Allegória-hangok Hangokban álmodom M. Fehérvári Judit válogatás by Allegória Allegória

ALLEGÓRIA-HANGOK

Allegória-hangok

Hangokban álmodom Véletlenszerű merítés kedvenc írásaimból

Nyelvi lektor: Sándor Lászlóné Barta Erzsébet

Irodalmi lektorok: Csikos Sándor Sándor Lászlóné Barta Erzsébet Subiczné Palotai Erzsébet

Előszó: Subiczné Palotai Erzsébet A borító: Lőrincz Mária Magdolna Kicsi Anna című képének felhasználásával készült ISBN 978-963-08-2355-5 Felelős kiadó: Mocsár Gáborné Fehérvári Judit Készült: a Faragó Nyomdában Debrecen, 2011.

AJÁNLÁS Elnézegetem és olvasgatom a kötetben megjelent írásokat és egy Ady Endre vers felütése jut eszembe: „Bibor-palástban jött Keletről A rímek ősi hajnalán.” Olyan sokszínű kavalkádot látok, amely mögött a szív, a lélek rejlik, hogy belekáprázik minden ízlelőbimbóm, hiszen egy egy alkotás szinte csokoládéként olvad a számban, míg a másik zokogásra késztet, a harmadik éppen nevetésre, miközben végig azt érzem, honnan talált ide ez a sok tehetséges ember, miként lehet az, hogy itt mindenféle világnézet ilyen nagyszerűen megfér egymás mellett?! A magyarázat talán éppen az Allegória név jelentésében rejlik, miképpen Ady mellett is a nagyvilági Léda volt az istennő, hogy felváltsa a rajongó gyermeklány, Csinszka, s, ahogyan a falu hétszilvafás identitásával Ő is elindult a „fények városába”, hogy mindenféle érzésekben tobzódjon, akképpen érzek én is: varázslatot és bűbájt, delejes, férfias ars poeticakat és nőies, belsőleg kidolgozott és katartikus poézisek hangjait. Tapinthatóak és színük, szívük van, illatuk beburkol, s nem enged tovább menni. Meg kell állnom, hogy én is át tudjam adni magam ennek a különleges világnak, amelyet csak kiemel Lőrincz Magdolna csodálatos borítóterve. Szívből gratulálok Minden egyes Szerzőnek!

Subiczné Palotai Erzsébet Debrecen, 2011. szeptember 27. 4

BAKKNÉ SZENTESI CSILLA: DE BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET

Amíg néném szoknyájába bújtam drága anyám harcban állt a kórral, tette értem, voltam szeme fénye, nem értettem, hogy ugyan mi végre nincs mellettem, akit úgy imádnék, isten adta legszebbik ajándék. Ki ringatott - nem emlékszem arra -, szülőanyám, mondták, az Etuska, mégis más 'ki fejem simogatta, nádfedeles magányom oszlatta. Három év mi pihent gyermekvállon, nem sejtettem, mért nem engem ápol, kórteremből menve visszanézett, hogy másért sírtam, könnye előtévedt. *** Most itt állok. Szemed hályogában régi emlék sejlik bánat-ágyban, szívem hasad utolsó szavadtól: bocsáss meg, ha nem adtam magamból. *** Odakint a fagyos szél feléledt, úgy tombolt, hogy csontjaimba égett, lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott, fülemben, hogy ráztak egy kolompot. *** 5

Másnap délben kezemben az inge, rajta vérfolt, még az is áldott dísze.. Hogy káromoltam akkor a jó Istent! ...de bocsásd meg a mi vétkeinket! 2011.03.09. Zsefy Zsanett

BAKONYI GEORGINA (MOLNÁR SZILVIA): LASSÚ, HIDEG

Lassú, hideg ködszitálással kimért élet-perceink elmenetelnek (2011. 08. 06.) Üzenet vadlúdvonulás: szürke égre ívelő titkos jelentés (2011. 08. 27.)

Szieszta lepke szunnyadoz útszéli pad támláján – huncut napsugár (2011. 08. 28.)

BÉNI ATTILA: A FEGYVEREK HALÁLA Egy nap, amikor az élet büdös szagát egy lágy tavaszi szellő olyan távol rugdosta a csatamezőktől, hogy a katonák kéntől taknyos orra a hírét sem találta, a fegyverek rádöbbentek, hogy számukra nem terem gyümölcsöt az esztelen harc égig érő fája. Nehezen viselték az örökös hajtást, s ha idejük engedte össze-össze súgtak az újratöltés csendjében. Egy bölcs, öreg kézigránát, aki békeidőben neves gondolkodó és filozófus hírében állt, tanácskozást hívott össze a csata végeztével, amikor a katonák agyába már tétován belopta magát piros arcú kedvesük, a hálózsákokba pumpált erotika. A fegyverek dühtől fújtatva gyülekeztek a barakkok közt álló sürgönykaró tövénél, háborúellenes jelszavakat suttogva az elfeledett olajzások, elmaradt kávészünetek miatt. Hangos bekiabálások helyett csak néhány vaktában elsült tiszti pisztoly hangja csáklyázta az éj csöndjét, ám sikertelenül. A katonák már ölelték dohos pokrócaikba csomagolt vágyaikat, melyeknél már csak a sosem mosott lábujjaik közt megtelepedett gomba volt a büdösebb. Aludtak, s mint újasszony a nászéj mámora után - sebeit nyalogatva -, álmodták a holnapot. Az egybegyűltek mind egyetértettek azzal, hogy ez így nem mehet, s akár a böfögő paraszt, ha libasültet szagol, követték az öreget, aki mint legelső az utolsók között, elajándékozta tekintetét a csillagoknak, kihúzta a biztosítószeget és szétrobbantotta magát. Halálának híre percek alatt bejárta a világot. Felzörgette az olcsó szajhák keblei közt úri dámák 8

kebleiről álmodó tankokat, puskákat, gránátokat és egyként tudatta velük… Valahol a világban a fegyverek már elhatározták, hogy véget vetnek a háborúnak. Ember sosem látta egyetértés ragadta karon a fegyverek millióit. Ökölvasak, taposóaknák, de még egy poros lesejtezett katonacsizma is úgy érzete, tartozik ennyivel. Tompa zajok tudatták a nesztelen lőporszagú éjszakával, hogy a fegyvereknek valóban elegük lett a háborúból. Ahányan csak léteztek a világban, mind büszkén mentek a halálba a célért, mely békét hoz a hálátlan emberek életébe. Kézi lőfegyverek, ágyúk, légvédelmi lövegek a halál ezer módja közül választották ki a megfelelőt maguknak. Egyesek a halántéklövést érezték rangjukhoz méltónak, másoknak meg mindegy volt, csak lőttek. Túlélő kések, harci szabják és néhány civil konyhakés is, egymás után metszették el az ereket nyakukon, karjukon, lábaikon, de akadtak, akik a nemi szervükön ejtettek halálos sebet. Eltelt az éjszaka, előmászott éjjeli rejtekéből a nap, s mikor meglátta a világban holtan elterülő fegyverek millióit, úgy érezte magát, mint a megrontott apáca, aki saját két szemével látta az elkergetett prédikátort. Azt gondolta, hogy csak álom, és ha visszabújik éjjeli rejtekébe elmúlik, mint ahogyan csak az álmok képesek elmúlni. Olyan egyszerűnek tűnt ám mégsem tehette meg, hiszen az a sunyi hold már messzemessze járt és a csillagok nélküle nem voltak hajlandóak belemenni a dologba. Végül a nap feladta. Felmászott az égre, pontosan abba a magasságba ahonnan egyszerre tudta ébreszteni az embereket. 9

A szörnyűség, ami köszöntötte az ébredőket, könnyeket csalt az elárvult szemekbe. Mire a nap felkapaszkodott az ég közepére, az emberek gyászruhába bújtak. Megsiratták a fegyvereket. A vérontásnak egyetlen túlélője akadt. Egy vénségesen vén mordály a katonai múzeum falára pókhálózva. Annyira öreg és elhasznált volt már, hogy szegény visszafele sült el és így csak könnyebb sérüléseket szenvedett. Ő maradt meg csupán hírmondónak egy olyan világból, ahol a fegyverek véget vetettek a háborúnak.

BOCSKAI LAJOS: SZABADESÉS Jól seggre estünk, Béla.(* Hol van ilyenkor Kamael?! Az lenne a dolga, hogy vigyázzon ránk, ha már hozzánk rendelték...és az ember meg dolgozik létra da vecsera.. Vigyázz a szádra, nem illik ilyen szavakat használni.. Dehát, van erről egyezmény...a róla elnevezett városban írták alá, seggeni egyezmény... Schengeni.. Az ugyanaz, csak labancosan... Nem ugyanaz. Arról szól, hogy az ilyen idióták nem lófrálhatnak csak úgy, rendes emberek között. Ami meg az angyalodat illeti, nem etetted, itattad, nem meditáltál... Miért mondod? Éppen a tetőt alkottam és meditáltam, hogyan vágom le a fölösleges... Na, jóvan. Már értem miért pöccintette ki a létrát alólad a démonod. Meg te alólad...így jártunk. Menjünk fürödni. Fürödni? A héten már fürödtünk...nem vagyunk koszosak..! Civilizált ember nem csak azért fürdik mert koszos, hanem mert... ??? Nem kéne ezen vitázzunk. Megyünk fürödni. Épp eszembe jutott az archimedesi versike: "minden vízbe mártott test... Ami most úgy szól, hogy minden földre zuhant test, mozgásából annyit veszt, mint amennyi a testsúlya, kilenc, nyolccal szorozva...vagyis... Vagyis nézzük a realitásokat. Felmenni nem tudunk, lent, a földszinten meg csak kád van. Nem tudunk belemászni, vagy ha igen, akkor ki... 11

Hát, mi, Béla, megoldottunk már... Szóljunk Rozinak, hoz egy szivacsot és letörölget... Nem. Ha egyszer egyikünk elmegy, egyedül kell fürödjünk...tervezzünk! Mi az amit tudunk? Tudunk járni, hajolni, ülni... Egyszerűbb, ha azt nézzük, mit nem tudunk. Kádban fürödni. Kishitű vagy, Béla. Na, gyere szépen, nézzünk, mink van. Van itt egy stoki. Arra leülünk. A rossz lábunkat átemeljük a kád peremén, a másikat meg utána... Hehe...azután mentőt hívunk...vagy valaki... A másikat csak úgy tudjuk beemelni, ha erre nehezedünk, az pedig hirtelen halál...és azután, ha benn vagyunk, fel sem bírunk állni... Várjá'...van itt egy sámli. Ezt betesszük a kádba. Nem oda, a másik oldalra, mert a jobb lábunkkal fogunk kezdeni. Leülünk a stokira. A bot segítségével átlépünk a peremen. Azután leülünk a peremre és a rosszat átemeljük. A bot segítségével felállunk immár a kádban, és ha még életben vagyunk, leülünk a sámlira. Innentől gyerekjáték. Azután ugyanígy visszafelé... E'felejtkeztél a zokniról...Azt hogy vesszük le? Talán leázik...ugyan már!...egy ilyen projektnél van természetes elhullás... Azon már túl vagyunk...na, jó. Több is veszett a Csele pataknál... (...) Na, ugye?! Végül is ezt megúsztuk...add ide a dezodort. Pfűűű...ez meg mi a franc??!! ...poroltó?? Hüjjye vagy?...A gyerek hozta, száraz tiszta érzés...ha már kapsz levegőt...lehet, az istent is felfedezed magadban... Azt csak epilátorral lehet...pedig mit nyúztam a pofámat... 12

Pihenjünk. Tudod mit? Jobban szeretem a nyugton törvényeket. Minden test megtartja nyugalmi állapotát, míg valamely erő fürdésre nem kényszeríti. Ha már a hatás ellenhatáson túl vagyunk... (*Újszülött olvasók kedvéért: Béla a monogramom szülötte. (B.L.) A B az Bé, az L meg la, hogy könnyebb legyen kimondani és ne keverjék össze a Bajnokok Ligájával. Béla afféle alter ego. Vagy inkább ante. Igaz, ő is ezt állítja rólam. Vájtszemű író-olvasómánok nem találnak ebben semmi újdonságot. Számosan eljátszották ezt, két zárójelentés között.

BRÁTÁN ERZSÉBET: TÜKÖR csüggedt napon önmagammal szembefordulok… s bár fejemben kavarog tengernyi gondolat, csak úgy faggatom a csendet, s a sorsomat, …kérdezgetek - de senki nem válaszol… csak a néma tükör tekint vissza rám, és vajon onnan ki néz vissza most, s ha a pillantás mélán mosolyog, mi lakozik egy kőálarc mögött, ki vagyok én, és kit faggatok, ki van ott mélyen legbelül ki szenved, ki örül, talán éppen csak könyörög, kettő, vagy egy az, ki lágyan bólogat, ki vagyok én, ki az az én, a lelkem, a tükör kettő, egy én, ki ő ? ? ő ki én, egy kettő a tükör 14

a lelkem ki az az én, ki vagyok én, ki lágyan bólogat kettő, vagy egy az, éppen csak könyörög, ki szenved, ki örül, talán ki van ott mélyen legbelül ki vagyok én, és kit faggatok, mi lakozik egy kőálarc mögött, s ha a pillantás mélán mosolyog, és vajon onnan ki néz vissza most, csak a néma tükör tekint vissza rám, …kérdezgetek - de senki nem válaszol… csak úgy faggatom a csendet, s a sorsomat, s bár fejemben kavarog tengernyi gondolat, csüggedt napon önmagammal szembefordulok…

