A seftelés aranykora

Seftelni, azaz különféle árucikkekkel üzletelni akkor lehet, ha az adott termék a boltban nem kapható. Márpedig az elmúlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben sok minden nem volt a hazai boltokban. Ráadásul, amit kapni lehetett, az sem volt divatos vagy korszerű. Nem volt például az üzletek polcain divatos ruha, nyugati kozmetikum, magnetofon és színes tévé, de még rockbandák hanglemezei és öngyújtó sem. Aki ilyen, luxusnak számító termékeket valahogy, valamilyen módon be tudott szerezni, az bizony seftelt – s ezen jól keresett. A „ritka kincsek” divatjának hullámzása villámgyors alkalmazkodásra késztette a seftelőket is, hiszen hiába hozott/hozhatott be az országba valaki mondjuk egyraklapnyi almaszappant, ha már a gyöngyvirág illatúval mosakodtak a „trendi” nők.

Minden kezdet nehéz, vagy mégsem?

Nyugatra utazni a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben kiváltságnak számított. De aki valamilyen okból mégis kiszabadult a szocialista Magyarországból, az rögtön belevetette magát a konzumálás mámorító forgatagába. Banánt tömött magába, Milka csokit eszegetett, és azon járt az esze, hogy ezekért a kincsekért vajon mennyit adnának meg az otthon maradottak. Az persze eszükbe sem jutott, hogy ezekből „kereskedelmi mennyiséget” próbáljanak átcsempészni a határon, hiszen ha lebuknak, akkor annyi az útlevélnek – és persze a háromévente egyszer engedélyezett kiutazásnak. Voltak azonban „bátrak”, akik még ezt is megkísérelték. Ők voltak az akkori „nemzet sportolói”. Az ötvenes évek végén főleg a sportolóknak, s ezen belül is az aranylábú focistáknak – lásd Puskás, Kocsis, Czibor – adatott meg a gyakori külföldre utazás lehetősége. No, meg az őket kísérő tengernyi sportvezetőnek. Őket a magyar vámosok is nagy tisztelettel fogadták Hegyeshalomnál, és nem nagyon kutatták át bőröndjeiket, amelyek pedig igazi kincseket rejtettek. Zsilettpenge, nejlonharisnya, orkánkabát – ma már ezeknek a szavaknak a pontos jelentésével sem vagyunk tisztában, de azt elképzelni is lehetetlen, hogy mit adtak – volna – a magyar hölgyek egy pár valódi nejlonharisnyáért akkortájt. (Csak pontosítás végett: nem harisnyanadrágról van szó, mert az akkor még nem létezett.) Akkoriban egy harisnya igazán tartósnak számított – akár fél évig is hordta büszke tulajdonosa. Csillogó változata igazi kincsnek minősült. Mivel egy harisnya csomagolása lapos és könnyű volt, egy bőröndben akár tucatnyit is lehetett „importálni” – éppen úgy, mint a zsilettpengét, amelynek dobozmérete még a gyufaskatulyánál is kisebb volt. Mindkét termék a seftelők kedvence volt évekig. Az aranylábú fiúknak lehetőségük volt akár svájci órák – elsősorban Doxa és Cornavin – magánimportjára is, ezekből is sok száz érkezett Hegyeshalomra egy-egy túrát követően. Az állami üzletekben „pult alól” – vagyis a raktárból előhozva és suttyomban eladva – árult nejlonharisnya „szabadpiaci ára” az egekben volt, orkánkabátot (ez barna, szürke vagy fekete színű műanyag esőkabátszerűség volt) pedig jó ideig csak magánimportból lehetett beszerezni. Ugyanez volt a helyzet a jó minőségű zsilettpengével is. Aki tehát a vámot kicselezve ilyesmit hozott be, az kisebbfajta vagyont keresett. Az orkánkabát fő lelőhelye Bécs és Olaszország volt. Ez utóbbi helyen érdekes módon volt kereslet a magyar cigaretta iránt. A római piacokon ezért nem volt ritka látvány a Fecske cigarettát kínáló magyar turista – aki később az orkánkabátot áruló kereskedőknél váltotta be keresményét. A hetvenes években aztán szappannal, dezodorral, hanglemezekkel és farmernadrággal szélesedett a seftesek árukínálata. A Levi's, Lee és Wrangler márkák mellett egy ideig még az olasz Rifle is keresett volt, és az is megesett, hogy a boltokba is került „exportból visszamaradt” magyar farmer. A magyarországi farmergyártás beindulását követően ez lett a szocialista országokba utazó magyarok első számú exportcikke is. A célország elsősorban az akkori Szovjetunió volt. Kiből lett/lehetett seftelő?

