide ér. A büfébe érkező éhes és szomjas emberek sűrűn váltották egymást. Az étterem elé érkező vendégmunkásokkal teli buszok ontották őket, gyorsan ittak ettek, pisiltek, és már indult tovább a busz a másik határ felé. Minden nyelven beszéltek itt, a románt hallotta a legtöbbet, bár ezt is nehezen értette, mert 57

másként beszélték a nyelvet Moldáviában, de azért, úgy ahogy megértette őket. Egyszer megütötte a fülét egy furcsa mondatfoszlány,- már csak a nagylaki határnál jussunk át gyorsan és akkor hazaértünk. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy még Magyarországon van, és nem Ausztriába, de elhessegette ezt a rossz gondolatot azzal, hogy a sofőr világosan megmondta, hogy ennyi euróért átviszi őket az Osztrák határon is. Hihetetlen volt számára, hogy milyen gyorsan ideért, két napja még Balti utcáit rótta, sétált Kant partján, ma éjszaka meg itt ül egy osztrák határ menti büfében. Az emberek jöttek mentek, ittak, ettek, csak a hosszú legény maradt a sarokban állandóan. Hajnalodott, a büfét bezárták, takarítás miatt, a fiút kitessékelték az étterem elé. Kellemesen hűvös nyári hajnal volt, a nap felkelőben. A határ előtt hosszú végeláthatatlan sorokban várakoztak az autók a kiléptetésre. A fiú elképedt az autóáradat láttán, azok csigalassúsággal araszoltak előre. Elnézett a határ felé, és ezt olvasta fent, Hegyeshalom. Nagyon ismerős volt ez a szó, ez a hely, de nem tudta hova tenni. Másnap, kisebb megszakításokkal, szinte egész nap a büfé sarkában üldögélt, mert ez volt a megbeszélt találka helye, de hiába. Nem kereste senki, minden betérőt megnézett, és reménykedett minden új belépőnél, alig mert elmozdulni, mégis úgy érezte, hogy elszalasztotta a randevút, biztosan akkor kereste, amikor a vécén járt, vagy megmozgatta az elmacskásodott lábait. A pincérek nem szóltak rá, nem küldték ki, ha üres volt a pohara, már megszokták a várakozókat. Megtörtént már az is, hogy egy román cigány család három kisgyerekkel négy napig várt, mire jöttek értük. Rettenetes volt nézni a gyerekek szenvedését, elgyötörtségét. Segíteni nem 58

tudtak rajtuk. A várakozás rekordere, egy ukrán nő volt a serdülő fiúval, akik egy hónapig vártak itt, és lézengtek a határon, már nem volt semmi pénzük, ennivalót a honfitársaiktól koldultak, egyszer azután, amilyen hirtelen feltűntek, olyan gyorsan köddé is váltak. Hihetetlenül elfáradt, csak szunyókálni mert. Ágyra vágyott, kinyújtózni és egy jót aludni. A harmadik nap már nem bírta tovább, és hátra ment a kamion kilépő út mellé és a kerítés tövében elterülve mély álomba merült. Sötét, holdtalan éjszaka ébredt fel, nagyon fázott. Kitapogatta a hátizsákját és egy pulóvert bányászott elő a mélyéről. Ijedten kapkodni kezdett és visszasietett a büfébe. Már biztos volt abban, hogy a randevú az ő hibájából hiúsult meg. Ekkor érezte először úgy, hogy becsapták. Figyelni kezdte a bejövőket, hátha akad honfitársa közöttük. Egyszerre felcsillant a szeme, amikor a pénzváltóknál felismerte a saját nyelvét. Odarohant beszélgetőkhöz, és csendesen, félve az igazságtól, megkérdezte tőlük, hogy milyen országban vannak most. Hát Magyarországon, Hegyeshalomban az osztrák-magyar határon, hangzott a válasz. A fiú előtt elsötétedett egy pillanatra világ, becsapták! Rútul átverték! A sírás kerülgette, teljesen kétségbeesett, mi lesz most? A moldávok nagyon megsajnálták, és megígérték, ha visszafelé jönnek, úgy négy nap múlva Franciaországból hozott olcsó használt autóikkal, akkor visszaviszik Moldovába. Hallani sem akart erről, hiszen odavan már a ezerötszáz euró, és itt áll a szerencse kapujába, tovább kell mennie valahogy. Napokon keresztül keresgélte a megoldást, beszélt az ideérkező honfitársaival, de egy sem merte felvállalni, hogy átvigye a határon. Minket jobban figyelnek, meg alaposan megnéznek, mondták. Pénze fogytán volt. 59

Felhívta a nővérét, aki csak zokogott a telefonba, és nem tudott más tanácsot adni, mint azt, hogy próbáljon meg hazajutni. Valahogy felveszi a kapcsolatot a vendégmunkások felhajtóival, és talán, persze ismét fizetni kell, így kijuthat. Már tudta, hogy a megadott rendszámú autót soha nem fogja látni. Az éjszakákat, egy félig felépített, de már romos elhagyott házban töltötte, itt húzódott meg, ha esett az eső. Alig evett, nem mert költeni, ki tudja mi vár még rá, milyen kiadás. Már két hete kereste a lehetőséget hiába, nyúzott volt, koszos, és teljesen elkeseredett. Egy hideg éjszaka vacogva felébredt, és megadta magát. Összeszedte a cókmókjait és kiment az étterem elé, várta, hogy egy földije odaérkezzen. Csak másnap délelőtt akadt olyan moldovaira, aki hajlandó volt visszavinni, ha kifizeti a fele benzinköltséget.. Beült a frissen vásárolt öreg tragacs hátsó ülésére, és csendesen sírni kezdett.

A nem várt vendég Munkás éveim utolsó évében az ortodox karácsony előtti napok valamelyikén történt ez a szomorú esemény. A Magyar- Osztrák határon dolgoztam egy pénzváltóban, ahol autópálya matricákat árultunk és az ezzel kapcsolatos problémákban, és sok minden másban is segítettük az autósokat. A határon álló épület együttesnek mindkét oldalán fotocellás üvegajtó nyílt és csukódott, szinte folyamatosan. Egy nagy hallba érkeztek, ahol a pénzváltók, egy shop, és a fizetős WC, kínálták szolgáltatásaikat, továbbá egy játékautomata nyelte a pénzt. A határ felől belépve a hall jobb oldalán egy jól menő étterembe léphettünk, balra pedig a még nagyobb forgalmú büfében gomolygott a cigarettafüst. 60

Az egész épület éjjel nappal üzemelt. Csak reggel öt óra körül zárták be az ajtókat egy órára, amíg a takarítás tartott. Természetesen a legnagyobb forgalma a vécének volt, majd a büfének, a sofőrök pedig hozzánk jöttek. Nagyon szerettem itt dolgozni, szórakoztató, a nyüzsgés miatt változatos volt a nap, mindig történt valami, az örökké vidám pincérfiúk kifogyhatatlan történeteikkel és vicceikkel múlatták az időt. Ezek a fiatal férfiak rengeteget dolgoztak, napi tizenkét órát, igaz jó pénzért, de hosszútávon nehezen bírták. Néhány év után mind keresett olyan munkahelyet, ahol ébren is látta a gyerekeit. A vécés nénik egy kivételével mind nyugdíjasok voltak, ők csak nyolc óránként váltották egymást, de a munkájuk megerőltető volt, hiszen majdnem mindig állt a sor, és hogy a vécék elfogadható állapotban maradjanak folyamatosan takarítaniuk kellett. Ha például esett, és egy japán busz jött, akkor még az ülőkéről is a sarat mosták. A kis japán vécés szokása a következő volt: belépet, fejet hajtott, tikettet vett, kezet mosott, a fülkében felállt a ülőkére, hogy a feneke még véletlenül sem érintse az ülőkét, dolga végeztével kezet mosott. Meghajolt és kiment pénzt váltani, majd futott a büfébe és már tipegtek is ki sorban, mindnek a kezében jégkrém és eistee, vagy „mentes” víz, mert a pincérek szerint a kis japánokat a szénsav hanyatt vágja. Én a japánokat nagyon szerettem, mert kedvesen hajlongtak és mindig mosolyogtak. Szerettem még az olaszok vidám hangosságát, a felhőtlen jókedvüket is. Ám ha egyszerre jött be egy japán, egy olasz és a spanyol busz, olyan bábeli hangzavar keletkezett, hogy alig értettük egymás szavát. A bolgárok folyton cigarettáztak, láncdohányosok voltak, az ukránok pálinkáztak, még a nők is, mert a női vécében is büdös pálinkaszag 61

terjengett utánuk. A román, főleg a román cigány köpködős volt, ezt a pincérek nem tűrték, kivezették a renitenst. A moldávokat piros szeműeknek hívtuk, mert a folyamatos vezetéstől vérben úszott a szemük. Olcsó használt autókért mentek, sokszor egészen Franciaországig, és a pénzük kevés lévén, a kocsiban sunytak egy kicsit, azután igyekeztek haza. Ők csendesek voltak, fáradtak, és csak a pályamatricáért ugrottak be hozzánk. A német udvarias, kimért, kötelességtudó és halk volt. Az osztrák kicsit hangos, olyan sógorosan, a magyarokhoz hasonló vérmérséklettel viselkedett. A szerbeket nem igazán kedveltem, mert kötekedőek, hangosak, és a férfiak többnyire részegek voltak. Aznap az ünnep előtti napok éjjelén hatalmas volt a belépő forgalom, a vendégmunkásokkal tömött buszok sorba álltak le előttünk. Mindenütt tömeg, bábeli hangzavar, mindenki a maga nyelvén karattyolt. KeletEurópa minden nációja képviselve volt ezen az éjszakán. Hajnali kettő körül, hogy az álmosságot elűzzük, átvágtam magam a tömegen, kávéért. Már visszafelé óvatoskodtam a két kávéval, amikor egy szerb busz félrészeg utasai zúdultak be az ajtón, és ekkor láttam meg a férfit, aki feltűnt tétova mozgásával, sápadt, szinte szürke arcszínével. Hetven körüli, magas, szikár férfi láthatóan nagyon rosszul érezte magát. Úgy tűnt, hogy már nem is igazán lát, mert gyorsan ki kellett térnem előle, és abban a pillanatban lerogyott. Többen felugrottak az asztaloktól és a karjánál fogva felemelték és visszaindultak vele a kijárat felé. Levegőre szerették volna kivinni. Ám az ajtó előtt elvesztette az eszméletét, már csak vonszolták az élettelen testet, a tömeg tágult, a pincér a mentőt hívta, széket hoztak, de ő már nem 62

tudott ülni tehetetlen rongyként lógott az emberek kezében. A pincérek kitessékelték a büféből, a hallból az embereket. Az ajtókat bezárták. A mentő percek alatt megérkezett, és megkezdődött a harc az életért. Gyors vizsgálat, és már le is vetkőztették félmeztelenre szegényt, egy abroszra fektették. Rátették a defibrillátort, és minden ütés után jött a hagyományos újraélesztés. Ám ez a szív már olyan volt, mint a rossz ingaóra, elindíthatjuk, de egyre lassabban ketyegve ismét megáll. Óráknak tűnt ez a harc az életért, de a valóságban talán fél óra, ha lehetett. Soha nem láttam élőben ilyen küzdelmet, a torkomban gombócot éreztem, egyfolytában mormoltam a Miatyánkot idegességemben, hátha.... De hiába volt az ima, a harc, a technika, itt már minden hiába volt. A mentőorvos megállapította, hogy a halál beállt. Hiába várták haza az ünnepekre, már csak temetésére viszik haza. Ki tudja ki várta a szerencsétlent, lehet, hogy feleség, gyerekek, unokák, lehet, hogy senki. Szegény buszsofőr a kezét tördelte. A pincérek leültették, mert mindnyájuknak várni kellett a halottkémre, a halottaskocsira, a jegyzőkönyvre, a halál utáni teendőkre. Mindenki némán végezte a dolgát, a pincérek rámoltak, a vécés néni takarított, mi pénztárzárást csináltunk, mert amíg a halott a bejáratnál fekszik, nem nyithatunk ki. Nagy zörgéssel letették a pléhkoporsót, a hullaszállító kinyitotta a hulla száját és hangosan számolni kezdte az aranyfogakat, ezt is és az összes holmiját leltárba vették, és nagy döngéssel lezárták a fedelét. A sofőr aláírta a jegyzőkönyvet és nagy megkönnyebbüléssel kiment a buszhoz, hogy végre elindulhassanak. Ilus, a takarítónő elkezdte a felmosást, néha kiordított az ajtón kopogókra: 63

- Nem látod, hogy zárva vagyunk, itt is kell néha takarítani utánatok! Az ajtókat kinyitották, és indult a nap, már semmi nem emlékeztetett az éjszaka történtekre. A friss kávéillat összekeveredett a vécéből kiáramló hypó szaggal, cigarettafüsttel. Az éjszakai vendég, a nem várt vendég, ki tudja, merre jár, és kinek kopogtat majd az ajtaján.

A játékos Munkáséletem utolsó telén történt meg ez az eset. Nappali műszakba indultunk egy sötét decemberi hajnalon ki a határra, cudar hideg volt azon a reggelen, az erős szél vízszintesen hordta a havat, majd felborította a kocsinkat, és alig lehetett látni a hóeséstől az utat. Az autópályát egyöntetű fehérre festette a hó, csak az előttünk haladó autók fénye és az elválasztó sáv mutatta az irányt, nagyon lassan haladtunk. Más napokon a határra sietők folyton előztek bennünket, azon a reggelen senki sem mert előzni. Az út normális időben nem tartott húsz percnél tovább, most félórába is beletelt, mire végre kiértünk. A pénzváltók aulájába érve meglepődtünk a reggeli tömegen, az embereket beszorította az ítéletidő. Az éjszakai műszak már idegesen toporogva várt bennünket, szerettek volna mihamarabb hazaérni, félve az erősebb hóeséstől. A két pénzváltóban már megtörtént a váltás, csak mi matricások késlekedtünk. Nagy volt a zsongás, emberek gyorsan kihörpintették a kávéjukat, és siettek az útjukra tovább, az éttermet a reggeli takarítás hangja, a porszívó hangos búgása töltötte meg. Ezzel a szokásos nyüzsgéssel indult a nap, Kárli, a nikkelsdorfi pék meghozta a nagy kosár friss kiflit, mi 64

rögtön vettünk egy párat reggelire. Az örökké morgó takarítónő nem győzte feltörölni a cipőkről leolvadt hólét. A vécé előtt a szokásos reggeli sor állt, mintha minden busz egyszerre ért volna a határra, a sűrű cigaretta füstöt vágni lehetett, de most nem nyitották ki az ajtókat a pincérek, mindenki fázott. Az emberek morcosan húzták össze a kabátjukat, és türelmetlenkedve vártak a kávéra. Az aulában két játékautomata pöffeszkedett, szinte soha nem árválkodtak, valaki mindig tömte őket pénzzel, mert nyerni, nagy néha nyert valaki, de olyan nem sok volt. Nem néztünk még körül, mert elfoglalt bennünket a reggeli teendők sora, és a nyitás előtt még kifutottunk a büfébe, a szokásos ébresztő kávénkat meginni. Visszatérve a helyünkre, szinte egyszerre elhúztuk a függönyt és elindult a napunk, ami csak este hatkor ért véget a számunkra. Ahogy körbe tekintettem, melyik ablak mögött ki ül, vettem észre az ajtó melletti játékautomata játékosát, egy középtermetű, szőkés hajú, oroszos külsejű férfit. Az arca egy kicsit emlékeztetett Putyinra, szűk szemrés, erős pofacsont, keskeny ajkak. Láttam már ehhez hasonló alakokat az autópályán, de kizárólag éjszaka, amikor a bódéban dolgoztam és sorompóval kellett átengedni az ellenőrzés után az utasokat. Egyszer egy ritka forgalmú éjszaka, szakadt fehér Lada állt meg az ablakomnál ukrán rendszámmal, négy férfi ült benne, a sofőr lehúzta az autó ablakát és várakozóan rám nézet, se köszönés, se pá. Természetesen én köszöntem és rákérdeztem a fizetőeszköz nemére, forint? Jött a tömör válasz, dollár. Mondom az árat, adom a matricát, nyitom a kaput, a férfi benyúl a kesztyűtartóba és kivesz egy nagy marék nagy címletű dollárt. 65

-Nazad forint- mondom neki ezzel tudatva, hogy a visszajárót forintba adom, ez az előírás. A sofőr megvonja vállát és odaad egy ötvendollárost, ez volt a legnagyobb címlet, amit a dollárból még elfogadhattunk. A többiek egykedvűen ültek az autóban és itták a sörüket vastag füstöt eregetve pöfékeltek. No, mondom, ezek sem egyenes úton jutottak ehhez a sok dollárhoz, nem szeretnék velük találkozni a bódén kívül. Szóval nekik volt a játékoshoz hasonló fizimiskájuk. Eltelt a délelőtt, a játékos csak játszott, néha odalépett a mögötte ülő pénzváltó kisasszony ablakához és minden szó nélkül bedugta az euróját beváltani forintra. Már perdült is vissza géphez és tömte bele a pénzt, és már nyomta is a gépet tovább. Azon a gépen senki nem játszott aznap, csak az orosz, vagy ukrán, mert az nem derült ki, hogy milyen náció tagja, miután senkivel sem beszélt többet a kelleténél, vagy még annyit sem. A pincérnek csak felmutatta poharát, vagy az üres cigarettás dobozát, ennyi volt a rendelés. Nem ivott alkoholt, csak kávét, és rengeteg kólát. Délben egy becskást evett, ez egy szendvics volt forró rántott hússal és salátával, a pincérek nevezték így ezt a laktató, gyors és rendkívül népszerű ételt. Biztos, hogy szláv, vagy román nyelven jelentett valamit, de ezt már senki sem ismerte. Szóval a játékosunk nyomta a játékgépet egész délután. Már biztosak voltunk abban, hogy az időt múlatja vele, vár valakire. Drága mulatságnak tűnt, mert amit nyert, azt is visszaforgatta a gépbe, és már a nagy címletű eurósait váltogatta be. Már mindegyikünk őt figyelte, a pénzváltók, a vécés néni, a pincérek. Este hatkor úgy mentünk haza, hogy otthagytuk a játékost a gép előtt. Másnapra az idő megnyugodott, a hóesés megszűnt, a szél kissé alábbhagyott, de kegyetlen hideg lett. Este 66

hatra mentünk dolgozni, és nem örültünk ennek a szeles hideg időnek, mert munkahelyünk ablakai északnyugatra néztek és nagyon rosszul záródtak. Éjszaka pedig alig fűtöttek. Alaposan beöltözve indultunk munkába. Amint beléptünk az aulába, rögtön a játék automatára néztünk és az orosz még mindig ott játszott. Már látszott az arcán a kialvatlanság, gyűrött volt és megviselt, de talpon állt és csak játszott, mint egy megszállott. A pincérek mondták, hogy az éjszaka folyamán nyert egy nagyobb összeget, de azt is beletömte a gépbe. Számolatlan itta a kávét, és a kólát. Már kezdtem tisztelni ezt az állóképességet, ami hihetetlen volt számunkra. Nem nézett senkire, csak a gépre, mintha nem létezett volna számára a külvilág. Csak ő volt a gép és a játék. Mintha egy maratoni küzdelem zajlott volna előttünk, melyben a gép állt jobban, a játékosa, elkeseredetten küzdött. Egyre sűrűbben ment ki a mellékhelyiségbe, de sietett is vissza, nehogy valaki odaálljon a kedvenc játéka elé. Biztosítékul, otthagyta a cigarettáját és a poharát a gépen. Hajnaltájt fordulat állt be, mert a kólát konyak váltotta fel, és abban sem volt mértéktartó, ennek ellenére nem látszott rajta részegségnek még a nyoma sem. Átlag állóképességű ember már állva elaludt volna, mint a fuvaros lovak. Úgy hajnal három körül, már megszoktuk az alakját, már nem is figyeltük folyton, ám azt észrevettük, hogy a poharát, a cigarettáját a gépen hátrahagyva, sietve, kiskabátját jól összehúzva magán kilépett az ajtón. Egy darabig még vártuk, hogy visszajön, de soha többet nem láttuk viszont a maratoni játékost, aki majd két napot játszott egyfolytában a gépen, összesen negyvenhét órát.

KITLEY MÁRIA (ANGEL LILITH) Az nem is úgy volt – Kiűzetés az Édenkertből Az nem is úgy volt… De tényleg… Az egész egy keddi napon kezdődött, kicsit több mint hatezer évvel ezelőtt. Erre világosan emlékszem, mármint, hogy kedd volt az a nap, ugyanis hatezer évvel később azokon a napokon mentek a legjobb sorozatok a TV-ben. Szóval békésen ültem az Édenkert szélén, és lógattam a lábam a nagy semmibe. Azon gondolkodtam, mit fogok másnap csinálni, mert már az összes fűszál, az összes állat ötvenszer át lett fésülve, és azt a párszáz négyzetmétert is kívülről ismertem. Akkoriban ugyanis mindössze ennyiből állt az egész – anyagtakarékosság, vagy mi. Na, békésen ültem ott, mikor egyszer csak megjelent Ádám. Azt mondta, le kéne szedni a körtét, mert megérett. Mindezt a bejelentést kaján vigyor fűszerezte. Mondtam neki, rendben, Ádám, de ezúttal én fogom lerázni a fát, és te szeded fel. Lesápadt. Ő nem lesz alul, közölte velem. Naná, elrontanám a hülye, kis játékát, hogy engem dobáljon onnan fentről. Abból nem eszik. Ezt közöltem is vele. Ő meg velem, hogy szól a főnöknek. Na, gondoltam - azt nem várom meg - , és leléptem. Akkor ért az igazi meglepetés. A semmiről kisült, hogy nem semmi. Azazhogy mindössze nincs lefestve a díszlet, de attól még ott van. Gondoltam, megnézem 68

meddig tart a meddig, és elindultam. Alig fél napja mehettem, mikor hirtelen megjelentek mögöttem az ellenőrök. Angyaloknak mondták magukat, ez annyit jelentett, bebeee, mi tudunk repülni is. Mondták, a főnök üzeni, hogy menjek vissza, és szedjem csak fel a körtéket a földről, majd jövőre tényleg én lehetek felül. Persze, ezt nem veszem be, tavaly is ez volt. Mondtam, kösz, nem kérek belőle. Erre az egyik angyal megragadta a karom, hogy ő akkor is visz vissza, én meg a képébe vágtam: „Kxvwexcfewjfcjv”. Rám nézett: „Mi van?” Óh, persze, az a másik. Eszembe jutott a megfelelő: „Gehlcvececbg”. Rendesen lesápadtak, meg én is, mikor szárnyaim nőttek. Na, még mielőtt kitaláltak volna valamit, gyorsan el is repültem onnan. Hja, bogaraim, nem kellett volna elöl hagyni a használati utasítást, vagy megtanítani olvasni. Világosan ott volt az apróbetűs részben a titkos jelszó. Örültem a szabadságomnak, repkedtem össze-vissza. Nem egészen a boldogságtól, inkább attól, hogy semmit nem találtam meg, minden egyszerű, minden egyszínű volt még akkoriban, én meg folyton nekimentem mindennek. Így aztán én lettem az egyedüli, üde, lila és kék és zöld színfolt a nagy világmindenségben. A sokadik nagy bumm után, aztán meguntam, és úgy döntöttem, visszamegyek az Édenkertbe, lesz, ami lesz. Hát, lett is. Ne mulass! Mire visszaértem Ádám már egy szőke libával szedte vígan a körtét. Azazhogy nem is liba volt az, hanem valami nőcske. Nőnek azért nem mertem volna nevezni, eléggé furcsa kinézete volt, mintha egy egész dinnyét lenyelt volna egyben. Na, ennek szedheti Ádám a körtét, egész nap etetheti. Ádám mindenesetre nem örült nekem, közölte velem, ki vagyok rúgva, és jobban teszem, ha le is lépek. Mondtam neki, azt nehezen, mert nincs olyan, hogy le. Persze, nem 69

hitte el. Ádám elég egyszerű volt, inkább nem próbáltam meggyőzni, de azért kicsit kétségbe is estem. Hol fogok én másik férfit találni? Arra akkor még nem gondoltam, minek nekem másik férfi, de úgy tűnt, mindennek kell egy pár. Utoljára még körül akartam nézni régi otthonomban, és épp az Isten fái előtt mentem el, mikor az a nőcske utolért. Azt hittem, le akar vadászni, nehogy behálózhassam Ádámot (aki egyébként egyáltalán nem is kellett volna nekem, ha lettek volna még férfiak a világon). Aztán az is megfordult a fejemben, hogy ő is lehetne a párom, de túl sok vesződségnek tűnt az etetése. Végül is csak a semmiről akart kérdezni. Elkezdtem neki magyarázni. Nem értette. Mérgemben lekaptam egy gyümölcsöt a mellettünk álló fáról, és eldobtam. Egy darabig repült, aztán leesett, aztán gurult, végül megpihent a látszólagos, nagy semmi közepén. A nő meg csak állt ott tátott szájjal. És ez tetszik Ádámnak… Dühömben egy másik gyümölcsöt tömtem a szájába. De tényleg csak azért, mert rosszul nézett ki, és talán éhes is volt, én meg mérges. Erre ő kikapta, és az első után dobta, majd még egy csomót. Ekkor már Ádám is megjelent, csakhogy bebizonyítsa, ő tud a legmesszebbre dobni. Dobálóztunk, eszegettünk, egész jól megvoltunk, míg meg nem jelentek az ellenőrök. Mindegyikünket kiraktak az Édenkertből. Ádám persze rögtön közölte velem, hogy ezek után ne is álmodjak róla. Nem mintha akartam volna… Annyi jó ugyanis mégiscsak kisült az egészből, hogy kifelé az Édenből véletlenül magamhoz láncoltam az egyik angyalt. De az már egy másik történet…

Az nem is úgy volt – Noé Az nem is úgy volt… De tényleg. Szóval, miután Ádámot és Évát kirakták az Édenből, elég sok munka várt rájuk. Először is le kellett festeniük a semmit. Ez elég lassan ment. Főleg, mert többnyire csak ketten dolgoztak. Az időközben megszületett gyermekeikre nem igen számíthattak. Azok folyton veszekedtek. Ha meg mégsem, akkor sem sok köszönet volt a munkájukban. Meg aztán vízért is vissza kellett járni az Édenkertbe, mert csak ott volt csap. Viszont Káint egy idő után már a közelébe sem engedték, ugyanis folyton elfelejtette elzárni, és gyakran úszott az egész paprika, meg persze a Paradicsom is. Ábel először csak nevetett rajta, de aztán rájött, hogy így neki kétszer annyit kell(ene) dolgoznia. Ez aztán tovább fokozta kettőjük ellentétét. Mindennaposak lettek a veszekedések, mígnem Káin begurult, és szétvert csapotpapot. Illetve csak az elsőt, papok akkor még nem voltak. Az angyalok nagyon megijedtek, tudniillik, ők meg éppen pasziánszoztak az őrzés helyett, és féltek, hogy ezúttal ők sem fogják megúszni a kilakoltatást, főleg, hogy víz is volt hozzá, ezért gyorsan összeragasztották a darabokat valami MADEINCHINA típusú pillanatragasztóval. Ez jó megoldásnak tűnt. Nem is volt baj. Úgy pár ezer évig. Mikor is egy hajnalon arra ébredt az egész világ, hogy mindenütt, bokáig érő víz áll. Pontosabban az alacsonyabban fekvő helyeken. De a Paradicsom is ilyen volt. Meg a paprika is, de az nem olyan érdekes. 71

Az Isten persze egy ideg volt, végül az angyalkar töredelmesen bevallott mindent. Ám ettől a probléma még nem oldódott meg. Szerszámokra eddig nemigen volt szükség, így az Úr fel sem találta őket. Leszámítva azt a néhány kapát, kaszát, kalapácsot. Sarlót. Ez utóbbit csak azért, mert jól mutatott a kalapács mellett. De nem vala sem franciakulcs, sem csőkulcs, de még egy egyszerű villáskulcs sem. Az emberek titokban még örültek is a könnyen jött víznek, végre nem kellett folyton kérniük, és végre magukat is tisztára moshatták. Tán, még a lelkükkel is megteszik, ha időközben nem kezdenek el aggódni, így azonban ez elmaradt. Még párezer évig, amikor majd eljön a Nagy Tisztító. De az egy másik történet. Addig még várni kell egy ideig. Az IDEIG. Pontosabban annak kezdetéig. Mármint a számolásának. Na, szóval, az emberek először örültek, aztán már nem annyira. Végül féltek. És morogtak, amiért a félig kész, festetlen hegyekre kellett menekülniük. Úszni ugyanis még nem tudtak. Azokban a vödrökben, amikben a vizet hordták, kissé körülményes lett volna megtanulni. Na, összeállítottak, hát, egy bizottságot, és elküldték Istenhez, hogy megkérjék, csináljon végre valamit. A főnök azonban roppant elfoglalt volt a szerszámok feltalálásával, így miután végighallgatta őket, csak rámutatott egy csomó tervrajzra, hogy azokat vigyék el, építsék meg, aztán majd lesz valami. Vagy keressék meg a dugót. De arról senki nem tudta, mi lehet, így inkább az építést választották. Az emberek hazatértek, és nézegetni kezdték a tervrajzokat. Némelyik túl bonyolultnak tűnt, mindenki az egyszerűbbeket akarta. Jól össze is vesztek. Szegény Noé meg, aki eléggé félénk, jámbor ember volt, csak távolról figyelte őket. Napok teltek el, mire ő is a rajzok 72

közelébe került. Már csak tengeralattjárók, űrrepülőgépek, részecskegyorsítók voltak. Meg egy kocka. Ezt úgy látszik, senki nem vette észre. Noé úgy döntött, jó lesz. A következő hetek az Édenben feltalálással, a kerítésen kívül építéssel teltek. Egész jól elboldogultak a kidobált szerszámokkal. Az Úr ugyanis időközben már szinte mindent feltalált, csak pont azt nem, ami kellett volna. A víz meg csak nőtt. És nőtt… És nőtt… Közben az emberek lassacskán elkészültek a műveikkel, és elégedetten nézegették azokat. Csak Noé volt elégedetlen. Döbbenten tapasztalta, hogy az ő kockája mily nagy lett vala. Már minden fellelhető tulajdonát, gyermekét, azok feleségét és gyermekeit belehordta, de még szinte kongott az ürességtől. És rettenetesen visszhangzott. Ez utóbbi roppant zavaró tudott lenni. Muszáj volt kitölteni a teret, ha nem akartak beleőrülni a folyton össze-vissza pattogó hangok kerülgetésébe. Csakhogy a világban minden valakié volt, azok meg nem adták oda, elvenni meg nem lehetett. És akkor Noénak támadt egy ötlete. Elment az Úrhoz: – Isten, neked van egy csomó állatod, nem adnál belőle néhányat? – kérdezte. Isten még mindig elfoglalt volt, így csak legyintett: – Ott vannak, vigyél egy párat! Noé fogta, és elvitt egy pár elefántot. Az elég nagynak tűnt, hogy kitöltse a teret. De bizony az ő kockájának meg sem kottyant. Így aztán ismét visszatért az Úrhoz, és az ismét csak legyintett, vigyen egy párat. Ismét vitt. Majd még egyszer visszatért. Egészen addig, míg végül lassacskán megtelt a rendelkezésre álló hely. Épp időben. Addigra elfogytak az állatok is. 73

Meg a víz is megemelkedett rendesen. Be is zárt, hát, Noé minden ajtót, és várt. Hogy mire, azt még nem tudta, de jobb nem jutott eszébe. A többi ember is előszedte, amit épített. Most derült csak ki, hogy nem sok hasznát veszik az éjjeli lámpának, az automatamosógépnek és ehhez hasonlóaknak. De már késő volt. Addigra a víz már a nyakukig ért, és mást már nem tudtak tenni, mint kipróbálni a víz alatt lélegzést, de ez nem igazán jött össze. Noé kockája megemelkedett, és úszni kezdett. Ettől persze a benne lévőknek hányingere támadt. De még mindig jobb volt, mintha már semmit sem éreztek volna. És ebben a pillanatban felhangzott az Édenben: Heuréka. Nem sok mindenki örült már neki. Az Úr megjavította a csapot, aztán gondolta, körülnéz kicsit a világban. De mindenütt csak víz volt. Egyedül egy kockát látott a távolban, és az izzadt homlokú angyalokat, akik a Paradicsomot emelték a magasba, hogy legalább az szárazon maradjon. A paprikával akkor már senki nem foglalkozott. Miután az Úr gondosan rögzítette az Édent az egekhez, tanakodni kezdett, mit tegyen. Megjavította ugyan a csapot, de a világ bizony víz alatt állt. Eszébe jutott, hogy valahova tervezett egy dugót. Elküldte, hát, az angyalokat, hogy keressék. De csak nagy sokára találták meg. És még több ideig tartott, míg a vízszint láthatóan csökkenni is kezdett. Noé meg csak ült, ücsörgött a kockában. Néha megettek egy-egy állatot, vagy épp megetettek, hogy ne őket egyék meg. Így halt ki a poriks, a kasu, a beuik meg többek közt a hedro is. És ki tudja, mi lett volna a vége, ha nem akarják megenni azt a galambot is. Az azonban sokkal gyorsabb volt náluk, és kirepült az egyik ablakon. 74

Akkor vették csak észre, hogy már rég nem imbolyog a kocka, már ki tudja, mióta, de szárazföldön áll. – Azannyát! – csapott a homlokára Noé gondolatban, de a száját csak egy Ararát hagyta el. Kissé kába volt az egyoldalú étkezéstől, meg attól, hogy folyton az oroszlánok elől kellett menekülni. Gyorsan kinyitották az összes ajtót, megvárták, míg az összes állat kimegy. Lehetőleg jó messzire, és ők csak akkor óvakodtak elő. Az Úr meg közben a fejét vakargatta. Megparancsolta az angyaloknak, hogy hagyjanak némi vizet a földön – ebből lettek az óceánok, meg ilyenek. Nem mert még egyszer megkockáztatni egy ekkora özönvizet, pusztán azért, mert valaki elfelejti elzárni a csapot. Aztán fogta az összes festéket és azt is kiöntötte. Elege volt már a festegetésből. A sok színezőanyag meg csak folyt-folyt le az égből a földre, a vizekbe, a hegyekre. Így kapták azok is a színüket. Hát, igazából így volt!

