Határ breviárium

–a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a –a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a–– ––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a

HaTÁr GYŐZŐ

a

t

BrEViÁriUM

HATÁR–BREVIÁRIUM Határ Győző Válogatta: Szente Imre Szerkesztette: Serdián Miklós György ISBN 978 615 5461 42 2 | pdf © EPL | BUD | HU | EU | 2019 | 34 www.editioplurilingua.com

előszÓ

Határ Győzőt a Magyar Művészeti Akadémia – Makovecz Imre elnöksége alatt – hívta meg tagjai közé.

Serdián Miklós György

2013. április

5

A, á AfrikA

Ha Afrika ujjong – táncol. Ha Afrika gyászol – táncol. Ha Afrika tüntet – táncol.

Afrika, ha nem táncol, akkor termékenyül. Afrika szaporodni akar.

A 21. század közepére Fekete-Afrika lakossága megháromszorozódik – míg Európa lakossága stagnál. Nem féltem a fehér emberiség civilizációját, de féltem a kultúráját mert Afrika szívesebben hódol be az iszlámnak, mint a kereszténységnek: amit az követel tőle, intellektuális szinten, emeletekkel alatta van annak, amit emez és mert Afrika nem csak táncol, Afrika nem csak tapsol: Afrika dübbög is. És Afrika lármadörgésének, zenei robajlásának amorf, alaktalan, silány hanghatásainak hadmenete, dobjaival, elefántjaival kultúránk földségének szíve közepe felé tartóban olyan, hogy az akusztika világtérképén megszégyeníti Nagy Sándor hódító hadjáratát.

Ha a Föld összlakosságának ma már alig tizenhárom százalékát kitevő fehér faj prominens szerepéből kiszorul és marginalizálódik, a történelmi vezérszerepre nem az indiaiak, nem a japánok/kínaiak, nem is a dél-amerikaiak számíthatnak leginkább, hanem az afrikaiak.

7

állAm

Az Állam „feltalálója” az emberiség egyetemének elárulója.

Az Állam a Latorságok Latorsága, Latrocinium Magnum. Maffiózus trendje ellen minden rendelkezésünkre álló eszközzel, foggal-körömmel, szabotázzsal, adócsalással harcolnunk kell.

Az államok hüllő-módra lökdösődnek; mindenike, jónrosszon túl, önmaga bitangságait normatív megnyilatkozásnak tekinti az alattvaló törpe közember – ha véletlenül erkölcsi lény, iszonyodva s értetlenül néz fel ezekre a tirannoszauruszokra.

Ahogy a proletariátus sem a legfejlettebb ipari országban „vetette le láncait” legelőször, mint prófétáink beigérték, ugyanúgy félő, hogy az állam sem ott fog legelőször „elhalni”, ahol a „legfejlettebb” és a „legátpolitizáltabb”, hanem ott, ahol demokratikus lazasága, divatőrületté váló engedékenysége következtében kötelékei a leggyengébbek.

A demokrácia csupán interlúdium két diktatúra közt; az ádámita természetes állapota a diktatúra.

Keserű pillanataimban nem egyszer átvillant az agyamon, hogy tán maga a demokrácia eszméje is csak olyan korcs elmeszülemény, ami korántsem egyezik az emberjószág természetével, lévén az emberiség mazochista és diktatúrára vágyik mentől gonoszabb, az „igazságosság, jóság, egyenlőség, méltányosság” örve alatt mennél öldöklőbb a diktatúra, annál biztosabbra veheti a diktátor, hogy bevonul népe 8

panteonjába s emlékezetét évszázadokig vágyolgó rajongás övezi/őrzi.

A görög városállam velőscsontjából kiszopott demokrácia normatív eszme maradt csupán. Ideigvaló megvalósulásai szükségszerű anarchiába torkolltak, aminek viszont csak diktatúra vethetett véget.

Thraszümachosz győzelme ez: a hatalom elitet akar – az elit hatalmat akar.

Harmadfélezer éven át törtük a fejünket s elültük a fenekünket, de bizony a demokrácia-monarchia-diktatúra háromréteges csődtömegénél jobbat nem sikerült kisütnünk.

A legtöbb, amire vittük, s ami amúgy is, magától, természetes formában, mindenütt, minden időben, minden társadalomban kialakult: az a maffia.

Ahova nézünk, minden kontinensen tele vagyunk sikeres maffiákkal.

Igaz, még nagyobb számban vannak „államok”, de a tragikomikus igazság az, hogy mind e sok politeia egy-egy szuper-maffia. á l l At i l é t

Mondhatunk-e valami bizonyosat a vadon élő állat tudatáról, „képzeletéről”? megérzésem szerint óvatos igennel válaszolhatunk e kérdésre – persze azzal a fönntartással, hogy a jelenségen túli „való világhoz” az állatnál ugyanúgy nem férhetünk hozzá, mint az embernél sem a vadon élő állat alkalmasint ösztönérzelmi fogalomárnyékok szerint tájékozódik a létben, sokkal mélyebben és töményebben beágyazva a mysterium tremendum 9

létrémületébe, de a létveszély megszokottságához hozzáfásulva.

Mindaz, ami állat-mivoltunkon „felül” van, annak „fölé” mutat hazug hitetés, ami beleringat bennünket abba a téveszmébe, hogy dögünkben nem eltakarítani való szemétrakás vagyunk mert „halhatatlan lelkünk” van és elhullásunk után „valahova megyünk” mindez a magát „többletnek” megjátszó bölcseleti deficit, halálérzéstelenítő vaják és az öröklét álmától elütött embercsecsemő keserves sírás-rivásának elhallgattatására szánt mákonyos főzet és csicsijgató dajkadal a Homo sapiens elnevette-elimádkozta magát és azt hitte, kilépett a jószágok rendjéből.

Az embernek vállalnia kell a világ vágóhídjain át bendőjébe indított jószágok verdiktjét időt szakítania az emberiség emésztőtraktusaiba kelepcésen belefogott lovak-disznók-libák-kacsák-pulykák és más, fazékban párolható avagy kolbásszá feldolgozható potenciális zabálnivalók garavámenjeinek megpendítésére is.

Olyik kutya megugatja a Holdat – ám az ő Holdja nem a mi Holdunk: neki talán valami „test” – de nem égi ám a Holdat ugató kutya kuriózumától eltekintve, állatról alig tudunk, amely az eget, csillagaival, érdeklődésre méltatná; s alkalmasint itt történt a baj az emberjószággal, amikor fejét felszegve – szeme a csillagsátoron megállapodott, és egész figyelmével rajtafeledkezett.

10

AvA n t G á r d

Az avantgárd mibenléte, létének célja s értelme filozófiailag tisztázatlan a mindenáron ú j a t-alkotás dogmatikus imperatívuszának kihosszabbításait-kilátásait; a széltében dívó, közmegegyezéses stílus, tematika, formai és eszmei keret, helyesírás-tipográfia permanens elpusztításának módjait-lehetőségeit; azaz a Bölcsek Kövének tekintett (irodalmi/képzőművészeti) haladásillúzió külső jegyeit és bölcseleti abszurdumát sohasem gondolták végig még az avantgárd érvényes definiciója is tisztázatlan, sőt az is, hogy van-e, ami létét igazolja és mi az; s hogy lényegéhez tartozik-e az önmagáért-való rohanás e l ő r e, vagy az is csak járulékos tünet mi váltja ki ezt a vad rohanást? miért, hogy az avantgárd mindenkor leterrorizálja Arany Hordáját és vagy halálok halálával hal, vagy lekergetik a pályáról a nemvelük-rohanót? hát a lemmingek kollektív öngyilkosságában nem akadhat lemming, aki megkérdőjelezi a futást? miért, hogy minduntalan feltalálják a meleg vizet?

Mind e létalapjukra rákérdező gondolatokat végiggondolni nem is akarják, nem is tudják ők csak egyet akarnak: az irodalmat, a képzőművészetet beleterrorizálni a maguk poszt-, transz-, szür-, hiper-, neo-nouveau- és meta-avantgárd segédcsapatába, mely hisztériájában túllicitálhatatlan, haladólagosságában meghaladhatatlan, s ugyanakkor az El- és Felhaladó, az Igazi Karaván.

11

b blAszfémiA

Máté evangéliumának példabeszédeihez készített fiatalkori széljegyzeteimből is látható, mennyire Nietzsche bűvöletében és holmi fordított mártíriumra vágyó, görcsös-blaszfémikus türelmetlenség jegyében fogantak – amit ma már elijesztőnek találok.

A harmadik évezred minden valószínűség szerint a blaszfémia jegyében áll a blaszfémiának először küzdenie kell majd jogai elismeréséért, majd győzelmesen végigsöpör a világon, második természetünkké, végül közhellyé, nyelvünk szerves részévé válik, míglen a puszta fogalma is feledésbe nem megy a szentségtörés, minden hétszer szent tabu, kinyilatkoztatás megkérdőjelezése, szabadságjogaink egyik legfontosabb pontja, a gondolatszabadság öreghorgonya, elvitathatatlan s elidegeníthetetlen joga az emberi elmének. Üdvös volna, ha a jogalkotás törvényerőre emelné a blaszfémiához való jogát minden állampolgárnak, hívőnek és sevallásúnak egyaránt, lévén ez elengedhetetlen szabadságjoga minden embernek, aki szabadnak született.

12

bu d d H A

A koronájáról lemondó, világgá eredő agnosztikus királyfi-filozófusnak, Gótama Buddhának éppoly kevés köze van a nevét elbitorló tarkabarka vásári kultuszokhoz, mint a szürke, jelentéktelen ortodox zsidó rabbinak, Jehoshuah-Jézusnak a Pál-valláshoz, amelynek számára kalózai a nevét lobogóul elcsáklyázták.

Buddha sohasem volt vallásalapító, hanem bölcseleti iskola alapítója, rigorózus agnosztikus. A metafizikai dimenziót eleve elutasította valamennyi származékkultusz, mely teologémáját az Úr Buddhától eredezteti, megannyi valláskoholmány; e helyi babonákkal, hinduizmussal kevert tarka kultuszoknak Buddhához semmi köze.

Buddha eredeti bölcseletében van egy értékes és egy elvetendő elem: értékes szigorú monizmusa; a multiverzum struktúrájának látomása; a nyugati istenfogalom elől való elzárkózása; a „gondviselés”, a „kezdet” és a „teremtés” kétségbevonása; a metafizika és a transzcendentáliák száműzése téves gondolatai: moralizálása; az érzelmek összetévesztése a tiszta eszmékkel; a „szenvedőkör” fogalma; az életjelenség megszüntetésének akarása; az újjászületés láncának logikai képtelensége mert ha – mint Buddha is tartotta – az „én”, az érzetek nyalábja a halálban szertefoszlik, hol van akkor az újjászületőnek „személy szerinti” azonossága?

Mindazonáltal a buddhai fenomenológia meghaladhatatlan filozófiai építmény, amihez képest az egyiptomi-

13

görög eredetű zsidó-keresztény lélekelmélet és metafizika esetlen, paraszti dadogás csupán s ha 16. századi japán lettem volna, magam is „barbárnak” bélyegeztem volna a betolakodó jezsuitákat, akik ostoba képzelgéseiket nekiszegezték a buddhizmus bámulatos építményének és kiöntötték türelmetlen térítőszándékuk viperamérgét.

Az Úr Buddha tudomásul vette a környező lét irdatlan közönyét az ember iránt nem ringatta magát „a halál legyőzése” és „a földöntúli boldogság” akaratos illúzióiban; tisztességes volt és agnosztikus belátta tehetetlenségét és belenyugodott a kilobbanásba – kilobbant.

14

C C on s e n s us G e n t i um

Ha az antropológia ösvényein visszaigyekszünk múltunkba, áttekinthetjük az emberi nem standard tévedéseit, amelyek mint közmegegyezés rendező és társadalomformáló elvként szolgáltak.

Cicerótól a keresztény szerzőkig sokak szerint világszerte consensus gentium holmi istenség létének hite; ennélfogva a közmegegyezés máris egy istenérvvel felér.

Légyen bár a paradicsom, a megváltás eszméje mégoly közmegegyezés, és még ha százezer messiás indult is útjára az elmúlt nyolcvanezer év irdatlan embertömegéből, az emberiség alapjában megváltatlan s megválthatatlan, és minden megváltó imposztor.

A cicerói „közmegegyezéseket”, consensus gentiumokat rendre kinövi az emberi elme, s lassanként leszokik arról, hogy nyelvemlékekben gondolkozzék. Történelmi közmegegyezéseink az emberiség kollektív tévedéseinek katalógusa.

A tegnap szentelt igazságaiból lesznek a holnap nyilvánvaló ökörségei.

15

Cs C sA l á d

Először jön az irodalom, utána nem jön semmi, majd még sokáig csak a semmi – s csak akkor jön a család a mindenféle család: az én családom, a te családod; az agyonszerető, agyongázoló család. Az ajtóstul berontó család. A hugicám-tubicám-nyanyikám-bátyókám család. A trampli vagy előkelő család. Az elefántcsorda család. A kedélyes, a megértő család. A megszálló család: csak három éjszakára, a regényed közepén. Annak fuccs: eldobhatod mint folytathatatlan töredéket. Annak lőttek. Az alkotó nyugalmadat szétdúló család az irodalom a családi örömökről való lemondással jár.

A gyönyörű baba felcseperedése. Vizsgái. Tehetsége van!

Díjat nyert! Az apai-anyai – a nagyapai örömök – az ilyen örömök mázsás terhétől te csak szabadulj, de minél előbb, s addig, míg nem késő nem fogod nélkülözni. Marad az irodalom.

16

d d i no s z Au ru s z o k

A jura-korszak őshüllői, melyek ötvenötmillió éven át móráltak „Földünkön” – helyesebben az ő Földjükön – s mint a „Föld Urai”, némi joggal tekinthették magukat a „teremtés koronájának”, az utóbbi időben a homo ludens szeszélyéből valóságos sztárokká lettek. Ám az irántuk feltámadt kolosszális érdeklődés nem terjed ki olyan fontos kérdések firtatására, mint be volt-e plántálva szívükbe a Teremtőjük iránti érdeklődés? ama Tirannoszaurusz Istenség, aki őket a maga Képére és Hasonlatosságára teremtette, s bizonyára szörnyen nélkülözte a magasztalást, beléjük oltotta-e a magasztalhatnékot? volt-e „szaurusz-eredendő-bűn”? Várták-e a messiásszaurusz eljövetelét? második eljövetelét? a Megítéltetést? a Tűzözönt? voltak-e sátán-szauruszok? levitáló szaurusz-szentek? etc., etc. Érthetetlen mulasztása a szaurusz-kultusznak, hogy nem tett föl ilyen kérdéseket.

17

e, é e G z i s z t e nC i A l i z mu s

Eleinte – az egzisztencialista szolipszizmus búvalbéleltségével töltekezvén – magam is arra hajlottam, hogy életre-ítéltetésemet, létbevetettségemet és afölött érzett becsapottságomat konceptualizáljam szavak göndörgyapjas filozófiájává fésülve azon a parókatartón, amelyen a kopaszodás modern filozófusparókáit tartják – de hamar gyanússá vált előttem a létezés kényszerének-„tragikumának” gondolata.

Az egész egzisztencialista fájdalomromantika jottányit sem értékesebb az élet örömünneplésénél a létállapotot panaszoló ujj így elégiázna: „ó jaj, ujjnak lenni, ujjperecekből ízült csak-ujjnak! és éppen egy tenyéren! amely kézről karhoz, karból vállba ízül, a váll meg emberbe szakad – hát nem borzasztó?” a mámoros ujj ditirambusa pedig: „ötödmagammal érző markolónak lenni, mindenütt elöl s előbb, mint maga az ember – hát nem nagyszerű?”

Ha szerencsénk van, és kiegyensúlyozott lélek, egyenletes kedély jutott osztályrészünkül, még halálközelben is csak megmosolyogjuk a lét állítólagos tragikumát/ kényszerűségét, abba való belevetettségünk szerencsétlenségét – ami csak az egzisztencialista bőszromantika hamis ólom-merüléke.

Ne higgy az egzisztencialisták gyomorremegésének, valahányszor a gyomornedv-felböffenéssel kifreccsen belőlük: „létbevetettségük” ostoba félrefogalmazás, emo-

18

cionális grand guignol: az ő sanyaróvendelségük az ő magánügyük.

Az egzisztencialista filozófia egyik vezéreszméje: a halhatatlanságra született emberlény dühe és méltatlankodása, mihelyt a mulandóság befejezett tényét felérzi a csontjaiban és látnia, sőt lesnie kell biológiai óráját, amint homokóra-formán el- s lepereg. élet

Az élet bosszút áll azon, aki előle kitér.

Elment mellette az élet és őt észre se vette, elment az élete mellett és észre se vette.

Voltaképpen traumatikus élmény az egész élet. Mire a végére érünk a kenyérkereső gürcnek, már időnk sem marad, hogy ezt a traumatikus élményt kiheverjük.

(A filozófus-palántát) az élet ünneplő sodrása visszarántja, s csupán az igenlés felfedezéséig jut el – mint Nietzsche – mely felfedezés extázisában és kéjgörcsébe ránduló biccentőizmokkal mechanikusan bólogatva, bölcseletére koronáriumul teszi fel az igenlést, míg a l é t megfejtetlen marad… Élnie kell, ha a fene fenét eszik is – és csókkal illetnie létre igazítójának sátáni-szőrös kezét.

Bergson jól látta az életjelenség fragilitását csakúgy, mint robbanásait: nincs biztosíték arra nézve, hogy nem torkollik-e minduntalan megsemmisítő katasztrófákba, nincs biztosíték a fajok állandóságára, a fejlődés menetének egyenletességére.

19

Mind a kereszténység, mind az iszlám szíve-közepén van valami torz vitalizmus: az élet pozitív érték-voltához nem fér kétség. Ellenpólusa ennek Buddha tanítása, mely az életet elmarasztalja a szenvedés kikúrálhatatlanságában. Nirvána-törekvése a k i o l t a t á s vágyőrülete. Józanabbnak tűnik az agnosztikus lét-elfogadása: derűs és méltóságos átvonulás az életen; megtartóztató, epikuroszi szemlélődés.

Hogy Itáliában az obligát pornómagazinok mellett a kioszkokban Epikurosz-füzetecskét is lehet venni, még nem a világ a világnak megvan a magához való – nem is esze, inkább nemi szerve: a popsztárok jajongására, a Madonna-féle pop-hetérák maszturbo-vonaglására inkább figyel, mint a harmadfélezer éves bölcs szavára.

Nincs okunk, hogy az életjelenségnek valami rejtett, titokzatos primátust tulajdonítsunk a jelenségvilágban és protagoreus „többletével” előreugrassuk a sorban hogy a vitalisták önfeledtségével azzal hízelegjünk magunknak, hogy csak bioszféránknak lehet visszajelző a r e t é j e, célértelme, visszacsatolása.

A halak fölfalják egymást, a haltest belső kozmoszában több billió sejt lépett szövetségre. Az élet alapja sokkal inkább a biológiai szolidaritás, mint a létért való küzdelem.

Félelmetesen valószínű, hogy minden bioszféra magában hordozza „elpukkanását”, hogy ott, ahol az önészlelékenység túlkoncentrálódik, reflexintegrálja ámokfutásba kezd és elrendezi önfelrobbantását.

20

elit

Hogy az emberi társadalom vastörvénye az elituralom, ez abból következik, hogy az emberek nem egyenlők.

A munkásmozgalom élcsapata – mely elsöprő többségben az elitből verbuválódott – a szociáldemokrata, respektíve kommunista párt hangzatos nevet viselte, holott igazában Elitmentő Egyesület volt.

A század eleji Elitmentő Egyesületben bőszen mimikrizáló polgárifjúság értelme az, hogy az elit rájött: mennél nagyobb a mimikrizáló képessége, annál nagyobb az esélye a biológiai túlélésre.

Az elit vagy simán és egyszerűen, erőhatalommal érvényesíti felsőbbrendűségét, vagy körmönfont és megtévesztő elméletek vargabetűin végigköntörfalazva kifejti, hogy minden ember egyenlő, de ő még egyenlőbb, és erre alapozza uralmát.

Ahol nemzeti virtus a lomhaság, ott a nemzet egyik fele csak akkor dolgozik, ha a másik fele puskavégre veszi.

Lehet az emberállomány olyan primitív, hogy uralmi megszervezése kényszerítő szükség, és az elit számára az élet parancsa. És lehet az elit olyan primitív, hogy a népnek be kell látnia: csak azon az áron „szabadulhat” tőlük, ha uralkodni hagyja őket. elitoid

Az elitoid a nyers elitnek „gyenge szériája”. Ultraszentimentális, vérzékeny szívű, ezer szent ügy ezer jogos felháborodásától megviselten elgázolt madár módjára csapkod, vagyis hisztériásan elígérkezik az elgázoltatásnak.

21

A nyers elit stratégiai felfejlődésében az elitoidnak is jutott szerep, bármi hálátlan: a szálláscsinálóé, a politikus csizmadiáé. Ő fundálja ki, mi legyen az új Csízió, amellyel az elit ismét eredményesen manipulálhatja a tömegeket.

Az intelligens kretenizmusnak van olyan súlyos idiotoloid kóresete, amikor a közéleti páciens, elmebeli képességének, borotvaéles eszének és kultúrfölényének teljes birtokában magának éppoly folyékonyan hazudik, mint másoknak.

Beköltözött a hóhér házába, és mint a holdkóros álomjáró, ugyanazokat a hűbéri gondolatokat gondolja, és mindig szinkronban a hóhérral.

Mind Nyugat, mind Kelet intelligens kreténjei, moralizáló diktátorai tabutizált eszmények látszatában tetszelegve hitleri allűröket követnek ahelyett, hogy a hátrányos megkülönböztetést helyreütnék az egyenlőség szigorú kodifikálásával – visszájára fordítják a diszkriminációt és a többség viszonylagos jogfosztását kodifikálják így lesznek az alkalmatlanokból, a tanulatlanokból, a kiskaliberűekből, a reménytelen esetekből – a bőrszín, a klikk vagy a vallási hovatartozás alapján – kontraszelektorikus privilegizáltak példák: a sztálinizmus „munkásigazgatói”; nyugati vállalatok „dísznégerei”.