Az ötvenes-hatvanas években kivételezett helyzetben lévő sportoló-seftelők szűk köre a '70-es években jócskán kibővült. A háromévente „kiszabadult” turisták mellett a külkeresek (az állami tulajdonú külkereskedelmi vállalatok dolgozói), kamionosok, hálókocsi-kalauzok és egyéb külszolgálatosok váltak igazi seftesekké – és persze a külföldön tanuló egyetemisták. A Szovjetunióban tanulók – köztük a az IMOként emlegetett (Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) moszkvai elitegyetemen vendégeskedők – valóságos magánkülkercégeket

Az áruhiány mellett az alacsony kereset is nehezítette a divatos öltözködést. Még 1955-ben készült egy kérdőíves felmérés, ahol számba vették, hogy milyen a lakosság ruhával való ellátottsága. Arra jutottak, hogy csak az emberek 90 százalékának van télikabátja, sok ruházati cikkből pedig csak egy-két darabbal rendelkeznek. A megkérdezettek egyötöde mindössze egy pár cipője volt, a négyötödének pedig akár kettő-három párra is tellett. A nők egyharmadának csak egy szövetruhája volt. Egy 1956 augusztusában készített jelentés szerint a nők tízévente tudtak venni egy télikabátot, és háromévente egy szövetruhát. Az olcsónak számító kartonruhából akár évente egyet is vehettek, sőt nejlonharisnyával már félévente meglephették magukat. (Forrás: Töri másképp blog)

F ortepan /M a G yar H íre K F o L yóirat

Az 1970-es évek végén a hazai textiliparban is megindultak a kísérletek a farmerszövet gyártására. Először a Kenderfonó és Szövőipari Vállalat szegedi gyárában kísérleteztek vele, de sikertelenül, majd a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat budakalászi gyára folytatott vele – immár sikeres – kísérleteket. A gyártás 1978-ban indult. A cég pályázatot hirdetett a szövet elnevezésére, és a beérkezett javaslatokból a Trapper nevet választották. A nadrágokat a hazai konfekcióipar állította elő, és azokat részben a hazai piacon értékesítették (volt olyan év, amikor több mint egymillió darabot), részben a KGSTországokban, főleg a Szovjetunióban. 1981-ben a Buda-Flax kooperációs szerződést kötött a Lee Cooper céggel, megvásárolta annak gyártási licencét, és ennek birtokában a gyártást már nem Trapper, hanem Lee Cooper néven folytathatta. A nadrágokat az EKISZ Ruházati Szövetkezet ózdi üzemében varrták ebből az anyagból. 1993-ig állt fenn ez az együttműködés, ekkor – a rendszerváltás következtében – a Buda-Flax elvesztette kelet-európai piacait, sőt később már itthon sem volt versenyképes a termékével. A Május 1 Ruhagyár 1977ben a Levi Strauss céggel kötött kooperációs szerződést eredeti farmernadrágok készítésére. A gyártás a vállalat Marcaliban létesített gyárában folyt, onnét évente mintegy 800 ezer Levi's farmernadrág került a piacra, amelynek mintegy egyharmadát belföldön értékesítették. A Levi Strauss cég később, 1989-ben Kiskunhalasra, a volt Halasi Kötöttárugyár egyik épületébe költöztette farmernadrág-gyártó üzemét, és a marcali üzemet a német Mustang Jeans farmergyártó cég vette át. Itt 2008 márciusáig folyt ez a munka. A kiskunhalasi Levi Strauss Magyarország Kft.-nél a gyár virágkorában mintegy 1500-an dolgoztak, és évente 2-2,5 millió darab farmernadrágot állítottak elő, ami az európai termelés (ami a világtermelésnek kb. felét tette ki) 10-15 százalékát jelentette. (Forrás: Wikipédia)