KÉMERI ÉVA

A harmonikás Kicsi házában magányosan, élt az utcánkban egy öreg bácsika. Nem ártott a légynek sem, nem volt se jó, se rossz viszonyban a szomszédokkal, élte az életét. Illedelmesen köszönt, ha elhaladt mellettem, a játszadozó gyerekekhez is mindig volt egy-két kedves szava. Nem is igen foglalkoztunk vele, mégis... közénk tartozott. Mikor hazafele tartott a kocsmából, még messze járt, de szájharmonikája keserves sírása elárulta közeledtét. Ilyenkor megálltam és hallgattam a hangszer lelkemig hatoló panaszát, mintha a bácsika a keserves életét mesélte volna a zenén keresztül. Gyakran láttam a háza előtt várakozni két macskáját. Hazavárták a gazdájukat más sem várta. Mikor megpillantották a távolban az alakját, nekiiramodtak, és meg sem torpanva, ugyanazzal a lendülettel felmásztak a ruháján, egyenesen a nyakába, és így folytatták útjukat, már hárman, hazáig. Megmosolyogtatott a látvány, valami melegség járta át a szívem. Egy nap kétgyermekes fiatal házaspár költözött a kis öreghez. Nem értettem, hogy hogyan fognak megférni olyan sokan a picinyke házban, de tudtam, hogy a rokonai, és hát, az ő dolguk. Legalább gondját viselik - gondoltam - kap tiszta ruhát, meg egy tányér főtt ételt. 76

Teltek a hónapok, és valami hiányzott nekem... nem hallottam a harmonikát, és nem láttam a macskákat. Esténként a kis öreg egyedül, csendesen botorkált hazafele, majd mikor hazaért gyakori volt a kiabálás, gyereksírás. Nem szólhattunk bele, családi ügy... Ám egy késő este csörgés, csattogás, hangos kiabálás törte meg a csendet. Kiszaladtam az utcára, megnézni, mi történt. Sok bámészkodó ácsorgott már a bácsi háza előtt. Mikor közelebb értem megdöbbentő látvány fogadott. A kis öreg összekuporodva, fejét karjaival védve feküdt a földön, rajta ült a fiatal rokon és ököllel ütötte, verte, ahol érte. Mikor két férfi lerángatta róla a fiatalembert, másik kettő felsegítette, az arca felismerhetetlen volt a vértől. Hogy mi váltotta ki ezt a viselkedést? Nem volt ésszerű magyarázat. Mikor megnyugodott a bácsi is, a lakói is, mindenki elvonultunk otthonunkba. Másnap rendőrök keresték meg őket (valamelyik szomszéd jelentette az esetet) és pár nap múlva elköltözött tőle a család. Az első szabad estéjén újra felsírt a harmonika, csak most... Mintha vidámabb lett volna, és honnan, honnan nem, soványan, csapzottan előkerültek a macskái is. Mikor leesett a lábáról, a sok éve elvált felesége magához vette, s ápolta élete utolsó pillanatáig. Ma már ott ül a fehéren hömpölygő felhők fölött, vállán a két macskával, és mosolyogva fújja szájharmonikáját, mely a boldog életről mesél...

A titok Mély sóhaj tört fel az asszony lelkéből, mikor visszabújt a meleg dunyha alá. Most is átölelte párja derekát, ahogy idestova ötven éve tette békés napokon. A férfi felébredt. - Mi van, hékám? - kérdezte. - Meg kéne mondanunk neki… itt az ideje - suttogta az asszony. - Emlékszel? Mikor kihoztuk a lelencből, megfogadtuk, hogy ha eléri a tizennyolcat, megmondjuk neki az igazságot. - Ráérünk még… - Ráérünk, ráérünk, csak ezt fújod! Nem érünk rá! Mi lesz, ha nem tudjuk megmondani… ha meghalunk? A mi korunkban nem lehet tudni, mikor jön a kaszás. Egy ekkora titkot nem vihetek magammal… meg sem tudna nyugodni a lelkem! - De mi lesz, ha megmondjuk, és elhagy minket? Meg akarja ismerni az anyját, megkeresi, és nem jön vissza többet? – kérdezte aggodalmaskodva az öregember. - Nem tudjuk, hogy lesz… úgy lesz, ahogy lennie kell. Meg kell tudnia, hogy nem mi vagyunk a vér szerinti szülei. Gondolataikkal hánykolódtak még egy ideig, majd elcsendesedtek. A hold bekukucskált a házikó ablakán, mosolyogva szórta fényét az alvókra, majd átkíváncsiskodott a másik szobába, hol a tizenhét év körüli fiúcska alvóhelye volt. A fiú nem aludt… visszafojtott zokogás rázta egész testét. Reggel az asszony ágyban maradt, gyengélkedett. Hűséges öreg társa, teával kínálta, de hiába… A fiú is aggódva figyelte anyját. Kócosan, álmosan hunyorogva hisz egész éjjel nem aludt - lépett anyja ágyához. 78

- Mi a baj édesanyám? Csak nem beteg? Hívjuk le az orvost? - kérdezte elcsukló hangon. - Nem kell ide orvos, kicsit pihenek még és jobban leszek. Gyere csak fiam! Ülj le ide mellém, hadd mondok neked valami fontosat! A fiú, nézte anyja hófehér haját, ráncos arcát, szomorú szemeit, és az ágyra ülve két kezébe fogta a gyönge kis kezeket. - Nem kell mondani semmit, édesanyám! Tudom, mit akar mondani, hallottam. Nem számít, hogy ki szült engem erre a világra, nekem maguk az édes szüleim, mert maguk neveltek fel. Maguktól kaptam mindent, amit szülők a gyermeküknek adhatnak. Én ezt csak megköszönni tudom, és hálát adok a sorsnak, hogy maguk a szüleim. Nem… nem keresem meg az édesanyámat, mert rég megtaláltam, itt fogom a drága kezét. - mondta, s könnyei, majd csókjai hullottak a szeretett kezekre. Az öreg szótlanul figyelte őket, majd megfordult, és elmerengve nézett ki az ablakon a távolba, hallgatva a háta mögött, felesége feltörő zokogását. Tudta, hogy a boldogság könnyei azok. Egy sötét felhő kúszott le a napról, s az, mintha felszabadult volna, úgy szórta szikrázó, meleg sugarait a kis ház ablakán be, az öregember arcára. - Jöjjön maga is édesapám, hadd öleljem meg! - szólt a fiú, s kitárt karokkal az apjához lépett. Mikor megfordult, a megviselt arcon megcsillant egy legördülő könnycsepp. A fiú ekkor látta sírni életében először az édesapját.

Kacagó sirató Teljesen elbűvölt, amikor megláttam! Beleszerettem… ott, abban a pillanatban! Néztem a gyönyörű szemeit, és tudtam, hogy - ő az enyém lesz, kell nekem! Hazaérve, izgatottan kezdtem átrendezni az otthonomat, kerestem a legmegfelelőbb helyet, ahol jól érezheti majd magát. Egy nagyméretű papírzacskóban hoztam haza. Óvatosan megfogtam selymes kis testét, és beengedtem a nappaliban elkészített kalitkába. Riadtan állt velem szemben. Látszott, hogy hófehér tollai alatt hevesen dobog kicsi szíve a félelemtől… Gyönyörű volt piros lábaival, vérpiros csőrével… még a szeme is piros volt! Mikor kinyitottam kalitkája ajtaját, már a kinyújtott kezemre röppent, így nekibátorodtam és kivittem az udvarra is, letettem a fűre. Készítettem neki egy edénykébe vizet, önfeledten fürdött, hosszan tollászkodott és visszaszállt a tenyerembe, hogy tegyem vissza rácsos otthonába. Egy nap váratlanul női kacaj törte meg a környék csendjét. Ő volt! Kacagott a kacagó gerlém! Hol turbékolt, hol kacagott, úgy, hogy megmosolyogták a szomszédok is. Gondoltam, hozok neki társat, legyenek kicsinyeik. Milyen cukik lesznek! Azonnal kettőt - úgy véltem, majd ő kiválasztja, hogy melyik a fiú, melyik a lány, mert nem tudtam, hogy ő milyen nemű. Nem tettem őket egy kalitkába, külön-külön éltek. A kedvencem, amint megpillantotta a két újoncot, azt képzelte, hogy ő farkas a rácsok mögött, és pihenés nélkül szaladgált a kalitkában, mindenáron a másik kettőhöz akar menni... 80

vagy féltékeny volt, vagy szerelmes, vagy kakaskodni akart (?). Napokig tartott ez a hangulata és egyre szebb, pirosabb lett a lába, csőre… Azt hittem, majd megnyugszik. Így történt. Hanyatt fekve, lábaival az ég felé nyújtózkodva, orrából eleredő vérrel – így találtam rá egy reggel… Hullt a könnyem, míg eltemettem… majd az „újoncokhoz” léptem és kinyitottam kalitkájuk ajtaját...

Lelkesedés Az életem során, mindig fizikai munkások között dolgoztam. Olyan emberek között, akik kemény munkával, több műszakos munkarendben keresték a kenyerüket. A munkaadó nyeresége vagy vesztesége e munkások két kezétől függött. Többször előfordult, hogy én is a kétkezű, fizikai munkára „vetemedtem”… mint az utóbbi tíz évben is. Valamikor régen, tudtam lelkesedni…, mert azt gondoltam, hogy minden egyes darabbal, amit leteszek az asztalra, „építem a jövőt”…. és hogy „majd jobb lesz az élet” ! Lelkesedésemet át tudtam vinni a munkatársaimra, ösztönözve őket a jobb minőségű, termékenyebb munkavégzésre… Nem tudok már lelkesedni… kiégtem! Mert kinek lett jobb az élet? Valamikor régen, elismerték a jó munkát, s akkor még ismerték azokat a szavakat, hogy –„ügyes vagy” „csak így tovább”! S mert én is ismertem ezeket a szavakat, nem felejtettem el… Nem is oly rég, a rám bízott embereket megdicsértem, és egy asszonyka sírva fakadt, mert olyan jól esett neki ez a 81

régen hallott szó. Mert azt tudjuk, hogy a gyerekeket meg kell dicsérni, ha jót cselekednek, de azt elfelejtjük, hogy egy felnőtt embernek is szüksége van az elismerésre… legalább úgy, mint az elmarasztalásra. Most? Ha elmondod a véleményed, vagy kifogásod van valami ellen, az első reakció az, hogy „el lehet menni, kapunk helyetted 100-at!” Ez a demokrácia? Valamikor régen azt mondták, hogy „a becsületes munka elnyeri jutalmát”… és ki kapja a „jutalmat”? A munkás vagy a munkaadó? Hisz a munkának nincs is becsület, de van neki jutalma? Valamikor régen, ahogy teltek az évek és tapasztalt dolgozó lettem, úgy emelkedett a bérem. Most? Kortól, tapasztalattól függetlenül, csak a minimálbér jár és mellé a szigorúan betartandó kétóránkénti 5 perc szünet, ami nem lehet 6! És a szüneteket le kell dolgozni! És mi van a szünetek között? Robot! Egy emberről akár „két bőrt is lehúzva”! Valamikor régen azt hittem, hogy vagyok valaki! Most? Rájöttem, hogy „senki” vagyok, csak egy név egy munkabérrel! CSAK ezen az összegen múlik, hogy kapok-e munkát, mert ha „megéri, akkor alkalmaznak, én meg örüljek, hogy dolgozhatok, hogy éhen ne vesszek! Szerinted mennyit érek? Évente 1 milliót? Á! Csak 500 ezret, mert hiányosak a fogaim… Ja! Pótolva van, akkor 800 ezer! Be vagyok árazva. Értékes ember vagyok?! Mindezek ellenére, én teszem a dolgom. Becsületesen elvégzem a rám bízott munkát – lelkesedés nélkül… Úgy szeretnék újból LELKESEDNI !

Marković Radmila A foghúzás Onnan kezdem, hogy nyáresti sétáink alkalmával, ha ránk-sötétedett, és az újhold megjelent az égen, lázasan kotorászni kezdtem minden zsebemben, legalább egy dinárt leljek valamelyikben. Persze általában üresen szégyenkeznek a zsebeim. Ilyenkor a hugihoz fordulok, és tőle kérek egy pillanatra pénzt, persze csak addig, amíg a hókusz-pókusz tart. Amikor ez először történt meg, egy kukkot sem értett az egészből, de én hűségesen elmagyaráztam, minek kell a pénz. - Tudod, ha újholdkor pénzzel megdörzsölöd a homlokod a hajad felé, majd a lábadhoz, jobban mondva a sarkadhoz teszed a kezedet, persze a pénzzel együtt, ezt elismétled háromszor, és ugyanannyiszor mondod: Apád, anyád ide gyűjjön! Akkor egész hónapban lesz elég pénzed. - Eredj, már, te hebehurgya, - mondja a hugi. Itt a pénz, de remélem, nem hiszel benne. - Hiszek én! Te is csináld utánam! - Eszem ágában sincsen! Ha meglát valaki, azt hiszi, vakarózok. - Bánom is én, ki mit hisz! - Azt a babonás mindenedet. Csak tudnám kire lettél ilyen?! És még ne legyek babonás! Ma hajnalban felkeltem, mert a fogorvoshoz készültem foghúzásra. A futball-labdává kerekedett fizimiskám lelappadt az antibiotikumoktól, s eljött a foghúzás ideje. 83

Biztos, ami biztos, még reggel is letusoltam, mert ha elájulok az ijedtségtől, ne legyek izzadtság szagú, mert már kínomban az éjszaka folyamán leizzadtam. Annak rendje- módja szerint elkészültem, betegkönyv, pénztárca nálam, meg a gyávaság a torkomat szorongatva, elindultam a fogászatra. Amint kiléptem a kapun, egy asszony jött velem szembe hangtalanul. Mozgott a szája, biztos köszönt, én visszaköszöntem, és megindultam. Nincs mit tenni, menni kell, pedig egyet tudok: nem lesz szerencsém. Hogy ezek a férfiak hol kódorognak korán reggel? Ha férfival találkoztam volna, amint kilépek a kapun, biztos a foghúzással kapcsolatos a szerencse. Így lesz itt még baj! Haladok a hóban vigyázva, mert alatta jeges a talaj, suhannak az autók, síri csend vesz körül, amikor beugrott: nem hallok semmit! A fene egye meg! Idegességemben a harmadik fülemet nem tettem fel. Most fordulhatok vissza. Hogy mondjam a fogorvosnak, üvöltsön, mert egy szavát sem hallom. Nem volt lelkemnek hova lenni, hátraarcot vezényeltem magamnak, és siettem a fülemért. Bezzeg, most már találkoztam a szomszéd emberrel. Ment a boltba. Nem tudott tíz perccel előbb indulni? Mindegy. Berobogtam a házba, feldobtam a fejemre a harmadik fülemet, és irány a fogorvos. Hát kinek van igaza? Már az indulásnál nem volt szerencsém. A fogorvosi rendelőbe beértem minden komplikáció nélkül. Abban a reményben ringattam magam, mivel kerek egy napot késtem, a fogorvosom ad egy másik időpontot. Amikor meglátott, én mentegetőztem, ő meg nem adott másik időpontot. Elfogadott. (Mellékesen megjegyzem, amíg élek, csak neki engedek a fogamhoz nyúlni.) 84

Itt bezzeg foghúzás lesz mindennek a vége. Amilyen rosszul kezdődött a napom, olyan jól ment a foghúzás. Persze féltem, de nagyon, meg be is vallottam az orvosnak. Kedves asszisztensnője mosolyogva mondta, hogy fél itt mindenki, csak van, aki bevallja, és van, aki nem. Egy cseppet sem fájt a foghúzás, ezért megbocsátok Margitkának, nem mondok neki semmit sem, de maradok babonás…

Így loccsan széjjel a paradicsom Szép nyári reggel a lányommal iskolába indultunk. Mindketten a délelőtti váltásban voltunk beosztva. Én dolgoztam, ő tanult. A fiam, akkor még alsós volt, másodikos (itt jegyezzem meg, hogy egy évvel korábban beadtam az iskolába a pszichológus és a leendő tanító nénije javaslatára, amit soha többé nem tennék meg!). Játékos maradt, és hiányzott neki az ovi. Kissé eltértem a tárgytól, de ott folytatom, hogy nem hagytam őt egyedül, egy asszonynak kellett volna vigyázni rá. Egész délelőtt azzal a tudattal voltam, hogy odahaza minden rendben van, Lóri tanul, utána társaival az emeletes házak közötti téren játszik. Az iskolában javában tartott a harmadik óra. Verselemzés kellős közepén tartottunk, megfelelő hangulat töltötte be a tantermet. Nyolcadikosokkal voltam, akik már éretten tudtak hozzászólni a témához, amikor valaki kopogtatással összetörte a felépített varázst. Ilyenkor ordítani tudtam volna. Belépett az egyik takarítónő, és megszólalt. 85

- Az igazgató hívatja, de rögtön. - Most, az óra kellős közepén? - Jöjjön gyorsan! A gyerekekhez fordultam, és megkértem őket: véleményeiket írják be a füzetükbe. Rögtön jövök gondoltam én. Az igazgató a folyosón várt, és izgatottan a tudtomra adta: olyan gyorsan menjek haza, ahogyan csak tudok, mert a fiam fenn van az emeletes ház tetején, és kaviccsal dobálja a járókelőket, ami még nem is volna akkora baj, de a ház szélén, a peremén áll. Egyenes fedelű házban laktunk akkor. Ösztönösen felkaptam a szatyrot, amiben a paradicsom pihent, várakozott rám. Rohantam, mint az őrült haza. Az én drágalátos kisfiam megszólalt. - Nézd csak anyu, hol vagyok! Te nem mersz ide feljönni! Szavait kaján rötyögés követte. - Igazad van kisfiam - igyekeztem nyugodtan beszélni, de a gyomrom görcsbe rándult, a térdem remegett, hiszen csak egy rossz mozdulat és lezuhan. Gyors ötletem támadt. Magam sem tudom hogyan. - Figyelj ide, Lórikám! Most mutatok Neked valamit. Nézd csak! Kivettem egy paradicsomot a szatyorból. Nézd csak! Itt van a kezemben ez a paradicsom! Most megfordítom a tenyeremet, és a földre dobom. Látod mi történt? - Szétloccsant a paradicsom. - Ha onnan leesel, te is így jársz, mint ez a paradicsom. Láttad?! - Igen. - Na, most szépen elmész a tető széléről, egész a közepére. Én hívok segítséget, valahogy lehozunk. 86

- Kapok csokit, ha lejövök? - Majd akkor megbeszéljük – kapsz ám, gondoltam magamban. - Kapok? - Kapsz! Ígértem volna még toronyórát aranylánccal is, csak épségben lekerüljön a tetőről. Igen ám, de a vaslétra, ami a ház beugró részére lett felszerelve, annyira elrozsdásodott, a testes férfi, aki indult volna érte, gyorsan visszalépett, mert a létrát elengedte pár helyen a szög, amivel a falba volt erősítve. A gyerek sem mert elindulni lefelé, de nem is engedtük neki. Tehetetlenül álltunk, amikor megérkezett az egyik szomszéd, aki alacsony, sovány ember volt. Odafordult hozzám, és így szólt: „Ne féljen, én lehozom a gyereket.” - De a létra… - Minket kibír. A férfiak minden esetre álljanak itt, és nyomják a falnak a létrát. Nekem úgy tűnt, mintha órákig tartott volna a mentési folyamat, pedig gyorsan leértek. Nézett rám szótlanul a gyerek, és várta: mi lesz. Mindenki megkönnyebbült, és lassan távoztak. - Először: megköszönöd a szomszéd bácsinak, amiért lehozott. - Másodszor: megígéred, soha többé nem mész fel a háztetőre. Ez mind lezajlott, és akkor jött a fejmosás. - És a csoki? - Most nem. Majd kivárom, hogy betartod-e a szavadat. Belegyezése jeléül nagyokat bólogatott a fiam. Pár nap múlva jövök haza az iskolából, amikor, az aznap kezdő fiatal Üveges orvossal összefutottam. Ismertem őt, még a gimnáziumból. 87

- Radmila, ma van az első napom a munkahelyemen. A fiad a frászt hozta rám! Alig tudtam a háztetőnkről leszedni (ami a tetejében nem egyenes volt), de sikerült. Nem szerettem volna az első rendelésemet a háztetőről leesett gyerekkel kezdeni. Azt sem tudtam volna, mivel kezdjem az elsősegélyt, ha… - Megőrülök ezzel a gyerekkel! - Nehogy bántsd nekem! - Te csak bízd rám! Különben köszönöm szépen! - Ez a gyerek életre való. - Ha valaki tudja, akkor én nagyon is tudom. - Az ilyenekből lesz a stramm ember, csak várd ki a végét! - Ja, igen, csak éppen nem látom a végét! Hazamentem. Most aztán elővettem a pedagógia, pszichológia, metodika és mindenfajta tudásom legmagasabb alkalmazási módszerét, és jól elnáspángoltam őkelmét. Egész idő alatt azt kérdeztem: - Felmászol még a háztetőre? - Nem, neeeem, brühühühühü, - bömbölte, - neeeeeeem, ígééreeeem. Ezek után betartotta a szavát.

Van egy szerb mondás: Batina je iz raja izašla (olvasd: Bátiná je iz rájá izáslá) azaz „A verés a mennyországból származik”. U.I.: Most lapátolta el a fél méteres havat a fiam a házam elől. Bizony igaz a mondás!

Kórházi gondolatok A folyosóról beszűrődő fény bevilágítja a három ágyas szobát, már azért is, mert az ajtó tárva nyitva áll. A fénnyel együtt tolong be a hideg levegő. A folyosóra leselkedő ajtó tátongva nyeli a februári széllel a hideget. Három ágy, hófehérbe öltöztetve. Mindegyikből a fémtartó mered kétágú gereblyeként a plafon felé, amiről plasztik- vagy üvegedényből egy kis csövön keresztül ereinkbe csöpög a folyadék. Kinek több, kinek kevesebb jut, és örül: nem vele robogott csörömpölve, sípolva az ágy négy kereke, mert azon az ágyon a takaró már szótalan, nem lélegzik, csak előtte zsivaj, léptek rohanása, orvost, nővér, orvost ide visszhangzott a légben. Ilyenkor megdermed mindegyik szoba, és szörnyedve keresi tekintet a tekintetet. Az arcizmok megfeszülnek. Amikor az éjszakában nem egyszer szaladt csörömpölve, szirénázva, csattogva a négy kerék a mozdulatlansággal a fürdőszobába, aminek ajtaját ideiglenesen lezárták egy szalaggal. Mindenki tudta: belépni tilos. Azóta a kézmosóból mosakodok tetőtől talpig. Segít a nedves, illatos zsebkendő. Lábam beleemelem a kézmosóba, hátam a szekrénynek vetem, biztos, ami biztos, így kevesebb eséllyel esek el. Vizitre igyekszem eltüntetni magamról az izzadtság szagát. Kezelőorvosom nyugodt, mély hangú, lénye biztató, bár amit mond, olyan kevés, hogy semmivel sem vagyok okosabb, mint két héttel ezelőtt. Reggel öt és hat óra között, ismét jött a fájdalom, szédülés, rosszullét. A két ágy ébren volt, de hallgatott. Előzőleg pár szót váltottunk. Szerettem volna felkelni, de a testem nem 89

engedelmeskedett az akaratomnak. Halkan kértem a segítséget: rosszul vagyok. - Mi történt? Mi van? – szólalt meg az egyik ágy. - Rosszul vagyok – mondtam mindinkább a lét és az ájulás között. - Mi történt, mit szeretne? – kérdezte a másik ágy nyikorogva. Összeszedtem minden erőmet, az idegeim a plafonon táncoltak, és utolsó erőmmel torkom szakadtából üvöltöttem: F…t! - és az ágy magába ölelt. Nyissa ki a szemét! Lát engem? - kérdezett egy hang. Az EKG már dolgozott. Az orvosom később azt mondta: ezt is kivizsgáljuk. Másnap a szomszéd szobából egy férfi megállt az ajtóban, rám nézett, és csak annyit mondott: „Azt hittük...” – ezután kezét mellmagasságba emelve, ujjait kiegyenesítve vízszintes vonalat mutatott. - Én nem… – feleltem és elmosolyodtam. Magamban azért abban reménykedtem, csak megtalálják, mi a fityfene bújt belém. Kishegyes, 2011.

Legmagasabb fizetésem Kerékpárral siettem a pékhez kenyeret venni, mert késésben voltam az ebédfőzéssel, ugyanis az unokáim éhesen érkeznek hozzám. Nem figyeltem se jobbra, se balra, nyomtam a pedált, ahogyan csak erőm kiadta, mert szél ellen hajtottam. 90

Fejem felett szétszórtan riasztgattak a szürke fellegek, délelőtt volt, de mintha esti szürkületben erőlködtem volna célom felé, amikor megütötte a fülemet egy női hang: tanárnő, tanárnő. Leszálltam a kerékpárról, és a hang irányába néztem. Egy kedvesen mosolygó fiatalasszony köszönt rám. Én kérdő tekintettel vártam, miért szólított meg. Rögön a közepébe vágott. - Emlékezik tanárnő, amikor harmadikos volt a fiam, tanította az iskolában önszántából a gyerekeket? - Igen. Mi sül ki ebből, suhan át az agyamon a gondolat. Sosem lehet tudni a mai világban! Ám gyorsan folytatta az anyuka. - Az én fiam is közöttük volt. Mindjárt gondoltam, hogy vagy fia, vagy lánya volt a elmaradottak csoportjában. Ennek sem lesz jó vége, röppent át gyorsan az agyamon. - Szeretném elmondani: annyira megszerettette vele a magyart, hogy ma már verseket ír. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Kötelességemnek éreztem ezt közölni. Gondoltam, örülni fog a hírnek. Úgy éreztem, megérdemli, hogy tudjon róla, és még mos is áradozna, de nekem sietős volt a dolgom. Az arca ragyogott a boldogságtól, hogy a fia verseket is tud írni. Valóban nagy örömet szerzett nekem. Ettől szebb ajándékot nem is kaphattam volna soha. Tehát Érdemes volt a fáradozás! - Azt üzenem a fiának, nagyon szépet hallottam ma, és továbbra is írjon szorgalmasan. Az eredményekről is értesíteni illik, nem csak a segítséget kérni- mondta az anyuka.

