Mocsár Gáborné Fehérvári Judit: A szivárvány tenyerén

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

A szivárvány tenyerén

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

A szivárvány tenyerén

2

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

A szivárvány tenyerén

Hangokban álmodom Néhány perces versmeditációk, szösszenetek

Dr. Szatmári Évának hálás szívvel Zsidai Erzsébetnek baráti szeretettel Németh Jenőné Sacinak köszönettel

3

Nyelvi lektor: Subiczné Palotai Erzsébet

Irodalmi lektorok: Németh Jenőné és Szinay Balázs Előszó: Subiczné Palotai Erzsébet A borító: Mocsár Zsófia Alexandra Örökség című képének felhasználásával készült ISBN 978-963-08-2354-8 Felelős kiadó: Mocsár Gáborné Fehérvári Judit Támogató: a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány 1146 Budapest, Abonyi u. 10.

Készült: a Faragó Nyomdában

Második rövidített kiadás

4

AJÁNLÁS Kétféle költő létezik. Az egyik megteremti ugyan sajátos mélységeit, rátalál egy témára, s ezt variálgatja egész életén át, de mégsem képes tudatos vagy tudattalan metamorfózisokra.

A másik az örök nyugtalan, a kereső, az állandóan megújuló, aki a szépségben az abszolút értéket kutatja, s ösztönösen és hittel is vallja, hogy soraiban Isten ujjlenyomatát szeretné rögzíteni Mások számára is.

Mindent, amit Ő megtapasztalt.

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit az örök gyermek, a folytonos felfedezések, archaikus kozmológiák vallatója, a világmindenség utasa, az örök Gyermek, akit minden érdekel, de legfőképpen a líra, a zene, a színház és a történelem szerelmese. Büszkén vallja magát lokálpatriótának, s Debrecen az a hely, ami sohasem kényszeríti disszonanciára. Történelmi tanulmányait is a városnak, mint szakrális helynek szenteli. Írásai sohasem fecsegőek, így minden szimbolikus vagy valós figurája is a kozmikus hatalmak fényéből táplálkozó szolgálat szükségességét vetítik a befogadóra. Apró lépésekben igyekszik eljutni a világrejtély kapujához azon az úton, amely már a nagyfokú önállóság és egyediség himnuszának sajátos képeit formálják.

Művészi ars poeticája így a szakralitás szentélyében történő áldozat, hiszen egyszer csak elfogja valami vágy a teremtésre, s egyre csak kalandozik ebben az ősi semmi-mezőben, akár a kismadár, mikor lábacskáival földre rajzol. Később kétségbeesetten dolgozik, fárad, küzd a szavakkal, imával, erővel, józanésszel, érintéssel 5

és lélekkel. Harcol, feszül, elbukni látszik, és mégis felemelkedik, ahogyan az Ég és Föld anyaga akarja, miközben átöleli a boldogság.

Nehéz költészet ez, de nagyon is saját és egyedi.

Ráadásul egyszerre szól azokhoz, akik szeretik a versekben az érzékletes, képi megjelenítés erejét, a magyar nyelv gyönyörűséges szavainak dallamát, s mindazokhoz, akik a lélek fényűzését keresik az epikában is, s a história kedvelői pedig rábukkanhatnak bizonyos fehér foltok színekbe és formákba, emberekbe és eseményekbe történő formálásába is. És mi másról lehetne szó Mocsár Gáborné Fehérvári Judit műveiben, mint önmagunk és múltunk, jelenünk és jövőnk, azaz a lelkünk újra felépítéséről?

Subiczné Palotai Erzsébet festőművész, művészettörténész, pedagógus

6

Előszó helyett Miért? „Állj ki az esőbe, tartsd az arcod az álló cseppek alá; hallgasd a víz neszezését, és próbálj jó lenni!”

(Wolfgang Borchert) Vannak olyan Emberek, Akiknek egyszerűen Fényük van. Csillagrendszerek égnek a szívükben, s ha vonzásukba kerülünk, lelkünk megtelik melegséggel.

Szavakkal nem lehet köszönetet mondani azért, hogy a Sors különös szeszélye folyamán mellénk szegődtek, s úgy kísérnek, mint a Nap, amely galaktikákat fog össze, s mi egyszerűen csak részeseivé lehetünk ennek a kozmosznak.

Bensőséges, meleg hangulatok, beszélgetések, különös impressziók, rácsodálkozások kísérik egymást keresztező pályáink. Semmi sem rutinszerű, a finom rezgések és hullámok egyenletesen áradnak még összezörrenéseinkben is. Ezt a kapcsolatot az emberek nyelvén barátságnak nevezik.

S ha a Barátod arra buzdít, hogy mutasd meg Magad, Te gondolkodás nélkül megteszed, mert bízol és hiszel benne. Ilyen egyszerű a bolygók közötti kapcsolat szóbeli egyenletrendszere.

Köszönöm az embernek és a Barátnak, Erzsinek, s Évának, az orvosnak, s a gyógyítónak hálás szívvel!

Kavicsokat út közben találunk, mert hiszen mindnyájan elindulunk, s valahova tartunk, akár tudatosan, akár csak véletlenszerűen.

Sétálgatunk, ballagunk vagy sietünk, rohanunk, felfelé nézünk, vagy csak az utat kémeljük néha összeszorított 7

lélekkel, s csak a port, a sarat látjuk, s nem nézünk tovább néhány méternél.

Ilyenkor is találunk köveket, de valódi Lényegük nem ragad meg, ott hagyjuk őket, noha lehet, a gyémánt mellett siklott el tekintetünk.

Fókuszálunk.

Idegeskedünk, mert megint elkésünk valamilyen helyről, ami nem ad a léleknek, a mienknek, csak visszatart, felemészt, s úgy pattintgatnak bennünket is az emberek, akár a marionett-bábukat. Lehet húzni a lábaink madzagjait, a kezeink szálait, de a Lelkünket nem adjuk el. Tudjuk, Angyalaink vigyázzák azok minden rezzenését.

A kavicsokat nehéz definiálni, ezért én bensőséges érzéseknek, barátságoknak, beszélgetéseknek és írásoknak nevezném őket. Olyanoknak, amelyek fényeit és formáit a Másik Ember alakítja, s ezért magukban hordozzák az örök idő nyomait is.

Szeretetükkel hatnak, néha nagyon is rejtetten, de mindig érezhetően, s újabb inspiráló erővel bírnak.

Külön köszönöm Sacinak és Bözsikének, akik mindig úton tartanak…

S még mindig a háláról: Ezúton szeretnék köszönetet mondani Mindazoknak, akik Fényeikkel hozzájárultak ahhoz, hogy ez a könyv létrejöhessen: a Pro Cultura Alapítványnak, Bocskai Lajosnak, Dr. Kun - Szabó Tibor Andrásnak , Dr. Szatmári Évának, Gál Juditnak, Gere Irénnek, Mocsár Zsófia Alexandrának, Németh Jenőnének, Sass Bálintnének, Subiczné Palotai Erzsébetnek, Szinay Balázsnak, Zsidai Erzsébetnek, s Mindazoknak, akiket valamilyen ok folytán nem nevesítettem, de mindvégig éreztem biztatásukat.

M. Fehérvári Judit Debrecen, 2011. július 26.

8

APÁM „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!"

(Préd 4:23)

Ellobbant feletted az Ősz, fájdalmam torkodig fonta, pernyemorzsákat hordoz a szél, neved fűtetlen sírodra kormozta.

Szél szárnyán bukik falevélreszketés búvik a kuvik, fut a hazátlan idő - lomha céda keresztet vet egy anyóka sápadt ajka, madárujja.

Avarcsókot perget a szél, dalait tölgykoszorú visszhangozza.

Meghajlik a megfeszített szó, s valahol egy hang arcod kongatja, Arcod kongatja.

9

ANYÁM EMLÉKÉRE Régi kenyértörések lassúdnak, lassúdnak alkonyi hangokkal, nádakkal, pászkával...

Szőke a kalászok mézszíne, kamráink hűvöse, kútjaink szép vize feltárul, nem árvul...

Távolban gulya is kolompol, elhalkul, elnémul, kakas meg bóbiskol, péklapát elborul, diófa árnyékol, kutya sem maszatol...

"Hol volt, hol nem volt... " magas Ég bimbaján ágaság a világ, ott lakik nagyapó, bajsza ősz, mint a hó, ajkain regéket daráló rózsafalevélen épül már a szampó...

Kovácsló meghajol, feszület az ajtón a patkó...

Gyí fakó, 10

nyomodban édesded hordócska, nyakadban pántlika, szüretre, ne haza!

"Mese-mese más... " csillagúton jársz, láttál három tengert, tudtad, mi a kender...

Sarkon forgó menyecske, dalolj!

Hajlítsd az éneket, vesd az új életet, madárkák, gidácskák pelyhesek cifrázzák a lépted.

Távolban gőzvonat oly gyorsan elsurran, bokázik a korom, hamvas a gúnárnyom.

Karommal ölellek, vár a tűz, ne feledd: kemence melege, világszép szeglete, csillogó lámpafény, szakítsd le forgács, Légy Mindenség, Fényesség, Békesség, Magasság a Szépség!

Kettőt lépj!

Gimbes-gombos 11

dimbes-dombos csárdás a citerás, Anyám Vagy, Muzsikás...

„AD MAIOREM DEI GLORIAM”1 „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (1Móz. 1: 26/a – Károli Biblia) Gál Juditnak Harangszó kondul, haloványan csordul, Uram, Igazságod mások felé fordul.

Csodáidat várom sápatag lélekkel, Hátam mögé vetett fekete évekkel.

Bánatdombjaimról sóhajaim szálltak Mind a négy sarkára széles e hazának.

Kerestem keresztjét szegetlen kenyérnek, De elmentek mind, kik őrizték Fenséged.

Pántlikákkal táncba mentem volna, Ropni a csárdást lent hangsúlyozva.

Hajdúságban ilyen volt a módi, Mikor Uram, tudtunk még örülni.

Vigadtunk estelig a friss must mellett, Néztük elbűvölve szőlőd mivé is lett.

Nagyapó pipája szirmokat eresztett, Titkokról regélt az, mint meséi Keletnek.

Farsang van Uram, harsognak zajai, Elnyomják a régit pokoli hangjai.

1

A cím magyar jelentése: „Isten nagyobb dicsőségére”

12

Anyám sürgését a fonatosok felett, Lebegő mosolyát szivárványod megett. *** Legendáid hívom, ahogy írva vagyon, Szent Jeruzsálem is újjáépült a romokon.

Tudod Te, Ki hajaim szálait számon tartod, A 49. Judit napra Áldásod, hogy kívánom.

Nem törtetést, pusztítást, de a régit vágyom, Mert a hétszer hetedik évben teljesül az álom.

ADVENTI ÁLDÁST KÉRŐ KÖNYÖRGŐ DAL Éles Erikának és Gere Irénnek baráti szeretettel „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” / Zsolt 119, 105 / Emeljétek fel szíveteket Ti, harangok ad Dominium!

Zengjétek a békesség leheletét eleink érces, halhatatlan hitét, hiszen nyílik a diadalkapu: az adventi Kegyelem, a csönd, melyben az örök karácsony hite is fesztelen, mely zsengén sem az enyészet 13

tévelygő menedéke, hanem emberségünk vágyódó kincse. „Legyetek irgalmasak!”

Zúgjatok harangok zokogjon vacogva az atomos fény drótba csavarva, bezárva Krisztus keresztvasának ma még szabadsága.

Az érc most hazarepít, akár az Angyal, s a kígyó sem szisszen Univerzum jajjal.

Ez a jelen idő, s nem a Káosz, s új Genezis, csak a mennyei tünemény: a Szeretet, Remény és Hit. Így Advent előtt fázom én is a szalmán, mint az újszülött…

Bársonyos bizalom e helyhez csak néhány elárvult állat melegével köt, mert „Nam neque ditibus contigunt gaudia solis… …de te fabula narratur…”

S rólam is persze, meg Minden Emberről, kinek Uram oly erős a terhe, hogy kérlek, gyújts 14

Te most Fényt szíveikbe, mert már nem látjuk a Másikat Uram, s hótorony-hallgatás, mi közénk aléltan bezuhan, míg harsogó harangok ölén megpihennénk végre, hogy csalhatatlanul tekinthessünk Istenünk Egére, hisz halljátok a lumen internum szavát, sic erat in fatis, sic Deus dilexit, s mégis szél támad messzire vinni készül… …s éjjelente néha én is a halállal alszom, sőt mohón érinteni is vágyom arcát, a könnytelen porhüvely-zsákom, ha felszínre tör Lucifer-világom.

Látod Uram, állnak a harangok, konganak, zengve és búgva hallgatagon Téged dicsérve járják a táncuk: Vedd, vidd!

Halld, hidd!

Halld, hidd, Vedd, vidd!

Halld, vidd, Vedd, hidd!

Sursum corda, hogy legyen mindenkié 15

a számadás felépülhet-e bennünk is a lelki ház, megszülethet-e újra a Szeretet, a Hit és Remény, s ha zörget az Ige, lehet-e ajtónk jászla, melege, fénye, pásztoroknak csillagos, betlehemi gyalogút újjászületett éke, nem pedig rothadó lélek lemállott kérge, inkább zizegő szalmaszál kéve Örök dicsőséged porból vétetett, s oda visszaomló picinyke fénye.

ANGYALOK ÉS FÉNYEK Széles Kingának Kellenek néha csak a fények, csak a hangok: a belsők és szépek...

Kellenek néha Angyalok is, ha csak egy szóban vagy kanócban a gyertyamélyben, de mindig feléledően...

Kellenek néha csak a színek, csak megölelni a belső mélyet, sárgák vagy napot ölelő kacagó kékek, ha csak a fák koronáin hintázó lélek vörösesbarna könnyeit ontják, hidd, őket is Angyalok vigyázzák.

16

CONCERTO (Ihlette Vivaldi, az il prete rosso („vörös pap”) L’autonno (Ősz) dolente, doloroso (fájdalmasan) Ezer színével zsong körül az ősz fázós, béna nyelvem zsolozsmát vacog…

Rég nem láttalak.

Glóriád – angyalarc démonszívvel csöndben aláhull nem ragyog.

Fázom.

Utolért a bánat halk ütemre jár az örök változatlanság trillázva átlebeg, mint szellemárny hulló avarja a fejem felett.

A fejem felett tölgytündérek dús ághegyén mégis kopog csak egyre a vert Remény.

Egyszerűen csak így.

Virágos csöndben álmodik a kopjafa fa gyalulta 17

fagy alul ta vaszitifa szele libbenve borzong némán rí peng kísért a tölgylevél, akár aranyéter álomba ölel karja, a felhőkkel tele, s zarándokolni indul égő piros könnye: Krisztus új sebe fénytelen zsarát verdeső verd eső verdes ő kemény vad zokszó naszpa-panasz könnyrónája hull.

L’iverno (Tél) calando (lassulva és halkulva) Úgy tudtam, a Tél váltott meg úgy él az emlék itt legbelül öreg kapuid rég becsuktad koldulni szabadságod 18

nem volt már hited hóba fújt Téged is a táj, messzire elomló könnyeimmel hulló gyáva pusztaság kalapált lapált kala alaka ablaka a Mennybe, hogy bemenj, menj be!

A Mennyből ezüst-ködből fagyszín arcod kimintált mécslánggal izent: Sophia!

Sophia!

Philos Fia özvegy Remény légen át jár az égen át rianva elhagyva földi magzatát söpri a föld porát.

La primavera (A tavasz) leggero (könnyedén) A rét tükrében ragyog a hóvirág 19

felöltvén az új ruhát, mit csermelyek öle szórt széjjel az éjjel, s most vígan lebeg zsengén borzong pőre bőre virágfüzér lánc e tánc perdül a légtől, akár csipkevarázs a csicsergő kábaság. Ölel az erdő.

Bimbókat bontó füttye dagasztja a zsendülő vadvirágok patyolatgyöngyeit, s ott egy pille –Tanka, tán Aranka beporozza a természet újjáéledt csúcsait.

Ing-ring a Fény, s csókot int a 20

Nap mécsesén, ahogyan tárul a tüll égi kékje nyílik a tintásüveg, s zsengő gyönyörrel ring a ring a visszhang-illat virradat: Tiri - tara tara - tiri csek - tara tiri - csek tara - tara csek - csek tiri – tiri tara – csek.

Már az éj sem csatináz, álmodj Kedves, őriz Téged minden nyíló hóvirág.

L’estate (Nyár) A bene placito (tetszés szerint) Az ég íriszén lángol a fény, a szárnyas napkorong… magányos jel, 21

ki magához ölel ékszerré teszi a pocsolyát, a gazt, a szalmaszált…

Tűzfátyolfonál – perzsel a nyár nyomában aranylik a rét…

A búza, a vetés bódultan áll.

Tikkaszt az éj is zsibong, tántorog a fény úgy vakít pihegve kánikula, az égi Kutya.

CREDO Gál Juditnak Megfeszíttetünk mi is naponta, áldást vár sóvárgó valónk ahogyan az IGE is testté lett, a szeretet irgalmáért nyílik imára ajkunk.

Nem éhezni és nem szomjazni többé, ha nyílik a hetedik pecsét.

Könnyek nélkül színről színre látni Isten arcát és homlokunkon hordani Nevét.

22

S égi madarak szállnak mustármagos fánkra, mert áldott humuszba hullott a mag, érteni fényes felhő szavát, mely titkot őrzött hegyről lejőve Péter, János és Jakab.

Akkoron betölti Jézus mindazt, mit eltörölni nem kívánt, imígyen áll majd házunk ama erős kősziklán, mikor nem tántorodik lábunk az ÚR Napján.