F ortepan /UV ater V működtettek. Trapper-farmert vittek ki, amelyért tekintélyes mennyiségű rubelt kaptak, ebből itthon kurrens termékeket – Junoszty televíziót, mikrohullámú sütőt, kaviárkonzervet – hoztak be és adtak el jó áron. A sportolókat sem kellett félteni: a jéghokisok például hatalmas méretű sportzsákjukat arra használták, hogy szovjet mini búvárszivattyút csempésszenek haza, amiért kapkodtak a hiánygazdaságban senyvedő kiskerttulajdonosok. A tapasztaltabb sportolók több csavart is tettek az egyszerű adásvételi ügyletbe. Egy válogatt vivó mondjuk öt Trapper-farmert vitt magával a moszkvai versenyre. Ezek eladása a GUM áruház előtt csupán néhány pillanatig tartott. Az ott kapott rubelekért több tucat kardot vagy tőrpengét vett a versenyen – ezek nagyon jó minőségűek voltak. Hazatérve már tekintélyes haszonnal eladhatta volna ezeket – de ilyen balgaságot csak a kezdő seftes tett volna. Egy héttel a moszkvai versenyt követően ugyanis Bécsbe utazott a válogatott. Az ottani versenyen az orosz pengék már schillingért és sokszoros haszonnal cseréltek gazdát. Az így kapott pénzt viszont japán gyártmányú, de itthon nem kapható Canon szalagos számológépbe volt érdemes fektetni, amit akkor 30 ezer forintért vett be a Bizományi Áruház. Az ötszáz forintos Trapper-farmer így fialt hatszoros hozamot. Termékenység, óh!

Remekül lehetett keresni a fogamzásgátló szerek export-importjával is. A magyar vízipólósok gyakran játszottak az akkori Jugoszláviában, ahol – Magyarországgal ellentétben – már szabadon lehetett antibébi-tablettát venni a patikákban. Ezért aztán a derék pólós fiúk a hetvenes években nagy mennyiségben importálták a Lindiol néven futó amerikai tablettákat. Egy volt válogatott sportoló elmesélése szerint egyszer Zágrábban vettek részt nemzetközi tornán, de már a bemelegítő napon az egész csapat a főtéri gyógyszertárba rohant Lindiolt venni. A riadt patikus összegezte az igényeket – fejenként vagy 30 évnyi tablettát –, amelyet másnap egy kisteherautó szállított le. Mivel akkor itthon csak a hagyományos fogamzásgátló szereket lehetett beszerezni, az ismerősök szó szerint szétkapkodták a pólósok által behozott gigantikus mennyiséget. Pár évvel később megfordult az irány: már Magyarországról vitték Romániába a fogamzásgátló tablettát és gumióvszert. Egy főiskolás csoporttársam minden hétvégén papája Zaporozsec kocsijába tömött több ezer gumióvszert, és egy nap alatt megjárta Kolozsvárt vagy Nagyváradot. Az óvszerekért kapott lejekből irhabundát vett – ez akkor hiánycikk volt itthon –, így forgatta meg a befektetett tőkét.

