MIGUEL BARNET
EGY SZÖKÖTT RABSZOLGA ÉLETRAJZA BIOGRAFÍA DE UN CIMARRÓN
EGY SZÖKÖTT RABSZOLGA ÉLETRAJZA © Miguel Barnet © EPL | BUD | HU | EU | 2019 | 10 Original title in Spanish: Biografía de un cimarrón ISBN 978 615 5461 18 7 | press | pod ISBN 978 615 5461 19 4 | pdf Fordította: Dely István Szerkesztette: Serdián Miklós György www.editioplurilingua.com
Sok minden van az életben, amit sehogy se érek fel ésszel. Nagyon sötét előttem a Természet minden dolga, az istenek dolgai pedig még inkább. Az istenek csinálják mindazt, amit látunk, amit láttam, és ami egész biztosan megtörtént. Az istenek szeszélyesek és haragvók. Ezért is eshetett meg itt annyi furcsaság. Emlékszem, azelőtt, a rabszolgaság idején, rengeteget nézelődtem felfelé, mert mindig nagyon tetszett nekem az ég, mivelhogy olyan fényes. Egyszer olyan lett, mint az izzó parázs, és gyilkos szárazság jött. Egyszer meg hirtelen napfogyatkozás támadt. Délután négykor kezdődött, és látható volt az egész szigeten. A hold mintha veszekedett volna a nappal. Lassan rájöttem, hogy minden a feje tetejére állt. Sötétedett-sötétedett, aztán lassan kivilágosodott. A tyúkok fölrepültek a fára. Az emberek szólni se mertek rémületükben. Volt, aki szörnyethalt, volt, aki megnémult. Máskor is láttam ezt, de másutt. És a világért meg nem kérdeztem volna, hogy miért van ez. Hiszen tudom én, hogy mindez a Természet műve. A Természet – minden. Még az is, ami láthatatlan. Mi, emberek, nem tudunk ilyesmit csinálni, mert fölöttünk áll az Isten: a Jézus Krisztus, akiről a legtöbbet beszélnek. Jézus Krisztus nem Afrikában született, hanem egyenesen a Természetből jött, mivel Szűz Mária hajadon volt. Az afrikai istenek a legerősebbek. Még repülni is tudnak, én mondom. És azt csinálnak, amit akarnak, mert varázserejük van. Nem tudom, hogyan engedhették meg a rabszolgaságot. Bizony, rengeteget töröm rajta a fejemet, de sehogyan sem találom a nyitját. Szerintem a vörös kendőkkel kezdődött minden, amikor átjöttek a falon. Afrikában egy ősrégi fal húzódott végig a partokon. Pálmakéregből csinálták, a tetejére pedig mérges bogarakat raktak; úgy csíptek, akár az ördög. El is riasztották sokáig a fehéreket, akik be akartak jutni Afrikába. De a vörös kendő vesztét okozta mindenkinek. És a királyok meg minden emberük könnyűszerrel csapdába estek.