FARAGÓ ESZTER: KOVALENS Köszönöm atya, hogy meglátogattál. Annyira örülök neked! Mióta bent vagyok, elmaradtak a barátok. Persze nem haragszom én senkire sem, lehet, hogy egy ilyen állat, mint én vagyok, tényleg nem érdemel mást, mint közmegvetést… Egyébként is, ma volt az első nap, hogy látogatót fogadhattam. Te, emlékszel még a Ribák Pistire? Képzeld, az is itt ül már vagy négy éve, tegnap hozta a csőposta. Ja, te nem tudod, mi az a csőposta? Hát kocogunk. Nem, nem sport. Morze. A csöveken, azt mindenki érti, az itt nemzetközi. Az őrök is ismerik, de azért nem bánják – így ők is értesülnek sok mindenről - rólunk… Persze tudjuk, hogy ők is tudják, de nem zavar minket. Akik magánzárkások, mint én is, örülnek bármilyen kommunikációs lehetőségnek, akár még egy verés árán is, ha épp arról volna szó. Ja, a Ribák, tényleg, azt kezdtem el mondani. Hát az meg egy nap megőrült, és elindult bankot rabolni-, azaz csak rabolt volna. Fedetlen arccal rohangált, és kiabált, mint egy eszelős, hadonászva a fia játék pisztolyával, a kamerák meg premier plánban vették, úgy látszott rajta, mint aki élete első forgatásán alakít, persze két óra múlva elkapták, vergődött, ordítozott, na, akkor bezsuppolták a zártra, telegyógyszerezték, kiderült, beteg a felesége, pénzük meg nincs, azért indult neki a marhája. Két hónapig pihentették a kórházban, aztán bevarrták ide, jó magaviselettel akár egy év múlva ki is szabadulhat, beszámították neki a kórházat is. Ha még lenne hova mennie. Az asszonyt kérdezed? Rákos volt. Meghalt. A gyerekek meg a zaciban… Szar ügy. 16

Figyelj, szólj rám nyugodtan atya, ha túl sokat beszélek, ritkán van kivel eszmecserézni, tudod, mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, s vad förgetegben nem leli vezérlő csillagát, jól van na, már befejeztem, nem énekelem tovább! Pedig a Bánk bán a kedvencem. Volt. Múlt idő… Nagyon múlt- idő, mintha az a kinti életem csak álom lett volna. Élve vagyok ide eltemetve. Élt harminckét évet. Életfogytiglani… különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal… Nyugodjék békében. Aliz békében nyugszik vajon? Ha van egy másik világ, ahogy mondod atya, akkor ő most már ott van. Bár ami azt illeti, soha többé nem lesz bennem béke. Soha. Ne mondd ezt nekem, atya! Már hogy is bocsátana meg az Isten egy ilyen nyomorultnak, mint én vagyok? Előre, megfontoltan öltem meg őt. Miután elcsábítottam az urától. Nem bírtam elviselni, hogy másé. Is. A férjéé. Jaj, atya, van még nekem ezen a világon, vagy bárhol is bocsánat? Mi tévő legyek, nincs egy perc nyugtom sem. A hangja! Jaj, az a hang! Nem tudok tőle aludni sem. Újra és újra hallom. Akkor, amikor leszúrtam, abban a pillanatban, tudod, atya, abban a pillanatban, nem a kés miatt sikoltozott, aztán meg már nem is sikoltott, iszonyú volt a szeme! Szinte láttam, ahogy összezsugorodik, és eltávozik belőle a lelke, ne nevess ki, mindig az jut eszembe, mert látom! Újra és újra látom. Hol van az az Isten, hogy kijelentse, megbocsát? Ezt csak te mondod, atya! Ne mondd ezt nekem, hogy szeret engem az Isten, vagy bárki is, mert mindjárt elbőgöm magam, azt meg soha nem bocsátom meg neked. Honnan is tudhatnád, mit érzek? Ne beszélj nekem a kegyelemről, nem érdekel, nem érdemlem meg… Ha Jézus ismert volna, undorodva elfordul, esze ágában sem lett volna meghalni, értem legalább is nem. 17

Tudom, hogy a bűnösökért jött. De atya, mi az emberek bűne általában, tudod, hogy hogyan értem, hogy az átlagemberek átlag bűne az enyémhez képest? Én bűnhődni akarok. Valójában kibújni a bőrömből. Ilyen lehet a pokol is. 1. Atya, akarod tudni, milyen a pokol? Nézz rám: egy ember, aki már ott él, csak a teste van még e földhöz kötve. Egyébként már nem tudok szeretni se. Sírni se. Igazából nem is akarok. Érted? Egyik nap elhatároztam, hogy halálra éhezem magam. Nem sikerült. Meghalni sem hagytak! Két hét múlva egy ágyra bilincseltek, és infúziót kötöttek be a karomba. Aztán azt a ronda vénembert újra rám uszították, tudod, aki a pszichológus gúnynevet viseli, na abban aztán nem volt köszönet! Csámcsogva vájkált a lelkemben, nem is tudtam, hogy szavakkal is le lehet szúrni valakit! Akkor üvöltve bőgtem, és könyörögtem, vigyenek el innen, úgy éreztem, a sátánnal állok szemtől szemben. Azaz fekszem. Inkább jeleztem, hogy felkelek és ettem, és ettem, csak ne kelljen hallgatni a szörnyűségeit. A végén persze mindent kihánytam – egyenesen rá az öregre. Tudod, hogy hiányzik nekem a színház ebben a kócerájban? Nem azért mondom, nem nézek én le senkit se, mert mire föl? Ezek is csak emberek, akárhonnan jöttek is, ugyanott kötöttem ki, mint ők, diploma ide, vagy oda. Ennyi magányos év után azt se bánnám, ha legalább egy gorillával lennék összezárva, csak beszélgethessek végre valakivel! De tudod, a zene, az Operaház, a kollégák… Istenem, de hiányzik a színház! Ha még egyszer újra kezdhetném! Nem tudom, mi ütött akkor belém, vagyis, bocsáss meg, atya, neked nem akarok hazudni, nagyon is tudtam, mit akarok tenni, régen forrt bennem az 18

indulat. A vége felé már folyton cukkolt, sokszor addig hergelt, hogy kivel és hogyan fog „megcsalni”, hogy sokszor nem bírtam magammal, nekiestem, ütöttem, vertem, és aztán úgy szeretkeztem vele, ezt élvezte, őrült volt, igazad van atya, a velejéig romlott, de én se sokkal különb. Éreztem, szúrni kell, jött az érzés, sodort, és én csak szúrtam, szúrtam, szúrtam, a halottkém azt mondta, legalább kilencszer-tízszer szúrtam meg, és fröcsögött mindenfelé a vére, fröccsent a falakra is, meg mindenfelé, vérben ázott a szőnyeg is, tudod, az a hófehér medveprém a kandalló előtt, láttad te is sokszor, emlékszel, amit úgy szerettünk nála… Jaj, te! Ne haragudj, hiszen mindjárt elájulsz, ne haragudj, atyám, sosem bírom befogni azt a ronda nagy számat!... Jobban vagy már? De tényleg? Ne kérjek neked egy pohár vizet? Kezd már újra jobb színed lenni. Tényleg szólj rám, ha túl sokat beszélek! Igyekszem a naturális részleteket kihagyni, de muszáj róla beszélnem, még nem dolgoztam fel, hogy gyilkos lettem. Ki énekli most a szerepeimet, nem tudod? Na, ne! Az egy pancser! Egy fiszt sem képes fölismerni feliratozás nélkül! Mi van? Hogy meghalt a Kőhalmi? Akkor most ki az igazgató? A Fekete? A Fekete Guszti?! Atya, te most ugratsz engem! És megint elvált? Gondoltam, hogy el fognak válni. A Sári egy liba volt, a Fekete meg egy hülye, minek kellett neki az az ostoba kis tyúk? Csak a szerepekre fájt a foga, mindenki tisztában volt vele, csak a Fekete nem… Mi?! Újra nősült? Kit vett el? Na, nem! Ez a pasi egy pedofil, komolyan mondom! Már meg a Jucival kavar? Az a nő alig múlt húsz éves! És mikor házasodtak? Igazad van, atya, elfelejtettem, tíz év már elmúlt idebent, akkor valószínűleg kint is így kell lennie... Á, mindegy amúgy 19

is, kit érdekel a más nyomora! Csak tudod, azért az a harmincegy év korkülönbség egy kicsit talán durva, nem gondolod? Köztünk tíz év volt. Azt hitted öt? Nem, csak Aliz nagyon jól tartotta magát. Ízig-vérig nő volt. Adott magára. Te, olyat én még sohasem láttam, hogy egy nő ilyen hosszú körmökkel ilyen szépen mosogasson. Egyébként is kiváló háziasszony volt, hát ezt amúgy mindenki tudta is róla, erre meg külön is büszke voltam. Nem semmi, hogy a más feleségével villogok, hogy én milyen mocsok vagyok! Tudom, atya, hogy bűn, de pont ettől olyan édes. Tudod, a tiltott gyümölcs… Rajongtam érte. De aki ismerte, mindenki rajongott érte, öt perc után mindenkit két vállra fektetett – ezt képletesen értsd, atya, nem úgy gondoltam! Még az operát utáló kiskamaszok is boldogan lihegtek be a színházba, ha ő hívta őket, tudom, vele voltam, amikor egy gimnáziumba meghívtak népszerűsíteni a komoly zenét. 2. Van egy visszatérő álmom vele; áll egy szakadék szélén, csúszik a lába alól a talaj, és én csak vigyorgok mögötte, ő meg megfordul, meglát engem, megkönnyebbülten rám mosolyog, kinyújtja felém a kezét, utána nyúlok – és lelököm a szikláról. Álmomban azzal a sikollyal sikolt, amivel akkor sikoltott, amikor leszúrtam. Emlékszel, amikor az Éj királynője áriáját énekelte? Amikor szeretkeztünk, mindig azzal ért véget nála, tudom, te pap vagy, nem szeretsz ilyeneket hallgatni…, vedd úgy, hogy gyónok neked, nem a barátnak, a papnak beszélek. Amikor ezt az álmot álmodom, tiszta egy merő lucsok a takaróm, a ruhám a verejtéktől, és a saját kétségbeesett üvöltözésemre ébredek… 20

Azt mondta a börtön pszichológus, hogy nem tudom az eseményeket feldolgozni, de hogy is lehetne feldolgozni azt, hogy megöltem a nőt, akit szerettem? Vagy nem is szerettem, csak birtokoltam? Nem, őt senki sem birtokolhatta, hiszen ettől őrültem meg, mert ha legalább a férjéé lett volna! De nem, ő kizárólag Babenberg Alizé volt, senki másé. Mikor tudtad meg atya, hogy a szeretőm? Csak amikor megírták az újságok a gyilkosságot? Hát sokáig mások sem... Tudtad, hogy egy ízben lebuktunk a férje előtt? Kétségbeestem, most mi lesz, Aliz nevetve mondta, nem én vagyok az első, talán nem is én leszek neki az utolsó, tudja a férje, az az impotens vén majom… Az fájt később rettenetesen, hogy nem szólt hozzánk semmit sem Babenberg Albert – épp az ő ágyukban henteregtünk, méltóságteljesen biccentett, és kiment szó nélkül. Rosszabb volt, mint egy arculcsapás… Később utána mentem, és bocsánatot dadogtam, nem tudom, mit gondolt, meghallgatott, vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, jaj, az a szem! Gyönyörű volt, tiszta, te atya biztosan érted, hogy gondolom, én még olyan tiszta tekintetet életemben nem láttam, meg volt benne valami földöntúli szeretet is, nevess ki, de így volt, vagy legalább is nekem akkor úgy tűnt… Ekkor fordult meg a fejemben először, hogy ettől a nőtől menekülni kell! Szemérmetlen és szívtelen. Miért nem tettem meg? Nem tudom. Valami különös varázslat ejtette foglyul a lelkemet, az akaratomat, tudom, boszorkányok nincsenek, de én mégis ismertem egyet… Amíg nem voltam vele, ellen tudtam állni neki, de ha találkoztunk – márpedig a színpadon sokszor szerepeltünk egy darabban, az álompár, így hívtak bennünket , elgyengültem, és képtelenné váltam az ellenállásra. Ő ezt nagyon jól tudta. Ki is használta piszkosul, aztán meg 21

kegyetlenül kinevetett, ha lépre mentem. És én mindig lépre mentem. Aliz azt elmesélte nekem, hogy egyszer jósoltak neki, egy öreg cigányasszony, hogy egy osztrák herceg felesége lesz – akit ő csak impotens majomnak nevezett, tudod te is, tényleg osztrák herceg, az őseit ezeregyszáztól számítják. Meg azt is jósolta neki a vénasszony, hogy különleges halállal fog meghalni, na, hála nekem, ez is bejött. Tudod, úgy voltunk egymással, hogy én mindenemet beleadtam ebbe a kapcsolatba, pedig szinte semmim se volt, ő meg csak egy keveset, épp, mint a kovalens kötés, mindegy mennyid van, ugyanannyit adsz a közösbe, hogy működjön. Ő halott, én meg élő halott vagyok már. Ebben az évben leszek annyi idős, mint ő volt, amikor megöltem. Épp tíz éve múlt. Előttem semmi. Mögöttem semmi. Életfogytiglani. Ha hasonlítok az apám családjára, akkor ez az én esetemben még legalább negyven évet jelent. Negyven év pokol a kárhozat előtt. Köszönöm atya, hogy meghallgattál. Áldjon meg téged a te Istened, aki nekem is meg akart bocsátani. De én Júdás vagyok. Huszonegyedik századi Júdás. Nem tudok más lenni már. Vagy még? Ő felkötötte magát, úgy menekült el a kegyelem elől. Nem tudom, atya, miért vonz minket, embereket inkább a bűn, és a mocsok, mint a tisztaság. Talán ha lesz elég időm és erőm, harcolok majd a kegyelemért, de még most nem tudok. S ha eléggé szeret engem az az Isten, ahogy mondtad atya, talán kitart mellettem, s talán ad egy új esélyt – egy más dimenzióban…

FEDÁK ANITA: A SZEKRÉNY - A kurva anyját annak, aki ezt a küszöböt ide rakta – reccsent bele a 38 fokos hőségbe a kövér Guszti repedtfazék hangja, miközben a botlása után a nehéz bútordarabon lökött egy nagyot. Özvegy Láponyosné a durva hangra összerezzent. Ura, aki tegnaptól kiterítve feküdt a tisztaszoba nagyasztalán szinte minden este elkurjantotta ezt a mondatot. A teherhordó Gusztiba ugyan nem lötyögött most annyi liter pálinka meg sör, mint anno a vén Láponyosban a kocsmázások után, de akkor is szomorú gondolatokat hozott a lelke felszínére. A háromajtós behemót szekrény ebben a házban egyet jelentett a menedékkel. Kislánykorában odabújt a nyári zivatarok kísérte dörgések és villámlások elől. Egyszer a szomszéd csűrbe csapódva hatalmas tűzet is okozott. Csak arra emlékszik, hogy a nagy kiabálások édes álmából ébresztették fel. Szülei vizes vödrökkel rohangáltak fel alá és nem törődtek a megriadt és pityergő kislánnyal. Félelmében belebújt a ruhásszekrénybe, amely az erős levendula és naftalin illattól elbódította, és álomba szenderült. Apja hangjára riadt fel, aki a nevét kiabálta. Mikor megtalálta a szekrényben hatalmas és izmos karjaiba vette, és kis buksiját puszilgatva vitte vissza az ágyába. Később ugyanaz a szekrény már a gyerekeinek is búvó helye lett. Na, nem gyerekjátékból. A durva és agresszív természetű, szinte minden este részegen hazatámolygó Láponyos veréseitől menekült oda az anya és a két reszkető gyermek.

