Right to repair

Right to repair - Küzdelem a szabad szerelésért Marci Megvennél egy kerékpárt, ha nem tehetnéd rá vissza a leeső láncot? Vagy egy autót, ha nem cserélhetnél rajta kereket? Ha igazi gépész vagy, akkor biztosan nem! Mégis bevett gyakorlat számtalan techcégnél termékeik felhasználói javításának ellehetetlenítése.

Régen egyértelmű volt, hogy ha valamilyen használati tárgyunkban megjelentek a mikrochipek, digitális esztárgyunk elromlott, akkor azt megjavítottuk, vagy elvittük közök, illetve rajtuk futó szoftverek, melyek a működést egy erre specializálódott szakemberhez. Ma viszont már hivatottak optimalizálni, adott teljesítmény mellett az elég bajosan találni például susztert, órást vagy háztartáeszközt minél kompaktabbá tenni. Sajnos kellemetlen sigép-szerelőt. A régi dolgok javítgatása egy szűkebb társahozadékként azt is eredményezték, hogy egy csapásra dalmi réteg úri huncutságává vált, a legtöbben az informásokszorosára nőtt számtalan termék komplexitása, vacióhiány vagy a cserealkatrészek hozzáférhetetlensége miatt lamint könnyedén megvalósíthatóvá vált azok szoftvehozzá sem tudnának kezdeni ilyesmihez, még ha anyagi res korlátozása és védelme – mindez a szabadalmi és érdekük is fűződne hozzá. Így meghibásodott eszközeink szerzői jogokra hivatkozva, teljesen törvényesen. Míg legtöbbször igen rövid idő után a szeméttelepen végzik, egy mechanikát, esetleg analóg elektronikát felvonultaés rossz szájízzel bár, de újat veszünk helyettük. De miért tó termék működése aránylag könnyen feltérképezheproblémás ez a gyakorlat? Hogyan jutottunk eddig, és mit tő, és kevesebb információ birtokában is orvosolhatók lehet tenni ezen káros jelenség ellen? Írásomban ezt kíséraz esetleges hibái, egy nagyobb fokú digitális integrálem meg bemutatni. ció esetén ez szükségszerű módon elképesztő mértékPénz beszél ben megnehezedik. Különösképpen igaz ez akkor, ha a gyártója is mindent megtesz annak érdekében, hogy ez

Első olvasatra azt gondolhatnánk, hogy a vázolt trend így legyen, és a lehetőségeket kihasználva még szoftveközvetlenül a fogyasztói társadalom logikájából követkeres védelemmel is ellátja, mely sokkal effektívebb bárzik, és elkerülhetetlen részét képezi gazdasági berendezmiféle mechanikus korlátozásnál. kedésünknek. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetnénk, hiszen ha a jelenség nem is újkeletű, későbbről A tiéd, de mégsem? eredeztethető, és az utóbbi évtizedekben vált igazán égető A gondolatmenetben ezzel el is jutottunk a probléproblémává. Korábban is ismert tény volt, hogy sokféle ma lényegéig: hiába vásárolunk meg termék – legyen szó járműről, háztartási gépről vagy egy eszközt, ha annak a gyártója szórakoztatóelektronikai eszközökről – gyárúgy akarja – és gyakran bizony tója számára egy lehetséges profitmaxiúgy akarja – nem tudunk malizálási stratégia, ha kézben tartja a „belenyúlni”, legyen szó akár produktumai javításának lehetőségét, átalakításról, tuningról, kókás üzleti modelljének megfelelően él nyolásról, személyre szabásvele. Gondoljunk az eredeti utánról, vagy ami talán a legégetőbb gyártott alkatrészek piacára, gyártói kérdés: meghibásodás esetén a márkaszervizekre vagy akár ezek javításról. A gyakorlatban széles hiányában az új termék vásárlásáeszköztár áll rendelkezésükre. A ra való kényszerítésre. Az utóbbi leginkább XX. századi megoldás modell közelmúltbeli elterjedését a cserealkatrészek korlátozott bizvéleményem szerint a technológiai tosítása, némileg kifinomultabb a 4 fejlődés irányának és a szabályozási környezetnek a nem feltétlenül pozitív értelemben vett szinergiája tette lehetővé. Okoseszközök mindenhol

