Bödecs László

Bödecs László A Császár nevében

1.

Csak hihették ugyan, de aznap a Császár hangja szólalt meg a rádióból.

A pikadon sugarai gomba alakban szálltak az égre, és joggal gondolhatták, hogy valamely isten, talán a hatalmas Fuji kelt lábra, és haragra gerjedve az égre lehelte szellemét, hogy magát is elpusztítva bosszút vegyen az emberiségen.

De nem gondolkozott senki azokban a napokban. A szemüregbe alvadt folyadék, a megolvadt arc keserve, a csontbarlang bejárata, a száj néhány kiálló foga – tátogott, hogy új értelmet nyerjen – aztán el is veszítse – a szó: szomjúság.

2.

A túlélők örültek s gratuláltak egymásnak, fokozatosan megszokták az új közvilágítás, a máglya szardíniaszagát.

A Császár képét csónakban mentették – a folyón, ami savként marta tovább, a benne enyhülni vágyó égési sebeket – a harag lángjai elől, míg tombolt a tűz, és az összedőlt gerendák alatt mások remélték, hogy hamarabb fogy el a levegő, mint hogy lángra kap hajuk vagy ruhájuk cafatja.

A Császár hangját és nyelvét, az ősi nemesség szólamát, sokan nem ismerték és nem érthették,

de tíz nappal a bombák után, ez a hang jelentette be a kapitulációt.

3.

A háború véget ért, de az ismeretlen járvány szedte áldozatait, és a Császárnak sok ellensége akadt, a nép gyászpártiakra és harcpártiakra szakadt.

Hogy a Császár kinek az oldalán áll, megkérdőjelezhették, de míg rajta az Ő fénye őrködött, egy orvos járt az összedőlt házak között, maga elé hívta a holtak lelkét, és fejet hajtott a hamvak előtt, egyesével, így köszönt.

(A szöveg a szerző felolvasásában ide kattintva meghallgatható.)