- Minek akarsz mindenáron megszabadulni ettől a még most is szép diófaszekrénytől ? - riasztotta fel gondolataiból nagynénje. - Minek - minek? Csak! – vágott vissza, bár maga sem értette, hogy miért ilyen ellenséges az öregasszonnyal. – Ha kell, neked adom, nekem már nincs rá szükségem. - El is viszem, mert te olyan marha vagy, nem értesz a régi bútorokhoz. Ezt a szekrényt a fiam átkeni olajjal, osztán szebb lesz, mint újkorában – vágott vissza flegmán a Bözsi. De hangja már nagyon távoli volt Láponyosné számára. Mit tudhatja ez a falusi pletykafészek, hogy itt bent a városban, több száz kilométerre minden rokonságtól, egyedül a gyerekeivel, védtelenül, mennyi szenvedést őriztek ezek a szekrényfiókok. A vállfákon függő ingek, zakók, kabátok és bundák. Minden zsebükben volt egy történet… Előbb csak egyedül bújt be a kabátok és bundák közé, mikor a részegen ordibáló Láponyos haragjában előbb a hokedlit vágta hozzá, majd miután a lábát ért fájdalomtól a konyhapadlóra roskadva a hajába markolt, és az arcára mért záporozó ütésekre tért át, egy óvatlan pillanatban sikerült kirohannia az előszobába. Becsapta az ajtót, mintha kiment volna, de besurrant a másik oldalt nyíló hálóba és reszketve bújt el a szekrény biztonságot sejtető hűvösében. - Te büdös kurva, úgy is megöllek! – ordította a férfi a nagy konyhakéssel hadonászva, majd az asztalra kitett vacsora edényeit sodorta le egy durva mozdulattal. Mikor már a gyerekeit is menteni kellett a szakmai körökben elismert jó nevű bányamérnök részeges agresszív kitöréseitől, már nehezebb volt. A picik féltek és sírtak, miközben anyjuk rettegve tapasztotta kezét a szájukra. Ha megtalálta volna őket az az állat, szomorú véget érnek… 24

Ismét az öreg Bözsi állt meg a háta mögött. Nem látta, de a szaga elárulta kilétét. A leheletéből áradó házi főzött pálinka jellegzetes bűze szinte már beleívódott a bőre alá. Bár mindig is állította, hogy ő csak reggelente egy kiskupicával, orvosságként, de mindenki tudta róla, hogy az otthoni kredencének az alján sorakoznak a kis butéliák… - Vidd csak azt a szekrényt, úgy is kidobtam volna – lökte oda szót a vénasszonynak. ? Vagy baltával összehasogatom télire, tüzelőnek. - Bolond vagy te, jóasszony. Az urad halála elvette teljesen az eszed ?! - óbégat rá a vén banya, miközben szorgalmasan hányta magára a keresztet. Elvette? Özvegy Láponyosné arca hirtelen, mint a kisütő napzuhatag aranysugarai, mosolyra derült. Nem, nem és nem. Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve a két bútort cipelő izzadó férfi után szaladt. A háromajtós szekrény már kinn állt az utcán. Az egyik kinyílt ajtaját megfogva egy hirtelen mozdulattal, erősen becsapta. A bútor előbb egy fájdalmas reccsenéssel fogadta a csapódást, majd az ajtó teljesen beragadt. Bezárva és befogadva magába a sors által kegyetlenül meggyűrt asszony minden fájdalmát…

FEHÉRNÉ VIOLA ZSUZSANNA: MENNYIVEL TARTOZOM B IZTOS ÚR? 83-ban történt egy péntek éjjel, amikor a Trabant még autónak számított. A párom és két gyerekkori barátja 15 év után először találkoztak az egyikük kocsmájában. Kettejüknek családjuk is volt már, így három pasi, két nő és két gyerek is volt a társaságban. Csendes baráti beszélgetésnek indult az emlékek felidézésével, de aztán elfajultak a dolgok és a három gyermekkori barát vidámra itta magát nosztalgiából. 10 óra tájban aztán elindultunk haza. A kocsmáros helyben maradt, mi a fővárosban laktunk, a másik család pedig egy közeli kis faluban. Én vezettem, a gyerekek szerencsére aludtak a másik lány ölében, a két férfi viszont folyamatosan kamaszkori szinten humorizált. Érthetően igencsak igyekeztem. A települést elhagyva, az autópálya kihajtónál van egy korlátozó tábla, amit forgalom híján természetesen felülbíráltam. Jól belátható szakasz, nem járt veszéllyel. Pár méter után villant a vaku, majd egy kilométer után volt egy ellenőrző pont, ahol félre is állítottak. Mint kiderült, ez egy olyan akcióféle volt. Ott állt vagy 20 rendőrautó, még több személyautó, már félreállítva és folyt a munka. A vaku villanásakor ránéztem a km órára, így pontosan tudtam, hogy 22 km-rel túlléptem a sebességkorlátozást. Odalépett egy rendőr és mikor az ablakot letekertem azonnal megcsapta a tömény vilmoskörte – akkor már – bűze. Benézett, látta a társaság összetételét, a fiúk folyamatosan idétlenkedtek, a 26

gyerekek aludtak. Én egyfolytában nevetgéltem, mert a jókedvem töretlen maradt erről a két kamasszá vedlett családapa folyamatosan gondoskodott. Kínomban is nevetni szoktam, ilyen alkat vagyok. Megkérdezte, hogy ittam–e ... …aztán még vagy négyszer megkérdezte. Természetesen nem ittam, így nyugodt lélekkel a szemébe nézve mondhattam a nemet. Közben kikászálódtam és elé álltam az irataimmal a kezemben. Én 160 cm vagyok, akkor 50 kg. Ő kb. 2 méteres lehetett és 100 kg - a fejem a derékszíja magasságában volt. Már ez is igen vidám helyzet volt. Megnézte a papírokat, minden rendben volt, aztán kínos csend lett. Ő nézegetett a többi rendőrautó felé - akció volt, sok főnökkel, traffipaxszal, el nem engedhetett, de maximálisan megértette a gyorshajtás okát. Megkérdezte tudom–e mennyivel mentem, erre pontos választ tudtam adni és magyarázatként hozzáfűztem, hogy ugye érti miért siettem. Értette. Vagy két perc kínos csend után megsajnáltam és vigyorogva megkérdeztem – Mennyivel tartozom biztos úr? Ő nagy sóhajjal villámgyorsan kezembe nyomta a büntető cédulát, az akkor adható legkisebbet. Azóta is a kedves emlékeim között őrzöm ezt a fehér villamosjegyre hajazó cetlit.

GABRIELLA: HOLNAP

Napokra roskadó hetek órái tátongó sebek illatod hajamban lebeg szavaid hangos bűnjelek mosolyod fáj az arcomon ráncokká kenődik tudom de holnap egy könnyű hajnalon emléked szépre álmodom...

(Vadcseri)

GERE IRÉN: FUTTÁBA' hallod, hogy pletykálnak rólad, és kiröhögnek, mert jó vagy. nem törődsz velük - ez a te harcod hisz neked így jó: ezt KELL akarnod, mert anyád így tanította és apád is ezt állította eléd: te csak ˝légy jó˝, ha százszor is rúgnak beléd! törött üvegcserepeken futtatnak mezítláb, és te futsz, ez a te utcád és ott van a házad, már nincs is messze! hiába fektetnek gerendákat eléd keresztbe! még sebtében letépik az inged, s mikor úgy hiszik már nincs miben hinned… te visszanézel 29

mosolyogva a vállad fölött, pedig tudod jól: nem ez volt az utolsó ilyen köröd!

HEVESI ÉVA: NE FÉLJ! Eljöttem érted. Ne félj! Mutasd sebeidet! Hadd enyhítsem végre fájdalmadat, gyógyító füvekkel kenegetve szépen! Egy kicsit hadd hordozzam én a kínjaidat! Nézd! Már látszik a mi erdőnk, ahol friss forrás fakad, hűs vizével lemosom meggyötört arcodat. Ne félj! Hajtsd az ölembe a fejed! Dúdolgatok neked egy boldog éneket. Ne félj! Itt nem talál ránk soha a mulandóság. Hunyd le a szemed! Nem kérek semmit, csak annyit, hogy szerethesselek.

IGNÉCZI PÉTER: ÁLMOMBAN RÁMHAJOLTÁL

Míg hittem, fény, tűz voltam. Én már nem hiszek sosem. Hiába ver a sorsom, éget tűz - ajtóm zárom. Szekercém forgácsot szab és fenyőillat terjeng. Építem házikómat. Eljöhetsz hívatlanul. Vágott virág vár téged. Asztalon étel, ital. A kert csendes. A tóban aranyhalrajok úsznak. Ezernyi álom bennem. Elsorvadt hiányod ég. Elringatsz hit! Vakítasz. Két fa, közte árokpart. Csak sóhajunk ér össze. Hídnak ott a szivárvány. A kín nem fáj. Eltűröm. Hosszú éj. Vibrál a csönd. A csillagok tudják-e merre jársz? Ne emlékezz! Szólít egy hang és vinne hozzád. Vagy máshoz - félek. Álmomban rámhajoltál. Elhittem. Pedig nem vagy.

JEGA SZABÓ IBOLYA: A JÁRATLAN ÚT Lenke néni a falutól egy kilométerre lévő kis erdő közepén álló öreg, ütött kopott kis kúriában élt magányosan, szinte időtlen idők óta. Vén volt, mint az előtte szaladó országút, de nem szorult rá senkire, ellátta magát és a népes macska családját, no meg a vénséges vén kutyáját, a társát. Az állatok vele éltek a házban, amelynek a legtöbb ablakán már volt kitörött ablakszem, csak a konyháé és az egyetlen lakószobáé volt teljesen ép. A házat körülölelő erdő is a sok év alatt elsűrűsödött, áthatolhatatlan élő kerítésként védte a kíváncsi szemek elől a tanyát. Egyetlen keskeny kis út volt csak rendben tartva, amin épphogy elfért egy autó, a ki és bejárást biztosította. Lenke néni hetente ment csak ki rajta a faluba, hogy friss kenyeret vegyen és a macskáinak tejet, meg azt a kevéske élelmet, ami hiányzott a konyháról. Nem volt nagyigényű, csak csipegetett az ételből, kevéssel is beérte, akárcsak a vén kutyája. Havonta egyszer meglátogatta az unokahúga, az egyetlen élő rokona, aki törődött vele, főzött neki egy kis hársfateát, elbeszélgettek a gyerekekről, akikre oly sokat vigyázott kicsi korukban, és a macskákról. Orvoshoz nem járt, fájt ugyan itt, ott, de nem törődött vele, az aggkor velejárójának tekintette. Napjai egyhangúan teltek, korán ébredt, hideg vízzel meglocsolta az arcát, teljesen ősz hajába akasztotta a fésűt, majd lemondóan visszadobta a tükör elé. Felöltözött az öreg rongyos ruháiba, és a lábára egy széttaposott ezeréves mamuszt húzott, csak úgy zokni nélkül. A hideg télben bújtatta csak bele a lábait a harisnyába, mert mostanában gyakran fáztak már az öreg csontjai. 33

Megfőzte a kávéját, elcsipegetett hozzá néhány kekszet, nekilátott a macska reggeli elkészítéséhez, ami a legsoványabb tejből állt, kicsit meglangyosítva, és a beleaprított szikkadt kenyérből. Az öreg kenyeret a pékségből vette, negyed áron. Az agg kutya sem kapott mást, neki már ez is jó volt, hisz ő is fogatlan már régóta. Ezután hátra ballagott a ház mögötti kis konyhakertbe, és elkapirgált úgy délig. Akkor bement a konyhába kotyvasztott egy kis levest, és szép komótosan megebédelt. Ebéd után mindig szundikált egy kicsit. Délután tett vett a házban, vagy körülötte, elbeszélgetett a kutyával, a macskákkal. Este a macskaetetés után bekapcsolta a tévét, de már nem tudott végignézni egy filmet sem, mindig elaludt rajtuk. A napok, napról napra egyhangúan peregtek, de nem elégedetlenkedett, szerette már ezt az életet. Szabad volt, és boldog az állataival, nem háborgatta a külvilág. A kinti élet az erdőn túl hömpölygött a maga medrében, úgy érezte, hogy már nem sok köze van hozzá. Keddenként felvette a „falubajáró” ruháját, az ünnepi barna félcipőjét, a haját kontyba csavarta és nagy kosárral a kezében kitolta a biciklijét az úton, az egyetlen kijáraton, ami összekötötte a világgal. A faluban mindenki ismerte, hiszen még a szülei is itt születtek, az öccse a faluban élt, addig, amíg ki nem vitték a temetőbe. Elintézte a dolgait, először mindig a postára ment pénzt felvenni, néha betért a hajdani munkahelyére, a községházára, majd a boltba igyekezett, itt tudta meg a falu pletykáit, egy hónapban egyszer benézett a henteshez is, legvégén a pékségbe sietett. Hazatolta a megrakott biciklijét, mert felülni, már régóta nem mert rá, félt a sok autótól, ami az évekkel együtt egyre több lett a faluban.