A számítástechnikai eszközök rohamos fejlődésével magától értetődővé vált, hogy rengeteg használati javítási útmutatók szerzői jogi védelme és elzárása a nyilvánosság elől, de a non plus ultra a szoftveres védelem, aminek kulcsát csak a gyártóval szerződött szervizeknek bocsátják rendelkezésére, mert a végfelhasználói licencszerződés értelmében legtöbb esetben a termék megvásárlása ellenére a rajta futó programkód a gyártó

szellemi tulajdona marad, a vásárló csupán felhasználó lehet jogi értelemben. Érvek és ellenérvek

Hogyan indokolják a gyártók a termékeik javításának megnehezítését és a szükséges eszközök vagy információk visszatartását? Egyrészt a már emlegetett szabadalmi és szerzői jogi oldalról, mely szerint a készülékek szoftverének nyílt kulcsúvá tételével versenyhátrányt szenvednének el, mivel úgy az abban alkalmazott megoldásokat a konkurencia is bármikor könnyedén tanulmányozhatja és adaptálhatja. A másik fő érv igencsak cinikus módon éppen a felhasználó védelme. „Védelme”, hiszen a vevő az első: nem akarják, hogy szakszerűtlen beavatkozásaival másban vagy magában kárt tegyen, esetleg eszközét tönkretegye, ne adj’ Isten egy önjelölt szaki követhesse el ugyanezt. Indoklásuk szerint pusztán emiatt igyekeznek mindenáron a kijelölt szakszerviz felé terelgetni az egyszeri embert, ha pedig az nem áll rendelkezésre vagy túl drága, egy új készülék vásárlása felé.

Természetesen ezen gyártói gyakorlat ellenzőinek van frappáns válasza ezekre az indoklásokra. A mai fejlődési ütem mellett igencsak megkérdőjelezhető egy már sorozatgyártásban lévő termék reverse engineeringjével nyerhető előny nagysága. Míg a javítás területén gyakran pont az okozhat nagyobb problémát, ha valaki a kellő információk és eszközök nélkül, „vakon” szeretne reparálni – ráadásul az emberi természetet ismerve mindig lesz valaki, aki úgy is megpróbálja…

Worst practices

Felmerülhet a kedves Olvasóban a kérdés, hogy hol találkozhat az előbbiekben bemutatott jelenséggel a gyakorlatban. A rövid válasz az lenne, hogy szinte mindenhol, bár tudom, milyen sok és kevés egyszerre ennek a frázisnak az információtartalma, ezért felhoznék néhány ismertebb példát.

A hírek alapján az egyik legnotóriusabbnak azt a bizonyos almás kütyügyártót gondolhatjuk: nem éppen jó irányba lendítette megítélésüket például a háromszögletű vagy pentalobuláris, minden szokásostól eltérő csavarfejprofiljaik, amikkel igen primitív módon igyekeznek elvenni a felhasználó kedvét a termékeik fizikai felnyitásától. Egy egyszerű akkumulátorcserével is hivatalos szervizbe utalva a felhasználót, aki ha meg is találja a módját a készülék burkolata megbontásának, eredeti pótalkatrészhez nem, vagy csak a szürke zónában mozogva juthat hozzá. De ugyanilyen megosztó egy leginkább laptopjairól és nyomtatóiról ismert japán techcég elegánsnak nehezen nevezhető lépése, amivel szerzői jogi perrel fenyegetve távolíttatta el az internetről számtalan laptopjának általuk készített, majd kiszivárgott javítási útmutatóját. Ugyanígy beleillik a sorba a jól ismert zöld-sárga mezőgazdasági gépgyártó, ami a traktoraik, kombájnjaik szinte minden funkcióját kontrolláló számítógépes rendszerek és programok módosításának megakadályozásával a legtöbb meghibásodásnál a velük szerződött és megfelelő jogosultságokkal rendelkező szervizszolgáltatók igénybevételére kényszeríti a gazdákat.