- Szívből köszönöm, és örömmel fogadom a dicséretet, amiért pár évvel ezelőtt megtettem. Most valóban boldog vagyok, de mennem kell. Elköszöntünk egymástól. Mindketten mosolyogtunk, anyuka a büszkeségtől, én meg az elismeréstől. Egész lényem egészségessé vált, hiszen írástudatlan gyerekből versírót faragtam. Ma kaptam kézhez a legnagyobb fizetésem.

Rohangáló agysejtjeim Amikor az ember úgy érzi, nincs lehetőség, képtelen megoldani az elébe gördített problémáit, akkor az agysejtjei sebesen rohangálnak, keresik a kiutat. Görcsben a lélek, görcsben a szív, de az akarat az hajtóerő… A megoldás pedig elfogadhatónak tűnik… Falum fia, aki akkoriban Németországban dolgozott, talált nekem egy munkahelyet, feketén kell dolgozni egy vendéglőben. Takarítás és mosogatás, segédkezés a konyhán. Uram Jézus, én meg a konyha! De választás nem volt. Az ottani pénzzel szétoszlatom a fejem felett tornyosuló fekete felhőket. Azt hittem, minden jól végződik majd. Ledolgozom a két hónapot, ami után megjelenik a napsugár. Azonban mért menne minden akadálymentesen? A baj mindig csőstől jön. Az új munkahelyemen kaptam egy kis szobácskát, na, de sebaj, nem nyaralni jöttem! Az éjszaka erőszakkísérlettel kezdődött. Rúgtam, vágtam haraptam, majd kiabálni kezdtem, és a szomszéd szobában lakó két horvátországi férfi megmentett. Vendégmunkások voltak. Az egyik felajánlotta, menjek el pár várossal távolabb, ott van a felesége. Ez a hely 92

nem magányos nőnek való. Elmondtam mért kell maradnom. Akkor ők kerestek egy helyet nekem, ők, akiket akkor láttam először, amikor megmentettek a falubelim karmai közül. Amíg a városban dolgoztak, rendszeresen eljöttek, leellenőrizték, minden rendben van-e. Azt hittem, megmenekültem, de korai volt az öröm. Mentőangyalaim másik városban kaptak munkát,. .Elmentek. A gazda itt is rögtön megváltozott. A huszonnégy órából húszat dolgoztatott velem. Nos, nem csak kisegítettem, hanem sütöttem a húst, készítettem a személyzetnek az ebédet. Hajnal négy órakor keltem, takarítottam az egész épületet, kezdtem az emeletről, haladtam lefelé, és tizenegy órára minden ragyogott, mint Salamonnak az a bizonyos testrésze. Tizenegytől viszont a konyhában dolgoztam… Minden rosszban azért van jó is. Munkatársaim is jugoszlávok voltak, egy tizennyolc, tizenkilenc éves fiú, és nekem akkor egy idős hölgy, pedig fiatalabb volt,mint most ahány éves vagyok én. Mindketten szerették, ha munka közben meséltem nekik: elbeszélések, könyvek tartalmával szórakoztattam őket. Így kerültünk közel egymáshoz. Mikor látták, rögtön összerogyok, segítettek. Egy alkalommal leestem az emeleti lépcsők legfelső fokáról, valamikori dzsúdó tanulásomnak köszönve, „csak” a bokám lett bunkó formájú. Na, most mi lesz? Az én „drága” munkaadóm kiadta a parancsot: „Ebben a pillanatban lemegy a pincébe, felhoz egy 30 kilós zsák krumplit, és ha képes elvégezni minden feladatot, maradhat, ha nem, menjen, ahova akar, meg ki sem fizetem az eddigi munkáját, mert nem dolgozott addig, amíg megegyeztünk.” Lebicegtem a pincébe, ráültem egy zsákra, és bőgtem tehetetlenségemben, meg kétségbeesésemben. Egyszerre ott termet a fiú. Megszólalt: „Ne sírj tanító, én felviszem 93

a zsákot, Te meg amilyen gyorsan csak tudsz, gyere fel a konyhába, nincs bent a gazda, valaki kihívta, Ika néni meg előkészítette a vizet, amibe belehajigálod a krumplit. Ott a szék is, csak gyere, és el ne árulj bennünket, mert akkor mehetünk mindhárman.” Felbicegtem, leültem, pár krumplit már megpucoltam, amikor belépett a gazda. Leesett az álla. Egyre faggatott, ki hozta fel a krumplit, és én szemrebbenés nélkül hajtottam: én. Soha sem maradt annyi ideig a konyhában. Ika néni ecetes hideg vizes borogatást tett a bokámra. Összeszorított szájjal, de dolgoztam. Hetente egyszer hozta a szállító a sört . Na, kinek kellett lemenni a pincébe átvenni a sört? Hát nekem. Köszöntünk, megszámoltuk a ládákat, aláfirkantottam a nevem, és mentem volna felfelé, amikor elállta az utamat, de korrektül megkérdezte elmennék-e hozzá, sokkal többet fizetne, és csak neki kellene főzni. Naná, gondoltam magamban, meg a többi. Ha jól meggondolom, egész jóképű volt, és korombéli, de ismeretlen emberhez vadidegenben, szó sem lehet róla. Még párszor eljött, de hiába. Egy alkalommal nem egyedül jött, volt vele egy fiatalember, aki alkalmas pillanatban rázta a fejét, nemet jelzett vele. Rámosolyogtam. Másnap ő jelent meg, és annyit kérdezett, mikor fejezem be a munkát ezen a förmedvényes helyen. Azt gondoltam, na, itt van, azt hittem jóakaróm, de ez sem különb a Deákné vásznától, bár fogalmam sincs, milyen volt Deákné vászna. Azonban elhamarkodott véleményt alkottam. Felajánlotta a segítségét. Mondjam meg, mikor indulok haza, eljön értem és elvisz a vasútállomásra, segít megvenni a jegyet, felültet a vonatra, és máskor jól gondoljam meg, hova megyek. Hálásan megköszöntem neki. 94

Azt hittem elfelejtett, mert azután három hétig se híre, se hamva nem volt az embernek. Végre elérkezett az utolsó nap. A gazda kifizetett, és akkor feltettem sütni krumplit, húst, salátát készítettem. Megkérdezte az ármányosa, kinek készítem az ebédet. Válaszom: „Nekünk, mert eddig mindenféle maradékot ettünk!” Bepakoltam, és mivel a nagyfőnök kijelentette, csak csapvizet vihetek magammal, úgy voltam vele: „Neked aztán nem fizetek az üdítőért!” Mit ad Isten, Ika néni és a fiú, hoztak ásványvizet, szörpöket, azzal, hogy tegyem gyorsan a táskámba, mert a smucigja nem tudja, ellopták. Úgy sem számolja, mennyi van lent a pincében. Közben könyörögtek, maradjak még velük, a gazda biztos örülne, de nekem persze vissza kellett érni a tanítás kezdetére. Elbúcsúztunk, és épp akartam taxit hívni, amikor megérkezett a férfi, aki betartotta a szavát, szóról szóra. Hazafelé utazva, az járt az eszemben, ha vízen, és kenyéren kell élni, akkor sem megyek feketén dolgozni soha sehova. Végre az én utcámba értem, a szívem gyorsabban dobogott, amikor meg a gyerekeim a nyakamba ugrottak, repült velem a világ. Nem éreztem a súlyukat, csak a szívdobogásukat, meleg szorításukat, anyám úgy szedte őket le rólam. Így visszatekintve rájöttem, agysejtjeim nem a legjobb megoldásig rohangáltak, de már régen megbocsátottam nekik.

Székelykevei történetek Székelykevén székelyek és bulgárok élnek, vagy legalább is a hatvanas évek elején ez volt a helyzet. Az iskolában a tanítási nyelv magyar volt. Szerettem azokat a gyerekeket, az embereket. Közvetlenek, becsületesek mindenkihez. Nem tudtak arról, hogy az ajtót zárni kell akár nappal, akár éjjel. Nekem ez szinte hihetetlennek tűnt. Megkérdeztem egy ismerős asszonyt, idő múltával, hogy van az, hogy soha sem zárkódnak. — Ugyan minek zárkónnánk, itt tuggyuk kinek mije van. Nem vagyunk mi lopók. Megértettem, meg egy kicsit elszégyelltem magam, hogy mondjam meg, ahonnan én jöttem, ott zárkózni kell. — Ja, aszt azé eemondom, csak a dógyosok (jövevények), nem olyanok, mind mink. Hát ezt jól megkaptam. Tanulóim rengeteg legendát ismertek, sajnálom, hogy nem írtam fel őket. Azért párat megjegyeztem. Többek között megmaradt bennem az a legenda, amely arról szól, miért van a kemény fában puha csomó, és fordítva, a puha fában kemény csomó. Az Isten Szent Péterrel járt a földön, hogy jobban megismerje az embereket. Estére nagyon elfáradtak, és bementek egy vendéglőbe, ahol épp az ácsok tartottak nagy murit. A tulajdonos kérésükre megengedte: a sarokban lepihenhetnek. Ám a muri tetőfokra hágott, és az egyik megszólalt: — Táncoltassuk már meg azt, aki kívül alszik! — az pedig Szent Péter volt. Amikor jól megtáncoltatták, elengedték. Így szólt Péter az Úrhoz: 96

— Uram, nem igazság. Engem rángatnak. Cseréljünk helyet, most kérlek, feküdj te kívülre, én meg belül alszok. Isten szó nélkül ráállt a helycserére. Alig cseréltek helyet, az egyik mulatozó megszólalt: — Táncoltassuk már meg azt is, aki belül alszik! — Szegény Szent Pétert megint halál fáradtra táncoltatták. Másnap, amikor elcsendesedett minden, így fordult Szent Péter Istenhez: — Uram, mivel bünteted meg ezeket az embereket, akik tivornyáztak, meg engem sem hagytak aludni. — Hát legyen… – mondta az Úr – … az lesz a büntetésük, hogy a kemény fában puha, a puha fában kemény lesz a csomó. Így nehezítjük meg a munkájukat. .......... Meséltek az én tanítványaim vicceket is nekem. Igazi székely, ötletes észjárást véltem felfedezni benne. Katolikus emberek a székelyek. A gyerekeknek hittanra kellett járni. A tanítványaim szerint nem vicc, de azért én inkább annak könyveltem el. Arról tanultak a hittan órán, hogy Isten mindent lát. Az egyik gyerek megkérdezte: — Plebános úr, az Isten a mi házunkba es bé lát? — Bé fiam. — Plebános úr, az Isten a mi pincénkbe es bé lát? — Bé fiam. — Plebános úr, nincs es pincénk. .......... Ez a történet nem vicc. 97

A hatvanas évek elején, az iskolának volt egy vetítője. Mi tanárok megbeszéltük, kinek mikor kell a vetítő. Megesett, igaz nagyon ritkán, hogy egy időben kellett két tanárnak. Olyankor megvitattuk, kinek van rá nagyobb szüksége az óra elején, ki alkalmazhatja az óra végén. Nos, egy alkalommal, a kolléganő megkérte az egyik diákot, menjen, és hozza el a vetítőt. A tanuló rákérdezett: — Bé? — Persze — mondta a kolléganő. Arra gondolt, a Bé osztályban van a vetítő, oda menjen a gyerek. Gyorsan visszajött a diák, és mondta: — Bé méntem a terémbe, de ott nem vót vetítő. — Jaj, te gyerek, neked a Bé osztályba kell menned — Akkó bé ménnyek a Bé-be? — Bé menj, csak hozzad már a vetítőt!

M. FEHÉRVÁRI JUDIT

Ágnesnek, a legtisztábbnak 1962-őt írt a Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte szanaszéjjel dobálva, ziháltan meredt a semmibe a rengeteg családi kép. Némelyiken Ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan egy Glóbusszerű valamin üldögélt vagy egy másik pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a Start!, de a rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az izmok és idegek. A konyhaszekrényből kést vett elő, s lázasan hegyezett. - Sok ceruzára lesz szükségem, hogy mindezt megértsem – lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált lecsillapodni. Még azt sem nagyon vette észre, hogy fel kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak írt: - Ez ki? - És ez? - Szürkület. - Lopják a vizet. - Sírok. - Mama. - Kisfiam. Gyorsan gyarapodtak a kérdések és a képek hátulján a feliratok. Néha felzokogott. Csak így, egyszerűen, nem törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban az udvarban laktak, de külön bejáratú házrészekben. Valaha nagybirtokosok voltak. Most itt éltek egy belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már. 99

- Miért?- kérdezte magától a nő. - Miért éppen azt a házat? Tankok vonultak el lelki szemei előtt, s az az átkozott cső három napon át a ház lakóira szegeződött. Persze, a férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg. Ágnes pedig először csak nem evett. Talán a tejjel lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az asszony aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott magához venni. Majd csak hevesen sírt, rángatózott, lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők mikor esznek már. Már liszt sem volt otthon. A krumpli is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak végső szükségükben szaladtak ki a folyosó végi mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett a némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal várakoztak, míg az égben az Angyalok megrendülten fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik pillanatról a másikra, mint, ahogyan a nyári égen is váratlanul cikáznak át a viharfelhők, harsány lövések toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül. Az őszi szél 1956. november elejének pergette faleveleit, s színváltozásukkal együtt a naptár napjait is kérhetetlenül a fagyos leheletű tél felé. Néha nyikorogva zokogott fel egy-egy ajtó vagy csikorgatta fájdalomtól elgyötört arcát egy kilincs. A harmadik nap éjjele előtt már nem mozdult semmi és senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan fonódtak a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is elcsodálkozott az erő láttán. Még azt sem vette észre, hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek azok az áldott, picike csodák... 100

A férfi hajnalban érkezett meg. Lódenkabátja megszaggatva, borostás és áporodott szagú volt. Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd hosszasan nézte feleségét, aki egy halott csecsemőt dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a jegyzetei, bicskája és kopottas, életlen ceruzája. Hat esztendővel később egy férfi lépett a konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett, fontos értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb eseményének előszobájából sietett haza, mert főszerkesztővé nevezték ki. Kilencéves fia az udvaron játszott. Megsimogatta az élénk tekintetű gyermek fejét, s megkérdezte tőle, hogy miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt. Éppen szürkült már. - Apa! A mami megint olyan... Tudod, mint akkor... Pesten. Én nem lopom a vizet és a fia vagyok, ugye?! - Persze, drágaságom! - Akkor jó! Nem mertem szólni a nagyiéknak. Megint sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye, soha nem engedjük meg ezt? - Nem, kisfiam! Sohasem. Az asszony huszonnyolc éven át feküdt a pszichiátrián. Soha senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az ablak párkányára szálló galambokat. Nem fogta fel férje halálát két esztendővel a sajátja előtt, s azt sem tudhatta meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli csak túl. Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van ma is nagyon messze... De néha a föld alatt is érzik apró öleléseit, a Mennyek Országában pedig immáron végérvényesen egy családot alkotnak.

101

Hogyan legyünk gótikus szerzők? Végy egy egzotikus hangzású nevet, ha lehet, jelentéssel bíró, könnyen megfejthetőt! Keverj hozzá egy sorsot! Lehetőleg legyen benne minél több haláleset, gyász, szomorúság, elesettség, a társadalom peremére szorult léthelyzetekből fakadó betegség, szegénység, de olyan, hogy elolvasván még a lábad alatti szőnyegből is csavarni lehessen a könnyeid. És ködös tekintettel, szorító torokkal csak azt tudd, hogy muszáj a betűket habzsolnod, mert a végére talán megtudhatod, mi az, ami Téged is tovább vihet az élet útján. Mert ott azon az egzotikus helyen volt honfitársad ma is keményen állja a sarat, noha a tükre régen elferdítette a valóságot, s olyanná vált, mint Oscar Wilde The Picture of Dorian Gray (Dorian Gray arcképe) című regényének főhőse, aki Lord Wotton tanácsával azonosulva hiszi, hogy az életben az egyetlen érték a szépség, s ily módon annak értelme a vágyak kielégítése és az érzékek csillapítása. Aztán rendezz be egy környezetet is! Milyet? Hát gótikust! A fő útvonalak metszéspontjánál alakíts ki különleges fátumokat, vedd körül egy könnyen elképzelhető szabályos négyszög vagy szabálytalan alaprajzú főtérrel, egyben piactérrel és kereskedelmi központtal! Még véletlenül se használd a szuper-vagy hipermarket szavakat, de feltétlenül tégy bele néhány árkádot, hiszen valamelyik szereplőd itt kiválóan elteheted a láb alól, s miután a téren úgyis ott áll majd a városháza, azonnal beszerezheted a mindenféle bizonyítványokat, s indulhatsz is a hatalmas méretű, több tornyos plébániatemplomba. Máris monumentális lettél Te Magad is! Kellene még egy olyan hely is, ahol a pillérekről szabadon kiívelő hevederívek között sugaras 102

bordázatú, vak kőrácsokkal díszített, lecsüngő tölcsér boltozatok uralják a helyszínt az aljukon cseppkőszerű zárókővel. „Katedrális!” – ámulhatnál el, ha nem éppen a Westminster apátsági templomba csöppennél bele. Hogy miért? Hát, mert gótikus! És egyből két legyet ütöttél egy csapásra: van koronázási –és temetkezési helyed is, meg a legendák miatt nyomban az alkímiáig és a mágiáig szárnyalhat a képzelőerőd… Már csak néhány gyermek és háziállat hiányzik, meg a magány és a szerelem… Úgy érzed, boldog vagy, de micsoda tévedés: találsz egy festményt, amelyen az arcképed vonásai napról napra öregszenek, s folyamatosan változnak és magukban hordozzák az összes bűneid. Tanulságok: Ne akarj gótikus történetet írni, ha nem ismersz semmilyen idegen nyelvet sem! Aki egyszerre szellemes, intellektuális és egyben ironikus is tud lenni, inkább nézzen valami tisztes polgári foglalkozás után! Azonnal húzd ki a szótáraidból a hedonizmus és a dekadencia szavakat! A messziről jött ember azt is leírhatja, amire mi itt ebben a honban gondolni sem merünk (Talán azt is, hogy a gótikus szerző egyáltalán nem létezik…).

103

Égi kolduslét „Még ki lehet nyitni. És be lehet zárni. Még föl lehet kötni.” (Pilinszky János: Infinitivusz - Részlet) Az ember egyénisége minden pillanatban változik, s akár a vázában megcsodált virág, Ő is ragaszkodik a földhöz, amelyből tápláló erejét veheti, s nem a víz, mint őselem az a közeg, amely hosszasan élteti. Ami ma teljességében pompázónak látszik, az holnap születik meg, s még nincs ott a lét kapujában, így alapszubsztanciája az arisztotelészi értelemben vett potencia, hogy létezhessen, hogy befejezetté válhasson. Így nem más Ő sem, csak az az infinitivus, amelyet conjugálni kell ahhoz, hogy szabad akarata megteremtődjön, s újra gyökeret ereszthessen termőtalaj nélkül is, hiszen ezt teszik több más növény mellett a magasságokban szétterülő leveleikkel szemlélődő szerencsebambuszok is. Bennem is ilyen infinitivuszok sorakoznak megválaszolatlanul, azaz olyan kép nélküli képek, amelyek megengedik a szabad asszociációk áramoltatását, hogy eljussak abba a katatím képsíkba, ahol folyamatosan áramlanak a filmek, hogy segítsenek jobban azonosulnom önmagammal és a világgal is. És ekkor képes leszek a fényeket is érzékelni, hogy megkaphassam a léttől a jó lehetőségét is. „Dum spiro, spero.” (Amíg élek, remélek.) - jelenti ki a latin közmondás. Méricskélés nélküli önfeláldozás, önátadást és folytonos keresés az utam, hogy eljussak ahhoz a kontemplatív 104

állapothoz, amelyben nem sajognak a földi szavak, az igazságtalan bántások, s a megfékezhetetlen indulatok. „A kitépett öreg fa, mely néhány gyökerével még a földbe kapaszkodik, néhányat pedig már átengedett az égi szeleknek, szeretne még egy kis ideig némi gyümölcsöt hozni.” – írta 1961-ben Jacques Maritain egy öreg, megtépázott cseresznyefa alatt. Mire utalhatott ekkor ez a francia katolikus filozófus? Egyszerűen csak arra, hogy ne féljünk gondolatainktól és a folyamatosan áramló képeinktől sem, mert nem arra lettünk meghíva az életben, hogy szenteskedjünk, hogy titkoljuk valós érzéseink, hogy a mások szavainak köntösével fedjük el azokat. Titkolt fuvallataink úgyis felfelé törnek szárnycsapásaikkal, s bizonyosan megtalálják itt a Földön is azokat a Lelkeket, akikkel együtt vándorolhatunk tova, akiktől segítséget kaphatunk, ha valami őrjöngve fáj, de az arcunk rezzenéstelen marad, miképpen beszédünk is, csak lelkünk éppen nem képes szemlélődni, csak egyszerűen a lenni főnévi igenév állapotában szeretne maradni egészen addig, amíg a megtisztulás érzését önmagától is el nem képes érni. S ekkor születik meg egy merően más személyiség, aki megérti a „Vagyok, aki vagyok.” bibliai mondás lényegét, beteljesítve ezzel a „vonzás törvényét” is. „És le lehet vágni. Még meg lehet szülni. És el lehet ásni.” (Pilinszky János: Infinitivusz - Részlet)

105

NÉMETI ZOLTÁN A Tiszteletes Ricardo Olivera hunyorgás nélkül nézett bele az őszi Bronxot bearanyozó napsütésbe. Tehette, a fénysugaraknak már nem volt komoly ereje, de ahhoz hál Istennek idén is volt, hogy a hegy levét megérlelje. Ricardo atya legjobban a valódi medocot szerette félszárazon, lehetőleg 1900-as évjáratot. Ez persze nem volt éppen olcsónak mondható, de kifinomult ízlésének, melyet itáliai őseitől örökölt, ez felelt meg a legjobban. Ricardo szerette az életet, a hivatását, és amikor apja döntés elé állította, hogy melyik egyenruhába bújjon, a rendőrtisztviselői helyett habozás nélkül a papi reverendát választotta, mindennel együtt, ami vele járt. Tette ezt azért, mert családja kivándorolni készült Amerikába, a lehetőségek hazájába és apja megbízható értesülésekből tudta, hogy a temperamentumos külföldi papokat a köznép jobban kedveli a sajátjainál. Főleg New Yorkban. Hosszú utat tett meg azóta, mióta a nagy utasszállító kikötött a hatalmas kikötőben. Most a bronxi szent Benedek templom tiszteleteseként élt és már több mint húsz éve volt ez a szolgálati helye. Szeretett itt dolgozni. Még akkor sem hagyta el posztját, amikor a hívők sora ritkulni kezdett, a támogatások összegével párhuzamosan s végül kihalt épület lett belőle. 106

A templomot nem bontották le, nem árverezték el, meghagyták az egyre fogyatkozó műemlékek rövid sorában, a felhőkarcolók árnyékában. És ő itt maradt gondnoknak, mindenesnek, a nagy néha betévedő rászorulók gyóntatójának, csekély bérért. Ricardo nagyon szerette a templomot és büszke is volt rá, ahogy magára is. Önmagát úgy látta, mint utolsó, a keresztes hadjáratok korabeli védőbástyát a szentföld tengerpartján, dacolva a hitetlenek tengerével… A templom valóban lenyűgöző alkotás volt, magas homlokzatával, hatalmas belső hajójával, impozáns harangtornyával, több lakó és dolgozószobával rendelkezett. A főhajóban kerengővel is rendelkezett, ahol hajdanán a méltóságok, vagy a hit kiemelt bajnokai tekinthettek le a nyájra. Színes üvegekből kézzel összeállított rózsaablakai sejtelmes fénysugarakkal ostorozták a levegőben szállingózó porszemcséket és este rendelkezésre álltak a nagy réz gyertyatartók is, hogy birokra keljenek a sötét sarkok lesben álló seregével. Az orgona is régi, de megbízható bútordarabnak bizonyult. Ricardo is tudott néhány futamot, de hangversenyeket csak az egyház szakemberére bízott. Elmerengett a múltbeli, pezsgő életen, ami az egyház hatalmának és sikerének csúcspontját is jelentette. Akkor fontos, nagyon fontos embernek számított itt Bronxban, sok sakkfigurát mozgatott a hit tábláján és szédületes mennyiségű gyónási titok birtokába jutott. Ezekből annyi volt, hogy évekkel kényszer nyugdíjaztatása után fejezte be igazán feldolgozásukat. Az emberek tengernyi kihágást követtek el életük során és sokat éppen Isten nevében vittek végbe… 107

Akkor még szilárdan hitte, hogy a világ megváltoztatható és a kereszténység eszméi végül győzni fognak. A kiábrándulás, a vereség azonban lassan bontakozott ki és így nem volt különösebben fájdalmas… Belefogott szokásos kora esti ellenőrző sétájába a templomot körülölelő kertben, megjegyezte melyik növényen vagy fán kellene vágást eszközölni, elzárta a kerti csapokat és lakatot tett a főbejárat láncára. Tudta, ez vajmi kevés az agresszív külvilág ellen, de a semminél valamivel többet ér. Bent igyekezett csökkenteni a költségeket és minél kevesebb elektromos világítóberendezést működtetni, mert gyertyák bőséggel álltak még rendelkezésre. Mostanában azt a különös felfedezést tette magával kapcsolatban, hogy mind többet és többet figyel befelé. Az igazság az volt, hogy nem az öregkori szenilitás vagy paranoia kerülgette, hanem valami furcsa, időszakosan ismétlődő hang. Épp csak a hallhatóság határán volt és Ricardo hol mérges volt ezért, hol lyukat fúrt az oldalába a kíváncsiság, mert szemernyit sem került közelebb a rejtély megoldásához. A furcsa zaj közepes ütemben, halkan és ritmikusan szólt, ami akár értelmes tevékenységet, célt is takarhatott. Először lassan, kissé reszelősen kezdődött, és meg mert volna esküdni rá hogy egymáson elmozduló kövek hangját hallja, de aztán mindig egy lehangoló „vlamp”-pal fejeződött be. Ez a „vlamp” volt a legrosszabb az egészben, mert nem lehetett hozzá társítani semmit az égvilágon, csak a növekvő bosszúság volt a vége. Ma is hallotta, ahogy végigment a főhajó sorai között. Többször próbálta már rávenni magát, hogy 108

módszeresen végigjárva megpróbálja felderíteni a különös hang forrását, de soha nem tudott összegyűjteni annyi lelkierőt magában, hogy véghez is vigye. Inkább a könnyebbik utat választotta és a könyvtárba ment, hogy szokás szerint bor és uram bocsá, pipa mellett töltse el az időt, mert az elalvás, az aztán nem ment könnyen. Éjfélig, néha azon túl is fennmaradt és az első reggeli napsugarakra már fel is pattant a szeme. Végül, egy majdnem teljes palack medoc után elaludt. Aztán a templom alatti pincerendszerben kóborolt, ahol, lássatok csodát, kellemes fényviszonyok uralkodtak. Hatalmas kiterjedésű volt a földalatti építkezés, a lejárathoz közelebbi helyiségek raktárként szolgáltak, távolság szerint rangsorolva, a többi üresen tátongott. Voltak beomlott szakaszok, miket a kövekből gyöngyöző kellemetlen szagú nyirok óvott csak a portól, aztán másféle színű kövekből emelt primitív boltívek és veszélyes külsejű plafonok ahol félve osont át, mintha Damoklész kardját látná. Ricardo atya azonban bátran ment tovább a nehézségek közepette, nem törődve vele hogy bokáig borítja a por, és ritkuló hajának sorait százados pókhálók egészítik ki nemkívánatos parókaként… Aztán egy különös, jócskán kitáguló helyhez ért, ahol kiegyenesedhetett, mert több ember magasságúvá és a templom előadójával vetekedő méretűvé öblösödött az addig folyosó méretű járat. A nagy földalattit terem közepén érdekes formájú kő hevert, nyomhatott egy vagy több tonnát is. Vonzotta a tekintetet, és Ricardo atya is elindult felé, mintha csak valamiféle eretnek ösztönnek engedelmeskedne. 109

Már félúton járt, amikor lába alatt hirtelen beszakadt a biztosnak tűnő talaj. Támasz után kapálózva és sikoltozva vergődött a lábát fogságban tartó lyuk mellett, majd kiszabadította jobb combját és félelemtől, fájdalomtól zihálva hevert a földön. Mert combján ronda, arasznyi hosszú vágás díszelgett, melyből szivárgott a vér és az omladék széle is véres volt, még lefelé is csöpögött. Kíváncsisága végül győzött és miután úgy-ahogy letörölgette a sebet egetlen zsebkendőjével, közelebb araszolt a hűvösséget és sötétséget lehelő lyukhoz. Belenézett és azt hitte, hogy józan esze hagyta el, vagy a mennyországban van. Lent egy paradicsomi szépségű helyet látott, ahol gyönyörű angyalok lebegtek, hófehér selyemruhában a térben és középen tőlük is szebb, vörös ruhájú tünemény lebegett egyenesen felé. Nyakában aranyláncon egy kis medalion függött, félholdat formázva. A hölgy szépsége szavakkal leírhatatlan volt és tekintetéből, csodás alakjából az igéző, örök és mindent legyőző nőiesség parázsló magmája áradt… Az angyal-mert mi más lehetett volna?- megszólalt: Ricardo… Ricardo! Szerelmem! Légy ezentúl örökkön-örökké. Légy a párom, MOST!