Mert szélkiáltóként léptünk e Földre, mi, a csöndes szelídek, háborog mégis a bensőnk, s jajait nem érinthetjük meg soha, zokog a Hetedik Harsona. Álmokba szédült a lelkünk, Kezünk közt recseg a Föld torka, Szórtuk átkaink felelőtlen sarjasztni hittünk fát, gabonát, Kenyerünkbe belegyúrtuk a kovászt.

Nem vettük Uram észre, szád leheletét:a hajnali Eget...

Sem a másik emberben megtestesült lámpássá növesztett kegyelmedet, mert egyet ismertünk csak: a Márta-hitet.

Fedd fel Uram, kerubod második arcát, tégy félre turbánt, koronát, Törölj el szent várost, ha az csak kopár mese, Hadd hangozzon fel a szó: Tolle lege!

Tolle lege!

23

SÍR AZ EMLÉK Néha felzokog ez a reménytelenül keserű világ, melyben ott ragyogsz valahol a sárguló nap végetlenjében, a holdsarlóban, a csillagok kozmikus ölelkezésében, a nyár végi kékben, csüggesztetten ott tündökölsz a vörösben botorkáló lenyugvóban, a küllők alatti Hélioszban.

Fehér, harmadnapi Krisztus arcod szelíden feszül a ridegen tátongó, lélegző szeleknek bánatában, neved egy sírkövön vacog megkopott aranyában.

Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba szédülő langyos tavasz, mi gyengéden dédelgetett álmainkból új és friss rügyeket fakaszt, s lágy szellőivel öleli át a fákat, bokrokat és a házat, mely nem ismeri még ezt a lázas, karcos valóságot.

De Tiéd az ősz is, az elmúló és hallgatag szőnyegavart termő, a száraz karú, kopár- tüzesen lüktető álombirodalom, mely, mint tűnő pillanat, elvész, elszakad, hiába kiáltanék, 24

Ne hagyd felednem a Magaddal hozott szépet, a bennem ma is élő ősi igézet-rétet.

Lebegő emlékfoszlányaid gyémánt koporsók, csöndesen dúdolók, és pergetik gyöngyeik a négy szál gyertyán, melyek befedezik Lelked szarkofág délibábját a régmúltnak azon a napján, mikor a fehér szélén fekete táncolt, kesztyűs kezek, nyúzott arcok és megfáradt pillanatok ledőlni készültek, sírba bukni, ácsolni és keringőzni, s ezt a csonthús valóságot mindörökre elfeledni.

Testem, akár a moly rágta ruha, mára véges-szürkén csavargó tükörbe ágyazott ezerarcú bánat: magányos temetők és elnémult, évmilliárdok vegetációja, mégis elrejtem halálod, féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút, csontpikkely szárnyaimmal burkolom. És magammal vittelek nagyon mélyre, legbelülre a világtól 25

elrejtett sötétségbe, hogy senki se lásson, hogy senki se bántson.

Immár enyémek is az örök temetők, a szertefoszló, hideg szemfedő rongyok, a gyász szívét is elfedők, az évek pergésével részemmé lettek a bennem is bomló hallgatag testek. És mára mindent szeretek, ami lecsukott, és ami már korhadó: a leszögeltet, a láthatatlan láthatót, a sírok zugában megbúvó sorvadást és életet, a begubózott bábokat, a születő lepkéket nevelte bábarcokat, és újratanulom Neved, mert különben már csak az én részem maradsz, mit nem osztottam meg soha, annyira enyém voltál…

Hallod?

Sír az emlék.

S Te tudod egyedül, ma is milyen zokogva fáj.

Debrecen, 2011. június 5.

26

CSILLAGOKRA FESZÜLTEN KRISZTUSI HARMINCHÁRMAS Világhiányban éltem, Apám elhagyott.

Bújtam volna pedig hozzá, miközben leemeltem föntről az „Égi Csillagot"...

Magzatoddá lettem, kékítőddé a padlás ajtaján, vegyültem szappanbuborékokkal, röpülni tanultunk: megigézett a fönt, ó, én balga Ikarosz, zuhanásom csak pubertáskori nyavalyákat hozott.

A semminek kicsinyke, csupasz ágán kinevettem a szépséget, mert csupán koldultam árva kenyerét, s barátom a Gazda, az Isten nevetettében, ha rám nézett, folyton törölgette könnyektől vidám szemét.

Mértem volna magam a mindenséggel, de csak tehervonatok jártak ott, hol zakatolásuk „holt vidék" álmokat hozott és éjeket a külvárosban a „város peremén"...

S ekkor Attilaként felsejlett Pista létem, dadogva kérdeztem csak, miként lettem skizofrén...

Szép lassan csak az iszonyat marad lelkemben, így eszméltem érett férfivá én. „Nagyon fáj" a Gát utca - keserves hazakép...

Születésnapok és Horger Antalok ácsolták háromszázhatvanöt napnyi későbbi kenyerét. Éltetett Márta, Judit, Edit, Flóra, de Rorschachlepkékké gubóztak mind vissza, ha szárnyaim emeltem szép szóval 27

egyre dideregve, remegve egy csöppnyi szerelem vigaszért...

Ugye, tudjátok, fennakadtak könnyeim, akár a hosszú tél rozsdafoltjai a vágányokon, mielőtt a vonat végleg elítélt?!

HARLEQUIN FÁZIK ÉS ÉNEKEL ZSÉ-nek És mert nem tudok visszanézni, nem vagyok képes ítélni, s kimondani, miért fájnak néha a percek, mikor bizalmam Benned gennygóccá erjed… És égnek a szavak, szúrnak, akár a penge, érzékeny belső szerveket sebezve, s nem esik ez jól nekem sem…

Hiszen a mélység medrei rajtam is átzubognak, megszólítnak, hogy visszhangozhassanak bensőmben, mert ez így szokás, mikor hevesen elkap a láz, s görcsbe fordulnak kint a fák, míg bent fogollyá lészen a nyár.

Tudod, csak a kontrasztok miatt kérem az Istent egyre erőteljesebben, hogy ne adjon olyan örömet, melyben a bánat bunkere építi sündisznófészkét álcázva csillagok járását, égre feszítve a lepkék mindenségét, s bolondnak érzem magam, Harlequinnek, ki szenved e létben, búcsút intve szerepének, holott gyógyítania kellene szentélyekkel, 28

kozmikus erővel, csillagfénnyel, látni és hallani, de nem reflektorfényben, hanem csupán egy szóban és emberségben.

Te ezt tudod adni, s jó így megnyugodni, keringőhöz vulkánok peremére állni, dúsan termő búzaföldekhez simulni, burjánzani, elképedni, fényt teremni, gondolkodni, világokat dallá tenni, törvényeket tisztán látni, egyensúlyom megőrizni, mert védtelen vagyok és égnek a szavak, szúrnak, akár a penge érzékeny lelkünket sebezve és még nem tudok visszanézni, mert nem vagyok képes ítélni, s kimondani, miért fájnak néha a percek, mikor bizalmam Benned gennygóccá erjed…

DE PROFUNDIS "A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!" / Péld 3:3 / Templomok ércharangjai ütik az Időt, verik az Időt, s tördelik hajadra szét, tördelik hajadra szét...

Fejünk fölött őszbe fonódtak estéink szóvarázsai, Kiültek a jégre magányunk dérpalástjai.

De én még karommal csöndesen kerítlek körül, karomban szekérnyi álom hegedül.

S zúg naplementét 29

az Ősz, Avarcsókot szádra az Ősz, S széljárta hajam csontig égett füsttesteden kószál, S velem felejt a kongás, Velem felejt a kongás.

ÉGEN FUTÓ Sacinak Szavakkal játszik a lég zeng is néha, akár Csipkebokorban az édes-tiszta olajág...

Csillagokat érint kezünk szemünkről lerobban a hályog, enni ád az Ég.

Szétválogatódtunk.

Alászálltunk, s láttuk, a Nap hogyan emészti fel az érces törzsű szomorúfüzeket...

Hiába, elfogyott a kanóc lámpánkból, s csupán szikrázó kovakőnek bizonyultak a távoli meteoritok...

Lobogni kellene, belülről bontani szárnyait szunnyadó Angyalainknak...

Ilyen lehetett a kezdeti állapot.

30

Zsenge faágak hajlottak távoli tavakra leégett rólunk rossz ruhánk - felesleges súly -, s ember-madár fényüveg liliommá kéken illó rezonanciává vált mielőtt harangszóra vágyakozva Földre szállt.

Ragyogott homlokunk összeforrt lelkünk, midőn röpülni tanultunk és kitárt szemeink látásra nyílottak.

Megmenekültünk. *** Szavakkal játszik a lég zeng is néha, akár Csipkebokorban az édes-tiszta olajág...

EGYSZER CSAK CSÖNDBEN ÉLSZ... http://www.youtube.com/watch?v=WrojyprCYfg Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

Ha lépni még tudsz, magadra öltöd régi, viseltes világod, majd elballagsz valahova tova, hol nem ér utol civilizációnk ezernyi mocska...

31

Már nem nézel szembe semmilyen rendszerrel, árral, titkon ejtett fénylő könnycsepp sugárral, hiszen kínlódtál Te is megannyi zárral.

Vagy csak a kilincset nyomtad, bátran dögönyözted, rúgtad, mert képtelen voltál a csodára, szavakat ültetni a Lélek tornácán a szívek lángjára...

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

Még a madarak hangját is kívánod, s éppúgy a szelek énekét, mint szívverésed dobbanó ütemét...

A mozdulatlanság jégverem neszét csuklóidba vert szögek feszítik fulladni tüdődig, s sóhajaid visszhangkoncertjei felsírnak az égig...

A Megváltás szembogarában sötétlő ragyogás teríti rád a konok hallgatás mozdulatlan leplét.

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod! És alakoskodás nélkül tisztára mosod túl fehér, ámító, béna mindenség - zuhogásod...

Eszedbe jut, hogy ez is, meg az elromlott, eltűnt, 32

kiüresedett, megüvegesedett kíméletlenné lett, ámított, bátor pedig csak néhány ember volt ebben az éggömb zajlásban, hol még a szentek is csak koholt indokokká lettek, feledni e földi féreg porhüvely létet.

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!

S az Örök Fa alatt szemeid becsukod, mialatt az almát, az ős okot agyhullámaid segítségével zárod rövidre, hogy szemed soha ne lássa, kezed ne érinthesse.

FŰNYÍRÁSI IDILLIUM Aludnék.

Freudi mélyen analizálnám a tegnapi napot és nem kötnék bele barátom, Jung ellenérveibe, csak asszociálnék és azonnal le is írnám a szavakat, latenciaidőm a tudattalanban új képekbe talán még elmerül, s kósza misztikusan himbálózik legbelül…

Lehet olyan hat óra vagy talán annyi sem a horizont vízszint alatt lebeg.

Félálomban ér a döbbenet, 33

hogy vigécünk ismét elveszítette időérzékét vagy csak komplexusai a környék apjává tették, s libidója Oidipusért kiállt és messze táncolnak a fák, s velük Kosztolányi sem az Üllői-útról dalol és nincsen „kip-kop”, csak itt köveznek legbelül valahol… Álmodnék.

Mézédes „Tengeróceán” illat lengené be hosszúra nőtt hajam selymét és exmetaforákat karcolnék a város homlokára…

Micsoda önfeledt játék lehetne!

Ajándékul a Létért, mi még nem törött cserepe testedény hitemnek…

Lehet olyan hat óra vagy talán annyi sem a horizont vízszint alatt lebeg…

Hüledezik a képzelet és a párna szíve fülemen takaróm a fejemen, persona és árnyék patológiás Selbst forog egy tengelyen…

34

A zizegés szétmarcangol, eloszt, s megfoszt kompenzálni, ébredésre tisztítja fel szemem pilláit, zúzalékos tekintetem átütemezi, szavatossági címkém az Úr keze javítja ím itt az apokalipszis mind a négy lovasa, midőn „Befed ez a kék ég...”

GYÉMÁNTOS BOCSÁNATKÉRÉS Pethes Marinak Bocsásd meg nekem, hogy ebben a bolond világban úgy tudok gyémántot teremni, ha egyre csak égek magas hőfokon, akár mennydörgésben a viharfelhők násza gyökeret eresztek e felbolydult zúgásban.

Bocsásd meg nekem, hogy ebben az őrült világban úgy tudok levegőt venni, ha egyre csak égek.

Tűzdelejes paripák fél igazságában némul el a hangom, de meg soha nem alkuszom.

Bocsásd meg nekem, ha néha lázas óráimban 35

acéllepkékről álmodom, a tájat mardossa a rozsda, minden fogyatékos, mint a pásztor nélkül maradt csorda.

Bocsásd meg nekem, hogy ebben a tajtékos világban úgy tudok csak élni, hogy szabadeséseimben mindig Rád támaszkodom, holott az Öröklét ígéretét nem Te dalolod, de képes vagy megrepeszteni az Ég fenséges kupoláját, s reggelre az én lelkemben minden csupa gyémánt.

IMPRESSZIÓ Pethes Marinak Gyöngyözik az Ég homloka kristálykupola ecsetvonásait a házfalakra bontja, s egy nesz csupán, míg az utcára zuhan ezernyi fényes puzzle darabja... apszisa halvány derengés vékony alabástrom: modern Galla Placidia...

Lángokat fedő rostély pirul ma is hétágú lángban, ahogyan a szivárvány ölén madárrá válik minden csontnehéz álom 36

így égünk elevenen az alkotásban alaprajzunk latin keresztet formál, s törött pille térden állva feszül rá a vasra vert ökörnyálra.

KÖDÖKKEL KÖSZÖNT BE...

Cserinek Maskara nélkül kezembe temetem arcomat. Életvonalak hajolnak utamba és dőlnek a fák, akár a pokolról szóló dogmák…

Csak söpörni való némák maradnak…

Kötényem szennyét kirázom, szerteszét szóródnak halálra vált félelmeim…

Ködökkel köszönt be az éj.

KÖRHINTA (Ajánlás: Minden felnőttnek, aki szívében őrzi gyermekcsodáit, s minden gyereknek, aki mesehintákon himbálózik a holdvilág szempillái mögött észrevétlen hintaréten és Zsófinak) Pörgünk, forgunk megszédülve, rálépünk a csillagrétre, álmaink is tovaszállnak, 37

visszatérnek, ránk találnak.

Pörgünk egyre tűzcsóvaként, fonódunk majd gyermekláncként, átlépjük a messzi dombot, megfogjuk a kis galambot hósapkáját szűzi nyárnak, ifjúságát tél fiánakElengedjük, tovább lépünk, völgykatlanban dobban léptünk, de távolabb hív már a tánc, kezünk nyújtjuk, húz a lánc - koszorúja életünknek, gyermekláncfű létünknek.

Majd fellegek közt pengő hanga, bíborfejét eltakarja, (selyemfüst a lábacskája, pitypangpamacs orrocskája) megfognád, hogy övé légy, de a hinta tovább repít. Életvirág a körhinta, sziromerdő-felhő rajta, s eltitkolja, letagadja mesebimbóját az égen, melyben Te is ültél régen.

MA MÉG...

Ma még játszom, holnap talán álmodok.

Valójában két világ határán vagyok.

Halvány árnyként követ a lét.

Fantomként szennyezi be napom ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.

Amiről azt hittem, hogy érzés, jel, mi örökre megmarad, az nem egyéb, 38

mint szél szárnyán lebukó szürke por, allergizáló anyag, semmi más: korom s lepel cudarul elnyel gyárkémények gomolygó Hirosimája, az útszéli virágok genetikai mutációja. Évezredek homályából felbukkanó agyagkatonák érezhettek így a föld alatt, mikor a civilizációk súlya rájuk szakadt, nem tudván előbukkannak-e még vagy lesz-e megszállott tudós, ki oly merész, hogy ásni kezd ő maga is a múltért, mi éppúgy Övé, mint enyém e költemény.

Malomkőnyi súly.

Ennyit hagyhatok emlékül abból, mi érzés, mi jel...

Ma még játszom, holnap talán álmodok.

Az Isten se tudja, hogy kiért, miért vagyok.

Halvány árnyként követ a lét.

Fantomként szennyezi be napom ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.

Amiről azt hittem: sejtelem, sugallat, mi örökre megmarad, az nem egyéb, mint szél szárnyán lebukó szürke por, allergizáló anyag, semmi más: korom s lepel, cudarul elnyel engem is a föld pora, csak ne legyek ott is mihaszna mostoha anyag, térben rekedő irgalomkereső Föld fia.

Ma még játszom, holnap talán álmodok.

39

ŐRIZKEDJ... Őrizkedj csikorgó fogakkal kiejtett szavaidtól, az üvegszilánkoktól, melyek jéggé fagyasztják lelkedben a hópelyhek táncait, a tündöklő csillagok nyaktörő útjaitól, a tűzpirostól és a violakéktől, a vágytól, hogy peregjenek előrébb az évek, a zuhanástól, ha megremegtet a csobbanó tenger és vágyódó sóhajjá lesznek perceid, a számlálatlan baráttól, az elcsúszó teremtés lélekrengéseitől, s attól, porszemnyi szilánknak érezd csupán Magad, a látomásoktól, melyek eltorzítják a valóság tükreit, a ragyogó testek nászától, a hófehér madaraktól, a Hold tányérja alatti üvöltésektől, bukdácsoló félelmeidtől, a szilárd földtől, könnyeid szivárgásától, a hamis kézfogásoktól, a csilingelve szálló szappanbuborékoktól, az estharang csengettyűszóitól, a szaporán pergő idegen nyelvektől, a felesleges batyuktól...

"Bizony mondom néktek, ha olyanokká nem lesztek..." felesleges a verőfény, a nyár, a városok kék selyme, a pázsitok zöld harmata, mert soha semmit nem ragaszthatsz hiánytalanul vissza és nincs az a strófa, mely mozdulataid ékét visszadhatja, nem segíthet sem a mammon hatalma, sem a ráció, a tiszta, csak a hideg vasgyomra lehet jussod még és eltűnik az akvarell paletta, 40

s minden grádics csak szürke, felhőtlen pompa ha Önmagad útjáról letérsz, nem találsz többé vissza!