Az erkölcsi érveken túl

A legkönnyebben beláthatók talán a nehezen és drágán javítható termékek gazdasági hatásai. Amennyiben a gyártó a korábban bemutatott módszerekkel kézben tartja árui javítását, azzal egyfajta monopóliumot képez: a szervizszolgáltatások és cserealkatrészek árát sokkal magasabban tarthatja, mint amilyenek azok egy versenyhelyzetben lehetnének, és ezzel a felhasználók járnak rosszul. Emellett a kisebb, helyi javítóműhelyek ellehetetlenülnek, a szolgáltatásokból keletkező profit a globalizált cégeknél jelentkezik a lokálisan üzemelő szereplők helyett.

A másik lényeges következményhalmaz az eszközök rövid élettartamából, a javítás gazdaságtalanságából ered. Egyrészt jelentősen növekszik az ártalmatlanítandó hulladék, különösen az e-hulladék mennyisége, amely önmagában komoly kihívást okoz. Ezt tovább tetézi még 6 az eszközeink gyakoribb cseréjéből adódó nagyobb nyersanyagigény, amely különösen az elektromos kütyükhöz elengedhetetlen ritkaföldfémeknél problémás a korlátozott készletek és a kitermelésükkel kapcsolatban rendszeresen előforduló környezeti és humán visszásságok miatt.

Nem utolsó szempont a digitális eszközök hozzáférhetőségére gyakorolt hatás sem: ha minél szélesebb körben lenne lehetőség elektromos eszközeink gazdaságos javítására, nőne a kínálat a már nem feltétlenül

legkorszerűbb, de használható és kedvező árú használt készülékekből, ily módon talán megállítható lenne a társadalom tehetősebb és kedvezőtlenebb anyagi helyzetben élő része között húzódó digitális szakadék folyamatos mélyülése. Törvényi szabályozás

Az előbbiekben bemutatott komplex problémára sokak szerint úgy lehetne a legegyszerűbben megoldást nyújtani, ha törvényi erővel kényszerítenék a gyártókat a felhasználók és független szakemberek által végzett javítások lehetővé tételére, legyen szó akár a megfelelő információk és a cserealkatrész-ellátás biztosításáról, akár a különböző eszközökön futó szoftverek szabad módosíthatóságáról. Éppen ezt célozza például az amerikai The Repair Association, számos más szervezet mellett. Ugyan az áttörésre még valószínűleg várni kell, de biztató részeredményeket már sikerült elérni, például az USA-ban a gépjárművek javíthatósága, vagy az Európai Unióban a különböző készülékek kötelező cserealkatrész-biztosítása terén. A téma fontosságát és aktualitását mi sem jelzi jobban, hogy az amerikai elnökválasztási kampányban is rendszeresen felmerül, természetesen a jelöltek széles palettájának megfelelően igencsak különböző megvilágításokban. forrás: ifixit.com, repair.org

Géniuszok az ördög szolgálatában

Ákos Ebben a cikkben olyan múlt századi mérnököket, tudósokat szeretnék bemutatni a kedves Olvasóknak, akik bár szakmájukban kiemelkedők voltak, tehetségüket - életük egy bizonyos szakaszában - megkérdőjelezhető céloknak rendelték alá. Ez a kor pedig a második világháború! I. Speer vezére legszűkebb köréhez tartozott. Hogy

Albert Speer 1905 márciusában Mannheimben látmindezt meggyőződésből vagy érdektől vezérelve tette, ta meg a napvilágot. Iskolai tanulmányai után - csaláarról megoszlanak a vélemények. Nem egyértelmű, hogy di hagyományt követve - építésznek tanult. Karlsruhe, valóban hitt-e az eszmékben, amiket pártja követett, vagy München és Berlin méltán elismert egyetemeit járta sorra, csupán minél magasabb beosztásba akart jutni, és ezért 1928-ban végzett építészmérnökként. Hamarosan már a nem átallott egyenesen a „Gonosz” szolgálatába állni. Így Harmadik Birodalom főépítészeként ismerhette a világ… vagy úgy, Speer a náci gépezet - egy igen fontos, és egyre