velem

Ricardo, akinek volt annyi jelenléte, hogy tudja, a különös tünemény nem hangok útján kommunikál vele, hanem közvetlenül a fejében szólal meg, nem felelt. Nem is volt rá ideje, mert az édenkert egy csapásra rút változást szenvedett és a csodás környezet szemvillanás 110

alatt elpusztult, hogy átadja helyét valami iszonyatosnak. Nem léteztek többé angyalok, sárga agyarú fonnyadt szörnyek visítottak helyettük vaskos szárnyaikkal egymást csépelve, Ricardo jövendőbelije pedig olyan gyorsan kapott a földalatti világba letekintő feje után, hogy, hogy röptében az összeszáradt haj is lerepült fejéről és metszőfogai hangtalan, de egyben lélekaszaló sikolyra nyíltak fekete torka előtt és… Ricardo Olivera üvöltve és maga előtt csapkodva a levegőt fetrengett az ágyában, szíve összevissza vert és perceknek kellett eltelniük, hogy egyáltalán hinni kezdje, hogy a biztonságos valóságra ébredt. Élete eddigi legrosszabb álma véget ért és úgy érezte a félelemtől a semmiben lebeg. Annyira valós volt, olyan borzalmasan valós, azt hitte belebolondul. Már délelőtt volt, mikor kikecmergett és némi konyakos kávéval megerősítette magát. Tett vett, hogy elterelje gondolatait, de ezt a csalfa játékot nem sokáig lehetett űzni, főleg az ő elméjével nem. A helyszín, ami álmában szerepelt, egyre jobban rögeszméjévé vált, egyre kevésbé hatott rá korábbi félelme a templom földalatti világától. Tudta, hogy veszélyes vizekre evezik, de nem tudta útját állni mohó kíváncsiságának. Az álom óta a titokzatos hang is halhatóbbá vált, tehát bosszantóbbá is, még egy ok hogy kutatni kezdjen, és talán pontot tegyen az ügy végére. De nem ma. A mai nap semmiképp sem. Holnap lesz az a nap, amikor leszáll az alvilágba és helyére teszi a dolgokat, gondolta. 111

A mai napot a pihenésnek szenteli. A könyvtárba ment, kedvenc helyére hogy egy pohár bor mellett pipázzon egy jót. A könyvtár első nagy könyvespolca mellett ment el éppen, amikor hatalmas puffanással egy nagy, többkilós enciklopédia zúdult a földre, hajszál híján kerülve el a fejét. A csattanástól dermedten állt. Mekkora szerencsém van, gondolta. Ha ez a monstrum a fejemre esik, nem az éjszakázástól fájna… Alig bírta a kislétra segítségével visszatenni a helyére, a feje fölé kellett emelnie a könyvgigászt. Azért furcsállotta az esetet. Soha nem esett le onnan egy darab könyv sem. Egynek sem áll ki a gerince, nincs rá lehetőségük, hogy leessenek. De a legnagyobb pont a mai napot választotta az öngyilkosságnak. Önnön tréfáján felvidult és már nem gondolta, hogy Isten a könyvet küldte intő jelnek, hogy ne menjen az alvilágba, a templom alá. A templom egyébként mindig tartogatott meglepetéseket, olyan alkalmakra, amikor valaki unalmasnak vagy éppen rosszabbnak bélyegezte. Itt volt például Maurizio, a ministránsfiú és segédkertész esete. Apja fiatalon adta az egyház kebelébe és neki nem sok választási lehetősége volt. Évek óta szolgált már, amikor egyik munkával teli hétvégéjén a főhajó padlását takarította, és a hirtelen elhangzó kacskaringós káromkodások szerint, amik főleg a templomra vonatkoztak, valami végképp eltört Maurizióban, miután csúnyán felhasította a tenyerét. Szerencse, hogy nem volt ott a hívők tömege, hogy fültanúja legyen az Istenkáromlásnak. A rákövetkező vészjósló, mély zúgás minden felnőtt emberben megnyomott egy vészcsengőt, de nem maradt idejük reagálni, mert a nyomában felhangzó magas, állati üvöltés mindenkit megdermesztett. 112

Noha a templomban rég ki lettek irtva az efféle kis jószágok, tény, hogy Maurizio nyomában felhőnyi rovar repült és hangjukból ítélve nem körüldongani akarták kedvesen. Szerencsétlen a létrával valóságos rúdugró mutatványt mutatott be, mert nem lemászott, hanem eltaszította a faltól és rajta lógva egy kisebb juharfa lombjai közt landolt. Ám a vérszomjas sereget ezzel sem rázhatta le. Ahogy leesett a földre, szinte egyből felpattant és a fájdalomtól vakon csak rohant előre. Rohant egészen addig, amíg a használaton kívüli kút földig rombolt és ledeszkázott kávájára nem lépett. A korhadt lécek megadták magukat a végzetes módon épp fél lábbal ráugró test súlya alatt és a csípésektől halálra gyötört, folyamatos fejhangon visítozó test végre enyhülést nyert a kút alján lustán és hidegen vigyorgó zöld hínárral teli vízben… Nem tudták kimenteni, mert nem gyakorlati emberek révén nem tartottak itt kötelet vagy más mentőkészséget, és a későbbi vizsgálat sem tudott felfedezni egy gyűszűnyi kaptárt sem, ahonnan a szárnyas fenevadak kitörtek. Szomorú dolog volt, ilyen banális eset miatt ilyen csúf véget érni, ám a templomban többé nem szólt senki még egy erősebb kifejezést sem, káromkodni pedig senki sem mert többé… Gondolatban Istenre emelte poharát és útmutatást kért, továbbá védelmet a szentségtelen álmok ellen, amik a kísértésbe akarják őt vinni. Voltak a templom történetének egyéb sötét fejezetei is. Girolamo Convidersi, a hajdani olasz főépítész épp a nagyharang felhúzásán vett részt, amikor legjobb barátjára és helyettes vezetőre zuhant a harang, 113

kettévágva őt, mert az egyik tartócsigát rosszul rögzítették. Átkaira, amit a templomra mondott, és fogadkozására, miszerint mindenkit lebeszél arról, hogy betegye a lábát ide, később érkezett a válasz. Girolamo mester hamarosan elvesztette hangját, így a lehetőséget is fogadalmai beteljesítésére és ezért akkor sem tudott szólni, amikor házában rejtélyes tűz ütött ki, ő pedig betegen, mozgásra képtelenül feküdt ágyában és hamuvá égett. A kirakójáték darabkáiról azonban nagyon kevesen tudtak és így a templom népszerűsége érdemben nem csökkent, sőt. Ricardo akkor is megtartotta magában titkait, amikor több rejtélyes eltűnés is történt a hívők és a templomi személyzet soraiból is. Ezek az eltűnések mind a templom alagsori részén történtek, ahová a személyek kalandvágyból, vagy kíváncsiságból merészkedtek. Az ijesztő az volt az esetekben, hogy az eltűntek mindig egyedül voltak. Bármi is volt az ok, féltékenyen őrizte titkát és a keresésre vállalkozott csapatok mindig teljes létszámban kerültek elő- és soha sem találtak semmit… És ide tartott ő, egyedül. Több volt, mint kockázatos, esztelen vakmerőség, a sors kihívása. De Ricardo bízott Istenben és annak megtartó erejében, abban hogy épp bőrrel fog visszatérni az otthonának tudott épület barátságos birodalmába. Altatónak csak egy újabb pohárral ivott és úgy aludt, mint hajdanán, a nyüzsgő, fárasztó, hatalommal teljes időkben, amikor tizenhat órát dolgozott naponta. Úgy kelt fel másnap, mint bármely más reggelen, pedig nem közönséges nap volt a mai. 114

Miután elvégezte gyarló emberi teendőit, egy kopott csuhát vett magára és egy kis tarisznyát, némi innivalóval. Elindult a templom hátsó traktusába és megkezdte lefelé vezető útját, bőven megrakodva gyertyával és fáklyákkal. A pincék több emelet mélyen épültek és itt-ott irányfényként vastag gyertyákat hagyott melyek fél, egy napig is égtek. Aztán egy rövid csigalépcsőn lefelé menet egy baleset fordított a tiszteletes által írt történelem menetén. Az utolsó lépcsőfokon megbotlott és csúnyán megütötte magát amikor elesett, főleg a könyökén. A döbbenettől és a fájdalomtól levegőt sem kapott fél percig. Bal karja teljesen elzsibbadt, mintha nem is az övé lett volna, nem érezte. És amikor a fal felé fordult, hogy megszemlélje hová ütötte be magát, megdöbbentő felfedezést tett. A falon kisebbfajta lyuk tátongott, amit ő ütött bele. Hitetlenkedve bámulta a titokzatos rést, ami sok mindent sejtetett. Engedve felfedezővágyának elkezdte kiemelni a poros téglákat a falból, egyiket a másik után. Amikor eleget kibontott már, hihetetlen látvány tárult a szemei elé. Egy másik csigalépcső bontakozott ki a sötétségből, amit eddig lefalazással elrejtettek a kíváncsi szemek elől. Soha nem halott titkos járatokról, és úgy döntött, megkockáztatja a lefelé vezető utat. Akárha a Rubicont lépte volna át, nagy levegőt véve megkezdte a monoton lépcsőket koptatni. Kisvártatva már szembesült is a lefelé vezető út kellemetlen velejáróival. 115

Először is sokkal mélyebbre vezetett, mint azt várta, és kezdte teljesen elveszíteni időérzékét. Félelem vett erőt rajta, de azzal bíztatta magát, hogy egyszer véget kell érnie, és kár lenne visszafordulni, ha esetleg két-három kanyar után célhoz is érhet. Úgy érezte, nem is létezik számára más csak por és további lépcsőfokok, egyfajta purgatóriumban, melyet próbatétel gyanánt helyezett elé az Isten. Térdei és izmai elzsibbadtak, inkább gépezetként emelgette lábait, a lendület vitte előre. Aztán egyszer csak, mikor már végképp letett arról, hogy valaha is látni fogja még a nap fényét, és letargiába esett, lábai nem tapodtak több lefelé vezető lépcsőt, egy enyhén lejtő talajra érkeztek. Megdöbbentő volt a hatás. Ekkora üreget a föld alatt… Emberkéz nyomait látta a barlang falain, igyekezett minél több félig leégett és kioltott fáklyát meggyújtani, hogy takarékoskodjon készleteivel. Egy kisméretű kőfülkében iszonytató fölfedezés várta. Félig elporladt csontváz, régi, de azért felismerhető női ruhában, nyakában fura nyaklánccal. Közelebb hajolt és megigézte a lánc fénye, amin nem fogott az idő. Kígyó tekergett egy kereszt körül, melyen egy szárnyas fenevad volt megfeszítve. Elfordult. Sok volt neki ennyi rémes újdonság, ki tudja hány méterrel a föld alatt. Tekintetét egyből rabul ejtette a barlang közepét uraló nagy kőtömb. Elhűlve fedezte fel a kőtömb szinte minden oldalára bőven odaszáradt barna anyagot. Uram Istenem, csak vér lehet, gondolta. A kő felső lapján, épp hogy rálátott, ugyanazt a szimbólumot látta meglehetősen élesen belevésve. 116

Oldalán iszonyodva vett észre újabb szentségtelen jeleket. Elakadó lélegzettel próbálta összerakni a félig elmosódott szavakat, melyeket durva eszközzel véstek a sziklába. Tenebris amiciente… Magna diabolica… A hajdani rettegett sötét testvériség rendje, az ördögimádó és vérivó szekta nyomai…! A rettegés végre béklyóba verte mohó kíváncsiságát, felszabadította azonban a hanyatt-homlok való menekülés erőtartalékait. Nekilódult, hogy eszeveszett tempóban itt hagyja e rettenetes helyet, aminek minden pórusából a halál szaglott. Ám nem jutott túlságosan messzire. Futása megtorpant az elétáruló látványtól. A sötét falak olvadozni látszottak, Párát leheltek láthatatlan rések, különös mozgás támadt. A gomolygó förtelemből rettentő alakok bontakoztak ki, összeaszott arcuk a régen elszenvedett halál jegyeit viselte, sallangokban lógó csuklyájuk mögöttük lebegett. És mind felé közeledett. Nem volt menekvés. És a hirtelen jött sokkban, mikor saját sikolyát már nem is hallotta, Ricardo Olivera atya elméje egy csapásra megvilágosodott. A jótékony amnézia, ami feledtette múltja rettenetes bűneit, és gyenge ködfátyolként oszlott szét. Látta magát, amint a szekta utolsó főpapjaként förtelmes és véres miséket celebrált és gyámoltalan halandókat veszejtett el és hurcolt ide, miközben saját maga is részt vett keresésükben. Emlékezett a szerencsétlen prostituált arcára, aki éjnek évadján könyörgött menedékért a templomban és jutalma az áldozati nyaklánc lett és útja itt lenn ért véget… 117

Ahogy megbüntetett mindenkit, aki neki nem tetsző dolgokat mondott az Ő templomára és aljas fekete mágiával mind egy szálig kivégezte őket. Látta az emberek arcát, amikor az első kételyek elkezdtek felmerülni, és ő hetekig megtagadta a friss áldozatot az alvilági kárhozottaktól, csakhogy visszacsábítsa híveit… Látta magát, amint a kultusz hanyatlásával és az áldozatnak valók fogyásával már csak ő maradt egyedül, de nem volt hajlandó követni a szekta tagjait a közös öngyilkosságba, inkább saját poharából kihagyta a mérget… Elmenekült és elméjét a feledés homályával borította be, de most, hogy csalfa elméje, ami többet felejtett a kelleténél becsapta, és újra ide vezette, mindennek vége. Az itt pusztultak szellemei nem ismertek könyörületet. Hideg kezeikkel megragadták a tiszteletest és most bezárult a kör. A végzet beteljesült és Ricardo atya utolsó gondolata mielőtt a holtak lelkei magukkal hurcolták a sötétségbe az volt, hogy miért pont ilyen banális és fatális véletlen, elmebeli félreértés miatt ér véget az élete…

118

NÉMETI-VAS KATALIN Apróhirdetés Az elveszett nyugalom megtalálása A minap az újságot böngésztem, s majd hanyatt estem attól, amit a keres-kínál rovatban találtam. Két keretes hirdetés között lapult meg alattomos módon az alábbi szöveg: „FIGYELEM! Ezúton közzé teszem, hogy ez év, kisasszony havának 13. napján egy vásári forgatagban elveszítettem a nyugalmamat. Kérem a becsületes megtalálót, hogy jutalom ellenében az alábbi jeligére válaszoljon nekem. Jelige: „sarló gyarlatán 345672” Egyetlen pillanatra szemöldökeim homlokom közepére szaladtak, mert azon a napon egy vásári forgatagban jártam, és találtam valamit. Hamar papírt vettem elő és pennát ragadtam, hogy megírjam ennek a gyarló sarlatánnak a jó hírt, hogy igen, megtaláltam elveszettnek hitt nyugalmát, s azóta is egy kis szelencében őrzöm, ki tudja, hátha jó lesz valamire alapon. Eleinte ugyan sírt és könyörgött, hogy eresszem el, de én hajthatatlan voltam. Valamikor réges-régen én is elveszítettem a sajátomat, s tudom, hogy ez milyen kellemetlen helyzeteket képes előidézni. Arról nem is beszélve, hogy én nem voltam ám ilyen szerencsés helyzetben, mert az enyémet bizony hosszú idő múlva sikerült csak fellelnem, amikor már minden reményem elveszítettem. Pusztán a vakszerencsének volt köszönhető, hogy betévedtem abba az üzletbe, melynek 119

az ajtaját azóta sem találtam meg, akárhányszor a Rue de Paradise-n jártam. Ott volt abban a boltban és kérnem sem kellett, a pult alól pattant fel a vállamra, miközben az apró szemüveges emberke hátrafordult valamiért. Gyorsan a fülembe súgta: „Vigyél magaddal!” és máris az öltönyöm csikkzsebébe bújt. Jókedvvel távoztam az üzletből, hiszen elveszettnek hitt nyugalmam egy csapásra megváltoztatott mindent. Éppen ezért örömmel kezdtem neki a levélírásnak: „Tisztelt Uram!” Honnan veszem, hogy férfi az illető? Kihúztam az íróasztalom fiókját és megnéztem az üvegszelencében kuksoló nyugalmat. Igen. Határozottan férfias, vagyis inkább férfihoz illő nyugalom volt. A női nyugalmak sokkal megfontoltabbak, talán mert nem tudnak olyan könnyen elszelelni. Ez viszont még most is inkább tűnt harciasnak, mint megfontoltnak. Grimaszokat vágott az üvegszelence fala mögül, nyelvét öltögette, és öklét rázta felém. Pont úgy viselkedett, mint egy vásott kölyök. Visszatettem a helyére és folytattam a megkezdett levelet. „Olvastam hirdetését, és jó hírem van az Ön számára. Ugyanis a kérdéses időpontban éppen a vásári forgatagban jártam jómagam is, és találtam valamit. Valamit, amit ezek szerint Ön veszíthetett el.” Már csak az a gond hová is szervezzem a találkát? Lássuk csak, lássuk csak, egy jó kis kávézó? Vagy inkább egy park? Mi lenne, ha a Café Procope-ba hívnám a rue de l’Ancienne-Comédie-re, hiszen ez a kávéház olyan nagy nevekkel büszkélkedhet a vendéglistáján, mint 120

Balzac, Voltaire, Robespierre, Rousseau, Diderot, és Benjamin Franklin. Ah, félre sznobizmus, hátha a fickó nem is szereti a kávét. Mi lenne, ha a Jardin du Luxembourg-ba hívnám, kiváló hely a Medici-szökőkút környéke. De nem, hiszen ez a latin negyedben van, igaz a Panthéonhoz közel, de mégsem tanácsos egy elveszített nyugalommal sétálni arrafelé. Akkor talán legyen a Jardin des Tuileries, a Tüllériák kertje? Mondjuk az egyiptomi obeliszknél? Nem, nem jó, errefelé meg sokan járnak, nem alkalmas a csere lebonyolítására. Jobb lesz, ha a Jardin des Plantes-be invitálom, labirintus-szerű elrendezése elrejthet a kíváncsi tekintetek elől, ám mégsem, hiszen legalább annyi meglepetést is tartogathat. Meg van! „Hosszas töprengés után úgy gondolom a legmegfelelőbb hely a találkozásra a Café de la Paix. Ha nem ismerné ez egy kávéház, a Boulevard des Capucines-en. Úgy gondolom kiválóan alkalmas a nyugalom visszatérésére.” Más már nincs is hátra, mint hogy mit kérjek cserébe. Tudtam, hogy mindent tisztáznom kell ebben a levélben, és azt is tudtam, hogy el fogja fogadni a feltételeimet, mert az ember a nyugalmának visszaszerzéséért mindenre képes. Csupán azt kell még tisztáznom magamban, hogy kérhetek-e tőle ilyet. Pénzre nem igazán volt szükségem, és nem is szerepelt olyan mértékben az életem fontos tényezői között, mint másoknak. És volt itt még valami. Régóta kerestem már egy embert, aki megfelelne a céljaimnak. Bosszúm édes lesz, mint a méz, és… Be kell fejeznem a levelet!

121

„Ha Önnek is megfelel, akkor találkozzunk a kávézóban három nap múlva délután négykor, jutalom fejében nem kérek mást, csak egy apró szívességet, melyet természetesen ott fogok Ön elé tárni” Végig olvastam az eddigieket. Igen, jó lesz, sejtet, sejtet, de mégsem árul el mindent. „Nos amennyiben érdekli az ajánlatom, várom mielőbbi visszajelzését, ugyanerre a jeligére. Maradok tisztelettel: egy ismeretlen jóakarója”

Azonnal elvittem a hirdetőbe a levelet. Másnap érdeklődtem a válasz után, eredménytelenül. A következő napon viszont már volt egy levél számomra. „Holnap négykor ott leszek.”

122

Az ajtó túloldalán Három hete éreztem először, hogy valami nem az igazi. Valahogy nem úgy ébredtem, fáradtabb voltam, mint lefekvés előtt, zsongott a fejem, és négyszögletes lilakarikákat láttam. „- Biztosan front van, – gondoltam – majd elmúlik.” De nem ez történt. Lassan, de biztosan fokozódtak a panaszaim, pedig mindent kipróbáltam, többet pihentem, kivettem néhány nap szabadságot, mindenféle gyógyteát összeittam, de semmi sem segített. Végül a házi orvosom beutalt a megfelelő szakrendelésre. Szűk levegőtlen váróterem és ehhez képest rengeteg várakozó. A nagy fehér ajtó mögött folyt a rendelés. Több szöveges „üzenet” díszítette az ajtót, valamennyit elolvastam. „Társadalombiztosító által finanszírozott tevékenység” állt az egyiken. De a kulcs mondat a sok közül mégis ez volt: „A betegek behívása nem érkezési sorrendben történik.” És egy közvetlenül alatta: „Kérjük kopogással, ne zavarják a rendelést”. Aha, gondoltam, de akkor hogy a csudába fogják tudni, hogy itt ácsorgok, és be szeretném adni a papírom? Az ajtó mögött néma csend honolt, persze, ha szűrődött is volna ki bármi nesz, azt a váró zsongása azonnal bekebelezi, mert bizony a várakozó betegek mindenről jól értesültek voltak és a tapasztalataikat szívesen megosztották egymás között. Néha parázs viták is kialakultak, főleg az idősebbek körében. Mindenkinek volt valami története, persze a legtöbb betegségekről szólt, de eszmét cseréltek gyógymódokról, gyógyszerekről, az egészségügyi személyzet kedves, vagy kedvetlen mivoltáról, a doktorok tudásáról, és 123

persze arról is mennyi hálapénzt illik/kell adni egy-egy vizsgálatért. De ezt még így az első alkalommal nem láttam át, csak álltam a tömött váróban és azon törtem a fejem, hogy vajon mikor jön már valaki, aki útba igazít. Talán fény derül arra is, hogy mennyit is kell itt étlen-szomjan várakoznom. A házi orvosom ugyanis felhívta a figyelmem, hogy éhgyomorra jöjjek, mert biztosan vért is vesznek. Ettől féltem a legjobban, sosem kedveltem különösképpen, ha tűvel szurkálnak – ki szereti az ilyesmit? – egyszóval alig vártam, hogy túl legyek az egészen. Nem hiába füleltem befelé, mert léptek közeledtek és a nagy fehér ajtó kinyílt. A rendelő egy pici szeletkéje látszott csak, egy asztalrészlet, egy negyed, vagy inkább hatod monitor és még messzebb egy alak üldögélt, s papírokat rakosgatott. A kilépő hölgy, aki mellesleg nem tudott kilépni az ajtón, mert a várakozók tömege egymást taposva rohanta le, s nyújtogatta felé a maga kis céduláját, amit beutalónak neveznek. Volt, aki egy egész paksaméta papírral tört utat magának a tömegben, félretaszigálva az embereket, hogy a fehérköpenyes kezébe nyomhassa a saját „történetét” és volt, aki az „ismerősnek” kijáró előnyökre alapozva széles mosollyal tolta a „kedves Gyöngyike” orra alá papírjait, s hogy biztosítson valami jó helyet magának az első tíz között bizalmaskodva, odasúgta neki: -Finom volt a múltkor a svájci csokoládé? – s jelentőségteljesen a táskájára tette kezét, jelezve, lapul ott valami kis ajándék ezúttal is. Éppen az ajtóban álltam, amikor a hölgy kilépett, így aztán még mielőtt a nagyobb roham megkezdődött volna kezébe nyomtam a papírom, s elrebegtem, hogy a háziorvos küldött és hogy vérvétel lesz. 124

-Azt majd a doktornő eldönti, kell-e vérvétel, s ha igen milyen. – fitogtatta fölényét az asszisztensnő. Félreálltam, hogy sorstársaim is odaadhassák papírjaikat, s közben megdicsértem magam, milyen élelmes voltam, hogy elsőként a kezébe nyomtam a papírt, mert így legalább érkezési sorrend ide, vagy oda, én leszek az első, akit beszólítanak. Még egy pillantást vetettem Gyöngyike felé, és mit látok, a papírok a kezében… Te jó ég, az enyém van legalul. Ezek szerint letáborozhatok itt, minden bizonnyal majd a rendelési idő vége felé kerülök sorra. Kerestem egy üres helyet egy idősebb úr, és egy fiatal, nagyjából velem egyidős nő között. A hölgy követte a szomorú pillantásomat és kitalálta mi ment végbe bennem, mert megszólított. -Ne aggódjon, odabenn megfordítják a papírhalmazt, és a magáé kerül felülre. Bólintottam, mintegy köszönetképpen és szuggerálni kezdtem az ajtót: „szólítsanak már be, legyek már túl ezen az egészen”. Még fel sem ocsúdtam a szuggesztióból, amikor nyílt az ajtó, minden szempár a kilépő felé fordult. -Kiss Beáta – szólított. S én örömmel ugrottam fel… Ám sajnos nem csak én, a mellettem ülő hölgy is elindult az ajtó felé. Kis kavarodás támadt, mint kiderült mindkettőnket Kiss Beátának hívtak, a születési adataink pontosításával sem jutottunk előrébb, mert ugyanakkor születtünk mindketten. Egymásra mosolyogtunk, amíg az asszisztensnő visszament bővebb információkért. Most vettem csak észre, hogy még hasonlítunk is egy kicsit. Istenem, ez tiszta mátrix. A hölgy visszatért s megkérdezte melyikünk édesanyja Kerekes Karolina. Az én anyukámat hívták így, úgyhogy 125

bemehettem. Végre az ajtó túloldalán voltam, ahol egy nagyon kedves doktornő kínált hellyel. Megkérdezte, hogy vagyok, majd a panaszaimról faggatott, közben jelentőségteljesen össze-összenézett az asszisztensnővel. Ők már tudták mi lehet a bajom. Elküldött vérvételre, míg erre vártam beszélgettünk a másik Beával, kiderült, hogy nem is lakunk egymástól túl messze. Milyen furcsa, hogy eddig nem találkoztunk… Aztán az is kiderült, hogy hajszálra ugyanaz a baja, mint nekem, már ami a tüneteket illeti. Csak neki korábban kezdődött néhány hónappal, és ő már járt itt, most csak kontrollra jött. Pillanatok alatt beavatott mindenbe, amit az egészségügyről feltétlenül tudni kell. Ő mondta például, hogy a vérvétel után már ehetek, és hogy csak akkor kell éhgyomorra jönni, ha „cukrot” is néznek, nekünk, anémiásoknak nem szoktak – mosolygott. Jó társaságban gyorsan telt az idő, a betegek jöttek mentek, volt, aki már végzett, és nekem is elkészültek a laboreredményeim. Az ajtó túloldalán megszületett a diagnózis és a terápia. Vashiányos anémia, vagyis vérszegénység, a kezelés pedig injekciókkal történik, hogy mihamarabb megszűnjön ez az állapot és helyre álljon a vérképem. Egy kicsit alkudoznom kellett, mert a hemoglobin szintem olyan alacsony volt, hogy a doktornő szeretett volna rábeszélni, hogy inkább töltsek néhány napot a kórházukban. Szerencsére az osztályon nem volt hely, így hazamehettem, de másnap és harmadnapra is visszarendelt az injekciók miatt. Ez volt a kezdet, mert ki kellett derüljön, mi van a betegség hátterében, így az elkövetkezendő félévet azzal tölthettem, hogy megpróbáljam kitalálni mi, megy végbe a fehér ajtók túloldalán. 126

PÁSZTOR PIROSKA Kötődések (Fifike) A tél itt hagyott bennünket, reggelente élénk madárcsicsergésre ébredtünk, s a Nap is egyre melegebben tűzött. Beköszöntött a tavasz. Mint minden évben, most is készültünk kismalacot venni. Úgy döntöttünk, szombaton autóba ülünk és elmegyünk a Jászságba, férjem volt kollégájához, aki anyakocákat tartott. Így is történt. Az ízes tájszólással beszélő, kedves ember beinvitált bennünket a hátsó udvarba, ahol büszkén mutatta a valóban szép, gömbölyű, nagy fülű malackákat. Kiválasztottunk két szép kis röfit. Akkor még nem lehetett őket elhozni, mert várt rájuk egy apró, ám felettébb kellemetlen beavatkozás, az ivartalanítás. Megállapodtunk a gazdával, hogy két hét múlva eljövünk, akkorra rendben lesznek. Míg mi a gazdával beszélgettünk, kisebbik fiam, aki akkor négy éves volt, eltűnt a szemünk elől. Megijedtünk, keresni kezdtük s hamarosan meg is találtuk. Benn ült a kutyaólban, ölében egy tenyérnyi fekete aprósággal, kinek apró gombszemei és lelógó fülecskéi voltak. A gyerek boldogan dédelgette az aprócska tacskót. A piciny állat, mintha értette volna a becéző szavakat, éberen figyelt. Szerelem volt ez, első látásra. Alkudozásba kezdtünk, most már a kutyára, de a gazda hajthatatlan volt, mondván az unokájának szánta a 127

kutyust. A gyerek sírt, nem akart kijönni az ólból. Nagy könyörgésre végre előjött, és fájó szívvel elindultunk haza. Lassan telt az idő, nem volt nap, hogy ne emlegettük volna a kedves kutyust. Nincs mit tagadni, beleszerettünk. Elmúlt a két hét, mehettünk a malackákért. Egész úton nem a röfik, hanem a kedves kis kutya viszontlátása tartott lázban bennünket. Alig állt meg az autó, a fiam rohant, egyenesen a kutyaólba, s boldogan ölelte magához a kutyust. Bepakoltunk a kocsiba, és nehéz szívvel indultunk volna haza, amikor a gazda, látva a gyerek könyörgő, könnyes szemeit, visszasietett az udvarra. Visszaérve kezében tartotta az annyira áhított kiskutyát, s odaadta a még mindig szipogó gyereknek. - Na, öcsém, legyen a tiéd, látom, nagyon megszeretted. De vigyázz rá, tartsd jól! Akkora boldogságot, amit ez az ember okozott akkor nekünk, már rég éltünk át. Hálásan megköszöntük, és gyorsan elindultunk (nehogy meggondolja magát!) frissen szerzett kincsünkkel hazafelé. A kis fekete gombóc egész úton nyugodtan kucorgott az őt ölelő karokban. Otthon megkerestük régi cicánk kosárkáját, puha plédet tettünk bele, a kosarat pedig a kandalló melletti csendes sarokban helyeztük el. Másnap a szükséges oltásokat is megkapta, és megegyeztünk a nevében is. Fifi lett. Pajkos, bájos, mint a gazdája. A kutyus boldogan barangolta be a lakás minden zugát, vidáman szaladgált, huzigálta a nálánál nagyobb papucsot. Este édesen bújt az alvótársnak kapott plüssmajomhoz. Így lett a mi kedves, bohókás családtagunk Fifike, az aprócska tacskólány, aki rengeteg örömteli percet adott nekünk. 128

Egy héttel később, nagyobbik fiam jóvoltából még egy fővel (két hegyes füllel) gyarapodott a család, de ez már egy másik történet.