VARÁZSIGÉK (Zsófinak) Esőcsepp lennék széllel áldó, Fejed fölött teremtett, s rád találó.

Megmutatnám születését fűnek, fának, kezedbe adnám kulcsát e világnak Napsugár volnék fénnyel szálló, Arcod barázdáit elcsitító.

Elkerülne gond és bánat, csak tavaszi réten suhanna lábad.

Szín, ha lennék, kék volnék, új felhőket rajzolnék, sárgát, szürkét, zöldet meg lilát, Neked adnám Holle anyó párnáját.

ZSOLTÁR Sacinak Újabb reggel másik feltámadás kábultan süt be a Nap a redőny rácsai mögött mosolyra húzott arccal hívnak távoli pálmák...

41

Tarts meg engem Istenem, oly nehéz felébrednem, s az élet útjának apró-cseprő nyomait követnem (Szela.). Én Kőszálam, Váram!

Legelésző oroszlánokról álmodtam éppen Fényed hajlékában sebezhetetlenül melléjük léptem Ó, ez szövetség... (Szela.).

Látod, Uram szívünkben egyként dobban a hűség, sátradba lépve tudom, a világ végeztéig elkísér Igéd (Szela.).

Nem sír a lelkem lélegzik bőröm telnek az órák - már dél is elmúlt pedig csak most kapcsoltam be a számítógépet…

42

Uram, a Te szárnyaid alatt fejem magasra emelem, majd meghajtom az Igazak előtt, kik lépni is tudnak, látják értelmét a napnak, küzdésekre indulnak szűk folyosókon vagy éppen csak túl a falakon mert Te velük vagy, kezed átölel és tenyered hordoz…(Szela.).

Mosolyog a napsugár határtalan fénye a világ tornácának apró eresztéke…

Rokonabb vagy Te mindeneknél ablak és grádics nem süvít füled mellett semmiféle gépjel, sem a chatre hívó bingbang érckígyó pálca…(Szela.)

Tajtékosra mart agysejtjeim nem kérnek újabb emailekből, melyekből értesülhetek, ki miért más a többitől, s van-e hártyája, mert úszni való kedve lőn vagy hullámzik-e önmaga is a net előtt, 43

s barna-e kérge a fának tavaszra nyílnak-e virágok vagy csak kínok árnyékából, ó igen, kínok árnyékából Hozzád kiáltnak Isten!

Omoljanak a falak véresen harsogva zuhanjanak kövekre fagyva új tavaszra, hogy legyen az citera, hárfa ne a gépek kopár, magányos világa (Szela.)

A REMETE (Töredék) „Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, nehezebb feladnia. Azok, akik későn találkoznak ezzel a szörnnyel, ördögi választás előtt állnak. Mondjanak búcsút az ismert világnak, és vitorlázzanak ki az ismeretlen óceánra úgy, hogy abban sem lehetnek biztosak, látnak-e még szárazföldet valaha? Adják fel a mindennapi élet apró örömeit, melyek elviselhetővé tették addig az életet, söpörjék félre a régi barátok, sőt netán egy szerető érzéseit is? Röviden, viselkedjenek úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak volnának, és ott állnának a Kánaán kapujában?...A szerelemnek soha nem elég a táplálék, soha nem elég a nagy kert. Ezért aztán elutasító vagy, mígnem egy szép nap fel nem fedezed, hogy házadat egy leopárd szelleme kísérti. Ha 44

az ember életébe a szenvedély későn jön el, csaknem elviselhetetlenül nehéz teher.” / Jeanette Winterson / 1. számú esküszöveg: Itt, ebben a városban és korban, életemnek ezen szakaszán fogadom, hogy a hallgatás parancsát betartva csak a kiváltságos keveseket avatom be abba a történetbe, amely miatt minden irtózásom ellenére dátumot és világot feledve belebújtam a sakálfejű Anubisz bőrébe, s a dogon mítoszok tudását megszerezvén én is letéptem Földanya fűszoknyáját, hogy szétszaggatott lelkem újraegyesítsem világi esendőségeimmel.

Egyiptomban nyugaton éltem; uralkodtam nemcsak az élőkön, de enyém volt az akkori világ összes ushabtija is, s átkokat szórtam arra, aki a rítusok terén hanyagságot tanúsított. Majd az egymást követő világokban megtapasztaltam a ciklikusságot: saját orcámon éreztem az elmúlások és születések vad kínjait, feszítő gyönyörűségeit; alászállottam a világ közepén lévő létrán, s felbukkantam, mint érző női princípium. Szolgáltam fényes szájjal, s testem nedveivel a középkor urait; fattyúim száma tömérdek, de nem tudom, milyen hely a szív, a másik emberé.

Szerelmet is felcseréltem anyagi javakra, s hagytam elmenni a férfiak tiszta érzelmeit, s csak távoli homályos vizekben úszó szemeik tükre kísért néha, de soha semmit nem bántam meg.

Mégis, nem tudom, melyik korban, egyszer a mezőn lévő szénakazal tetején szeretkezvén egy smaragdtekintetű karvalyorrú ismeretlennel, hazafelé futván, azonnal megéreztem, hogy elvarázsoltak. Bűbáj 45

szállt rám. Minden egyes lépésemnél bezárult mögöttem a sötétség; lakat alá zárván szívemet, hogy bárhol is van az a szempár, ismét rátaláljak, mert immár én is bizonyosságot szereztem arról, mi is az a szerelem. Tavaszi pocsolyákban véltem felfedezni lelkének kénköves poklait, mert soha nem szólt egyetlen igaz szót sem a következő életeimben sem, elneveztem „Lucifausztusz”-nak. Hallomásból egyéb ismeretek híján tudtam, hogy ez a név nem jelent jót, de a tudást mindenképpen. S én csak ezt akartam; Őt követtem a teremtéstől a kozmikus összeomlásig, s örök kárhozatra ítéltettem. Gyermekeim mind meghaltak, férjeimre még csak nem is emlékszem, a világ elpusztult; sem Menny, sem Pokol nem léteznek többé, de én egyes- egyedül repkedek világok fölött, s mindenre, de mindenre emlékezem. Tudom azt, hogy nő vagyok: vannak melleim, s méhemnek öle, ami egyre csak Őt várja szüntelen. A színek is elpusztultak, s olyan nehéz a Napot, a hópelyhek hullását, a záporok ütemes ritmusát felidéznem. Tudom, voltak folyók és hegyek, a földeken pedig emberek és állatok éltek valaha. Talán létezett a világosság is, de most éjszaka van: vad és sötét. A jelzőkre még emlékszem, s rémlenek egyes szavak is, de nem tudom, miért pontosan azok. Azt hiszem, az emberek nem voltak hozzám hasonlók: éltek, majd meghaltak mindannyian.

Járványok rázták meg azokat a világokat, s földrengések, majd hatalmas tüzek osztották sok- sok kietlen, kiégett részre a földet. Az ő bosszúja volt mindenért. Egyedül az Övé. A Hatalomé, aki megmutatta, hogy érzelmeink sötétsége nem azonos azok halálával, mert az utóbbi visszavonhatatlanul végleges. Világokról írtam, amelyeknek vége lett. Az én halálommal kezdődött minden.

46

Hogyan lehetséges, hogy mégis ennek ellenére egyedül én vagyok az, aki most is létezem?! Olvasd a szót, halld a regét már leendő újabb kornak embere! A szavak holdudvara kiverte szemünket, de nem hittük.

Figyelted? Lét ez em... Nem az! Em az én nevem. Így neveztek el még a reinkarnáció előtti korban, de nem ittam a feledés poharából, mert smaragdszerelmem folytonos jelenléte nem engedte, hogy ezen a rituálén én is átjussak. Így aztán igen nehéz feladat volt észrevétlen rálépnem a lélekvándorlás lángoló kerekére is, de azért mindig siker kísérte utam, hiszen a lelkeket fel kellett kergetni erre az eszközre, mert nem ismerték még a titkát.

A Fájdalom hídját mindaddig kerültem, míg egyszer meg nem pillantottam rajta karvalyorrú kedvesem.

Ekkor már tudtam, hogy az a hely csak az állatok és démonok vörös folyója, s erőm is egyre fogyott, mert a démoni utolért menthetetlen. Nem volt senki, akinek beszélni mertem volna mindezekről. Talán a XXI. században tébolydába zártak volna, az előző korok pedig boszorkánynak nyilvánítanak. Pedig egyszer eljutottam a Két Igazság Csarnokába egyenesen Ozirisz elé. A negyvenkét isteni bírót leintette az istenség, s nem volt szükség szívem összevetésére Maatt -tal sem, mert Ozirisz megérezte bennem Íziszt, s Hórusz követőjeként visszaengedett a Nílus partjára. Innen indultam útnak, s csupán a XX.század második felében eszméltem ismét, mikor annyira szétváltak az általam ismert dolgok, hogy nem ismertem már a régi istenségek lakhelyeit sem, sem titkaikat, csak pártokkal, eszmékkel találkoztam. Nagyon felesleges dolgoknak tartottam őket, s vártam életem azon szakaszát, amikor megtudom, kiért kellett ide születnem. S most e kihunyt bolygó árnyékában fogadom, minden szót, mozdulatot leírok róla, mert egymás tükörképei voltunk, s 47

mindketten tudtuk, azért vagyunk csupán mások, hogy ismét egyek lehessünk.

1. számú töredék: Az idő előtti korokban Kemet földjén emberként éltem, s néha ellátogattam Deseretbe, ezért amulettem az ANKH életet jelentő varázsbetűket viselte. Nun, az ősvíz hullámait már réges-régen felemésztette Ré, s legjobb barátom Hapi, a bőség istene volt, úgy emlékszem…

Reinkarnációimban kecses és fürge homoki gazellaként szökelltem, s a lédús harmattal átitatott éjszakai növényzettel csillapítottam éhem és szomjam egyaránt…

A legénycsorda vezéreként Deseret egyedüli ura sokáig én, a függetlenség voltam…

A fű selyme recés szarvaim egyre csak becézgette, s megmártózván e végtelen lágyságban az istenek vöröses orrcsíkkal adományoztak meg, amelyet úgy szerettem.

Ekkor még nem is sejtettem, hogy isteni vér csörög bennem, s létezik egy másik énem is, akiért újra és újra érdemes megszületnem… Öröktől fogva együtt barangoltunk csillagutainkon, s mégis szívem mélyén a magánnyal éltem. Vegyes csapatokban vándoroltunk a homokdűnék között, s egy augusztusi időszakban, mikor társaim párjukkal csöndben elvonultak, arra eszméltem, hogy ideje testet cserélnem. Éppen tizennégy esztendeje voltam már abban a kiváltságos helyzetben, hogy saját orrüregemmel csillapíthattam vérem felhevülését, s jaj, volt annak, aki széles patáim elé keveredett, de az időm lejárt. Önmagamban egyre beljebb haladtam, minden egyes mozdulatom a belső világosság ösvényének 48

megtalálása felé vezetett a tökéletesedés útján.

MegérkeztEM. Nem volt szükségem többé sem a hazug látszatokra, sem a mulandó keresésére. Csak egy Valaki adhatott nekem tiszta látást, egyedül csak Ő, EM. Ehhez azonban emberállatként kellett folytatnom utam, noha Ozirisz verítékéből és Ízisz könnyéből születtEM én is, akár a nagy folyam, s forrásom közel volt Duathoz, a holtak lakhelyéhez.

A Nyugati-sivatag tett időtlenné, és ez előttem éppen oly bizonyos volt, mint ahogyan a kosfejű Khüm formálta Nunt kinyitván hatalmas barlangjának kapuit, amikor Szóthisz ismételten felragyogott az égbolton.

Nun volt a folyosó ahhoz a világmindenséghez, amely körülöttem hirtelen támadt agyagból és szalmából Ptah fazekaskorongján az Ő szívében kelt gondolatokból és a nyelvéről jött szavakból.

A thébai triád kezdetén történt, hogy Muton, Théba legősibb keselyűistennőjén kétnemű lévén eluralkodott a SZENVEDÉLY. Oly mélyre merült el önmagában, hogy egyre csak a termékeny oázisokat óhajtotta szinte sóvárgón, kéjesen vágyakozva. Maga lett a nőiesség és a befogadás.

Holdsarlói kinyíltak, s valamikori homoki gazella szarvai közé befogadván az égitestet, megtelt Ka-val, s Hathorként, a Nyugat Úrnőjeként új látnoki képességek birtokában szórta az intuíció, a kreativitás, az empátia és a gyógyító erő magvait szerte a világmindenségben… …Mint ahogyan Nun a hosszú áradások után oly lassan hömpölyög, úgy úsztak előző életeim is Hóruszajkú kedvesem nélkül…

Világok pusztulásának voltunk ugyan együttes tanúi, de arra rá kellett döbbennünk, hogy az idő mindig a most, a hely pedig csakis az itt és soha sincs ez másképpen, lehetünk akár istenek, a sivatagban mi sem találunk 49

mást, csak a vöröses homok ragyogását. Az élet pedig alattuk serceg, s hagyni kell, hadd pörögjön örökös rokkája…

A szerelEm tüze azonban maga a perzselés, melynek gondolatai vannak, ezért kellenek az oázisok, hogy szívemet a levelek alá rejthessem, míg takaróm sötétjét feloldják a vágyakozások. Belső vándorlásainkra éppúgy nem tudunk felkészülni, mint arra a pillanatra, amikor az élet nyelve idegen hangon szól hozzánk: halljuk ugyan hívását, de nem értjük. Olyan ez, mint a tánc: mozgások és érzések sora, a fejünkben pedig egészen másféle kísértések zsonganak. Épp azelőtt, mielőtt egy szalmakazal tetején megpillantani véltem a sásmezők uralkodónőjét, Szelkettet valahol egy olyan helyen, amelyet a halandók egyszerűen csak Elephantinének neveznek, belém költözött Min, s nem hagyta hímtagom ernyedni.

A mezők már gyönyörre hívtak, a föld édes gyötrelmekről dalolt, amikor nyakon leheltem és nem utasította el kitárt kezem, derekamra fonódtak karjai, ajkai végigszántották testem és mocsarakról, áradásokról, ezerszer feltündöklő és lehulló Szóthiszokról zengtek lüktetéseink…

Valahova a messzeségbe vágytam mégis, ahol nem emelkedik ki Nun vizeiből az ősdomb, s nem ismerik Atumot sem, aki saját árnyékával egyesült és Ré sem űzi el a félelmetes éjt…

Ganajtúró bogár alakjában sem ébred újra és újra lótuszvirág ágyából, mert csak éj van, ami nem úszik semmilyen árral, csupán saját árnyékunk birodalma irányít és hátratekint a felperzselt múltba…

50

A RÓZSA MONOLÓGJA – EGY BARÁTSÁG EMLÉKÉRE Miért hitted azt, hogy sivatag attól szép, ha valahol vizet rejt, s miért nem gondoltad sohasem, hogy én nem hallottam a kötél fémes csörrenéseit, mikor apró neszektől is óvva üvegbura alá rejtettél? Messziről figyeltem Lelked dobbanásait, éreztem szívedben a vágyat, milyen bárányt szeretnél rajzoltatni Magadnak Te is. De távol voltam. Galaxisok választottak el egymástól, s hittem Fényeidben. Nem akartam én sem iszákos, sem lámpagyújtogató, sem bankár vagy király lenni, csak egyedül a barátod, ki melletted áll. Nem kértem azt az üveget magam köré, hiszen megvédett a láz. Az, amelyik csak a valós kapcsolatokban ég.

Persze, hogy felhívtam magamra a figyelmet! De csak a szirmaimmal tudtam, meg azzal, hogy előttem nem láttál még virágot, csak a majomkenyérfát ismerted.

Milyen vicces! Hősiesen kacagtam magamban befelé...

Ismerni véltél, noha téged is a róka tanított meg arra, mivé is nőhetnek a kapcsok. Én nem tyúkokra vágytam... Ó, nem... Csak a zenére, hangod muzsikájára, amely érzéseidből növekedett felém, s kezeid cirógatás által adtam Neked mindent én is magamból... De szerettelek, hiszen soha nem eresztettem beléd egyetlen tüském sem, mert az bizony a kígyóharapásnál is jobban fájt volna, hiszen annyira törékeny voltál és belülről szép... Tudtam, hogy egy napon más rózsákat is látsz majd: szebbeket, varázsosabbakat, kik ismerik a titkot, hogyan lehetséges még Téged is elcsábítani... Ilyenkor én is hárfák hangján üzentem Neked át az éteren. Elromlott az adóvevőd... Hittem, hogy visszajössz majd, de reménytelenül véget ért valami... Levetettem burám...

Egy rózsa vagyok csupán, aki a nap sugaraitól sárgává, 51

majd szárazzá és szikkadttá lesz, s lehullik a porba...

Abba, ami már nem a miénk.

A TIZENKETTEDIK HATTYÚ Dr. Kun-Szabó Tibor Andrásnak Bizonyosan az idő villámgyors száguldása is szerepet játszik abban, hogy egyre közelebb kerülnek hozzám gyermekkorom nyarai. Mintha csupán röpke pillanatok teltek volna el, úgy suhan el már-már fénysebességgel életem száguldó hullámvasútja. Néha beleszédülök hatalmas magasságaiba, levegő után kapkodok a nagy kanyarok előtt, akár a magas csúcsok meghódítói, hogy aztán mielőbb célhoz érhessek a lejtős szakaszokon.

A kezelő valahol számomra egyelőre beláthatatlan távolságban pihen. Egyedül Ő tudja, erre a gépezetre meddig lehet érvényes a jegyem. A visszaszámlálás azonban réges - régen beindult. Jó-e ezt tudni vagy sem, örök emberi kérdés, de igazából az évek múlása nem nagyon zavar, hiszen emlékeket nyerek velük.