22

elménk

Az elmélődés az elme megismerésével kell hogy kezdődjék.

Ahogy az asztalos ismeri szerszámosládáját s minden szerszámának szeszélyeit-veszélyeit, hogy melyik mire való s mire nem való, úgy kell ismernie a filozófusnak a maga szerszámát, az elmét, tiszteletben tartania az elme neurobiológiai játékszabályait.

Elménk egyik legfontosabb jellemzője az optikus reflexív túltengése gondolkozásunkban.

Az is jellemző ránk, hogy bizonyos értelemben „egész testünkkel gondolkozunk”.

A gondolkozó, aki nem ismeri „szerszámát”, elmélődő szervének működését, és kortexről, szenzóriumról anynyit sem tud, mint a Hold nem látható feléről, az éppoly kevéssé érdemli meg a filozófus nevet, mint az, aki a bölcselet történetét nem ismeri.

Az elme mibenlétéről érdemes idéznünk azt a lángelmére valló felfedezést, ami a fiatal Berkeley Naplójában villan fel: „Az elme: érzéklések halmaza. Vedd el az érzékléseket és nincs elme. Tételezd az érzékléseket és tételezted az elmét.” Nem kevesebbet állított ezzel, mint ha azt mondta volna: Vedd el az asztalt és megszűnik a szemlélője. Az intellektuális sznobok, kazuisták, moralisták, esztéták, költők, koszorús publicisták és menő misztikusok az iskolakerülő vagány gyűlöletével tekintenek a logikai fegyelemre, sem az elme használatát el nem sajátították, sem a logikus gondolkozás rótáját meg nem tanulták, másra, mint „intellektuális maszat” termelésére képtelenek.

A gondolkozás fiziológiájában hatalmas előreugrás volt annak felismerése, hogy egész testünkkel gondolkozunk – és egész testünkkel beszélünk.

23

e m b e r ( i s é G)

Az ember olyan állat, aki váltig tagadja az állatvilághoz tartozását a máig is élő és a kihalt állatfajok létideje a geológiai és történelmi dimenziók évmilliós léptékén összehasonlíthatatlan nagyság, amihez képest mi emberek csak epizodisták vagyunk, éppenhogy csak a színpadra léptünk.

Az ember időtlen idők óta primitív s időtlen időkre az is marad a kultuszok belső kidúcolása és külső, én-tartalmazó élményállványzata nélkül az átlagember összeomlik: képtelen belső magányával szembenézni és képtelen, hordákba verődve, társadalmat alkotni vallásaival-kultuszaival együtt el kell fogadnunk az ember eredendő primitívségét.

Nincs más választásunk, mint küzdve-küzdeni, s akkor még bízva-bízzunk is?

Előjel nélküli szenzorok vagyunk, s míg tágra nyílt szemmel „vakon” percipiálunk, csak azt nem tudjuk, mi a rendeltetésünk.

A reménytelenség látomásait vállalnia kell annak, aki születésével nagy merészen felcsap embernek, ahelyett, hogy megmaradna a fauna boldogabb birodalmában ahol őznek-szarvasnak, borznak-bölénynek nincs „pályafutása”, nem tervezi gyermekei „karrierjét”, nem firtatja „istene titkát”.

Ha az univerzum meglétét 24 órának vesszük, mi éppen tizedmásodperce vagyunk a földön; s ebből annak is elenyésző tört része – eszmélkedésünk a bölcseletben.

24

Az embernek – joga az élethez? … Nincs joga, csupán engedelme van … ideigvaló engedelme van élethez, földhöz, habitaculumhoz, ideigvaló engedelme a Metakozmionban, az özön közöny zúzó pofái közt.

Az emberi gyarlóságok megértésétől való elzárkózás, a szeretetlenség és a harag rossz tanácsadó.

A modern világban, az új társadalomban egyre tisztábban különül el egymástól az emberfaj két fő típusa: az építő és a romboló az építők abban lelik örömüket, hogy lakhatóvá, elfogadhatóvá, széppé tegyék a földet – erre van késztetésük a rombolók késztetése és öröme – hogy rongáljanak, törjenek-zúzzanak, minden anyagi vagy morális meggondolás nélkül, az esztétikához pedig még csak nem is konyítva. Ők a huligánok az új szibarita társadalom legostobább törvénye, hogy a rombolók szentek és sérthetetlenek; az építőknek pedig kutya kötelességük, hogy ölbe tett kézzel nézzék a huligánok rombolását.

Az ember – narkotikumfogyasztó állat; vegyi és szellemi narkotikumának napi adagját igényli, feltalálta azt a legösszetettebb, legravaszabb narkotikumot, amit u t ó p i á n a k hívnak, a szellemi narkotikumnak kifinomult párlatát, amely a hősiesség és a jó lelkiismeret mámorával ajándékozza meg élvezőjét; nemességet és előjogokat ád a földi paradicsom kiharcolójának, a messiási önzetlenség Herkulesének, a közjó Prométeuszának.

A Föld lakossága immáron hatmilliárd, meg is haladta ezt a számot, de a túlnyomó többség – hogy finoman szóljak – így vagy amúgy zanzamálé; amolyan zombi 25

az emberek elsöprő többségének lelkivilága baromi szinten marad, a „hülyegyerek-emberiség” ivarszerveivel meditál és a zsigereivel gondolkozik, puhány és nyúlszívű, lomha és gyáva arra, hogy új utakra lépjen.

Ha könyvet írnék a „hülyegyerek-emberiségről”, annak egyik fejezete a GYEREKEMBERISÉG címet viselné, s arról szólna mekkora a diszkrepancia az értelmesedés előrerohanó vezérürü-intellektusai és a megrendítően primitív népmilliók között mert amilyen tetemes volt ez a különbség az ókorban, ahhoz képest napjainkban már tátongássá tágult, s úgyszólván áthidalhatatlan.

Hosszú fejezet szólna a Labdaistenről, ill. az egylabdahívő emberiségről a labdahit, mely az egyetlen ma is élő-eleven, „igaz” vallás, szenvedélye hőfokában, a csodavárásban, a vértanúság készséges vállalásában az ókori vallásokkal vetekszik karizmatikus középcsatárok Szent Péter-trónján; kapura fejelő ulémák, gyertyát rúgó ajatollák tekézők ereklyéi, krikettjátékosok szentté avatása – gyógyulások, mirákulumok – a különböző labdajátékok különféle labdái: ugyanannak a Labda-Egyistennek epifániái…

A Parafadugó-Dani emberiség – a jelöltek orrsövénye, göncei, mosolya, sajtója alapján választó, az urnákhoz öntelt tájékozatlansággal, politikai analfabéta-képpel járuló emberiség soha ennek a könyvnek a létezéséről sem értesül; olvasói nem az ötmilliárd z o m b i soraiból kerülnek ki, hanem

26

azon kevesek közül, akikben már fölsejlett az emberiség hülyegyerek-voltában rejlő veszély rémülete.

Lévén a tömeg pszichikai étvágyában, ízlésében, igényében a hét-nyolc éves gyermek szellemi szintjén, csak természetes, hogy az átlagember passziója – az önijesztgetés. Ez a lurkó emberiség „mumus”-komplexuma.

Az egylabdahívő emberiség, rászopva magát a tévé optikus cuclijára, a szórakozásmániások gyermeteg hada úgy népesíti be fantáziájában az űrt a szcifi-képeskönyviség populációival, ahogyan egykor Iamblikhus kajtatta-kergette szertelen képzelgéssel rajzolt címerállatokra emlékeztető „démonait” vércsatornás oltárainál, füstölőszereivel.

Az ember úgy van a létben, ahogy a lét az emberben az univerzum benne foglaltatik – ha másképp nem, vegyraktárával – az emberben másfelől az ember kiábrázolódik az univerzumban – ha másképp nem, hát értelmező jelképrendszere antropomorfizmusával a „kozmosz” rendet jelent, és az ember szemében a Rend ember formájú.

Adam Kadmonnak hívta a kabbalisták nyomán a kora középkor hermetikusa az embert formázó univerzumot a modell azonban sokkal régebbi: a dzsainizmus világképében és a kései buddhizmus Kozmikus Buddha fogalmában.

27

e m iG r á n s

Az emigráció az irodalmi és bölcseleti ismeretek fontos, majdhogynem nélkülözhetetlen stúdiuma.

Az elhazátlanodás árán megszerezhető beavattatás és tudás olyan ezoterikus, titkos-ritka portéka, amelyet nem lehet beszerezni az egzakt tudomány enciklopédiáiban, sem a humaniórák kapcsos könyveiben – még kevésbé a húszezer sovinizmus mesteriskoláiban. Én, aki már mindjárt emigrációban születtem, korán felismertem, hogy egyetlen igazándi hazám – a filozófia.

Nem vettem észre mindjárt, de hamar kiderült, hogy – függetlenül a politikai rendszertől – Magyarországon emigráns vagyok.

Azt hiszem, én vagyok az egyetlen magyar író, aki nem érzi magát emigránsnak. A magyarországi belső emigrációból kimenekültem, s így ma már kevésbé vagyok emigráns, mint lennék otthon.

Két emigráció van: a nagy és a kicsi.

A nagy az ország, a magyarság, mely „lelki lábával” szavazott, és tízmillió lakosával a 19. századba, tehát az „időben” emigrált. A kicsi az a néhány százezer, mely a földrajzi „térben” emigrált, és különböző befogadó országokban nem érzi otthon magát.

A Nagy Emigrációnak a kicsivel kapcsolatban semmibevételi komplexuma van: tüntetően ignorálja, csupán a „nemlét” kategóriáiban gondolkozhat felőle az emigráns „sötét gazember” alakja traumatikusan minduntalan felbukkan elbeszélésben, regényben, szín-

28

padon, s egy időben köteles hűségnyilatkozatnak számított „üzelmeinek” kipellengérezése. „Emigrációban nem születtek remekművek” – elterjedt vélemény hazai írók körében. Ha jól értelmezem a köröskörül rám szegeződő megrovó tekinteteket, változatlanul áll és érvényesül a „lenini vasfegyelem”, hogy emigránsnak remekművet írni még álmában sem szabad. …

Vegyük olybá, hogy a remeklés puszta megkísérlése már maga: Hivatalból Üldözendő Cselekmény?

Hazabeszélek: úgy is, mint az ún. „emigráció”, magyarnak maradott írók fogadatlan prókátora, és úgy is, mint aki kiváncsian várja, hogy amikor – illendőképp megfelségezve – az „emigráns” a Haza udvarlására járul, hogy van-e füle a hallásra, meghallja-e a Haza?

Ma már nyugodtan el lehet mondani, hogy az emigráns szervezetek, kiadványok pénzalapját zömmel az amerikai kormány adta; s persze a pénzadó Gazda ilyenkor óhatatlanul direktívákat ad, a támogatott szervezeteket külpolitikája eszközéül használja fel el sem tudtam képzelni, hogy másfél évtized sem telik bele, s a Magyar Maffia intrikái már nemcsak a „vasfüggöny mögött”, hanem a Bush House-ban is non personná tesznek keresztülviszik angol munkaadóimnál, hogy 1976ban elbocsássanak.

29

„én”

Ha a nyelv a lét háza (Heidegger) – az „én” hajléka az a belső monológ, amely a lény születésétől haláláig tart.

Az én megszűnését a belső monológ lekapcsolása jelenti.

A lét kommentárja – az „én”. Az én maga is a jelenségvilágnak kihosszabbítása.

Abból, hogy az „én” fogalmát a nyelvben készen kapjuk, még nem következik, hogy az e g o amolyan földi „entitás”, mely mindenkor önmagával azonos hátha pszeudo-entitás csupán? Az ingertükör tudati fókuszában összenyalábolt „én” önkényes egyszerűsítés; maga a szó is csak olyan neurofiziológiai folyamatok végtelen sorának tulajdonít entitás-jelleget, amelyek szakaszosan sorakoznak és metszékeik azonossága látszólagos csupán, merő feltevés.

Az e g o eszméjét munkafogalommá degradálta s megkérdőjelezte a modern idegkutatás.

Az e g o fogalma mindenestül apriorisztikus, s igazában nincs ilyen; mármint olyan, amit habozás nélkül homogén adottságnak és egységnek tekinthetnénk. A személyiség, az én csupán tünetcsoport, szindromatikus jelenség. Az a valószínű, hogy a KOZMOSZ az ö z ö n k ö z ö n y , e szindromatikus énszerű jelenségektől, mini-egóktól, pszeudo-monászoktól eltekintve – a személytelenség jegyében áll. Így hát a személy fogalma is emberi találmány: a jelenségre vonatkozik, a világra nem.

Nem meggyőző Husserl elmélete, mely szerint a „tapasztalati én” a halálban elpusztul ugyan, ám az attól független „transzcendentális ego” a világpusztulást is túlélné mint entitás.

30

f fA n t om fo G A l m A i n k

Egész eszmevilágunk az örök életről, hogy szuper-Matuzsálemnek álmodjuk magunkat – olyan fantomfogalom, mely váltig kísért bennünket.

A „halhatatlanság” és a „kentaur” között semmi különbség. A kentaur is mitologikum, a halhatatlanság, az örök élet nemkülönben.

Igazuk van azoknak, akik azt mondják, nincs más továbbélés, csak az az egy: az élők emlékezetében való megmaradás; nincs más feltámadás, csupán az élők halottfeltámasztó emlékezete.

A test feltámadásának gondolata egyiptomi származék, görög közvetítéssel érkezett a keresztény eszmék szép tabernákulumába.

A lelket és a fagylaltot az óegyiptomiak találták fel; ami pedig az igazság dolgát illeti – hogy abban meg kétféle mértékkel mérjek – erre „nem visz rá a lélek”. filozÓfiA

A vallás és filozófia nem férnek össze. A kereső elmélődő nem fogadhat el készen kapott ún. válaszokat (miközben még a maga adta tentatív válaszokban is holta napjáig kételkedik). Sem vallásos, sem vallástalan nem lehet – e fogalmak fölött kell morzsolgatnia az eleaták szentolvasóját.

31

Van úgy, hogy ép testben reumás szellem lakozik, s az ilyen még örül is annak, ha egy „mondókás” eszmerendszer iszappakolásába beledőlhet. Még tiszteletreméltó elmekonstrukciókat is gyárthat, de ez már más mesterség, s földségét a filozófia kontinensétől világtengerek választják el.

A kinyilatkoztató megfutamodik a bölcselet feladatai elől. A kinyilatkoztatás maga eleve nem képezheti bölcseleti vizsgálódás tárgyát.

A bölcseletben való elmélyedést nem az unásig ismert ünnepélyes közhelyek idézgetésével, s nem Platónnal, Arisztotelésszel és más mézesajkú-aranyszájú félrevezetőkkel kellene kezdeni, hanem az elkallódott s csak nyomokban fennmaradt óriásokkal: Protagorásszal, Traszümakhosszal, Theophrasztosszal, akiknek töredékeiből és kortársaik hódoló idézeteiből vagy plagizátori buzgalmából csak találgathatjuk, mi volt elmélődésük szíve-közepe, mestergondolatuk.

A filozofálás a semmittevés és semmittudás beismerése, annak jegyében áll, és így van rendjén.

A pehelysúly is mázsányi, a fuvallat is tonnányi ahhoz képest, amilyen jelentéktelenek gondolataink; s még mestergondolatainknak is a jelentés-értéke: közel nulla.

Gondolkozásunk kilenctized része még mindig ugyanannak az ó k o r i h o r d a l é k n a k a felkérőzése, amelyet elhagyogatni amilyen üdvös és kívánatos volna, oly közel-lehetetlen.

A bölcselet évezredei: az értelem keresése az univerzumban – van-e benne s miben áll

32

(többé-kevésbé) egyenletesen eloszló-e; külön addendum-e avagy rendező elv; van-e hordozója, s ha igen, személyes-e avagy személytelen, etc., etc.

A bölcselet is mesterség, megvan a maga műhelye, fegyelme, elsajátítható ismeretei, fogásai-titkai, edzése; tucatjával – segédtudománya.

Az ontológia dibdábságaival való bíbelődés csupán a par excellence filozófusok céhére tartozik, ennek a gondja az ő kényszerű kiváltságuk.

Minden filozófusnak, óhatatlanul, a saját feje a kútfeje. … A közvetlen belátás édesgyermeke minden filozófia.

Bölcseletünkben az intuíció animális ösztöne dönt.

Fonáleresztő pókok vagyunk, a magunk-eresztette fonálon repülünk; ne szégyelljük hát a szabad lebegést, a tovalengés tétovaságát – nagy útra keléseinket a látomás közegében. … Nem filozófus az, aki nem a látomások szélörvényén hányódva – ökörnyálra kapaszkodó potyautas pók módjára szálldos, tudatparányát az elemekre, értelmét a megérzés bemérő-antennáira bízva – ha meg filozófus, képeinek rajzását-ködlését amúgy sem veszi végleges kinyilatkoztatásnak; és mint aki bölcselete aktáit sohasem tekinti lezártnak, mélységes bizalmatlansággal eltöltve irántuk bocsátja közre gondolatait.

A filozófia a tanácstalanság privilégiuma – a paradoxonok és szolipszizmusok Circus Maximusa alig győzzük felsorolni, mi mindenen csorbult ki rendre a filozófus elmeél; vereségeinél csak becsvágyának szertelensége nagyobb, pedig nincs mivel büszkélkednie már rég megszűnt az adósok börtöne, de ő még mindig ott csücsül: ahányszor csak kérdezték, szinte mindanynyiszor adós maradt a válasszal.

33

Nem elég bevallani teljes tudatlanságunkat, azt is tudnunk kell valamelyest, legalább tétova körvonalakban: mi az, amit nem tudunk a magunk veszélyére és felelősségére kezdünk filozofálni – viselnünk kell vakmerőségünk és kudarcunk következményeit: hogy nem vár utunk végén diadalmas örömünnep, csak a cusanus-i „tudós tudatlanság”, D o c t a I g n o r a n t i a gyászünnepe.

Nem lehetetlen a filozófus pálfordulása, s van is rá példa a bölcselettörténetben aki letesz az igazságkutatás pretencióiról, az már csak probabilitásokra törekszik; s noha episztemikus imperatívusza lankadatlan, és titokfejtő vágyőrületétől nem szabadulhat belenyugszik a protagoreus lét- és látásmód korlátaiba: hogy gondolkozásának eredményei csak megközelítések, telitalálatainak esélye csekély.

Semmi sincs oly távol az elme és a bölcselet aretéjétől, mint a Diadalmas Világnézet.

A filozófusok úgy szólongatják egymást az idő fal-hegyein át, ahogy a kutyák átugatnak egymásnak a holdsütötte éjszakákon.

Vajon oly messze járna-e a valóságtól az a gunyoros megállapítás, hogy mi bölcselők afféle „magunk-kiéneklői” vagyunk csupán: filozófiánkban „kidaloljuk” alkati jegyeinket? s eziránti gyanútlanságunkban nem olyanok vagyunk-e kissé, mint Molière úrhatnám polgára, aki csak nagy sokára döbben rá, hogy egész életében versben beszélt, anélkül, hogy észrevette volna?

34

Nem gondolkozhatunk másképp, csak ahogyan a tiszavirág gondolkozik: „mestergondolatainkban” ilyen efemeriádák lappanganak ha a történelem szerencsés fordulata nem a mi malmunkra hajtja a vizet, és a jövő jégzajlása, aszálya, áradása nem minket igazol – elvesztünk mintha nem is éltünk volna – a tavaszt-nem-csináló egy fecske sorsára jutunk.

Két vezéreszme vonul végig a filozófia történetén. Az egyik az, hogy a mindenség egység. Ez a tétel az, ami a hívőnél panteizmushoz vezet. A másik vezérelv, hogy az ember mikrokozmosz; kicsinyben mintegy megismétli, tartalmazza a mindenséget, tehát mint „eszmélő mikrokozmosz” az ihlet erejével megismerheti a „makrokozmoszt”.

Lévén a bölcselet feladata, hogy egybegyűjtse és felfűzze különböző korok és kultúrák „igaznak” vélt abszolút prekoncepcióit, maga a filozófia sem egyéb, mint a történetírás egy alfejezete.

A filozófia a visszakapaszkodás művészete – a létbe való viszszakapaszkodásé, első szapora jelére annak, hogy a lét szétlazuló rostjai közt elővillan az özön közöny hüllő döge. … Mintha mirmidonok volnánk, s Odüsszeusz cselével a lét gyapjas hasának alácsimpaszkodva elmenekülhetnénk az Egyszemű haragja elől. .

Ki tudja, nem kell-e odáig redukálnunk igényeinket, hogy ennyivel beérjük: a létnek nincs háza; az embernek nincs hazája; a teremtménynek nincs anyanyelve. .

A materializmus ma már annyira hitelét vesztett, bezápult filozoféma, hogy több ízben csődöt kért maga 35

ellen, és még zászlóhordozói is szemmel láthatólag szabadulni akarnak tőle.

Nyugodjunk bele a megváltozhatatlanba: hogy az imádság a filozófia kezdeti formája s a szertartás mint kifejezésmód az imádkozvafilozofálás még korábbi ősformája.

Ha a vallás fogalmát megtisztítjuk a közel-keleti vallástriász előítéleteitől és fogalomzavaraitól, a racionalizmus a saját őseit tisztelheti a vallásokban. f i l o z Ó f us o k

Thraszümakhosz, Prótagorász – a szofisták első nemzedéke: bölcselők voltak a javából; szembekerültek a filozófia fő kérdéseivel, és állásfoglalásuk érvénye, jelentősége a századokkal csak növekedett Prótagorász az istenek létében való kételkedésért száműzetéssel fizetett, Thraszümakhosz nagy ravaszul beérte azzal az egykedvű panasszal, hogy az istenek, ha vannak is, semmi jelét sem adják, hogy törődnének a halandó világgal.

A kismacska is azért játszadozik tulajdon árnyékával, mert tapasztalja, hogy az árnyéknak elfutni tőle nem akaródzik, ő maga meg árnyékától elfutni nem tud; és Platón is azért űzi elmejátékát a formák (ideák) mindvalóságos voltának „immár bizonyított” eszméjével, mert az ideák gondolata el nem hagyja, és Platón az ideák eszméjétől elfutni nem tud.