(Cilike) Fifike első éjszakája sírdogálással telt. Nappal a lábunk alatt sertepertélt, játszott, ezért kisebb-nagyobb balesetek is előfordultak. Szép kis házikót készítettünk neki a teraszra és próbáltuk kiszoktatni. Eleinte kevés eredménnyel. A változás egy hét múlva állt be. Nagyobbik fiam, aki akkor második osztályba járt, rajongott a kiscicákért. Az öreg cicánk az égi mezőkre tért egerészni, így éppen nem volt macsek a háznál. Egy nap, ahogy hazajött a gyerek az iskolából, furcsa módon, rögvest bevonult a szobájába és ebédelni sem akart. Kezdett gyanússá válni a dolog, gondoltam, rossz jegyet hozott, azért lapít. Ahogy beléptem a szobába, a gyerek rögtön betolta az íróasztal fiókját. - Na, mutasd csak, mit dugdosol jobb, ha túlesünk rajta. - De anya semmit, tiltakozott a srác, s nem akarta kinyitni a fiókot. Ekkor elkezdett valami vékonyka hangon sírni a fiókban. Kihúztam. Egy apró, fekete-fehér foltos, gyulladt szemű, piszkos szőrű kiscica sírdogált ott. Már a gyerek is sírt. - De anya, kidobták és éhes, nincs anyukája, olyan nagyon sírt, kérte, hogy hozzam haza. - Na, jól van, elfér, legalább lesz Fifikének kis pajtása. Együtt lekezeltük a szemét, megfürdettük, kapott finom tejecskét és boldog elégedettséggel bújt a kosárkában szundikáló kiskutyához. 129

Cilike, mert ez lett a neve, apró mancsait a kutyus pocijára rakva jóízűen elaludt. Fifike felnézett, megszaglászta a kis jövevényt és aludt tovább. Milyen érdekes, gondoltam, ez két kis állat békében együtt szundikál, mert hiába apró a kutyus, mégiscsak kutya, és hogy tűri a kiscica bújását. Reméltem, ha felébrednek nem lesz harc, mentem is teendőimet végezni. Néha bepillantottam a kosárba, olyan jó volt látni őket így aludni. Kis idő múlva felébredtek és Cilike magától értetődően nyalogatni kezdte Fifike pofiját, aki nagy megelégedéssel fogadta, tűrte ezt. Ettől a perctől fogva elválaszthatatlanok lettek. Fifike addig nem volt hajlandó enni, míg kis barátja oda nem jött a tányérhoz, együtt játszottak, aludtak, szaladgáltak az udvaron. Nem változott ez a ragaszkodás, szeretet később sem, amikor már kamaszodtak, felnőtté értek. Őszinte szeretetükről, barátságukról példát vehetnénk mi, emberek!

(Hűség) Fifike és Cilike már felnőttek, két év is eltelt, hogy vidámságukkal, kedvességükkel hálálták meg a szeretetet, gondoskodást. A házhoz tartozó nagy kert akkoriban málnával volt beültetve, amikor kint dolgoztam, ők ketten mindig elkísértek. Néha hűsöltek a bokor alatt, máskor vidáman kergetőztek. Egy nap a szomszédos ház gazdája átköszönt és bemutatta új barátját, a Bogár névre hallgató tacskófiút. Boldogan emeltem Fifikét a kerítés fölé, megmutatva neki az új szomszédot. 130

A két nedves orrocska összeért, szimatolgatott. A farkcsóválásokból ítélve kölcsönös volt a szimpátia. Ettől a naptól kezdve gyakran kerítettünk rá időt, hogy a két kutya találkozhasson, aminek hamarosan megszületett a gyümölcse, négy gyönyörű kölyöktacskó. Cilike érdeklődve figyelte az apróságokat és meglepő módon, a kutya sosem féltette tőle kicsinyeit, sőt, szinte anyai büszkeség csillogott a szemében, mintha azt mondta volna „ugye milyen édesek, az enyémek”. Megirigyelve az anyaságot rövidesen a cica is gömbölyödni kezdett, majd egy nap nem jött reggelizni. - Na, fiúk, kiscica keresés - adtam ki az utasítást. Végignéztünk minden lehetséges helyet, de kiscicák sehol. Pár nap múlva Cilike előjött, soványan, éhesen. - Hová dugtad őket te haszontalan! - korholtam, s mintha értette volna, lesütötte a szemét. Eltelt két hét, a cica enni naponta megjelent, ám utána rögtön el is tűnt. Egy vasárnap reggel vittem a reggelit a kutyusoknak, amikor benézve a házikóba valami furcsát láttam. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. A pici házikóban Fifike és négy szénfekete kölyke, Cilike és szintén négy, tarka kiscicája egymás hegyén-hátán, édesen aludtak. Milyen okos egy állat, gondoltam, idehozta kiscicáit a barátja kölykei mellé, úgy gondolva, ők is békében nőttek fel, a kicsik is hadd legyenek testvérek. Pár hétig még így éltek nagy hancúrozások közepette, ám sosem morogva a másikra ételért, szeretetért. Szép lassan minden apróság szerető gazdira talált, a házikóban már csak Fifike és Cilike szunyókált nagy egyetértésben. Cilikének még a következő évben is voltak kicsinyei, ám egy reggel hiába vártuk, nem jött elő soha többé. Kis barátja sokáig kereste, szomorkodott utána. 131

Fifikének ezután még kétszer voltak kölykei, utána megfosztottuk az anyai örömök lehetőségétől, hisz egyre nehezebbé vált szerető gazdikat találni a kölyköknek. Bogár és Fifike szerelme tizenhat éven át töretlen maradt, rá sem néztek más kutyára. Bogár egy betegség miatt a két hátsó lábára lebénult, de még így is átvánszorgott Fifikéhez, sokszor könnyet csalva szemünkbe. Hamarosan Bogár is az örök vadászmezőkre költözött, Fifike pedig nagyon szomorú, magányos lett. Állán kifehéredett a szőr, „őszült” erősen, alig evett, azt is ímmel-ámmal, egyre többet szunyókált, szóval megöregedett. Mégis minden nap odaballagott a kerítéshez, sokáig hívogatva, várva Bogárt. Nyár volt, ünnepre készültünk. Nagyobb fiam közelgő eljegyzése töltötte ki mindennapjainkat. Délután el kellett mennünk a szomszéd faluba, megbeszélni a teendőket. Örültünk fiunk boldogságának. Hazaérve kedves öreg barátunkat a nagy tujafa alatt találtuk, örökre elaludt. Könnyes szemmel ástuk a kicsi sírt a virágoskert közepén. Oda temettük hűséges kutyánkat, és pár nap múlva díszfát ültettünk a pici kereszt mögé, Fifike emlékére, aki tizennyolc évig volt kedves, hűséges társunk.

132

SÁRKÁNY SÁNDOR Aranypor A tornácon strázsáló megfakult lóca eresztékei, halk nyikkanással bocsátották útjukra visszatartott sóhajukat, mikor az öreg, komótosan tápászkodni kezdett. Nem is a szikárra cserzett ember súlyától roskadoztak megkopott deszkái, hiszen jelentéktelen volt az már, hanem inkább az elmorzsolódott évek telepedtek mázsás súlyként, az ingatag ülőalkalmatosságra. A cifrára faragott deszkák megszokták az öreg jelenlétét, aki naphosszat üldögélt a kopott lócán, hisz mi mást is tehetett volna, aztán meg, egyébként is összeszokhattak már, hiszen szinte egyszerre teremtettek meg erre a világra. - De nyolcvan tél, az ember karjaiból úgy emészti el az erőt, ahogy a szeptemberi reggel hízott harmatcseppecskéit issza fel a fény. Nem úgy, mint nyár derekán, mikor a nap, forró sugarakkal ront a mezők hajnali csendjére, hanem alattomosan lopakodva, mint a tyúkólat vizslató róka. A kis pad, minden reggel jó barátként üdvözölte az öreget, mert megszokta már, hogy együtt hallgatóznak bele, a méla emlékfelhőkbe burkolózott csendbe. Az idő végtelen tengerén himbálózva, együtt sodródtak a régmúlt gyermekkor zsivajába, ahol a néhai Csillag, csikóvá fiatalodva topogott az istállóban, és a zöldre mázolt pad, még a vastag festékrétegen át is láthatta, amint anyját árnyékként követve, először lépi át a magas küszöböt. - De hová lett a zsendülő tavasz smaragdját idéző festék, és hol van már az a kecses kiscsikó! 133

Egy mélyről felszakadt sóhaj, visszalehelte a múlt ködébe az ifjúkori képeket, melyeket majd csak egy újabb, vastagra ülepedett hallgatás csalogathat a fényre opálos rejtekéből. Az elgyengült ujjak, még egy ideig bizonytalanul markolták a fényesre kopott karfát, türelmesen várva, hogy a vértelen lábak megindulhassanak a kiskapu felé. A kapuoszlopba karolva álldogált még egy ideig, fürkészve a messzeség unalmas egyhangúságát, mígnem érzékeny szemei végleg belerévednek az elárvult tájba. - Hiába! Messze van már ez a tanya, szomszédtól, várostól, embertől, de talán még magától az Istentől is! Míg a porlepte bőrpapucsok, újra végigtapogattak a málladozó tornác rókaszínű tégláin, az öreg ízlelgette magában a gondolatot, hogy - vajon hányféle cipőtalp is csiszolhatta már ezeket, a köveket, amik tulajdonképpen nem is kövek, mert bizony, csak sárból vannak azok is, éppen úgy, mint a tetőcserepek, és ezen az igazságon még az a tűz sem változtathat, amiben megteremtődtek. - Sárból vannak a falak is, meg a szobában a padló, és sarazva van a padlás, de a búbos kemence sem különben. - A tiszteletes úgy mondja, hogy porból vétetett és porrá lesz, még maga az ember is. - Ki tudja! Majd meglátjuk, ha odaérünk! - Hanem, hogy ki, mikor, hova ér, azt valóban csak a jóisten tudja, mert, ki gondolta volna, hogy nyolcvan felett is koptatnia kell majd a málladozó köveket! - Aztán, ha senkije sincs már az embernek, mihez is kezdhet itt, az Isten háta mögött, hiszen szép szál fiait elemésztette a háború zűrzavara, és bizony, Julcsa is arra ment rá szegény. - Csak várt és várt, de sem hír nem érkezett felőlük, sem ők maguk nem jöttek. 134

- Csak sorvadt, egyre csak sorvadt és emésztődött, míg a végén már olyan törékeny volt, mint egy kismadár. - Hasztalan volt minden vigasztalás, mert a lelkén ejtett sebet, az idő sem gyógyíthatta be. - Csak sírdogált, és gyászolt, mígnem egy tavaszi hajnalon utánuk szökött a mennyekbe. - Hanem ez a János, mégiscsak rendes gyerek! Nemhiába, volt katonatársa a fiúknak! - Mióta Julcsa sincs már, át-át járogat a szomszéd tanyáról. A napokban is összehasogatott annyi tüzelőt, hogy talán egy hónapig is kitart. Hozogat is ezt-azt, ami kellhet, de az úristenért sem fogad el érte semmit. Amikor fizetségre kerülne a dolog, mindig azzal vicceli el, hogy inkább koccintsunk az egészségére abból a múltkori karcosból Jani bátyám, hátha jót tesz a mankóknak! - Olyan az a gyerek, mintha csak a saját fia volna! Ki tudja, honnan került beléje ennyi jóindulat! A múltkor még tyúkhúslevest is hozott! Az asszonykája küldte! - Az is galambszívű teremtés, Isten megáldja a jóságáért! - Csalják is, hogy legalább télire költözzön majd hozzájuk a megürült gyerekszobába, mert nagylányuk már ősztől úgyis Pesten tanul, és nem aggatna ő ott senkinek! - De hát ki tudja! - Talán holnap újra eljön a Jancsi gyerek, és ha megint meg találja kérdezni, hát Isten úgyse… lassan vége lesz a nyárnak, és bizony, csak könnyebben telnének a hosszú téli esték, meg aztán, nehéz is már egyedül Az öreg még egy ideig a kispadon üldögélve bogozgatta gondolatainak kesze-kusza szövevényeit, alámerülve a süllyedő napkorong bíborszínűre váltó fényjátékaiba, majd belefáradva a látványba, lassan becsoszogott a szobába. 135

A néma félhomályt vallatva, sokáig mozdulatlanul feküdt a könnyű takaró ölelésében, és ma, valahogy nem bánta, hogy elkerüli az álom. Gondolatai forgószélként söpörtek a messzi utakon, ahol egy nap Jancsi lép elő, a tanyához vezető út napsütötte aranyporából. 2011. február 14.

Hóviharban – festmény

136

A vén ingaóra Lehunyt szemmel heverészgetett még egy kicsit, bízva abban, hogy talán most sikerülhet összeilleszteni a ködbevesző álomképeket, de minden igyekezete ellenére, csak néhány halvány foszlány mutatta meg magát, ami ki tudja honnan érkezett és merre illant tovább. Az álmok olykor annyira valóságosnak tűntek, legalábbis azok, melyek néha elvétették a szabályt, és váratlanul kapott létezésükben lubickolva elfelejtettek időben kereket oldani, hogy a valóság köntösét magukra öltve, könnyedén bújhattak meg az elmorzsolódott nyolcvanhét év kesze-kusza emlékhalmazában. Míg a hajnallal érkező derengés lustán alámerült a kisszoba méla sötétjébe, addig az öreg is csukva tartotta a szemét, aztán ahogy a fény egyre jobban feloldotta az éjszaka terhétől súlyosra ülepedett gondolatokat, és a július aranyával érkező napsugarak vallatni kezdték a kifakult párnahuzat egymásba fonódó virágmintáit, az álmok utolsó morzsái is áthullottak a felejtés rostáján. A kecses falióra ingája hol erre, hol arra lendülve intett búcsút a múló időnek, és a számlap mögött egymásba kapaszkodó fogaskerekek fáradhatatlanul hajtották a hosszú nagymutatót, aki kisebb társánál láthatóan szorgalmasabb volt, mert egy egész kört szaladt, mire sikerült rávennie tömzsi testvérét, hogy egyik számról a másikra szíveskedjék átvánszorogni, hiszen az idő még az ő lustasága miatt sem állhat meg. A kicsi azzal vágott vissza, hogy ő nem haladhat gyorsabban, mert a dobozban settenkedő fogaskerekek diktálják a tempót, és arról igazán nem tehet, hogy éppen neki jutott a lomhábbik. 137

Ekkora pimaszság hallatán, aztán az összekapaszkodó fogaskerekek is visszavágtak, hogy bizony össze-vissza mutogathatna mindkét mutató, ha ők nem végeznék hibátlanul a dolgukat, mert egy műveletlen mutatónak fogalma sem lehet arról, hogy egy precízen megmunkált fogaskeréknek hány foggal kell rendelkeznie ahhoz, hogy az óramű pontosan ketyegjen! Ráadásul nincs is két egyforma fogaskerék, tehát mindegyikük igazi egyéniség! Az inga egy ideig türelmesen hallgatta a vitát, de magában azon morfondírozott, hogy miután az ütemet egyedül ő diktálja, nélküle süthetné a tudományát a legprecízebb fogaskerék is. Persze nem beszélhetett összevissza, mert félő volt, hogy kiesik a ritmusból, ezért kimérten csak annyit mondott, hogy nem-nem, nemnem. A fénycsóvában tündöklő mutatók, első meglepetésükből felocsúdva arra a megállapításra jutottak, hogy dolgozhat itt bárki a legprecízebben is, ha ők nem mutatnak a számokra, akkor bizony minden hiába. Ebben egy ideig megnyugodva békésen hallgatták a fogaskerekek egyenletes kattogásait, mígnem a nagymutató újra kezdte a régi nótát, hogy a vak is látja, hogy kettőjük közül azért mégiscsak ő tesz többet az ügyért. A kicsinek sem kellett több! Duzzogva vágott vissza, hogy ő viszont cserébe, minden órában annyit kongat, amennyit mutat, de a nagymutató bölcs válaszán azért mégiscsak elgondolkodott, hogy ha ő óránként nem mutatna fel a világot igazgató magasságos Istenre, bizonyára a kongatás sem lenne lehetséges. A tömzsi, miközben szokásához híven észrevétlenül vánszorgott, titokban kénytelen volt belátni, hogy a nagymutató mégiscsak bölcs lehet, mert az igazság 138

valóban az, hogy kongatás az ő áhítatos imája nélkül bizony még sohasem volt, és nem is lehet talán. Aztán a szeretetteljes gondolattól visszahiggadva békülékeny hangon emlékeztette sorstársát, hogy legszebben mégiscsak akkor zeng az öreg ingaóra hangja, amikor együtt imádkozva mutatnak az ég felé. Ebben a pillanatban, ahogy ezt kimondta, világossá vált előtte, hogy mindnyájuk munkája egyformán szükséges a pontos működéshez, mert bármelyikük nélkül értelmetlen lenne az egész. Az inga nem beszélhetett össze-vissza, mert mégiscsak ő vigyázta az ütemet, hát egyik lendületnél azt mondta, hogy jól, a másiknál meg, hogy van, és a saját hangjában gyönyörködve egyre magabiztosabban hajtogatta, hogy jól van, jól van. Az öreg arcán halvány mosoly suhant át, ahogy tekintete végigsimított a cirádás mutatókon, mert az idő múlására gondolva, hirtelen elészaladt gyermeksége, amikor még mezítelen lábujjai között szűrve az utca porát, egymást heccelve kergették az édesanyja által fabrikált rongylabdát. - Istenem, de rég is volt! - Hol vannak már azok a dolgos kezek, amik, ha megsimogatták a tüskére nyírt gyermekfejet, az már maga volt a boldogság. - Akkoriban kevesebb idő jutott a szeretetre, mert a ház körül és a jószágokkal, de kinn a földeken is rengeteg kézi munka volt. Ma mindent gépesítenek, amivel időt lehet megtakarítani, de a mai ember mégis mindig rohan. A régi emberek is csak ritkán borultak egymás nyakába, mégis valahogy tisztább volt az érzés, mert jó szóért, elég volt jó szót kapni. Ma már boldogtalanok a gyermekek, akik másokénál kevesebbet kapnak, mert az ajándék, tán Istent is megkerülve, felmagasztalódott a szeretet értékmérőjévé, 139

megölve ezzel a reményteli várakozás örömét, hisz a mai világban mindenkinek minden azonnal kell. Megiramlott a világ, és nincs idő várni. Pedig milyen szép is volt, amikor hamvas arcú Rózáját várta a kertvégi kispatak keskeny hídkorlátján támaszkodva, belefeledkezve a fecsegő víz holdfényben csillogó játékába. Az öreg óra az elmúlt időkkel mit sem törődve kizökkenthetetlen ütemmel mondogatja, hogy most, most, most, most, és nem érdekli, ami volt, de azon sem tépelődik, ami lesz, csak méri az időt kíméletlenül. - Kitudja, hányszor fordulhattak körbe a vén mutatók, mióta az apja éppen arra a szögre akasztotta gondosan készített mesterművét. Krisztusi korban lehetett még akkoriban, de akár a hetedik faluból is eljöttek a munkájáért, mert minden óra lelkében olvasni tudott, és azonnal megérezte, miképp orvosolhatja betegségüket. Az öreg révedezve simított egyet a takaró ráncain, pedig valójában a régi fiatalságán simított egyet, mikor eszébe jutott, hogy suhanc legényke korában milyen szívesen térdepelt az apró műhely padján, lesve az asztallapon félrebillent fogaskerekeket, bámulva a titokzatos csodát, hogy miként áll össze a bonyolult szerkezet. Hiszen van annak már vagy hetven éve is, hogy az öreg inga fáradhatatlanul hajtja az időt, és az óta csak néhányszor állt meg, de bizony akkor sem magától. Először akkor fogta le az ingát, amikor huszonnyolc évvel ezelőtt a tavasz első hajnalával a megvénült órásmester lelke a mennyekbe szökött, ahol az időt percekben és órákban, de még napokban és években sem számolják, hiszen végtelen az, mint a magasságos mennybolt. Másodszor azután szakította meg a monoton ketyegést, miután kedves Rózája utolsó éjszakáját virrasztotta 140

végig, éppen ennek az ágynak a szélén szorongva, és gyenge kezét a markában melengette, mint egy kihűlt kismadárkát. Aztán a ráncos arc lassan kisimulni látszott és valami földöntúli béke költözött reá. A révedező szempillák alól két kövér könnycsepp köszöntötte a porlepte ablakon beleskelő napsugarakat, hogy aztán a mélyen barázdált arcon legördülve elvegyüljenek a párnahuzat kifakult virágmintáinak szövevényében. A fénylő sugarak még jó ideig kedvükre hintáztak az öreg ingaóra ide-odalengő réztányérján, aztán a meszelt falon incselkedő árnyak játékától szédelegve, óvatosan kihátráltak az ablakon. 2011. január 25.

Fények – (pasztell) 141

A csizmák A kisszoba egyszerű bútorai közt megbújva, türelmesen hallgatózott a csend. - Talán egy titokra várt, mely a lomhán vánszorgó délután unalmát messze űzhetné, de a titkok, inkább az éjszaka sötétjében születtek, és nappal csak kivételes alkalmakkor mutatkoztak. A csend megszokta már a téli hétköznapok délelőtti tétlenségét, hisz olyankor még az ajtó közelében strázsáló kályha sem duruzsolt, csak némán őrizte a szürke takaró alatt szunnyadó parazsak álmát. A délutánok aztán lerázták az alvók észrevétlenül vastagodó takaróját, és amikor friss huzat szökkent a vékonyra hasogatott gyújtós kesze-kusza rései között, a vidám ropogással érkező új élet, apró darabokra törte a csendet. Később, mikor a selymesen fénylő barnaszén izzó mosolyát, a kályha málladozó samott téglái is magukba zárták, forróságtól részegült leheletfoszlányok lejtettek táncot a kivénhedt kályha körül. A sarokban meghúzódó sezlon felöl, újságpapír halk neszezése hallatszott, ahogy az öreg, bütykös ujjaival hajtott egyet a terjedelmes lapokon. Komótosan ízlelgetve illesztette egymás mellé a szavakat, és ráérősen bontogatta magában a gondolatokat, míg képzeletének vetítővásznán életre nem keltek. - Micsoda világ. Mormogta csak úgy maga elé, mert a fiának hiába is mondta volna. - Tizennégy évesen, az ártatlan ifjúi képzeletet, sokkal inkább meglódítja a magasban keringőző hópihék tánca, mint a politika. Bár, az is van annyira szeszélyes, mint az időjárás. 142

A fiú egy ablakhoz húzott karszék megfakult kárpitján térdepelt, és hosszasan fürkészte az ólomszínű eget, mely szinte a földig ereszkedett. A szürkeség, reggel óta fáradhatatlanul ontotta a magasból tilinkózó hópihéket, és patyolat tisztává varázsolt mindent, amin megtelepedhetett. Az istálló nádteteje messziről fehérített, és a szomszédos házak is túlméretezett kucsmák alatt terpeszkedtek. Az udvaron árválkodó szekérkasban is úgy gyülekezett a hó, mintha csak piacra készülődnének vele, pedig az még messze lesz, mert a feketekabátos dalnokok még szótlanul röppennek egyik ágról a másikra. - Különleges jószág ez a rigónemzetség, mert amikor megérzik a tavasz gyenge leheletét, a legelszántabb énekesek azonnal felköltöznek valami magas építményre, hogy minél előbb megpillanthassák a várvavárt vendéget, aztán, hogy illőképpen köszönthessék, pirkadattól énekelnek neki. - Esik még? Kérdezte az öreg, de talán inkább csak azért, hogy ne legyenek szó nélkül. A félhomály is vastagabb lett, mert még az ókulával is kezdtek összemosódni a betűk. - Valósággal szakad. Válaszolt a gyerek. - Akkor talán mégis jobb lenne itthon maradni. - Had menjek édesapám! - Hát eriggy, ha annyira menni akarsz! Aztán ne panaszkodj! Nem gyün még Ferkó? - Nem. Azt lesem én is. Már jó régen elment. Hamarosan sötétedik is. - Télen nincs sötét. Világít a hó. A szánkó, meg amúgy is letalál a lejtőn. - Le az! Úgy siklik az édesapám, hogy senkié se jobban! Körbe is állták csodálni, mert ilyet nem lehet kapni még a Hangyaszövetkezeti bótban sem. 143

- Hát fiam, amit az ember magának csinál, annak párja nincs, az biztos. - De hát nekünk csinálta, édesapám! - Mindegy az. A kétkezi munkába lélek költözik. - Igaz lehet, mert úgy megy az, hogy szinte kormányozni se kell. De már gyühetne. - Ne türelmetlenkedj, hiszen gyerek az még. Tetszik neki a játék! - De hát én is csak két évvel járok előtte! - Két év fiam, ebben a korban nagy idő! Te már valóságos felnőtt leszel maholnap. Ne felejtsd el, hogy te vagy a példakép a kisebbnek! Türelemből is! - De hiszen türelmes vagyok én édesapám, tudok én várni! - Látom! - Na ehol gyün-e! Csak úgy szalad a szánkó utána! - Hát akkor készülj fiam! Kívülről Ferkó dobogása hallatszott, amint a féltető alá érve a havat kezdte leverni a csizmájáról. Még körbesöprögette az ajtóba készített csutkára kopott öreg söprűvel a csizmákat is, meg maga körül egy kicsit, hogy ne hordja be a havat, mert a melegben egy-kettőre latyakká olvad. Kipirosodott arccal lépett a konyhába, gondosan lerázogatott kucsmáját a kezében tartva. - Meggyütem édesapám! Megint jól vizsgázott a szánkó! Mindenki körbeállta csodálni! - Akkor jó. Motyogta az öreg, inkább csak magának. - Na milyen a domb? Kérdezte Jóska az öccsétől, miközben a kissé túlméretezett kabátot segítette le róla. - Isteni! Úgy siklik rajta, hogy csak ámulnak a többiek. Már nagyon várnak, úgyhogy adom is. Azzal leült a padra, és két kézzel óvatosan marokra vette a megroggyant szárú csizmákat, mintha hímes tojást 144

fogna, aztán búcsúzóul még észrevétlenül végigsimított rajtuk, és egyiket a másik után, a bátyja lába elé tette. Még egy pár hosszúszárú zokni is került a csizmaszárakra, ami még őrizte testének melegét, de nem maradt mezítláb, merthogy kétpár zokni is kellett a csizmába, hogy ki ne lépjen belőle, ugyan, az orra még így is ki volt tömve egy kis újságpapírral. Jóska ekkor már mezítláb állt a szobaajtó küszöbén, aztán, hogy az öccse helyet szorított neki a padon, ő is leült, és gyorsan belebújtatta lábát a vastag zoknikba. Az újságpapírtöméseket ügyesen kihalászta a lábbelik orrából, és némi küszködés után, végre felkerültek a csizmák is. - Vigyázni! Hallatszott apja hangja a szoba félhomályából. - Vigyázok én édesapám! Válaszolt Jóska, de már az öreg kabátot gombolgatta magán, miközben a nedves kucsmát szorongatta a hóna alatt. Frissen metsző hideg vágott be az apró konyhába, hogy helyet cseréljen az elhasznált levegővel, és Jóska még az ajtóból visszaszólt. - Igyekszem édesapám! Azzal a falnak támasztott szánkó kötelét megmarkolva belevetette magát a puha csendbe. Ferkó, már jó ideje az ablaknál hagyott karszék kárpitján térdepelt. A vastagra ülepedett ólomszínű homály szinte átláthatatlanná vált, és már nem is volt rajta semmi néznivaló, de lelki szemei előtt még sokáig látta, ahogy a vén csizmák egymással versengve túrják a vastag havat, a kis bükkfaszánkó meg ügyesem bukdácsolva, lelkesen siklik utánuk. 2011. március 4. 145

Behavazva - festmény

A zsebóra A hegyoldalba taposott vadcsapás, lágy ívekkel kerülgette a kökénybokrok sűrű szövevényét, melyen csak néhány elszánt vaddisznó törtetett keresztül, de talán azok is csak olyankor, ha veszélyesnek ítélt, idegen szagot orrontottak a levegőben. Való igaz, hogy a disznó, nem kimondottan a látásáról híres, de a szaglása kifogástalan, azt meg kell hagyni. 146

