Nem kell

Nem kell! - a nyolcvanas évek csövesei Galó Köszi, itt minden rendben, épül a kommunizmus. Már harminc éve töretlenül. Igen, persze, tényleg minden a legnagyobb rendben van. Csak ezek a csellengő, koszos, bűnöző fiatalok ne lennének…

Bár az akkori média igyekezett ezt titkolni, a hetvenes évek végétől kezdve Magyarország válságot élt meg. Az addig töretlen fejlődés és életszínvonal-emelkedés megakadt, a társadalom egyes rétegei számára valamelyest meg is fordult. A visszaesés pedig magával hozta a növekvő elégedetlenséget is. Ennek egyik formája az volt, hogy a nagyobb városokban megjelent egy új szubkultúra: a csöveseké.

Ezek a fiatalok a nagyobb városok utcáin töltötték idejüket, csőnadrágot és bőrkabátot hordtak, rockzenét hallgattak. Eleinte a Piramis volt a legfontosabb kultegyüttesük, ők több számukkal is az elveszett ifjúságnak adtak hangot. Később mégis sokan elfordultak tőlük, mert együttműködtek a hatalommal: „...mi ki is mondjuk, hogy zenei törekvéseinkkel is a KISZ célkitűzését támogatjuk” – nyilatkozta egyszer Som Lajos, az együttes basszusgitárosa. Ezzel hitelüket vesztették, a csövező fiatalok már nem tudtak velük azonosulni. Ugyanis legszívesebben olyan zenekarokat hallgattak, amelyek nem egyszerűen kemény rockot játszottak, hanem tagjaik magukhoz hasonlónak tűntek: számkivetettnek, céltalannak, elégedetlennek. Ilyen volt például a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil, az ő koncertjeik mindig fontos közösségi események voltak. A sztárolt zenészek egy része nemcsak hasonlóan nézett ki és viselkedett, hanem sorsközösséget is vállalt velük: beszélgetett a fiatalokkal, akár segített is nekik.

Amikor épp nem volt koncert a közelben, hőseink általában belvárosi tereket, aluljárókat népesítettek be. Itt nagy, akár százfős csoportokban beszélgettek, ittak, ettek. A társaságok lazák voltak, nem volt sem szigorú hierarchia, sem ideológiai megkötés – főleg ebben különböztek a későbbi punkoktól. A csoportok nagyon sokszínűek voltak, könnyű volt be- és kikerülni. Voltak közöttük olyanok, akiket mai értelemben is csöveseknek hívnánk – ők az utcán éltek, mindennapjaikat a társaságok nélkül is a szabad ég alatt töltötték volna. Közülük sokan nem dolgoztak, így a Kádár-rendszerben közveszélyes munkakerülőnek számítottak. Többen javítóintézetből vagy (általában munkakerülés miatt) börtönből kerültek ki. Velük szemben szüleiknél élő, a hajléktalanoknál jobb helyzetű, tizen-huszonéves fiatalok is részei voltak a társaságoknak. Őket nem a szükség vitte az utcára, hanem a szüleik életmódja és a társadalom képmutatása elleni tiltakozás. Elegük volt mindenből és az ellenkezőjéből is. Voltak olyanok is, akik csak a koncertek, fesztiválok idejére húztak szakadt ruhát, máskor átlagos, polgári életet éltek. Ezek a „szaloncsövesek” nem is voltak szoros kapcsolatban a többiekkel, életforma helyett inkább csak divatként kezelték az egész jelenséget.

Embereinket nem véletlenül nevezték szakadtaknak is, szemben akartak állni a jól fésült, átlagos tömeggel. Nem voltak jómódúak, majdnem mindegyikük a munkásosztályból származott, és ezt ki is hangsúlyozták. Jellemző volt rájuk a csőnadrágon kívül a bőr- vagy ballonkabát, a bakancs, a flaneling, a ruhába vagy arcba szúrt biztosítótű. Olcsó kannás- és almabort ittak, sőt még a többi tudatmódosító szert sem vetették meg. Az ismertebb pszichoaktív anyagokhoz akkoriban nagyon nehéz volt Magyarországon hozzájutni, így ez elsősorban a sziput és a vényköteles gyógyszereket jelentette, például a Parkinson-kórt enyhítő Parkant, vagy kodeintartalmú köhögéscsillapítókat. Ezeket jobb híján recepthamisítással és gyógyszertári vagy kórházi betörésekkel szerezték meg.

Érdekes, hogy a 60-as évek Angliájára jellemző rocker-mod ellentéthez hasonlóan a csövesekkel szemben is ott álltak egy másik sajátos szubkultúra tagjai, a digók. Ők, bár szintén a munkásosztály nehéz sorsú fiai közül kerültek ki, nem rájátszottak a szakadtságra, hanem leplezni próbálták. Diszkóba jártak, hajukat hátrafésülték, zakót hordtak, igazából a jómódúakra szerettek volna hasonlítani.