A filozófia a kommentárok tömkelege Platón előtt és után, vele vagy nélküle.

36

Hérakleitoszt Mártír Szent Jusztin azokhoz sorolja, akik – a Logosznak szentelt életükkel – kereszténynek számítanak, ami a filozófiatörténetnek talán egyik legnagyobb félremagyarázása s jól illusztrálja, hogy minden zsenge korában lévő szellemi irányzat kapkodva ősök után kutat így szervezte be Hérakleitoszt a felületes Lenin a dialektikus materializmus mozgalmi ősének.

Plótinosz a sztoikusok lumpenproletárjainak, hippiknek tekintette a keresztényeket és a gnosztikusok ellen hadakozott a sors iróniájából azonban ő lett a gnózis atyja; neoplatonizmusa beépült a kereszténységbe az önszemlélet szupernarcizmusába merült létfölötti N o u s z , aki maga az ontológiai tökéletesség, a kereszténység tolmácsolásában a J ó s á g fogalmát öltötte a plótinoszi Nousz „emanációja” pedig a keresztény „teremtés-hit” legfőbb támaszává vált.

Közelebb érzem magamhoz Russellt, mint Wittgensteint, aki kitalálta az elme kényszerzubbonyát, hogy kortexét „lekötözve” – ne is gondokozzon tovább annál, ami mondható.

Ami jó a wittgensteini törmeléktengerben, az mind benne van Bertrand Russell munkáiban.

Wittgenstein egy kézlegyintéssel elintézi a filozófia történetét: nem egyéb az, mint a rosszul feltett kérdésekre adott lehetetlen válaszok tevekaravánja a gondolkozás meddő homoktengerén át szerinte a filozófia nem egyéb, mint a „nyelvjátékok” egyike, s mint minden nyelvjáték, csak annyi igazságot

37

tartalmaz, amennyi összefér elfogadott játékszabályaival ez a nyelvjátékelmélet kártyavárként omlik a fejünkre, mihelyt a filozófiára vonatkoztatjuk, mely korántsem holmi játékösztönből, hanem az elmélődés kényszeréből, az episztémikus imperatívusz krónikus „bajából” veszi eredetét.

Ami ki fog esni a bölcselettörténet folyamatos szövetéből, az nem a filozófia lesz, hanem a nyelvfilozófusok köre.

Az első nagy tanácstalan, a docta ignorancia meghirdetője Cusanus volt, a 15. század egyik neoplatonikus gondolkozója, aki éppen azzal nőtt kortársai fölé, hogy mestergondolatának villámütésével lehántotta elméjéről a neoplatonizmus lepedékét, minden gnózist, beleértve a zsidó-kereszténységét is a megismerhetőség határain oly gigászi erődrendszer falait vélte felfedezni, amelyek mögött bizton gyaníthatta a megismerni egyedül méltó és érdemes imponderábiliákat.

Az ontológia titkait feszegető filozófusok óhatatlanul beleütköznek „Cusanus falába”; letáboroznak, mivel egy tapodtat sem mehetnek tovább, mert ezen a falon nincs ajtó, nincs a hívőnek ajtókopogtató, még csak fényáteresztő, szúnyognak való repedés sincs.

Aki hitének boldog rabja, vagy egyszerű lélek, vagy természettudományos képzetekbe beágyazva zeng benne a „Kozmikus Krisztus” – mint Teilhard de Chardinban, akinek divatos álfilozofémájára az elfelejtett cselédsláger adja meg a feloldozást: „a muzsikusnak dalból van a lelke”.

38

Ami Heideggert illeti, sohasem tudtam dűlőre jutni vele, hogy minek nagyobb: bölcselőnek-é vagy sarlatánnak.

Sartre-ral közös nevezőre hozza őket az, hogy mindketten léttani kategóriának tekintik a semmit, létmódnak a nemlétet, s ezzel lépre mennek saját nyelvezetük, nyelvi agyalmányaik szemantikai szivárványolásának. Ha „a lét háza a nyelv” – Heidegger a modern gondolkozás hajléktalanja; anyanyelve beépített idiotizmusaira épít bölcseleti kakukkvárakat délibábos etimologizáló, aki az anyanyelv beépített idiotizmusait orákulumnak tekinti, ösztönösen a homályra törekszik, majd kifelé kapálódzik a maga teremtette sötétből.

Valahányszor ezt a germán szavak kavarta teuton ködevést olvasom, mindig dr. Johnson mot-ja jut eszembe: Uram, az ön könyve jó és eredeti; a baj csak az, hogy ahol jó, ott nem eredeti, és ahol eredeti, ott nem jó.

Leibniz. Félelmes, borotvaéles elme és unalmas fráter.

Jobb számológépet szerkeszt, mint Descartes, de nem lát tovább az orránál. Összeférni, összebékíteni, kiegyezni, egyeztetni; a világ hatalmasaival jóban lenni, hatalmukat adottságnak elfogadni, soha nem támadni, inkább felkapaszkodni rajta, érvényesülni – íme a kulcsmotívumok Leibniz lovagban.

Descartes feltételezi, hogy a gondolkozó én fogalmába a létezés szükségképp beletartozik ám a gondolkozó én fogalmába az tartozik bele, amit az elme szeszélye akar; felruházhatom attribútumok, predikátumok seregével, és mégis hiába várom, hogy áttűnéssel megjelenjék a lét kategóriáiban.

Ludificor ergo sum – elbolondítom magamat, tehát vagyok – faragta rá a tréfás parafrázist Gassendi – s ebben vele tartok.

39

J. G. Hamann, a 18. sz. egyik legeredetibb gondolkozója így érvelt: ha a balgatag így szól az ő szívében: „nincs isten” – akkor azok, akik isten létét bizonygatják, még sokkal balgábbak s ha ez az értelem és ez a filozófia, akkor aligha bűn az istenkáromlás.

Az óvatos-duhaj Jaspers „a Mindent-Magába-Ölelő” (das Umgreifende) Abszolútum határán nem tartja kizártnak, hogy kis szerencsével kitapogatja istenét, de – biztos, ami biztos alapon – soha nem leli, csupán „lábnyomára” bukkan, amiből éppen kilépett és amit – hol a bibliában, hol a transzcendencia ösvényén – otthagyott.

A vallásokat elvető, de a vallásokhoz dörgölődző Jaspers az öröklét puszta vágyából „magasabb eredetünkre” következtet, felfedezi a „szeretet parancsát” a világban, a bibliát a párnája alá teszi, és a Gonoszra nagyokat fújva, a Jónak dorombol. Így lesz valakiből – aki annak köszönheti a közfigyelmet, hogy a „végső tisztázás” igényével lépett föl – a ködevők kedvence, a bölcseleti szubkultúrák igénytelen rajongásainak mocsárvilágán a „teocentrikus világnézet” vigyázó angyala.

Vajon ha ma él, Kierkegaard írhatott volna olyan filozófiát, mint amilyet Ágostonból, a bibliából és Hegel utálatából táplálkozva összehordott?

Vajon Kierkegaard „a mai eszével” ott, ahol megrekedt, abban az Európa-faluban, dán lelkészének töpörödött religiójával összezárva – írhatta volna filozófiájának irreleváns, mellébeszélő száz oldalait? Ne csodálkozzunk, hogy kétségbeesett „hitbe-ugrással” hiába próbálta hely40

reállítani lelki egyensúlyát, ha egyszer úgy született, hogy eredendően elvesztette Édenét a kereszténység egy-rókájáról húzza le a hét bőrt; menyasszonya faképnél hagyását tetézett puttony-filozófiával indokolja meg s köti a világ orrára.

Sartre, aki ritka esze-borotvája élét inkább csak lapjára tartja, úgy próbálja magára a világnézeteket, mint a divatfi a ruhakreációkat a tükör előtt, de mire a tükör (azaz a közönség) rámondaná, hogy jól áll, addigra ő már el is hordta őt a fakultások fellegvárait meglakó „profik” kerülik és nem tartják számon.

Pascal az egyik óriáspillér, amelynek lánc-saruira kultúránk hídfüggesztékeit ráterhelték.

S ez is ő – Pascal, az istene-kárpáló, a teremtőjével zsörtölődő.

Mikor azonban „a kockavetés jó esélyeinek” ecsetelésével próbálja rábírni a vonakodó „vevőt” a hit megvásárlására, Pascal a kereszténység házaló vigécévé alacsonyodik.

Nietzsche mindenkit a markában tartott, e varázslat alatt kevesen vették észre, hogy inkább moralista, mint filozófus mestergondolata, a „hatalom” akarása hátralépést jelent az ömlengő antropomorfizmusok felé.

Ahogy Nietzsche a moralizálás, Bergson eltolódott a pszichológia felé Bergson volt az a bölcselő, akinek filozófiájában Babits a legmélyebbre hatolt.

Mind jobban eltávolodtam Nietzsche filozófiájától és mindinkább azt tiszteltem benne, amit elvitatni tőle 41

nem lehet: hogy Luther óta a német nyelvnek ilyen megújítója, Plótinosz óta a filozófiának ilyen rhapszodosza nem volt ki törődik vele, hogy tanítása a jelenségvilágra nem érvényes? Míg zeng a hangszer és tart a mutatvány, hálásan mámorosodunk.

Hányszor álltam elszontyolodva a sokat csodált bergsoni tévedés előtt, hogy az embert az állattól a nevetés adománya különbözteti meg!

Bergson újkori vitalizmus-filozófiájában az életerő-őserő az ókori orgé kifinomultabb változata ám alighogy feltette a kupolát a vitalizmus eszmei építkezésére, megbillent a kezében, s azóta is befelé lógó fordított figarókalapként billeg panteisztikus terében.

Ne nehezteljünk Bergsonra, ha öreg napjaira – fölébe kerekedvén gondolkozásának alkati jegyei s ő maga viasszá lágyulva – megadta magát annak a ponyvaízű vallásos lelkendezésnek, amitől eredetileg, fiatalon, oly igen viszolygott s olyan pálfordulással lepte meg a világot, amely ritkítja Pálját. f u t u ro l Ó G i A

– globális & magyar

A génszerelés a jövő zenéje lehetővé teszi, hogy az emberi termitáriumban, a termeszeknél milliószor magasabb fokon oldják meg a munkamegosztást; a részműveletekhez egyedi patternembereket rendeljenek a szabadságromantika légkörében nevelkedett elme számára ez talán iszonyú 42

a génszerelés azonban elkerülhetetlen, amellett a sikeresen „átigazított” ember a pattern szerinti munkavégzésben leli meg boldogságát.

Az, hogy „gazdasági érdekek mozgatják a világot”, egy újsütetű, marxista fertőzetű féligazság, annak is csak a farka vége. Ezt egészíti ki egy hasonszőrű kapitalista féligazság: „a pénz tartja forgásban a világot” nem úgy van-e inkább, hogy a farmernadrág és a rockzene forradalmasította a világot a „gazdasági érdekek” minden látható közreműködése nélkül, és hogy erről a 19. század „futurológusai”, az utópista forradalmárok, filozófusok még csak nem is álmodtak?

Velünk, akik ezredforduló-közelbe érkeztünk, csoda történt.

A velünk temetkező millennium végére érve a lehulló gyümölcs fáradt kíváncsiságával kémleljük a mélységet alattunk: mi jöhet még. – Stafétaváltás következik, kultúrkörök stafétaváltása.

Kína előtör Mao Ce-tung óvodájából és lerázza a gyermekkerti marxizmus utolsó nyomait is, kigyomlál mindent, aminek „ideológia”-szaga van. A magastechnika öldöklő versenyében behozza lemaradását, maga mögé utasítja Japánt, mely társa, majd kliense lesz. Folytatják, amit Japán csak megkezdett: a glóbusz nagyarányú ipari gyarmatosítását. A fogyasztóvá degradált, az engedelmes vásárlóvá, felvevőpiaccá manipulált Nyugat átadja a stafétabotot – lelassul és visszalankad.

A sárga Kelet – jórészt angol nyelvi közvetítéssel – átveszi szellemi örökségünkből azt, amit használni tud; Nyugat megéri szellemi elerőtlenedését.

Bölcseletünkből marad fenn a legkevesebb (a kínai, a japán egyetemek kézikönyveiben), s hogy is lehetne más43

ként: a szenior Kelet filozófiájában minden jóval előbb elgondolódott, s korpuszában készen hever mindaz, amit mi, fehérek nagy elkésve a „mi” bölcseletünkként melengettünk.

Irodalmunkat a kereszténység ballasztja lehúzza – e ballaszt a keleti ember ösztöne, szellemisége, hagyománya számára taszító. s hol érdektelen/értéktelen, hol érthetetlen/befogadhatatlan.

Túlélésünk a fordítva strukturált nyelveken, a más rotára sorakozó ideogrammákban, a távoli kultúrkör axiológiájának Prokrusztész-ágyában? – Vajmi csekély.

Mire megtanulnánk megelégedni a kis kevéssel és beérni vele – elfelejtjük tulajdon-magunkat, engedünk az asszimiláló erők nyomásának, unokáinkon végigkísérhetjük az identitáscserét.

De mi, akiknek az események előrevetülő, roppant kristálygömbjében csak történelmünknek ez az ősköd-örvénye dereng – mi elmondhatjuk: csoda történt velünk, a nemzedékek közül egyike vagyunk ama ritka kivételeknek, akiknek megadatik, hogy míg reszkető orrcimpákkal élvezzük e Rettentő Látások privilégiumát, öklelve-rugdalva, köpködve s nagyokat nyelve, utálkozva s a pokolra küldve lakoljuk és szenvedjük az elközelgő feltartóztathatatlant.

Az elrettentő fegyverek egyensúlyának negyvenesztendős békéje? Vérfagyasztó „világbéke”, jóllehet a világon permanenciát tartott a háború, megkapaszkodhattunk a béke napról napra megújuló szent reményében mindaddig, amíg egymásnak feszülten mozdulatlanok maradnak a szuperhatalmak.

Ma?! Az egyik „szuper” ezer puskaporos atomhordóra hullott, melyek mindegyike felrobbantható, eltéríthető/ 44

elrabolható/elvesztegethető, cinikusan áruba bocsátható (ez ma már javában folyik).

Olyan katasztrófák leselkednek ránk, amilyenekről – a „hidegháború” rémületes, rideg békéjében nem is álmodtunk. Elkövetkezik a teljes létbizonytalanság; felvirrad a túszul ejtett országok, a kirablásra, megerőszakolásra, elhajtásra, erőszakos hittérítésre hanyatt terített kontinensek végideje – az atombanditák kora.

Két évszázadon át illetlenség volt Malthust emlegetni; műve a túlnépesedésről irodalmi botrány a szigetországban az idő azonban őt igazolja: az iparosodás előtti társadalmakban fel-felüti fejét a szakaszos éhínség – a nagy népességrobbanás-szabályozó.

A harmadik évezred végére alkalmasint zárt intézetben fogják gyógyítani a valláshiedelmeket, gyógyszerelni a vallásmániásokat, feltéve, hogy akadnak még elszigetelik őket még akkor is, még ha máglyagyújtó titkos terveik, fundamentalista türelmetlenségük rég kikopott is hitükből, csupán a szekuláris ökumenébe való beleilleszkedésüket teszi lehetetlenné.

A jövőt katasztrofálisan el lehet fuserálni azzal, hogy nem kényszerítjük rá a nemzetekre a születéskorlátozást ha nem lépünk fel keményen a klánok, nemzetek, hordák atavisztikus, retrográd sovinizmusával szemben ha engedünk a szubkultúrák vidámparki csábításának és nem vállaljuk világunk szekuláris voltát s jellegét, 45

hogy ebben a szellemben készüljünk fel az iszlám viszszaverésére. Úgylehet a „reménytelen jövő” és a „korcs utódok” emlegetése – a temetőből visszanézők optikája, akiknek fogalmuk sem lehet, milyen világban élnek majd unokáink, ha a mitologizmák ókori hordalékainak maradvány-kupacait elegyengeti a nyelv az ún. jövő ilyetén alakulásának elejét venni ijedezésselráolvasással nem lehet ne ítéljük meg látatlanban a jövő nemzedék életvitelét a mi avulásra ítélt etikai/esztétikai, dogmatikus értékrendünk alapján – még ha abba a gyanúba keveredünk is, hogy idétlenül elébe-éljenezünk az utókornak, amelyről tán extrapolációnk igen, de megközelítő konkrét fogalmunk nem lehet. * A „Haza a Magasban” álma történelmi horpadás fenekére zuhant és önmaga lápos fertőjébe fullad. Így lesz a boldogság álmából lidércnyomás építőkőről-építőkőre, pontról-pontra iparkodnak viszszaállítani a Horthy-Magyarországot. Tudjisten hányadik „Mária Országa” lesz ez az időben és a föld kerekén, a Szent Szűz maga sem tudná számon tartani az országot belengi az Új Fuvalom: a jóindulatú, felvilágosult klerikális diktatúra

46

megtűrik Őfelsége „posztavantgárd/posztmodern” ellenzékét, de az uralkodó érzelmi diapazon a szirupos szentimentalizmus lesz az irodalom? A fordított szelekció áldozata: csak a férgese marad meg, a tehetség elhullik; e provincializmusban megint csak a költészetig mehetünk el.

A posztlukácsista-posztkommunista gondolat korcsai tovább vegetálnak a politológiában, egyébiránt megint a teológiát ültetik a bölcselet trónjára, a filozófia állástalan/hajléktalan, bejelentett lakása nincs, tehát gyanús elem.

Számomra ez a Magyarország – katasztrófa. Sohasem hittem Illyés bombasztikus „Haza a Magasban” frázisában; de nem hittem és nem láttam előre ezt az alázuhanást a mindinkább elhitványuló, elselejtesedő társadalomban nem érzem azokat az elvárásokat, amelyeket átválthatok az írásra-késztetés ihlet-valutájára. hovatovább minden lesüllyed a tükrös mézeskalácshuszár zsidó-kereszténység szintjére. Nincs kinek írjak, nincs miért írjak – magyarul. Ha angolul, franciául írhatnék, nagyon is tudnám, miért írok, s hogy kinek.

De így? Még amit eddig írtam, az is odavész: az ország elúszik alóla, mint a Leviatán.

47

G G ono s z

A fájdalom, a szenvedés nem bizonyíték arra, hogy a világ gonosz igaz, az antilop bízvást gondolhatja, miközben torkára ráharap az oroszlán: „Gonosz a világ, mert tele van oroszlánnal” ugyanakkor azonban az oroszlán, meleg antilopvéren való nyalakodás közben azt gondolhatja: „Jó a világ! Tele van antiloppal”.

A kora középkorban megpróbálták földi moráliák ökrös szekerébe fogni a kozmoszt, mondván, hogy a gonosz „a jó hiánya”, a szenvedés Isten büntetése hivatkoztak még esztétikai érvre is: a gonosz a maga kontraszt-hatásával arra szolgál, hogy az Isteni Jóság ragyogása annál káprázatosabb legyen.

48

H H A l A dá s ( i l lú z i Ó)

Ha valahol felhangzik a haladás csatakiáltása, általános undor és csalódás fogadja. Manapság inkább haladásillúzióról szokás beszélni. Ennek az illúziónak utolsó bástyája az ún. posztavantgárd.

Négy évszázad alatt a haladás nevében éppen tízszer anynyi embert öltek le, gázosítottak el, éheztettek-fagyasztottak halálra, lőttek tarkón a „kulturális forradalom” barbár fegyverével, mint ahányat négy évszázad alatt a szent inkvizíció elemésztett a máglyán.

A haladásmániákus kultúrmanipulátor új típusa: a vandalizátor – „allrounder” Rendező-Tirannoszaurusz, aki mindenhez, mindenkinél jobban ért.

A vandalizátor született anti-alkotó; ő csak átigazítani tud, de azt nagyon. Meddőségét vandalizálással kompenzálja, s nekünk, színház- s operalátogató páriáknak el kell szenvednünk a vandalizátor mindennapos hullagyalázását, amit a szerzőn és művén elkövet így kell végigszenvednünk a „megmodernesített”, Harlembe áthelyezett Rigolettót, az „átpolitizált” Rajna kincsét (amelyben Alberich szakszervezeti titkár), Az istenek alkonyát (amelyben óriások és istenek sántikáló hajómágnások és multimilliomosok), a Carment a spanyol polgárháborúba applikálva – így vindikálja magának a közfigyelmet az akarnok törtető, a művész és a műélvező közé furakodva ostoba ötleteivel.

49

Kultúránk szorgalmas előcsócsálói, akiknek kézrátétele nyomán mindenből szappanopera lesz: éljenek a vandalizátorok!

A haladásillúziót az a csalóka látszat táplálja, hogy váltig csak az intellektus előrerohanásán – váltig csak a tudás töményedésén tartjuk rajta szemünket s közben elkerüli figyelmünket a népmilliók primitivizmusa, ami korszakos, történelmi lemaradással fölér, olyan fáziseltolódással, mintha nem is kortársakként, csak a sorstól egymás mellé vetve élnénk a bolygón.

HAlál

Végső soron derűsen fogadom – belenyugvással elfogadom halandóságomat. Szerencsésebb a kedélyalkatom, ezért Beckettnél derűsebben fogom fel ezt a magunk agyalta imaginárius „szerencsétlenséget”, ezt a szer vült „tragédiát”.

Válságainkat csak túléljük arra hagyatkozva, hogy „úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna” de eljön a nap, mikor ráébredünk: úgy lesz, ahogy még sohasem volt mi már nem leszünk, de azért polifonikus fanfárban tovább harsog a létező világ van a naptár, mely halálunk napját jegyzi, szobánk körül a világ – van nélkülünk vagy inkább – Berkeley püspökkel szólva – a percepcióhordozó énnel együtt szétrobban az univerzum, a tátongásig semmisülnek minden multiverzumok.

A halál deltájára érkezőben a végmagány felérzése mint nagy erejű katalizátor hat az elmére 50

felfokozza ontológiai érdeklődését a lét nyitott – mert nyitva maradó – kérdései iránt.

A halál is feladat, az élet utolsó feladata, amit a halatkozó élőnek meg kell oldania – de olyan, hogy abban senki nem segít, sőt, a másik ember mondhatni többé nincs jelen.