- Megtalál az, gombát, csigát, félérésben lévő gabonát, de könnyedén habzsolja fel a rőtszínekre váltó tölgylevelek kesze-kuszán pöndörödő hajlata alatt lapuló makkot, akárhogy is bújik. Egyszóval mindent felkutat, ami erdőmező, terített asztalán egyáltalán ehető, még akkor is, ha történetesen korommal festették át az eget, ahogy éppen most is. A hold, ugyan erősen fogyóban volt már, még a kalendárium szerint is, amit Jóska éppen tegnap délután lapozgatott, inkább csak úgy megszokásból. - Hanem, az a keskeny sarló is, ki tudja, merre kószálhatott. Talán éppen valami kóbor felhő mögött lapulhatott, mert valósággal tapintani lehetett a sötétség bársonyát. Jóska ismerte az utat, mint a saját tenyerét, és magabiztosan haladt. Tájékozódó képességét, még a legsűrűbb éjszaka sem tudta próbára tenni, hiszen, aki a Cserhát lankái között nevelkedett, annak nyitott könyv a természet, ha mindjárt az orráig sem lát, akkor is. Aztán, hamarosan újból eszébe jutott az imént említett szaglószerv, amiből bőkezűen mért neki a Teremtő, mert amikor váratlanul egy mélyedésbe lépett, alig tudott megállni a lábán. Elharapott nyelvéből szivárgó vért sercintett bosszúsan a sötétbe, és félhangosan mormolva vette le az említett holdsarlóról a keresztvizet. - A fene essen ebbe a sötétségbe, bár számíthattam volna rá, hogy ezek a fránya malacok mindenféle édes gyökerek után kutatva, feltúrnak itt mindent, nem törődve még a vadcsapás szentségével sem, de hát messze van még a tölgyes, aztán úgy terveztem, hogy hajnalra csak odaérek, - morfondírozott magában. Óvatosan tapintott lábával az ösvény egyenetlenségein, mielőtt beleadta volna testsúlyát a lépésbe, és eszébe 147

jutott, hogy az ember, mindig kap valamilyen figyelmeztetést, amikor túlságosan kezdi elbízni magát. - Úgy köll nekem, gondolta. Még, hogy ismerem a környéket, mint a tenyeremet? Hiszen ezek pillanatok alatt átrendeznek itt mindent, aztán az ember úgy csetlik-botlik a sötétben, mintha csak a holdon járna. - Jóska számára ugyanis, a Hold, maga volt a kifürkészhetetlen messzeség. Lassan azért mégis pirkadni kezdett, mert a bokrok, kezdtek elválni az ég bársonyától, és valamivel könnyebbé vált a tájékozódás. Jóleső érzés áradt szét a zsigereiben, amikor észrevette a villámsújtott vadcseresznyefa feketéllő törzsét, mert úgy gondolta, hogy éppen ebben a magasságban járhat. Gyorsan elhessegette magától az érzést, emlékezve az előbbi leckére, és megállt egy szusszanásra, hogy végignézzen az óvatosan ébredező falun. Odalent, néhány ablakszem, aranyló fényt rebegett a sötétségbe, de ezt inkább csak érezte, mint tudta, mert innen, ebből a magasságból, már csak apró szentjánosbogaraknak hatottak a petróleumlámpák villódzó lángnyelvei, amint jellegzetesen nehéz leheletük, észrevétlenül telepedett a testmeleget dédelgető, kihajtott takarók virágmintáira. - A korán ébredő gazdát, már bizonyára az istállóban éri a pirkadat, mert egy jó gazdának mindenekelőtt való a jószág. Az a néhány tehénke, meg a többi lábasjószág, nem tudja ellátni magát, hát addig a gazda se egyék, amíg nem gondoskodott róluk. - Legfeljebb a konyhaszekrény sötétjében várakozó laposüveget csókolja szájon, de azt is inkább csak azért, hogy elűzze az álmok kusza szövevényeit, és rendet teremtsen az ember fejébe, mert az álmokat valahogy mégiscsak szét kell választani a valóságtól. 148

Jóska, még gyönyörködött egy ideig a kis palócfalu szertelenül kígyózó háztetőinek lassan derengő szalagjában, aztán, hogy a látvány, jóleső bizsergéssel elterült benne, újra belevetette magát az összeboruló bokrok szövevényébe. Egyre határozottabban világosodott, és lassan, az eddig feketének látszó egyforma bokrok is kezdték a zöldek különböző árnyalatait magukra ölteni, és a ritkás juharerdő, ívesen szeldelt leveleit lágyan meglebbentette a hajnali szellő. Jóska, szokásához híven óvatosan lépegetett az ösvényre boruló harmatos fűszálak között. Megszokta, hogy tisztelje az erdő nyugalmát, hiszen volt is miért tisztelni, mert ha valamiért feszültebbnek érezte magát, az erdő mindig megnyugtatta. Innen, még mindig feltöltődve, és lehiggadva tért haza, mert az erdő minden gondját megoldotta. Az élet nem tudott akkora terhet teremteni, amit az erdő ne tudott volna feloldani. Lehetett az, temetés, vagy harag, de bármilyen más természetű bánat, az erdő csendje tisztára mosta a szennyest, és átformálta a gondolatokat. Az erdő szentsége volt Jóska temploma. Ahány fa, annyi oltár, és az Isten, talán maga a csillagos égbolt, megannyi csillagával, mint apró angyalkákkal körülvéve. Lehetett bár verőfényes nap, és valószínűtlenül kék az ég, vagy megannyi bárányfelhő sodródhatott rajta, de takarózhatott, akár ólomszínű lepelbe is, és zuhoghatott az eső, vagy szállingózhatott a hó, Jóska, ha csak tehette, az erdőt járta. Az erdő volt az ő első, és igazi otthona, mely, ha kellett, szerszámnyelet adott, de tető sem lehetett nélküle, és a cserépkályhákban puha hamuvá hamvadó farönkök, kellemes meleget leheltek a kisszoba homályába. Szekér sem gurulhatott volna fa nélkül, de még a jó bort is keményfából készült hordóban érlelik. Aztán, amikor 149

borivó végleg leteszi a poharat, az erdő adja a fát a koporsóhoz, és a fejfához is, de még a haranglábhoz is, melyen a hintázó kis-harang, bánat nélkül csendülve kér lelki üdvöt a mennybeérkezőnek. Jóska, télen vesszősöprűket kötött, amivel frissen esett havat lehetett söpörni, nyáron meg gombát gyűjtött. A legkiválóbb vargányát, amit itt, Romhányban, inkább csak egyszerűen tinórának mondanak. Aztán, nincs abból annyi, amit ne lehetne eladni, de ha mégis úgy lenne, vékonyra szeletelve lepedőre teríti a padláson, és ha megszárad, papírzacskóba csomagolva, még télen is elkel. Jóskánál jobban, talán senki sem szerette az erdőt, de a sors fintora mégis úgy hozta, hogy kénytelen volt az erdészetnél állást vállalni, és gyéríteni, a vadhajtásoktól besűrűsödött telepítéseket, vagy tarra vágni a vágásérett területeket. Aztán, miután a gépek kirángatták a tuskókat, és elegyengették a talajt, indulhatott a csemeték telepítése. Az erdő munkát adott, és kenyeret. Biztos megélhetést. Jóska a gondolataiba merülve ballagott a madárdalos hajnalban, csak úgy az orra elé bambulva, de a következő pillanatban már szoborrá meredve lesett a ritkás lombok takarása mögött rejtőző tisztásra, ahol egy őzbak legelgetett. Néhányat harapott a frissen zsendülő fűből, aztán karcsú nyakát felemelve hallgatózott. Nagy füleit érzékeny antennaként, felváltva billentette a gyanús neszezések irányába, aztán megnyugodva újból legelgetni kezdett. Hegyes villákban csúcsosodó jó arasznyi agancsán megcsillant a felkelő nap első sugárnyalábja, és teste finoman párázott a hajnal hűvösében. 150

Jóska, még legeltette a szemeit a megszokott látványon, aztán lábujjhegyen továbbosont, dédelgetve magába a gondolatot, hogy a helyi vadászok, mit összekeresik szegényt, tűvé téve a környéket utána, de valahogy mindig eltűnik előlük. - Ő már meglőhette volna jó néhányszor, de sohasem volt késztetése vadászni, és talán azért is nem tartott tőle a vad, mert mindig tiszták voltak a szándékai. Ki tudja, némelyik vad, talán még a gyilkos szándék sajátos kisugárzását is megérzi. Mindenesetre érdekes, hogy Jóskának általában megmutatták magukat a vadak, persze ő természetesnek gondolta, hogy cinkosukká váljék, és elhallgassa randevújukat a vadászok előtt. A kiszélesedett erdei úton ballagott már, amikor valami fényes csillant meg a zöldellő fűszálak között. Valami, ami természetellenesen elütött a megszokott látványtól. Ni csak! Egy zsebóra! - Az is lehet, hogy talán arany! Mindenesetre úgy csillog, mintha az lenne! Kabátujjával felitatta a rátelepedett harmatcseppeket, és óvatosan felnyitotta a számlap, legelésző őzeket ábrázoló, domborított fedelét. Az óra járt. A másodpercmutató apró ugrásokkal szökkent a következő rövid vonalkához, és Jóska megbabonázva nézte a finom műszer precíz munkáját. A cifra felhúzóhoz, apró szemű, finoman megmunkált lánc csatlakozott, mely lapos csatszerű végével lehetett valamiféle ruhadarabhoz rögzítve. - Az óra még nem járt le, de harmatos volt, tehát a gazdája tegnap veszítette el, morfondírozott magában. - Most mi legyen? Nem vihetem magammal, mert nem az enyém, és lehet, hogy a gazdája tűvé teszi érte a környéket is, ha rájön, hogy elveszett. Főként, ha tényleg 151

arany. Viszont, ha itt hagyom, tönkremegy, és az is baj. Jobb lett volna, ha észre sem veszem. Vajon kié lehet? Ki járkál manapság arany zsebórával a kabáthajtókájában? Egyáltalán, ki hord az erdőben olyan kabátot, amibe feltétlen aranyórát kell akasztania? Kinek telik ilyesmire, és minek az erdőbe zsebóra? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejében, miközben egyhelyben toporgott, mint a tojógalamb, és képtelen volt megfejteni a történetet. Akárhogy erőltette is az agyát, senkit sem ismert, akihez passzolt volna a zsebóra, ha arany, ha nem. Már azon volt, hogy mégiscsak zsebreteszi, amikor mentő ötlete támadt. A vállára akasztott lapos táskájában mindig voltak különböző méretű nejlonzacskók, amikbe a gombákat gyűjtötte. Elővette a legkisebbet, és még egyszer jól áttörölgetve az órát, áttekerte egy rongydarabbal, és az apró batyut belekötötte egy csomóval a zacskóba, aztán addig nézelődött, mígnem talált egy lehajló ágat, amire felkötötte a kis csomagot. Éppen úgy nézett ki, mint a gombászok által hagyott apró jel, mely emlékeztetőül szolgált a korábbi jó termőhely, kevésbé feltűnő megjelölésére. Persze, minden valamirevaló gombász észrevette a másik által hagyott jelöléseket, de igyekeztek azért a lehetőségekhez képest tiszteletben tartani, és nem lerabolni a területet, mert az, finoman szólva is, illetlenség a másikkal szemben. Íratlan törvénye ez az erdőnek, amit Jóska szentírásként kezelt, de nem érezte mindenki magáénak, hiszen az ember már csak olyan, hogy amit talál, azt viszi, ha kell, ha nem. Sokan leszedik a gombát, mert ingyen adja az erdő, aztán a bőség zavarában, néhány nap múlva, a szemétdombon köt ki. Aki nem ismeri, annak meg még elfogadni is veszélyes. 152

A tölgyesben hamar megszedte, amit még érdemes volt, és megállapította, hogy hamarosan esőnek kellene esnie ahhoz, hogy újabb gombák nőhessenek, mert már igencsak megritkult a kínálat. Dolga végeztével, szaporára vette lépteit, mert nyolcra munkába kell állni az erdészetbe, hiszen csemetézni kell egy jó nagy területen. Jóska, jobban szeretett fát ültetni, mint kivágni, mert nincs is annál lélekmelegítőbb látvány, mint amikor a csenevész fácskák belemarkolnak gyökerükkel a jó erdei földbe, és az új életnek örvendve, zsendülő hajtások élednek a vékonyka ágakon. A hazafelé vezető úton, még többször eszébe jutott a szép kis zsebóra, és akárhogy csűrte-csavarta a dolgot, oda jutott, hogy ennél jobban nem dönthetett volna. Aztán a délelőtt, nem várt meglepetést hozott. A telepítést vezető erdész, leült egy tuskóra a szalonnázó legények közé, és kifakadt. - Gyerekek! Nem hiszitek el, milyen szerencsétlenül jártam! Tegnap délután Legénden voltam az apámnál, hogy meglátogassam a kisöreget, mert szegény eléggé rossz-bőrben van már, és addig huzakodott, hogy nekem adja az arany zsebóráját, hogy nem volt szívem visszautasítani. Elhoztam tőle, de bárcsak ne tettem volna, mert mire hazaértem, már nem is volt meg. - Isten adta, Isten elvette. - A kisöreg is úgy kapta, még szegény Rózája vette neki az örökségéből egy bolond pillanatában, mert azt hitte, hogy jót tesz majd vele. A vadásztársaság elnökének kijár, gondolta, amolyan asszonyésszel, de hát ismeritek apámat! Világéletében mértéktartó ember volt, aztán, a cicomát sem szerette. Nem is kellett annak óra sohasem, a nélkül ébredt, a nélkül hált. Engem is az erdő nevelt, 153

nekem sem lenne szükségem rá, de mit mondok majd, ha kérdezi? Hazudni nem szokásom. - Emléknek szánta szegény, és hiába erősködtem, hogy különb emlékeket őrzök én az erdőn együtt töltött időkből, azért csak erőltette. - Tudja, hogy használni én sem fogom, de mégis azt akarja, hogy legyen az enyém. - Igazság úgy lett, hogy az erdőé lett. Az öregedő erdész lassan kifogyott a szóból, és mire végigmondta a mondókáját, egy kicsit meg is nyugodott. Jóska becsattintotta a bicskáját, és megszólalt. - Akkor bizony Pista bátyám, az Isten adta, az Isten elvette, de csak azért, hogy az erdő adhassa vissza. Ott lóg az, annak a hagyásfának az út fölé belógó ágán, amelyik a villámsújtott vadcseresznyefához esik közel. Gombászjelként mutatja az utat, és ha meg nem állt az óta, talán még az időt is. - Hát megtaláltad Jóskám? Nyalábolta kitárt karjaiba a vékonydongájú cigánygyereket, és úgy ölelte magához, hogy szinte beleropogtak a csontjai. Csak ölelte még, és amíg lapogatta csontos hátát, arcán egy kövér könnycsepp gördült, hogy egy pillanattal később, észrevétlenül elillanhasson az újuló erdő, vásott homokszemcséi között. 2011. április 19.

154

Fecskék Újabb szélroham söpört végig a lágy ívű dombok közt megbúvó, aprócska falu házsorai között, talán éppen abbéli bosszúságában, hogy a néhány nappal korábban átmázolt falak nehéz mészszaga, minduntalan visszavisszaólálkodott a félhomályba meredt tulipánok sötétlő levelei alá. - Márpedig rendnek kell lennie, ha addig élek is, morfondírozott gondterhelten a szél, hiszen máskor is becsülettel helytállok, de ma aztán végleg nem hagyhatom, hogy a feltámadás napjára szirmot-bontó virágok finom illatába, holmiféle közönséges mészszag keveredjen! - Eltakarítani minden idegen szagot, piszkot, messzire űzni azt a néhány elszáradt levélkét is, melyek a frissen zsendülő fűszálak sötét csomóiba kapaszkodva, reménytelennek tűnő változatlanságban bíznak! Ma kivételesen még a nyitva felejtett padlásajtó, sötétséget ásító szájába sem illetlenség bekukkantani, mert mire a legelső napsugár átbukik a dombon, rendnek kell lennie mindenütt! Búcsúzóul még megzizzentette a pirkadatot áhító aprócska ablak meglazult üvegtábláit, aztán tehetetlenségében, - hogy képtelen elcsenni a szoba hallgatag homályában kuksoló, vén bútorokra ülepedett porszemcséket, bosszúsan lökte az ereszaljának azt a felnyurgult csipkevesszőt, ami szebb időkben, épen a metszőolló hideg szisszenését igyekezett volna gyógykezelni. A frissen zsendült horgas tüskék végigkarmoltak a kávézacc színűre érett deszkák horpadt erezetén, apró neszezésükkel akaratlanul is világgá zavarva a kisszoba időtlenségbe merült csendjét, mert a politúrozott 155

asztallábban vendégeskedő szú, cserszagú álomból nyújtózva, friss percegéssel hozta valamennyi fából készült alkalmatosság tudtára, hogy bármikor hajlandó átköltözni egy formás széklábba, de akár a faragott tükörkeretbe is, ha netán elunták volna már a magányt. Mintha mozdulni látszott volna a reggeli imára kulcsolt ujjakat oltalmazó takaró, aminek meleg nap-sárgáiról, talán csak a megkopott bútorok és az éjjeliszekrényen strázsáló petróleumlámpa, kényeskedve imbolygó lángnyelve mesélhettek volna, ha ugyan érdemes lenne hétköznapi dolgokról szót ejteni… de ugyan mit számíthat már az, hogy az éjszakák nyomában andalgó lusta hajnalok, nap, mint nap, áporodott szagot lehelnek a sárgák egykoron büszke aranyára. Régen ellobbant már az ünnepi dísszé avanzsáló gyertya megrogyott csonkja, és csak remélni lehet, hogy a dermedt viaszcseppek, talán dédelgethetnek még néhány halvány emlékképet a szebb időkből, amikor az öntudatlanul fickándozó lángocska, kedvét telve incselkedett a magasra libbentett ágynemű alól szökkenő huzattal. - Messzire szakadtak azok a dolgos kezek, és hát, istenem… milyen felnőtt, milyen határozott lett az a jány! Pedig nem is olyan régen, még milyen kis gyámoltalan volt a kedves… hogy kellett vigyázni! Aztán az ember egy napon arra eszmél, hogy a búcsú kövérre hízott könnycseppjei útjukra indulnak a húsz tavasz virágillatát őrző, hamvas arcon, és amíg egyik kéz még zavarát leplezve babrál a dagadtra pakolt bőrönd fülén, a másik már az ajtókilincset rezzentve, alkalmas pillanatra vár. - Búcsúzásra alkalmas pillanat márpedig nincs és nem is lesz sohasem. - Legjobb csak a viszontlátásba bizakodva útjára bocsátani a távozót, ahogyan a fecskék emelkednek az 156

égbe, mert az elválást csak nehezítheti a hiábavaló tépelődés. Hiábavaló… szakadt fel egy nehéz sóhaj a pipafüsttől megsárgult harcsabajusz alól. - A legszebb gyermekévek is olyan észrevétlenül szivárognak a múltba, ahogy a szomjazó vetések itatják fel a mennyekből aláhulló esőcseppeket. Önállóvá válik az ember, mint ahogy időtlen időktől fogva, önállóan bontanak szárnyat az eresz alatt kelt fecskefiókák is. Szeptember derekán, egy csendbe fulladt reggelen, még szorosan markolja a kéz a szélesre tárt kiskapu veretes sárgaréz kilincsét, de az érzés már tévedhetetlen. Elmentek. Útra keltek a villanydróton csivitelő madárkák, és már csak a lélek láthatja úgy, mintha még mindig itt lennének. - Valahogy mintha hűvösebb lenne ez a mai reggel. Hát bizony… akinek kedves a Cserhát lankái közti nyári kellem, az jól teszi, ha megbarátkozik az áprilisi reggelek roppanó harmatával is! Pedig néhány nappal ezelőtt már milyen jó idők jártak! Aztán, ha már amúgy is meleget lehel a sparhelt vasa, meg lehetne főzni azt a darab sonkát, amit ez a jány még karácsonykor itt hagyott. - Hiszen ma már szabad! - No… hanem, Rózácska már alighanem beszólt volna, hogy „elég a henyésből öreg! Zabba mennek a lovak! Lásd, hogy Isten is a tenyerén hordoz… hoztam neked egy gyönge kupicával, hogy melegen tartsa a hóka bőrödet, ha kibújsz a hálóruhából! De szólj csak nyugodtan, ha nem találtam el a gusztusod… épp az imént fejtem!” - Istenem… micsoda tűzrőlpattant teremtés volt! Hetvenhárom földi éve, szűkre szabottnak bizonyult, 157

hogy megtapasztalhassa a szomorúság keserű gyötrelmeit! - Hiábavaló… ami elmúlt, soha többé nem jöhet már vissza. A szoba homályába húzódott tükör látta, amint a borostás arctól elváló apró könnycsepp elillan a napsárgába öltöztetett vastag takarón, de jobbnak érezte most inkább csak hallgatni. Minek is hangoskodna éppen most, amikor végre az asztallábban kérkedő szú is elhallgatott. Különben is… itt most mindenre a csend vigyáz! A csend… aki esztendővel ezelőtt, első látásra bele szeretett a szekrényben kuksoló fekete kabátba és nem átallott faképnél hagyni érte, a frissen hantolt síron lobbanó, lángszínű tulipánok tengerét sem. Pedig, hogy is lehetett volna egy napon említeni azokat a néhai gyönyörűségeket, egy… valljuk csak be, régimódi, ráadásul fekete ruhadarabbal. Az újdonsült társak, aléltan karolva botorkáltak az elárvult ház felé, aztán a csend kissé előre szaladt, hogy kaput tárjon az érkezőnek. A csend határtalanul boldog volt, hogy ilyen nyugalmas otthonra lelt. Végre teljes jogú társ lett, aki nem csak szállást kapott, de szabadon uralhatott mindent. Bekukkantott hát, még az udvar legeldugottabb szegletébe is, hogy tüzetesen átvizsgálhasson minden zugot, és birtokba vehesse még az elárvult tyúkólat is, amiben szerencsére nem hangoskodik már egyetlen izzó tarajú, nagyszájú tollas népség sem. Utoljára még az istálló homályába is bemerészkedett és egyáltalán nem volt ellenére, hogy az is a tyúkól sorsára jutott, mert legalább ott sem kellett ujjat húznia senkivel. Azóta hallgataggá vált itt már minden, - morfondírozott szótlanul a szoba állandósult nyugalmát fürkésző vén 158

tükör. Idővel még a legrosszabb élethelyzet is megszokottság monotóniájába olvadhat, amiben talán már nem is tűnik olyan borzasztónak. Azért mégis jó, hogy legalább a kerek asztal nem érzi magát magányosnak, hiszen a körülötte hallgató négy szék akkor sem tágít mellőle, ha nem ül már rajtuk senki. De nem panaszkodhat az ágy sem, hiszen párja úgy simul hozzá az éj sötétjében, hogy néha bele kell pirulni. Ámbár az egyiken már esztendő óta nem feküdt senki. Márpedig a magánynál rosszabb dolog aligha lehet, morfondírozott magában a vén tükör, de épphogy csak kigondolta, rögtön el is szégyellte magát, mert eszébe jutott egykori tudatlansága. Még most is beleborzong, ha arra gondol, mi lett volna, ha nem a miatt a szélesre terített fekete selyemsál miatt borulnak éji sötétségbe rosszemlékű nappalai, de végérvényesen is el kellett volna veszítenie látását. Jobb becsülni azt a kis jót is, ami jutott! - Lám, elaludt végre… - A villanydróton fecsegő fecskékkel álmodik… milyen szelíden mosolyog. 2012. április 17.

Mirci igazsága A nagy barna tyúk óvatosan visszaereszkedett fényesen barnálló tojásaira, és ha titkolni akarta volna érzelmeit, akkor is árulójává vált volna vérszínűvé izzott taraja, melyet legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott egyensúlyban tartani, felborzolt tollú fején. Le sem véve sárga szemeit a pimasz betolakodóról, eszében sem volt leplezni féktelen felháborodását. Egyre ingerültebbé 159

váló, vészjósló kotyogással erősítette meg abbéli nemtetszését, hogy egyesek minden hagyománytiszteletet felrúgva, zavarni merészelik családalapítási törekvéseit. - Azt ajánlom, tágulj a tojásaimtól! Kotkot. Ha megfogadod a tanácsomat, sürgősen kivered abból a tudatlan tejlefetyelő agyadból, hogy legközelebb ekkora pimaszságra vetemedj! Most az egyszer még elnézem neked, hogy nem bírtál a kíváncsiságoddal, de esküszöm, legközelebb nem úszod meg ennyivel! Messziről is tanuld meg tisztelni a csőrömet, mert úgy az orrodra koppintok, hogy azt a napot is bánni fogod, amikor megszülettél! Érthető voltam? - Most mit vagy úgy oda? Alig értem hozzá a mancsommal az egyik micsodádhoz, éppen csak annyira, hogy egy kicsit elgurult. Nem is lett semmi baja! És különben is azt mondta az anyukám, hogy éppen itt az ideje ismerkedem a világgal. - Na… akkor jól eligazított, mondhatom. Pedig igazán figyelmeztethetett volna, hogy jobb, ha Kotkot legendásan híres csőrét messzire elkerülöd! Arról bezzeg bölcsen hallgatott, hogy neki már sikerült közelebbi ismeretséget kötnie vele, amikor tavaly a kiscsibéim körül settenkedett. Nem sok híja volt, hogy félszemmel vizslassa azt a világot, amibe ilyen felelőtlenül kilökött! A kiscica érezte, hogy kifejezetten kellemetlen energiák borzolják érzékeny szőrszálait. Nem egészen értette, miről is kotyog a vén tyúk, mégis úgy gondolta, mindenképpen vissza kell vágnia. - Nem is lökött! Mijaú… az én anyukám olyat sohasem tenne, mert szeret engem. De nem csak engem, hanem az összes testvéremet is. Tudd meg, hogy amikor mesél nekünk, még nyalogatni is szokta a bundácskáinkat! És ha jól tudom, nem is te vagy megbízva az udvar 160

őrzésével, hanem Pici. Aki ugyan nem nagy kutya, és bennünket sem szokott bántani, de azt tanította Anyucicánk, hogy jó messzire kerülni kell a tányérját, mert azonnal idegrohamot kap, ha valamelyikünk közelíteni mer hozzá. Még jó, hogy már tudunk fára mászni. - Á… szóval úgy? Fára mászni még nem láttalak, de feleselni már jól tudsz, azt látom. Meg azt is, hogy nem is vagy te olyan butácska, mint amilyennek tetteted magad! Na és mit kerestél éppen itt, az én fészkem körül? Megmondanád? - Mért ne mondanám meg? Csak játszani akartam azokkal a gurigálós micsodákkal, amiket állandóan a tollaid alatt rejtegetsz. Anyaú azt mondta, hogy nyugodtan fedezzünk csak fel mindent, mert ebben az udvarban, semmi bajunk nem eshet. Minket különben is mindenki szeret. Még Riska is, akinek mindig olyan jó tejszaga van. Pedig milyen félelmetesek a patái! - Na idefigyelj te neveletlen bajuszkirály! Jobb, ha most mindjárt eszedbe vésed, hogy azok a gurulós micsodák, - amiket te játéknak néztél, az én kicsinyeim bölcsői! Maholnap pihés kiscsibék kelnek belőlük a világra, és akkor aztán még véletlenül sem szeretném meglátni azt az alamuszi képedet a környéken! Értve vagyok? - Kiscsibék? Azok meg micsodák? Anyucica még nem is mesélt róluk! - Jobban teszed, ha sohasem hiszel a meséknek, hacsak nem akarsz pórul járni! A kis nyikhaj! Messziről savanyodik a tejszagtól, és sanda ábrázattal adja az ártatlant, de arra már van esze, hogy kilesse azt a néhány pillanatot, amíg összekapkodok a törek alatt futkosó bogarakból néhányat! Alig, hogy hátat fordítok neki, máris a tojásaimat tapogatja! Megáll az ész, és egyhelyben toporog! 161

- Ne haragudj tyúkanyó! Nem tudtam, hogy nem szabad hozzájuk nyúlni! Anyucicám csak a kutya tányérját említette. A tojásaidról szó sem volt… és különben is csak játszani akartam, mert úgy incselkedtek a szemeimmel. - Szóval incselkedtek? Azt ajánlom, hogy ezt a szót sürgősen felejtsd el! Legalábbis az én környezetemben még véletlenül se jusson eszedbe! Azért, hogy-hogy nem, azt már véletlenül tudod, hogy tyúkanyónak hívnak… ugye? Akkor most már azt is tudd, hogy mostanában erősen romlott a humorérzékem. Még akkor is így van, ha a drágalátos anyukád elfelejtette volna közölni veled! Azzal Kotkot sértődött ábrázattal elnézett a kiscica fölött magasodó messzeségbe, jelezve, hogy mára véget ért az oktatás. Ha másért nem, hát azért mindenképpen, mert a tojásban növekedő élet, minden bizonnyal egészségesebben fejlődik az anyai szeretet lágy hullámaiban elmerülve. Hanem… amikor másnap reggel Mirci kíváncsisága felülkerekedett tegnapi ijedtségén, olyat látott az udvaron árválkodó taliga ormótlan kerekének takarásából, hogy alig hitt csipától ragacsos szemeinek. A barna tyúk, bánatba roskadtan, álmoskásan pislogva, szótlanul kuksolt egy ritkásra font kosár rabságában, és amikor tekintetük találkozott, szégyenében még a fejét is lehajtotta. Mirci, keveset tapasztalt cicaeszével, sehogy sem értette, hogyan tudódhatott ki Kotkot fenyegetőzése, hiszen Anyucicán kívül, senkinek sem panaszolta el. De mindegy is, csak maradjon a kosár alatt, amíg megtanulja, hogy egy ártatlan kiscicát nem illik ijesztgetni! Mindenesetre Mamácskának is lehet valami köze a dologhoz, mert érdekes módon, a tegnap esti 162

szeretetteljes dorombolás közben leadott tananyag éppen az volt, hogy a nagyszájú öreg tyúk csőrére valóban nem árt vigyázni, de szertelen káricálásától, egyiküknek sem kell már sokáig tartania. 2011. december 28.

Macskám – (pasztell) 163

VERSEK © Szerzők a közlés sorrendjében:

©Bátai Tibor ©Bihary Emőke ©Haász Irén ©Hevesi Éva ©Kelebi Kiss István ©Marković Radmila ©M. Fehérvári Judit ©Németi – Vas Katalin ©Pásztor Piroska©Sárkány Sándor

BÁTAI TIBOR

A palack (kor)szelleme Miféle ígéret? Én ilyet soha! Szemenszedett és ostoba — na jó, valaha magamnak, ha egyáltalán, még az idők hajnalán, ám e kor már nem a csodák kora. Szóval, hiú és vak, de táplálja csak, ha nincs jobb dolga, míg bele nem kékül! Úgy is be kell lássa végül, nem vár magára itt sem gyors halál, sem óhaját leső, füttyre ugró szolga. Jobb, ha tudja, föltörhetetlen a pecsét a szájon! Nos, tán kíván még valamit, barátom? Félreértettem volna,és foga mégis másra vásik? Sajnálom, ha csupán kopogtat, az is hiábavaló: a hely nem kiadó, új lakót nem fogad, nincs olyan Isten – már bocsánat –, kerítsen hát egy másik palackot magának, és húzzon innen!