Speer 1931-ben belépett az NSDAP-be. Hamarosan fontosabb - fogaskereke lett. kapcsolatba került Joseph Goebbels propagandaminiszterKözben valóban komoly sikereket ért el építészmérrel, akinek ajánlására már 1934-ben elnyerte a fenti titunökként. 1937-ben a párizsi világkiállításra ő tervezte azt lust. Kettős ez a szerep. Ugyan szakmai szempontból a lea Német Pavilont, mely első díjat kapott. Jegyezzük meg, hető legmagasabbra jutott, nagyban meghatározta későbbi a „pavilon” szó igen visszafogott arra az égbetörő monstéletét és munkásságát új főnöke: Adolf Hitler. Később a rumra, amelyet megálmodott Speer. munkán túl is szoros kapcsolatba kerültek, Talán legnagyobb teljesítménye az Új Birodalmi Kancellária 1938-as megépítése, melyet hihetetlen méretei ellenére alig egy évvel a munkálatok megkezdése után adott át. Ha megépül, a 180.000 főt befogadni képes és 210 méter magas Volkshalle jelentette volna mérnöki munkássága csúcsát. Speer építészetére egyébként nagyon jellemző az a gigantomán szemlélet, ami az egész kort belengte. Ezt már az 1936-os berlini olimpiára készült tervei is tükrözik. Speer keze által kezdett megtestesülni Hitler víziója a „Germania” névre keresztelt új birodalmi fővárosról. A háború kitörése azonban új feladatot adott a főépítésznek: Fritz Todt halálát követően fegyverkezési miniszter lett. Kinevezése azzal magyarázható, hogy előző hivatalában bizonyított pontos munka és kiváló szervezőképesség terén. Nem is okozott csalódást Führerének, a német ipar a háború végéig sokszorosan kielégítette a hadsereg igényeit, ellenére a folyamatos bombázásoknak is. Ahhoz azonban, hogy a termelékenységet fenntartsa, súlyos bűnöket követett el. Hiába tagadta, később előkerült dokumentumokból bebizonyosodott, maga kérte Hitlertől munkatáborok felállítását, illetve miniszterként azok kiépítéséért is felelt. Ezen és más bűneiért a nürnbergi perben 20 év börtönbüntetésre ítélték, melyet Spandauban töltött le. 1966- ban szabadult. Azt, hogy nem ítélték halálra, akár a per 7 során hangoztatott - kortársak szerint igencsak mesterkélt - bűntudat és - színlelt - ártatlanság hatásos bizonygatásának is betudhatnánk. Valójában azt sejthetjük a háttérben, hogy elfogásakor tanúsított együttműködésének köszönheti életét. Amerikai vallatóinak készséggel beszámolt a német hadigépezet működéséről, mely tudást fel kívánta használni az USA a távol-keleti hadszíntéren való győzelemhez. Hogy a teljes igazság mi, azt csak a nürnbergi bírák tudják. Speer könyvben is megjelent visszaemlékezéseit aligha fogadhatjuk el elfogulatlan forrásnak.

Az építész Speer örökségéből semmi sem maradt. A kancellária teljesen megsemmisült, helyén ma lakó- és középületek állnak. Minden más műve is az enyészeté lett. Terveinek jelentős hányada pedig soha nem is valósulhatott meg. A családi hagyomány azonban megmaradt: Speer szintén Albert névre keresztelt fia is elismert építész lett. II.

Következő alanyunk nem más, mint a „rakétaember”: Wernher von Braun.

A Saturn rakéták atyja, az űrverseny hőse, egyúttal a Harmadik Birodalom megtorlófegyvereinek főkonstruktőre. Hasonlóan kettős karrier, mint Albert Speeré volt.

Wernher von Braun 1912-ben született a németországi Wirsitzben, bárói családban. Technikai érdeklődése már gyerekkorában kialakult. Ugyan eleinte rossz tanuló volt, hamar felismerte, hogy a matematika beható ismerete feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valóra váltsa álmait. Ezek közül is a legnagyobbat, mégpedig azt, hogy meghódítsa a világűrt. Lázasan vetette bele magát a tanulásba, végül egy évvel hamarabb érettségizett társainál. Ezután a Berlini Műszaki Egyetemen géptant, majd a Humboldt Egyetemen (akkori nevén Frigyes Vilmos Egyetem) fizikát hallgatott.