Az élő nem akarja tudomásul venni a „kedves halott” átlényegülését hullává a koporsó leleményével önhéjába zárja „síri babáját”, leszigeteli és bebizonyítja, hogy „van megoldása a halálra”.

A hullának nem kell a koporsó – a koporsó az élőnek, az ÉLETNEK kell.

A 20. században – kivált az angolszász világban – a halál lett a Nagy Tabu, és átvette a nemiség szerepét, mint amiről „beszélni nem szabad” a kérdezősködő gyerekeket valamikor a gólyamesével elégítették ki, de beengedték a haldoklóhoz, hogy elbúcsúzzanak tőle ezzel szemben ma már zsenge korban beavatják őket a szerelem fiziológiájába, s a családi tévén nap mint nap bámulhatnak emberi-állati közösülést, de ha azon csodálkoznak, hogy „hová tűnt” a nagypapa, azt a feleletet kapják, hogy virágok közt pihen egy gyönyörű kertben.

Az ókor viszonyulása is közvetlenebb volt a halálhoz. A kegyvesztett politikus tudta, mikor kell önként halálba mennie a magyar irodalomban Örkény éles szeme s kíméletlen szókimondása leplezi le, micsoda fababák vagyunk, milyen nyeglén élünk s ostobán halunk meg.

Ha mi nem éltetjük, nem él a halott; ha mi nem melengetjük emlékeinkben 51

az abszolút nulla fokon teng az özön közöny űr-hidegében és milliószor ráduplázva semmisül – hulltonhalatkozik a halott.

Az „én halottaim”, akikért itt a szomszédban, a Jézus szíve templomban gyertyát gyújtok, az öngyilkosok Édesanyám öngyilkossága óta vállalom őket, magamhoz váltottam őket, s csakis e boldog-szerencsétleneket vállalom, róluk emlékezem olyanokat is magamhoz váltottam, akik rólam soha nem hallottak: Szilágyi Domokos, Pinczési Judit, s immár ő is: Márai Sándor, ő is az enyém, öngyilkos jogon.

H A s z no s sáG e lv e

Az egész emberiségre jellemző és szinte már consensus gentiumnak számít – a filozófiában azonban a tévedések tévedése az ún. hasznossági elv vagy érv mely szerint egy gondolat vagy világmagyarázat igazságát az dönti el, mennyiben szolgálja az élet kellemesebbé, elviselhetőbbé tételét, az ember javát és céljait durva megközelítésben: a tétel igaz, ha következményeiben hasznos; hamis, ha káros.

Az a filozófus, aki haszonra dolgozik, nem bölcselő, nem a létállandó keresője, nem a léthogyan vizsgálója filozofálni annyi, mint úgy elmélődni, hogy annak semmi „értelme”, semmi haszna ne legyen gondolkozni annyi, mint elvonatkoztatni az élettől. Az életérdek hasznával-kárával nem törődve kutatni azt a titokszerű késztetőt, ami/aki a létesülés kényszere mögött meghúzódik.

52

A vallás hasznosságával való érvelésben Pascal nincs egyedül: újabb kori követője Szolzsenyicin.

A különbség kettejük között, hogy míg Pascal a túlvilágra, Szolzsenyicin e világra vonatkoztatva adja elő érveit: mely öreg haszna volna abból nemcsak hazájának, hanem az egész emberiségnek, ha a szovjet istentelenség okozta károk orvoslására a forradalom előtti „Szent Oroszország” és a pravoszláv egyház felvirágoztatását, a tömegek vallásos átnevelését vetnék be kérdés, hogy a marxista–leninista kényszer-agymosás után most önként belemennének-e a szekularizált tömegek ebbe az új agymosásba.

H Atá r G yő z ő

– idegenség a hazában & idegenség az emigrációban & idegenség a bolygón & írói-emberi erkölcs & „önlerombolás” Ott éltem-kallódtam Hátsó-Eurázsia tüzén és papírkosarában. Ami nem szállt el a széllel, pernyévé hamvadott, ami nem hamvadott pernyévé, elszállt a széllel.

Mennyi mindent megtettem, hogy visszaigazítsam reflexeimet a magyar irodalom szoros értelemben vett „századaira”, százados reflexeire – a délibábos áltörténelemre, a műeposzokra, a „lángoszlopokra”, majd a lángoszlopok alkonyára. Meg hogy trombitaizmaim redefiniálva, ábrázatom felöltse ama kívánatos turániságot.

Az én irodalmi elvárásaim már bizony világirodalmi elvárások, s ha a mi jó magyar műfaj-kategóriáinkra gon-

53

dolok, hát félig-meddig kívül rekedve úgy érzem, hogy nekem ez a lombik nagyon szűk és nagyon tág.

Európai szellemiséget és világhorizontokat akartam képviselni egy narcisztikusan önimádó, eldugott, tengertelen irodalomban. * Nem tudok angolul, nem tudok „angol-regényül”. Sem a nyelvet, sem az országot: nem ismerem. Minden bekezdés „fals”, minden dialógus hamis; az angol nyelvben minden mondat „más kályhától indul”… A hübrisszel határos, hogy valaki ötvenéves fejjel más nyelven, mint az anyanyelvén, írni próbáljon.

Európai neveltetésemmel elutasítom a krikett-kultuszt egész mitológiájával (mely a spanyolok tauromachiájával vetekszik), és minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ki ne prüszköljem, ha tejet öntenek a teámba.

Nincs hova tartoznom. Vesztemre és szerencsétlenségemre elmém integrált kapcsolása – magyar; de eddigi életművem visszhangján lemérve ahhoz az eszmevilághoz, bölcseleti paradigmához, ahhoz a lételméleti, agnosztikus megoldásigényhez, amely Hongriuscule könyvtárfalai között fogva tart – ország nem tartozik. * A „szabad szólás szörnyetegének” neveztek. Való igaz: a gátlások rétegei lassanként lehámlottak rólam, és jó ideje már, hogy magamat nem kímélem, és másokat sem tekintek hímes tojásnak.

54

Írói becsvágyam az élet végén, hogy a szólásszabadság szörnyetege legyek, akihez képest a legtöbben csak alakoskodnak, hogy ne mondjam, hazudnak intellektuális tisztességemhez hozzátartozik, hogy soha nem rejtettem véka alá „égetni való” agnosztikus voltomat.

Megszabadultam az öncenzúrától, már-már szinte erénynyé teszem a szabad szólás mértéktelenségét. Köszönöm az isteneknek, hogy szárnyaimra eresztettek ebben az öncenzúra nélküli szertelen tátongásban.

Morális lénynek tudom és hiszem magam, s ez nem elhatározás, hanem szervi hajlamosítottság kérdése úgy ragyog rám az erkölcsi imperatívusz, mint Kantra a csillagos ég divatszóval élve: lojalitáskomplexumom van baráttal, eszménnyel, intézménnyel szemben.

Mondanivalóm van az emberek számára – ámde oly sajátos eldadognivalók és oly sajátos módon, hogy nem marad más hátra, új, külön s z a k o t kell csinálnom magamból íróvá lenni? Nem. A z z á, ami azon túl következik.

Mindig szívből utáltam a mítoszok gyári hamisítóit, a vallásmaradványok élősdi éltetőit egyháztalan, hazátlan ember voltam, vagyis gondolkozó.

Humoromat szerencsésnek mondhatom: nem az a fajta vitriolos humor, amely irigységből és epéből táplálkozik; nem akar kisebbíteni, lerántani a piedesztálról a szeretet pellengére; a kipellengérezettek a karikatúrában magukra ismernek – megölelgetnek és hátba veregetnek érte.

55

Ma is, öreg fejjel, hiszem és vallom Renannal, hogy „a világ értelme az értelem világrahozatala”.

A röfögő disznó kéjelgése, amint a felelőtlenség pocsolyájában hentergőzik: íme a titkom. Felelősen gondolkozom, de felelőtlenül beszélek.

Az én erős váram – a munka, amelyben elmerülve leginkább „istenközelben” vagyok sohasem volt meddő korszakom. Sőt, inkább termékenyebb a szokásosnál. Életemnek nem volt olyan perce, amikor fogalmazókám nem lett volna szolgálatban, szakadatlanul verbalizáltam. Az én életemnek olyan szakasza nem volt, amikor az irodalomnak befellegzett volna; mindig kiharcoltam, hogy az írásnak helyet szorítsak hajnalban írtam, három-négy óra tájt keltem, a csillagos ég alatt; a tetőteraszon át kimentem a dolgozómba, s az írógéppel szemközt megszűntek a barátok, a szerelmek, a megélhetés gondjai írtam – de soha nem úgy, mint a „megszállott”, mert a hajnal éles, hűvös lehelete kijózanító; és nem úgy, mint a grafomániás, hanem a lomha, figyelmetlen olvasó iránti előzékenységgel.

Szeretném hinni, hogy az, amit írtam vagy írni fogok, ha a mindenkori magyar kormány helyeslésével ritkán találkozik is, mégis – tetszésre lel majd a „mindenkori” magyar olvasó előtt, hiszen a „mindenkori” magyar nyelven íródott.

Meggyőződésem, hogy hiába éltem. Még ha befogadna is annak a parányi országnak az irodalma, amelyhez, nyelvében foglyul ejtve, tartoznom kellene – akkor is: a világűr hidege fogadna.

56

Halmozom a tévedéseket… De már nem lesz urnám, lehugyozni való: hamvaimat szétszóratom a Csatornában Dover és Calais között. * Amióta rájöttem, hogy irodalmunk betegségeinek kórokozója éppen ez: a tabuk – nekifeszültem a tabuknak szerencsétlenségemre nem a Tompa Mihály-i nyelven, ahogyan azt társadalmi/irodalmi álságos illemkódexünk előírja, hanem kertelés nélkül, hűbelebalázs módjára, ahogy az angolszász világban megtanultam s megszoktam.

HAzA

Ahogy Camus-nek a francia – (oui, j’ai une patrie: la langue française) – ugyanúgy nekem a magyar nyelv a haza: nyelvi, szellemi haza.

A „hazát” csak egyszer lehet elveszíteni, már utána – se visszakaparni magunkat a szívébe, sem őt a szívünkbe – soha többé akkortól fogva már csak egyet lehet: a létrémületből magunkhoz térve és húszezer „hazából” kijózanodva belenyugodni, hogy a hazátlanság a halandó természetes állapota.

A Haza (minden Haza) óriás-puhány, se csontváza, se szarupáncélja. Óriáscsecsemő, mely Alzheimer-kórral születik; memóriája vagy csak nagy kihagyásokkal vagy egyáltalán nem működik; nem tud magáról, bár róla mindenki tud.

57

Szememre hányhatnák, hogy nem repatriálok, mikor otthon dúl a gyilkos közéleti háború. De nekem itt kell maradnom dolgozószobám védőőrizetében, sziklára épített könyvváram falai közt, hogy megtartsam lelki épségemet, szellemi integritásomat.

Hogy is lelhettem volna „hazára” egy olyan országban, amely meghamisítja őstörténetét, bálványozza ősvallásának eltipróit, s nem veszi tudomásul, hogy államisága egy holocaustumból született: a magyarság teljes egynegyedét kellett odaáldoznia, hogy felvegye azt a messze óperenciákról importált, érthetetlen, hellyel-közzel komikus gnózist, amit kereszténységnek hívnak.

Amit életemben tett, azt míveli majd a Haza velem a halálom után: hidegre tesz – úgy negyven-ötven évre; csak úgy feledékenységből ott maragdogálok a könyvtárak polcain, és senki se bolygat s akkor majd tán egy okoska lányunokámnak eszébe jutok, s leporol halottaimból.

Soha a „hazafiasság” nem foglalkoztatott, soha lapos, hazafiaskodó klapanciákkal nem kísérleteztem, a tornatermi ünnepélyek szelleme nem töltött el, és a sovinizmus témavilága nem foglalkoztatott de a Mein Kampf üzenetétől – mely a Balkántól le a tengerig a nemzeteket „segédnépekké” akarta tenni, elnémetesíteni, könyvtáraikat bezúzni, folklórjukat felégetni, nemzeti öntudatukat földbe taposni – mindét, de kivált a magyarokét, akik hajlamosak a lázadásra – a Mein Kampf üzenetétől mint a megtorpedózott hadihajó a telitalálattól megrázkódtam és oldalt dőltem.

58

Hit

& vallás A hívő nem sejti, hogy a térítés mennyire méltatlan a hithez a hit ugyanis kegyelem dolga, s mint ilyen – átruházhatatlan s van is valami jó adag plebejus ízléstelenség abban, ahogyan az apostolok elmenvén, háborgatni, zaklatni tartoznak minden népeket – árulni egyetlen történetecskéjük gyanús portékáját az egykönyvű ember kullancslerázhatatlanságával.

A judaizmus valójában nem vallás. Eredetileg zárt volt és belterjes, akárcsak a hinduizmus; olyan, amire „áttérni” nem lehet. A pokol és a lélekelmélet tőle idegen, a metafizikai spekulációk, a transzcendentáliák is csak a szétszóratás kései évszázadaiban merülnek fel benne.

Anglia az élen jár a kontinens elvilágiasodásában; már a klerikális sajtó is mindennapos frázisként írja le, hogy „kereszténység utáni időket élünk”. Mióta itt élek, harmadfélszáz templomot adtak el és alakítottak át lakótömbökké egy jeles teológusprofesszor azt javasolja, hogy az anglikán egyház ismerje el a metafizika összeomlását, vesse el az istenfogalmat, s vezesse be helyette a „lét áhítatát”.

A hívőnek rendszerint halvány fogalma sincs arról, hogy hitvilága honnan-miből ered, mit vett át a pogányok kultuszaiból; egyházszakadásait, eretnekségeit nem tartja számon, és készpénznek veszi az egyháztörténet leginfantilisabb változatát; vagy pedig boldog tudatlanságban él.

59

A vallások már életidejük kezdetén erőszakszervezetté növik ki magukat, és kivált életidejük lejártával mind hangosabban arrogálják maguknak a „vallásszabadságot”, amely nekik mint évezredes rémuralomnak a demokrácia nevében kijár.

Egy-egy világvallás elmúlása fájdalommal jár. A szekuláris társadalomnak megértéssel kell viseltetnie utolsó rigolyáik, és tisztelettel fájdalmuk iránt. Minden támogatást meg kell adni, hogy háborítatlan biztonságban végezhessék szertartásaikat és élhessék hitéletüket kedvük, meggyőződésük szerint.

Az inkvizíció rémuralma alatt a megfélemlített lelkek utolsó mentsvára a „két igazság” varázsigéje volt, mely szerint a hit igazsága ésszel és az ész igazsága hittel nem bizonyítható de ha egy igazság a teológiában érvényes és a filozófiában érvénytelen és hamis – úgy mindenkor a hitigazság igaza a döntő.

A „két igazság” elve modern korunk gyakorlatában is tovább él: míg bolygónkon az egész emberiség létfeltételeit a szekularizált tudomány és technika „igazsága” szolgáltatja s tarja fenn a rádiót és a televíziót előzékenyen rendelkezésére bocsátjuk a hit „igazságait” képviselő és hirdető egyházaknak, hogy elmondhassák ókori nyelvemlék-mondókájukat.

60

Szemünk se rebben az egymást kizáró tételek egyidejű hangoztatásától, sőt szinte gyönyörködünk intellektusunk bájosan otthonias rendetlenségében.

Elsöprő számbeli fölényben van a valaha élt emberiségnek az a része, aki Jézusról, az istenemberről sohasem hallott, ami persze valószínűvé teszi, hogy a jövő embermilliárdjai is ugyanúgy meglesznek nélküle, s még csak holmi megmagyarázhatatlan hiányérzetet sem fognak észlelni.

Csak ki kell lépnünk a Római Birodalomtól örökbe kapott „ismert világ” határain túlra, és furcsálkodva tapasztalhatjuk, hogy létezett egy másik „ökumené” – a Mennyei Birodalom, amelynek térben-időben jóval messzebbre nyúló civilizációjától a közelkeleti zsidó-keresztény „metafizikai élmény” mindenestül idegen, eszmeiségének szíve-közepe a konfuciuszi nagy múltú agnoszticizmus, amely a metafizikát mindig is lenézte.

Következésképpen a kínai teljes joggal nevezte barbárnak azt a civilizációt, amely szerzeteseivel, térítőivel, hiedelemittas tévelygőivel határain jelentkezett.

61

i idő

Platón számnak, a sztoikus Khrüszipposz a „kozmosz mozgásának”, Szent Ágoston a testek mozgását mérő valaminek tartotta az időt; Newton objektív létet tulajdonított neki, modern követői a térrel összekapcsolva „téridőről” beszélnek; Leibniz, Kantot megelőzve, szemléletünk szerkezetének és megismerésünk formájának; Spinoza mindenestül emberi tapasztalatnak tartotta, ami az istenségben nincs meg… az absztrakt tér-geometria mintájára az idő munkafogalmából is megalkottuk a magunk antropomorf absztrakcióit: a jelen felezőpontjától az idő „végtelenjét” előrehátra a kettő összegét, ami az „öröklét”: az istenség ideje a jámborság filozófusai, e bók-pókok ájtati célzattal elgondolták azt is – az istenség idejének mikéntjét: Nála az öröklét egy szempillantás, ideje ragozatlan állandó jelen.

Az idő értelmezése sok fejfájást okozott a filozófiának. A térrel való párhuzamosításból keletkeztek a multiverzumra kiterjesztett „kezdet” és „vég” álfogalmai két évezreden át verték a „keletkezés”, a „kezdet” döglött gebéjét, hogy hátha lábra áll; és valamíg az istenfogalom értelmező csodaszere az eszük ügyében volt, mármár mintha sikerült volna két évezred tette minden pénzét e gebére és látnia kellett, mint olvad el a tét.

62

Hogy az időt a világ teremtésével „egy időben” Isten teremtette, aki eszerint már az idő előtti „időtlen időkben” létezett – ez a skolasztikus „megoldás” máig a világvallások alaptételei közé tartozik még Pascal szédületes intellektusa is beleragadt e kátyúba; a „kezdetekről” és „teremtésről” prézsmitáló Pascal korának jeltelen, szürke gyermeke.

A „keletkezés” tanának elvetéséről és a lét permanenciájának eszméjéről a teológia hallani sem akar a tér határtalanságának óvatos elfogadása után sem akar tudni az idő határtalanságának eszméjéről.

A térvégtelen minden irányú és teljes „szimmetriájával” szemben az idő – aszimmetrikus az idő csak hátrafelé végtelen – lévén a jövő merő absztrakció; e nem létező idő bekövetkezése bízvást várható ugyan, de katasztrofális elakadása sem lehetetlen. Ábrák vagyunk az idő szövedékén, s csupán beleszőve létezünk.

Az idő: önészlelt, szervült tapasztalatunk arról, hogy bennünk „egyszerre csak egy ingerjáték lehetséges”. Az idő egyetlen tudatvalósága a jelen. Múlt és jövő: a mi fikciónk. A múlt: absztrakció, a jövő duplán az. i n t e G r áC i Ó

globalizáció

A francia forradalom, világegyesítő eszméivel együtt, ma népszerűtlen.

Az integralizmus? A balkanizálódás ragálya végigront a földtekén; nincs olyan patois, amely „tájegységének”, nincs olyan nyelvjárás, amely „járásának” ne követelne 63

függetlenséget/önállóságot és frissen festett nemzeti zászlaját ne plántálná fel gépfegyverállásának magaslatára.

A világ elvilágiasodása? Hol van az már! Aratnak a tévépróféták, a csudás kézrátétellel gyógyítók, a bázisközösségek, a vallászagyvalékok; marakodnak az ide-oda sereglő híveken a térítőparancs egyházai, ortodoxok, pápisták, Zoszima sztarec sárkányfog-sarjadéka, meg a „jezsoviták”; aki nem fundamentalista, annak meg kell vizsgáltatni az agyát.

Ma már világos: ahogy eddig éltünk, úgy élünk ma is, holnap is, a holnapok hosszú során át, anélkül, hogy tudnánk.

Hol késel, Világállam? i ro dA l om

A titkos ellenzékiséget egybekötni a hatalommal való cimborálással: ez az irodalmi érvényesülés biztos módja.

Modern költő is lehet „elkötelezett”, ha nem kötelezte is el magát pártnak vagy evangéliumnak, maffiának vagy részvénytársaságnak, még csak a költészet titkos konfraternitásának sem hanem annak, hogy elindult valamerre, valamiért, valami ismeretlen közegben, amit jobb híján költészetnek hívnak – saját veszélyére és szabadságára.

A ke z det a k kor is nehé z, h a va l a k i teljesen antiintellektuális környezetből kerül ki, s még egy ágrólszakadt újságíró nagybácsija sincsen, aki a helyi lap

64

szerkesztőségénél beajánlja; de akkor is nehéz, ha apjátanyját homlokon csókolta a múzsa az írói véna nem olyan noblesse, ami oblige; hiszen az sem bizonyos, kitől mit örököltünk; tudásnak és tehetségnek milyen biológiai búvópatakja érkezik el hozzánk negyed-ötödíziglen.

Az író, aki nem olvassa pályatársait, értesületlen marad, sőt esetleg lemarad valami mulaszthatatlanról, valami felséges zsiványpecsenyéről, kulináris irodalmi remeklésről, ami után mind a tíz ujját megnyalná.

Az öncenzúra olyan időtlen öreg, mint a diktatúra.

Nem igaz, hogy a diktatúráknak nincs irodalma: a latin költészet zöme hízelgő szándékkal, rendelésre készült alkalmi dicsőítések, uralmat, császárokat istenektől, trójaiaktól származtató eposzok, ditirambusok tömkelege.

Míg a magyar irodalom nem szenvedheti az áperte-beszédet a nyugat-európai s általában a világirodalomban kicsinyek-nagyok marják egymást, egymás torkának ugranak.