Az állam is beszállt

Persze az állam is felismerte a seftelésben rejlő nagy pénzt, és igyekezett hasznot húzni ebből is. Létrejött ugyanis a dollárosbolt-hálózat. A fővárosban és Balaton mellett lévő Konsumex boltokban elsősorban külföldi turisták vásárolhattak kemény valutáért, persze részben az itt élő magyar rokonoknak. Cigarettát, szeszes italokat, de hifi berendezéseket is árusítottak itt – amit jó áron piacra lehetett dobni az ismerősök körében. A csúcs természetesen a „nyugati autó” volt. Ilyet az is vehetett – szigorúan dollárért vagy német márkáért –, aki külszolgálatot teljesített valahol Nyugaton, ugyanis hazaköltözésekor megtakarított valutáját beválthatta egy csodaszámba menő Opel, BMW vagy Ford márkájú autóra. Persze a „dörzsöltek” itt is találtak kiskaput – külföldi rokon fizette be nekik a kocsi vételárát. A már magyar rendszámmal futó álomautót aztán jó áron el lehetett adni. (A gépkocsihiány a hetvenes-nyolcvanas években olyan nagy volt, hogy egy három-négy éves Trabantot vagy Wartburgot az új árnál is drágábban lehetett eladni.) Nagy vagyonok keltetőháza

A „technológiai import”, vagyis az elektronikus kütyükkel való seftelés már a hetvenes évek végén megkezdődött, de igazán a nyolcvanas évek elején indult be. A kezdet kicsit döcögős volt: autórádiót, hanglemezt és audiokazettát hoztak be döntően kis mennyiségben.

Bár a kazettás magnetofonba való, hangrögzítésre alkalmas, üres kazetta itthon is kapható volt, de nem jó minőségben. Így aztán Bécsben vették meg az Agfa, BASF és más gyártók által készített 60 vagy 90 perces kazettákat. Egy akkor fiatal „magánimportőr” visszaemlékezése szerint darabját 7 schillingért (1 schilling hivatalos átváltási kurzuson akkor 7 forintot ért), vagyis 50 forintért lehetett megvenni a Mariahilfer Strassén lévő legendás Darvas boltban vagy a Mexikoplatzon, a Marika Modenben – ez volt a kiskerár. A kiéhezett zenerajongók ennek éppen dupláját fizették ki a ritka kincsért – vagyis ez még igazán szolid biznisz volt a többi importált termékhez képest. Különösen érvényes ez akkor, ha a kazettákat a néhány évvel későbbi számítógépboom profitrátájával vetjük össze. A seftelés csúcspontja: a protézis

A nyolcvanas évek sikervállalata kétségtelenül a Dental-Coop volt. A két külföldön élő magyar üzletember, Tepli Tamás és Rákosi Tamás által alapított vegyesvállalat egy máig érvényes alapvetésre építette üzleti modelljét: a magyar munkaerő a nyugat-európai bér töredékéért. Különösen igaz volt ez a fogtechnikai szakmában, ahol a magyar árak most is a nyugat-európai töredékét teszik ki. Még „ígyebben” volt ez a nyolcvanas években. Fénykorában a Dental-Coop műhelyében tucatnyi magyar fogtechnikus készített svájci exportra protéziseket, hidakat és koronákat. A munkafolyamat a következő volt: a gipszmintákat a svájci doktorok vették le, a mintát dobozba tették, majd ezek a Malév-gépek pilótafülkéjében érkeztek Budapestre. A késztermékek ugyanilyen úton kerültek vissza Svájcba – vélhetően a vaskos profittal együtt. A magyar cégnél ráadásul kitűnő szakemberek dolgoztak a legjobb – Magyarországon még jórészt ismeretlen – anyagokkal. Részben ezért is törték is magukat a fogtechnikusok, hogy bekerüljenek a Dental-Coop csapatába, mert ez szakmai kiugrásnak is számított. Persze a magas bér sem volt mellékes.