A telek átvészelése vált csak egyre nehezebbé, mert a hideg ellen fával vette fel a harcot, sokat tüzelt, de mindig fázott. Három hatalmas helységben nyargalászott a fagyos szél, a lyukas ablakok miatt. A konyhában és a mögötte álló kis szobában duruzsoló cserépkályhák ontották a meleget, de a hideg ház hamar elnyelte azt. Még szerencse, hogy bőven volt tüzelni valója, de az erő a behordáshoz, már kevés volt, ezért az egyik üres helységbe az unokahúga cipelte be az egy heti tüzelőt. Ha nagy hó esett még nehezebb lett a házkörüli munka. Az unokahúga vásárolt be hetente, mert a havas út már veszélyes volt a számára. Mostanában már nem volt nap, hogy ne gondolkodott volna el a költözésen. Egy ilyen zimankós téli reggelen a húga hozta szóba, hogy itt kellene hagyni a tanyát, és elköltözni egy öregotthonba. Így télvíz idején úgy érezte, hogy nem is lenne rossz dolog elmenni, de mi lesz akkor az állataival, és mit fog ott majd csinálni. Elhessegette a gondolatot, és várta a tavaszt. Nem mehet ő el innen, majd csak lesz valahogy, motyogta maga elé. Úgy érezte, hogy nem tudna már megszokni egy más életet. Meg a mondás szerint sem lehet már egy öreg fát átültetni, belepusztulna. A kutya biztosan nem érne meg egy hétnél többet egyedül. A macskák képesek életben maradni egyedül is, hisz van itt annyi egér és annyi madárfióka, hogy kétszer ennyi macskának is elég lenne. Esténként nézte a pattogó tüzet, és ha arra gondolt, hogy el kell hagynia a házat, belesajdult a szíve. Úgy érezte, hogy egy ismeretlen útra tévedne, ahol sohasem járt, elveszett lenne, és szerencsétlen. Itt rend van, itt szükség van rá, itt boldog. Itt nőtt fel, itt élte le az egész életét, Itt ápolta idős korukban a 35

szüleit, és itt is haltak meg egymás után. Fiatalon, hej de régen volt, csak munkája hozott változást az életében, az volt az ő egyedüli szórakozása, és a templomba járás. Ma már oda sem jár, csak vasárnaponként hallgatja a misét a rádióban, már így is jó az. Egyetlen udvarlója akadt csak, aki meg is kérte a kezét, de a háború közbeszólt, nem jött haza sohasem a frontról. Sokáig gyászolta, később már nem akart férjhez menni. Néha arra gondolt, kár volt, ha eljárt volna a bálokba, ma már üknagymama is lehetne, és volna családja, akikre mindig számíthatna. De az is lehet, hogy nem, a sors kiszámíthatatlan, ezzel vigasztalta magát. Egyik hideg délelőtt ki jött a plébános úr, és elbeszélgetett vele a költözésről. Megpróbálta észérvekkel rábeszélni a költözésre, ha nem is megy az öregotthonba, a városba, húzza meg magát telenként a húgánál. - No, még csak az kellene, én oda nem megyek, ki nem állhatom az urát. - Morc, magának való az. A vén bolhást sem tűrné meg a házában, meg engem sem, atyám. - Inkább bemegyek az otthonba. Hát ebben maradtak az atyával. Másnap kijött az unokahúga, és mindent megbeszéltek. Az öreg kutya itt marad, majd megrakja neki a cserépkályhát, ígérte, és ad neki inni, enni. A macskáknak is ad néha tejet. Minden hétvégén hazahozza, és tavasztól pedig több napra is kijön hetente. Hát ebben maradtak. Amint elintézi a helyet az otthonban, jön és összepakolnak. 36

Attól a naptól kezdve furcsa idegesség lett úrrá rajta, és rettegett, hogy nyílik az ajtó. Az eszével tudta, hogy egyszer mindennek vége, semmi nem tart örökké. Ezt a házat is el kell hagynia egyszer, de minden porcikája tiltakozott az ismeretlen világtól. A vén kutyájával melegedtek egy este a cserépkályhánál, kint hatalmas szél szaggatta az ágakat, és lopta a tetőcserepeket. Csontig hatoló fagyos volt az idő. Elfogyott a fa a kosárból, kivánszorogtak a vén bolhással a szomszéd szobába, hogy telerakja, szomorúan látta, hogy bizony nagyon fogy a bekészített fa. Nem lesz elég ez reggelig ebben a hidegben. Talán, ha lezárom a kályhákat, kitart világosig a meleg, de ilyen zimankós időben nem biztos az. Megrakta a kályhákat és bebújt az ágyba. Gyorsan elaludt a meleg takarók alatt, és nem zárta le őket, amikor leégett a fa, így hamar ki is hűlt mindkét cserépkályha. Hajnalban ébresztette fel a hideg, és nagyon fázott. Összeszedte a bátorságát, az összes ruhát magára húzta, ami a széken volt, kabátot vett és a fejébe húzta a meleg sapkáját. A füles kosárral a kezében kiindult a fáskamrához tüzelőért. A vén bolhás szomorúan baktatott utána, nem volt ínyére a hajnali séta. A szél megállás nélkül tombolt, ágakat tört, havat és cserepeket hordott. Nagy nehezen elértek a kamráig, az ajtót alig bírta kinyitni, majd becsukni, és a kosár fával lassan indult vissza a házhoz. Hamar rájött, hogy kosárral a kezében nem lát előre, és nagyon nehéz is a teher. Letette, és fagyos havon csúsztatta előre. A kutya a farkát behúzva nézte a hajlongó gazdáját, néha keservesen nyüszített egyet. Már nem sok volt hátra a bejáratig, alig néhány méter. A lépcsőhöz érve, ami mindössze 37

két fok volt csak, felemelte a kosarat, és ekkor történt a baj. Megcsúszott a fagyos havon, hanyatt vágódott a lépcsőn, a kosár fa a fejére hullott, és még hallotta, hogy a lába nagyot reccsent. Kutya ijedten elugrott, majd vinnyogva visszament a gazdájához. Éles fájdalom hasított a bal lábába, nem tudott feltápászkodni, ott feküdt a hideg kövön, lábai félig a lépcsőn, feje a havas földön, és nem tudott felállni, próbálkozott, de akkora fájdalmat érzett a lábában, hogy képtelen volt mozgatni. Rémült hangon kiabálni kezdett, de hiába kért segítséget, tudta ezt ő is. Feküdt a hideg földön, a háta alatt olvadt a hó, a vénséges vén kutyája, korát meghazudtoló fürgeséggel, csaholva kerülgette tehetetlenségében. Kínjában teljesen lecsúszott a lépcsőről, megpróbálta kézzel felhúzni magát, de annyira reszketett a hidegtől és fáradtságtól, hogy elhagyta a maradék ereje is. Küzdött, de végül teljesen kimerülve megadta magát a fagynak. Könnyei az arcára dermedtek, de már nem érezte a hideget, szép zöldnek látta a fákat, gyönyörű május volt, és a szülei kezét fogva indultak a vasárnap délelőtti misére. Öccse előttük szaladgált, nem hallotta a mama hangját, ahogy megdorgálja, amiért nem vigyáz az ünneplő ruhájára. Mentek az egyetlen jól kijárt úton, és tudta, hogy már soha nem cseréli el a járatlanért.

KÉMERI ÉVA: JULI NÉNI... Valamikor régen, gyermekkoromban, minden áldott karácsony hetén betoppant hozzánk Juli néni...az apró termetű, alig negyven kilós, hajlott hátú, töpörödött cigányasszony. (Hogy hogyan kezdődött, és mikor ez a látogatás, nem tudom, de éveken át tartott) Mielőtt belépett, kopogtatott és megkérdezte, hogy bejöhet-e, szabad-e karácsonyt köszönteni... Természetesen bejöhetett. Akkoriban még úgy tudtuk, hogy nem szabad a kéregetőket elküldeni, mert „megver az Isten” érte... Szakadt bocskorával belépett a házba, megállt közel az ajtóhoz, és boldog, békés ünnepeket kívánva kérte Isten áldását a ház lakóira, majd hátáról a batyuját lecsúsztatta a földre, és lábait maga alá húzva mellékuporodott. Hiába mondta neki anyukám, hogy ne a földre üljön, üljön nyugodtan a székre, ő szerényen meghúzódott a földön. Egy idegen, ha látta volna, azt hiszi, hogy egy nagy kupac barna rongy, csak a csillogó fekete szempár árulkodott arról, hogy ember van benne. Olyan volt, mint egy riadtan pislákoló egérke...Órákig elücsörgött, szinte mozdulatlanul. Anyukám a kezébe adott egy darab kenyeret valami ünnepi húsfélével...jóízűen majszolta, összeszedegette a lehulló morzsákat is... Zoknit, kopott lábbelit kerestünk neki, addig kutakodtunk, míg nem találtunk rá való nadrágot, pulóvert...miket nagy hálálkodás közepette szedett magára. Mikor indult útjára, került a batyujába szalonna, alma, befőttek, tojás. Nem tudtuk honnan jött, nem tudtuk hová 39

ment... A karácsonyok közötti időszakban már nem adtuk akármiféle kéregetőknek a felesleges, kopott vagy kinőtt ruhákat, összegyűjtöttük Juli néninek. Egy karácsonykor hiába vártuk... nem jött. Sajnáltuk a csepp asszonyt...biztos meghalt – gondoltuk, de február környékén nagy örömünkre megjelent. Elmondta, hogy oda volt „messzibe” a lányánál, mert beteg volt. Az elkövetkező karácsonykor nem jött megint...és azóta sem. Akkor, azok az ünnepek, Juli nénivel együtt voltak ünnepek...mert a szakadt, barna rongyok alatt becsempészte nekünk az ünnep varázsát...mert akkor úgy éreztem, hogy az általa kért áldás meghallgatásra talált. Azóta minden évben a karácsony közeledtével eszembe jut Juli néni...látom megtört kis alakját, amint ül a földön...hallom, amint áldást kér a ház népére... Réges-régi emlék... mégis, ragyogó csillagként csapódik a szívembe, s szétszórva fényeit magasba emeli a lelkem.

KOZMA ILDIKÓ: NYÁRI HAIKUK Hajadba jázmin, illatát szellő küldi, lebegő álom.

Délibáb reszket, égen árva felhő sincs, a csend átitat.

Meghajló bús fák, kegyetlen napkitörés, a folyó is áll…

Jázmin illata árad nyitott ablakon távol vihar zúg

Tengerbe lágyan ömlő folyó, kabócák dala az éjben.

KŐHALMI LEVENTE: ÉVSZAKOK Fehér pillék lámpás alatt, holdra jár, ki hitét lopja, osonna, de hátra haladt, hószánon szállt mély pokolra. Köhögtet e hideg falat, elhagy ma, mint orrot pára, megfagyaszt most arcot, s agyat tél apjának hűs álcája. Hideg könnyét napfény issza, leolvadnak völgyek s hegyek, halálból lész élet újra, s láthatóak kegyhelyek. Felharsanó madársereg gyászénekét fújja, fenn táncolván rügymesterek láncokon vett súlya. Buja hőség táncát járja, hűsítőjét tó adja, naplementét akképp várja, mint jószágát a jó gazda. Színvilágok nyüzsgő árja csalogat, mint búlabda, kicsiny esők gyönge sárja repedésre szárad ma. Szürke az, mi költözött, 42

besétált, majd csöndesen esőcseppbe öltözött, s a föld felett járt peckesen. De bús szemébe könny szökött, bár arcát tartja mereven, élhetném, hogy felhők között nap simítja agg fejem.

LÁCAI MIHÁLY: SZÜLETÉSEM Még szólni nem tudok, az epét eltáplálom érted s a zsongás köröttem, mert szakadásom megérett, rám hajol: az alakuló ősbizalom. Még látni sem bírok, szédületed álmot ébreszt szemeden el-elréved valami töredék: a belőlem hasadó mennyei maradék. De te nem fogadtad! Virágzó ujjam vigasztaltad és nem tűröd, amiért kapaszkodtam te tört öröm! Most légzésed ringatta kiságyam szűkölöd! Hová visz ez a járókai lét? Itt minden csupa, annyi a nedvesség és magadat rugdalom ne simogass ne mesélj nekem semmi nem igaz ne várd azt a reggelt 44

te hullaszag engem ne kérj te követelő te fekély miért mért sarjasztasz tragédiába te szerelem utolsó jajdulása kellettem neked akkor tessék vádolhatsz te átkom mert sohasem voltál én nem tudom, kinek kiáltok! Egyre halkabban fújdogál a fény, már látó vagyok. Az első ellenszegülés, ki kérdésemre mosolygott felém: anyám! – az első asszony, ki miattam legyőzte az alkonyt, ki bennem megmarad örökkön. Ellened nincs nagyobb bűnöm.

LIBRICZ MAJA: NINCS SEMMI MÁSOM...

Nincs semmi másom, a nagy világon csak te, senki más… nincs semmi másom régóta, csak egy álmom, hogy egyszer végre igazán rám találsz… nincs semmi másom, én mégsem bánom, csak te legyél, én azt kívánom. nincs semmi másom, 46

csak a vágyam az igaz szerelmem mellettem álljon... nincs senki másom de éjjel-nappal várom, hogy elmondjam Te vagy nekem az egész Világom!

2011.07.26.

MARYAM MOON: BORSZÉKI NAPFELKELTE Ölembe fűzöm a nyár illatát Völgyület ívének lágy Kerekét Hol a vén Havasok lába összeér Oly jó ez az elbájolt ringatás. Ott, hol a hegygerinc felmagasul Szűz fenyők kalapja eget pettyez Végtelenbe ér a föld a mennyel S csereklye remegő neszén csitul. Míg gátat tör összemosásom árja Isteni csendben sarjad az éjjel Fátyolba rejtett fenyősuttogása. A pisla nap is dacol a fénnyel Felleg mögül kezeit kitárja Aranysugarát férceli az égre.

MÁRFFYNÉ HORVÁTH HENRIETTA: TÖLCSÉR, FAGYLALT NÉLKÜL

Ahogy a zárban kotorászik a kulccsal már összerándul a gyomrom. Kettőt fordul a kulcs. Mindig kettőre zárják. Az ajtó fémesen zökken. „Kurva élet!” Csak résnyire nyílik ki, a toló lánc fogja. Apa dühödten kaparászik, bíbelődik a lánccal. Tágra nyílt, riadt szemmel bámulok a sötétbe. A rövid, éles csengőszóra vadul zakatolni kezd a szívem. A kikeményített takaróhuzat surrog, ahogy a fejemre rántom. Hallom a saját szívverésem. Fogy a levegőm, de nem baj. Itt jó. „Hol az Isten valagában voltál eddig? Dolgoztam, hogy te itthon tudd növeszteni a… Persze, éjfélig dolgoztál, mi? Mit élféjig, nincsen is élféj?! Már a nyelved sem forog, te részeg disznó!” Anyát még sosem láttam mosolyogni. Folyton keskenyre merevedett szájjal végez minden házimunkát. Belecsontosodott a napi teendőkbe. Ahogy a falakba a pörköltszag, úgy ivódott bele is a megfelelés vágya. A szomszédoknak, a rokonoknak, az embereknek akar megfelelni. Ő a jó szomszédasszony, akire rá lehet bízni a lakás kulcsát a nyaralás idejére. Ő a szeretetre méltó rokon, aki két heti kajájukat megfőzi, süti úgy várja a vidéki családtagokat, akik a potyaleső hétvégét nálunk töltik. Ő a tökéletes feleség, remek háziasszony, példás családanya. Nem emlékszem az illatára.