A „szent teheneket” kikezdő „károgó irodalomtörténet” nem tűnik akkora szentségtörésnek másutt, mint Köztes-Európa tájain Tolsztoj közismert Shakespeare-undorát Voltaire azzal tetézte, hogy drámáit „roppant trágyadombnak” nevezte Bernard Shaw szeretné „kiásni és megkövezni” Shakespeare-t, akit még Homérosznál is jobban utál Anatole France dísztemetésekor Aragon ajánlkozik, hogy a szürrealisták nevében felpofozza a holtat

65

André Gide, amikor megkérdezték tőle, hogy ki a 19. század költőfejedelme, savanyú képpel így felelt: Victor Hugo – sajnos!

Solohov, a kézirattolvaj Nobel-díjas író, aki helyeslőleg megénekli a parasztok között rendezett népirtást. Intellektuális integritás dolgában ennél mélyebbre zuhanni már nem lehet.

Szolzsenyicin annyi szenvedés után egyre csak ugyanazt a remédiumot: a vallást ajánlgatja a világ bajaira; nem is sejtve a hit átruházhatatlanságát. Bosszús, sztentori hangon kérve-kéri a kereszténységen túljutott tömegeket, hogy higgyenek az ő istenében. Mily szánalomra méltó bárgyúság: a vallás „újratelepítése” célszerűségi alapon!

Körülbelül olyanformán, ahogyan Dosztojevszkij megutálta fiatalkori bálványát, Schillert és mindazt, ami schilleries, úgy utáltam meg érett koromra Dosztojevszkijt és világát: messianisztikus világhódító mániáját és elvetemült kereszténységének egész gonosz Csernobilfelhőzetét szellemi örököseitől, a misztikus-messianisztikus ajatolláktól Isten mentsen.

Ahogyan Beckett mondanivalója az idők folyamán egyre zsugorodott, ugyanúgy halála után egész œuvre-jének jelentősége zsugorodni fog. Egyszakaszos „filozófiája”, körülhatárolt üzenete: a magunk siratása; háborgás amiatt, hogy a halhatatlanság fogalmát csak megalkotni voltunk képesek, de részesedni benne nem.

66

Sokan születnek tanúnak az írók közül – az ember tanújának e lehetetlen korban; de amilyen tömegével akad tanúja a vádnak, olyan kevés tanú jelentkezik a védelem részéről. E kevesek közül való volt Albert Camus.

Valahányszor Joyce Ulysszeszét felütöm, elbámulok nyelvének egyszerűségén, talpraesettségén, tömörségén, szemléletességén: Mikszáthot olvasok.

Orwell „remeke”, az 1984, még aki bele sem kukkantott, filmmé előcsócsálva és a vacsora mellé közeltálalva a tévé lakályos képernyőjén, annak is „világirodalom” valójában nemesen közepes mű, nyelvezete minden „zavaró” költői erő nélkül de mert ezzel hozzáférhető, épp e bénaságában van az ereje.

D. H. Lawrence regényeiben bukkan fel az orgé, a teremtő őserő meglehetősen teuton változata mint minden kései nagyromantikus, Lawrence az ellentétek és a pózok embere volt túlságosan észlény (amellett sápkóros is) ahhoz, hogy igazán és maradéktalanul az orgé megszállottja legyen.

Strindberg, a pálfordulások bajnoka a swedenborgiánus maszlagból kijózanodva, kiábrándul az emberből is már-már Kafka rögeszméjét súrolva bűntudatot érez olyan bűnök miatt, melyekért földi életünkkel kell vezekelnünk mintegy az egzisztencialistákat megelőzve fogalmazza meg életbetaszítottságunkat mint a kárhozat előiskoláját ki tudja, ha tovább él, nem ábrándul-e ki egy végső pálfordulással Istenből is?

67

isten

A létfölötti istenség és a létben ragadt ember bármilyen „viszonya” képtelenség; a gondolkozó előtt nyilvánvaló a léptékváltás lehetetlensége, valamint az ima idétlensége, az istenségnek ilyen méltatlan zaklatása szentségtöréssel határos.

Isten szólongatása, a párbeszéd vele az emberiséggel egyidős. A keresztény kor kezdetén Ágoston volt ennek legkitartóbb és tán legkiemelkedőbb képviselője.

Még a költő is, aki istenének réges-rég kimutatkozott és édeskeveset gondol vele, nagy szenvelegve csak azért fordul „istenéhez”, mert poétának ez az oratio obliqua igen alkalmatos: „az ángyomnak mondom, hogy a menyem értsen belőle”.

A z én fülemnek a „teremtőjéhez” forduló költő trónhullnoki varjúlábúsága egyenesen komikus: a harmadik millennium küszöbén nem vehetem komolyan azt az alanyi költőt, akinek ilyen metafizikai hascsikarása van.

Aquinói Szent Tamás nem győzte csodálni saját „istenbizonyításainak” logikáját, retorikájuk latin szépségét; dallamukon pedig hívő lelke úgy elandalodott, mintha fülcsengésében visszaálmodná olasz pesztrája dajkáló énekét.

A világmindenségnek a tudomány mai állása szerinti elképesztő tágulása kinőtte az istenfogalmat.

Az ókor istenei a transzcendencia találmányát nem ismerték, és jól elvoltak Arisztotelész ketrec-univerzumában. A közel-keleti vallástriász, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám „világot meghaladó” istensége 68

mai világképünk multiverzumában nemcsak hogy törpének bizonyul, de nincs többé szerep – ráosztható.

Nekem az, hogy az Isten halott, fülsértő és hamis; hiszen nem volt, aki meghaljon. „Az Isten – halott” – Nietzsche téziséhez: Istennel nem az a baj, hogy meghalt, hanem az, hogy facér. Kősivatagára ráborul az archeológia múzeumi csendje; a mindenhatóságból kipottyant szentháromság egyisten zavarodottan parolázhat az oldalazva imbolygó Ápisz bika, a gyámoltalan Ozirisz, a lerongyolódott Boanergidész és sok más facér, foglalkozás nélküli világisten valószínűtlen árnyaival.

Isten ha volna is, másnak, mint facérnak aligha képzelhető el, hiszen „megy minden nélküle”, nincs mit csinálnia.

Az istenség mint az atomfizika „kibice”. Semmi sem kezdheti ki úgy létének posztulálását, mint – fölöslegessége.

Levethetetlen gyarlóságunk, hogy jóságossá személyesítjük az Özön Közönyt az isten „jónak – jóságosnak” posztulálása, a szeretettel való azonosítása önkényes és légből kapott.

Danténál a pokol kapujának felirata olyan, mintha valami sátáni tréfamester gyilkos ad spectatores kommentárja volna, s egyben jeladás a karzatnak a kirobbanó röhejre: „ a z i s t e n i s z e r e t e t a l k o t o t t e n g e m ”

69

iszlám

Míg az evangéliumok olvasóját megtéveszti a szöveg biblikus költőisége, az iszlám csalétkül megcsillantott mennyországi luxusbordélyháza amilyen bődületes, olyan kacagtató. Palotát és annak háremében hetvenezer hurit helyez kilátásba a Próféta az üdvözültnek már a korai iszlám misztikusai tobzódnak az igazhitűre váró gyönyörök ecsetelésében: hogyan fogadja arannyal s drágakövekkel ékes tróntermében maga Allah (Isten – a szerk.) az elesett hősöket, hadvezérhez illő kegyes szónoklatot intézve veteránjaihoz hogy aztán fejedelmi lakosztályaikra vonulóban sivalkodó, szereleméhes hurik – koitálásra teremtett húsautomatonok kínálják szolgálataikat: „Szerelmünk! Mi tartott vissza, hogy annyit késlekedtél?”

Minthogy az asszonyi állatnak nincs lelke, az iszlám teológusainak eszükbe se jut megütközni azon, hogy az üdvözültek, szentek és szolgák lelkei miért csak hímneműek.

Jézus istenfiúságának hatására és azt mintegy megirigyelve a szufi misztika is felvette hittételei közé Mohamed preegzisztenciájának tantételét egyre-másra jelentkeztek „Mohamed misztikus jegyesei”, akik homoszexuális álomlátások extatikus lázában vágyakoztak egyesülni a „Tökéletes Férfiúval”, akinek fényétől minden prófétaság a fényét kölcsönözte.

Az iszlám története a sikeres fasizmusé. Talán ezért van oly mágneses hatással asszonyainkra, sokszor épp azokra, akik tegnap még a nők egyenjogúságáért harcoltak.

70

Szeressük a Koránt, amely meghagyta, hogy a „hitetlent” nyájas szóval magunkhoz kell édesgetnünk, és amikor nem is gyanítja, hátulról szaladjunk keresztül rajta kardunkkal…? Irtsad a másképp gondolkozót, hogy írmagja se maradjon – így a Korán.

Szeressük Salman Rushdie-t, a szerencsétlent, aki azt sem tudja, melyik lábára álljon, hisz élte fogytáig Damoklész kardjaként lebeg feje fölött a millió dolláros vérdíjjal megtetézett fatva, s így ide-oda cikázó nyilatkozataival már olyan ember benyomását kelti, aki megpróbál túljárni a saját maga eszén…?

Szeressük a fundamentalistákat, akik immár nem érik be a könyvégetéssel: nekik az emberégetés kell…?

El tudjuk hinni nemhogy az iszlámról, de bármely szervezett vallásról, hogy őszintén és igazán képes együtt élni/együttműködni a másképp gondolkozóval, és hogy minden tisztességes kapálódzása/mea culpázása ellenére, múltjának és tanításának eleven erejénél fogva nem sodródik-e a fundamentalizmus felé, aminek eleinte csak könyvégetés, majd utóbb emberégetés a vége – emberégetés, mint most Törökországban és nemrég az Egyesült Államokban…?

Hol van már az az iszlám, amelynek „hálásak lehetünk”, amiért tudós orvosai, szorgalmas nyelvészei, tüneményes filozófusai átmentették számunkra a görög műveltséget, a bölcseletet, a csillagászatot, az orvostudományt?

Ezek a magasrendű műveltségi gócok – a perzsa, a bagdadi, a córdobai – amolyan üvegházi kultúrák voltak a felvilágosult despota védőszárnya alatt, ahol nagyúri kedvtelésből, gyermeki kíváncsiságból, vagy a keresztény udvarokkal való versengésben ápolták a műveltséget.

71

Az iszlám fundamentalizmusa és az atomarzenál oly kombináció, amely a nyugati civilizációra végzetes lehet. Félő, hogy a konfrontáció elkerülhetetlen, és hogy a zsidó-kereszténység erre nézve álmatag illúziókban ringatja magát.

A Nyugatnak csak akkor van esélye, ha – holmi vallásháborúnak még a látszatát is elutasítva – szekulárisnak vallja magát, és a demokrácia, a lelkiismereti szabadság és az egyetemes kultúra védelmében indul harcba.

Az iszlám s minden teokrácia a legalantasabb szellemi diktatúra. Eszement parancsuralma alatt az emberjószág olyan ólakban tartozik lakni, amelyeknek sárputrimennyezete a homlokánál alacsonyabb.

Az iszlám eddig is domináló szerepet játszott az afrikai négerek hiedelemvilágában; szemmel látható, hogy a „fekete földrészt” mihamar benyelni készül.

Az elnégeresedett keresztény egyházak mind tehetetlenebbül szemlélik soraik megritkulását: veszteségük az iszlám nyeresége.

Hiába született Toulouse-ban, Manchesterben, Hamburg mellett vagy Máltán, és mint második generációsnak nincs is más anyanyelve, mint a francia, az angol, a német vagy az olasz: ha az iszlám „üzenetét” beleverték és az agymosás fogott, a vahabita csatakiáltás hallatára felérzi, hogy „szólítják”, felülkerekedik benne az idegen.

Idegensége oly ellenséges, hogy – csak mert a Korán, a Hadísz és a Szunna parancsolja – ellenünk fordul, és ránk szegezi a Kalasnyikovját. Az ilyen állampolgár – nem állampolgár, hanem Ötödik Hadoszlop.

72

Az iszlám „lassú elhalása” sokkal távolabbra jósolható, mint a kereszténységé, és félő, hogy ezt a kívánatos folyamatot a legyengült és harcképtelen Nyugat lerohanása előzi meg. Ez pedig akár egy évezreddel is visszavetheti a világ megszabadulását a vallásmonomániától.

Hogy átvészeljük az elkövetkezendő évszázadok történelmi megpróbáltatásait, amelyekkel az iszlám militáns térhódítása mindannyiunkat, vallásban élőket és sevallásúakat egyaránt fenyeget, mielőbb szót kell értenünk egymással, és csökkentenünk a súrlódási felületeket.

Ha a kereszténység nyálkahártya-irritáló szennyezése megköhögtet is hálát adok Allahnak, hogy nem igazhitűnek születtem.

Mert a mi európai, enyhe, pemetefű-irritánsunkhoz képest a levegőben oldódott i s z l á m olyan, mint egy acetátokkal mérgező nagyipari fertőzet.

73

k „ k á dá r s C s i nA”

következmények

Azokban a boldog időkben, amikor még csak egy Krisztus volt elárulni való, beértük egy szál Júdással. De azóta, a Sztálin- s Rákosi-korszak után a kádárscsinával megsokasodott „a mi nevelésünk” mesterség lett az árulásból, s ma már napi nyolcórás műszakban gyakorolják a Júdás-csókot.

Az ÚJHOLD 1986-os évkönyvében Domokos Mátyás Leltárhiány c. tanulmánya felmérés az 1945 és ’53 közötti évekről – ami kárt a Rákosi-terror okozott a magyar irodalom termésében. Ez a lelepező írás azonnal sajtótámadások középpontjába került tehát az egykori rákosista közszereplők, a rendszer intézményes tömegbűntényében nyakig megmártakozva, de kvázi kimosakodva és kigyógyulva-megigazulva még mindig ott vannak, ki a tudomány hajóhídján, ki a közélet porondján, de metamorfózison mentek át, átváltoztak ki Mikulás bácsi, ki cukrosbácsi, ki jóságosan ránk lemosolygó Szent Péter; olyan Pilátus, aki felcsapott Jézus Krisztus földi helytartójának mint a régi vidéki operatársulatokról tartja a családi krónika, nálunk magyaroknál is „csak egy garnitúra van”, ezzel az egy garnitúrával kell végigjátszani minden kurzust, akármilyen színekben és lobogók alatt szánkázik a pokolra.

74

A népi demokrácia olyan barátságos pokol, amelynek aláereszkedő köreiben itt-ott akad egy-egy meghitt, kellemes Rondabugyor – valami eszpresszó-melegedő a megélhetési hajsza eszkimóinak egy korban, amikor egyre inkább csak annak az eszkimónak jut fóka, aki piros pártkönyvecskét lobogtat.

Erről a rendszerváltozásról bízvást elmondhatnánk – Jeremiással –, hogy „az apák beleharaptak a savanyú vackorba, és a fiak foga vásott tőle” ki gondolta volna, hogy a szabadság ránk szakadása harmadnapján a könyvkiadás összeomlása és az irodalom szertezüllése következik?

Négy évtizednyi parancsuralom után, melynek sikerült az emberállományt „beszerveznie” intézményes tömegbűntényébe, előállt az az erkölcsi csőd, amelyben a demokrácia eszményei csütörtököt mondanak. Az elvaracskosodott lelkeken az eszmények, az „athéni demokrácia” erényeinek/eszményeinek csillogtatása, lelki fröccs, rábeszélés, hízelgés-korholás, szószéki dörgedelem és hordószónoki fortély – minden kicsorbul.

Elgondolhatni, milyen állampolgárok kerülnek ki a mégoly „puha” diktatúra keze alól, és micsoda kondicionált reflexek nyalábja a szerencsétlen flótás, akinek negyven éven át a pártállam építgette „felépített reflexeit”.

Mind lármásabban kezdik követelni a „bűnök” és a „felelősség-felelősségre vonás” követelésének elhallgattatását, az „elévülés” törvénybe iktatását: a mindenki bűne nem bűn az érintettek az elfogadott és beismert Közös Bűn esthajnal-fényében sütkéreznek

75

népszerűek lesznek azok, akiknek ugyanaz a vaj van a fején, mint az országnak: az országos vaj akik „büszkén emelt fővel” vállalják múltjukat. Nyilvános gyónásaikat a bambaláda képernyőjén előbb tapsvihar követi, majd rajongó levelesláda és hűségnyilatkozatok a bajnokoknak kijáró csodálat övezi azokat, akik magasra emelik és meghordozzák fejükön a vajat, a múltak terhelő vaját. E titkos cinkosságból az egykori főkolomposok a pártmegújhodás reményének ministránscsengettyűjét vélik kihallani; a pártkismunkások, a volt mini-apparatcsikok már aprómunkában dugványozzák az új párt hagymáit-gumóit – és a dalosajkúak elébe dalolják elfelejtett mozgalmi dalaikat az Új Kikeletnek.

(1992 – a szerk.)

A végeérhetetlen három-per-hármas ügynökhajszát egyfajta áttételes szabotázsnak tartom. Az ország az utolsó porcikájáig Kádár János országa volt. Csak természetes, hogy majdnem mindenkinek vaj volt a fején: az országos vaj. A „Haza a Magasban” fején ugyanaz a vaj volt.

Fordítsunk hátat az egész ügynök-hajsza nevű szabotázsnak. A kádárscsinának vége. Hagynánk abba. Ne szabotáljuk vele tovább a szabadságot és a demokráciát.

A három-per-hármas (III/III – a szerk.) Országos Szabotázsakcióban már olyan is akad, aki büszke-rátarti a maga, ivadéka, felmenője egykori ügynök-mivoltára, leleplező dossziéját meglobogtatja; se szemérme, se gátlásai, hogy ne használja fel – felhasználja: sápot vesz rajta, kamatoztatja, hírét-nevét növelni vele nem átallja.

Világéletemben ár ellenében úsztam; s most megint itt van, rám talált az új „ár”, a fősodor, az Új Kurzus.

76

S ugyan mi más ez az Új Kurzus, mint a Kádár-konszolidáció nosztalgiája, a Horthy-korszak szuperponált nosztalgiájával púpnak a hátán, s mindez megtetézve a fluszpapír-vékony katolicizmus ájtat-hablatyával – ennek a háromnak a katyvasza. Hogy az Új Kurzushoz csatlakozzam: én?! Hogy meglovagoljam: én?! Soha! k e r e s z t é n ys é G

A kereszténység valláskoholmány, alapítója Pál, akit pedig annak hazudott: Jehoshuah, a kis ortodox rabbi meghalt volna szégyenletében, ha megsejti, hogy nevének kisajátításával egy ismeretlen görög ajkú neofita – vallásalapító merényletet követ el.

Ha „eretnek” az, aki a maga ízlése és „megvilágosodása” szerint válogat a szent hagyományokból és a szent iratokból, akkor az első eretnek – Szent Pál volt, s a kereszténység Isten választott eretneksége.

A kereszténység forrása és őseredete egy a bölcseletben teljesen járatlan, asszonyokhoz nem értő, nőtlen és tapasztalatlan, vakbuzgó rabbi és vándorprédikátor volt, aki a nyakába varrt „új hitről” mit sem tudott.

Bármennyire nagyította, hamisította személyiségképletét a kereszténység demiurgosza, Szent Pál, „vallásalapítóját” nem tudta kiemelni eszmei szegénységéből. Ezért van az, hogy a kereszténység történelmi érzék híjával való, gyakorlatilag alkalmazhatatlan tanok rendetlen gubanca lett, melynek bölcseleti jelentősége, metaforikus értelmező ereje kategorikus nulla.

Az akasztóhorog, amire a kereszténység kabátját felaggatták: Jehoshuah – görögösen Iészosz, utóbb a Hrisztosz (Felkent) – néven emlegetett, Názáretből szalajtott me77

zei próféta, óhitű, vakbuzgó, tóra-magyarázó, a farizeus szájhagyományt plagizáló rabbi álmában sem gyanította, mi készül ellene és hite ellen, az ő nevével és nevében halála után.

Ahogy a kereszténység szellemi szorítóabroncsának ereje gyengül a fejünkön, úgy szabadulunk fel olyan öröknek hitt téveszméktől, mint amilyen a lélekelmélet, a lélek halhatatlanságának tétele és a multiverzumot betöltő „szeretet-princípium” szentimentális bárgyúsága.

A Sátán is elsősorban a kereszténység találmánya; többet foglalkoztatja a Pál-vallást, mint az iszlámot a maga Iblisze.

A keresztény évszázadok folyamán nem volt hiány a valláshazugságok kíméletlen leleplezőiben Voltaire ezer oldalon feldolgozta a „Szentlélek sugallta” Szentírás képtelenségeit, ellentmondásait a műfaj klasszikusa, Harnack kimutatta, hogy a görög anyanyelvű alexandriai zsidó közösség volt a kereszténység melegágya Porphüriosz vitairatának tizenöt „könyvét” Harnack „talán a legalaposabb munkának” tartotta, amit valaha is írtak a keresztény tanok cáfolására de Nietzsche minden elődjénél gorombább kritikája is kicsorbult az agyonhallgatás taktikáján.

A kereszténység „jóvátehetetlen” szerencsétlenségét nagyjából jóvátette az idő; kimosta bűneiből, elmosta népirtásainak, intézményes tömegbűntényeinek emlékét. Kifelé haladóban már nem sokat árthat; ha a 21.

78

század nem is, de a harmadik évezred második harmada látni fogja teljes elsikkadását.

A kereszténységnek utolsó menedéke – emocionális töltése. Mint a motor az üresjáratban, a kereszténység még mindig „jár” és üzemel. Megléte „közérdek”, értsd: rengetegen függnek tőle, akiknek létérdekük. Motorja még jó ötszáz évig eljárogat. Ugyan ki is vádolhatná Kegyes Eleinket, a Spanyol Inkvizíciót, hogy ünnepélyesen máglyára zavart áldozatainak nem „üdvét-javát akarta”?

Hogy amit tett, nem jóhiszeműen tette? Amikor kisütötte belőlük az üdvösség pecsenyéjét.

KOM MU N I S TÁ K

Ki-ki összeszedheti a maga gyászos protokoll-listáját a maga kedvenceiből, hogy ki tolt vele egy szekeret az idealizmus fanatikus rövidlátásával – éspedig a sztálini szörnyállam szekerét, mely a 20. század nagy népirtási versenyében a második helyre szorosan felzárkózva 35 millió népirtottal, irtott néppel dicsekedhet.