165

Ab aeterno Nem lehettem volna sebezhetőbb, sem teljesebb egész, mint akkor. Történelem előtti jel a szív legbenső falán — hasztalan próbáltam lefordítani nyelvére. Furcsálkodva nézett, de mind távolabbról, hogy ne lássam, mennyire kedvére van zavarom. Engedte, hogy beérjem s rácsodálkozzak: öröktől adott. Vissza tudtam rá mosolyogni.

Az is te vagy Már jó ideje nem akarsz pótolni fájó mulasztást. Miért kínos mégis újra szembesülni érintetlenül hagyott szirmokkal? Ugyan mitől sérti önérzeted létük puszta tudata is? Titkolnád, hogy annyi idő múltán felfakadt, pedig bizonyosra vetted: régen betokosodott. Oktalan düh és önsajnálat csapdáit kerülni kevés. A férfigőgnek nem tartozol többé — rászolgált, hogy immáron rangján kezeld. Szerethetnéd akár, elvégre az is te vagy, az a kiújuló seb.

166

Angyal a részletekben Hasztalan bíbelődsz dedukciókkal. Miként járhatnád be az utat alapszínektől a spektrum teljességéig? Konstruált sosem lesz elég eleven. Fényűzés kímélni érzékeket — ha ritkábban siklanál át részleteken, tudnád, hogy előre jelzik az irányt, hol kapcsolódhatsz be az áramlásba. A torkolathoz tartva már útközben is megtapasztalható a végtelen.

Distinguer pour unir Három tudással delelsz. Belátva őket elérheted eged határait, hogy majd visszatérj szárnyasulni. Akkor birtokként egyszersmind mindenek birtokosa leszel. Az eggyel együtt újrateremtődsz, betölt a sugárzás, hogy kifelé is termőre fordulj. Megtaláltad a követ magadban, az vagy, aki; beavatkozásra készen. Dolgaid után nézel, hiszen nem vagy még szabad. Egyet keresel, mely mindenkié, mégis a te egyedüli számod. Mondd ki a hármat, de maradj egy, hogy egyesülhess.

167

Arcunkon egyforma döbbenet Félrevezetésről papol, látszatok csapdájáról. Értem aggódik, persze, nem az elutasítottság frusztráló állapotából igyekszik kitörni. Csupán merő jóindulatból csattan pofonként körmönfont egyszerűséggel kikerekített igazsága. Szedett szem tükrében fortélyos fonat készül a megoldott gubancok szálaiból: jogot korlátozni alkalmas béklyó. (Kampány indul Gordion védelmében.) Ám a pólusok így sem váltanak előjelet. Végső érve halántékhoz szorított szabadság, csőre töltve. Arcunkon egyforma döbbenet (végre valami kölcsönös) — üresen kattan.

168

Azt üzeni Joe Kibontott zászló. Kokárdavirág. Égre nyújtózó, Tiszta ifjúság. Gyémánt volt szava. Ha felszikrázott, Kihűlt parázsból Élesztett lángot. Mintha örökké Március volna, Izgatott egyre Forradalomra. Elzúgott ismét. Mégis: azóta Fülemben cseng a Toborzó nóta. Március örök, Halál sem rontja, Azt üzeni Joe: Utassy Jóska.

169

Cirkalom Ny. K-nak Alázatot követel mennydörögve, maga ácsolta szószékről. Várod, hogy elüljön a visszhang; minden zavaró körülményt kiiktatva próbálnád meglelni az övét. Vérszemet kap, s vélt bizonytalanságodra tesz fel minden lapot. Vesztére: nagy igyekezetében nem ügyel részletekre. Ornátusa alól a fékevesztett gesztusoktól rendre elővillan a becsületét rég elvesztett mundér. Késve észleli. Nem maradt ideje zavarba jönni, de több előhúzható cinkelt lapja sem. Még nem adja föl; blöffölni próbál. Visszakanyarodik az alázathoz, ám felvont szemöldökének magasa immár tarthatatlan, amikor épp a hiába szájára vett szóban botlik meg nyelve. Maga kiáltja világgá.

170

Felhők fedezékéből fényre Fölvont szemöldök magasából szürkébb a horizont. Ideje enyhíteni dogmák szigorán. Szaporázd inkább, ropd, mintsem hogy ősz hajszálakat szaporíts. Álnok a késztetés, mely vékony jégre visz. Hasznos, ha iránytűd agresszívabb nálad. A psziché intimebb tájain minden járható út hidakhoz vezet. Hiábavaló próbálkozás egzakt szavakat keresgélni, hogy dekódold a sugalmazottból éppen kibomlót — bátrabban bízhatnál ösztöneidben. Könnyedén kelj át, és kétkedés nélkül lépj felhők fedezékéből a fényre, inged szárnyaiba jó szelet fogva hasíthatsz tovább a gyújtópont felé.

Ha félrevonod függönyét Legmélyebb álmaid ködén is átdereng: nem érheted be többé káprázatokkal. Ideje felébredned, hogy ne ítéltess. Már sejted, létezned kell, hogy ne csak élj. Rést ütni látszatok falán: vissza nem térő esélyed. Magad lehetsz ablak a fényre, ha félrevonod egód átláthatatlan függönyét. Engedheted őt megtörténni. 171

Halkan is igent mondhatsz Nyelvemen szólsz, ellenem fordítva szavaim. Ha visszatámadnék, saját állásaimat bombáznám; így persze csak definiálatlan gesztusok maradnak suta védekezésül. Identitásom skalpja régóta ott fityeg öveden: eltűrhetetlen hatalmi jelvény. Ötlet kellene, hogy miként kezeljem. Egymást kioltó praktikákkal hogyan is tudhatnék tovább felszínen maradni? Ideje végre kezdenünk valamit a helyzettel. Ne mondd, hogy a kifejletet nem látod magad is tisztán! Sarokba szorítva fokozott biztonsági kockázat vagyok. Nem érhet váratlanul, hogy döntetlent ajánlok. Halkan is igent mondhatsz.

Jó szándékkal kikövezett Járt utakat ajánlasz egyre. Tudomást sem véve pillérekről, máris fitymálod az el sem kezdett ívet. Elfogulatlan szemmel bízvást meglátnád a lehetségest a meglévőben. Előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel nyilvánítod áthidalhatatlannak a távot. Te vagy halmazati büntetésem, s mi tagadás, eléggé szalonképtelenül visellek. Megértheted: nem ad látszatokra, aki mindenképpen le kell töltsön. Ám utána mégis kezdenünk kell valamit egymással. 172

Kódolt történet Eleve belém kódolták őket: akik körülvesznek, és akikkel körülveszem magam. A géneket fölösleges lenne hosszan magyarázni. Kaptam őket, hogy törvényt betöltve továbbadjam belőlük azt, amit lehet. Épp így egy–egy kód aktivált szerelmeket és házasságot is. Az övék — hisz mindőjüké alvó ügynökként készült, hogy akcióba lépjen. Aki elsőnek talált meg közülük magában: máig párom. Azt a kódot viszont nem ismertem. Már jóval negyven fölött történt, hogy hozzánk került, a gyerekek miatt. Csaknem teljesen hidegen hagyott. Az enyémet is hordozhatta, ha az évek során képes volt egész fajtájának kódját belém ültetni. Mégis, csak később lesz újra kutyánk.

173

leárnyékolt antennáinkkal foghatatlan az első paradigma tökéletes összhangja. a széthullottban nincs közös nevező. nem közelíthető tudásunkkal, csupán víziók súrolják az egészet — a fragmentum felől. váratlan lélektúlcsordulások: az égboltot elfedő művi ködréteget alulról átszakító repeszszilánkok kegyelme. a lyukon beáramló univerzum érzékeinknek szinte végletesen idegen anyag. ám épp ezek az ismétlődő balesetek táplálják a reményt, hogy visszaemberülhetünk mégis abba a már felidézhetetlen kertbe.

Mostantól másképpen Nem kerüli pillantásod. Látnod kell, tudja, mily botrányosan eszköztelen, amikor saját arcodba vág. Színlelt közönnyel figyeli, hogyan rendülsz meg a szembesüléstől. Nem halasztható tovább; döntesz hát. Mostantól másképpen folytatódsz. Valóban meg fogsz történni.

174

Nem kell akarnod Inkognitóban jársz. Szembefordított tükrök között lépkedsz, míg káprázattá sokszorozódsz. Mikrouniverzumok tömegébe veszel, bár építeni szeretnéd a magadét. Szilánkjaid összeszedni az egyetlen esélybe kapaszkodsz. Oldasz és oldódsz, hogy végül lényegeddé kristályosodhass. Tükröd egyetlen lesz, és benne az ő képére sugárzol. A szabályokat kiiktatod; jellemeddé lesz minden, amit megéltél. Nem is kell akarnod: elég ha engeded, és magad fölé emel megzabolázott hatalmad. Nincs káprázat — a lét ragyog. Középpontba vonz egy forgó, centripetális erő.

175

Palackposta Melyikőjük tartott inkább a másiktól? Ki érzékenysége gyanította – már a kezdetektől – vonzással elfedett veszélyek túlságos kockázatát? Az ösztön vagy az elme hárított-e kapásból, idejekorán végleges döntést kikényszerítve? Ennyi év múltán mi indítja újra feszegetni, ami jó, ha résnyire nyílt — néhány óvatlan pillanatra? Igaz, most nem tartja vissza éretlenül sebezhető önérzet, hogy pengéjét kristálykeményre szilárdult felületen tegye próbára, ám feltörni így sincs valós esélye. Aligha lehet több megkésett felismerésnél, ami tisztázható. Módjával izgatja csupán, mennyi a maga sara a történet olvasható textusából. Fontosabb, hogy bizonyosságot szerezzen, volt-e lehetősége más végkifejletnek. Leginkább mégis az fúrja oldalát: ki lesz majd bátor elsőként csempészni tapintatlan kérdést a menetrend szerint útjára bocsátott palackpostába?

176

Párbeszéd kérdő módban (Amit a férfi kérdez) Hervadhatatlan ki tarthat virágot kezében? Ki őrizheti meg a pillanatot, múlhatatlan? Tenyerében a tenger hullámzását, ki? Égrelobogást a gyertyalángban is, ki? Léptek neszére várakozást legbensőbb termeiben, ki? És tisztának a tisztát, vajon ki? Örök zenitjére ki szögezheti a Napot? Éj múltán csillagot ki marasztalhat? Ki indul, föladva harcállásait, Elfoglalni a folytonos változást És nem sejtett emlékeit, szerelmem, tebenned, És visszatekintve az időben, ki tudhat majd Mindenkor egyetlen asszonyának téged? (Amit az asszony kérdez) Kinek a kezében lehetek virág, hervadhatatlan? Múlhatatlannak kiben őrizhetem meg pillanatom? Hullámzásomat, akár a tenger, kinek a tenyerében? A gyertyalángban is föllobogásom, kiében? Lépteim neszét kinek a legbensőbb termeiben? Tisztaságomat tisztának kinek a szemében? Kire nézhetek Napként örök zenitemről? Éj múltán is, csillaga gyanánt, kire? Ki fogadja el, föladva harcállásait Folytonos változásom, és ki ismer Nem sejtett emlékeire bennem? S visszatekintve az időben, ki Egyetlen asszonyának tudhatom magam? 177

Pillantás a hídra Illetlenül ne feszegesd! Rendhagyó helyzetekben udvariatlan minden kérdés. Kötözni való, aki nem érti: nincs olyan állapot, amelyben ne lenne valami szabálytalan. Dermesztő ez az együttérzés; magamban járnék eltörni a kútra, ha megengeded. Azt sem állhatom, hogy szünet nélkül figyelsz. Kezemben kulcs, és biztosan elfordítom. Bátran úgy veheted, hogy már megoldottam, betömtem egy lyukat a teremtésen. Láthatod, részekből alkotok egészet. Csak álmodozol a harmóniáról, szerkezetekért rajongó dekonstruktőr! Végsőkig feszíted a húrt, emeled a tétet. Feszélyez, ahogy olykor irigyellek. Ez a nap sem vert hidat partjaink közt, legkevésbé itt, ezen a síkon. Tudom a tengerhez a legrövidebb utat, ideje hát készülődni lágy hullámokra. Egyedül vágok útnak, de fölösleges lenne búcsúzkodni. Megengedem, hogy távolról kísérj.

178

Prioritás: fontos Akár élhetnéd is. Ám mindegyre elrúgod magad a valóságtól, ahogyan magyarázkodsz. Fárasztó lehet kitérni, szándékkal esni mulasztásba. Minek törnéd szét, ha szilánkjai zavarbaejtően azonos képet sokszoroznának? Bábozódj ki! — már nem védelmez, csak elszigetel a burok. Elég, ha hagyod lefutni a génjeidbe kódolt programot. Hiábavaló lenne kifogásokat keresned; teendőid listájának élén egy rég esedékes bejegyzés áll. Nem vagy tovább halogatható.

Színről színre Ideje belátnod: nem csak lakója, de lakóhelye is vagy; részeként az egésznek. Hogyan érhetnéd be spektrumaival? Ha elvontál minden zavaró objektumot, és szemed ép, akkor is csak törten láthatod a fényt. Kívül nem fogod megtalálni, ami benned világlik. Illő tisztelettel kopogtass be hát önmagadhoz, és ne késlekedj az ajtót sarkig kitárni. 179

Szálanként Tekinteted öröknyarát, tüzét. Didergésekből vissza: melegedni. Arcodat — egyedül lehetséges arcát a szerelemnek. A fészekrakás nem múló izgalmát. Szálanként tapasztani hozzád életem. Közeledből tovább a közeledbe. Egyetlen belakott földnyelvről annyi év után is felfedezetlen, egésznyi kontinensre. Indulok felderíteni égtájaidat. Szálanként tapasztani hozzám életed. Csaknem megtelt e sorokkal, a papír mégis szűz előttem. Megíratlan, miként fogjuk egymásban újra megtalálni érintetlenségünk, és – nem számít, törvényt betöltve vagy bontva – naponta szálanként összetapasztani életünk.

180

Vetítés Ad notam Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem – Szentenciák* Először tényleg úgy tűnik, nyakló nélkül nyomatják, bele a vakvilágba. Mintha csupán önmagukról adnának föl rejtvényt, megfejthetetlent. Nincs benne semmi rendszer, figyelmeztetnek többször is; élvezik, hogy zavarba hoznak. Add csak föl – provokálják kéjesen önérzetem –, úgy sem vagy képes tetten érni. Csak te válogathatod ki blöffök közül az érvényeset magadnak — feszítik tovább a húrt. Persze, ha elég spiritusz van benned, vigyorognak sokatmondón, hogy – látván lankadásom – kitartást öntsenek belém. Ne keress fogódzókat, szólítanak föl, kövess inkább szabályon és konvención túlra. Felkutathatnánk egy élhetőbb hazát, ha velünk tartasz, ott biztosan nem kérnek számon rajtad semmit. Neked kell döntened, alkalmas vagy-e rá — jönnek elő a farbával. Elsiettük, állapítják meg, elnézőn sajnálkozva ódzkodásomon. Még nem értél meg hozzánk — teszik hozzá szinte biztatóan; most nem akarnak lekezelőnek tűnni. Azért rajtad leszünk! — ígérik még elmenőben. 181

*Kapcsolódó: http://www.mirzvuka.com/view.php?video=rl7P9mGzzU&feature=youtube_gdata_player&title=Ede+ megev%25C3%25A9+eb%25C3%25A9dem++Szentenci%25C3%25A1k

visszajátszás rewind & play újra meg újra összefüggéseket oldasz és kötsz átforrasztod a hibás áramköröket (a katódcsövekkel nincs mit kezdened) retusálsz elvétett irányokat pótolod jóvátehetetlen mulasztásaid első ütéssel hárítasz megtorlatlan és ma is szégyellt pofonokat kézrátétellel gyógyítod a szándékkal vagy óvatlanul ütött sebeket hallgatásokat törsz és időben harapod el a nyelved nehogy mérgezett szavakra nyíljon a szád el nem csókolt csókokat csókolsz szorgalmasan gyomlálsz s ha kell kortyonként hordasz vizet a távoli kútról hogy zöldüljenek végre soha ki nem kelt reményeid irányítottan éled újra a kibogozottan is ködbe veszőt rewind & play még utoljára mielőtt újra jövőd jelenére ébredsz és hanyag mozdulattal megint felvételre kapcsolsz 182

Zöldbe borítják Tétován botorkálsz a sívó homokban; kedélyed aligha lehetne szárazabb. Búvópatakjaid is rég elapadtak, amikor rácsodálkozol: megeredtél. Előbb csak szemerkélsz, szitálsz, majd bőséges zápor cseppjeivé duzzadsz. Meglepődni sincs idő aszályod gyors múlásán, máris oázisok borítják zöldbe a psziché intimebb tájait. Érzékeid teljes harmóniában élednek, az ösztönök élesre állítva várnak bevetésre. Hálától eltelve magadtól értetődsz.

183

BIHARY EMŐKE APÁM 84 ÉVES Külföldre utaztunk tegnap Nem olaszba sem spanyolba Messzebb Sokkal messzebb Csak ide a Fillérés Nyúl utca sarkára Valahol ott van a második és első kerület határa *** Már nem kocogunk Sem lassan Sem mérsékelten És már nem is poroszkálunk De még nem is kószálunk Még látjuk a célt Batthyányi-tér Két megálló Hazafelé buszra szállunk *** Néha nagyok az apró és aprók a nagy örömök Apám ma háromszor három sort idézett a Toldi estéjéből 184

*** Lenni valahol Éppen csak ott lenni Lenni és hallgatni Nagy kincs ez Olykor Ha az a valahol Valaki És nyolcvannégy éves l992.

Lakótelepi hajnal Sugárkés hasít rést sárga függönyünkön. Ódon kastély üzenetét hozza a hegyről lezuhanó szél, kormos öklével dörömböl neonreklámon, szürke vasbetonnal pöröl. Típusba dermedt ablakunkon kis csőr dobol ébresztőt. Ki mondaná meg lent vagy fönt egy túlontúl buzgó vekker harsányan csörömpöl... Földszintről sóhaj kúszik radiátorcsövön, zuhanyrózsán valahonnan panasz csöpög, pörköltszárnyú madár még félálom fölött forró fekete illata, cigarettafüst száll, páratlan füle-sincs-már, pereme törött öröklött kávés findzsánk tomporán szivárvány. S én átmegyek a szivárvány...fölött...

185

HAÁSZ IRÉN Mosel- völgy, nappal Mint szürke hullámdombok közt megülő habtaréj, a Mosel parti halmokon megül a köd, a dér. Elmosódik az ív, a szög, kontúr és körvonal, semmibe futnak az utak, nyirkot cseppent a fal. Leszakadó domboldalak makacsul meredő szőlőtőkéi közt megáll, pihen pergő idő. Ünnep fonódik rá, s a prés, a csőkígyó leáll, némává ájul a vidék, fáradtan néz a vár, az éji, báli fényruha elkopott, színt ereszt, fényfodrát hajnal oltotta, sötét, mint a kereszt. A táj, mint náthás, vén hobó az utcasarkon, vár csöpögő orral, hogy újra ringjon a pfalzi nyár. 186

HEVESI ÉVA Egy október végi estén

Úgy görgette felénk az október végi szél a lehullt lombokat, ahogyan nemrég szerelmemet hordta lábaid elé. Az ajtók záródtak, és a koszos ablakokon át, még csodáltam fénylő arcodat. Az égbolt csillagtalan volt nekem, és a hold sarlója is nagyon keskeny, ahogy az esti sejtelem ráomlott hajadra. S míg fuldokolva álmaim kerestem, az október végi hűvös éjszaka, jajongva vágta könnyes arcomba kínzó hiányodat.

187

KELEBI KISS ISTVÁN Pessoa-komód

a Komód e komódfiókban esőerdők emléke mellett favágók lelke néhány kiirtott indián törzs és verseim lapulnak

a mulandóság e bútordarabja lett egyetlen társam kihez beszélhetek szálkásra soványodott hátán írhatok s kitölthetem jövőtlenségem biankó csekkjeit

a Város az utcán vagyok a legmagányosabb egy világvárosban esélyem sincs ismerőssel találkozni s ha mindenki így van ezzel akkor a tömeg magányok összege melynek kiterjedése euklideszi módszerekkel meghatározható ám mikor egyetlen irányban mozdul el az minimum tüntetés s akkor már nem elegendő a körző és vonalzó használata

188

az Utca általában azonos útvonalon járok a bankba több váltás ruhám van de mind egyforma színű szabású akik tegnap láttak ugyanazt látják ma is így hihetik megállt az idő vagy szegény vagyok reggel a buszmegállóban egy lány megszagolt mosolyogtam hiszen ő a mindig-más-ruhák alatt ugyanabban a bőrben jár mégis azt hiszi ha este vállfákra akasztja tarkabarka gönceit foglyul ejtette a változást

a Busz mikor a busz ajtaja becsukódik mintha egy galamb zárná össze szárnyait hogy beférjen a bűvész dobozába ahol reggelente egy-egy megálló műsorszámáig összepréselve tarkán álmosan óvni próbáljuk azt a többiektől nem fedett lüktető teret melyen fölépítettük önmagunk én a Rua Dom Luis 7 előtt szoktam jelezni és a 19-esnél szállok le épp a bank előtt s hallgatom amint hátam mögött a galamb ismét összezárja szárnyait

189

a Horizont változó horizont a sorsom hajóheteket tologatok s messze (magamban) vitorláim kibontom és elhiszem hogy utazom - amíg élek eljátszom ezzel s a mindennapi alkonyat körbehegeszt újabb izzó acéllemezzel

a Kritika kérted olvassam el a versed amit Lídiának írtál s mondtad "nyugodtan javíts bele" találtam is egy-két apró hibát de elgondolkodtam azon ha mégis belejavítanék az olyan volna mintha megpaskolnám Lídia fenekét vagy meglazítanám melle fölött a khitont pedig hús-vérként még nem is láttam őt csupán betűkből kihajtogatva a papír síkján két dimenzióban és így nem tudom eldönteni megérné-e a fenekét paskolni vagy khitont lazítani a melle fölött (egyébként jó a vers nekem talán túl antikos de jó)

190

a Huss hiányoznak az őszinte tornyok sehova-nem-igyekvő séták mikor csupán a járás gyönyöre a lényeg mikor nem vágyom hogy várjanak valahol és nem remélem hogy oda érek egy terv-nélküli terv hiányzik naptár vázára ragasztott hártyapapír-napok mikor éppen süllyednem kellene de huss szárnyra kapok s röppenek égbolt ereszéig (a felhők szélei ragyognak) s egy másik repülés emlékeként viasztól súlyosan hullanak a tollak

a Szögvas hiába feszegetem Holdkupakját a végtelen palackja üres titoktalan vagy éppen önmaga ez az éjszaka is álmokkal teli melyek sohasem teljesülnek mert létük egyetlen célja a nemteljesülés a megvalósult álom fölszámolja önmagát valóság lesz akár a szögvas mely rettegve búvik a rozsda alá

191

a Mezsgye Eddig vonszoltam s letettem Pedig oly csekélyke volt mit dolgaimnak véltem apró holmik giccses hétfők csorba keddek Sosem volt mi föltoronylik még nagy célok sem vezettek Egyetlen hülye ékezetnek heteket szenteltem s ez lett de tudtam volna többet ennél magasabb eget mélyebb tárnát szebb kést mit jobban fennék hogy egyensúlyozzak a pengén Nem hiszem Valóság és álom között vékony ismeretlen mezsgyén ahol egy virág is alig fér el most végtelen kertekről mesélek

Pessoa-komód 2 (titkos rekesz) a Kréta angyalszárnyfényű partokra vágyom ködöt-nem-ismerő strandokra és mámor-nedvű levelekre föltoronyló fákon 192

melyek árnyékában nincsen szenvedés egekre amint kitárt karjaimra ülnek árbocrúdra lejárt rugójú vén albatroszok s kagylókká-hűvösült szimfóniákra melyeket altatódalomként hallgathatok s mikor fölébredek csupán tenger morajlik nem városokba préselt sorsok súrlódás zaja izzó partokra vágyom ahol ha meghalok az égre sirálykrétával Isten írja föl hogy ÉJSZAKA

a Szerda

nem kellett volna eleresztenem a szerdát mert rád hasonlított már reggel mikor felhőket fésült a nap elől mintha téged láttalak volna a tükör előtt és egymást nézve sokszorozódtunk tovább miközben boldogságunk minősége változatlan maradt nem kellett volna eleresztenem a szerdát mert e nélküledvaló csütörtök olyan mint leszerelt tükör nyoma a falon valóságos és nem foncsorozható

193

a Tavasz

jégbe fagyott levél az arcod mikor tavasszal elkapkodja a patak már nem futok utána a parton felejtésből ácsolok hidakat hogy visszatérhessek oda ahol ha a vizek futása megáll a jég levél patak még nem történetünk részei s mikor indul a vizek futása következmények nélkül nézhetem miként rügyeznek a fák

a Küszöb lennék akárkié leülnék az első küszöbre kopognék az első ablakon nem menedéket kérnék KI AZ csupán ezt szeretném hallani bizonyságot a létezésre mert két falu között indulás és érkezés kioltja egymást csupán lábnyomaimon kotlik a talajmenti köd

194

a Szárnyalás az archaeopteryx ha víztükörbe nézett már a szárnyas ifjú röptét látta benne s fönn a csillagszerkezet árbockötélzetként feszült amíg hajóztam életembe öt nyelven soroltam vajákos igéket s előbb csak apró sajkát később hajót ácsolt versekből a vágy mely bennem égett s valóság lett mi korábban emlék se volt a Légy e légy hosszú és céltalannak látszó utat tett meg amíg fölrepült a 3. emeletre és rátalált e sajtdarabra mégis többet látott nálam aki lépcsőn jövök s mikor megyek ritkán jutok a banknál távolabb még a turistáknál is idegenebb vagyok Lisszabonban pedig ők záporként futnak át a városon de vannak térképeik indulásról és érkezésről én itthon vagyok így nincs időm megismerésre ez a légy egyként kedveli a sajt és a trágya illatát nem bizonygatja vagy cáfolja Isten létét mert ő még ÉRZI hogy teremtette valaki

195

a Próbálkozás ---próbálkozás mélyebb tudatokkal gyöngyhalász-sóhaj merülés előtt föltárt rétegek fosszíliáit feledve hátha tengerfenék e délelőtt ---próbálkozás örök szerelemmel kísérlet (magamból ki ne lopjalak) hátha te vagy a másik egyenes mely sorsommal nem párhuzamosan halad

a Tükör állok e szoba közepén mondjátok magányos pedig csupán Egyetlen ÉN adott térfogatba zárt hiányként keringek verődök ide-oda sorsom tükre mögött állok és mondogatom vagyok vagyok vagyok s a szürke foncsoron próbálok kaparni egy apró ablakot

196

Pessoa-komód 3 (a titkos rekesz versei 2) a Kávéház e kávéházban ülve hallgatom okosmondók HANG-versenyét amint egymás szavába vágva „hazáznak” „LÉT-eznek” s egyéb hon-s-világ-megváltó gondolattal jövőt s művészetet dagasztanak mosolygok zsebemben cetli „napi teendők” megfordítom hátlapja makulátlan verset írok rá egy kilincsről mellyel egykor benyitottam a nyárba ismét nyár van (talán csak bennem létezik lehet) 8 éves vagyok már beszélek idegen nyelveket de nincs más barátom csupán a tenger s hallom (hallanám) hullámok énekkarát ám szemközt a hevült társaság már Nobel-díjat oszt élteti magát az irodalmat a hazát EZ visszazökkent kávét rendelek 197

(nem csavartam vissza a töltőtoll kupakját foltot hagyott és kiszúrta a kabátzsebet) a Harctér a toll vagy ceruza ügyes harci eszközök s harcterek a kávéházi asztalok persze Álvaro te ezt nem értheted hiszen még a porszemre is vitorlákat szerelsz és a horizont mögül periszkóppal nézed Lisszabont ahonnan én soha ki nem mozdulok mégis állandóan úton vagyok és útközben is készülődök visszatérni úgy hogy az ugyanoda már nem azonos önmagával most megiszom az utolsó harctéri kávémat és kezdhetjük is jókora darabokat tépünk ebből a szalvétából nevezzük békekötésnek 198

kisebb szájhoz talán megfelel majd de Ricardo utazásához integetni már nem elegendő a Móló fényt morzsolva belső zenéket hallgatok aktatáskámban uzsonna-messzeség nézem a horizonton hintázó Napot s a gőzhajók égre küldött S.O.S. jelét azt hiszem ma messze tudnék szállni az albatrosz-álomnál is távolabb pedig kedvem sincs e kőről fölállni de lelkem elröppen a testem itt marad s amíg az este ében itatósa fölissza az álommá halkuló zenét a kalóz ÉN halálfejet fest a Holdra és tovább kutatja sorsom szigetét

a Sirályok rövidnadrágos kisgyerek ezüstsirályokat etet és zsebkendőjével jelez itt vagyok de vissza Vasco ma sem integet Vasco halott csupán a sirályok élnek s csapongó röptük apró része csak 199

az ősi jelbeszédnek melynek szókincse a Két Fa óta egyetlen szóvá bővült ÉLET a Vetítő tekercset váltok elsüllyedtek a hangok Apám tátog megpróbálok szájról olvasni mutogat nézem Anya egyensúlyozik a kerítésen képtelenség Nagyapám bajsza alatt sirálycsapat majd gesztenyefák valakit temetnek karcos a film nekifut lelassul szakad illesztgetem ragasztom néhány kocka elveszett nem fogom megtudni soha

200

a Pangea ajtót nyitok szobámba hömpölyög a tenger szekrények székek s az asztal szigetek minden mozog tágul majd ismét egybeolvad riad emlékek ülnek a BútorPangeán mely újból szétszakad reped s egyre távolodva ezernyi történésdarab külön-külön fejlődik tovább s a múlt képei megjelennek körbe-körbe járnak a Szigeten minden séta sétába fut akár raboké a börtönudvaron a Vekker talán az első útkanyarnál beleszeretek valakibe és nem megyek tovább sárkányt kaszabolni a gellert kapott történet Hétfejű macskákat ellik ők dorombolnak az udvaron ahol táltospatkót szögeznek homlokomra a felejtés detonációja mégis darabokra tépi emlékeim minden szétröpül mint egykor kíváncsiságom műtőjében nagymama féltett vekkerének alkatrészei

201

a Gyöngy gyöngy kiált bennem a gyermek és futna anyámhoz mosolyát összekuszálta a szél futna apámhoz kalapjában légykapó fészke bajsza sövény találtunk egy verset kiáltja Anyám és Apám gyöngy hallja bennem a gyermek s emlékeimről visszapattan halkul a szó gyöngy gyöng gyön gyö gy g a Felhők ülsz és gondolkozol ülök és gondolkozom te építed azt amit én bontani akarok kérdezed miért szekercével járok és nem virággal kérdezem miért virággal jársz és nem szekercével te kerítést emelsz én átnézek a kerítésen 202

és még hatalmasabb falat emelek te föltalálod a létrát én eltanulom így jutunk egyre magasabbra és mikor a felhők eltakarnak már nem láthatunk se le se föl a Sohasem hiába feszegetem Holdkupakját a végtelen palackja üres titoktalan vagy éppen önmaga az éjszaka kívánságokkal teli melyek sohasem teljesülnek mert létük egyetlen célja a nemteljesülés hiszen minden megvalósult álom fölszámolja önmagát valóság lesz szögvas eladólánymosoly a vegyesboltban ahol csupán üres rímképlet vagyok eljövendő vásárlásaim fizetendő számsora

203

MARKOVIĆ RADMILA

Elszántan Elszántan szembenézhetek felhőkkel, a gomolygókkal gyűrnék rám a csúf ráncokat. Sima maradj szoknyám széle!