Ülök a kockás viaszosvászonnal borított asztalnál. Előttem hártyásodik a sóska a tányérban. A kanalammal próbálom az egyik felére púpozni, mintha már a felét megettem volna. A sóska makacs egy étel. Visszacsúszik mindig az eredeti formájába. Tele van a tányér. Tele van a … „ Edd meg a főzeléket! Nem vagyok éhes. Olyan nincs! De van. Addig innen el nem mész, ameddig meg nem eszed! Nem kell! Nem azért melegítettem a hasam a tűzhelynél, hogy ne edd meg!” Az émelygés csiklandozza a torkomat. Lassanként kiver a víz. A könnyeim is ellenem dolgoznak. Potyognak az ocsmány sóskába, ezzel is csak növelve annak a térfogatát. Az iskolában jó dolog az első padban ülni. A tanárnő általában csak hátrafelé néz. Átnéz rajtam. Úgy, mint az osztálytársaim. Jó dolog láthatatlannak lenni. Eleinte csúfoltak. Voltam pápaszemes, csontkukac, pipaszár lábú. Én tudom, hogy kövér vagyok. A papa pecázáshoz használt csontijai is dundik, meg a cserép pipája is jó gömböc. Csak rossz, amikor ezt folyton az ember orra alá dörgölik. A fekete ruhák valamit segítenek. Állítólag soványít. Apa nem veszi észre, hogy a pólóiba járok iskolába. Apa nem veszi észre, hogy iskolába járok. Apa nem vesz észre. Már ahogy belépek a szobámba érezni a rothadás szagát. Az íróasztalom alatti papírkosár bűzlik. Anya dühödt mozdulatokkal rázza meg a tartalmát és üvölt. „Mióta nem eszel te tízórait az iskolában? Mi a kínkeserves nyavalyáért nem eszel? És ha már nem etted meg, miért nem adtad oda nekem aznap, mikor haza jöttél? Miért gyűjtögeted? Miért?” Nem bírom a szikrákat látni a szemében. Éget. Lehajtom a fejem és, mint aki valamilyen érdekes műalkotást szemlél, 50

alaposan megnézem a fekete-zöld penésszel tarkított, papírszalvétás szendvics maradványokat. Ez az állapotuk már nem undorít. Már nem ennivaló, csupán szemét. A mosogató csapja csöpög. Mióta az eszemet tudom. Anya óbégat apával, hogy javítsa meg. Mióta az eszemet tudom. A mosogatóba eresztett langyos vízben melegszik a dobozos tej. Két deci tisztán. Iskola tej. A kék alufólia gyöngyözik. Akkor már iható. A szívószálat belebököm a kék tetejébe és becsukom a szememet. Gyorsan iszom ki az egészet, szinte egy szuszra. Minél hamarabb túl akarok lenni rajta. Két hónapja minden reggel. Aztán egész nap semmit sem eszem. A kórházban az a jó, hogy nem kiabálnak az emberrel, ha nem eszik. Mondták, hogy a látogatási idő alatt meg kell innom egy liter citromlevet, különben infúziót kapok. Azt hittem, hogy az valamilyen fertőző betegség. Sosem voltam beteg, ezért ettől nem félek. Most már az infúziótól sem. Mert igaz, hogy megböknek, de aztán csak feküdni kell, amíg lefolyik a folyadék és addig is békén hagynak. Egy darabig. A gumicsőnek olyan szaga van, mint a pumpának, amivel a gumimatracot szoktuk felfújni. Ezt kell lenyelni. Majd kirántják. Úgy érzem, kifordul mindenem, valami zöldet öklendezek fel. Hagyjon mindenki békén. Aludni akarok! Kényszeredett mosollyal az arcán a zárójelentést olvasgatja apa. „Egészséges. Akkor mi a francért nem eszik semmit?” Apa és anya ülnek egymás mellett. Soha nem láttam így őket. Ilyen egyetértésben. Suttogva beszélgetnek. Azt hiszem nagy a baj. Úgy csinálok, mintha az újságokat nézegetném. Pedig feszülten figyelem őket. A kinyíló párnázott ajtó mögül egy gondosan berakott hajú, fehér köpenyes nő néz ki és behívja 51

anyáékat. Engem nem. Nagyon sokáig várok. Pisilni kell, de nem merek elmozdulni a narancssárga műanyag székről. Hintázni kezdek rajta, így nem kell annyira. Anya vöröslő szemmel, apa idegesen krákogva lép ki. A berakott hajú kézen fog és maga után húz a szobájába. Beszél hozzám, de nem érdekel. Nagyon kell pisilni. Papírt és ceruzákat tesz elém. Nincs kedvem rajzolni. Hintázok a piros párnás széken is. A nő félre billentett fejjel figyel engem. A nyakában murisan táncol a lila gyöngysor. Elmosolyodik. Apró, csillogó fehér fogai vannak. Kinyújtja felém a kezét. Behúzom a nyakam. A keze megáll a levegőben, kicsit tétovázik, majd óvatosan megsimogatja a fejemet. Feláll, kinyit egy ajtót és betessékel egy vécébe. Még időben. A tűhegyes barna ceruzával karistolva rajzolom le az erdőt a papírra. Az erdő előtt a réten egy oroszlán üvöltve vicsorog. Mellette egy medve cammog négykézláb. Előttük egy nyuszi ül, lelógó fülekkel. „Mi ez?” Kérdezi a berakott hajú. „ A családom.” Suttogom magam elé. Aztán sírok, hangtalanul, ahogy szoktam. Csak a vállam rázkódik meg időnként. Hazafelé anya és apa két oldalról fogják a kezem. Anya duruzsol apának. „ Azt mondta a pszichológusnő, hagyni kell, majd ha éhes lesz kérni fogja az ételt magától.„Gyalogolunk a Körúton. A kirakatok üvegén megcsillan a fény. Cukrászda. A fagylaltárus kérdően néz rám. Remegő kézzel nyúlok az üres tölcsér felé. Behunyom a szemem, ahogy beleharapok a ropogós ostyába. Felragad a szájpadlásomra. Köhögök, öklendezek felváltva. ”Kellett neked ilyen száraz francot venni a gyereknek!” Sziszegi apa anyának. Elereszti a kezem és rendel magának egy féldeci rövidet. 52

M. FEHÉRVÁRI JUDIT: SÍR AZ EMLÉK Néha felzokog ez a reménytelenül keserű világ, melyben ott ragyogsz valahol a sárguló nap végetlenjében, a holdsarlóban, a csillagok kozmikus ölelkezésében, a nyár végi kékben, csüggesztetten ott tündökölsz a vörösben botorkáló lenyugvóban, a küllők alatti Hélioszban. Fehér, harmadnapi Krisztus arcod szelíden feszül a ridegen tátongó, lélegző szeleknek bánatában, neved egy sírkövön vacog megkopott aranyában. Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba szédülő langyos tavasz, mi gyengéden dédelgetett álmainkból új és friss rügyeket fakaszt, s lágy szellőivel öleli át a fákat, bokrokat és a házat, mely nem ismeri még ezt a lázas, karcos valóságot.

De Tiéd az ősz is, az elmúló és hallgatag szőnyegavart termő, a száraz karú, kopár- tüzesen lüktető álombirodalom, mely, mint tűnő pillanat, elvész, elszakad, hiába kiáltanék, Ne hagyd felednem a Magaddal hozott szépet, a bennem ma is élő ősi igézet-rétet. Lebegő emlékfoszlányaid gyémánt koporsók, csöndesen dúdolók, és pergetik gyöngyeik a négy szál gyertyán, melyek befedezik Lelked szarkofág délibábját a régmúltnak azon a napján, mikor a fehér szélén fekete táncolt, kesztyűs kezek, nyúzott arcok és megfáradt pillanatok ledőlni készültek, sírba bukni, ácsolni és keringőzni, s ezt a csonthús valóságot mindörökre elfeledni.

Testem, akár a moly rágta ruha, mára véges-szürkén csavargó tükörbe ágyazott ezerarcú bánat: magányos temetők és elnémult, évmilliárdok vegetációja, mégis elrejtem halálod, féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút, csontpikkely szárnyaimmal burkolom. És magammal vittelek nagyon mélyre, legbelülre a világtól elrejtett sötétségbe, hogy senki se lásson, hogy senki se bántson. Immár enyémek is az örök temetők, a szertefoszló, hideg szemfedő rongyok, a gyász szívét is elfedők, az évek pergésével részemmé lettek a bennem is bomló hallgatag testek. És mára mindent szeretek, ami lecsukott, és ami már korhadó: a leszögeltet, a láthatatlan láthatót, a sírok zugában megbúvó sorvadást és életet, 55

a begubózott bábokat, a születő lepkéket nevelte bábarcokat, és újratanulom Neved, mert különben már csak az én részem maradsz, mit nem osztottam meg soha, annyira enyém voltál… Hallod? Sír az emlék. S Te tudod egyedül, ma is milyen zokogva fáj.

MEZEI JÓZSEF: ÓBADAR NÉPMESE Egyszer volt, hol nem volt (értsd: a valósággal való bárminemű egyezés a véletlen műve), volt egyszer egy királylány. Szegény királylány - mert nem volt a királyság hatalmas birodalom, és annak is csak a fele illette őt, hozomány gyanánt. A királylány okos lány volt, mivel sokat olvasott, nem lévén a kincstárnak pénze megjavíttatni az udvari házimozi rendszert. Az újság előfizetéseket is mind lemondták már, sőt még az udvari bolond is elszegődött egy vándorcirkuszba, mert ott legalább kosztot és meleg kvártélyt kapott (a medve ketrecében). Szóval a királylánynak más szórakozása nem maradt, mint a régi könyvtár poros kötetei között múlatni az időt. A könyvek senkinek sem kellettek, csak a gond volt velük és a helyet foglalták. Egyik felmenője sem akart bíbelődni a kötetek pénzzé tételével. Egyedül a húsz év előtti parasztlázadás hozott változást, a bibliotéka életében, mert akkor a könyvtár összes romantikus regényének lába kélt. (Az kellett a népnek!) Így cseperedett a királylány bölcsességben és értelemben gyarapodva. Egészen addig, míg eladó sorba nem került. Ahogy tudta, húzta, halasztotta a férjhez menést. Mondom, okos lány volt. Sok értelmét nem látta, hogy egy tökkelütött csődörhöz, esetleg egy okoskodó szamárhoz, avagy egy jámbor marhához, ne adj' Isten egy eszement baromhoz kösse élete szekerét. Egy szó, mint száz, nem volt jó véleménnyel a férfinépről. De, sajnos a királyságban nem nézték jó szemmel, ha egy nő saját erejéből akart érvényesülni. Nem beszélve a gyerekvállalásról! Kifejezetten eretnekségszámba ment 57

lányanyaként közéleti pozíciót betölteni. Királylányanyaként, meg beláthatatlan diplomáciai bonyodalmak elé nézhetett a királyság (királylányság). Mit volt mit tenni, választani kellett, ki legyen a befutó, azaz a leendő király. Tanakodtak hát az öreg királlyal, vajh ki lenne méltó párja és támasza, ezekben a válsággal terhes időkben. Sorra vették a környék szingli nagykutyáit. Talán a szomszéd király? Rangban, igaz ő a megfelelő, de már vagy hatvan éves és a lóra is mozgólépcsővel száll fel. Királyi sarj ebből a frigyből nem terem! Vagy a déli megyék grófja? Hát gyermekáldásban nem lenne hiány, hisz már most is akad neki, vagy fél tucat balkézről való fattya. Félő, nem róla mintáznák a hűség szobrát. Vagy netán egy állami hivatalnok? Mondjuk a Vámosok és Pénzváltók Egyesületének elnöke. Az a göthös, kígyónyelvű aktakukac??? Aki megszervezte, hogy a kincstár összes pénzét megkapják a kufárok, (konszolidálás címén) amit aztán szép kamatra kölcsönadnak az udvarnak? No, neeeem! Nem maradt más, mint az utolsó mentsvár: A szegény ember harmadik fia. Igen, ő lesz a nyerő! Mert, ugye, aki manapság három gyereket felvállal, az vagy bolond, vagy jól menő vállalkozása van a szürkegazdaságban. Az előbbiek már úgyis kihaltak, utóbbiaknak, meg bizony jól jön egy királyi „mosoda”, amivel portfóliójukat bővíthetik. És az udvarnak sem árt egy kis „tőkeinjekció”. Így tehát megszületett a döntés. Pályázatot kell kiírni a királylány kezére! Összekacsintott a király, meg a lánya, 58

kifundálták ezt jól! Kidoboltatják a város főterén, meg szétküldik a hírt lovas futárral a királyság távoli zugaiba is, hogy szó ne érje a ház elejét. Na persze, a szegény ember, meg a három gyereke a városban lakik, egész pontosan a város melletti Violadombon, így ők azonnal értesülnek a lehetőségről. Míg a többi jelölt, még, ha lóhalálában jön, sem ér ide határidőre. A feltételek teljesítéséről nem is beszélve. Hívatták, hát az írnokot, hogy a terv minden részlete papírra vettessék. És ekkor belépett a terembe egy délceg, vidám tekintetű dalia. Minden mozdulata maga volt a megtestesült kellem. A hangja simogató, akár a súlyos bársony. A királylányban megállt az ütő, a király kezében megremegett a míves, aranyhegyű lúdtoll. - Ki vagy Te? - kérdezte a királylány elfúló hangon. - Az írnok, szolgálatodra. Tegnap álltam be hivatalomba, még nem láthattál. - És honnan jöttél, mondd, oh, ifjú! – tudakolta amaz, tágra nyílt csillogó szemmel. - Apám, a távoli Lianga hatalmas szigetének királya küldött, hogy lássak világot. - Talán tegnap érkeztél hazádból mihozzánk? - Dehogy. Már hosszú ideje járom e világot és megfigyelem, miként él a jónép és hogyan vezeti országát némely uralkodó. Így leszek igazságos utódja atyámnak a trónon, midőn, majd örökébe lépek.