Két kommunista párt van – a kommunista párt és a római katolikus anyaszentegyház az utóbbi a régi, a hívő, az igazi; az előbbi csak annak újdándi, világi, ideológiai elmagzása.

A Kommunista Párt a ’45-ös választásokon a papokra és a kisnyilasok tömegeire támaszkodva akart befutni ahhoz a farkashoz hasonlított, amely Piroskáéknál a tükörbe nézve nagymamának képzeli magát.

79

l lét

Meglehet, hogy a Föld élőszférájában Erósz a legnagyobb, de nincs kizárva, hogy az özön közöny léptékén Erósz – elhanyagolható tényező, sőt, más lénykörökben ismeretlen. Valójában az életjelenség az özön közönyben quantité négligeable, még a Föld-bolygó viszonylatában is.

Az Özön Közöny multiverzumában a szeretet hóbortos eszméjének semmilyen módon, semmilyen formában sem szerepe, sem nyoma nincs ugyanilyen bizonyosság, hogy moráliák sincsenek a mindenségben nemcsak hogy az ember-morál történelmi paradigmájával, de minden más, a bioszférán belüli species vélelmezhető moráliáival bárhol a lét receptákulumában párhuzamot, megfelelést, vonatkozást létesíteni nem lehet.

Az, ami bennünk „gondolódik”, az a Lét képzete, és nem más vajon azért-e, mert egyébre alkalmatlan a gondolókánk? vagy mert „integrált áramkörünk” már olyan, hogy más választásunk nincs és nem is lehet? s más egyéb a szó szoros értelmében „elgondolhatatlan”? s miért úgy gondolódik: optikus reflexívünk túltengésével, biologikumunk képírásával és rejtnyelvén; az elevekiváncsiságra-rendeltek csendes dühöngésével?

A fiatalkor dilemmája: a nemiség a jelenségvilág alatt a lét „tartóelefántját” eltakarja.

80

Az öregség dilemmája: jóllehet látjuk már a lét „tartóelefántját”, létérzéklő/létfelfogó képességünk lankad, az objektív kép veszít élességéből. Talán az egyetlen „kegyelmi” pillanat a fiatalság és az öregség felezőjében a Senex Fornicator pillanata: amikor még elég vigorózusak vagyunk, és szervezetünk energiatápláló hálózata még töltögeti intellektusunkat, de már, a halálközel megtetsző küszöbérzeténél a gyönyör-diapazon zsarnoki omnipotenciáját levetve – megpillantjuk a jelenségvilág „tartóelefántját”, s alatta a létet.

Az ontológia már csak fölséges haszontalanságánál fogva is oly „szakítópróbája” az elmének, mely teljes magábaszállást, csendet, áhítatot, félhomályt igényel.

Illendő volna olyan gondolkozócsarnokot építeni, amelyben mind e kívánalmak együtt vannak; s bizonnyal építenénk is, ha nem lennének meg s állnának rendelkezésünkre ilyen épületek – a templomokban, katedrálisokban. … Becsüljük meg kulcsosait, kusztódiusait a Helynek, és barátságos hosszútűrés jegyében viseljük el félbenmaradt vallásaikat, félsütetű elméleteiket és nyelvemlékké sorvadt beszédüket.

Megkímélhetjük a csalódástól azokat, akik hittenhisznek a szuperkomputer gondolatfejtő erejében és hatalmában e lélektelen gépek, ostoba barmok legbőszebb randomizálása is kicsorbul a gondolhatóság határán s az ontológiában igencsak elménkre vagyunk utalva a komputer az önészlelékenység „okkult kvalitásában” nem részesedik.

Lehetünk-e valaminek a visszajelzése, és ha igen, minek a visszajelzése vagyunk? Ha meg nem, elképzelhe81

tő-e, hogy amolyan kárba veszett szivárványjelensége a tudatosodás az özön közönynek, mint az olajfilm szivárványolása a vízen? Hátha igenis van bennünk a Létnek visszajelző jellege, de nem a teljes metakozmionnak szól a szignál, hanem csupán annak egy-egy bioszférájára korlátozódik?

Nincs kizárva, hogy valóban visszacsatolások vagyunk, de csupán galaktikánk e zugolyában, mint a naprendszerünkre korlátozódó életszigetek visszajelzése; csak egyetlen buborék-univerzumra lehet érvényes és csak egy bioszférára áll, a multiverzum uralkodó eszméje azonban az ö z ö n k ö z ö n y, mely a mi dimenziónkat is fertőzi dögével.

Befogadhatatlan gondolat, hogy az özön-közöny-hüllő a mi dimenziónkon van itt van, itt tölti terünket dögével, s nemcsak körülöttünk, hanem bennünk s nemcsak ott, ahol „befele temetkezünk”, hanem mindenütt interpenetrál tere – a dögtér velünk iszik, velünk gondolkozik, velünk mondatja s együtt mondjuk vele, amit mondunk vagy papírra vetünk dögösségének eláradásával morbid, a morbiditás – az özön közöny természetes állapota a szájhasbél univerzum emésztő-körforgásán ez a pöcegödör-lakó oly mindenevő, amely önmagát is felfalja, egykedvűen, végeérhetetlenül amitől irtózunk, mi magunk is vagyunk, mert attól, hogy eszméjét b e f o g a d h a t a t l a n n a k érezzük, t a r t a l m a z á s á t ó l nem menekülhetünk.

A közöny bennünk is jelentkezik; belénk hatol, s a bennünk lévő holt anyagban elküldi előhírnökeit 82

ez a „befelé-temetkezésünk” előrejelzése annak, ami következik: amikor visszaölel magába a közöny, s mi magunk is a kozmikus közöny részesei, hordozói leszünk s a boci-illatú, meleg-tej-szagú emberszabású közönyt felváltja a kozmosz közönye, amelynek felőlünk éppoly kevéssé van ismerete, mint önmaga felől.

A lét közönye a maga személytelenségében a Stultitia Maxima melyben megvalósul Spinoza mestergondolata: az idő ponttá zsugorodik – benne minden „egyszerre van” – ez a randomizáló Sors-Barom-Isten időtlen-ideje.

A bennünket is tartalmazó özön közöny nincs érdekelve „önészlelésében”, érzülékeny gócait kirandomizálja csupán nincs érdekelve elszórt szenzóriumainak megmaradásában: csak az élet kedvez az életnek.

Az érzülékenységnek alighanem kicsinysége a szerencséje: a porparány léptéke alatt mint serke tanyázik a multiverzum lakályos repedéseiben a nemtörődöm óriás talán elcsikolná, de akárhogy tapossa, nem fér hozzá és serkéje – ha kibújik belőle a tetűnyi értelem, nem tud betelni tündöklésével.

83

m m AG yA r

Mi magyarok mitománok vagyunk: imádjuk a hitregéket, még ha csak tegnapiak is de ezen túl még kultománok is vagyunk: imádjuk a kultuszokat, melyek múltunk megidézett hősei, szellemei köré szövődnek ráadásul – az angolokkal ellentétben – mi piedesztálra emeljük kultikus figuráinkat, mintha emberi gyengeségektől mentek volnának pedig éppen az teszi nagyjainkat emberivé és szeretetre méltóvá, hogy fényes pályájuknak foltjai is vannak – mint például Németh László opportunista „mélymagyar-hígmagyar” elmélete. * A magyar, ha keresztény – meghatározó ismérve nem az, hogy „keresztény”, hanem az, hogy „antiszemita”.

A magyar, ha zsidó – borotvaéles eszű, de ha azt hallja, hogy „holokauszt”: megkukul a holokauszt, még ha csak felmenőik révén verődtek is hozzá, életre szóló, tudatmeghatározó élmény, mely kínai fallal veszi körül eszmevilágukat e mentalitásukból egy új pszeudo-arisztokrácia született: a holokauszt zárt arisztokráciája a többi kilencszázkilencvenkilenc mellett az övéké a szuperholokauszt a meakulpázás, a kártérítés kijár nekik az idők végezetéig 84

mihelyt gondolataik a holokauszton gurulatot kapnak, azon nyomban megbutulnak szerzett „előjogaiknál” fogva többé a fair play rájuk nem vonatkozik. Így történhetett, hogy „kitörő örömmel” fogadták egy holokauszt-szakértő magyar író Nobel-díját.

Az angol link szó összekötő láncszemet, kapcsot jelent – nincs annál szorosabb láncszem, kapocs, ragacs vagy csiriz, mint az a fajlagos linkség, amely Hunor és Magor ivadékait ezzé a hovatovább egységesen link nemzetté összefűzi (bár szarvashiba volna akár a szó, akár a jelenség angolszász eredetére következtetni).

A linkség mentől dicséretesb tulajdonságának összetevői… Milyen is a link? Megbízhatatlan, sima modorú, pallérozott, lucskos szájú, belevaló, hullarészegen is duhaj, mozgalmi dalárdás, enni való szesztestvér, elvetélt zseni – s ha mindehhez még vérbaj is járul, az a billog rajta, hogy hiteles, hogy 24 karátos. A züllést mindamellett nem tanácsos túlzásba vinni, a munkakerülés pedig úgy célravezető, ha párosul az ezer bokros teendő látszatával.

Az irodalom a linkség sajátosan magyar gyűjtőtelepe.

A linknek-linkségnek a nő fejőstehén, eltartó kurvinca, alkalmi préda, felszúrni-felcsinálni, kiröhögni való – vagy ellenkezőleg: tisztaságos szűz, szentként tisztelt, könnyes szemmel emlegetett mosó-varró-stoppoló édesanya.

Az a linkség, ami Köztes-Európában zabálni való, sőt esetleg egyenesen az érvényesülés kulcsa – angolszász nyelvterületen nem sok jóval biztató makula a genitúrán: a puritanizmus az angolszászokból kipurgálta ezt

85

egyszer ki kell írnunk magunkból az ifjúságot, hogy megszabaduljunk a szellem születésének traumájától, és elkezdhessük felnőtt életünket ott, ahol kamaszos idétlenségeink, felsüléseink, jóvátehetetlen baklövéseink, mulasztott szerelmeink arcpirító szégyene megszűnik kísérteni.

Olyan nemzet ez, amely elsősorban a cigánnyal szereti megtépetni a szívét; a filozófia ajtaját legfeljebb Vörösmarty könyvtári gondolatainál keresi, s azzal máris rossz helyen kopogtat – az eszét pedig vagy túlontúl nagyra tartja, vagy megröstelli: úriember a bölcselkedést a papjára hagyja.

A románoknak Cioran kellett, a lengyeleknek Gombrowicz, hogy tükröt tartson elébük: „igazában ilyenek vagytok”. Akad-e, aki az „új-hunoknak” megmondja, milyenek is igazában? rettegnek a valóságtól – álmodni akarnak, megálmodni magukat olyannak, amilyenek soha sem voltak, sem nem lesznek nem akarják megtudni, milyenek is igazában. m AG yA r sáG

Az én bajom az, hogy a himnusz hallatára kis híja elbőgöm magam. Félreértés ne essék szólván: minden himnusz hallatára. … Nekem annak a nemzetnek van igaza, amelyiknek a himnusza szól, de csak addig, ameddig szól.

Nincs olyan nemzet, amely a világ teremtése óta ott élt volna, ahová lehelyezték; mind azon kezdte, hogy előbb

86

dicsőségesen kitúrt egy másik ott alkalmatlankodó nemzetet, s a nyakára ülve berendezkedett.

Nehogy azt higgye valaki, az ezredik esztendő Európa számára a „magyarok felragyogása” volt a Kárpátok hágóin. Épp ellenkezőleg. Abban az ezredik esztendőben, amelyben a földség jószágaival, arisztokratáival a székesegyházakba bevonulva, reszketve-rettegve a Megítélő Jézus Krisztus Második Eljövetelét várta, akkor a magyarok betörését az ítéletidő, a viharok, a halálos járványok, sáskajárás, éhhalál, az ötlábú csikó, a kétfejű borjú és sok más iszonyú Csudák és Jelek mellé sorolta, és nemkülönben a Végítélet baljós előjelének tartotta. Más lapra tartozik, hogy a várvavárt Végítéletből a Második Eljövetel spektakuláris Elmaradása lett. (Jegyzetben: v.ö. a 10. századi francia Adso de Mintierendes LIBELLUS DE ANTICHRISTO c. krónikáját, amelyben azt írja: „az elközelgő Végítélet baljós auguriuma az arabok, normannok és magyarok vérengző becsapása…”)

A magyarok még Lebédiában cicáztak Dúl király leányaival, amikor Európában már javában, életre-halálra folyt a harc a népek-nemzetek és az egymással versengő dinasztiák között az alakulófélben lévő nemzetek honfoglalása már nagyjából befejeződött, ha a fel-fellángoló határpörök és a hozományul szerzett új tartományok miatt sűrűn változott is Európa térképe.

A nyugati ember tudatában mi: későn érkezők vagyunk. Európa régen kész volt, amikor mi látóhatárán megjelentünk.

A magyarság csak egyike annak a néhány tucat nemzetnek, amely a keresztény Európát védte az ottomán hata-

87

lom terjeszkedése ellen – de az az Európa, amely ilyen, örök hálára kötelező váltót aláírt volna, nincs sehol. „A szellem embere, író, költő ne előzze meg népét-nemzetét, tartson lépést vele!” Ennél kártékonyabb elméletet alig ismerek. Egyrészt sértő a népre-nemzetre nézve: gyermekszámba veszik, alábecsülik értelmi képességeit; másrészt az írótól követel hallatlan önmegtagadást, szellemi öncsonkítást aki ebbe belesavanyodik, annak csak az marad: a kényszerkomédiás, a közélő szerep. m AG yA r i ro dA l om

Sajna, ez a mi Hazánk a Magasban – költészetközpontú haza. A magyar irodalom költészet-központúságában az olvasótábor beteges versigénye találkozik a versírók kóros diaréjával.

A magyar költészet a maga sznob ballasztjaival, szent teheneivel, beépített protokoll-totemjeivel fáziskülönbséggel kullog a lengyel mögött A „fordulat évétől” eltelt három évtized összképe: a magyar költészet menetelesen tovább gyűrűzik felfelé, mint a traján-oszlop diadalmenete lobogók alatt marsoló költészet ez („Lobogónk Petőfi” … „Lobogónk József Attila” stb.), amelyben a diadalhangulat időnként megzavarodásokkal, a szétszóródások összeterelésekkel váltakoznak.

A magyar irodalmi tudat az író és az olvasó cinkosságára épül szerkezete elliptikus, az eszképizmus és az ezópuszi nyelv két fókusza köré rajzolható; 88

az eszképizmusból és a parabolikus, példázatos nyelvből az olvasótábor megszülte a maga elvárásrendszerét az író- és költőtábor megígérte, hogy kielégíti az olvasótábor váradalmait a jókais-krúdys eszképizmusban csakúgy, mint a tompamihályos ferde odamondásban; a szamárfület mutogató groteszk is csak egyik vetülete a parabolisztikus stílusnak míg végül – szükségből erényt csinálva – az írótábor másban, mint „áttételes irodalomban” gondolkozni se mer; ez a cinkosság a magyar irodalom főtengelye aki pedig az eszképizmus és az elliptikus beszéd e tömérdek igény- és ígérvényrendszerét levetette, az ezt az irodalmat szótárazva olvashatja csupán.

A magyarok nem ismerik igazi értékeiket, s azokból nem emelik elő azt, ami Nyugaton kelendő lenne napjainkban, amikor a libatömést már törvény tiltja, nem kéne mindenáron letolni a potenciális nyugati olvasótábor torkán az általunk körülrajongott tankönyvi műveket.

Ugyanennek a nemzedéknek a prózaírói mintha már gyógyulnának a magyar irodalom hagyományos rákfenéjéből, a moralizálás görcséből s jól is van ez így, lektűrt írni, lektűrt olvasni: ez az élet imperatívusza semmi kivetnivaló nincs abban, ha az író „piacra dolgozik”; eltartója, az emberiség szórakozni vágyik, s hiába hajtogatja az ítész, hogy ebből nagy irodalom nem születhet.

Hogy a népi-urbánus „ellentét” szégyenbélyege irodalmunkban mint-volt, mi-volt, erre már nyolcvan után, mi tagadás, alig emlékszem.

89

Ha valamitől, hát legkivált a nyelv kompromittáltságától; a fogalmak, az értelmek „besározottságától” kell félteni a magyar irodalmat. m AG yA r í rÓ k

Segélykérő tekintettel és hívő bókolással Csokonai felé fordulok igazán.

Mozart-hallgató európai szellem ő, sugárzása segítő, kacsintása cinkos, áldott-üdvöz antipróféta s oly költőszövetségese az arra érdemesnek, amilyen verselő nemzetnek minden százötven évben adatik.

Nagyritkán, ha fordítok, szükségét érzem, hogy megfürdekezzem a nyelvben. Ilyenkor vagy Csokonait ütöm fel, vagy Bethlen Miklós Önéletírását, vagy a Bibliát a magyar irodalomban a szecesszió nemzedéke etikai és esztétikai szövetségesként forgatta és idézte a Bibliát; elbűvölte a – főleg az Ószövetség – méltóságos-ünnepélyes lejtése, prófétáinak pátosza, szent haragja.

Mint a tehetség s az alkat megrendítő tanúságtételét forgatom Vörösmartyt, de nem érzem, hogy fogná a kezem a Gondolatok a könyvtárban távoli, avíttas moralizálása, ahogy a pesszimizmusból olcsó triumfalizmusba hergeli magát – liszti hangszerelésű, üresen puffogó apoteózis.

Aranyban a nyelvmesteri lángelmét csodálom, aki századának sáncai mögött maradt szeretem Arany Jánost, mert nem váteszkedett, nem óhajtott lángoszlop lenni nemzete élén.

Szeretem gyávaságáért, szerénységéért, hamvas-tiszta ártatlanságáért. Féltette géniuszát a korhely színművész90

kumpánok között. Nem olyan kiszáradt torkú „kívánós” alkat volt, hogy a tütüben keressen vigasztalást, s nem a kármentő sírva-vigadása vitte el, mint Vörösmartyt.

Nem győzöm bámulni Petőfi természetadta géniuszát, de mindig taszított, s ma afféle nemzeti szerencsétlenségnek érzem, amelyen változtatni nem lehet – kinőni létkérdés Petőfi? József Attila? Soha eszembe se jut, hogy elővenném. A munkámban nem segítenek, közömbösebb már nem lehetek irántuk, mint amilyen vagyok; kikoptak belőlem.

A műkedvelő Madách – könnyű egyik ámulatból a másikba esni egy besulykolt klasszikus előtt, akinek „mélységeit” 17-18 évesen gyerekésszel fel lehet fogni; az ifjúság kéjgázával feltöltve nemes közhelyeit. „Hat napon át egyél-igyál és légy agnosztikus, hogy aztán a hetedik napon pszeudohiteddel megtiszteld és ódon zengzetekkel magasztald a te protestáns UradatIstenedet” – Adynak lehetett volna ez a kulcsmondat a nyitja búnborongó hangvételével, magasirató pózában neki van a legtöbb esélye a redivivusra.

Az ominózus Ady-hatás, mely alól a magyar költészet évtizedeken át nem szabadult, 1945-ben egy csapásra megszűnt.

Babitsban nem annyira a nagy költőt tisztelem (nagyon!), mint inkább az elveszett filozófust sajnálom (nagyon!). Babits lírájának lombkoronás terebélye alatt a fa tartó törzse: a filozófia

91

Babits a nagy kételkedők közül való, ami a bölcselő lélekalkat „szégyenbélyege” költészete mélyen gyökerezik egy olyan bölcseleti világképben, amelyet kiküzdött magának, s amellyel azonosul.

Szentkuthy Miklóst „orális” szörnyetegnek mondhatnánk. Elemi erejű gejzír-tehetségének jellege: az ömlés még rajongója is hiába szurkol érte – őt is cserbenhagyja. A remeklés oldalai után a szöveg elsivatagodása, a hátralépés hiánya. Rostálás? Visszametszés: Soha.

A szája helyén aranytojóka…

Mi marad belőle? Tán egy terjedelmes breviárium, amelyet – hogy olvasható méretű legyen – tovább kell rövidíteni… az a remekmű, aminek kőzeti nyersanyagát ő adta ugyan, de meddőpaláját eldobni nem volt szíve: a remekművet kikokszolni belőle más fogja – és ez a más: az lesz az igazi lángelme (– azon az áron, hogy belerokkan).

Szentkuthy Miklós mindent elírt mindenki elől hogy még sincs katasztrofális hatással pályatársaira, az annak tulajdonítható, hogy a szeretetreméltóság szörnyetege is szörnyeteg abban is, hogy ösztönembernek észlény és észlénynek ösztönlény, s jóllehet támadó csörtéje formidábilis, s orrlikainak dühödt bika-fújtatása a torerót könnyen megfélemlítheti, elszántsága olykor tettetett; elbizonytalanodik, s pápai tévedhetetlenségén ő az első, aki előzékenyen nevet.

Az olyan œuvre-nek, mint Szentkuthy Miklósé, meg kell várnia, hogy hozzáérlelje-édesítse az idő az olvasótábort, az országot, amelyet meg nem alkuvó európaiságával már a születésekor lekörözött.

92

Kassákot, a költőfejedelmet tiszteltem-becsültem, elismertem eruptív erejű tehetségét, de titkon szántam ideológiai ballasztjáért, melyről hitten-hittem, hogy egyszer még nagyot bukik, s vele dől a faóriás irodalmi lombkoronája is „egyetemességét” sohasem éreztem meggyőzőnek, mert minden benne van ugyan, csak épp a világ hiányzik; megjárta Franciaországot, de belülről nem járta meg; nem értett a gallok nyelvén őstehetség-kolosszus, aki œuvre-jével, akár a hegy, megkerülhetetlen a belső hangok kihallgatásának fegyelmében sokat tanulhatnának tőle a pongyolaság és a kuszaság versdiáréjában szenvedő fiatalok.

Nagy László ízig-vérig költő volt; ahogy a csepp a tengert, úgy tartalmazza ő a magyar költészetet a hangsúly a magyaron van: e társadalom közönségelvárásait, verselképzeléseit elégítette ki egy országra való megtisztulási vágy oltódott belé; a magyar poézis tompamihályos-metaforás rejtnyelvén adott hangot indulatának és keserűségének menedéke volt a sámán-romantika; hol angyal-arca ragyog fel benne, hol démon-ábrázata füstölög sötéten.

