Adorján, a szenzációs görény

A tél a végéhez közeledett. A Szeles-ösvény fuvallathullámai szelídülni látszottak, a Barátság-mezőn pedig napról napra többet sütött a nap. Igaz, egyelőre csak gyengén, ez a napsütés még nem hasonlított a nyárihoz, sőt a tavaszihoz is csak lassacskán kezdett, de a téli álmot alvó állatok már ébredeztek, és a többiek is egyre energikusabban mozogtak.

– Cimbikék, amikor majd még jobb lesz az idő, csináljunk egy nagy kirándulást! – javasolta Ágoston a barátainak.

– A föld alatt, ahol száguldani szoktál? – nevetett Pál.

– Tudok én a föld felett is!

– Te? – mérte végig a cinege a vakondot. – Legfeljebb a földön. A föld felett csak én!

– Rendben – adta meg magát Ágoston. – Repülni tényleg kizárólag te tudsz, csakhogy megbeszéltük, hogy nem dicsekszünk. Se én, se te, se más. Senki.

– Akkor Adél sem büszkélkedhet a szép arany bundájával? – somolygott Pál a távolban bóbiskoló Tivadarra. Tudta, hogy a teknősnek mennyire tetszik az aranysakál.

– És én sem a piros hátammal? – kérdezte Bianka, a bodobács, és már kezdett is sírásra görbülni a szája.

És én se a… Ja, én mivel is tudnék…? – szomorodott el Bigabi, a meztelencsiga.

– Van valami, amivel bátran dicsekedhetünk! – kiáltotta Adorján, aki egészen eddig hallgatott.

Mindenki kíváncsian nézett rá.

– Ez pedig nem más, mint a barátságunk – mondta diadalittasan a kis görény, de aztán váratlanul elszontyolodott.

– Hurrá, szuper, fantasztikus, fergeteges! – táncikált Pál, hogy jobb kedvre derítse Adorjánt, aki továbbra is egykedvűen nézett maga elé. A többiek nem értették, mitől lett rossz a hangulata.

– Tudjátok… Erről eszembe jutott Ulrik, aki valaha a legjobb barátom volt – mondta csendesen.

– Ulrik? – csodálkozott Bianka. – Róla még soha nem beszéltél. Ha ő volt a legjobb barátod, igazán mesélhettél volna róla – nézett el a távolba, és félő volt, hogy szokásához híven megsértődik.

– Nem meséltem róla, mert csalódtam benne – mondta Adorján. – Nagyon szomorú dolog, ha egy görény csalódik a legjobb barátjában.

– De hát mi történt? – kíváncsiskodott Ágoston.

– Ulrik hermelin volt – kezdett bele a történetbe Adorján. – Büszke volt az előkelő származására, a családjára, a szépségére, a nevére. Volt nyest barátja, vidra, nyérc, meg voltam én. Jókat játszottunk, de aztán megtudta, hogy közönséges görény vagyok. Nem vadászgörény, nem sima gö- rény, hanem közönséges görény. Azt mondta, nem vagyok méltó a barátságára. És utána már nem is játszott velem.

A többiek sokáig hallgattak.

– Ezért vagy szomorú? – kérdezte egyszer csak Bigabi. –De hát akkor ő nem volt igazi barát!

– Igen – vette át a szót Pál –, a valódi barátság nem azon múlik, hogy milyen családból származik valaki, vagy hogy hogy hívják.

– Cimbikém – folytatta Ágoston –, ne búsulj, nem vesztettél el egy barátot se! Ez az Ulrik csak egy álbarát volt. Egy közönséges álállatbarát!

– Én is közönséges vagyok, pont ez volt a baja – sóhajtott Adorján.

– Közönséges? – morfondírozott Bianka. – Annyiban vagy közönséges, hogy van közönséged. Mi! Mert mi figyelünk rád!

– Így van! – tette hozzá Pál. – És nemcsak közönséges görény vagy, hanem szenzációs is! Hiszen éppen te fogalmaztad meg, hogy mi az, amivel simán szabad dicsekedni.

– Az igazi barátsággal! – kiáltotta egyszerre az összes jelenlévő.