Egyetemi évei után a rakétatechnika keltette fel érdeklődését. Noha elsődlegesen az űrutazás gondolata foglalkoztatta, katonai rakéták fejlesztésén kezdett dolgozni. A Birodalomban nagy igény mutatkozott erre, hiszen a versailles-i szerződés nem tiltotta meg. Von Braun ettől kezdve a német hadsereg kötelékét erőstette, 1937-ben az NSDAP-be is belépett. Később, mikor Amerikában akart érvényesülni, azt állította, csak 1939-ben, kényszerből lépett be a náci pártba. Ahogy Speer esetében, itt sem tisztázottak a körülmények.

Előbb Kummersdorfban, majd 1935 után Peenemündében vezette a rakétakísérleteket. Utóbbi helyen készült el az „Aggregat-4”, vagy ismertebb nevén a „V-2”. Ez volt az első katonai célokra bevetett folyékony hajtóanyagú föld-föld rakéta. A „V-2” egy goebbelsi propaganda név volt, a „Vergeltungswaffe-2” rövidítéseként, mely annyit tesz, megtorló fegyver. Csapásmérő eszköznek szánták, elsősorban katonai és ipari célpontok megsemmisítésére. Ezzel szemben a bevetések áldozatai jobbára civilek voltak. Ezek közül is kiemelkedő tragédia az antwerpeni Rex filmszínházat ért találat, mely során 567 fő vesztette életét. A további közel 3200, Angliára, Franciaországra és a németalföldi államokra kilőtt rakéta még 7-8.000 ember életét oltotta ki. Nem feledkezhetünk meg arról a mintegy 8 16-20000 kényszermunkára elhurcolt zsidóról és hadifogolyról sem, akik a rakéták építése közben lelték halálukat.

Ez tehát Wernher von Braun világháborús hagyatéka. Az általa konstruált fegyver nem szolgált egyebet, mint az ellenség megfélemlítését, elpusztítását.

A háború utáni von Braunnal egy, a következő számban megjelenő, más témájú cikkben szándékozom foglalkozni, más szempontból ugyanis igen érdekes és értékes karriert futott be az Amerikai Egyesült Államokban. Ez azonban nem mossa le kezéről a háborúban odatapadt vért…

III. 1945. július 16-án felrobbant a világtörténelem első atombombája. A fegyver elsőszámú atyjában ekkor fogalmazódott meg a nevével szorosan összeforrt gondolat: „I am become Death, the destroyer of worlds.”

Következő cikkalanyunk tehát nem más, mint a Halál személyesen. J. Robert Oppenheimer 1904-ben született, gazdag new york-i zsidó család második gyermekeként. Iskolai éveit az Ethical Culture Society intézményében töltötte, közben pedig egyre élénkebb érdeklődést mutatott a természettudományok iránt. Már 10 évesen különórákat vett fizikából és kémiából. Az érettségi után a Harvardra nyert felvételt, és noha az egyetemen kémiát hallgatott, figyelmét egyre inkább az elméleti fizika kötötte le. 1925-ben látott hozzá diplomamunkája elkészítéséhez, méghozzá az elektron detektálásáért Nobel-díjas J. J. Thomson cambridge-i laboratóriumában. Még ebben az évben summa cum laude diplomázott. Később Göttingenbe kapott meghívást Max Borntól, amit el is fogadott. A kor elméleti fizikájának fellegvára volt ez az egyetem, ahol Oppenheimer olyan hatalmasságokkal ismerkedhetett meg, mint Werner Heisenberg, Wolfgang Pauli, Paul Dirac, Enrico Fermi vagy éppen Teller Ede - azt hiszem, sokunk nagyon szívesen lett volna ott!