A közvélemény érthető módon nem fogadta kitörő örömmel a csövesek megjelenését. Az érzékenyebbekből már a látványuk is erős ellenszenvet váltott ki, és ezen durva viselkedésük sem segített. A központi irányítású média többnyire hallgatott, tabuként kezelte a drogozást, a szegénységet és az alternatív kultúrákat. Amikor mégis szóba kerültek az újságokban, rádióban, akkor igyekeztek róluk negatív, elítélő képet festeni: koszos, durva bűnözőkként hivatkoztak rájuk. forrás: c3.hu, Az úgynevezett csöves jelenségről (KISZ KB tanulmány, 1981.) Kép: bootcut.cafeblog.hu

„Nem mondom meg, mi a jó áruház, csak azt mondom, a Corvin rossz. Nem mondom meg, hogy melyik újság a jó, csak azt, melyik a rossz. Nem mondom meg, mit kéne felépíteni, mert belezavarodnék, még önmagamat is tagadom.”

- Herceg, Ifjúsági Magazin, 1980/10. szám 11 Az állam pedig nem csak a médián keresztül fordult ellenük – a rendőrök folyamatos zaklatásának is ki voltak téve. A csövező társaságokat a bűnözés melegágyaként kezelték, sokszor agresszívan léptek fel ellenük. Pedig a jelenség tökéletesen megmutatta a kor összes társadalmi és gazdasági problémáját, és mivel ezek a gondok nem enyhültek, a szubkultúra egyre szélesebb körben terjedt. Egy ponton már nem lehetett fölötte teljesen elsiklani és egyértelművé vált: valami nagyon nincsen rendben.

Rovásírás – Az ősi magyar ABC

VBK Az évszázadok múltával többször felejtődött el, tért vissza, majd alakult át a székely-magyar rovásírás. A mai napig léteznek különböző változatai, melyek egy-két betű eltéréssel megegyeznek. Az „eredettörténet” gondolatoknak hála már Magyarországon is találkozhatunk vele települések tábláin. Aki kedvet kap a rovás megtanulásá

Maga a rovásírás a honfoglalás előtt az 1-7. században hoz, még okostelefonos alkalmazást is használhat ehhez. alakult ki korai sztyeppei és kis-ázsiai írásokból, ebből pedig a kárpát-medencei rovás a 7. században. Ebből adódik, hogy a 9. században, illetve a honfoglalás korában volt a legelterjedtebb az akkorra kialakult székely-magyar rovás. Ekkor a Kárpát-medencétől egészen az Urál-hegységig használták ezt, és az ezzel rokon írásformákat. Nevét arról kapta, hogy általában fába, ritkábban kőbe vésték, azaz rótták. A rovás jellegéből adódóan a legtöbb írásjel szögletes formájú, amit könnyű vésni, csak kevés íves betű van. Miután a magyarok letelepedtek és felhagytak korábbi kalandozó életmódjukkal, az írásforma szinte teljesen eltűnt, és a 11. századra már csak a történelmi Magyar Királyság területén használták. Habár Szent István 1000-ben történt megkoronázása és a kereszténység felvétele után a pogány szertartásokat betiltották és ehhez kapcsolódóan a rovásírást is le akarták cserélni a latin ábécére, annak még évtizedek kellettek a királyi udvarban, és évszázadok az országban való elterjedéshez. Így a közemberek továbbra is rovásírással jegyezték fel ügyes-bajos dolgaikat. Ezután fél évezredig nem történt jelentős változás, amikor is az 1526-os mohácsi csatával három részre szakadt Magyarország. Ekkor drasztikusan változott a rovást haszná

ló emberek száma, a törökök által megszállt és a Habsburgok 12 által uralt részeken teljesen eltűnt a rovásírás, míg Erdélyben továbbra is elterjedt maradt, egészen a mai napig megőrizték, bár egészen a 20. századig szkíta vagy szittya írásnak nevezték. 1903-ban a rovásírást kihaltnak nyilvánította a Magyar Tudományos Akadémia: „A rovott betűs szövegírás, közönségesen rovásírás, a magyar nép között nem él.” Ez majdnem így is volt, az ezerévnyi háborúzás alatt rengeteg írásos emlék odaveszett, de a lelkes néprajzkutatóknak hála fennmaradt, mind a mai napig használatos Erdélyben, és hagyományőrző forrás: mek.niif.hu, hu.wikipedia.org, regebolt.hu

Rovásírás helyesen

Mivel a rótt betűk mind megfeleltethetőek latin betűknek, nincs külön helyesírás, de jobbról balra kell írni. Azonban volt két olyan módszer, amit helytakarítás végett alkalmaztak felmenőink. Az egyik az úgynevezett ligatúrák, azaz ikerbetűk használata, amikor két egymás utáni betűt egybeírtak olyan módon, hogy azok szárait egybevonták. Így maradéktalanul megmaradt mindkét betű, de kevesebb helyet foglalt. A másik érdekes metódus a hangugratás volt. Ez azt jelenti, hogy sokszor kihagytak a szavakból magánhangzókat; mindig kiírták az elsőt, de a következőt csak akkor, ha az más hangrendű betű volt; vagy ha volt egy másik hasonló szó, ami csak magánhangzóiban tért el. Pl. a vadászat szó végig mély hangrendű, ezért a vadszt rövidítés alkalmazható, míg a nyilazás szó vegyes hangrendű, így nyilazs írható helyette.