–I–
Amikor a királyok meglátták, hogy a fehérek – azt hiszem, a portugálok jöttek elsőnek – vörös kendőt lobogtatnak, mintha köszöntenének, azt mondták a négereknek: „Rajta, menjetek oda, keressétek csak meg a vörös kendőt!” – és a négerek, a vörös kendőtől megbűvölve, úgy tódultak a hajókra, akár a birkák, s ott mindjárt meg is fogták őket. A vöröst mindig is nagyon szerette a néger. Ez a szín az oka, hogy láncra verték, és Kubába hozták őket. Később pedig már nem térhettek vissza a földjükre. Így lett rabszolgaság Kubában. Amikor az angolok neszét vették a dolognak, nem engedtek behozni több négert, és akkor vége lett a rabszolgaságnak, és új idők jöttek: a szabadság. A nyolcvanas években történt. Mindez jól az emlékezetembe vésődött. Hiszen átéltem. Még arra is emlékszem, hogy mikor születtem; keresztszüleim mondták meg: 1860. december 26-án, Szent István vértanú napján, aki a kalendáriumban is benne van. Ezért hívnak Estebannak. Első vezetéknevem Montejo, anyám révén, aki francia eredetű rabszolga volt. A második pedig Mera, de ezt úgyszólván senki sem tudja. Minek is dicsekednék vele, hiszen nem valódi. Az igazi nevem Mesa volt, de elvétették az anyakönyvben, és én így hagytam, mert azt akartam, hogy nekem is két vezetéknevem legyen, mint másnak, és ne mondhassák rám, hogy zabigyerek vagyok, hát felvettem ezt, és punktum. A Mesa nevet bizonyos Pancho Mesa hagyta rám, aki akkoriban Rodrigóban élt. Ő nevelt ugyanis, amikor megszülettem. Anyám gazdája volt. Persze, sohasem láttam ezt az embert, de tudom, hogy valóban így történt, mert keresztapámék mesélték. Márpedig semmit sem felejtettem el abból, amit ők meséltek. (…) Sose felejtem el első szökési kísérletemet. Akkor nem sikerült, és utána néhány évig meghunyászkodtam, attól féltem,
– II –
hogy újra bilincsbe vernek. De bennem egy cimarrón – egy szökött rabszolga, egy bujdosó lélek – lakozott, sehogy se hagyott nyugodni. És hallgattam, mint a sír, nehogy titkaimnak árulója akadjon, mert egyébre sem gondoltam, ez motoszkált a fejemben, és nem hagyott nyugton; mint valami rögeszme, egy percre sem hagyott el, olykor még kínzott is. Az öreg négerek nem pártfogolták a szökést. A nők még kevésbé. Nem sok szökött rabszolga akadt. Az emberek féltek a hegyektől. Azt mondogatták, hiába szökik meg az ember, úgyis elfogják. De engem mindenki másnál inkább gyötört a szökés gondolata. Mindig is úgy képzeltem, kedvemre való lesz az erdő, a hegyek, és tudtam, hogy a munka a földeken a pokolnál is rosszabb. Az ember semmit sem tehetett a maga jószántából. Minden a gazda szavától függött. Egy nap elkezdtem a felügyelőt figyelni. Nagyon a begyemben volt ez a kutya, rajtam tartotta a szemét, nem tudtam szabadulni tőle. Azt hiszem, spanyol volt. Emlékszem, jó magas ember. Sohasem vette le a kalapját. Minden néger rettegett tőle, mert ha odacsapott a korbáccsal, akárki bőrét lenyúzta. Egyszóval, aznap forrt bennem a vér, és nem tudom, mi lelt, de ha csak ránéztem, szinte felrobbantam. Messziről fütyültem neki, odanézett, aztán hátat fordított: ez volt a pillanat, amikor felkaptam egy követ, és fejbe dobtam. Tudom, hogy talált, mert ordítozni kezdett, hogy fogjanak el. De többé színemet se láthatta, mert mindjárt aznap elszöktem, fel a hegyekbe. Egy barlangban bújtam meg jó időre. Vagy másfél évig éltem ott. Azért választottam ezt a rejtekhelyet, mert úgy gondoltam, ekképpen kevesebbet kell majd járkálnom, s mert a környékbeli tanyákról, veteményesekről és a telepekről a disznók odajártak a barlang bejáratánál levő pocsolyába fürödni, henteregni a vízben. Nagyon könnyen meg lehetett fogni őket, mert egymás hegyén-hátán tódultak oda. Minden héten
– III –