Európai tartózkodása után a Berkeley-n azzal az Ernest Lawrence-szel került munkatársi kapcsolatba, akit a ciklotron feltalálójaként ismerhetünk. És akinek ajánlása nagyban segítette elő azt, hogy Oppenheimer a Manhattan terv, az amerikai atombomba-projekt vezetője lett. 1941. októberében Franklin D. Roosevelt egy az atombomba előállítását célzó program elindításáról döntött. Ennek hátterében egy Albert Einsteintől kapott levél áll, mely az amerikai atomprogram beindítását sürgette. Szilárd Leó győzte meg Einsteint ennek fontosságáról, megelőzendő azt, hogy a németek jussanak először a pusztító fegyver birtokába. 1942-ben elindult a projekt. Az új-mexikói Los Alamos adott helyet a titkos kutatásoknak, a laboratórium vezetője 1943-ban pedig - sokak számára meglepő módon Oppenheimer lett. Váratlan volt a döntés, hiszen sok más, a projektre kiválasztott tudóssal ellentétben nem volt Nobel-díja, illetve sokkal kisebb általános elismertségnek örvendhetett sok társánál. Az, hogy mégis ő lett az atombomba atyja, széles spektrumú, mégis mély tudásának volt köszönhető. Járatos volt a kémiában, a fizikában, az anyagtudományban és sok más mérnöki tudományágban. Ezek szinergikus integrációja pedig szükségesnek mutatkozott ahhoz, hogy elkészülhessen a fegyver.

Mintegy 3000 ember dolgozott a los alamos-i komplexumban, köztük a legnagyobb magyar természettudósok is: Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő.

Az évekig tartó munka meghozta gyilkos gyümölcsét. 1945-re elkészült az első atombomba, ami a „The Gadget”, azaz „A szerkentyű” nevet viselte, és 22 kilotonnás volt. Ez annyit tesz, hogy 22000 tonna TNT-vel volt egyenértékű robbanásának energiája. 1945. július 16-án került sor a „Trinity” fedőnevű kísérleti robbantásra az új-mexikói sivatagban. Megszületett a fegyver, ami halált hoz és világokat pusztít el, addig soha nem látott léptékben.

Nem kellett sokat várni arra, hogy mindez be is bizonyosodjon. Truman elnök kiadta a parancsot az atombomba ledobására. Tette ezt annak ellenére, hogy a projekten dolgozó legmeghatározóbb tudósok többsége felemelte a szavát ellene. 1945. augusztus 6-án Hirosimára, majd 3 nappal később Nagaszakira dobták le. Mindkét város a földdel vált egyenlővé. Közel 200000 ember vesztette életét, 90 százalékuk civil. Kevésbé ismert tény, hogy Hirosimában raboskodott és a bombázásban meghalt 20 szövetséges hadifogoly is, köztük 12 amerikai.

Megbocsáthatatlan tett, ahogy oly sok minden azokban az években…

De ki a felelős? Aki létrehozta a bombát? Aki parancsba adta bevetését? A válasz megadása nem célom.

Truman soha nem bánta meg tettét, ennek rendszerint hangot is adott. Úgy vélte, még több életet követelt volna a Japán elleni invázió. Máig vita tárgyát képezi, vajon valóban szükséges volt-e az ilyen mérvű erődemonstráció. Az sem tisztázott, Japán nem adta volna-e meg magát a csapásmérések nélkül is. A hirosimai bombázás előtt egy nappal érkezett meg ugyanis a szovjet hadüzenet. Mi lett volna, ha… - soha nem tudjuk meg.

Az egykori elnökkel szemben Oppenheimert elborzasztotta műve, úgy érezte, vér tapad a kezéhez. Hátralévő életét és tetteit meg is határozta ez a gondolat. Hevesen fellépett Teller Ede és a hidrogénbomba ellen, így kegyvesztetté vált, kommunistának és szovjet szabotőrnek titulálták. A tudományos munkától azonban nem vonult vissza, 1963- ban Fermi-díjjal tüntették ki munkássága elismeréseként. 1967-ben halt meg, gégerákban.

A cikk által bemutatott három személy egyaránt kiérdemelte, hogy szakmájában géniusznak nevezzük. Morális szempontból viszont aggályos vívmányokat adtak a világnak. Mind mérnökként, mind általában emberként elgondolkodtató életük és munkásságuk. Vészterhes és konfliktusoktól fűtött korunk sokat tanulhatna azokból az időkből, amikor az itt leírtak megtörténtek!