Olyan ez, mint a sírok gyarapodása a temetőben.

Jelek... Feliratok, évszámok és nevek, de a szív, a lélek addig él e Földön, amíg van olyan, aki emlékfoszlányaiból képes felrajzolni a történetüket.

Van egy fel-felsejlő emlékem. Olyan édes, tiszta, napszínű, mint az éppen lepergő méz. Nagymamám csatos üvege őrzi zamatát, s ujjaim kattintására bármikor kinyílik. Aromája körbelengve cirógat, s ezerszínű árnyalatával kaleidoszkóp-csodaként tevődik össze minden egyes vonatfüttynél…

52

Világot ringató harmatszemedben elhervadt a bimbó, fuvalta a rengőt, szakajtotta dobszót.

Szerelmes virágszálam, venyige ágakból készen áll az ágyad, nincsen bennem panasz, nincsen bennem zokszó, elhervadt a bimbó, virágokat habzó.

Ezt az éneket valaha én költöttem az Emlékezet fájára még abban a korban, csak néhány esztendővel később.

Ekkoriban törött el dédmamám gerince a pócsi búcsúban.

Nem volt ekkora a haladás. Emberre szabottan éltünk.

Ha elutaztunk, a régimódi gőzösök szemünkbe kormozták nyomaikat, arcunkra festették a tájat, és sohasem untuk halálra magunkat... Mégis hatalmasabb csodák történtek velünk, mint Pán Péter birodalmában.

Az a nyár is ilyen trópusi perzselő volt. Valahonnan Afrikából a fekete himlő és a fojtogató levegő egyszerre indultak európai útjukra. Nem ismertek szabályokat, terveket, csupán itt teremtek.

Hatalmas házunk volt. Délben már percenként kinézegettem, mikor növekszik annyit hűvöse, hogy befedezzen bennünket. Erzsi mama óvón fürkésző tekintetében burkolt be legjobban minden árnyék.

Imádtam tűit, fonalait, gyűszűinek csengését a kerti betonon, s azt, ahogyan egyre csak szőtte a csodás történetek Aladdin szőnyegét. Nem hiányzott az „jámbor”imádságos könyv sem, amiből néha-néha 53

pihenésképpen feltündöklött egy történet, s a szél rózsaillattal és fecskecsicsergéssel nyugtázta igazukat.

Akkor, mintha csak a jövőben folyton emlékeztetni akarna a Régiekre, a Vadhattyúkat forgattuk. A szeretetről és az állhatatosságról szóló mese néma királylánya és a csaláningek szinte életem minden fordulópontján eszembe jutnak. Azzal a kislánnyal együtt, aki állandóan kérdezett, cérnákat fűzött, s folytonosan simogatta a félig elkészült virágok szárait...

Majd beszaladt a szobájába, kihozta a kártyáit, s rendre a kirajzolódó növények nevét tudakolta.

A dődike volt a kedvencem, mert hiszen az égi virág, s a színe is a felhők szépében pompázik.

Néha-néha a repülőgépek húzta sárkányvonalak ugyan megszakították e festékáradatot, s másfajta tündérek léptek a térképre. Nyomukban szivárványok hadai feszültek fel az égboltra, akárcsak azok az emberek létráikon, akik a városban lévő görög katolikus templom kupolájára varázsolták az aranyos lemezeket.

Az elkészült képet vittük éppen kereteztetni, de mindenképpen be kellett mennünk abba az épületbe, amelyen a „Feltámadt Krisztus!” felirat is hirdette, hogy valamiért ott vár ránk is a megváltás. A bizalom szellője lágyan cirógatta arcom, mikor észrevettem a magasban dolgozókat. Felkiabáltam nekik, s azok nevetve dobálták szavaikat vissza egészen addig, amíg az egyik lezuhant. Villamosok jártak akkor arra. Sárga tekintetük hályogosan zöldessé, majd zúzmara fagyossá vált, noha a hőség akkor is éppen így keringett, s telepedett rá az élőlények légzőszerveire, mert oly mértékben párás volt a lég, hogy még a növények is zokogva vették tudomásul, elközelgett a végítélet órája.

54

A szentség kertjének felfelé nyúló kovácsoltvas kerítése mellé esett az az Ember. Erzsi mamám ahogyan csak lábai bírták, olyan gyorsan röpült oda...

Már magasabban járt, mint a Nap, amikor ráeszméltem, hogy Ő is csillagot visel a mellén, akár az a tizenegy királyfi a fél országot érő képeskönyvemben. A hőség is elszenderedett egy pillanatra, s olyanná vált a kert, akár egy csalánlevél: selymes sötétzöld fényözönné.

Az a Valaki csöndesen zihált, levegőt... Az alvó őrangyalainkra halandók gonosz tetteit vállukra napon patyolat lelkiismerettel bennünket, hogy újra tudjunk beszélni, élni.

kapkodva szedte a emlékeztetett, akik a véve, minden egyes ajándékoznak meg járni, mosolyogni,

Amikor én is odafutottam, valami hólyagosra marta a lábaim. Erős rostjaiból, csipkézett leveleiből azonnal felismertem, milyen csodanövényt rejt a templomkert.

Egy csokorra valót szedtem össze, de csak fonni tudtam akkor. Azt sem valami fényesen. Madarak telepedtek le a kerítésre, s valamiféle furcsa dalba kezdtek. A beteg mellkasára tettem a koszorúm. A plébános is kisietett, s arra készült, hogy feladja az utolsó kenetet. Ekkor maguktól zendültek meg a harangok.

A férfi kinyitotta szemeit. Megérkeztek a mentők is.

Csak néhány bordája repedt meg. Valamilyen piros és fehér rózsákról beszélt. Ekkor találkozott nagymamám csodaszép mosolya az én nedves szemeimmel. Szája elé emelte mutatóujját, s abban a pillanatban a kihozott tömjén halk zenébe kezdett, s virágillattal töltötte meg azt helyet.

55

Szerelmes virágszálam, zöldellő rostokból hálódat megfontam, csak Néked tiloltam, árnyékod felfogtam, tüzedet őrizem, lángod a kenyerem, feltámadt a bimbó, virágokat habzó.

Azóta a temetőkertek gondozatlan ösvényei végtelen nyugalommal töltenek el: az otthon ragyogásának vigaszával, s azzal, ma is körülöttem élnek Mindazok, akik valahol egy másik dimenzióban feledik az emberi öregség, fájdalom, gyász és bánat fekete hangjait.

ÁGNESNEK, A LEGTISZTÁBBNAK http://www.youtube.com/watch?v=xQZXytqybgk Zsidai Erzsinek 1962-őt írt a Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte szanaszéjjel dobálva, ziháltan meredt a semmibe a rengeteg családi kép. Némelyiken Ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan egy Glóbusszerű valamin üldögélt vagy egy másik pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a Start!, de a rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az izmok és idegek. A konyhaszekrényből kést vett elő, s lázasan hegyezett.

- Sok ceruzára lesz szükségem, hogy mindezt megértsem – lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált 56

lecsillapodni. Még azt sem nagyon vette észre, hogy fel kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak írt: - Ez ki?

- És ez?

- Szürkület.

- Lopják a vizet.

- Sírok.

- Mama.

- Kisfiam.

Gyorsan gyarapodtak a kérdések és a képek hátulján a feliratok. Néha felzokogott. Csak így, egyszerűen, nem törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban az udvarban laktak, de külön bejáratú házrészekben.

Valaha nagybirtokosok voltak. Most itt éltek egy belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már.

- Miért?- kérdezte magától a nő.

- Miért éppen azt a házat?

Tankok vonultak el lelki szemei előtt, s az az átkozott cső három napon át a ház lakóira szegeződött. Persze, a férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg. Ágnes pedig először csak nem evett. Talán a tejjel lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az asszony aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott magához venni. Majd csak hevesen sírt, rángatózott, lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők mikor esznek már. Már liszt sem volt otthon. A krumpli is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak végső szükségükben szaladtak ki a folyosó végi mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett a csöndet és a 57

némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal várakoztak, míg az égben az Angyalok megrendülten fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik pillanatról a másikra, mint, ahogyan a nyári égen is váratlanul cikáznak át a viharfelhők, harsány lövések toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül.

Az őszi szél 1956. november elejének pergette faleveleit, s színváltozásukkal együtt a naptár napjait is kérhetetlenül a fagyos leheletű tél felé. Néha nyikorogva zokogott fel egy-egy ajtó vagy csikorgatta fájdalomtól elgyötört arcát egy kilincs.

A harmadik nap éjjele előtt már nem mozdult semmi és senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan fonódtak a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is elcsodálkozott az erő láttán. Még azt sem vette észre, hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek azok az áldott, picike csodák...

A férfi hajnalban érkezett meg. Lódenkabátja megszaggatva, borostás és áporodott szagú volt.

Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd hosszasan nézte feleségét, aki egy halott csecsemőt dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a jegyzetei, bicskája és kopottas, életlen ceruzája.

Hat esztendővel később egy férfi lépett egy másik konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett, fontos értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb eseményének előszobájából sietett haza, mert főszerkesztővé nevezték ki.

Kilencéves fia az udvaron játszott. Megsimogatta az élénk tekintetű gyermek fejét, s megkérdezte tőle, hogy 58

miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt. Éppen szürkült már.

- Apa! A mami megint olyan... Tudod, mint akkor...

Pesten. Én nem lopom a vizet és a fia vagyok, ugye?!

- Persze, drágaságom!

- Akkor jó! Nem mertem szólni a nagyiéknak. Megint sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye, soha nem engedjük meg ezt?

- Nem, kisfiam! Sohasem.

Az asszony 28 éven át feküdt a pszichiátrián. Soha senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az ablakpárkányra szálló galambokat. Nem fogta fel férje halálát két esztendővel a sajátja előtt, s azt sem tudhatta meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli csak túl.

Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van ma is nagyon messze... De néha a föld alatt is érzik apró öleléseit, a Mennyek Országában pedig immáron végérvényesen egy családot alkotnak.

CSILLAGSZABADÍTÓ PALKÓ A magyar nép hiedelemvilága alapján Zsófinak, hogy még nagyobbra nőjenek csillagragyogású szemei, s mert 7.-es lett, ezért is, meg hogy vigyázza, s ne engedje „messze ringni gyermekkorát”, a szépet, a jót, a boldogság felhőtlen „kék madarát”.

Hol volt, hol nem, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, a sötétlő erdő elülső oldalán, élt egyszer egy táltos király. Legalábbis 59

öregapám így mesélte kukoricahántás közben egy csillagfényes nyári este.

No, ennek a királynak már születése után csodájára jártak a népek, ugyanis az alsó és a felső ajkában is egyaránt két-két fogsorral, s a kezén-lábán hat-hat ujjal látta meg a napvilágot. Nem is élt máson hét álló esztendeig, csak kancatejen. Állt a királyi palota kertjében egy aranyalmafa.

Tetején griffmadár őrizte a drága termést, mert évenként csak egyszer hozott gyümölcsöt, hiszen Világfa volt az Történt egy szép napon, hogy a király a fa alatt sétálgatott, amikor különös zajt hallott. Mi a Lúdvérc?kérdezte a király, mikor hirtelen forgószél támadott, s nagy sertepertélés mellett kipörgött abból egy pöttömke tündérféle. Amolyan aprónép. El is ámult a mi királyunk, mert sokféle jövevényt látott már életében, de ilyen töpörödött, aszott testű, csatakos hajú csúnyaságot még sohasem. „Szerencsétlenséged átkozója, szerencsétlenségek önmagadra hozója, hogy is mertél az Alsó Világra gondolni sétád közben?! Nem tudod, hogy halálfia, aki engem hív?”- szitkozódott őtöpörödöttsége. Gyere ki a pázsitra, küzdj meg velem!

Több sem kellett a mi királyunknak, egykettőre megfogta a Lúdvérc derekát, s térdig beledöngölte a földbe. Az ám, de a Lúdvércre ott az Alsó Világban a boszorkák és ördögök olyan bűbájt bocsátottak, hogy ha akart volna, sem tudott volna veszíteni! Így hát egyből felpattant, s olyat csavarintott a táltos királyon, hogy mire csak kimondhatta volna, hogy nyikk, máris nyakig a földben találta magát. Ebbe aztán bele is vörösödött a Lúdvérc, s elővette varázssípját, s rögvest bele is fújt. Hirtelen olyan irgalmatlan szél söpört végig a palota kertjén, hogy csak úgy susogtak, zúgtak a 60

Tetejetlen Fa ágain ülő levelek, s a madarak – a meg nem született emberi lelkek – mind riadtan rebbentek széjjel.

Azon nyomban sötétség borult a palotára, a táltos király feje pedig nyaktól lemetszve gurult-gurult egyenesen az aranyalmafa gyökerei alá, le az Alsó Világba. Élt ebben az időben a táltos király országában egy Palkó nevű lovászfiú, aki a királyi istállót őrizte. Éppen kinézett az istálló aranyos ablakán, s ámulva vette észre, hogy nyoma veszett a csillagoknak. Nagy meghökkenésében még a szemét is megdörzsölte. De hát dörzsölhette volna azt napestig, már ha valaki – akár élő, akár holt – meg tudta volna mondani, mikor van reggel, s mikor szállt le az este. Így szólott ekkor az aranyszőrű mén vezére – mert ugye azt mondanom sem kell, hogy a táltos király lovai is mind táltosok voltak, ráadásul két-két szárnyuk is nőtt, hogy nagy baj esetén azonnal gazdájuk után iramodhassanak -: - No, Palkó, gazdámon, a táltos királyon én immár nem segíthetek! Kérd meg a griffmadarat, vigyen le téged az Alsó Világba!

- Dejsze, könnyen mondod ezt táltosom, de hogy jutok el a griffmadár fészkéig?

- Ugyan, szerinted miért adott nekem Arany Atyácska szárnyakat? Mit gondolsz te efelől Palkó? Mi sem egyszerűbb, hát a hátamon!

De mielőtt útnak indulnánk, hadd figyelmeztesselek, a griffmadárnak is hét nap és hét éjjel kell, hogy megtalálja a királyi fenséges fejet, ezért tégy a nyergem jobb és bal oldalán lévő két iszákba annyi nyers húst, amennyi csak beléjük fér, s valami jóféle bort is vígy ám az útra, mert ha a griffmadár megszomjazik, s nem enyhíthet azon, téged nyel le egy darabban, s soha 61

többé nem hallhatunk aztán sem a táltos királyról, sem felőled. Tépd le az egyetlen aranyalmát a fáról, az majd ád néked annyi világot, hogy eljuthass a királyi kamrába, s pincébe! Így is lett. A griffmadár sebesebben szállott a szélnél, sőt még a gondolatnál is, de csak nem akartak leérkezni az Alsó Világba. Pedig – ahogyan a táltos előre megjósolta – egyre csak fogyott a bor és az élelem.

Végre a hetedik nap reggelén megpillantottak egy aranyalmafát, szakasztott mását a Felső Világinak.

Csakhogy lássatok csudát, bizony mondom, ezen csak úgy virított az aranyalma.

- Hozzá ne érj, ha kedves az életed! – mondta a griffmadár. Rontás és átok ül azon a gyümölcsön! Ha csak megérintenéd is, örökre eltűnnének a csillagok, s nem születhetne többé olyan emberfia, aki megszabadíthatná a csillagokat, s megmenthetné a táltos király életét. Ám a mi Palkónk már nagyon kimerült és éhes volt, merthogy szavam ne felejtsem, ő bizony semmit sem evett, s ivott az úton, de még előtte sem nagyon, így nem is csuda, hogy a lába – igaz csak egy nyúlfarknyit – súrolta az aranyalma levelét. No, alig, hogy hozzáért ahhoz a gyümölcshöz, lett olyan zenebona, visítás, susogás, ordítás, hogy Palkó csaknem belesüketült. Az alsó világ összes ördöge, lidérce, izéje összecsődült, hogy kimondják a halálos ítéletet Palkóra, no meg a táltos királyra és persze – hogy el ne felejtsem számba venni – a griffmadárra is.

- Ejnye, de nyavalyás legény vagy te Palkó! – szólott a griffmadár. Nem mondom, hogy nem számítottam erre, ezért hoztam el a másodfű lovak illatos kancatejét.

Húzd meg gyorsan ezen palackot!

Hát lássatok csudát, Palkó szája alig ért a palack nyakához, máris ott termett a teljes aranyszőrű mén mind a 365 paripája. A 366. otthon maradott őrizni a 62

palotát, s az ártó szellemek ellen ezerjófüvekkel kenegette az összes kapukat. Ez bizony amúgy emberes munka volt, de azért mondom, megbirkózott vele, úgy ám!

No, megrettentek erre az alsó világbeliek, s uccu, kiki szaladt, amerre csak látott. Még most is jajveszékelve rohannak. A hosszú téli estéken ezért fúj ma is olyan cudarul a szél, ezért nyikorognak a kertajtók, s nyögnek a háztetőkön a cserepek.

A Felső Világban azonnal feljöttek az égbolt tetejére a csillagok, mert hiánytalanul mind megszabadultak az Alsó Világ tömlöceiből. Csakúgy ragyognak azóta is ott fenn az égen, mintha csak jól odaragasztották vón őkegyelmüket. Úgy ám!

No, az égszakadásra, földindulásra előkerült a Lúdvérc is. Jajgatott, nyögött, mert tudvalévő, hogy a Lúdvérc nem szereti ám, ha más csörömpöl, annak a beste lelkének csak az esik jól, ha őkelme toporzékolhat. Tépte loboncos haját, sipítozott, hogy ezer, meg ezer rontás szálljon Palkóékra hetedíziglen visszamenőleg, meg arra a fránya táltos királyra is, merthogy szavam ne felejtsem, alighogy megszabadultak a csillagok, s helyükre kotródtak az ártó szellemek, a király feje legott visszaröppent a Felső Világba, s egyenesen szokásos helyére, még pediglen fenséges nyakára.