A COCOM-lista a keleti blokk országait sújtó kereskedelmi embargó volt – nevét a Coordinating Committee for Multilateral Export Controls rövidítéséből kapta. A lista alapján tilos volt az egykori szocialista országokba szállítani csúcstechnológiai termékeket – így elsősorban is számítógépeket és haditechnikában alkalmazható berendezéseket. Az ellenőrzéssel foglalkozó szervezet, az amerikai Bureau of Export Administration (BXA) gyakran személyesen is meglátogatta a jelentősebb, exportengedély-köteles rendelések vevőit, hogy kiszűrje az ilyen fajta fedőcégeket. Persze ezzel nem tudta kontrollálni a magánimportot. Egy 1987-es amerikai tanulmány szerint a COCOM-lista fenntartása 1985-ben összesen 9,3 milliárd dollár kárt okozott az amerikai gazdaságnak, és 188 ezer munkahely elvesztésével járt. Magyarország esetében az embargót 1990-ben lényegesen enyhítették, 1992. február 10-én pedig véglegesen megszüntették, miután az ország bevezette a COCOM által szükségesnek vélt exportkorlátozásokat. (Forrás: Wikipédia) Aranyáron számítógép-alkatrészek

A seftelés aranykorának legfényesebb lapjai a nyolcvanas évek elejétől íródtak. Megjelentek és villámgyors karriert futottak be ugyanis a személyi számítógépek (PC). A böhöm nagy, szobaméretű számítógépek után berobbanó PC-ket magánszemélyek is meg tudták venni – arról nem is beszélve, hogy az alapvetően szórakozási célra kifejlesztett PC-k azonnal „termelőerővé” váltak. Az egyre gyarapodó számú cégek, vállalati gmk-k (gazdasági munkaközösség) vették ezeket – persze hogy magánimportból. A korszak sztár számítógépe a Commodore 64-es volt, amely 1981-ben jelent meg a nyugat-európai boltokban. A kezdőára 600 dollárnak megfelelő osztrák schilling vagy német márka volt, de két év alatt ez az ár a harmadára csökkent. Magyarországon persze ennek többszöröséért kelt el – hozták is tucatjával a szerencsés kiutazók – egészen 1985-ig, akkor ugyanis már hazai boltokban is meg lehetett csípni egyet-egyet. Nem így a komoly számítógépeket, amelyeket akkoriban IBM PC-nek neveztek, mert ezeket hivatalosan nem lehetett importálni a COCOM-lista miatt. A seftelők számára ez újabb aranybányának bizonyult. A számítógépeket és alkatrészeket hivatalosan a Bizományi Áruház Vállalat (BÁV) Király utcai boltjában lehetett eladni. Az igazán nagy bajnok az ottani felvevőcsapat volt, mert a vevők nekik adták le igényeiket és a nyereség egy részét. A pontosan meghatározott alkatrészeket a külföldre utazó sportolók hozták be és adták el a BÁV-nak – a felvevő pedig gépenként 3000-4000 forintot kapott „svarcban” vagyis zsebbe. (Csak összevetésül: ez akkor egyhavi munkabérnek felelt meg.) Egy sor mai multimilliomos kezdte üzleti karrierjét számítógép-alkatrészek importjával. Ezekért a kütyükért nem is kellett Bécsig utazni, mert a szemfüles osztrák, de sokkal inkább ott élő magyar kereskedők egészen a határmentéig tolták előre „bástyáikat”. A vevők jobb kiszolgálása érdekében a Hegyeshalomtól alig 10-15 kilométerre fekvő kis falvakban – Zurndorf, Bruck – nyíltak akkor elektronikai „szakáruházak”, az országút mentén. A seftelők így akár kétszer is megfordulhattak naponta, kijátszva a vámszabályokat. A seftelés aranykorának szaftos történetei több kötetet tölthetnének meg. E történetek azonban jól mutatják be egy leáldozott kor gazdaságát, a „piaci viszonyokat” jól ismerő, és ahhoz villámgyorsan alkalmazkodó korai vállalkozók körét.

• Szakonyi Péter