Pár gondolat a hibáztatásról

Wili Sokszor érezzük azt, hogy a félresikerült dolgok miatt muszáj bűnbakot keresni. Rendszerint meg is találjuk, akár van igazságalapja, akár nincs. Mit okozhat ez a másikban? Mi lenne az észszerű magatartás ilyen helyzetekben? Mikor van értelme egyáltalán mást okolni a kudarcunk miatt? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestem magamban a választ az otthoni magányomban.

Nem történhet minden úgy, ahogy szeretné az ember. verés, lopás, erőszakolás), a közösségi médiának hála már Egy elrontott vizsga, egy szerencsétlenül sikerült beszélgeszinte korlátlanul, semmilyen következmény nélkül. Az tés, vagy akár egy rossz kormánymozdulat a volán mögött áldozatnak ilyen helyzetben pont, hogy empátiára, szois okozhat olyan traumát, amitől ítélőképességünk kitérlidaritásra van szüksége, ami nagyban megkönnyítheti a het a racionalitás medréből. Ilyenkor hajlandóak vagyunk történtek feldolgozását. Azonban, ha csak annyit lát, hogy nem feltétlenül úgy kezelni a helyzetet, mint ahogyan az mindenhol őt teszik felelőssé azért, mert rosszkor volt valójában történt, hanem valamelyik szereplő felelősségét rossz helyen, könnyen elvesztheti a társadalomba vetett felnagyítjuk vagy lekicsinyítjük. Általában másokat szokás (maradék) hitét. Tökéletes táptalaja a depressziónak és az hibáztatni a kudarcok miatt, hiszen ez az egyszerűbb út. elzárkózásnak. Mindenki kapott már biztosan szidást azért, mert például Gyakran kárörvendésbe is átcsap a másik szerencsétrossz helyen állt, nem figyelmeztetett elégszer, nem tudott lenségének elemzése. Érdemes megfigyelni például egy teljesíteni egy tőle nem elvárható feladatot. Az ember jeldrága sportautó összetörése vagy egy ellentmondásos szelemzően kétféle módon reagál a helyzetre. Jobb esetben mélyt ért baleset alatti kommenteket. Azt tudtuk eddig szóvá teszi, hogy ne próbálják rátolni a felelősséget, hiszen is, hogy rengetegen élik ki saját frusztrációjukat, szeménem ő volt a vétkes. Rosszabb esetben meghunyászkodik, lyes sérelmeiket a másikon, a „szabad kommentelés joga” elfogadja sorsát, nem kérdez vissza. Ennek az a veszélye, azonban mások számára is láthatóvá tette érzelmi defekthogy onnantól kezdve máskor is eljátszhatják vele, esetleg jeiket. Megtehetik, hiszen hozzászólásuknak semmilyen egy idő után magát is hibásnak fogja érezni feleslegesen. következménye nincsen, senki se fogja megpofozni vagy

A másik, rosszabb változat az áldozathibáztatás. Tileordítani a fejüket a bunkóságuk miatt, ráadásul nincs az pikus szólama a „Minek ment oda?”. Sok esetben vakon a mennyiségű moderátor, aki maradéktalanul szűrni tudná ítélkeznek mások felett a helyzetet nem ismerve (lásd: áta rossz szándékú megjegyzéseket. Néha elkeserítő látni,

hogy az ország mennyire tele van a begyöpösödött, örülni semminek se tudó emberekkel, akiknek jobb szórakozásuk nincs, mint vadidegenek cselekvéseibe belekötni.

Vannak azonban helyzetek, életszakaszok, amikor mindenért magunkat hibáztatjuk. Sokunkkal fordult már elő, hogy egy szakítás/válás miatt csak a magunk bűneit tudtuk elismerni, esetleg elhitetni magunkkal azt, hogy a személyiségünk alkalmatlan a párkapcsolatra. Pedig a szélsőséges eseteket (megcsalás, bántalmazás) leszámítva általában nem így van. Természetesen nem egyenlően oszlik meg a felelősség, de az ember hajlamos azt gondolni, hogy ha ő mindent jól csinált volna, akkor nem történt volna semmi rossz. Az ilyesmin való töprengés rengeteg időt emészt fel és ugyancsak őrületbe kergetheti az elmét, reménykedve a szép időszak valószínűtlen visszatérésében.

Ezenkívül a nem megfelelő teljesítmény miatt szoktuk még magunkat (sokszor túlzott mértékben) ostorozni. Mondjuk, ha nem tanultunk és emiatt elrontottuk a zh-t vagy vizsgát, nincs miről beszélni. Csak hamis illúziókba nem szabad kergetnünk magunkat, hogy a teljesítése számunkra lehetetlen, meg hogy mi ehhez kevesek (buták) vagyunk. Rendszerint csak a módszereink rosszak, vagy szimplán a szorgalmunk áll távol a megfelelőtől. Aki egyéni sportot űz, az is biztos tapasztalta a kudarcot, amit akár egy apró rossz mozdulat is okozhatott. Amatőröknél rendszerint kimerül egy kis mérgelődésben, esetleg 1-2 gondolkodással teli éjszakában. Élsportolónak azonban élete legnagyobb lehetősége is odaveszhet egy pillanatnyi kihagyás miatt. Sok helyen ezért is alkalmaznak sportpszichológust, hogy a sportoló fel tudja dolgozni az esélyességgel járó terhet és ne blokkoljon le a siker kapujában.

Néha azonban nem is konkrét személyt teszünk felelőssé, hanem a körülményeket. Rengetegszer panaszkodtunk vagy panaszkodtak már nekünk, hogy valamire nem volt elég idő, nem voltak igazságosak a feltételek, nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök. Igazságtartalmuk ellenére sok esetben csak kifogásként funkcionál a

külső tényezők kritizálása, szóvá tétele. Sok esetben csak el akarjuk játszani a szegény áldozatot, aki ellen az égiek is összeesküdtek. Ilyenkor fontos mérlegelni azt, hogy az általunk kiemelt dolog mennyire befolyásolt minket a cél elérésében, mekkora a mi felelősségünk. Nem túloztuk-e el a problémát? Hogyan alakult volna a szituáció akadályok nélkül? A kérdésekre helyes választ adva magunknak tisztább képet kapunk.

A legkilátástalanabb helyzeteknél fordul elő a sors hibáztatása. Sokan keseregnek azon, hogy milyen „peremfeltételekkel” kell leélni az életüket, holott ezeken legtöbbször nem lehet változtatni. Jellemző, hogy az adott korszak vagy politikai berendezkedés a hibás, hogy borzasztó családi helyzetbe született az illető, hogy külső tulajdonságai alapján képtelen lesz saját magának megfelelni. Aki ilyeneket állít, rendszerint nemcsak az adott pillanatban gondolja így, hanem ebben a meggyőződésben éli mindennapjait. Őket már nagyon nehéz kivezetni a „sors által számkivetett” állapotukból.

Meghatározó tulajdonsága az embernek, hogy miként tudja kezelni a sikert és a kudarcot. A tetteinkért való felelősségvállalás nagyon fontos erény, ám azt mindenképpen jelezni kell, ha a másik fél is vétkezett. Nem szabad örökké másra fognunk a sikertelenségünket, azzal csak magunkat csapjuk be és hozzuk súlyosabb helyzetbe. De legfőképpen ne okozzunk a másiknak lelki sebeket! Anynyit a legrosszabb helyzet sem ér.