Szívemben remegve dobog a kétely, félelem bennem mocorog, mint a rút féreg. Elrágná az akaratom. Gomolyfelhők fenn az égen lelkemben szerelem fészkel. Nem sejtitek eső lesztek, Esőcseppek csodát tesznek, megmosdatnak, győztes leszek. Sima maradj szoknyám széle!

204

Üresen lengő madzag

Szakadt gyöngyfüzér, szétgurult ékkövek, számadást kér az üresen lengő madzag, mintha ő lenne a végzetem. Gondolatom vágtatva időt kerget. Itt főzött anyám, amott az öcsém szaladt, így éltünk hármasban szegény-boldogan , mígnem egy egykedvű hajnalon üresen lengő madzagom a keresztre felakad, s akkor e földi létem is végleg megszakad.

205

M. FEHÉRVÁRI JUDIT akkor is március hatodika volt akkor is március hatodika volt bőszen zuhogott az eső hajlított ágakat arcunkba zúzott borított ránk dőlt és az újságot visszalapozva tizenkét fokos napsütéses tavaszt virágillat takarót jósló mézelőt bolondosan pajzánul játszott az idő s a felhőit nem mutató kék légből zuhant alá a nem várt öröklét húsz éve kísért már e keserűség és elnézem az akkori sajtót mit hablatyolt össze erődökről libákról sertésekről rádióelnökről és semmit az eszméletlen testről mi ott maradt a lépcsőn hazaindulván lelke más dimenziókban járt már és mégis csodát vártam éltetőt mit nem támogat a józan ész de emberi ezért nem merész csupán egy kiáltás kérés ima matematikai relatív filozófia valami valódi mint a forgó szemek játéka mely hirtelen távolba mered és egyetlen fénytelen pontban gyűjti össze mindazt a teret mi az életben szentséges és fenséges lehet ez ma sem megemészthető 206

hiába két évtizede már ha március akkor sohasem várt álmaim zubognak elő és ennyi év után sem fedi szemfedő tested és ma is félve ejtem ki ó Uram adj békét nekem s neki is ki csak elment és nem ért haza már hiába hívta a kora nyár majd az ősz szívkamráiban fél hétkor elakadt a levegő alakja köré mese és mítosz nőtt melyet márciusban újra élek évről évre s ha már nem leszek e bolygón én sem akkor lesz csak a történetnek vége

A tizenkilencedik Antal napra az Ég ölén Édesapám emlékének Mai napig nem tudom, talán ezt is meg kellett volna beszélni, mint minden mást, mi történt ötvenkilenc esztendőd során, mit hittél, mikor megtudtad, hogy tüdőd emészti a rák, s egy évtizeddel később, midőn kiújult a kór, abban az antik fotelben ülve unokáztál félve, mert rajtam fekete ruha volt. 207

Nem hitted, hogy felnővén lányodon így kifoghat a végzet, s arra kértél, ne féljek, mert az élet megy tovább, s elcsuklott hangod mégis félárva kisdedünk kacagó szőkeségét nézve, és katonákat ettetek mindketten: „egyet a papának, egyet a mamának, egyet az angyaloknak a Mennyekben.” Miatyánk! Irgalmad hiába kértem, adtál kenyeret, s áttéteket hozzá, torokba szoruló gyilkos szörtyögéseket, vért az ajkak szélén és lázat, bíborrózsákat, hogy úgy érezzük magunkat, akár a rovargyűjteményekbe föltűzött, reparált lepke.

208

Szaladtunk volna pedig a mohás kertvégig, de egy bottal és egyre fogyó lélegzettel tétova volt a nyár is… Fűteni kellett. És szentelni kenyeret keresztet vetvén szegetlen cipókra, mert a Te országod elközelgett és ki mert volna szembeszállni a kísértésekkel, gonosszal és gyógyszerekkel, a kemoterápiának megbocsátottunk, mert nem tehettünk másként, csak itt maradtunk egymásnak és, ha a naptárak lapjai fogynak, egyre bizonyosabb bennünk is a szentség: a Te Neved is Hercegem hiszem, mindörökre fenség.

Alberto Caeiro néhány órája Kelebi Kiss Istvánnak és Schmidt Tibornak szeretettel Magam sem gondoltam, mikor kocsiba ültem, mennyi felesleges limlommal térek majd haza, parkolóhely sehol, mert a szomszéd lány éppen

209

a vadonatúj sárga színű járgányát csutakolta, három helyet nyomban el is foglalt, úgy vélvén övé a világ, fiatal bájait csak úgy szórta, a feneke fölötti liliommal szemeztem egy darabig, majd dühömben hátratolattam, s megpróbáltam elkapni a két párhuzamos vonal közötti síkot a térben csak úgy a visszapillantó tükör tompa fényében… aztán kikászálódtam lassan a dossziémmal kezdvén a kipakolást, melynek tartalmát tüstént táncra hívta a márciusi langyról áprilisi szeszélyessé változó szél, s a mindig az utcán sertepertélő vénasszonyok kaján örömmel lesték, ahogyan lassan visszaveszem a légtől a portól ropogó életem minden apró szegletét és csak úgy magamban szebb tájakra küldtem őket, miközben majd kiguvadt gesztusokkal is kísért tekintetük… továbbá simán sokkot kaptak, de ez már nem volt meglepő, mert előkerült a több zsugornyi ásványvíz és gyorsfagyasztott pizzák, dobozok és nejlonszatyorba bujtatott rébuszok után -oly titkok ezek, mint egy modern női retikül belső tartalmakét rózsaszínű szőnyeg – meg is kérdezte az áruházi kígyózó sor egyetlen pénztárosa, melyiket is kérem, mert árcímkét nem találtam égen-földön sehol, s az influenza miatt nagyítóval sem eladót, a biztonsági őr meg unott képpel csak azt sziszegte, még beárazás előtt, gondolom, ennyit tud magyarul, vagy csupán éhes volt – és dél felé járt már az idő, s miért éppen a pink, mert bennem is ott él legbelül egy Barbie-ház és sok torony, de végül elszörnyedtem aztán, hogy most én ezeket hova is tegyem, sárga a fal, meg kék és fehér, néhol mályva is jut a palettából, s minden csak textil a lábaim, meg az előző kelme alatt, úgy érzem, ez már a mánia, miként az is, hogy elindulok valahova, de soha nem érek oda, inkább elmegyek máshova, végül ilyen az élet egy párducos álom: ragadozó, rózsaszínű vagy lila.

210

Csalódások 1. Néha elmondanám, hogy nyelőcsövemben rekedt az elmaradt beszélgetések savas öntete és egyre csak marja a holnapot, s hiába az ígéretek színes szőttese, csak a klór nehéz éneke skálázza légcsövemben a ritmust, míg lelkem egén varjak károgják az ősi rigmust: Ne fuvolázz, áthat a gyász…

2. … akkor talán kérdeznél is, de hiába, nem felelnék, mert torkom imája szertefoszlott, mint az a sárga gáz, mi egyre csak tivornyáz hörgőimet dugítva végül, hogy arcom is belekékül… Belefagytam a mába.

211

3. Zokogni volna jó! Szabadon egyre csak sírni, nem ítélni, nem esküdni, a percből csöndem kiszakítni, elhalkulni, csíjjázni, bubulni, akár gyermekek ölében a mese… 4. …” csodasápadtan” élnék, ha babonás éjeken dalolhatnék, hangszerem is volna ekkor, az lennék, mint egykor… 5. A Hegyen épített város képe oly sokszor megigézett: emiatt tudtam feledni a nyers igéket, a szégyent, midőn egyre csak vártam, s a Csoda ravatalánál elbűvölten minden fájdalmam torkomba zártam.

212

Húsvéti Ecce Homo Valahogy megéreztem, hogy ez a néhány óra ismét nem lesz majd sima, bezakatol a vonat, s kiáramlik a bűzös emberek hada, kik rohannak majd tovább, kergetve mindent, mi délibáb, s én ismét oly kicsinynek hiszem majd magam, mint a tömegben eltévedt süketnéma gyermek… Lehetne Jézus is akár, hiszen korunkban lénye sajátos törést mutat, mert inkább testvér, embertárs, ki beköltözvén világunkba elszörnyed, mily fénysebességgel halad itt az emberi élet és nem álmodik feltámadásról Ő sem és csak pihenni szeretne és aludni ott, hol a legelésző oroszlánok útját előre kitaposták a galambok, de ez a fényhajlék mára csak vad peronok és sínek útja, s persze Te sem tetted könnyebbé a mindennapi kegyelmet, csak mondtad, csak kérted, mikor hova, s merre menjek -oly szívesen ott hagytalak volna, de nem jött az ajkaimra semmiféle gnóma, így magamban szidtam az életet, s lehet, anyáztam is néha-, vártam, talán újra leomlanak Betlehem falai, quia natus et nobis Dominus, s talán még ma sincs késő, 213

feltámasztani egykori énünk, és városokat építeni kerítések nélkül, megülni a húsvétot, mi hitünktől szépül… Két nap túlhajszolt kábulat után mégis rádöbbentem, nincs semmiféle titok, csak akarsz, nem kérsz, csak mondod, ha valamit nem kapsz meg azonnal a sarokban duzzogsz és menni kell, kufárok módjára óráink piacokon tölteni, sírgödreinket magunknak magunkból kiásni, s az enyészet tüzében hamvadni, pállani. (quia natus et nobis Dominus = mert született nekünk az Úr)

214

NÉMETI ZOLTÁN

Kálvária Öreg, arany fénypászmás templomban lesi lépteim a csend. Irigyen nyúl utánam porcica mancsaival a magány. A falak beszélnek hozzám élő és holt nyelveken. Beszédük csupa éhes gyarlóság panasz és emlék és éles valóság múltszilánk. Álcázott freskók lesik mennyei magasságukból az ismeretlen jövevényt, felmérik a bibliai restaurátor hitét. Remegő gyertya ontja viaszos lávaként bús könnyeit, megpecsételve ősi oltárterítő sorsát. Az idő remekbe Szabott, de megsérült szövetét Te javítod majd ki, És nem más.

215

Gasztro – bordal Borok királya, avagy királyok bora, Tokaji a szú, mi perceg poharamba, fenséges ízek Bordeaux-it a habra, lord Sandwich hagyatéka kísért tányéromba, olasz íz, carne vale! Fekete erdőből a torta, mediterrán souflaki abrak a kebabra.

216

NÉMETI-VAS KATALIN Idill valahol láttam már ezt a képet előre vetítették lelki békénket? nem volt valóság inkább csak érzet de ahogy felbukkant közelemben ráismertem te hoztad el hozzád kapcsolódik szervesen úgy találtam meg mint igazgyöngyszemet kagylóhéjként kinyílt előttem mi eddig rejtve létezett s már a hold sem magában kóborolt Hamupipőke lábára illett a topánka s Hófehérke sem harapott a mérgezett almába az utolsó mondat lett lényegünk halálunk után is boldogan élhetünk…

Irreverzibilis folyamat hullámokban tör rám lelkemből árad visszafordítanám az álmatlan éjszakákat amikor lelkemre súlyos pecsét került 217

nem élhettem nem volt miért csak csendben tettem a dolgom robotként vittem sorsom keresztbe tették keresztjeim de a zsák kilyukadt elhagytam koloncaimat szabadság fehér galambja boldogság kék madara felettem repül végül kiderül irreverzibilis folyamat

Arat a halál minden a helyére kerül a körforgás lassan szerpentinné szelídül emberi színjáték vastapsot akar de ez nem vígjáték avar hant takar ki kéri az életet nem kell taszítja véres szakadékba ki féli a halált annak menni kell szenvedések árán szabadulhat kínok könnypatakja minden gátat átszakít démonok penge körme remény-kárpítot hasít 218

fellázadt sejtek renitenskednek romlásba taszítva a szervezett rendet s az út csak egyfelé visz / le…

Borúra derű valamit el kell még mondanom neked érdekes titokként köztünk lebeg aztán újra gondolom a történetet hisz te ismered az egészet ezt is tudod nem kell mondanom szavam halkan koppan burkot repeszt a titkon s elég csak szemedbe néznem a legijesztőbb pillanat is átvált valóság talajára hulló mag szárba szökken bimbót hajt virágba derül a ború s már nem is vagyok szomorú… Hol vagy? magány máza von be mint tortát csokimáz micsoda kulimász valahogy kikéne törni belőle mielőtt megszilárdul s örökre magába zár szívem dobbanása 219

egyre tompább a tüzet, ha közelebb hoznád tán olvadna a jég később páncéltörő sem elég hogy kiszabadítson jégvirágos poklom valódi paradoxon csak csipetnyi só mindjárt olvad hol vagy?

Csillag-titok hétköznapok posványából kitörni nem tudok csak bámulom azt a fényes csillagot régi égi kísérőnktől kissé balra hogy ragyog megsúgja majd vajon a holnapot?

Lopakodó tudat halkan hajló hajnal reggellé roppan zajjal ébredés határán lebegés semmi vagyok de nem kevés

220

hirtelen lobbanó értelem tudatba villanó érzelem nyomasztó fájdalom – halál? ujjongó öröm – madár? köd lebeg – lepi a tudatot keresi kutatja a holnapot felkiált mikor meglátja visszalopódzik a mába.

Égre írt gondolatok felülírt emlékek kóvályognak rendszertelenül elhárítottam immunrendszerem gyengítésére szánt támadást nem hagytam hogy poklodba ránts elég a sajátom tollam vérembe mártom s égre írom a gondolatokat

Csendem nézem az alant elterülő vasárnap reggeli álmos várost néhány járókelő ballag dolga után szemem kortyokban 221

issza a látványt csend van bennem nyugalom, szerelem hajónk csendesen suhan a vizeken…

Haikuk

Szerelem… Igéző szemek Csodás titkot sejtetnek Bennük rejtjelek Útkeresés Bölcsek kövének Keresése elemészt, Mondd, Te merre mész? Suhanó évek Suhanó évek Gömbbe zárt létezések Kapod, ha kéred…

222

PÁSZTOR PIROSKA A Nap vallomása (A gesztenyefához) Pihenni készülök, látod, elfáradtam, mosolyom mögött a tél hidege lapul, rád vetem még bágyadt, erőtlen sugaram, fényem ismét őszi köntösödre simul. Aranyló hajadban játszik egy fénynyaláb, lágyan simítva a ritka leveleken, szép lassan dobd le vékonyka, rőt ruhád, ne siess, kérlek, én várlak türelmesen. Néztelek amint gyúlt ágon ezer gyertyád, simogattam barna gyermeked csendesen, most, hogy a szél hozza vakító hósubád, elbúcsúzom tőled, és titkon könnyezem. Ma még utoljára susogj egy dalt nekem, ágaddal ölelj át, fonódj rám, úgy vágyom varázslatod tüzét, ízét fénybe rejtem, vigaszom lesz ködös, fagyos éjszakákon. Várj, hidd, s jövök vissza, izzón, fényesen, az élet szép színét ágadra csókolom, ráncos, cserzett bőröd majd forrón ölelem, tavaszi virágod szivárványba fonom.

223

Biztatva Hozzám bújtál, mint egy apró gyermek, ki sötétségtől folyton fél, retteg, arcodra ültek gondteli évek, de én ifjúnak láttalak, szépnek. Gyertya pislákolt, halkan sercegett, s így incselkedett: ugye nem mered? Remegés futott át a gyomromon, csábító voltál, lázítón finom. Szeretetre és rád voltam éhes, nem számított az sem, sós vagy édes, kóstolni vágytam és harapni ott, hol tűnő idő ránca bujdosott. Ellenállni már neked nem tudtam, szállni akartam, égni karodban, felgyúlt a láng, pattogott a szikra, mentségemül: biztatott a gyertya.

224

Huszonegy Új még a pakli, nyerni kell, utolsó parti, megnyerem, háromra húzni hiba volt, a piros király letarolt, nincs már mit tenni, vesztettem, győzött a másik, bár cinkelten!

225

SÁRKÁNY SÁNDOR Én vagyok Körülöttem mindenfelé fák, Virágok, méhek – a Természet. Őket nem nyomasztja idő, Elmúlás, enyészet. Nem tanultak meg félni, Egymást félteni, szeretni, Holnapért aggódni, Múlt miatt könnyezni. Nem számít a tegnap, A jövőt sem kutatják, Csak a most létezik, Nekem ezt mutatják. Fáknak, virágoknak Földben van gyökerük, Bár nem látnak az egekig, Eggyé válnak velük. Ülök a vén tölgynél, Gyökerénél lábam, Göcsörtös törzséhez Hozzásimul hátam. Szemem a fényt nézi, Mely levelek közt játszik, Akár hányszor nézem, Mindig másnak látszik. 226

Nem tudok betelni Ezzel a szépséggel, Legyen bár verőfény, Vagy csillagos éjjel. Én vagyok ez a tölgy? Vagy talán egy másik? Vagy a lelkem jókedvében A vén fával játszik? Érzem a tájat, Mely a fényben fürdik, Lágy szellők simítják, Langyos esők hűtik. Télen hó takarja, Zúzmara ne marja, Tavaszi nap ölbe veszi, Mint gyermekét az anyja. Meddig járok még hozzátok, Már nem számít végre, Csak kinyújtom karjaimat, S felérek az égbe. 2008. június 5.

227

Átváltozás – festmény 228

Lelked nem búcsúzik Csendes eső hullik, Nedvezi az arcom, Hagyom, hogy lefolyjon, Hagyom, hogy maradjon. Az eső csak hullik, Telesírja arcom, Hogy szívem szakadjon, Hogy lelkembe marjon. Emlékcseppek hullnak, Elszorítják hangom, Már csak bennem szólnak, Hagyom, hogy maradjon. Lelked nem búcsúzik, Sóhajod sem hallom, Szíved sincs, hogy fájjon, Könnyed, hogy fakadjon. Végtelenbe nyúlok, Emlékedet tartom, Hogy lelkemhez simuljon, Ha fázom, betakarjon. 2009. február 05.

229

230

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ fotói

Kámon - arborétum

Fertőrákos 231

Séta a kámoni arborétumban

Kámon arborétum

232

Szombathely - KĂĄmoni arborĂŠtum

233

A vár rom Cseszneken

Fertő-tó

234

Fertőd Kastély főbejárat

Fertőd Eszterházy kastély 235

.Fertőd Eszterházy kastély kápolna

236

Tihany apรกtsรกgi templom

237

238

Tartalom PRÓZÁK BIHARY EMŐKE ........................................................................7 CÍM NÉLKÜL ................................................................................... 7 ORGONA ...................................................................................... 10 BOCSKAI LAJOS ..................................................................... 12 EGYMILLIÓ ÉVVEL EZELŐTT ......................................................... 12 KOCSEDÓ ..................................................................................... 15 MEDIÁCIÓ .................................................................................... 18 PLAKÁT ........................................................................................ 20 HAÁSZ IRÉN ............................................................................ 22 A KÍSÉRTET................................................................................... 22 CIPŐK ........................................................................................... 27 MÓKUSKERÉK .............................................................................. 31 NŐGYÓGYÁSZNÁL ....................................................................... 34 SZIGEH ......................................................................................... 37 HEVESI ÉVA ............................................................................. 40 A BIZALOM ÁRA ........................................................................... 40 AZ ÖREG ...................................................................................... 43 CSERBENHAGYÁS ......................................................................... 47 JEGA SZABÓ IBOLYA ............................................................ 51 BARACKTOLVAJOK ....................................................................... 51 KEREKECSKE, GOMBOCSKA, HOVÁ FUT A NYULACSKA?............... 53 REMÉNYTELENÜL......................................................................... 56 A NEM VÁRT VENDÉG .................................................................. 60 A JÁTÉKOS .................................................................................... 64

239

KITLEY MÁRIA (ANGEL LILITH) ........................................ 68 AZ NEM IS ÚGY VOLT – KIŰZETÉS AZ ÉDENKERTBŐL .................. 68 AZ NEM IS ÚGY VOLT – NOÉ ........................................................ 71 KÉMERI ÉVA ............................................................................ 76 A HARMONIKÁS ........................................................................... 76 A TITOK ........................................................................................ 78 KACAGÓ SIRATÓ .......................................................................... 80 LELKESEDÉS ................................................................................. 81 MARKOVIĆ RADMILA.......................................................... 83 A FOGHÚZÁS ................................................................................ 83 ÍGY LOCCSAN SZÉJJEL A PARADICSOM.......................................... 85 KÓRHÁZI GONDOLATOK .............................................................. 89 LEGMAGASABB FIZETÉSEM .......................................................... 90 ROHANGÁLÓ AGYSEJTJEIM........................................................... 92 SZÉKELYKEVEI TÖRTÉNETEK ........................................................ 96 M. FEHÉRVÁRI JUDIT ............................................................ 99 ÁGNESNEK, A LEGTISZTÁBBNAK .................................................. 99 HOGYAN LEGYÜNK GÓTIKUS SZERZŐK? ....................................102 ÉGI KOLDUSLÉT ..........................................................................104 NÉMETI ZOLTÁN ................................................................. 106 A TISZTELETES ...........................................................................106 NÉMETI-VAS KATALIN ..................................................... 119 APRÓHIRDETÉS ..........................................................................119 AZ AJTÓ TÚLOLDALÁN ...............................................................123 PÁSZTOR PIROSKA ............................................................. 127 KÖTŐDÉSEK ...............................................................................127 (CILIKE) ......................................................................................129

240

(HŰSÉG) .......................................................................................130 SÁRKÁNY SÁNDOR ............................................................. 133 ARANYPOR.................................................................................133 HÓVIHARBAN – FESTMÉNY ........................................................136 A VÉN INGAÓRA .........................................................................137 FÉNYEK – (PASZTELL) ................................................................141 A CSIZMÁK .................................................................................142 BEHAVAZVA - FESTMÉNY...........................................................146 A ZSEBÓRA .................................................................................146 FECSKÉK .....................................................................................155 MIRCI IGAZSÁGA ........................................................................159 MACSKÁM – (PASZTELL)............................................................163 VERSEK ................................................................................... 166 BÁTAI TIBOR ......................................................................... 165 A PALACK (KOR)SZELLEME ........................................................165 AB AETERNO ..............................................................................166 AZ IS TE VAGY ............................................................................166 ANGYAL A RÉSZLETEKBEN .........................................................167 DISTINGUER POUR UNIR ............................................................167 ARCUNKON EGYFORMA DÖBBENET ...........................................168 AZT ÜZENI JOE ...........................................................................169 CIRKALOM..................................................................................170 FELHŐK FEDEZÉKÉBŐL FÉNYRE ..................................................171 HA FÉLREVONOD FÜGGÖNYÉT...................................................171 HALKAN IS IGENT MONDHATSZ .................................................172 JÓ SZÁNDÉKKAL KIKÖVEZETT ....................................................172 KÓDOLT TÖRTÉNET ....................................................................173 LEÁRNYÉKOLT ............................................................................ 174 MOSTANTÓL MÁSKÉPPEN ..........................................................174 NEM KELL AKARNOD..................................................................175 PALACKPOSTA............................................................................176

241

PÁRBESZÉD KÉRDŐ MÓDBAN.....................................................177 PILLANTÁS A HÍDRA ...................................................................178 PRIORITÁS: FONTOS ...................................................................179 SZÍNRŐL SZÍNRE.........................................................................179 SZÁLANKÉNT .............................................................................180 VETÍTÉS......................................................................................181 VISSZAJÁTSZÁS .......................................................................... 182 ZÖLDBE BORÍTJÁK ......................................................................183 BIHARY EMŐKE .................................................................... 184 APÁM 84 ÉVES........................................................................184 LAKÓTELEPI HAJNAL ..................................................................185 HAÁSZ IRÉN .......................................................................... 186 MOSEL- VÖLGY, NAPPAL ............................................................186 HEVESI ÉVA ........................................................................... 187 EGY OKTÓBER VÉGI ESTÉN .........................................................187 KELEBI KISS ISTVÁN .......................................................... 188 PESSOA-KOMÓD ........................................................................188 a Komód .................................................................................188 a Város ..................................................................................188 az Utca ..................................................................................189 a Busz ....................................................................................189 a Horizont .............................................................................190 a Kritika .................................................................................190 a Huss....................................................................................191 a Mezsgye ..............................................................................192 PESSOA-KOMÓD 2 ......................................................................192 a Kréta ...................................................................................192 a Szerda .................................................................................193 a Tavasz .................................................................................194 a Küszöb ................................................................................194

242

a Szárnyalás ..........................................................................195 a Légy ...................................................................................195 a Próbálkozás .........................................................................196 a Tükör ..................................................................................196 PESSOA-KOMÓD 3 ......................................................................197 a Kávéház ..............................................................................197 a Harctér ...............................................................................198 a Móló....................................................................................199 a Sirályok ...............................................................................199 a Vetítő ..................................................................................200 a Pangea ................................................................................201 a Vekker .................................................................................201 a Gyöngy ...............................................................................202 a Felhők..................................................................................202 a Sohasem ..............................................................................203 MARKOVIĆ RADMILA........................................................ 204 ELSZÁNTAN ...............................................................................204 ÜRESEN LENGŐ MADZAG ...........................................................205 M. FEHÉRVÁRI JUDIT .......................................................... 206 AKKOR IS MÁRCIUS HATODIKA VOLT.......................................... 206

A TIZENKILENCEDIK ANTAL NAPRA AZ ÉG ÖLÉN.......................207 ALBERTO CAEIRO NÉHÁNY ÓRÁJA .............................................209 CSALÓDÁSOK .............................................................................211 HÚSVÉTI ECCE HOMO ...............................................................213 NÉMETI ZOLTÁN ................................................................. 215 KÁLVÁRIA ..................................................................................215 GASZTRO – BORDAL ...................................................................216 NÉMETI-VAS KATALIN ...................................................... 217 IDILL...........................................................................................217 IRREVERZIBILIS FOLYAMAT ........................................................217

243

ARAT A HALÁL ...........................................................................218 BORÚRA DERŰ ...........................................................................219 CSILLAG-TITOK...........................................................................220 LOPAKODÓ TUDAT.....................................................................220 ÉGRE ÍRT GONDOLATOK .............................................................221 CSENDEM ...................................................................................221 HAIKUK ......................................................................................222 Szerelem… ............................................................................222 Útkeresés ...............................................................................222 Suhanó évek ...........................................................................222 PÁSZTOR PIROSKA ............................................................. 223 A NAP VALLOMÁSA ...................................................................223 BIZTATVA...................................................................................224 HUSZONEGY ..............................................................................225 SÁRKÁNY SÁNDOR ............................................................. 226 ÉN VAGYOK ................................................................................226 ÁTVÁLTOZÁS – FESTMÉNY.........................................................228 LELKED NEM BÚCSÚZIK..............................................................229 KÉPEK ...................................................................................... 230 JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ FOTÓI ................................................ 231 KÁMON - ARBORÉTUM ..............................................................231 FERTŐRÁKOS .............................................................................231 SÉTA A KÁMONI ARBORÉTUMBAN ..........................................232 KÁMON ARBORÉTUM ................................................................232 SZOMBATHELY - KÁMONI ARBORÉTUM ...................................233 A VÁR ROM CSESZNEKEN ........................................................234 FERTŐ-TÓ...................................................................................234 FERTŐD KASTÉLY FŐBEJÁRAT .................................................235 FERTŐD ESZTERHÁZY KASTÉLY ...............................................235 TIHANY APÁTSÁGI TEMPLOM .................................................237

244

e nap legyen a játéké a hintaló napja anyám tekintete kalács apámé jegenyés út s menetrend-nélküli csodák várnak játékvonatra még itatós a lelkem mindent fölszív tárol s pirosmezes artisták csüngnek almafákon egy hangyát követek reggel óta ez a játékom mára kútkövek mohái közt gyöngyöt növeszt a pára hűvös nagy virág az este porzói csúcsán csillagok Mindenség virágporát gyűjtögetve zümmögve száll a Hold szobám a Héthatár s kinézve ablakán az égen látom a nyugalmat Isten szunyókál galaktikákból-hajlított hintaszéken mi leszek ha nagy leszek nem érdekel de mint kacsázó kő a vizet meg-megérint már a félelem s aludnék hogy minden így maradjon a tó a nád a sás a ház és én is kisgyerek de nyerít a hintaló ezt nem lehet ezt nem lehet Kelebi Kiss István: a Hintaló napja

A könyv kereskedelmi forgalomba nem hozható!