fogtam magamnak egyet. Ez a barlang igen nagy volt és sötét, mint a sárkány gyomra. Guajabán volt a neve. Ott van nem messze Remediostól. Veszélyes barlang volt, mert nem volt kijárata. Be- és kimenni csak a bejáraton lehetett. Sokáig nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, hátha megtalálom a kijáratot. Végül mégis inkább a bejáratnál maradtam, a kígyókkal. A kígyó igen veszedelmes féreg. Barlangokban és hegyek közt tanyázik. Megrontja az embert a leheletével, a kígyólehelettel, amit meg se lehet érezni, és elkábít, hogy kiszívja a vérünk. Éppen ezért állandóan résen álltam, és szítottam a tüzet, hogy elijesszem őket. Aki elszunnyad a barlangban, annak már húzhatják a lélekharangot. Egyet se akartam látni, még messziről se. A kongók azt beszélték, és ez is színigaz, hogy a kígyók ezer évnél tovább is elélnek. És ha elérik az ezer évet, vízi kígyóvá változnak, és tengerben élnek, mint a halak. (…) Ha gyerek született, harmadnap a bíróságra kellett vinni, hogy bejegyezzék. Legelőbb is a bőrszínére voltak kíváncsiak. Könnyen jött a világra egy gyerek. Az akkori asszony nem csinált olyan nagy ügyet belőle, mint a mai. Akármelyik tanyasi vénasszony jobb bába volt a tanultaknál. Sose láttam, hogy egy csecsemő meghalt volna az ő kezük alatt. Alkoholba mártott kézzel húzták ki, és elvágták a köldök- zsinórját, ami rögtön be is hegedt. A vénasszonyok, a bábák, előre kiszámították a napot és órát, amikor az anya szülni fog. És javas asszonyfélék is voltak egy személyben. A kólikát egy szempillantás alatt meggyógyították, trágyával. Szárazon szedték fel az útról, majd kifőzték. Finom vásznon átszűrték. Egy-két pohárka belőle, s a kólika máris elmúlt. Minden betegségnek tudták a gyógyírját. Ha a kicsi elkapta a szájpenészt, ami rosszindulatú ínybetegség, erdei füvet szedtek, kipréselték,
– IV –
és leszűrt főzetét adták be a gyereknek. Ez aztán egykettőre megölte a nyavalyát. Most az orvosok más neveket adnak ezeknek a kóroknak. Fertőzésnek meg kiütésnek nevezik. Közben meg sokkal lassabban gyógyítják, mint azelőtt. Pedig akkor nem volt se injekció, se röntgen. Füvek voltak a gyógyszerek. Tele van a Természet orvossággal. Minden növény gyógyít. Csak hát még nem mindről tudják. Kíváncsi vagyok, miért nem mennek ki a mezőre, kísérletezni a füvekkel az orvosok? Szerintem azért, mert kufárok, nem merik megmondani, hogy ez vagy az a fű gyógyít. Inkább üveges orvossággal csapják be az embert, ami rengeteg pénzbe kerül, és senki se gyógyul meg tőle. Régen én nem tudtam megvenni az ilyen orvosságokat. Ezért nem mentem orvoshoz se. Aki huszonnégy pesót keresett havonta, az bizony egyetlen centet sem adhatott ki üveges gyógyszerre. (…) Az amerikaiak fondorlattal kaparintották meg maguknak Kubát. Igaz azonban, hogy ez nemcsak az ő bűnük. Az igazi bűnösök az engedelmes kubaiak voltak. Ebben még sok minden felderítetlen. Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer kiderül minden disznóság, hát összedől a világ. Összedől, nem lehet másként, hiszen annyi idő után még mindig mindenütt ott a kezük. (…) Azelőtt gyakrabban gondolkoztam el mindezen, de aztán csak a fejemhez kaptam, mert igen belefájdult. Néha ilyen töprenkedő vagyok. Pedig nem keresem a töprengést. Jönnek hozzám a gondolatok, aztán csak a földrengés tudná kirázni őket a fejemből. Még az a szerencsém, hogy tartani tudtam a számat, mert senkiben se lehet megbízni. Aki bizalmát pazarolja, szerencséjét tékozolja. Mikor befejeződött a háború, és feljött
–V–
minden csapat Havannába, figyelni kezdtem az embereket. Sokan be akartak volna ülni a készbe, a városi kényelembe. No hát ezek, akik ott maradtak, sokkal rosszabbul jártak, mintha visszamentek volna a hegyekbe. Rosszabbul bizony, mert mi jutott nekik? Handabanda, becsapás, hazugság. „Gyere, néger, meggazdagodsz itt!” Fészkes fenét! Az halt éhen leghamarabb. Épp ezért, amikor azt mondták a tisztek: Vége a háborúnak, most dolgozni kell, én fogtam szépen a batyumat, és kiballagtam az ó-havannai fal mellé, a pályaudvarra. Sose felejtem el. Ott nyomban feltettek a vonatra Las Villas felé. Én magam kéredzkedtem oda. Las Villas a legjava Kubának, meg hát ott is születtem.
– VI –
3000 Ft