Pár gondolat a hibáztatásról Sokszor érezzük azt, hogy a félresikerült dolgok miatt muszáj bűnbakot keresni. Rendszerint meg is találjuk, akár van igazságalapja, akár nincs. Mit okozhat ez a másikban? Mi lenne az észszerű magatartás ilyen helyzetekben? Mikor van értelme egyáltalán mást okolni a kudarcunk miatt? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestem magamban a választ az otthoni magányomban. Wili
Nem történhet minden úgy, ahogy szeretné az ember. Egy elrontott vizsga, egy szerencsétlenül sikerült beszélgetés, vagy akár egy rossz kormánymozdulat a volán mögött is okozhat olyan traumát, amitől ítélőképességünk kitérhet a racionalitás medréből. Ilyenkor hajlandóak vagyunk nem feltétlenül úgy kezelni a helyzetet, mint ahogyan az valójában történt, hanem valamelyik szereplő felelősségét felnagyítjuk vagy lekicsinyítjük. Általában másokat szokás hibáztatni a kudarcok miatt, hiszen ez az egyszerűbb út. Mindenki kapott már biztosan szidást azért, mert például rossz helyen állt, nem figyelmeztetett elégszer, nem tudott teljesíteni egy tőle nem elvárható feladatot. Az ember jellemzően kétféle módon reagál a helyzetre. Jobb esetben szóvá teszi, hogy ne próbálják rátolni a felelősséget, hiszen nem ő volt a vétkes. Rosszabb esetben meghunyászkodik, elfogadja sorsát, nem kérdez vissza. Ennek az a veszélye, hogy onnantól kezdve máskor is eljátszhatják vele, esetleg egy idő után magát is hibásnak fogja érezni feleslegesen. A másik, rosszabb változat az áldozathibáztatás. Tipikus szólama a „Minek ment oda?”. Sok esetben vakon ítélkeznek mások felett a helyzetet nem ismerve (lásd: át-
verés, lopás, erőszakolás), a közösségi médiának hála már szinte korlátlanul, semmilyen következmény nélkül. Az áldozatnak ilyen helyzetben pont, hogy empátiára, szolidaritásra van szüksége, ami nagyban megkönnyítheti a történtek feldolgozását. Azonban, ha csak annyit lát, hogy mindenhol őt teszik felelőssé azért, mert rosszkor volt rossz helyen, könnyen elvesztheti a társadalomba vetett (maradék) hitét. Tökéletes táptalaja a depressziónak és az elzárkózásnak. Gyakran kárörvendésbe is átcsap a másik szerencsétlenségének elemzése. Érdemes megfigyelni például egy drága sportautó összetörése vagy egy ellentmondásos személyt ért baleset alatti kommenteket. Azt tudtuk eddig is, hogy rengetegen élik ki saját frusztrációjukat, személyes sérelmeiket a másikon, a „szabad kommentelés joga” azonban mások számára is láthatóvá tette érzelmi defektjeiket. Megtehetik, hiszen hozzászólásuknak semmilyen következménye nincsen, senki se fogja megpofozni vagy leordítani a fejüket a bunkóságuk miatt, ráadásul nincs az a mennyiségű moderátor, aki maradéktalanul szűrni tudná a rossz szándékú megjegyzéseket. Néha elkeserítő látni,