- Bölcs gondolatok, herceg! – A királylány egyik ámulatból a másikba esett. - Mesélj herceg, felénk minő idea vezérelt! - Nem egyéb, mint, hogy lássalak. - Ah… - nagyot dobbant a királylány szíve. - Messze földön híres, bölcsességed, kedvességed és szépséged. Eleddig hihetetlen volt számomra, hogy létezik uralkodó, ki egyszerre bír ezen erényekkel. - Ööö… mondd kedves herceg, mily véleményt formálsz a házasságról? - A házasság, a legbecsesebb szövetség, mi nő és férfi között köttethet. - Szívemből szóltál drága hercegem. És mondd csak! Vár Téged valaki azon a távoli kies vidéken? - Ó, hogyne! Dicsőségben megőszült atyám. Szeretné, ha mihamarabb visszatérnék, vállalva több feladatokat országa kormányzásából. - Úgy értem, nem vár-e egy hölgy? Egy ifjú leány, kinek ereiben nemesi vér buzog? - Egy lány? Ki lenne az? És miért? - Akivel majdan frigyre lépsz. - Ó, értem. Nem. Nem vár senki. – a királylánynak majd eszét vette az izgalom – De, fájdalom, én lemondani kényszerülök a házasságról. Mivel a fiúkat szeretem.

MOLNÁR JÓZSEF: HALOTTI BESZÉD Most hogy meghaltam, látom a szemekben a döbbenetet: lehet hogy e körülöttem állókat is mindet, külön vagy együtt ugyanúgy gyötri majd a feledés homálya, mint épp azt, akit temettek, s a gúny, melynek ruháját némelyek "na ezt jól megkapta!" gondolatok közé ékelt siralomban táncoló arccal vállaikra terítik, ugyanúgy le fog majd peregni, mint a rajtam is áthulló homokszemek, mint a tegnapjainkon átsuhanó múlt idő. Látom, egyesek már unják, s vele együtt megbánták, hogy együtt megyünk a végső úton, hol, ezt tanultuk, lelkünk visszatér a Teremtőhöz, hogy ott majd jól megerősödve a Fentebb hirdetett Igétől is várva a Végítélet órájára, majd mint kedves felhő leereszkedünk együtt felöltözve a régvolt ruháinkba, és a cafatokban lógó, szétmálló csontjainkat mankónak használva ki, - ki, csendben és fényerdőben majd megkeresi a régóta a föld alá süllyedő fiatalságát, hogy a kezében tartott varázsitallal, melyet a következő percben kortyintanak le, átvehessék az örök Élet őket 61

leginkább megihlető titkát. Már most elkezdem kiáltozni, "Ne csalódjatok!" , ha mégsem így történik, ha e "látszólag minden stimmelt!" forgatókönyvet még addig akárhányszor átírják, s a tejfölös ég alatt legelésző marhák majd megsajnálják hiszékenységetek, miközben rottyantanak egyet, majd bambán elbőgve az estét, takarodóra ballagnak. Kérlek, kedves testvéreim, rokonaim, barátaim és sosem látott embertársaim - tegyétek ti is ugyanezt: Csendben bújjatok a kövekhez, a még füstölgő hegyekhez, a még fortyogó tengerekhez, a még hűen lángoló Naphoz, és kérlek titeket, gondoljatok rám, gondoljatok a testemmel egybeolvadó Földanyára, gondoljatok a minket körülvevő mennyre és a pokollá izzó emlékeinkre.

NAGY LÁSZLÓNÉ: HÁLÓN LÓGVA Szabadság! Folyton táguló univerzum! – visszhangzanak benned elcsépelt szlogenek. Fáradt vagy, megmart a háló démona, most mozdulatlanul függsz, pedig véredben a toxinok tarantellát ropnak. Alattad a tölcsérháló konstans örvényóriás. Szédít a mélység, behunyt szemmel a kibertéren túlra, való világba képzeled magad, ahol nem polarizált fény csapódik a retinádba, ahol az ingerület amplitúdója változó,

ahol nem látszik igaznak az egybe és nullába kódolt illúzió, ahol univerzumod nem fér bele egy négyzetméterbe vagy tizenhat colba, ahol nem kétdimenziós és néma a mosoly. Keress rá a háló szakítószilárdságára...

NÉMETH JENŐNÉ: 80 ÉVEN TÚLI ROMANTIKA Szeretek tömegközlekedési járművekkel utazni. Itt annyi minden izgalmas dolog történik. A lélek szabadsága az mégis, ha teljesen idegen emberek beszélgetését hallgatva, érzéseimre figyelek. Mit gondolok? Van olyan, hogy elmenekülnék, de inkább a másik ember iránti szeretet az, amit gyakorolni szoktam menekülés helyett. A másik ember iránti szeretet ebben az esetben szó szerint a másságuk elfogadását jelenti. Íme, egy aranyos történet, ami annyira megfogott, hogy fotót is készítettem róla, mert annyira sugárzott. Az egyik buszmegállóban felszállt egy idős hölgy, aki az első, dupla ülésre ült le. A következő megállóban felszállt egy kalapos férfi, s mivel nem volt már ülőhely a buszban, oda kéredzkedett az idős hölgy mellé, aki válaszára, hogy leülhet - e mellé azt felelte: - Üljön ide, majd elvesz feleségül. - Miért? Özvegyasszony? - kérdezte tapasztaltan a férfi, miközben ügyesen becsusszant a székre. - 83 éves elmúltam már- mondta a néni. Majd halkabbra vették a beszélgetést. Pár perc múlva leszállt a néni, de olyan pillanatok voltak ezek, amiben benne van egy egész élet a vágyaival, nyomorúságával, szépségével. És az idő múlása. Mert az nem áll meg!

ORÉMUS KÁLMÁN: BENCE JÓSKA BALLADÁJA Valahol, a határ túloldalán egy öregasszony minden reggel kiáll a tornácra, bámul a szögesdrót-kerítés felé, melyet már régen lebontottak. Vár valakit, több mint harminc éve. Itt, a Kiserdő fái alatt olyan bizonytalanul sötét az este, mint az élet. Csak a távoli fények állandóak, a csillagok üzenet odafenn, meg egy kis falu lámpái odaát, a folyó másik oldalán. Ezekben még akkor is biztos lehet az ember, ha nem látszanak. Na meg, biztos a határ is. A folyó testes vonalát követi, s mellette úgy sorakoznak a szögesdrót-kerítés tartóoszlopai, mint megannyi sírkereszt. Kérlelhetetlenül. Márpedig ő át akar menni. És át is megy. Nem azért készül rá évek óta, hogy most, az utolsó pillanatban meghátráljon. Persze, a többiek, az öreg Csordás kivételével, nem értik, mért vágyik ennyire. Először ő is úgy akart átmenni, mint a rendes, becsületes emberek: útlevéllel. Nem adtak. Azt mondták, csak közeli rokonhoz lehet. Az meg nincs. Így hát, maradt a szökés. Persze, előbb-utóbb úgyis visszahozzák. De az már nem számít. Akkor már nem élt hiába. Igaz, tiltott határátlépésért akár tíz évet is kaphat az ember, de jobb azt most leülni, míg nem sír utána asszony, gyerek. Az öreg mesélte, hogy ott mindenki magyarul beszél, még a kirakatüvegek is tele vannak magyar feliratokkal. - És ott minden faluban van magyar iskola? – kérdezte akkor csodálkozva. 66

- Ugyan, te szamár, hát ott minden iskola magyar – pirított rá az öreg. Mostanában, ahogy tervezte az indulást, egyre többet gondolkodott azon, hogy mért is akar ő Magyarországra menni. Most már tudja, embereket keres. Embereket, akik ugyanolyanok mint ő. Akiknél egy kézfogásból is tudja az ember, hogy mit akarnak. Igaz, itt is vannak, csak kevesen. És mennyivel szebb lehet, ha mindenki felismerhető. Ők, ott a másik oldalon még nem is tudják, hogy létezik egy Bence Jóska. És akiről nem tudnak, az nincs. De most majd vállon veregetik, mint a kisebbik testvért szokás, összekoccannak a poharak, s hiába a börtön, mert mindenkinek elmesélik, hogy él itt valaki, aki hozzájuk tartozik. Vacogó fogakkal, de elégedetten mászott ki a vízből. Egyelőre nem vette észre senki. Az apró tutajt, amelyen a ruháját és a hátizsákot (benne egy kis demizson borral, mert üres kézzel mégsem állíthat be sehová) tolta maga előtt, csöndesen visszaengedte a vízre. Gyorsan felöltözött, aztán elindult a falu pislákoló fényei felé. A falu aludt. Sebaj, gondolta, minél beljebb megyek, annál nehezebben találnak rám. Az országúton négy kerékpáros közeledett. - Hé, magyarok, álljatok meg! Én jöttem el hozzátok, Bence Jóska! Átúsztam a Tiszát! – Kiáltott nekik már messziről. Azok értetlenül bámultak rá. Csak most vette észre, hogy részegek. Örömében, hogy végre célhoz ért, mégis elővette a demizsont. Azonnal felderült a képük. Szaporán járt körbe a 67

bor az árokparton. Már a negyedik körnél tartottak, amikor az egyik megbökte. - És biztos nem tudja senki, hogy itt vagy? – kérdezte, sanda pillantással. - Már honnan tudná? - Aztán pénzed van-e? - Ugyan, honnan lenne nekem magyar pénzem – mondta kissé röstellkedve. Egy darabig nem szóltak semmit. - Hát órád? – törte meg az egyik a csöndet. - Az van. Pobeda. A legjobb szovjet márka – mondta Jóska, és a sötétben egy kicsit kihúzta magát. Néhány hónap múlva a helyi lap egyik eldugott sarkában a következő rendőrségi hír jelent meg: „Z. község határában egy erdei tisztáson egy már erősen oszlásnak indult holttestet találtak. A húsz év körüli fiatalembert, akinek kiléte egyelőre ismeretlen, több késszúrással ölték meg.” A holttestet sohasem sikerült azonosítani. Valahol, a határ túloldalán egy öregasszony minden reggel kiáll a tornácra, bámul a szögesdrót-kerítés felé, melyet már régen lebontottak. Vár valakit, több mint harminc éve.

OROSZ T. CSABA: ANGYAL A HALOTT VÁROS FELETT Slobo mosolyogva nézte a piros YUGO – val őrült tempóban az utcára hajtó Marcót.Ő sem lehetett különb, amikor megvette az első Zastaváját. De annak már huszonöt éve. Lelkére kötötte Marcónak, hogy ha Vukovár közelében szerb ellenőrző pontokat lát azonnal forduljon vissza. Dimitrovka bácsiék élelmiszere nem ér annyit, hogy Marcónak baja essen.A szerbek már két hete körülvették a várost, de Marco szerint még be lehettet jutni. Innen is jól hallatszott az ágyúzás, ami az öregek szerint semmit sem változott azóta, hogy Tito tábornok a közelben vezette el a partizánjait a németek orra előtt még negyvenötben. A városban nem volt élelem és Slobodan, ha tehette segített idős nagybátyjának túlélni ezt az újabb balkáni égést. Ide még nem vonultak be a JNA csapatok, csak az „Arkan tigrisei” nevű vad horda rohant át a városon, mint egykor Batu kán csapatai Európán. Legalább akkora pusztítást hagyva maguk után. Pedig Arkan kapitány garantálta, hogy Szatnyica nem szenved semmilyen kárt, de úgy látszik ezt a „Tigrisek” nem tudták, vagy nem akarták tudomásul venni. Minden boltot kifosztottak Vukovárra való vonulásuk alatt. Szegény dilis Vlatkát is jól szájon vágták egy ártatlan grimasz miatt, és csak Djoko pópa közbelépésének köszönhette, hogy nem kapott szuronyt a hasába. Azóta csend van. Csak Vukovár felől érkeznek felemás hírek. De egyben mind egyformák. A város kitart. Már szeptembert írunk és és a több ezer romboló akna ellenére, amit naponta kilőnek a szerbek, töretlen az ellenállás. Kemény horvát szív van minden egyes téglában.

November. A jeges szél marka lassan összezáródik Szatnyica körül. A Duna felől metsző, hideg szél fúj. Vukovár elesett. Slobo keze ökölbe szorul a gondolatra, de azután lassan elernyed, hiszen ara gondol, hogy Marco itthon van, és a kocsiját bütyköli, Pantya a kislánnyal a konyhában titokzatoskodik a karácsonyi csomagok körül. Hirtelen jobbról kiáltás hallatszik. Slobo odanéz és ledermed a látványtól. Két meghatározhatatlan hovatartozású egyenruhába öltözött katona lökdösi Djoko pópát, aki vonakodva bár, de halad a fegyverek előtt. A főtérre tartanak. Slobo utánuk lopakszik. Ekkor meglátja a katonák vállán a fehér szimbólumot. - Tehát Seselj a csetnikvajda emberei- gondolja – a „Fehér Sasok”. Vojislav Seselj vajda hírhedt gyilkoló gépei, akik élelem beígérésével gyilkoltak le hiszékeny százakat Vukovár utcáin. - Húst hoztunk! Húst hoztunk! – kiáltották a kiéheztetett város utcáin a betörés utáni órákban. Aki előmerészkedett azt könyörtelenül, válogatás nélkül lemészárolták. Slobo látta amint a pópát betuszkolják egy nagy teherautóba, amelyiken hangszórók is vannak. Az autó elindult és pillanatokon belül felhangzott a pópa ismerős hangja. - Seselj vajda parancsa! Minden tizennégy és hatvanöt év közötti férfi egy órán belül köteles megjelenni a főtéren összeírás céljából. Ismétlem…

Slobo rohant haza, ahogy a lába bírt. Szinte beesett a garázsba, miközben ezt üvöltötte: - Marco, Marco indulj azonnal, indulj a kis szerpentinen a hegyi nyaralóba! Ne kérdezz, nyomd a gázt, ahogy bírod! Ott van étel is ital is, amíg nem üzenek érted, ott maradsz! Igyekezz fiam!- Marco éppen, hogy csak a lábát tudta behúzni, amikor izgatott apja már bevágta a kocsi ajtaját. Semmit sem értett, de apja parancsait mindig szó nélkül végrehajtotta. Sejtette, hogy valami katonai sorozás készülhet, ami elől meg akarja óvni az apja. Éppen kifordult az utca végén, amikor az elején behajtott a hangszórós kocsi. Slobo elvette a kabátját és elindult a főtér felé. Elégedetten, mert az ő fiából nem csinálnak Jugoszláv katonát. A főtéren már öt hatszáz férfi és gyerek álldogált. A „Sasok” minden utca kereszteződésében, ami a teret határolta ott álltak négyen öten. Be minden férfit, de ki senkit sem engedtek a főtérről. Amikor nagyjából minden férfi ott volt akkor kinyílt a könyvtár ablaka és a pópa megkínzott holtteste repült ki rajta. Pánik tört ki a téren. Mindenki a környező utcákba akart szaladni, de onnan a „Fehér Sasok” AK gépkarabélyokból lőttek a tömegbe, annyi időre állva, csak meg amíg tárat cseréltek. A rutinosabbak fedezéket kerestek, de ekkor a szemközti házak tetejéről felugatott négy géppuska, halálos rendet vágva a lenti tömegben. A fiatalabb fiúk sírtak, az idősebb férfiak nekirohantak a bajonettekkel felszerelt karabélyoknak. Hiába. Már csak néhányan álltak a téren köztük Slobo is. Akkor is mosolygott, amikor tizenöt lövedék

mart egyszerre a testébe. Szemeivel a szerpentinen haladó kis Yugo gépkocsit követte. - Marco megmenekült – gondolta, és átadta magát a halál megváltásának. Egy pillanattal később Két akna vágódott a szerpentinen haladó kocsiba és szinte leborotválta az útról. Egy óra múlva a „Sasok” kapitány röhögve hívta fel a csetnikvajdát: - Na, ezekből se lesz horvát katona főnök- jelentette. Szentestén már csak ketten voltak a kihalt faluban. A nők mind elmentek a férfiak lemészárlása után. Pantya is a lányát terelte a régi, rozsdás Zastava felé, amikor a kislány felnézett a fekete égboltra. - Nézd, anya egy angyal repül át felettünk. – Pantya felnézett és így válaszolt. - Az kislányom, csak éppen későn érkezett! A Vukovár felé repülő NATO vadászgép amerikai pilótája ebben a pillanatban kívánt boldog karácsonyt az irányító toronynak.