Volt is nagy öröm, boldogság, a birodalom minden lakója összecsődült, hogy dicsőítsék urukat, a táltos királyt. Nagy lakomát csaptak, ettek, ittak, mulattak, de hogy mi lett Palkó jutalma, azt én már meg nem mondom, mert én is ott voltam ám, és úgy belakmároztam, hogy olyan hosszan aludtam a fényesen tündöklő csillagok alatt, mint amilyent pendelyes koromban sem talán.

Itt a vége, fuss el véle!

63

Magyar népmesék és a magyar hiedelemvilág alapján írta: M. Fehérvári Judit 2004. március havában csak úgy otthon a szobában, mikoron egyedül ült magában, s várta csillagcsemetéjét, ki ott ragadt az iskolában már egyedül és bátran, nem úgy, mint óvodás korában.

EGOTÜKÖR Dr. Szatmári Évának „Már elindultál. Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot, és nem szédült el."

(Márai Sándor: A kassai polgárok) Philoktetesről2* nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan a trójai háború ezen hőséről, de mintha mindenki más fontosabb volna nála. Nem gazdagabb ő senkinél, még hérosszá sem vált, csak éppen nála van az a bizonyos kulcs, amivel le lehet győzni az ellenséget: Herakles íja. Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek 2

Philoktetes a trójai mondakör egyik híres íjásza. Valójában az Oeta-melléki maliak királyaként vonult Trója alá, de útközben egy mérges kígyó megharapta. Sebe olyan förtelmes bűzt árasztott, hogy Odysseus tanácsára Lemnoszban hagyták. Itt tengődött 10 évig, de Heraklesnek a lernai hidra mérgébe mártott nyilai nélkül a jóslat szerint Trója nem volt elfoglalható… Ezek a nyilak pedig Herakles hagyatékaként Philoktetesnél voltak, így a görögök elküldtek érte. Machaon meggyógyította, s ekkor a híres íjász Párist halálra sebezte.

64

mérge, amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják.

Philoktetest eskü köti, nem árulja el, hol található Herakles sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény óráiban, mikor is dobbantással jelzi, ő mit sem tud.

Kemény a büntetése: lábát mérgezett nyílvessző találja el, hasznavehetetlenné válik, majd Lemnosz szigetén tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik. Ő azonban a kulcs, a győzelemé; nélküle Paris még ma is élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk, nem a zűrzavarok évezredében. Persze minden relatív: modern mítoszaink szabadságaink fokozatairól, a beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a bensőkhöz vezető kulcsot rejtettük el oly mélyen, hogy már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig olyan nagy szükségünk lenne rá. A hitünk pedig már egyáltalán nem mozdulatlan: folyamatosan hullámzik wittgensteini mélye is, viharok hadai fullasztanak folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé. Öregek lettünk, akár a világfa, melynek lombjai alatt Ábrahám találkozott Sárával.

Aggastyán ráncosak, de nem bölcsek.

A világ egyre kaotikusabb arcait mutatja. Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok kínoznak. Forgolódunk ágyunkban, félrebeszélünk és felébredésre várunk. Közben folyamatosan susogja az élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van.

Ilyenkor elménkbe ötlik, hogy valamikor mi, apró gyerekek mennyire féltünk a felnőttvilág fejre eséseitől.

Jambusok szaporázták lépteink, s felsírtak az égre mindenik újjászületésünk csillaghullásai: augusztusi csodák. Pókot látni a falon már nem „Ó csak le ne üsd varázs!”; nézni kaleidoszkópcsodát csupán ennyi: „Lám felnőttünk, s milyen kicsi is ez a világ!"

65

Pedig megígérték, hogy „Very wonderful wordl” lesz a mienk csak úgy, sui generis, csak itt és csak most.

Merjünk-e ezek után felfelé tekinteni, vagy csupán itt, lent a Földön kolduljunk a fényből? Lámpássá növekedni... - mondja az Írás. Lámpássá a teremtő távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg azonban hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a lelkek között, él a Remény is, nem hal meg a dal, a szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből, világos tekintettel meg lehet érezni a Másik Ember csodáit, s eltűnődni rajta, milyen kár, hogy messze, nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit sem tudunk majd egymásról...

Mert az elidegenedést nem a huszadik század hozta, hanem mi, a felgyorsult korhoz tökéletesen idomuló, s annak minden vívmányát használó, és mégis állandó kereső robotemberek, akik humanoid esszenciájukból csak egyet őriztek meg: a magánytól való paradox félelmet. *** "A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell adnom a mi életünk homályába egy sugárra valót...”

(Márai Sándor: A kassai polgárok) Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.

Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám.

Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.

66

Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon…

Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a Mennyeknek Országa…

Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást…

A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal…

Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor egymásért voltunk.

Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival vegyülő 67

füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is…

Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.

Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering.

Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával 68

gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit.

Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei.

Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk…

Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…

Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.

GENERÁCIÓS KORTÜNETEK Részletek egy kelet-közép-európai önéletrajzból… „Az igazak emlékezete áldott.” /Péld 10: 7/ Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a 69

táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke.

Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó- a történelem. Dédapám félkarú volt.

Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával, így egy derűs napon az oltár előtt találta magát, mint koszorús lány, s a szertartás végeztével új asszonya lett a portának: Perczel Borbála. Honvédtábornokok igazlátó bölcsességét sugározta tört kalász tekintete, s zsoltáros esküt az út végén tavaszi rét illatú keresztneve. S mily érett gyümölcszamattal ejtette ki a szót, „Galambocskám!”, ha utánam vágyódva, kutatva fürkészte a hatalmas kert horizontját, s kacarászva szedett ki az óriásira fúvódott görögdinnyék közül, mint egy éretlen, de már kártékony indaágat. Az az utolsó pócsi búcsú aztán mindennek véget vetett. „Hol van Bori mamám, az én drága húsvéti barikám?” – kérdeztem Gyuri dédit, aki pipáját talán ma sokkal óvatosabban, nesztelenebbül töltötte, s még mélyebbről eregette illatos füstkarikáit, mintha folyamatosan sóhajtozna, s záporoznának könnyei. „Máriapócson eltörött a gerince. Idős volt már ahhoz, hogy ekkora tömegbe menjen, de hitte az Igazságot, s ott fekszik, nézd, ez az Ő utolsó passiója, lelke már a fényes egek igaz lakója.

Nem találtam értelmét ezeknek a kusza szavaknak, sem annak, hogy csupa ismeretlen asszony üli körbe a hatalmasra növesztett asztalt, s mindegyikük szipákolva törölgeti szemét, miközben oly furcsán nyivákolnak, 70

mint az éppen megszületett pici cicák. S miért öltözött mindenki feketébe, s mire való kezükben az a feketeárnyékos szélű patyolatkeszkenő /vallattam halkan a magam nyiladozó eszmélését/?

Majd – mikor mindenki magába zuhant – óvatosan fellopóztam egy székre – csaknem leverve a négy hatalmas fehér gyertya egyikét -, s abban a furcsa ágyban arcon csókoltam felidézhetetlen illatú, de engem még ma is körül-körüllengő, s egy életen át elkísérő, sőt vacogós hajnalokon gyomrom zsigereiben felzizzenő faggyúárny – foszlányú dédimet, az émelygetős Édest. Aztán hosszasan kanalaztuk a gulyáslevest, fogaink között őröltük egymás után a húsokat, de a süteményeknél már kiszaladtam az erdő szélre, ahol évezredek fájdalmait zokogtam ki magamból, s csak a zászlós körmenet csalogatott vissza a házba, mert az Ő angyalaik vitték el végső helyére Csipkerózsika álmot aludni a dédit. „Nagyon jó lehet ott neki, ahol most van” – gondoltam még lefekvés előtt, amikor a szürkület már olyan furcsa, növekvő szörnyárnyakat vont fejem fölé, hogy inkább gyorsan magamra húztam a takarót – nemsokára rátalál Jézusherceg, felébreszti, s visszahozza hozzánk. „Annak, aki engem küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.”/ Jn 6, 39 / Háromszor tagadtam meg magam életemben.

Hömpölygött a tömeg, zsolozsmázva szállt az ima, akár a középkori szerzetesek ajkain a fohász. Középen álltak az Úr katonái és a Mária lányok.

- Térdelj le! - szólt nagymamám és húzta a kabátom alját.

71

- Nem tehetem, még itt van a TV, pásztázza az embereket, megláthatnak az iskolatársaim, s Te is tudod, hogy Vegyipari Szakközépiskolába járok, így nem szabad templomba belépnem – suttogtam 1978 húsvétján, amikor Hajdúdorogon még a családtagok is csak így köszönthették egymást a sáros, de feketetermékeny utcákon tocsogva, hogy „Feltámadt Krisztus!” A válasz is ilyen prózaian egyszerűen hangzott: „Valóban.” Így rendeltett már ősidőktől fogva. Ennek a két szónak szentségereje volt, s magában hordozta a közösség dinamizmusát éppúgy, mint a kiközösítettek megvetését. Aztán persze apám volt, aki felemelt fejjel magával húzott a többiek mellé, és megcsókoltatta velem a keresztet, amit előttem már több százan illettek sebes-ráncos ajkaikkal /Szegény Apám! Azóta üveghalszeme mered csak az égre, és búsan vacog koporsómagányában!/.

Zagorszk elég messze esik Moszkvától, s ez a távolság nem is a relativitás, sokkal inkább a mentalitás kérdése. Magyarországon elég nehéz megemészteni, hogy a „Rúkaj padáty /szabadon fordítva „Egy köpésre”/ akár 500 km is lehet.

Gyönyörű pravoszláv templom, hagymakupolái aranyfénnyel fürödtek az isteni hitben. Később a 80-as évek közepén leégtek ezek a falak, maradványait helyreállították, de ezt már itthon tudtam meg /Aznap gyászlobogókat tűztem szívembe, s megalkottam a belső hallgatás parancsát./. Véletlenül vetődtünk ide, pontosan a pravoszláv Pászha, azaz húsvét ünnepén.

Jásznaja – Poljanába készülődtünk, csak sajnos az Elektrícskán nincs WC. Társam, akivel utaztam, pedig jókora gyomorrontást kapott a nem éppen bizalomgerjesztő orosz virsli ebédtől.

Ahol legelőször leszálltunk, meglepődve láttuk, hogy létezik még az orosz iga a lovak nyakán, és eltüntettük 72

kesztyűinket és kendőt kötöttem a fejemre, mert egyféleképpen lehet csak az indulatokat túlélni, ha az ember beolvad, és nem keresi másságát, énjét, felejti nyelvét. Zagorszkban még él a mese, burjánzik a hagyomány és nagyon szép az öreg muzsik. Nagyapám volt ilyen szép ember hófehér hajával, rizsbajszával és világoskék szemével. /A húgom állítólag tőle örökölte világos smaragd tekintetét./ Itt hallottam először egy távoli országról, Afganisztánról, ahol csata dúl, s nem jönnek vissza otthonukba a gyerekek. Titokban karjukba tetoválják nevüket a leendő katonák, s az apóka mesél focimeccsekről, képkiállításokról, lovas rendőrökről, s szavainak a vállára szálló galambok adnak hitelt. Valahogy egy körmenet közepébe keveredünk, nincs visszaút, óriási a tömeg. Tátogni kell, muszáj úgy tenni, mintha az ősidőktől kezdve idetartoznánk. Közelünkben felsír egy gyermek; folyik az orra. Papírzsebkendőt adunk neki, amiért is majdnem kiseprűznek. Idegen anyag, idegen funkció.

Nem tudunk elmenekülni. Az út vége egy fahíd, ahol kezünkbe nyomnak egy szelet kenyeret, egy tojást és egy gyertyát. majd utánam fordul a pópa: - „Gyévuská, ti véris?”

- „Vérju /Hiszek/.” - felelem, s nagyon sokáig őrzöm még itthon is a bizonyítékokat, hitem foszlányait. *** „ Mert nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne, és nincs oly rejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és világosságra ne jőne.” /LK 8: 17/ A lány tűzpiros hosszú, térdeit verdeső, de rövid ujjú pólóban és farmernadrágban állt a folyosó mélyedésében. Arca a fiatalság romlatlan hamvasságát idézte, kreol bőre, ferdén vágott szemei, darázsdereka 73

távoli tájak egzotikumát varázsolta a szemináriumi terem elé. Vidáman és önfeledten kacagott valamin, hiszen szerette az életet és valami nagy tettekről álmodozott, ha volt ideje vizsgái mellett. És ideje mindig volt. Vadvirágként élte napjait. Volt, hogy három hétig az egyetem felé sem ment, mert annyira beleszédült az ulti nevű frissen felfedezett kártyajátékba, hogy szenvedélyévé vált a lapok életének irányítása, majd gyorsan igazolást vitt – egyenesen a Gyermekelme Klinikáról, akkor még volt ilyen-, hogy mégis elfogadják valahogyan egyes szőrösszívű, s idegen anyanyelvű tanárai a félévét.

Elege volt már a Kovács elvtársakból, meg történész ösztöneivel és Toybee-n, Huizingán, Jakobin, Dubay-n, Spengleren, Schopenhauere-n, Nietzsche-n és még hosszasan sorolhatnám a sort, hogy kiken keresztül, már rég megérezte, hogy nem a Nyugat, hanem a Kelet alkonya közeledik egyre vészesebben. A nagy sarló és kalapács alatt már rothadó testként kapkod levegőért a medvetestű Szovjetunió, akár Brezsnyev karjait azon a bizonyos 1982-es május 1-jén, amikor a lány mégis bejutott valahogyan a Vörös Térre. A lány direkt késett egyetemi óráiról. Nem azért, mert nem bírta elviselni a kemény 100-120 perces tömény és számára akkor – igen kevés élettapasztalata volt – feleslegesnek tűnő „entellektuel” fejtegetéseket, hanem egyszerűen nem tűrhette, hogy szabadságát ily mértékben megnyirbálja valaki. Különben is ekkor még szerette a Nagyerdő fáin átszűrődő fénysugarak játékát nézegetni, ahogyan a sárga villamosokon átsuhannak, s elnyelődnek valahol a föld és ég között, sőt még nagyobb lázba hozták az ablakokon túli világ bíborajkú fái, a madarak és szelek.

Legtöbbször egyébként is édesapjával indult az egyetemre, s egy-egy fárasztó nap után már alig várták, 74

hogy viszontláthassák egymást. Majomszeretet húzott igen erős köteléket kettőjük közé.

A lány ezen a napon – ettől utólag még őt is megborzongatta idegeinek libabőre – éppen 90 percet késett. Nem többet, s nem is kevesebbet. Érezte társainak meghökkenését, ahogyan csengő hangon elnézést kért és egyszerűen leült. Érdektelennek gondolta, hova, ki mellé, s ezután sem figyelt. Kizárta a világot, belső énje lüktetett csak hevesen, mert idetartván az utak menti fűszálak között már megpillantotta a tavasz első hírnökeit, a hóvirágpázsitokat.

Ezután az incidens után még több fiú akarta meghódítani szívét. Persze, erről sem vett tudomást.

Hozzászokott már, hiszen szinte eszmélése óta körülrajongták a fiúk, s a meglett férfiak. Különben is állandóan gyűrűt viselt az ujján. Vőlegényei számolgatását egy bizonyos idő után abbahagyta. Igaz, az utolsóval meggyűlt a baja. Beleszeretett.

Eszementen birtokolni vágyta, ahogyan a férfi is őt. Így aztán – emlékszem jól, aznap épp a kertet ásták az imádott papával – a közös lakás megvétele és rendbetétele után az apja lebeszélte erről a bolondságról, s hogy, hogy nem, karikagyűrűjét le kellett fűrészelni az ujjáról. „Rossz ómen lett volna ez a házasság. Nem volt méltó hozzád!”- kommentálta az apja. „De akkor kit válasszak: Cseszt, Katzét vagy D-t?”- kérdezte derűsen, de nagyon is komolyan a lány. „Egyiket sem – dőlt az ásónyélre az apa -, nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki megérdemelne téged. Hidd el, lesz majd, de nem most és nem ők! Tanulj, élj, mint nagyapád, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy történész légy! Neked kell a család nevét továbbvinni, ha már Isten nem ajándékozott meg egy fiúval! El kell 75

menned a Donhoz és meg kell nézned, miért vesztek oda annyian! Meg kell tudnod különböztetni a valóságot az igazságtól! Ez az én hagyatékom a számodra, ne feledd soha, ki vagy!”

Talán ebben a pillanatban az a bizonyos férfi, a leendő nagy szerelem és későbbi férj is éppen a kertjét ásta. Ha a napsugarak pajkos cirógatásai előcsalták orcája verítékét, tenyerét messzelátónak használva, izgatottan pásztázta végig a horizontot, akár egy hajóskapitány.

Igaz, nem látott mást, csak a dohánypalánták nyújtózkodását – ebben az időben ugyanolyan „divathóbort” volt e füstölnivaló termesztése, mint jóval később a földi giliszták szaporítása -, s talán éppen ezért Kolombusznak érezte magát. Meghódítani, s békepipára gyújtani. Mindösszesen ennyit akart.

Természetesen a lánytól. Elképzelte, ahogyan majd a májusi cseresznyefáról mosolyog rá, az ágak tetejéről féllombkoronás takarásban akár gyermekkora tündérei, s talán énekelni is fog, s őt pedig elandalítja a modern Ulysses eme szirénje. „Azért sem fogom magam megkötözni, hagyni fogom, történjen bármi!”- motyogta csak úgy a madaraknak.

Szentnek képzelte magát, de azért Don Juannak is.

Most akár ő is képes lett volna elbánni a gubinói farkassal, s egy cseppet sem zavarta, hogy a lánnyal csak parázsló viták közepette tudott kommunikálni.