Nemes Nagy Ágnes hitt a költészet rendteremtő erejében verse szuggesztíven láttató és érzékeltető, ám képsoraiból kikopott a 19. század, a sorok közül a 20. század süvít nemcsak Rettentő Látásaival, hanem a bölcselet ballasztjával is, ami a létrémület, s egyben babitsi örökség.

Ottlik Géza Iskola a határon regényének nincs magasra felívelő cselekménye, inkább azzal hat, amivel vissza-

93

nyúl a pikareszk hagyományokig: kis zsiványok csínyei követik egymást vég nélkül szadista és elképesztő, szánalmasan groteszk vagy klinikai, misztikus és érthetetlen csínyek és mégis, a hüllők e szakadékából emberek, humanisták és magyarok merülnek fel, fáradtan ugyan, de megbékélten és megértőn. Örkény István színdarabjainál nemegyszer éreztem, hogy a dialógusok, monológok mögül elősettenkedik a regényíró elbeszéléseinek, regényeinek olvasása közben viszont az a biztonságérzet töltött el, hogy avatott Vergilius kalauzol világunk pokolköreiben.

Vas István – noha minden iránt érdeklődő és a határokon túl is tekintő – mindenkor belül maradt a magyar költészet paradigmáján koránál, múltjánál fogva kiérdemelte, hogy holmi afrikai háziháborúban nem kell hűségnyilatkozati versezettel állást foglalnia elkötelezettségében óvatos, bár még óvatosságában is elkötelezett.

Nagyon szerettem Hamvas Bélát; őt nélkülöztem a legjobban, amikor a ránk szakadt terror engem a börtönbe, őt Inotára, Bokodra, Tiszapalkonyára vetette a rendszer tiprószerkezete nagy ravaszul, kíméletet mímelve, gonoszpuhán lépte le, elefántlábát két évtizeden át, 1948-tól 1968-ig rajta tartva. Hamvas Béla, az ember megmaradt, a tiprást csupán a hamvasi életmű sínylette meg.

94

Hogyan lehetséges, hogy egy olyan szédületes műveltségű és átfogó elme, mint Hamvas Béla annyi ökörséget, válogatott ostobaságot hordjon össze, mint amit ő összehordott A bor filozófiája című könyvében?

Opuszában szarvat akaszt mindenkivel, s miután a maga hitvilágát belelátta a kozmoszba, az ő hitvilágában nem hívőt lehülyézi.

Vajon igaz-e, hogy minden nemzetnek olyan filozófusa van, amilyent érdemel? Mit vétettünk az olümposziaknak, hogy ennyire ebekharmincadjára jutottunk?

A letűnt német ajkú vaskalapos-marxista pártfilozófus helyett ezentúl a hamvasi katyvaszra kell hogy esküdjünk? Hogy már meg a lerázhatatlan Lukács-óvoda helyett ez legyen a sorsunk a filozófiai cselédromantikának ez a gnózisa a szubkultúrák közepett – a megigéző, grafomániás közkönyvtáros ez a mi eleven világunkhoz képest két évezreddel elkésett neoplatonikus ködevő…?!

Krúdy olvasója a zöldfülű ántivilág legszebb dámái közt válogathat – holott nem válogathat kalandról kalandra pillangózhat, párnákba fojtott könynyek és gyönyörök közepett tobzódhat, istenülhet, borzonghat – holott egy szegény, szerencsétlen, eladósodott, bohém romantikába menekülő félbetört életű író könyvét tartja a kezében, aki maga váladékolta ezt a balzsamot – öngyógyításul.

Füst Milán hajadonfőtt is kimagaslott kis vaskalapos társai közül egy korban, amikor ennek még csak megkísérlése is főbenjáró bűnnek számított. Ifjú szívében előlegezve ott hordozta az öregkort – annak minden ag-

95

godalmát s garmadával beérő termését – és öregkorában ifjúságtól csurrant a szíve.

Olyan baráti körre vágytam, ahol kevesebb az országjárás, a közélés meg a szesztestvér s több az irodalom, s ez Füst Milán köre, az ő lábánál csemegélő apródad fiókairodalmárok visztája volt.

Németh László „nyilvánosan” alkotott, majdhogynem nőies-hisztérikusan extrovertált volt; úgy vajúdott egyegy művével a potenciális olvasótábor országos szemeláttára. Az önkiteregetés szörnyetege volt.

Az én veszteségem, hogy Németh Lászlót nem ismertem; Ortega/Don Quijote típusú országjáró volt, s ha voltak is fenntartásaim, nem A minőség forradalmának szerzőjével, mint inkább regénytömkelegével szemben, melyekben kart karba öltve jár a terjengősség és az ókonzervatív stiláris hagyomány.

Illyés Gyula egyfelől hatalmas műveltségével, francia kultúrájával, kivételes költői tehetségével messze kimagaslott a mezőnyből, és amolyan primus inter pares alapon vezérürüje volt minden megmozdulásnak a 20. század derekán; másfelől a sokat kockáztató haragvó „Tiborc” szerepében tetszelegve, aki nemzete érdekében pattanásig feszíti a húrt, nem késett udvarlására járulni az épp soros türannosznak.

Az Egy mondat a zsarnokságról olyan költő verse, aki a zsarnokság éveiben a zsarnok él-udvaronca volt, száláiban/kegyeiben forgott, dupla zsoldon, nolens-volens a zsarnokuralom üzemeltetésébe belesegített.

Az Egy mondat a zsarnokságról a kor egyik legszegényebb klenódiuma. A Szent Korona mellett a helye. * 96

K. I.* (Kertész Imre – a szerk.) magyar irodalomban, a fősodor legközepén, egy meglehetősen közepes prózaíró.

Stílusérzéke bizonytalan, költői vénája nulla, bölcseleti ismereteiben derivatív; mint író, per se majdhogynem műkedvelő; oly „egykönyvű”/egyhúrú auktor, aki a maga Egyetlen Tematikáján nem emelkedik túl hiszen ha élete kisiklása a haláltábor fiatalkori kalandján keresztül nem következik be, alighanem soha nem lett volna író, s alkalmasint beérte volna valami más, lukratív, tisztes polgári foglalkozással ötödik éve Berlinben él, a német irodalmi intézményrendszer kegyeltje, s Nobel-díjával is a németek irodalmi „lemezlovasa” „életműve” mondvacsinált és sovány, lényegében a derékhadak legszélén halagdogáló műkedvelő, és mint író ódivatú egzisztencialista. m AG yA r n y e lv

Aki magyarul ír, az kettős halállal hal. Először is, mert magyarul írni – írói öngyilkosság. Másodszor mert a külföldön élő magyar író természetes sorsa a nyelvhalál.

A magyar nyelv. Jóllehet zsenge hajtás (ami meglátszik strukturális bizonytalanságán és gyors elöregedésén), kifejezőereje bámulatos, és értelmező, ereje sem roszszabb az átlagosnál, vagyis némi leleményességgel a Rigvédától Heideggerig mindent el lehet mondani magyarul is. Óriási tehertétele, hogy kamasz érzelmi világú irodalmi tudat, kamaszösztönű ultrasoviniszta nemzet tartozik hozzá; szekunder irodalom és számtalan történelmi téveszme félreneveltsége, „megbántottsági trauma” országos komplexuma – a „linkek” és az 97

alkotó „alkoholisták” kultusza, rigmusoló váteszek és rokkant megváltásnosztalgiások kamaszos hőzöngése.

A magyar lelkiség felfeszül az önsajnálat és az önteltség két pólusa közt. Az írek nem sajnálják annyira magukat, az olaszok/franciák nincsenek annyira elragadtatva maguktól, mint a magyarok. m A r x ( i z mu s)

Átrágtam magam rajta és megutáltam Marxot. Egy mesterplagizátor, egy ásatag, azóta teljesen elfakult gondolkozó világéletemben ösztönösen irtóztam az olyan zseniktől, akik kutyaúszással veckelődnek át az élet mélyvizén, virtust csinálnak abból, hogy büszkén keresetképtelenek, és berendezkednek rá, hogy holtig élősdiek lesznek mint ahogy Marx kullancsként lógott gyáros barátjának, Engelsnek meleg bundájában fő-fő proletárforradalmár létére oly büszke volt felesége, Jenny von Westphalen bárónő arisztokrata származására; vég nélkül perelte anyját örökségi jussáért.

Nekem az a filozófus, aki „marxista”, nem filozófus, hanem marxista.

Lukács György élete és működése szimptomatikus; története nem a filozófusé, hanem a fanariótáé, aki megfelelő marxista vedléssel a Hatalom körein belül akar élni, annak része gyanánt, és a „robotos” dologtalannak fényűző, ingyenélő életrendje szerint.

A hatalom mint mesterség nem adatott meg neki, de a hatalom esélyeseinek már idejekorán felajánlja szolgálatait.

98

A hivatalos magyar bölcselet még sokáig az lesz: Marxtól szopornyicás. Mint aki nem tud elindulni a táncban másképp, csupán a kályhától – fél évszázad félreneveltjei immár majdhogynem a génjeikben hordozzák, de legalábbis a beleikben: számos volt marxista a Nagy Vedlés után a bölcselet titkos gyorstalpaló tanfolyamain hamar átképzi magát, és ki behavioristának, ki szemiotikus nyelvtetvésznek vagy keresztény egzisztencialistának, ennek-annak álcázza magát, de mindegyiknek a marxizmus tanainak a gilisztája férgelődik a beleiben.

A tételes, országos marxizmus leglényege az ösztönös lustaság és a vérszomjas irigység ötvözetének „bölcseleti rendszerré” fejlesztésének bűvészmutatványa.

A marxista nem megérteni akarja a jelenségvilágot, hanem értelmi bizonyítékokat gyűjtöget hitéhez, amiben hinni akar: a marxizmushoz.

99

n n é p i rtá s o k

A 20. század népirtó „tevékenységében” első helyen a japánok állnak, akik 1930-tól a második világháború végéig 44 millió kínait gyilkoltak le. A második helyen Sztálin a maga 35 milliójával.

Gyenge harmadiknak Hitler futhat be a maga 11 milliójával; de már a kambodzsaiakat irtó kommunista Pol Pot (3 millió), az örményeket irtó törökség (másfél millió), a kurdokat irtó perzsák és irakiak rajthoz sem állnak.

Még a „Spanyolok Istenének” sem áll hatalmában, hogy meg nem történtté tegye az ötvenmilliós indián holokausztot, amit a spanyol evangelizátorok – ferencesek, domonkosok, jezsuiták, Ágoston-rendiek az Újvilág lakóival míveltek; akiket a konkvisztádorok kezére adott az Úr, keresztény iszlamizálás, a Pál-valláshoz való hódoltatás céljából.

A magyaroknál a népirtó fejedelmet, Istvánt szentté avatták; szörnyetegsége nem volt akadály, és hogy „csodákban” se legyen hiány, egy francia jámbor forrás tudni véli, hogy Véreskezű István levitált.

Hitler mint Mózes legjobb tanítványa az Ószövetségből vette a receptet. Ez és minden holokauszt megengedhetetlen, gyalázatos és égbekiáltó, de a hitleri sem volt holmi „szuper holokauszt”, lévén a történelemben minden népirtás nem a kivétel, hanem a szabály.

100

Isteni kinyilatkoztatás az Ószövetségben, hogy az ellenséget irtani kell minden lábasjószágával, ökrével/ szamarával/tevéjével egyetemben, az asszonyokról és csecsszopókról nem is beszélve.

Minden „honfoglalás” népirtással jár, az ún. Ígéret Földjének őslakosságát sohasem kérdezik meg, hogy földjének „elígérgetésébe”, hazájának feladásába beleegyezik-e, hogy – ha nem mészárolják le – hazátlan bitangként kolduljon mannát egy idegen istentől, aki felvállalja sorsát. nő k

Mindig bámulattal adóztam a nők valóságérzékének és annak az ősi rutinnak, amellyel a férfiak történelmi paranoiáit átvészelik.

A férfiak csillagrobbantó álmaiban a nők percenként mentik meg az életet.

Olyanok a nők: hónuk alá csapnak, mint az aktatáskát, és tovanyargalnak velünk ahogy ilyenkor a ragadozó nő összeszedi minden fortélyát; behúzza a körmét s bizonygatja, hogy csak árnyékod akar lenni, annak is bársonyos iparkodik bevezetni a családjába, mely – legnagyobb rémületedre – rendkívül rokonszenves, mind tanult és eszélyes; ki nyájas leveseskanál, ki talpig úriember kettőig se számolsz és a család bemajszol.

101

A három asszonytípus, akitől íróembernek őrizkednie kell: 1. a mániákus-depresszív, aki szervült lehangoltságát kényszeredett mosollyal titkolja ne dőlj be neki! – egy-két év együttélés, és kveruláns némber mellett találod magad a Patáliák Házában 2. a „szépségmilliomos” lány, akinek egyetlen vagyona a szépsége – intellektusa amilyen csipetnyi, fog, mint a borotva de – mint a milliók a tőzsdei összeomlásnál – szépségvagyona elolvad, téged pedig igényeivel kilakoltat az íróságból 3. megvigyázd a nőt, aki selymes-pipes „magánmitológiát” alakít ki magának, és abba beleragadva él, mintegy magára zárva a gyerekszobát menekülj az ilyen agyonbútorozott életű neoretikustól: vele örülni, vele gyászolni az ő naptára szerint – leszakad a veséd.

102

ny n y uG At H A n yAt l á sA

Az egész nyugati fehér civilizáció a fejvesztett menekülés képét mutatja ha még élnénk és tanúi lehetnénk – akkor ámuldoznánk csak vég nélkül, milyen körömlakk-vékony volt az a civilizáció, amelyben minékünk élnünk adatott.

Eddig a nyugati civilizáció az emberiség roppant kísérleti laboratóriuma volt. A tökéletes védettség érzetében, nyakló nélkül kísérleteztünk.

Szerető jóindulattal figyeltük idealista fiataljaink próbálkozásait, hogy pop-maoista avagy pop-evangéliumi, szadomazochista avagy melegvíz-feltalálói alapon kommunákat alapítsanak – mely kommunákba a honvédelem beletervezve soha nem volt.

Ha a milliomos papa a kommunáktól megvonta az apanázst, semmittevő sarjaik eltartását rögvest becsületbeli kötelességének tekintette az Agyalágyultak Establishmentje, azoké, akik (körülröhögve bár, de még) dolgoztak.

Ha a kommunák sorozatos unalmi és kéjgyilkosságok elkövetőivé fajultak, mindig ott volt számukra remédiumunk: a halálbüntetés laboratóriumi eltörlése.

Ha hivatásos gonosztevőink munka közös ségbe, majdhogynem szakszervezetbe tömörült Ellen-Establishmentje körében a sokat akadékoskodó rendőrség népszerűtlenné vált – bíróságaink szaporábban kezdték osztogatni a „felfüggesztett” büntetéseket, amin csak az nem vigyorog, aki nem érti el a bíróság jóindulatú cinkosságát.

103

Ha meg összkomfortos fegyintézeteinkben szélhámosaink, mesterzsarolóink, emberrablóink, kábítószercsempészeink, rendőrgyilkosaink és nemzetközi terrorlegényeink kevesellték a dohányt, megírhatták (megírathatták) emlékirataikat, s biztosra vehették, hogy mihelyt a jelképes húsz évből letöltik azt a négyet, nábobok módjára élhetnek életük végéig.

E Néhai Falakon túli népek ábrázatán felismerni véljük Tacitus eszes barbárait, s leolvassuk róluk, hogy nem csak az Elrettentő Fegyver kilövőgombján tartják a mancsukat, de nem is rettennek vissza tőle, hogy lenyomják.

Minden elrettentő fegyver annyit ér, amennyit a gombján rajta tartott Bevető Ujj akarata nyom.

Ráébredtünk, hogy mindig is itt éltek, velünk közösködtek titkos szövetségeseik, az extra muros hordák ügyeske cinkosai – ők voltak az a nem-téma, melynek megpendítése kivált vérlázító illetlenségnek számított: az ágy alatt megbúvó fanarióták nem-témája – már évek óta fanarióták manipulálják a Fórumot (színházat, sajtót, rádiót).

A túlságosan lelkendező szálláscsinálókat még az első felfordulás pillanatában intézik el kényelmesen a Hordák, s utána olyan szakértelemmel, mint akik világéletükben ezt csinálták, hozzálátnak a rendcsináláshoz.

Egy kis útrövidítés – nagyon-nagyon távoli munkatáborok felé, kopaszodó fejjel azoknak, akik csigafürtösdacos-hosszú hajjal még a maguk alapította nagyvárosi kommunákban jókodva, „egyszer és mindenkorra minden kizsákmányolásnak a Mindenségből való Kirekesztéséről” ábrándoztak. Megkapják a sóbányákat.

104

Akinek gyanúsításai gyérülnek, az gyanús; aki besúgónak jelentkezik, az gyanús; aki nem jelentkezik, gyanús; és inkább száz ártatlan lakoljon, mintsem hogy a gyanús megússza lemészárolatlanul.

A hozzám hasonló Kasszandrák visszasírják a bukolikus időket, amikor a papírmalmok még azt zúzták péppé csupán – a könyveinket, s nem őrölték hozzá csontjainkat is.

Az idegen metszésű szemek nem látják, nem értik a mágneses szignált szalagírást, sem a makogva ugató régi nyelvet, amennyi belőlünk fennmarad.

Szeretetlenebbnek – ridegebbnek kellene lennünk. „Rómainak.” Csak az államalkotó latin szellemnek megújhodása segíthet rajtunk: a világhorizontokat szúrós szemmel figyelő Róma kegyetlen bölcsessége. Ha, mintegy varázsütésre, máról holnapra nem fedezzük fel magunkban a rómait – akkor jaj nekünk!

Megesznek biológiailag, túlszaporodnak rajtunk, kizsarolnak-fölélnek, ahogy a jó bolondok érdemlik, majd körülzárnak, és azokkal a fegyverekkel, amelyek gyártási titkaira oly buzgón oktatjuk őket – meg amivel feltöltjük arzenáljaikat –, utolérnek öregbástyáinkon és felkoncolnak.

Missziós atyák helyett kémeinket kellene elküldenünk; kikutatni idegen mentalitásukat. Felmérni, milyen sorsot szánnak nekünk – hogy mire számíthatunk. Hátha új fejezetét nyitják a rabszolgaságnak, új jogi alapokra fektetve, s a statútumok első cikkelye majd így kezdődik: rabszolga minden fehér…

A mi bajunk a jóság – korlátozni kellene a jóságot.

105

Mi más szerepe marad a meghódított fehér emberiségnek egy olyan hódoltságban, amely a könyörület keresztényi erényét nem ismeri – mint az, hogy alkalmazkodik a kortikális süketséghez, fülével-agyával behódol a világ pokoldörömbölésének, amely elől menekülni nincs hova; és elhagyogatja régi kacatjait: az irodalomban a klasszikusoktól, a zenében a preklasszikusoktól a romantikusokig mindenkit és mindent.

Bármi vonzók az idegen kultúrkörök egzotikumai, kultikus táncai, misztikus mélyengései, csak a nyugati szellem erőközpontja képes arra, hogy megalkossa és működtesse az ökumenét a glóbuszon, leküzdje folyvást fenyegető balkanizálódását, és egyetlen életképes organizmussá szervezze át a bolygót.

A fehér emberiség törpe kisebbsége elvegyül s eltűnik a harmadik millennium végére. A fehér civilizáció kiharcolt szupremáciájának azonban ez sem vethet véget.

A kényelemszerető z o m b i – a hülyegyerek-emberiség derék polgára, az agyonszórakoztató nagyipar rokkantja nem látja az összefüggéseket s ha mégis, csupán egy másik szórakoztató mutatványnak fogja fel, civilizációs kiebrudalásán jól szórakozik, s azzal aludni tér.

106

Ö Ön é s z l e l é k e n ys é G

Az élet elsődleges ismérve az önészlelékenység.

Amikor az életjelenség meghatározó jellemzőjét az érzülékenységben-önészlelékenységben jelöltük meg, mérhetetlenül kiterjesztettük fogalmát nem állíthatjuk biztosra, hogy nincs, ill. nem lehet a létnek olyan más, kémiai váza, a fizikai világnak olyan kapcsolatrendszere, amely nem adhatna ugyanúgy hajlékot az érzülékeny-önészlelő létezésnek a létnek más „epidermisze” is elgondolható, amelyen a tudat első kvantuma felbizsereg. Önészlelékeny jelenségek elképzelhetők gázörvényben, tűztengerben, még az égten-égő multiverzumban is – hőmérséklet-különbségek formájában. És elképzelhető a mikrovilág atommag alatti léptékén, sőt a Kháoszmosz ömlenyeiben/felvillanásaiban is, amelyekre a törvényszerű ismétlődés, a matematika nem vonatkozik, és a szám érvénytelen.

De ha van is, hol van már ez az önészlelékenység a mi élőszféránktól, az elme maga-kivetítette s önmagára visszavetített ismereteitől!

Találkozásunk idegen univerzumok űrlényeivel alkalmasint igen valószínűtlen; a „szignál” valódi vétele ábrándkergetés marad csupán, s mondhatni, sohanapjáig várathat magára ami kivált fájdalmasan érintheti ez intergalaktikális találkozás romantikus reménykedőit, akik másképp, mint 107

az irtóháború vagy az érzelgő békeünnep kategóriáiban el sem tudják képzelni e közeledést még ha rákerülne is a sor, érzülékenységünk struktúráinak végletes különbözősége miatt alighanem oly „transzcendentális” távolságból méregetnénk egymást, hogy a szokványos két földi „érintkezési forma” helyett a harmadik következne be: nem tudnánk mit kezdeni egymással.

Tán az érzülékenység-önészlelékenység kritériumának átruházásával más hordozókra hajlandók vagyunk elfogadni az empedoklészi tételt, hogy több mindenek élnek, kikről-mikről eddig nem tételeztük volna fel az elevenségnek e másmilyen zsongását.