PÁSZTOR PIROSKA: HARMATCSEPP, AZ INDIÁN LÁNY Tíz éves, és költöznek. Eddig városban éltek, de most, miután a nagymama meghalt, kiköltöznek falura. Ez a falu szép és igen gazdag, sokszor hallja apjától. Ők nem gazdagok, szülei munkásemberek, kis fizetéssel, legalábbis ezt mondják mindig. A ház is, ahová költöznek kicsi és öreg, apró ablakokkal, rozoga kerítéssel, de mégiscsak a sajátjuk, az övék. Nem sajnálja otthagyni a várost, neki ott sem voltak barátai, itt sem biztos, hogy lesznek. Nem is bánja különösebben. Másnap reggel már az új helyen kezdi az iskolát. Bemutatják a többi gyereknek és a tanár néni rögtön vizsgáztatni kezdi, szeretné látni, mit tud, mit hozott magával a városból. Készségesen válaszol, hiszen jó tanuló, és nagyon szeret olvasni. Már felelés közben észreveszi, hogy szerény ruházatán nevetgél pár lány. Ettől zavarba jön, és ront. Ez még jobban feszélyezi, és sírni kezd. Elrontotta, elszúrta a bemutatkozást. A tanárnő vigasztalva a padhoz kíséri, bizonyára ennyiből is rájött, jóval többet tud bármelyik diákjánál ez a szerény öltözetű, csillogó szemű kislány. Talán már ekkor eldönti, figyelni fog rá, legyen belőle valaki. Tanítás után szomorúan ballag hazafelé, és szótlanul hallgatja újdonsült társai bántó szavait. Siet, szaporázza lépteit, mert ha otthon elvégezte a dolgát, előveheti hűséges barátját, a könyvet. Mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül, újságot, kalendáriumot, de az igazi gyönyörűség mégis az indián könyv, amely elvarázsolja, felvidítja őt. Apja nem szereti, ha

olvas, időpocsékolásnak tartja az ilyesmit, épp ezért olvasni csak titokban, az udvar végében lévő vécén lehet. Gyorsan elvégzi teendőit, és már oson is a hátsó udvarba, pulóvere alá rejtett kincsével, a Nagy Indián Könyvvel. Zsebében gyertya, hisz már kezd sötétedni. Behúzódik és elmerül az indiánok életében. Észre sem veszi a rossz szagot, és az alkonyattal érkező hűvösödő levegőt, teljesen beleéli magát Harmatcsepp, az indián lány életébe. Szalad a selymes füvön, ruhát mos a kristálytiszta, hűs vizű patakban, apró halakat fűz szarvas bélre és teszi a füst fölé, mokaszint, szép szarvasbőr ruhát varr magának és boldog, nagyon boldog. Hangos zajra riad álmodozásából, valaki berúgja a vécé ajtaját. Megijed. Hát már megint itt tömöd a fejed zagyvasággal, ahelyett, hogy kipucolnád a cipőket, hallja apja dühös hangját. Nyílik a szája, hogy már elvégezte, de nincs ideje megszólalni. Csattan a pofon. De nem fáj. A szabadságát, álmát jelentő könyv a vécében köt ki, ez viszont nagyon fáj. Soha nem lesz belőled semmi, visszhangzik a már sötét udvaron apja korholó hangja. Bemegy, átpucolja a már tiszta cipőket és visszatér a rideg valóságba. És valóban nem lett belőle csak egy egyszerű, olvasni szerető és ilyen történeteket író ember.

SÁRKÁNY SÁNDOR: ZONGORA Fickó, újabb rohamot indított a kutyaház mellől, és a rozsdavert, hosszú lánc, sustorogva csörömpölt utána, fáradhatatlanul boronálva végig, az udvar agyagszínű porán. Majd, fakó felhőt lélegezve az eresz felé, hirtelen megfeszült, mint a Tisza parton ásítozó rév felcsörlőzött drótkötele, mikor az öreg Nyeső elunta a túlparton várakozók türelmetlenkedését. - Csakhogy, a várakozókat nem rántotta át a vízből felbukkanó drótkötél, hiszen nem is az volt a dolga, de nem úgy a kutyaláncnak, mert az bizony, éppen azért volt csak nyolc-tíz lépés hosszú, hogy a megbőszült eb tombolásának, valahol határt szabhasson. Szabott is, mert amikor Fickó éppen gyorsíthatott volna, a nyakörvére akasztott lánc, pattanásig feszülve rántotta vissza, és hősünk úgy pördült a lendülettől, mint a búcsúi körhintán kapaszkodó lányok tirke-tarka szoknyája. Tehetetlenségtől hörögve nyüszített az utca felé, pedig akkor, éppen nem is járt arra senki. - Hanem, a lelkiismeretes házőrzőt nem is az elnéptelenedett utca izgatta igazán, hiszen azon, éppen nem sok látnivaló akadt, de sokkal inkább, a zöldre festett nagykapu pávaszemes kovácsoltvas cirádái, mely két szárnyával kitárulkozva, fáradtan ásított, mintha elunta volna már a hasztalan várakozást. Fickó, képtelen volt beletörődni akkora könnyelműségbe, hogy a rábízott porta nagykapuja tárva-nyitva legyen, és az, aztán végleg kizökkentette a sodrából, hogy ráadásul meg is

kötötték. Márpedig megkötve lenni nem szokott. Legalábbis az utóbbi időkben nem. Legutóbb, azután volt láncon, amikor szerelemre hívó illatokkal bódított a tavaszi szellő, és szerencsétlenségére éppen tetten érték, amint a kerítésen keresztüllendülve iramodott a holdfénynél koslató társai után. Most viszont, már újra langyos nap simogatja a fehérre meszelt sárfalat, és a szemérmetlenül lustálkodó legyek, mélán hallgatózva tűnődnek az idő múlásán, hiszen édes must illata terjeng már a levegőben, és ki tudja, meddig lesz még kegyes az idő. Az öreg, a konyhaasztalon szétterített újság fölé hajolva, éppen igazított egyet az orrára csúszott, megkopott ókulán, és maga sem vette észre, hogy csapongó tekintetét, már harmadszor járatta végig a nyomtatott betűk vonulatán. Értetlenkedve csóválta fejét, de nemtetszésének, semmi köze sem volt a felületesen olvasott újságcikkhez, hanem inkább, Fickó izgágasága kötötte le kesze-kusza gondolatait. - Ej… de mit meg nyugtalankodik ez a mihaszna is, morzsolgatta magában a szót. - Mintha számítana fi-karsztnyit is, hiszen… itt lesz az a kocsi hamarosan, ha tetszik neki, ha nem. Habár… érthető, hogy ideges, hiszen megkötve lenni nem szokott. - Mondják… az okosabb kutya, megérzi a gazda hangulatát. Hát… lehet, hogy mégsem butaság az. Réveteg tekintete a sparheltnél serénykedő lány terebélyesedő derekán nyugodott, de talán, még a blúzának virágmintáit sem látta, mert gondolatai, most nagyon messze jártak. A vén fülekben, régen elhalt dallamok éledtek újra, melyek végigsimítva az ablakban álló muskátlik vérvörös szirmocskáin, egymásba karolva szöktek a házsorok közé 76

szorított porlepte utcára, hogy a szomszédos házak nyitott ablakain beköszönve, vidámságot csempésszenek a hétköznapok egyformaságába. Aranka ujjai alatt, a billentyűk fáradhatatlanul táncoltak. A finom hangszer apró kalapácsai, hol kissé lágyabban, máskor határozottan keményen koppintottak a feszes húrokra, és a növekvő vastagságú, ezüstösen fénylő húrokról leszakadó melódia, boldogan pattant tovább, a zongora félig nyitott fedeléről. Cinkos mosoly villant ránctalan szemükben, és akkor lett volna jó megállítani az időt, mert akkor még mindketten boldogok voltak. Az öreg lelkében feltoluló érzések, nehéz sóhajnak kerestek utat, és néhány pillanatra homlokára tolta kopott ókuláját, hogy dörzsölhessen egyet érzékennyé vált szemein. A lány, kavart néhányat a lassan forrdogáló krumplilevesen, és szelíd hangja tompán koppant a nyugtalanná vált csendben. - Ne sóhajtozzon már apuka! - Ne nehezítse már a dolgunkat, hisz tudja, hogy van baj így is. Éppen elég. - Tudom én lelkem, szólt az öreg, de talán… mégis maradhatna az a zongora. Aranka szíve megszakadna, ha tudná, hogy eladtuk. - Apuka… de hiszen édesanyám már nyolc éve, hogy… - Igen… már nyolc éve nélküle megy az idő. - És hát… nem is tud rajta játszani senki, csak haszontalanul áll itt az a nagydarab zongora. Aztán meg… maga is tudja, hogy hamarosan be kell fűteni valamivel, és a fázós hátának is jólesik majd a meleg. - Igen… jön a tél, és az is nélküle jön el. - Ne sirassa már azt a zongorát, hiszen jó helyre kerül, és nem is fizetnek érte rosszul, mert hát könnyű annak, akinek van! 77

- Könnyű. Annak könnyű. Az öreg komótosan összehajtogatta az újságot, és az asztal közepére tette, majd fáradtan megszólalt. - Járok egyet a kutyával. - Hát… csak menjen édesapám, de ne maradjon el, mert lassan kész az ebéd! Fickó majd feldöntötte az öreget, és a hirtelen-jött szabadság reményétől megperzselve, első mancsait felkapkodva toporgott, mintha kitörni készülő tűzhányón állna. Míg a nyakörv csatját bontogatták a száraz, bütykös ujjak, érezték egymás leheletét, míg farkasszemet néztek, aztán a hálás eb, hirtelen képen nyalta a fölé hajló arcot, és az erős pipafüsttől sárgálló nagy parasztbajusz mókásan billent egyet. - Na eridj! Buggyant ki az imént összenyalt szájon, és míg ingujjas kézfejével bosszankodva törölgette arcáról az ebszagú szeretet nyomait, vékonyodó mellkasába jó adag büszkeség lopakodott. - Az én kutyám, motyogta inkább csak úgy magának, és míg a földöntúli boldogságtól megneszült eb, hemperegve, bukdácsolva rohangált körülötte, ő falnak támasztott juharfabotját baljába véve, komótosan megindult, a kertaljából lágyan emelkedő vadcsapás felé. 2011. május 9. Maszatoló

SZÉKELY DANIELA: CSILLAGOK Fekete, sötétbe borult, fényes csillagok! Titeket nézlek, s csak rá gondolok. Titeket nézlek, s az jár a fejemben, Miért pont őt kell szeretnem? Fekete, sötétbe borult, magányos csillagok! A remény titeket már rég elhagyott. Oly sokan vagytok, mégis oly egyedül Nézitek búba hajló, keserű életünk. Fekete, sötétbe borult, szomorú csillagok! Megöl ez a kínkeserves állapot. Elmennék én, messzire menekülnék, Hozzátok, fel az égbe repülnék. Fekete, sötétbe borult drága csillagok! Elmennék, mégis itt vagyok. Álmomban is egyedül ballagok, Hisz én is csak egy csillag vagyok.

SZIKORA ZSÓ: MINIATŰRÖK Lét-elem Nem pörölök tovább a sorssal, ő tudja, mit miért tesz velem... Nem lázadok már, hisz úgyis reménytelen a küzdelem. Te markodban tartod őt, s ha akarod, visszahoz nekem.

Néma jelek A megválaszolatlan kérdések üzenete az, nem akarod, hogy fájjon a válasz.

Kölcsönhatás kölcsönkért idő kölcsönvett lélek kölcsönzött álmok között szeretlek téged Átváltozásaim

Görcsösen próbálok más ember lenni, de síró lélekkel nehéz folyton csak nevetni.

Vonalak Megrajzoltalak magamnak, talán szebb is, jobb is mint amilyen vagy... - olyan lelkem szerint való -

fázom... kezeimet mécses fölött melengetem mondják nem értenek hisz nincs is hideg a láng bűvöletében élek amikor nem vagy velem fázom...

