2019
Minden kezdet nehéz, vagy mégsem?
Nyugatra utazni a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben kiváltságnak számított. De aki valamilyen okból mégis kiszabadult a szocialista Magyarországból, az rögtön belevetette magát a konzumálás mámorító forgatagába. Banánt tömött magába, Milka csokit eszegetett, és azon járt az esze, hogy ezekért a kincsekért vajon mennyit adnának meg az otthon maradottak. Az persze eszükbe sem jutott, hogy ezekből „kereskedelmi mennyiséget” próbáljanak átcsempészni a határon, hiszen ha lebuknak, akkor annyi az útlevélnek – és persze a háromévente egyszer engedélyezett kiutazásnak. Voltak azonban „bátrak”, akik még ezt is megkísérelték. Ők voltak az akkori „nemzet sportolói”. Az ötvenes évek végén főleg a sportolóknak, s ezen belül is az aranylábú focistáknak – lásd Puskás, Kocsis, Czibor – adatott meg a gyakori külföldre utazás lehetősége. No, meg az őket kísérő tengernyi sportvezetőnek. Őket a magyar vámosok is nagy tisztelettel fogadták Hegyeshalomnál, és nem nagyon kutatták át bőröndjeiket, amelyek pedig igazi kincseket rejtettek. Zsilettpenge, nejlonharisnya, orkánkabát – ma már ezeknek a szavaknak a pontos jelentésével sem vagyunk tisztában, de azt elképzelni is lehetetlen, hogy mit adtak – volna – a magyar hölgyek egy pár valódi nejlonharisnyáért akkortájt. (Csak pontosítás végett: nem harisnyanadrágról van szó, mert az akkor még nem létezett.) Akkoriban egy harisnya igazán tartósnak
számított – akár fél évig is hordta büszke tulajdonosa. Csillogó változata igazi kincsnek minősült. Mivel egy harisnya csomagolása lapos és könnyű volt, egy bőröndben akár tucatnyit is lehetett „importálni” – éppen úgy, mint a zsilettpengét, amelynek dobozmérete még a gyufaskatulyánál is kisebb volt. Mindkét termék a seftelők kedvence volt évekig. Az aranylábú fiúknak lehetőségük volt akár svájci órák – elsősorban Doxa és Cornavin – magánimportjára is, ezekből is sok száz érkezett Hegyeshalomra egy-egy túrát követően. Az állami üzletekben „pult alól” – vagyis a raktárból előhozva és suttyomban eladva – árult nejlonharisnya „szabadpiaci ára” az egekben volt, orkánkabátot (ez barna, szürke vagy fekete színű műanyag esőkabátszerűség volt) pedig jó ideig csak magánimportból lehetett beszerezni. Ugyanez volt a helyzet a jó minőségű zsilettpengével is. Aki tehát a vámot kicselezve ilyesmit hozott be, az kisebbfajta vagyont keresett. Az orkánkabát fő lelőhelye Bécs és Olaszország volt. Ez utóbbi helyen érdekes módon volt kereslet a magyar cigaretta iránt. A római piacokon ezért nem volt ritka látvány a Fecske cigarettát kínáló magyar turista – aki később az orkánkabátot áruló kereskedőknél váltotta be keresményét. A hetvenes években aztán szappannal, dezodorral, hanglemezekkel és farmernadrággal szélesedett a seftesek árukínálata. A Levi's, Lee és Wrangler márkák mellett egy ideig még az olasz Rifle is keresett volt, és az is megesett, hogy a boltokba is került „exportból visszamaradt” magyar farmer. A magyarországi farmergyártás beindulását követően ez lett a szocialista országokba utazó magyarok első számú exportcikke is. A célország elsősorban az akkori Szovjetunió volt.
Kiből lett/lehetett seftelő?
Az ötvenes-hatvanas években kivételezett helyzetben lévő sportoló-seftelők szűk köre a '70-es években jócskán kibővült. A háromévente „kiszabadult” turisták mellett a külkeresek (az állami tulajdonú külkereskedelmi vállalatok dolgozói), kamionosok, hálókocsi-kalauzok és egyéb külszolgálatosok váltak igazi seftesekké – és persze a külföldön tanuló egyetemisták. A Szovjetunióban tanulók – köztük a az IMOként emlegetett (Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) moszkvai elitegyetemen vendégeskedők – valóságos magánkülkercégeket
Az áruhiány mellett az alacsony kereset is nehezítette a divatos öltözködést. Még 1955-ben készült egy kérdőíves felmérés, ahol számba vették, hogy milyen a lakosság ruhával való ellátottsága. Arra jutottak, hogy csak az emberek 90 százalékának van télikabátja, sok ruházati cikkből pedig csak egy-két darabbal rendelkeznek. A megkérdezettek egyötöde mindössze egy pár cipője volt, a négyötödének pedig akár kettő-három párra is tellett. A nők egyharmadának csak egy szövetruhája volt. Egy 1956 augusztusában készített jelentés szerint a nők tízévente tudtak venni egy télikabátot, és háromévente egy szövetruhát. Az olcsónak számító kartonruhából akár évente egyet is vehettek, sőt nejlonharisnyával már félévente meglephették magukat. (Forrás: Töri másképp blog)
196 •
Fortepan/Magyar Hírek Folyóirat
S
eftelni, azaz különféle árucikkekkel üzletelni akkor lehet, ha az adott termék a boltban nem kapható. Márpedig az elmúlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben sok minden nem volt a hazai boltokban. Ráadásul, amit kapni lehetett, az sem volt divatos vagy korszerű. Nem volt például az üzletek polcain divatos ruha, nyugati kozmetikum, magnetofon és színes tévé, de még rockbandák hanglemezei és öngyújtó sem. Aki ilyen, luxusnak számító termékeket valahogy, valamilyen módon be tudott szerezni, az bizony seftelt – s ezen jól keresett. A „ritka kincsek” divatjának hullámzása villámgyors alkalmazkodásra késztette a seftelőket is, hiszen hiába hozott/hozhatott be az országba valaki mondjuk egyraklapnyi almaszappant, ha már a gyöngyvirág illatúval mosakodtak a „trendi” nők.
2021. június