A lány éppen barátnőjével beszélgetett. Természetesen a férfiról. Egy bizonyos: lényéből áradt valami az őstudás megtartott ígéreteiből, a szeretet édenkertje lehetett csak ily harmonikus és félelmetes egység, mint ez az ember. Sármos volt, jól öltözött, zengő hangorgánuma bárhol, bármilyen társadalmi közegben mágnesként vonzotta magához nemcsak a nőket, de a gyerekeket és férfiakat egyaránt. Nyáron is öltönyben, nyakkendőben járt, míg télen soha nem felejtett el 76

érdekes, selymes csillogású sálakat viselni. Fél fejjel magasabb volt, mint az átlag. S nemsokára, hosszas faggatózás után arra is rájött, hogyan szelídíthetné meg a lányt: a klasszikus zenét használta csalétkül. Ráadásul a lány ekkor már – lásd mire képes a fiatalság, barátság és bolondság – külön engedéllyel zenetörténetet hallgatott a Zeneművészeti Főiskolán. A zene is a barátnő szenvedélye volt. A férfi művelt és pofátlanul jó vitapartner volt. Minden tudást, amelyet valaha valahol összeszedett sajátjaként adott tovább. Néhány órahossznyi beszélgetés után a lány megállapította, hogy egy ördögien okos emberrel hozta össze a végzet, akinek valóban – akár a Verdi opera címében – hatalma van felette. Nem adta el lelkét, mert hisz nem is lett volna kinek egy olyan helyen, ahol mindenki egy emberként imádta a férfit. Mert a férfi ismeretségi körébe tartozott akkoron a város minden olyan embere, aki ebben a világban egyáltalán számított valamit.

Ez idő tájt történt, hogy egyik napról a másikra megjelent az egyetemi rendőr a lánynál, és faggatózni kezdett a közösen eltöltött időről. Egyetlen elv vezérelte, akár az akkor még ismert gyereksorozatot: „Mindent tudni akarok!” Csakhogy ez a lány valahogyan más volt, mint társai. Máshonnan indult az életbe, családi legendáriumok, Cseh Tamás koncertek, a Leveles Csárda, szamizdat kiadványok tették szkeptikussá. Meg már eltöltött egy félévet Moszkvában is, ahol a külső kerületekből rendőrök zavarták el, miközben az iszonyú nyomorban élő öregember éppen azt kérdezte tőle és elválaszthatatlan barátnőjétől, hogy „Gyévuski, vi kamszamolci?”, ami magyarul ennyit jelent: „Lányok, komszomolisták vagytok?” Merthogy a komszomolista, akár a magyar úttörő: Ahol tud, segít...

77

Azután a szilveszter utáni esztendőben házasodtak össze, mikor rendőrök vitték el őket az Óbester nevű szórakozóhelyről. A férfi iszonyúan jól értett ahhoz, hogyan kell egy egész szórakozóhelyet felforgatni. A lány pedig méltó partnere volt. A „Fáradt lábam estére hazatalál, lesz még a magyaroké Kolozsvár” refrénnél elvezették őket. Még aznap éjjel elkészült a jegyzőkönyv, majd el is engedték a felbujtókat. A kihallgatást vezető rendőr keresztneve Mátyás volt.

Milyen furcsa az emlékezet! Időtlenné igyekszik tenni a lényegtelent, s feledhetetlen gyorsasággal törli az igazán húsba maró, gyötrőn fájó dolgokat. Ezzel a Mátyás nevű, bajszos taggal aztán még egyszer összehozta őket a balsors. Most csendháborítás volt a vád, merthogy nem illett éjjel kettőkor az utcákon sétálgatva nevetgélni. A lány már megszokta korának ezen korlátozásai, s épp olyan jót kacagott az eseten, mint amikor Romániából dezertőrként toloncolták ki 1981. tavaszán / Biztos forrásból tudom, hogy még ma is őrzi azt a piros, AB betűjelekkel ellátott dokumentumot, pedig lejárta évében,1985-ben az illetékes hatóságok mindent elkövettek, hogy visszaszolgáltattassák vele. „Elveszett. Nem tudom, mikor és hol. Még az is előfordulhat, hogy eltulajdonította valaki. ” – oldotta meg ilyen egyszerűen a hatóságok előtt a problémát a lány./ S hogy mi volt a dezertőrség vádalapja? Senki, még ő sem gondolta komolyan, hogy azt az egyetlen pirosfekete szőttes tarisznyáját akarják majd átvizsgálni a vámosok, amit magával vitt azon a turistabuszon, ahova kizárólag csak nagy pakkokkal megrakodva cihelődtek fel az emberek. A tartalmát látva tűzvörös rózsák gyulladtak ki a román vámtiszt arcán- mert ekkor már a magyar oldalon átengedték, s a megfelelő pecsétet is ráütötték, mégpedig egyenesen „A magyar hatóságok 78

bejegyzései ”utáni oldalra -. A lány sohasem gondolta volna, hogy ekkora gerjedelmet képes kelteni egy Biblia és Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság!” című könyve. Azt ugyan tudta, hogy nem véletlenül várják ezeket a könyveket annyira – ezért is redukálta le csomagjainak számát arra az egyetlen tarisznyára - , de csak most eszmélt rá igazán, hogy mit is jelent a valóságban a magyarországi puha diktatúra, s áldotta sorsát, hogy mégsem az ősi „Édes Erdély” hontalanná taszított, mostoha lakója.

Most, hogy az emlékek ismét felveszik egykori arcukat, s fényesebb, titokzatosabb ruhákat öltenek, mint a maguk idejében, döbbenek rá, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket egyszerűen rövidre kell tudni zárni.

Nagyon sokat tudnék még mesélni erről a titokzatos, bolondos emberpárról, akik meg tudták teremteni a maguk Macondóját. Természetesen ők sem használtak két táblánál többet. Csak éppen nem azt írták az egyikre, hogy Debrecen; s a másik sem azt hirdette, hogy van Isten, mert hiszen ezeket a dolgokat ősidőktől kezdve beléjük kódolta a Mindenható . Azonban saját „útjelzőiket” szívükbe rótták, s oly mélyen, hogy most, amidőn e sorokat írom, ismét feltört könnyeim áradata attól, hogy láthattam, ekkora szerelem is megadathatik a Földön.

A férfi akkor már vállalkozó volt. Úgy vélte, két különböző mérnöki diplomája elegendő alapot adhat ahhoz, hogy hármasban jól megélhessenek, mert közben gyermekük született, kinek érkezését a férfi egyre türelmetlenebbül sürgette és kívánta. Mintha megérzett volna valamit a körülötte nyüzsgő elemek orkánvisításából. Majdnem végeztek családi házuk építési munkálataival is. Már csak egy újabb jövevényáldásra vártak epekedve, s rengeteg időt töltöttek erdőkön, mezőkön, horgásztanyákon, s 79

minden egyes napon kimentek a temetőbe. A férfi fanatikusan rajongott a síremlékekért, s az avarszelekért.

Csütörtöki nap volt, amikor a férfi arról beszélt a közben felnőtté nemesült hitvesének, s annak unokabátyjának, hogy szeretne a családi sírboltban nyugodni, s minden idegszálával azt kívánja, hogy kukacok rágják szét majdan testét. Eme a botor beszédet hallgatván a nőnek még nagyobb szerelemmel telt meg a szíve...

Péntek hajnalra az ég dübörögve zúdította le minden felgyülemlett átkát, hogy terhétől ily módon is szabadulva még tizenkét napon és hat órán át üzenjen hadat a földieknek. Nem akarok emlékezni, de még ma is érzem azt a sürgést-forgást, ami reggel fél hétkor felverte a ház lakóit. Valaki Munch Sikolyát vette arcára úgy ordított, míg mások behúzódtak az ajtóik mögötti biztonságos világukba. Egyedül a nő volt az, aki azonnal látta a kaszás orcájának felragyogását, mikor férje fehérverítékes arcára, s vészesen forgó szemeire nézett. Az egek felé emelte meggyötört tekintetét, s úgy kérte a Teremtőt, hogy ne tegye meg ezt még egyszer vele. Ő hívta ki a mentőket is. Hiába.

Elrendeltetett, így rendeltetett...

Az apa nem hitte lánya szavait. A nő pedig ekkor már talpig feketében ment gyermekkora otthonába. Majd csak annyit mondott üveges tekintettel /azelőtt, s azóta sem láttam még ilyet, csak olvastam róla, hogy létezik/: „Nyugodj meg gyermekem! /Ilyen csitítgató szavak hallatán a nőből kibugyogott teljes élete összes zivatara, s nem bírt kiegyenesedni fájdalma súlya alatt.

Azóta is mindig csakis a gerince zsibbad, ha nagy trauma éri./ Isten rendelésébe bele kell törődni!”

Valamit megérzett a kisgyermek is, mert a papapa szóval együtt az összes többi verbális jelet is magába 80

süllyesztette, s újabb tizenkét hónapon át egyáltalán nem szólalt meg.

Mikoron mindezek megestek, a nő még húszas évei végén járt, s tudta, valami miatt ő is, mint Aureliano Buendia abban a bizonyos regényben, magányra van ítélve. Lehet, nem éppen száz évre, de annyira mindenképp, hogy megfejthesse sorsának valahol már rég teleírt tekercseit. Így a családi koszorúra / ami egyébként csaknem többe került, mint az egész temetés, s erre az unokabáty azóta is folyamatosan emlékezteti / végül csak felkerült egy olyan szalag is, ami a szív azon szavait tartalmazta, amelyeket házasságuk ideje alatt tabuként őriztek, és soha ki nem ejtettek, mert egyszerre érezték, lüktették az együtt töltött idő összes másodpercében: „ Örök szerelemmel és soha el nem múló fájdalommal...”

Debrecen, 2008.03.09.

GONDOLATOK A PARADOXONOKRÓL ÉS A SZERETETRŐL Lelkünk habjain néha paradoxonok feszítik fehér vitorláik az Ég felé, hiszen üresen hagyjuk életünk értelmének nevét abban a körben, miben mozogva nem szólítjuk soha a transzcendenciát.

Lefelé építkezünk feledve gigászi küzdelmeink, a szirének hangját, dobhártyáink visszahangzó dobpergéseinek önmagába zárkózott fájdalmát.

Szikárak vagyunk szomjazva a bölcsességet, s mégis letaszíttatunk, hogy felismerjünk. Nem vagyunk 81

Eliézerek3, sem Rebekák, csupán a cifra ruha nélküli József néz velünk szembe, hogy immár kiemelték ugyan az alázatból, de mégsem ér többet húsz ezüstpéznél.

Az egyetlen Ruben4 pedig egyre csak szaggatja ruháját, noha nem látott álmot, de valahol mélyen érti a kévék és csillagok kozmikus nászát. Így próbálunk eligazodni világunkban egyre csak kutatva a nagy találkozást. Nap nap után úgy hajtjuk álomra fejünk, hogy summázzuk bölcsen, megtaláltuk a létben a tökéletes racionalitást, miközben nem tölti ki semmi az űrt, mely egyre csak vágyja a harmóniát.

Most írok. Keresem a szavakat, valamiféle végérvényességet vagy csak folyamatokat, esetleg példázatokat arra, hogy nincs a létben szebb dolog a törődésnél, a szeretet figyelménél, a halk hárfaszónál és a fényeknél. Andalítóbb nem lehet ezeknél semmi sem.

Különösen annak, aki átlépi a fél évszázad grádicsát a Földön.

Valahogy köszönteni szerettem volna, de ma nem akarnak a betűk szavakká csoportosulni, s most érzem csak, milyen nehéz dolog mondattá lenni. Vannak fonémáim, de a kimondatlanság némasága burkolja sötétségbe őket. És a tehetetlenségé. Nem a fizikai törvényekre gondolok, noha eszembe jutott Newton, aki annyira nem is rossz kiindulási pont. Nyomokat keresek, akárcsak Ő, hogy igenis meg lehet érteni a

3

Eliézer Ábrahám legkedvesebb szolgája, akinek az a feladata, hogy Izsáknak hozzon feleséget Izsáknak. Eliézer és Rebeka egy kútnál találkoztak.

4 Ruben Jákob legidősebb fia, aki nem értett egyet testvéreivel József elveszejtésének tervében.

82

világot, s lehet mellette költeményeket is írni, érvelni és elmélkedni.

Mindenkinek vannak erkölcsi princípiumai: talán az önzetlenségben, talán a „csakazértben”, talán a hiányokban, talán a határokban, talán a határtalanban.

Valahol van egy hely bennünk, ahol átlobbanunk valami másba, mint önmagunk, s mert kérdezünk, így válaszolunk. De nehezen fodrozódnak a szavak, hiszen újra és újra elakadnak leveretéseinkben, kacérkodásainkban, ellenkezéseinkben: állandó pokoljáróvá váltunk. Tudjuk, hogy van lent és létezik a fent. És nem vagyunk öncélú komédiások, sarlatánok, sokkal inkább játékosok az élet nagy mezején, ahová varázsolni rendeltettünk szeretetet és fényt. Néha mégis nyersek, sértődöttek, üresek és céltalanok vagyunk.

Ilyenkor hatalmas ajándék egy ember, ki tudja, hogy életünk értelme nem magunkban, hanem azon túl van, s segít abban, hogy keressük ezeket találkozásokat, s mi magunk is hitelesen hihetőkké váljunk. Ne akarjuk antropomorfizálni azt, amik vagyunk, mert bizony eljönnek életünkbe azok a napok, amikor lelkünk szépe többet ér a test harmóniájánál, s nem a „porból lettünk” egyszer egye miatt, hanem azért, mert megélve a megszólítottságot, vallomássá lesznek a barátság szövedékei, direktté a hangszerelések, megtanulunk elfogadni és tudunk valamit csak önmagáért tisztán a saját hangszerelésében is szeretni.

KÉT DOLOG KIVÉTELÉVEL MINDEN FELEJTHETŐ Ezt az írást Pinczésné dr. Palásthy Ildikónak ajánlom, aki valamikor megkedveltette velem a pszichológiát, s 83

átadta azt a bölcsességet, hogy az az igazi szeretetélmény, ha az ember képes levetkőzni görcseit; miképpen a dolgok is egyszerűek, csak a mi gondolkodásunk bonyolult. „Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem- ehető között, hanem, mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előttelévőre.”

(Weöres Sándor) Ez a történet bárkivel megeshetett volna, hiszen valahol mindnyájan egyetlen picike rugóra vagyunk feltekerve, aminek lassanként csak a neve kapcsol össze bennünket. Ez a szó egy főnév, azon belül is köznév, sőt tovább is osztható, de a mi szempontunkból már az előbb leírtaknak sincs semmi jelentősége - ámbár az is megeshet, hogy mégis csak van -.

Talán, ha annyi információt még szabadon hozzáasszociálok az előzőekhez, hogy csakis és kizárólag Ő az egyetlen a fajok között, aki a könnyű utakért bonyolult játszmákba kezd, miközben szomjazza az igaz tanítást, de magát azért nem adja fel, mindenki kitalálhatja, hogy az EMBER-ről lesz szó.

Ez a történet nem az enyém, de mégis számtalan szál kapcsol hozzá, mert az okozott lelki sérülések miatt nekem is bűntudatom volt, s egy ideig megpróbáltam én is hárítani, aztán úgy döntöttem, a projekció leghelyesebb útja, ha mindazt, amit az emlékfoszlánymozaikokból ki tudtam hámozni, leírom.

Persze a dolgoknak nem ismerem minden részletét, de talán éppen ez benne a nagyszerű, mert az embert mindenek előtt nem gondolkodni kell megtanítani ahhoz, hogy igazán kiteljesedhessen és boldog lehessen, hanem felejteni. Erre az egyszerű tényre 84

számtalan nagy író is rájött már - elég megemlíteni Márquez híres művét -, s én nem szeretnék semmiféle irodalmi babérokra pályázni, csak megosztani egy nem mindennapi történetet az elejétől a most sincs végéig.

Még a harmincas éveik elején jártak mindketten. A nő idősebb volt 3 évvel és 23 nappal. Egyikkőjüket sem zavarta e szösszenetnyi korkülönbség, hiszen egy ismert pszichiátriai szanatórium betegei voltak történetünk kezdetekor. A férfi állítólag depressziós volt, a nőnek szociális fóbiái voltak, s elege is lett a kinti világból, mert ekkor elég sok közszereplést vállalt.

Megunta már, hogy a TV-ben visszanéz rá önmaga sohasem igazán őszinte arca, így a benti falak között megtanulta azt, amit a kinti világban sohasem tudott: élni. Harsány volt, derűs, jól öltözött, s állandóan nevetett. A férfi mindig feketében járt. Soha meg sem szólalt, de a játékterápiákon feszültségét állandó lábmozgásaival vezette le. Mindig ült. Így csak hintázott a székkel, ami meg-megremegett ingaóraszerű dobolásaitól. Tengerkék szeme fölött szemöldöke színe a nappalokkal együtt változott: hol rozsdabarna vértócsák, hol meg az őszi, érett avar színe, máskor pedig a nyár zamata varázsolta el érinthetetlennek tűnő, szúrós arckifejezését. Ez egy szabad intézet volt. Senki nem kényszerített senkit semmire. Itt a betegek maguktól gyógyultak; szerelmek születtek, s haltak el, de a szenvedés valahogyan a falakon túl maradt. Persze mindenki érezte, hogy csak néhány lépés, s ott leselkedik, tekergődzik vágyakozó mohón, mint egy Vipera a halálos marás igézetére, s az okozott lázra szomjazva, de a világ most mégis békés, kipihent karjával ölelte át a gyógyulásra várókat.