SZMOLKA SÁNDOR: AZ ÚT PORA Úgy hétéves lehettem. Gyönyörű verőfényes nyári nap volt. A nap sugarai kellemesen simogatták napbarnított, csupasz hátamat. Lágy szellő görgette, alig érezhetően, a ki tudja mióta utazó, és a görnyedt hátamon pillanatnyi nyugalmat lelő, finom homokszemeket. Csiklandozva, de csak annyira, hogy figyelmemet, a finom női simogatást idéző élvezet felé terelje. A házunk melletti utca vastag, meleg porában egyetlen klott gatyában ülve, miközben a markomból kifolyó por egyenletes áramlásában gyönyörködtem, kis kupacokat pergettem. A csukott markomból kicsorgó homok egy része, a szél játszótársa lett. Maradt még elegendő a környezetemben, hogy elkészüljenek a dombocskák, közepükön kis mélyedéssel. Pergettem néhányat. Négyet, talán még ötöt is. Szétnéztem, és megcéloztam a mélyedéseket. Mindegyik közepébe belepisiltem, de csak annyit, ami a mélyedésekben még elfért. Az utolsót, ha nagyon kicsire sikerült, otthagytam a legyeknek, pihenőül. Használták is szorgalmasan. Már kész is volt fegyverem, a pipiske. Merthogy így hívtuk mi, akkori, tápióbicskei gyerekek, ezt a szörnyű fegyvert, melyet sokan rettegtek. Az összeállt homokcsomót, a pipiskét, mely leginkább egy verébfészekre hasonlított, óvatosan kiemeltem a porkupacból, és a házunk mögötti deszka-palánkkerítés melletti részen, szépen, sorba elhelyeztem, bevetésre készen. Elbújtam a kerítés mögött, és vártam. Egyébként, jó dolog volt az a palánkkerítés, mert takarása mellett, bármikor elbújhattam, vagy elmenekülhettem úgy, 82

hogy senki sem talált meg. Kis idő múlva megjelent az „ellenség”, egy nálam fiatalabb, és gyengébb fiú. Ideális célpont. Mindkét kezemben pipiskével, vártam a megfelelő pillanatot. A deszkakerítés résein át, figyelve, vártam az alkalmas pillanatot. Mikor közelembe ért a mit sem sejtő áldozatom, felugortam egy, négy darab téglából összeállított zsámolyra, és gyors egymásutánban, mindkét töltetet hozzávágtam a kerítés felett. Telitalálat! Egyik pipiske a fején, a másik a hátán robbant szét. Diadal, öröm, és nevetés lett úrrá rajtam. A győzelem mámorában fürödtem. Nagyon, nehéz volt áldozatot találni, mert vagy egy verést kockáztattam, vagy annyira vigyáztak már a potenciális áldozatok, hogy egész nap nem tudtam felhasználni értékes fegyvereimet, vagy célt tévesztve elpocsékoltam néhányat. Ezt nem annyira bántam, mert a közelben volt a fegyvergyár. Így aztán, a sikerélmény is ritka volt. Persze, cselhez is folyamodtam, mert az út szélén elrejtve, homokkal betakarva is tartottam belőle egyet-egyet. Ha arra jött barátom Pittya, őt is megtámadtam, mert nem hagyhattam veszni értékes fegyvereimet. Ilyenkor, szünetelt köztünk a barátság, néhány percig. Hátulütője is volt a dolognak, mert ha ő is elrejtett valahol, vagy ha előbb, felfedezte az enyémet, mert minden kis bucka gyanús volt az út szélén, bizony az én tarkómon is robbant néha-néha. Volt olyan, hogy peckezés, vagy focizás közben találtunk rá valahol, a porban elrejtve egy-egy eldugott töltetre. Így, szinte mindennapossá vált a pipiskézés. Egy alkalommal, miközben a homokkupacok készítésével voltam elfoglalva, lassan egy TSZ-es lovas kocsi andalgott el mellettem unott álmossággal. A kocsisok, sokszor aludtak is a bakon, de a lovak így is mindig tudták a dolgukat, nem úgy, mint gazdáik. Direkt nem 83

figyeltem a kocsira, mivel a kupacok, kicsit az úton voltak, és tudtam, ha ott maradok, legalább ki fog kerülni, mert ha a kocsis nem is akarná, a lovak úgyis kikerülnek. Hirtelen éles fájdalom cikázott keresztbe hátamon. Egyből kicsattant a bőröm az ostortól. Ha nem használtam volna el már az összes pisit a pipiskékhez, akkor most az, mind a nadrágomba került volna, a kíntól. A kocsis visítva artikulált oda nekem, miközben kapartak lábaim irhámat mentendő, nehogy a másik ostorcsapás is elérjen. - „Ki fiá vágy, sszom ányód”. Rohanás közben visszapillantva láttam, ez a kocsis is, az én, egyik pipisketámadásom áldozata volt valaha. Hát, így jár, aki nem figyel, miközben hadban áll. Nem mertem közölni vele gondolataimat,(Pedig volt bőven, még cifra is.) mert akkoriban, hamar utánaeredtek az ember fiának, és a megtorlás sohasem maradt el. Az út pora sok egyéb, hasznos dologra is használható. Például, Pittya barátommal kitaláltuk, mi vagyunk a tehenek. Hosszú jászolt formáztunk a homokba, és megtöltöttük fehér akácvirággal. Jóízűen, el-elbőgve magunkat, fogyasztottuk, lassan rágcsálva, az édeskés fehér akác virágát, játékosan, feledtetve magunkat, igazi éhségünkről. Fociztunk is sokat, a puha homokban, természetesen mezítláb. Volt olyan, hogy egyikőnk felvett egy tornacipőt, mondván, fáj a lába. Kis idő múlva már mindenki a legerősebb téli bakancsában „játszott”. Természetesen innentől, már kemény harc volt, és nem egyszer sírós, nemritkán véres, veszekedős véget ért a játék. Homokozni mindig nagyon szerettem, bár mostani értelmezése, teljesen más értelmet ad, ennek a számomra gyönyörű emlékeket idéző szónak. Locsoló kannával hordtam 84

az utcára a vizet, hogy az egyébként nagyon pergő homok összeálljon. Így, egész komoly építményeket tudtam, tudtunk, készíteni belőle. Tiszavirág életű építményeim, sokszor az elkészülést sem érték meg, mivel mindig volt, aki irigyelte és le is rombolta. Hol egy nagyobb gyerek, hol egy arajáró lovas kocsi, hol egy részeg kerékpáros taposta szét jobbsorsra érdemes építményeimet. Ilyenkor, mindig a pipiske volt megtorlásom eszköze, nemritkán, kétes eredménnyel. Egy másik alkalommal az utcán játszottam, belemerülve legújabb építményem, már majdnem kész munkálataiba. Jóval idősebb volt az egyik tanyasi gyerek. Odajött. Nézegette építményemet. Nem szólt semmit, csak beletaposott művembe. Lökdösni kezdett, majd anyukámat is szidta, és engem is becsmérelt. Mivel a porban ültem, a talpával mindig fellökött, valahányszor fel szerettem volna állni. Jó néhányszor fellökött már, mire hirtelen jött, ösztöntől vezérelve, felkaptam egy marék port. A szemébe szórtam. Győzelmi mámorban, és félelemtől vezérelve futottam haza. Csak a házunkat kellet megkerülni, és már bent is voltam a szobában. Szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, következményei lesznek bátorságomnak. A büszkeség és félelem vegyes érzései kavarogtak bennem. Még soha sem fordult elő velem, hogy egy nagyobb gyerekkel szembeszálltam volna. Meg is lett az eredménye. Attól a naptól kezdve, nem, mint ha addig szeretett volna, esküdt ellenségem lett Bangyi. Ha meg tudott fogni, meg is vert, vagy olyan kínzásoknak tett ki, hogy még ma is megborzadok, ha rágondolok. Örökösen őt figyeltem mindenhol, mert egyetlen verést sem hagyott volna ki. Egyébként, dolgos 85

parasztcsaládból származott, csak neki, ez lett a szórakozása. Hát ezután, kerülnöm kellett, de nagyon. Szerencsére, otthon sokat dolgoztatták, ezért csak viszonylag ritkán kellett, menekülni előle.

TAMÁS KÁROLY TAMÁS: A LÉLEK OTTHONA Ragyognak a csillagok, s óvják, vigyázzák a születő életet, míg a rohanó idő hálóként szövi át a végtelen teret. A teret, melyben büszkén tündököl a lét megannyi csodája, s ahol a gondolatok sohasem tűnnek el, nem vesznek végképp homályba. Ott, a dimenziókon túl van egy ajtó, mely Istenhez vezet, innen áramlik a nagyvilágba a remény, a hit, a béke, és a szeretet. A lélek otthona ez, itt ezernyi csodás álom terem, s mikor befejezi útját, eljő és egy kicsit megpihen. De tudja jól, nem maradhat végleg, így új ösvényre tér, ez hát a sorsa, hisz’ várja az élet, majd ismét útra kél.

THÖKÖLY VAJK: KI VAGY TE (?) ki vagy te (?) a hangok rejtekében úgy szólaltatsz meg tested nem is rendül csak én vakarózok bennem szél nyergeli köldököd zsombolyát onnan tovább fel a kívánatos dombok fele mondd ki vagy te (?) lelked tükreibe kaparászom van-e remény benne a tegnapi emlékek között nincs áhítat sem kitöltöttél minden hézagos rést s mi torz emlék volt az mind kifolyt vagy csak én látom szépnek nem érintettelek de hiába nyújtózok a végtelen fele mert nem tudom kivagy te (?) 88

TRESZL GÁBOR: ANIMA AETERNA

Kopp- kopp. Eltévedt utcasarkok, kopp- kopp cipősarkok sietnek a csendben; kopp- kopp, halkan; a ködben elveszetten, elhajózunk. Kopp- kopp. Az ajtó zárva. A kulcs aranyba, rézbe mártva, - súgja a nyugalmas órát. Kopp- kopp. Kopp- kopp. A tánc megáll, a szín hazudik. Halk homály. Csak a fejben forog tovább: kopp- kopp. Halott képek. Feketék- fehérek; 89

(táncra kérnek) kopp- kopp. Ébredj! Eltévedt utcasarkok ismét… Köd. Hideg. Meleg. Csend. Zaj. Kopp- kopp. Halk- párás füstszag. Sötét felhőkbe bújt homály. Kopp- kopp. Csend. Zaj. Bent. Kint üres. Bent üres. Csend. Zaj. Kopp- kopp. Gyorsuló forgás, köd, fekete- fehér. Kopp- kopp Tánc. Pereg. Bent. Kint? Színvihar. Sárgán, Piros- és kék. Zöld- és lila. Dobok: kopp- kopp. Orgonák és brácsák. Pereg a perc, az óra. (máló tapéták sírása) 90

Egy élet, kettő, három… Nem érdemes szóra… Kopp- kopp. Felgyorsul, - évszázadok, nem áll meg az utcasarkok csendje. Homály, fekete- fehér; bent tánc. Kint szürke vihar. Bent. Élet- emlék, Kép, szín mosoly; Bíborcsók kavalkád; Egy finom kéz, libben a nász... a könny. Gyémánt és acél. Vörös mint a vér, Elszürkül, megkopik. Kopp- kopp. Jégbe dermed. Néma. Elfelejt. A sarkon megáll: ismerős ház. Régi tánc. Kopp- kopp. Továbbsiet. 91

VÖRÖS JUDIT: NYÁRI ÉJ Forró az éjjel, tüzes a vágy, édes a csókod, finoman lágy. Sóhajod fakad, izzó parázs, kigyúl az éjben, égő varázs. Maradj most csendben, nem kell a szó, nyújtsd ide ajkad, gyönyört hozó... Kacsint a csillag, nevet a hold, cinkosan minden gátlást felold. Hajlik a fűszál, simul alánk. hajnal pirulva talál reánk. 92

Tartalomjegyzék AJÁNLÁS ..................................................................................... 4 BAKKNÉ SZENTESI C SILLA: DE BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET ......... 5 BAKONYI GEORGINA (MOLNÁR SZILVIA): LASSÚ, HIDEG .................. 7 BÉNI ATTILA: A FEGYVEREK HALÁLA ............................................... 8 BOCSKAI LAJOS: SZABADESÉS ......................................................11 BRÁTÁN ERZSÉBET : TÜKÖR .........................................................14 FARAGÓ E SZTER : KOVALENS .......................................................16 FEDÁK ANITA: A SZEKRÉNY .........................................................23 FEHÉRNÉ VIOLA ZSUZSANNA: MENNYIVEL TARTOZOM BIZTOS ÚR? 26 GABRIELLA: HOLNAP .................................................................28 GERE IRÉN: FUTTÁBA' ................................................................29 HEVESI ÉVA: NE FÉLJ! ................................................................31 IGNÉCZI PÉTER: ÁLMOMBAN RÁMHAJOLTÁL .................................32 JEGA SZABÓ IBOLYA: A JÁRATLAN ÚT ...........................................33 KÉMERI ÉVA: JULI NÉNI ... ...........................................................39 KOZMA ILDIKÓ: NYÁRI HAIKUK ....................................................41 KŐHALMI LEVENTE : ÉVSZAKOK ....................................................42 LÁCAI MIHÁLY : SZÜLETÉSEM.......................................................44 LIBRICZ MAJA: NINCS SEMMI MÁSOM ... ......................................46 MARYAM MOON: BORSZÉKI NAPFELKELTE ...................................48 93

MÁRFFYNÉ HORVÁTH HENRIETTA: TÖLCSÉR , FAGYLALT NÉLKÜL .....49 M. FEHÉRVÁRI JUDIT: SÍR AZ EMLÉK ............................................53 MEZEI JÓZSEF: ÓBADAR NÉPMESE ...............................................57 MOLNÁR JÓZSEF: HALOTTI BESZÉD ..............................................61 NAGY LÁSZLÓNÉ : HÁLÓN LÓGVA .................................................63 NÉMETH JENŐNÉ : 80 ÉVEN TÚLI ROMANTIKA ...............................65 ORÉMUS KÁLMÁN: BENCE JÓSKA BALLADÁJA ...............................66 OROSZ T. CSABA: ANGYAL A HALOTT VÁROS FELETT ......................69 PÁSZTOR PIROSKA: HARMATCSEPP , AZ INDIÁN LÁNY .....................73 SÁRKÁNY SÁNDOR : ZONGORA .....................................................75 SZÉKELY DANIELA: CSILLAGOK .....................................................79 SZIKORA ZSÓ: MINIATŰRÖK ........................................................80 SZMOLKA SÁNDOR : AZ ÚT PORA .................................................82 TAMÁS KÁROLY TAMÁS: A LÉLEK OTTHONA ..................................87 THÖKÖLY VAJK: KI VAGY TE (?) ...................................................88 TRESZL GÁBOR: ANIMA AETERNA ................................................89 VÖRÖS JUDIT: NYÁRI ÉJ ..............................................................92