Kerber Balázs

Kerber Balázs Karantén, magasból

Különálló tömbök elszórt kameraképeken, légi felvételeken, kezem a karfán vagy az irányítópulton, a mezőn a fű élesedik és homályosul, tengernyi kihalt terek. Odalenn végig a fennsíkon némaság, senki a kígyózó földutakon, bukfencet vetek, üres meg üres tábla, kék és zöld lapok csúsznak egymáson. Hegyek lapulnak, vagy az ég húzódik meg, ahogy suhanok. Lent csak a szél áramai, s a szürke autópálya vesz kanyart erre-arra, rezeg és verdes, akár a hullám. Két oldalán dús négyzetek, kis tartományban lengő virágzat. Rebben a levegő. Csak az idő derűs, csak a kezdődő tavasz érzete, csak a kékség olyan, mint szokott, az égen a váltakozó pontok a motor egyenletes zajában. Pontatlan tájhatár, dőlő felhők. Kezem verítékezik; telt, sárga sávok úsznak át a pulton. Egy nagyváros első házai és a folyó hajlékony vonala, meredt hideg a melegben. Falakon a napvilág, néhány autó lézeng, néhány mozgó alak, üres a sok bevezető út, a köztereken csillog a kő, villannak az ablakok, egy-egy villamos vánszorog, semmi dolga, valahol messzebb egy ajtószárny leng, mint a vadnyugaton. Szépen sorakoznak az elmosott poharak, elképzelek minden

kocsmabelsőt, ásító réseket, asztalokat, a mozikban pirosan villognak a székek, szürkén marad a vászon. Alaprajz a város, nézem utcáit, végtagjait. Repülőtér szélén az utolsó kifutópályákat.

(A szöveg a szerző felolvasásában ide kattintva meghallgatható.)