A nő sokat csavargott. Élvezte a régen vágyott szabadság minden pillanatát, a nyári természet fenséges pompáját, a fagylaltok ízét, az ellógásokat, sőt még az 85

amúgy teljesen irracionális magyarázatait is, hogy miért is nem tudott itt vagy ott megjelenni. Különben is kiemelt figyelmet kapott orvosaitól, mert nem tudták beosztani egyetlen terápiás foglalkozásra sem, hiszen mindenhez - igaz csak egy picit, de - jobban értett, mint a szociális munkások. Egy idő után a pszichiáterek is csak a vitapartnert látták benne, s nem a gyógyítandó pácienst, s valahol ekkor kezdett kisiklani a nő élete végérvényesen, de ezt ekkor még nem tudhatta.

A férfi egy idő után elkezdte követni a nőt. Annak ez természetessé vált miután éppen a szinglik életét élte igaz, csak éppen három hónapja -, de az Ő temperamentumával, kapcsolatfüggőségével már ez az idő is végtelennek tetszett, így boldog volt.

Reménytelenül a fellegek tetején evezett a nap huszonnégy órájából csaknem mind a kétszáznegyvenben.

Egy hónappal később együtt távoztak az intézményből, s az ősz már a nő lakásában találta a férfit, mert az eddig édesanyjával élt. Úgy tűnt, ez egy igaz pár, valódi érzésekkel, hiszen mindenről beszélhettek, ami csak bántotta őket, s szerelmüket semmi, de semmi sem árnyékolhatja be. A nő munkahelyén enyhe féltékenységgel, irigységgel, s sok bántó megjegyzéssel nézték kollegái, ahogyan a férfi minden egyes nap elé jön, akármikor is végez. Az első figyelmeztető jel is lehetett volna e tény, hiszen a férfit valamiért nem vették vissza a munkahelyére. A nő boldog volt, mert minden ideje, szabadsága csakis a férfié volt, aki gyermekének is igazi játszótársa lett. Ez utóbbi kifejezés igen fontos, mert az ekkor még kisiskoláskorú lánygyermeknek sohasem adatott meg, hogy édesapját megismerhesse, hiszen az születése után egyetlen esztendővel, tragikus hirtelenséggel, s 86

váratlanul, akár a szirteken felbukkanó gyopár, szavak nélkül, fakófehéren átszenderült ama másik létbe.

Vannak sorsszerű dolgok, olyanok, amelyektől utólag mögéjük kandikálva az ember gerincén végigfutva egészen agyvelejéig hatol a borzongás zsibbadásérzete, de ez akkor senkit sem érdekelt. Érdemes lenne így utólag megkérdezni ezt az emberpárt, tudtak-e ekkor vajon valóban örülni magának a létnek, vagy csupán a neves pszichológus, Eric Berne játszmáit játszották egészen addig, amíg már nem voltak képesek egymásra nézni sem, mert soha többé nem kerültek azonos én-állapotokba.

Az első felhőszakadást a nő édesanyjával való megismerkedés okozta, mert – ezt senki sem tudhatta előre -, de valaha – igaz, egészen más beosztásokban – egy munkahelyen dolgoztak a férfival. Az édesanya jegesen őszinte volt, mint mindig, ha az élet dolgairól beszélt. Azon kívül, hogy szélhámosnak, nőcsábásznak, bolondnak, tolvajnak nevezte a férfit, azt is elmondta lányának, hogy a férfi négy gyermekét hagyta ott, csakhogy elválhasson egy szerelem miatt. Sőt, szellemileg milyen ember lehet az, aki az összes gyermekének nemtől függetlenül ugyanazt a keresztnevet akarta adni, természetesen a sajátját. Az, hogy már munkahelye sincs, csak parázsvitát szült. A nőnek ugyanis két előző házassága minden szülői tartalékot felemésztett. Ugyan mindkét férjét eltemette, de olyan sikertelenek voltak e boldogságkísérletek, hogy szerelemből magába szívott ugyan több emberöltőnyit, de anyagilag csak zsombékost tapogatott, akármerre is fordult. Édesapja –az általa is imádott második hitvese után másfél esztendővel - akár sűrűn gomolygó cigarettafüstje, oly éterien illant el magával rántva nemcsak daganatokkal hemzsegő tüdejének összes ki nem köhögött lélegzetvételét is, 87

hanem lánya rajongó énjének fiatalságát is. Az hirtelen mindenre egyszerre emlékezett, s ez nem valamiféle paranoiát vagy skizoitást szült elméjében, hanem ellopta ifjúsága összes fényét, zamatát.

Az első férj tüdőembóliáját, s ideghasító szörtyögését még csak- csak feledte, mint ahogyan a darázscsípésekre jellemző szemöldökdagadását, majd áfonyába hajló bőrszínét is. Nem volt ez másként a másodikkal sem. Ahogyan ránézett forgószemű párjára, már tudta, hogy ismét búcsúzni kell, s örökre. Az apai szeretet kiáradt, s békésen ringott, hatalmas, tapintható, testvéri kapoccsá, cinkossággá a második férjjel. A nő szerint a Fény összes kvantumjában csakis együtt vigyáznak rá ma is ők ketten, de a családfő halálával Ady szavaival élve „Minden egész eltörött”, s a szeretet széjjelhullott.

A nő húga olyan polgárpukkasztó jólétben nevelte saját gyermekeit a főváros legdrágább részén, hogy a nő ebbe igazán soha nem is gondolt bele. Az édesanya idejének zömét a fővárosban töltötte. Valahogyan egészen a halála előtti tegnapelőttig elfeledte, hogy elsőszülött leánya is igényelné jelenlétét. Utolsó évében ugyan az gondoskodott Róla, de ekkorra már kihunytak a szeretetmorzsák, s kegyelemmé alakult mindaz, amit a nő nyújtani tudott.

A nőnek ugyanis hatalmas szíve mellett a van és a nincs fogalma ismeretlen volt egészen a múlt esztendő nyaráig, amikor meglátta egy ismerőse lakásában mindazt, amit Ő elkótyavetyélt a hosszú évek folyamán. Elmondása szerint akkor megszakadt benne valami. Olyannyira, hogy abban az idegen lakásban csak sírni tudott akármerre is nézett. Ez megdöbbentette. Vezeklésének kezdete is ez idő tájt kezdődött. Előre szaladtam volna?

88

Megpróbálom időapó fonalát visszább göngyölíteni, s a sallangostól megfosztani a ma is zokogót. A nő az apa október eleji búcsúja után egy hónappal lett rosszul a munkahelyén. Miután az összes lehetséges szervi megbetegedési okot kizárták, kognitív terápiával próbálták rávenni, hogy emlékezzen gyermek-, ifjú-és felnőttkorára. Ahogyan pszichiáterei nyaggatták, úgy zúdultak rá az elmúlt évezredek archeofájdalmai, s apátia helyett pánik agorafóbiás, majd klausztrofóbiás is lett. Ma sem utazik vonaton, metróban / Holott valaha fél Európát végigszáguldozta, s nagyvárosokban élt szabadon, akár egy albatrosz! Repülőkön cikázott, stoppolt, imádta a ködös novemberi kopogós sötétséget, a nagy viharokat, a mennydörgéseket, s a tengereket /, s egy idő óta önállósága védelmében jogosítványt szerzett – Még négy esztendeje sincs! -, de csakis olyan útvonalakon jár ma is, amelyeket jól ismer/.

Hogy mit várt a nő az intézettől? A végleges gyógyulást. A közszerepléseken kívül rendkívül nyomós oka volt rá, hogy ez megtörténjen, fel kellett nevelnie egyetlen élő gyermekét, amely négy terhességéből megadatott Neki. Édesanyjára és húgára egyáltalán nem számíthatott, mert a nagymama büszkén kijelentette, hogy neki az unoka csak arra kell, hogy gyönyörködjön benne, de nem bébicsősz, jól keres a lánya, fogadjon mellé valami idősebb nénit. Csoda-e, ha így a kisgyermek nyiladozó értelme előbb szólította anyamamának a pótnagyit?!

A nagymamaság büszkeségét azonban meg kellett mutatni a világnak, így időnként elutaztak a Balatonhoz, meglátogatták Veszprémet – a nő kedvenc magyar városa marad ez a kis tündérparadicsom, amíg csak lélegzik -, s már nem is volt olyan szörnyű a vonatozás, mert az előző nyáron csoda történt. Három hónapig ismét külföldön élt a család, s a hatalmas 89

szerpentinek övezte táj csak ámulatot váltott ki az asszonyból, habár lelke mélyén gyűlölte e hegyesszögben aláhulló, s ismét égre meredő hegygerinceket, de mégis megmozgatták fantáziáját a távolabbi vidékek is, s ma sem tudni, hogyan, de még három országon át soha egyetlen rosszullét sem jött rá.

Mintha ifjúsága összes vakmerősége egyszerre született volna benne újjá, s nem pusztán felébredtek e szunnyadó érzések, hanem egyre terebélyesedtek, s már kábítószerként hatott rá a következő országhatár, a soha nem hallott városnevek íze, az erdők vedlése itt, s újjáébredésük valahol a nagy hegyek mögött.

Akkor azonban másként rendelkezett a Végzet. A nő már a vonatra sem akart felszállni, s az indulás utáni ötödik percben meghúzta a vészféket. A sínek büdösek voltak a nyár első fellángolásában, az emberek nem különben.

Bágyadt szemeik döglött halakra emlékeztették a nőt, akiket partra vetett a folyók szennye. Így aztán – hogy véget érjen e senki által sem érthető fóbiakábulat – a család egyik nagyon közeli ismerőse – maga is neves pszichiáter - rábeszélte az asszonyt, hogy komolyan kezeltesse magát rögvest – a nő már önmaga is vállalta az intézeti benntlétet / Ami oly annyira függővé is tette, hogy igazából ki sem akart lépni abból a mikrotársadalmi közegből soha többé. /.

A dolgok azonban mégsem voltak olyan egyszerűek, mint ahogyan azt a neves szakemberek állították. Az ember gondolkodása lehet ugyanis akár naiv is, de valahogyan mindig összekuszálódnak az élethelyzetek, s e gonosz pókcsapdából csak aláhullani lehet, akár az életét vesztett légy a háziasszonyi tavaszi nagy porolások után. Hogy kinek milyen a sajátos valóságélménye, az mások által soha sem tudható, csak a szenvedés görbe háta, s mosolytalan, elrévedő 90

emlékezete utalhat a meg nem értettség fokára, de a kiutak ösvényeit mindig be-beszövik a végső lényeget fel nem ismerő tudatállapotai.

Ebbe az eltévedt hajótörött nyomba lelketlenül osont be az újabb halál ígérete. A nő édesanyja rákos lett. Így, ilyen kelletlenül, senki által nem vártan kapta az áttéteket, hogy egy rutinműtétről kiengedvén - előle gondosan elrejtve - csak szűk családja tudjon a kemoterápiák valódi okáról.

A férfi volt az egyetlen, aki – semmi dolga nem lévén – gondoskodhatott anyósáról, mert a nő pénzt keresett.

Ekkor már nem csupán az alkalmazottak életét élte, hanem vállalkozott is. Ahhoz, hogy ezen dolgai működni tudjanak a férfival végeztetett el több tanfolyamot is saját költségén, hiszen annak még mindig maradt elég ideje, mert az éjszakai műszakot a nő vállalta.

Eleinte csak kisebb dolgok tűntek el a szülői házból, aztán az egyre nagyobbak is. Tavasszal már nem volt mivel megművelni a hatalmas kertet, kiürültek sorra a melléképületek, s a padlások is csak soványan tátongtak egykori gazdagságuk után sóvárgón. A bevásárlási listák is egyre szaporodtak. A nő már észrevette, hogy anyósa és sógornője éléskamráját is ő tölti fel, de csak legyintett. Édesanyja lelke még el sem illant, a következő nap reggelén máris beköltözött lakásukba a férfi fia, hogy aztán öt teljes hétig ki se mozduljon onnan. Majd a temetés előkészületeit jogi hercehurcák zavarták meg sorra, mert a fiú ott akart felnőni, ahol biztonsága erősebb, zsebpénze több lehet. Mindenre maradt idő, csak a gyászra nem. Van-e ember, aki meg tudná bocsátani e fintorokat a Sorsnak? Meddig maradhat rejtve a bűn, amit a másik terhére ró az elvakultságot saját malmára hajtó akarat? Amíg nem ismertem a 91

történetet, azt gondoltam én is, milyen szép élete lehet ennek a nőnek.

Aztán érdekes módon az én profán világomba is betört a Szentírás egy gondolata átszakítván minden addigi gátat, amellyel körbebástyáztam magam: „Előtökbe adtam életet és halált, az áldást és az átkot.

Válaszd azért az életet...”

Mózes ötödik könyvének eme részlete azzal az asszociációval párosult bennem, hogy Isten végül azt várta ettől a nőtől, hogy megmérkőzzön Vele, hiszen mindvégig titkos retesszel őrizte azt, amit igazán féltett, s még maga elől is gondosan elrejtette: a szerelem hazugságát, ezért titrálta ki lelkéből az összes rosszat akaratlan. Mert nem engedhette magának, hogy akár eggyel is több magánéleti pech érje amúgy is kiforratlan gyermeklelkét.

A psziché hang nélkül tűrte a borzalmakat, s hagyott elsorvadni minden értéket, miközben a lélek egyre csak zokogott magányában. A nő gyermeke ebben a légkörben cseperedett, növekedett, s mindebből csak azt érzékelte, hogy valami nagyon gonosz dolog történik velük. Amikor a férfi gyerekei már életvitelszerűen az Ő házukat is birtokba vették – mert hogy el ne felejtsem, a nő pénzén építkezni kezdtek, s létre is hoztak egy mindennel felszerelt kertes házat egy vidéki városka szívében. Ott a csöndben aztán a nő megpróbálta megragadni, s visszapörgetni az elmúlt esztendők nyomasztó történéseit, de csak oly sekélyesen sikerült megragadnia mindazt, ami vele megesett, mint a matróznak vitorlába fognia a nem létező szeleket.

Ez idő tájt derült ki, hogy a férfinak hatalmasat romlott a pszichés állapota. Már a neurózis határán álló borderline személyiségzavarral kezelték, de ezt csak a nőnek mondta el az egyik pszichiáter ismerőse 92

figyelmeztetve őt arra is, hogy rá kellett volna jönnie a férfi gyógyszereiből, hogy az nem csupán depressziós.

Kínszenvedés volt ez az időszak minden családtagnak, de érdekes módon a férfi mégis tökéletesen, értelmesen kommunikált bárkivel, aki nem állt hozzá közel. Ezt teszi ma is. Ekkor a nő úgy döntött, költözzön el tőlük a férfi egy kis időre, amíg megnyugszanak mindhárman. Arra persze álmában sem gondolt, hogy az nem az édesanyjához megy haza, hanem az ő vidéki házában tölti azt a három hetet, amiben előzetesen megállapodtak.

A rezsit természetesen ő fizette, mint mindig mindennek az árát ebben az életben. Talán Pilinszky János szavai fejezhetik ki legjobban, mit is érzett ez a teremtmény: „Nekünk magunknak muszáj végül a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot...Még ki lehet nyitni, még föl lehet kötni, még el lehet vágni, még meg lehet szülni és el lehet ásni és le lehet zárni.”

Az érzékenység és a szerelem azonban nem így működnek. Akaratlanul is asztalokat terítenek Ég és Föld között, ahol az első fő fogás a menüben mindig is a Remény marad zölden és újrasarjadón. Azóta a mi emberpárunk hol szétköltözik, hol ismét együtt civakodják tovább mindazt, amiért e bolygón élni rendeltettek. Néha segítik egymást, máskor meg hónapokig nem is szólnak egymáshoz. Szerelem volna vagy a kétségbeesés így mutatná ki méregfogait?! Nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos: ha a nő nem látja a férfit megnyugszik, hogy aztán rajta is úrrá legyenek igen furcsa, mások számára érthetetlen fóbiák. Az egyetlen gyógyszer maga a férfi és természetesen fordítva is igaz. Környezetük megszokta a dolgok ilyen rendjét, s azóta titkos barátság szövődött a nő gyermeke és a nevelőapa között, ami fordítottan is így igaz. A gyerekek nőnek, felnőtté válnak, s jobban is látnak 93

olykor minden titkos szándékot, mint szüleik. Valahol megfordult az anyagi kocka is: a férfi igyekszik mindent visszafizetni a nőnek, aki e gesztus mögött semmilyen szándékot nem keres: nem furcsáll semmit, s nem kérdez semmiről. Talán elfásult vagy bölcsebbé vált az eltelt évtizedekben. Írtam egy történetet, aminek úgy tűnik, se eleje, se hátulja. Szerintem azonban az élet is ilyen. Jaspers írja egy helyen, hogy „Kezdetben volt a tér, a Mindenhatónak félelmetes és kigondolhatatlan találmánya. Tér, tér és ismét tér. A végtelen Istenség, amely körülvesz bennünket. Benne vagyunk mi önmagunk.”

S ha egyszer visszautazunk ebben a vákuumban, elérjük mi is a Végső Lényeget, amelyet ez az emberpár nagyon szerencsétlenül, végzetszerűen egymásban talált meg. Ezt a történetet ezért is vetettem papírra, mert tanítani kellene az embereket élni, hiszen egyszer Mindenki előtt lepörög az az életfilm, amelyet panorámatudatával már nem tud meg nem történtté tenni. S mire rádöbbenhetne, hogy melyik kockától kellene kitörölni mindent, s majdnem mindegy, mit, de mást szeretne a továbbiak helyett, már ott fekszik kiterítve, talán senki által sem hiányoltan, hiszen elfeledte a két legfontosabb dolgot: a tapasztalatok gyűjtését, hogy tanulhasson hibáiból, s azt a szeretetet, amelyet sikerült közhellyé fokoznia önmaga előtt is.

Talán a görög Tatiosz fényévekre tőlünk jobban ismert bennünket, mint mi önmagunkat, amikor e gyönyörű bölcsességet vetette papírra: “Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot?

Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, 94

a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.”

KULTIKUS HELYEK Az utak, melyeken jártam valamikor, a sínek, amelyek egy ideig párhuzamosan futottak, hogy lassan, de végérvényesen önálló célok felé törhessenek a rajtuk haladók…

A hidak, melyek tetejéről a mélység is csak velünk volt tele…

A mezők, melyeknek zöldje a tökéletesség pillanatával fedték be szíveink…

A zúgó vizek, melyek felhők rongyfátylaival borították a valóságot, s a messzeségben mégis megmutatták egykori énünk…

A fák, melyek lombjai arcunkat súrolták, s a boldogság glóriáját fonták szigetünkre…

95

A rózsák, melyek illata ma is sziromerdőt varázsol körénk…

A lepkék násztánca a kertben, melyek önfeledten kergetőztek, s egyre magasabbra szálltak…

A szavak, melyek elhangzottak, de már nem értettük egymás nyelvét…

Ezen a napon veszett el valami…

Nincs értelme keresni többé, hiszen egyedül végigjárva, már nem ugyanazt az arcukat mutatják az utak…

Porosak… Szikesek… Könnyeim fehéren csapódnak ereikbe…

A sínek kitágultak ebben a világvégi kábulatban, s már nem járnak rajtuk a vonatok. A veszteglő vagonok tekintete üveges. Hagytak elmenni…

A hidak alatt szárnyashajók járnak, s éjszakára elvágja a város két felét felemelt törzsük. Az éj ma már nem fehér… Nem láthatom a túlsó partot, s Téged sem…

A mezők kiszáradtak… Először csak özönvíz zúdult rájuk, majd a hőség marta fel gyökereiket…

A zúgó vizek ma is azt dalolják, hogy tudd, mindig tudd, hol az otthonod… Megőriztem házunkat, titkaink kertjét, s a zárakat időnként újraolajozom. Tavasszal lila akácok pompája vonzza a méheket, s a kicsordult méz illata vezeti haza az eltévedt pillanatokat.

A fák árnyéka már mohával takarja a járdát… Honnan is tudnád, hogy boldogságszigetnek nevezem e zárványokat?!

A rózsák kitárták életünk másik, rejtett felét is, szirmaikkal balzsamozzák a léget, s futnak egyenesen fölfelé… Szépíteni vágyják sorsaink. Valamikor 96

félreértettük egymás nyelvét, de már tudom, miért érdemes élni…

A lepkék a sűrű júliusi illatvarázslatban egymásra találnak, s szárnyalásuk az Ég felé tündököl…

A szavak ma mégis egymásnak feleltek, bátorították, kézen fogták félbevágott felüket, s valósággá vált az elmúlt néhány év kálváriája… Nem járták végig a tizenöt stációt…

Feltámadtak.

Hóförgeteg kísérte minden egyes rezzenésük, s fáztunk.

A hideg zúzmarái kiültek a lelkünkre, megdermedtek kezeink, s ajkainkon is jéggé kövültek kimondatlan szavaink. A fények kavalkádjai hóragyogássá lettek, midőn kéz a kézben újra együtt nyitottuk ki a hazavezető zárakat, s otthonunkban, ebben a mesebeli havas tündöklésben újra kigyúltak a fények…

Immár ismét együtt őrizzük a tüzet.

NAPLÓRÉSZLETEK TOVARÖPPENŐ GONDOLATOK AZ ELMÚLÁSRÓL I. Present Perfect Continuous Estelente már hósziromfehér falakról álmodtam. Néha annyira elragadott a láz, hogy apró kiütések jelentek meg a szemem előtt, s a bőröm alá is befészkelték magukat. Nem éreztem én sem mást, mint az eresz alatt didergő fecskemadarak a nagy viharok idején, mikor 97

megingott fölöttük a tető. Minél inkább összehúztam magam, annál jobban terebélyesedtek a kelések. Árva madárnak nincsen szárnya sem ezen a földön, de tollait veszítvén a sebekké duzzasztott vakaródzásoktól üszkös testével ugyan hova is röpülhetne?

Onnan föntről, ahová lebegni kényszerített belső tüzem, más dimenziók nyíltak meg előttem. A fák koronáin szerelmetes üzeneteket suttogtak egymásnak a levelek, s midőn egyre inkább kapaszkodtak a jelenbe, nem feledték a rozsdabarna temetések idejét sem, amikor harmattá lesznek belső évgyűrűikben a könnyek, s a sűrűn szaporodó karikák is azt jelzik majd, annyi mindent láttak már, de lehet, nem jól néztek, ezért csak burkolják be jól füleiket, mert mintha ma egy dallammal közelebb kerültek volna a favágók fejszeropogásai, s estükben is hinni kell abban, hogy elodázhatják a gallytemetést... Még ott az erő azokban a kidöntött testekben, még szoknyáik alatt ott duzzadnak a rügyek, s ha nagyon vágyják, képesek elérni a nagy vizeket, hogy cserjeként fakadjanak meg ott is... És újra dalolni fog az erdő... A szólampróbákhoz megvannak a kották, az anyatermészet kódolta hangjegyek, s ha felcsendül a sok ezer mindig egyszólamú gregorián, akár valami imádság, bizton többfokú skálán is mozog, hogy lelkükkel ölelhessék a természet évszázados belső szépségeit... Én is vágyakoztam ezekre a belső vallomásokra. Néha azt hittem, elég elmondani mindazt, ami bánt, s leomlanak a falak... Mészkődarabok keverednek majd az áradásokkal, s olyan habarcsok tisztulnak fel sajgó sebeimből, amelyek Jeruzsálemet is megtartják most és mindörökké... És ilyenkor oly közel került a horizont, hogy arcon csókolhattam a holdat is... Tévedtem. Az ember azért kevesebb a fáknál, mert nem hordja lelkében az Ég madarainak álmait... Néha megérinti 98

ugyan egy másik hang, amely énekké lesz, csodaszép szerenáddá, s aztán mégsem növekszik virággá, pedig mosolyából úgy vélhetjük, kitárja és megtartja majd az összes szirmait...

Már több hete vérzett az orrom reggelenként, amikor egyáltalán felébredtem... Ha hajóként ring alattad az ágyad, könnyen beleszédülsz a tengeri betegségbe és benne is maradsz... Négy hónapja tartott már az a furcsa állapot, amelyben ringatóztam, s miután a farkast régen elkiáltottam, kórházról kórházra jártam, senki sem foglalkozott már velem... Így születnek valahol a remények... A másokéi. Lehet, hogy a Tied is, aki most olvasod ezt, s azokra gondolsz, akiket egészségesen szeretnél látni... Csak tudod, ami befelé gennyedzik, kifelé ép... Gondolj csak a fákra! Odúik mókusok menedékei, illatukban mégis ott rejlik a koporsók képe is... Ugye, milyen szép ez?! Újjászületik, feléled, s újra növények táptalajává válik a szerves fa... És nem fáj! És reggelente felzúgnak a szólamok, harangjátékká teljesedve és tavasz van... Rügyeiket bontogatják az ágak, s virágerdővé növekednek... S most először újra jól érzem magam.

II. Simple Past Legínyek es hajadönfőtt lyányok Az ember egy idő után a jóbul is megúnja a sokat. Sok az, ki nem tud hova lenni dicsőségében. Az ilyen hosszú telekben e veszedelmes időt nem es tudjuk mivöl tölteni. Amíg cúkar van és bor a házban, adomány az, jöhet a lakoma és a fársáng es. Be szerettem valaha a pampuskát, sose vót tűle csömöröm. Új hód idöjén lakodalomba is híttak. Ha kedvem adta elmék vala, még vendígöt is hoztam. Istenesen éltünk.

99

Rígi, letűnt világ vót a'. A dikón papóm leheveredött ebíd után, s mi nagy csöndben néztük lisztös bajszát, s a' álomtúl kisimult orcáját. A petróleumot se' gyújtottuk mög. Az ablokban mán nyújtóztak a muskátlik, a ház előtt mög jácintok sokasága vetekedött egymással, melyiknök a hagymája termíkönyebb. Níha purgyé módra meghemperögtünk az árokban, s visongásunkra mégis felébrödt áldásos égi embör nagyapónk. Kapcát tökört a lábai köré, arra mög felrántotta táncos csizmáját, s izibön utánunk erödt. Szerencsénkre az erösz alatt már gyüleköztek a fecskömadarok, s azok szípsígin mindég elámúlt. Majd csörrent a kút lánca, s tudtuk, itatja az aprójószágot, nem vót mán min aggódni. A pitvorba osztán a sárkaparónál elidőzött míg, de nojsz rísön is vótunk, s bemásztunk az ablokokon egyönöst a sutba. Jó melög vót a' míg ekkortájt es. Tán igaz se' vót! Pirulásainkban gyönyörködtek a legínyek, s gyüttek is a templomba felettünk szemlét tartani, termetünket, arczainkot bírálgotni.

Szemírmötesen pirultunk es, de fíltünk es a szent arczoktúl, mert mégis középütt vót a Megváltó, ki Jeruzsálömben kiűzte a kufárokat, es elhajtja Szönt hajlika elül azokot, akik azír mennök oda, hogy megcsókolván a kerösztöt vétköiktűl menöküljenök. A napok sorröndje aszt kévánta, hogy mindég érezzük Isten közellétit a Mária Lyányokban es az Úr Katonáiban es egybűl.

(Vegyített tájszólással, ahogyan hajdanán hallottam vala ízes beszédeit a körülöttem élőknek...)

100

III. Past Perfect Sokat dohányzom. Véletlenül szoktam rá Moszkvában.

Csak bosszantani akartam az ott élőket, hogy lám, nőként a jobb kezemben tartom az utcán a finn Camelt.

Apám sokat dohányzott. Tíz éven át volt tüdőrákos. Jól küzdött, nem adta könnyen. Kilenc év tünetmentesen.

A tizedikben aztán egy esztendő alatt mindenféle áttétei lettek, de úri ember módjára tűrte ezeket. Néha felszisszent, hogy:"Jaj, de fáj a hátam!". Sokat öregedett, de a házipálinka fertőtlenítette tagjait, s élt, mert élni akart egészen addig, míg egy napon meg nem szólalt, hogy: „Hívjátok ide Édesanyámat!"

Nagyanyám még aznap este megérkezett. Nyolcvanegy évesen, fitten, ahogyan ezt ebben az életkorban illik.

Apám csak annyit mondott, hogy „Anyám!", s elvágódott a szőnyegekkel fedett hajópadlón. Vér zúdult ki a szájából. A mentősök egyszerűen csak kijelentették, hogy:"Szerencséje volt!"

Vajon nekem ennyi tüdőgyulladással a kórtörténetemben mit mondanak majd?!

Talán csak annyit, hogy: „Mi a fenének szívta azt a rohadt bagót, ha tudta, mi vár rá?!"

Van ebben az életben valami fenséges is... Én soha nem hallom már meg azokat a mondatokat...

101

„SOLVERE VOLO ET SOLVI VOLO” („OLDANI VÁGYOM ÉS OLDÓDNI VÁGYOM”) Dudás Sanyinak „Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából, lelki vívódások és gyötrelmek között, és nem adatik meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszahangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell.”

(Somerset Maugham) Vendégek vagyunk e Földön. „Szélkiáltók” Isten tenyerén. Kavicsmorajlások és tengerfájdalmak. Néha szivárványfeszítő lepkék. Átjárók, alagutak, csatornák és hidak. Súrlódások nélküli egység. Szakrális semmi mező… Rezonanciák nélküli teremtés… Mégis törött világ. Dimenzónyitások.

Feladatunk azonos: „Felelősek vagyunk a rózsáinkért…”. Harmonikus és stabil alakzatokat hogyan is tudnánk kibontani önmagunk belső szubsztanciáiból a Másik ember és a közösségi kalandok nélkül?!

Lelkünk néha kismadárlábként apró nyomokat hagyva biceg… Aztán felröpül és Daidalosz – boldog szárnyalásokba kezd… Sorsdöntő találkozások: a békesség kozmikus rendje valódi iniciációkkal, s kitárul a kékszakállú herceg rejtett ajtaja éppúgy, mint valaha Ephiméteusz hombárja.

Lélekszirom-csönd 102

nyújtózkodik friss gazdagon bensőnkben, s felfelé tárja nyiladozó virágait. A szeretet megvilágosodása.

Mindnyájan a nagy óceán picike csöppjei vagyunk, s mindannyiunkat homokos partra vetnek egyszer a hullámok. És kétségbeesetten küzdünk szavakkal, mondatokkal, imával, ha kell és a józan ésszel… Néha szent igéket mormolunk öntudatlan… Zsibbadunk, feszülünk, elbukunk és emelkedünk. Átölel a Boldogság. Lelkünk kirajzolódik és utazni kezd, akár ujjaink a szánk lehelte deres vonatablakon. És tudjuk, legszebb dolog a szűz papír. Ég és Föld anyaga veszi körül. Megállunk.

Gyermeki módon csodálkozunk rá, milyen gyönyörű.

Tudjuk, nem puszta bábokat farigcsálunk, nem hamisítunk, alázatunk ma is oly stabil, akár a körülöttünk lévő három dimenzió. A holnap is így talál.

Sugarakból fonunk írott kupolákat. Nem kell feladatokkal rendelkeznie virágeső illatainknak, Földeső-Napjainknak, mert ma megbénult Reményeink hegedűhúrjait holnapután már képesek leszünk hangolni is… Ma játszunk. Fáradtságunk elűzendő Michelangelo-t olvasunk: „A legnagyobb művésznek sincs oly álma, amit ne zárna bármely kocka márvány önnön feleslegébe: míg kitárván, a lélek által vonz kéz megtalálja.” És észrevesszük a természet apró csodáit éppúgy, mint a körülöttünk lévő emberi szíveket, virágokat, vizeket, szeleket vagy csak egy apró mosolyt, mozdulatot csupán. Mert csakis így nem záporzik el mellettünk az élet.

103

SZENTENCIA Ha azt akarod, hogy valamitől igazán elmenjen a másik ember kedve, tedd szabaddá! Adj neki feladatokat, s vezesd be az egymás után következő napok monotóniáját, de tedd ezt úgy, hogy olybá tűnjön, most aztán valóban dicsőség érte, hogy olyan helyzetbe került, amelyben bármiről egyedül dönthet. Így görnyedt rabiga alá Karthágó is, hiszen a második pun háború idején Hannibállal az élén nem álmodott sóról és kietlen termőföldekről, mert a madarak csicsergésével, a napsugarak cirógatásával és az ég selymének lágy fodrozódásával a szívében az időtlen nyugalmát hitte.

A sors furcsa iróniájaként ugyanígy pusztult el Róma is, nem győzvén a birodalmi lét megannyi kínlódásait, noha ott belül a lelkében a szabadság végtelenségéről zengett görögös ódákat.

Milyen furcsa is a végzet! Nem hívod, de begyűrődzik éltedbe, s azonnal újabb elemózsiák után néz, mert beburkolni és falni akar: mindent eltüntetni és bevetni sóval, hogy aztán inkább válaszd az önkéntes rabigát, mint a mások által diktált szabadságot.

Akárhogy is ítéld meg a helyzeted, ne feledd, hogy létezett egyszer egy Marcus Porcius Censorius vagy Sapiens nevű úriember és politikus, akinek egyetlen mondat soha nem ment ki a fejéből („Ceterum censeo Karthaginem esse delendam.”, azaz „Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani.”), s ijedtén aztán hatalmas népek és kultúrák pusztultak el csöppnyi tündöklés után.

Ugye, Te nem szeretnél magadnak ilyen ragyogást?

104

Tartalom AJÁNLÁS .................................................................... 5 ELŐSZÓ HELYETT.................................................... 7 APÁM .......................................................................... 9 ANYÁM EMLÉKÉRE.............................................. 10 „AD MAIOREM DEI GLORIAM” ........................ 12 ADVENTI ÁLDÁST KÉRŐ KÖNYÖRGŐ DAL..... 13 ANGYALOK ÉS FÉNYEK ....................................... 16 CREDO ...................................................................... 22 SÍR AZ EMLÉK......................................................... 24 CSILLAGOKRA FESZÜLTEN - KRISZTUSI HARMINCHÁRMAS ................................................ 27 HARLEQUIN FÁZIK ÉS ÉNEKEL .......................... 28 DE PROFUNDIS ....................................................... 29 ÉGEN FUTÓ .............................................................. 30 EGYSZER CSAK CSÖNDBEN ÉLSZ... .................. 31 GYÉMÁNTOS BOCSÁNATKÉRÉS ....................... 35 IMPRESSZIÓ............................................................. 36 KÖDÖKKEL KÖSZÖNT BE... ............................... 37 KÖRHINTA ............................................................... 37 MA MÉG.................................................................... 38 ŐRIZKEDJ... .............................................................. 40 105

VARÁZSIGÉK ........................................................... 41 ZSOLTÁR .................................................................. 41 A REMETE ................................................................ 44 A RÓZSA MONOLÓGJA – EGY BARÁTSÁG EMLÉKÉRE ............................................................... 51 A TIZENKETTEDIK HATTYÚ................................ 52 ÁGNESNEK, A LEGTISZTÁBBNAK ..................... 56 CSILLAGSZABADÍTÓ PALKÓ .............................. 59 EGOTÜKÖR .............................................................. 64 GENERÁCIÓS KORTÜNETEK ............................... 69 GONDOLATOK A PARADOXONOKRÓL ÉS A SZERETETRŐL......................................................... 81 KÉT DOLOG KIVÉTELÉVEL MINDEN FELEJTHETŐ ............................................................ 83 KULTIKUS HELYEK ............................................... 95 NAPLÓRÉSZLETEK -TOVARÖPPENŐ GONDOLATOK AZ ELMÚLÁSRÓL ...................... 97 „SOLVERE VOLO ET SOLVI VOLO” („OLDANI VÁGYOM ÉS OLDÓDNI VÁGYOM”) ............... 102 SZENTENCIA ......................................................... 104

106