Felfokozott képzelőerővel kell a bioszférák, az önészlelékeny populációk spekulatív lehetőségei felé fordulnunk létfontosságú e nyitott szemlélet kirajzásunk történelmi küszöbén, ki az űrbe, új habitákulumok létesítésére kísérő aszteroidákon, mesterséges platformokon. Ör eGséG

Az ember eleinte csak joviálisan megjátssza az öregséget. Azután tréfásan beleérzelgi magát. Addig-addig, hogy egyszer csak kiderül – a játék csapda volt; a csapda fogókajmói összezárulnak körülötte és ő – ö r e g megfordul a játék. Egy-két legénykedést színlel. Nem sikerül „hölgyválasz”? Rá nem esik választás nekifutásból? Visszagurul veszi a kanyart? Belenyekken s ott marad – Ahaha-aaa! Nem magának való az, apó!

108

Megsértődni sincs érkezése: levegő után kapkod; reszket; verejtékezik. A hóna alatt; a töke körül. Csurom verejték.

Elvonul a sövény mögé. Lefekhetnék. Körülkémlel: „Hát az én elefánttemetőm? Hol-merre?!” ----ha van, hogy hol. Az ő lehető legrövidebb úton elérhető elefánttemetője. Hasmánt, ott, ahol van, a földön felkönyökölve – gutaütéses-mereven fürkészi a féloldali, hűdéses meszszeséget.

Abban a mértékben, ahogy öregszem, a fiatalok megsüketülnek irántam. Mind hűvösebb-udvariasabb fenntartásokkal élnek írásaimmal szemben, majd zavarodottan észlelik, hogy irritálom őket. Maguk is öregszenek… egyre szűkmarkúbban mérik a társaság alamizsnáját; a szellemközösség istállómelege fogyóban az anakoréta oly igen kedvelt termékeny magányából sivatag egyedüllét lesz – önmagába falazva teng gondolataival még ha az aranycsinálás titkát hordozná is a fejében, tőle az se kell már elméje lisztről-lisztre újraőröli az ezerszer megőrölteket, hogy ezzel a tisztes önfertőzéssel agyonüsse az idejét…

109

p p o l i t i k A i ko r r e k t s é G

A politika a mesterfogások művészete, amelyekkel a hatéves gyereksereg szellemi szintjén élő primitív választópolgár-vadakat az orruknál fogva lehet vezetni.

A politika az a „fekete lyuk”, ami az irodalmat szőröstül-bőröstül elnyeli. * Ott, ahol jószerével mindenki – mondhatni a „döntő többség” félsütetű, ámolygó, tudatlan-tájékozatlan bugyuta, ott a rossz döntésre nem mentség, hogy „az egész ország” megszavazta a bálványozott többség a „többségi elv” szerencsétlenkedéseivel egyetemben mindenestül pokolra szánkázik, maga az ország pedig nemzetestül ószövetségi „szolgaságra” vettetik. * Senki nem sejti, hogy a szibarita Nyugat milyen messze sodródott a demokráciától, s hogy mily veszedelmesen sodródik a diktatúra felé az általános nemtörődömség, libertinizmus s az anarchiával határos randalírozási hajlam következtében.

A nyugati demokráciák igazságszolgáltatása akkora csőd előtt áll, hogy kis híja becsukhatná a boltot. Mert mi lesz az esküdtszékkel, a bírói karral, ha a munkájából 110

kiakolbólított és a multimédiával, jogászrabulisztikával népszerűtlenné tett rendőrség felmondja a szolgálatot, s dezertál? ha a „politikai korrektség” divathóbortja lehetetlenné teszi a népakarat érvényesülését, holott a szavazók kilenctized része a halálbüntetés visszaállítása mellett van? ha a „politikailag korrekt” tézisek balos bajnokai terrorizálják a társadalom józanabb szektorait? ha ami korábban egyértelműen „alvilág” volt, ma „alternatív társadalommá” avanzsálva fejére nő eltartójának, az igazi társadalomnak?

Van-e még vezeklés vagy büntetés jellege az összkomfortos szállókra, nyaraltató egészségházakra emlékeztető „börtönöknek”, ahol a jóbolond adófizetők pénzén ingyentévé, társalgó, aerobikus tornaterem, telefon, könyvtár és továbbképző szabadegyetem várja a beutaltakat?

A kiskorú „megtévedteket” pedig tengerparti intézetekbe kosárlabdázni küldik – felejtőkúrára.

A közönséges – ostoba, balek, mert nem bűnöző – állampolgár mintegy fenyegetve, megtámadva érezheti magát a demokrácia által, amelynek bírái, osztentatív nyúlszívűségükkel és nevetségesen enyhe ítéleteikkel akarva-nem akarva cinkosai a társadalom züllőfélben lévő zömének.

A „politikai korrektség” (PolKor) gőgös, ellentmondást nem tűrő lobbi – magyarán diktatúra a demokráciának álcázott parancsuralmat nem ők találták ugyan fel – a hírhedt újkori diktatúrák mindig is alkalmazták; a PolKor azonban túltesz rajtuk is: a demokrácia valóságos farsangi felvonulása 111

festenyzettségét belopja mindenüvé, faltólfalig átitatja a demokráciát; mire feleszmélnénk, már késő: nyakunkon a PolKor-terror, ádámcsutkánk alatt az az elektronikus „csomag”, mely figyeli minden szavunkat mondanánk valamit, de úgy járunk, mint Baál papjai, akiknek nyelvét elhajlította az Úr: már mi is őt, a PolKort dicsérjük, átvesszük ostobán üres közhelyeit, öntömjénező stílusfordulatait a Nyugat közszellemét már megfertőzte, Köztes-Európát is erősen fenyegeti – kultúránk és civilizációnk végzetévé válhat: kompromittálja a demokráciát ha egyszer sikerül a demokráciával felbonthatatlan frigyre lépnie – hogy már megkülönböztetni se tudjuk tőle –, akkor megnézhetjük magunkat, és öt-rossz nekünk a legjobb úton haladunk afelé, hogy a Politikai Korrektség formuláréjával, parancsuralmával megutáltassuk/ meggyűlöltessük a demokráciát amilyen mértékben nyilvánvalóvá válik a demokrácia meggyöngítésének eredményessége, illetve kivédhetetlensége – olyan mértékben nő a diktatúra potenciális tábora a jótét együgyűség olyan rendcsinálásra vágyik, amelynek a „politikai korrektség” volna az első áldozata. p rÓ tAG o r á s z

Bálványom Prótagorász, aki vértanúhalált halt szabadgondolkodó meggyőződéséért, áldozatul esett az Olümposz-vallás fundamentalistáinak, menekülés közben a tengerbe esett.

Elmélődéseim sarkallata az ő nevezetes mondása: „minden dolgok mértéke az ember, a létezőknek és nem létezőknek egyaránt”.

112

Nem kevesebbet jelent ez, mint hogy fogalomalkotásunk, gondolkozásunk minden munkafogalma, sőt legmagasabb rendű spekulációink összessége is protagoreus – innen bölcselettörténetünk eredendő protagoreicitása.

Elménk szerkezetének protagoreus jellege adottság, akárcsak a teknőc levethetetlen páncélja – ami persze eleve megszabja gondolkozásunk határait.

Protagoreus látásmódunk korlátoltsága az élőszféra felosztása flórára és faunára. Csak látni kell a növények mozgását lefilmezve gyorsfelvételen. A növény is mozog, jóllehet más időléptéken; ám a lassan mozgók mozgása minőségileg semmiben sem különbözik a fauna gyorsan mozgóinak mozgásától.

A jelenségvilág mint létegész számunkra nem lehet sem több, sem más, mint amennyit és amit szenzoraink/ lokátoraink elhoznak belőle, észlelékenységünk/analizátorunk elbír. Protagoreus „képernyők” vagyunk, és érzékelésünkön nincs másmilyen meta-gomb, amelyet benyomva „nem-protagoreus” modusszal szemlélhetnénk akár szemlélnivalóinkat, akár szemléletünket. Ám amikor legfelsőbb reflexintegrálunk, válaszul az életingerre, filozófiát alkot, e filozófiának – ahhoz, hogy működésképes legyen – a létegész valóságosságát kell alapkiindulásul vennie, noha tisztában van protagoreus korlátaival. Érzetnyalábunk kiveti vemhét, az „én-szindrómát”, nyelvünk (zenei rezonanciáinak megszállottságában) kikölti metaforái tojásait, s e kettős alappontból fogalomalkotásunk végigháromszögeli a világot „phantasmáival”; már ilyen az „eszünkjárása” – e valósnak tetsző munkafogalmak nélkül elménk nem forog, eszünk kereke nem kordul.

113

Protagoreus optika szerint létezünk/látunk/fogalmazunk/gondolkozunk és a metaforák „bőréből” elménkkel kibújni nem tudunk a matematika is a mi protagoreus elmeszerkesztményünk; rávetítjük a jelenségvilágra, jóllehet annak abban „megfelelője” nincsen a jelenségek nem a matematika szerint rendeződnek, és az események „törvényszerűsége” egyedi, egyszeri; megtörténtükkel azonnal bekövetkezik lebontásuk is ezért a létegész abszolút kongruens „leírása” eleve kudarcra van ítélve.

Hogy a külvilág objektív léte nem bizonyos, és tán csak a szubjektív énben áll össze alakzattá az általunk adott térben és időben, időtlen idők óta háborgatja álmán a gondolkozó embert.

Ha azt mondjuk, tudásunk egyetemének protagoreus jelrendszere a jelenségre vonatkozik, a világra nem – ez egyúttal azt is jelenti, hogy jelrendszerünket ráhúzzuk a világra mint álcát; teljesen beburkoljuk, mint a cihával a dunyhát ráhelyezzük héj gyanánt, j e l e n s é g g é vetítjük, majd ezt az álcát mint jelenséget úgy forgatjuk, méricskéljük, mintha a „világ” volna.

Minden jelenség protagoreus „intencióval” kerül bele ismerettárunkba; a világról, amelyre nem vonatkozik, még azt sem sejthetjük, mit n e m tudhatnánk meg róla.

Nem tehetünk mást: el kell fogadnunk a látszatok világát, azzal a meggondolással, hogy ha mi magunk is csak látszat vagyunk, és a világ is csak látszat,

114

bátran kihagyhatjuk a látszat-nem látszat dilemmát gondolkozásunkból, mint mikor egy törtet egyszerűsítünk a számlálóban-nevezőben előforduló közös tényezőkkel rusztikus fogalmazásban: nyugodjunk bele, hogy mellétalálunk a szögnek, és minden reményünket helyezzük az árnyképbe, amelyen a dolgoknak az a l á t s z a t a, hogy olykor – fején találjuk a szöget.

A világ protagoreus voltából következik, hogy minden bölcseleti tétel verifikálhatatlan, s csak az tartozik a filozófia korpuszához, aminek verifikálása meg sem kísérelhető minden elgondolható jelrendszerünk – képes beszéd.

A lényben kiábrázolódik az univerzum képe és hasonlatossága, s legyen ez a kép akár valós, akár érzékcsalódás, nem kevesebb ez, mint a lét ismerete – az ismeret prótagorászi spektrumán.

115

r r AC i onA l i z mu s

A haladáseszme, a hatványozott haladásillúzió napjainkban szaturálódott; a közboldogság eszméjének kötelezővé tétele – ez volt az a csepp, amivel betelt a mérték: a racionalizmust utolérte a neuron-korrózió, a ráunás végzete.

A modern fizika s a nyomában kibontakozó világkép a maga probabilitásaival, bizonytalansági tényezőivel alapjaiban rendítette meg a szekuláris bölcseletnek a rációba és a racionalizmusba vetett bizalmát: hogy emberi eszünk, logikus gondolkozásunk valaha is megközelítheti a mindenség titkait.

A racionalizmusnak nem ellenségeit kell gyűlölnie a vallásokban, hanem őseit, fogantatását és keletkezéstörténetét kell tisztelnie bennük.

A racionalizmus kapitális tévedést követett el, amikor „ellentábornak” képzelte önmagát, és toborozta is az ellentábort az „egyház felkoncolására”, a skolasztika miszlikbe aprítására gőgösen ignorálva, vagy vakságában észre se véve, hogy szülőanyja az egyetemes egyház, nemzője a skolasztika. „Elmaradt” tulajdon premisszáitól, elhagyogatott olyan spekulatív elemeket, amelyek építőkövei lehetnek a természetértelmezés következő szakaszának.

Szerencsére a skolasztikus gondolkozás idáig elhozta a feladottnak hitt eszméket széles medrében, amelybe az ortodox hitvédelem mellett beletartozik eretnekeinek,

116

árulóinak, kiközösítettjeinek, martalékainak titkos hagyatéka is. Úgy tűnik, a racionalizmust, melyért élünk-halunk, mégiscsak megmenthetjük ha finom műszerré átprogramozva alkalmassá válik olyan mestergondolatok megfogalmazására, amelyektől eddig ellenzékiségének szent hagyománya távol tartotta.

A mi civilizációnknak egyetlen esélye a racionalizmus „sejtállományának” teljes kicserélődése. A racionalizmus új életkezdése – pálfordulás is kell hogy legyen amit eddig távol tartott magától és tudományaitól: a mítoszt nem holttehernek, hanem munkahipotézisnek kell tekintenie, bár kellő egzakt átfogalmazás nélkül nem viheti laboratóriumába.

Ideje, hogy megszabaduljunk a felvilágosodás és a materializmus képzeletszegény beszűkülésétől, és a határtalanság cusanus-i, a létlehetőségek para-matematikus, Giordano Brunó-i fogalmaival tekintsünk szét a multiverzum jelenségvilágán, amelyben oly igaz, hogy nem vagyunk egyedül, mint az, hogy szálegyedül vagyunk. r e n d s z e r (A l ko tá s)

Megértük hát ezt is, a bölcseleti „rendszerek” megbuktak, bölcseleti „rendszert” alkotni gyalázatszámba megy.

De lesz idő, amikor a rendszeralkotás „szégyenletességének” divatja is leáldozik nem nekiüléssel, sem székrekedéses erőlködéssel születik a „rendszer”, hanem maga a mestergondolat gondolódik tovább, a világ sokat látása, a nyüzsgésen-forga-

117

tagon való nézdelődés érlelődik világlátássá, ahogyan Püthagorasz a bölcselet keletkezését meghatározta.

Nem lehetne felfogni a bölcseletet úgy is, mint – Wittgensteinnel szólva – nyelvi játékok magasrendű diszciplínáját? Egy-egy nyelvi játék a maga teljességében egy-egy bölcseleti rendszer, önmagára vonatkoztatva logikus és megtámadhatatlan e rendszerekben az a közös, hogy a jelenségvilágra vonatkoztatva érvényüket vesztik, s mintegy jelentés nélküliek, pedig legfőbb becsvágyuk, sőt vindikálják maguknak a világmagyarázat jogát a sakkjátékhoz hasonlítanak, mely saját szabályrendszerében önmagára vonatkoztatva tökéletes egész, logikája megtámadhatatlan, de ontológiai, episztemológiai jelentése nulla.

Olyan kultúrákban, amelyekben a belletrisztika túltengése és az ennek nyomán fellépő egyoldalú szellemi táplálkozás következtében sok a skorbutos meg a pellagrás lélek, nagy a veszélye annak, hogy e kóválygó kiéhezettek fennakadnak valamelyik nyelvi játék, bölcseleti paradigmatikon horgán, s akkor aztán – aratnak a szubkultúrák, zsebelnek a guruk.

Ha a filozófia sem egyéb, mint a nyelvjátékok egyike, s „igazaival” egyetemben csupán játékszabályok rezultánsa – akkor a platóni, a Platón utáni, Régi és Új Akadémia, a bölcselet egész köztársasága maga a Kukutyin többé nem kell Kukutyinba mennünk, van itt elég zab, hegyezni való.

Hogy a nyelv rejtett tautológiák rendszere, és a nyelvnek mint kifejezőeszköznek alkalmazásával csak azt érjük 118

el, hogy közegünk, a „médium” önmagát „mondja” – ez nem vezethet sem a filozófia megsemmisülésére, sem elhalására minden, a létesülés kényszere ellen lá zadó, a z episztemikus imperatív usz elr iogatására épülő filozoféma eleve csatavesztésre van ítélve a nyelv „lejáratása”, kivetése, elvetése nem lehet a bölcselet elsődleges célja aki ki fog esni a bölcselettörténet továbbszövődő alapszövetéből, az nem a filozófia lesz, hanem a nyelvfilozófusok, elsősorban Wittgenstein és köre.

Minden bölcseleti rendszerre, ágra, trendre, irányzatra a szolipszizmus szürke árnya borul. Végső soron minden nagy „rendszer” e szoliptikus jelleg fortélyos, mesteri elkendőzése.

119

s „ s e vA l l á s ”

Minden zagyvalékfilozofémák atyja, Mircea Eliade koponyájából pattant ki az a bölcsesség, hogy valójában nincs „teljesen profán létezés”, és hogy a magát valláson kívül élőnek képzelő ún. „profán ember” is végelemzésben „kriptovallásos”. – O, Sancta Simplicitas!

Hívő és hitetlen szembeállítása mindenestül kolostori nómenklatúra; olyan antinómia, aminek a bölcseletben nincs osztaléka egy okkal több, hogy megférjünk egymással. Bizonyára jobban elviseljük egymást, ha rádöbbenünk, hogy nincs más, csak inspirált, kinyilatkoztatott, vagyis apodiktikus tudás, megalapozatlan gnózis.

Mint teljes jogú polgár elvetettem és magam mögött hagytam az istenelméletet, a lélekelméletet, a teremtéselméletet, a transzcendentáliák téveszméit és non sequiturjait. Ha bárki ebbeli meggyőződésemet gyalázza, az engem ugyanolyan mélyen sért, mint a hívőt sértené, ha halállal fenyegetném, amennyiben hiedelmeit meg nem tagadja. s e vA l l á s ú vAG yo k

Ha ez a „fogyatkozásom” nem lenne – mondták már nem is egyszer pap barátaim –, akár világi abbé gyanánt – mint Liszt Ferenc – reverendát is ölthetnék az ördög zavarodottan a szakállába túrt, amikor az Apostoli Szentszék kiadója 1988-ban kiadta a kora középkori 120

angol misztériumjátékokból válogatott átköltéseimet Görgőszínpad címmel.

Nem volna ideje már, kérdem én, hogy lámák, ajatollák, imámok, Nagy Katolikoszok, archimandriták és tiarás püspökök mindje, akinek csak mint Földi Helytartónak Isten Szent Felségéhez forró drótja van – nem volna legfőbb ideje, hogy a mennyekben szorgalmazzák a toleranciát?

A sevallásút – noha nagyon is érdekli a vallástörténet – nem foglalkoztatják a vallás problémái. Éli a maga életét nélkülük, hacsak bele nem rángatják a vallási ellentétek álproblémáiba csak akkor arrogálja magának a blaszfémiához való jogot, ha rákényszerül, ha vallásos környezete már oly elviselhetetlenül irritálja, hogy létében fenyegetve érzi magát: félő, hogy otthona, megélhetése rámegy, deportálás, kínzókamra, halál fenyegeti ha ragaszkodik is a blaszfémia jogához, nem az az első dolga, hogy ócsárolja, gyalázza a vallást, csak éppen kétségbe vonja hiteles érvényét.

Minthogy a sevallásúnak a maga meggyőződése éppoly „hétszer szent”, mint a hívőnek a maga hite, a jámborita szentségtörést követ el, valahányszor a sevallásút a-gnosztikusnak, a-teistának, hit-etlennek bélyegzi, mint holmi fogyatékost fosztóképzőkkel lesajnálja. Kívánatos volna, hogy kigyomláljuk a mindennapi szóhasználatból az efféle nyelvi idiotizmusokat, amelyekkel a sevallásúakat a szótárakban, a szószékről és a médiában a gyalázkodás zárótüze alatt tartják.

121

Sokszor idézgetett anekdota szerint maga az Isten is i s t e n - t e l e n ezzel az állítással döbbentette meg 359-ben az elnöklő Eudoxios patriarcha a zsinati atyákat. A felháborodás vihara azonban örömmámorba, fuldokló kacagásba torkollt, amikor az „istenkáromló” hozzáfűzte a magyarázatot: hogy is lehetne másképp? Isten csak nem imádhatja önmagát? Őszentfelsége az egyetlen, akinek fejedelmi előjoga, hogy ennenmagára nézvést istentelen legyen. sor s

Az életnek sója-borsa van / sótalan az, ki sorstalan Mint a levélen mászó hangya, amelynek látóhatárát a levélgerinc feltarajlása eltakarja, s így még csak nem is gyanítja a levélgerinc mögött felmeredő hegygerincet ilyen a mi vakságunk a ránk váró végzettel, sorsunkkal szemben.

Orgénak nevezték a régi görögök azt a titokzatos őserőt, ami a kozmosz mögött munkálva ront és teremt; még a mindenséget kormányozó Erósznál is nagyobb míg a teremtmények azt hiszik, hogy maguk mívelik, amit mívelnek valójában minden csak történik velük az orgé sötét parancsai szerint.

122

sz s z A bA d sáG

Egy labda kergetésének ezerszer annyi figyelmet szentelnek ezen a szuperdiktatúrás hódoltság felé vágtató bolygón, mint amennyi felelősséget éreznek a napon olvadó szabadságért.

A szabadság a „hiánybetegségek” legsajátosabb fajtája.

Oly nyavalyakórság, amely csupán akkor és abban érzékelhető, akiben/amikor hiányzik – de akkor nagyon ám mihelyt „megvan”, az ezer bajjal járó „szabadság” birtokában az ember vagy a nemzet képtelen élvezni gyógyulása boldogságát; a szabadságot másképp mint a szabadsággal való visszaélést elképzelni sem tudja.

A fehér civilizáció szabadságértelmezése az évszázadok léptékén drámai jelentésváltozáson fog átmenni, mondhatni az a látszata lesz, hogy letűnőfélben van a Harmadik Világ terroristái, a színesek partizánseregei kölcsönveszik ugyan a francia forradalom eszmei zsargonját, ám a „szabadságtörekvések”, a függetlenség és a „demokrácia” az etnikus sípokra-dobokra-kolompokratülkökre áthangszerelve idegenül hangzik, és tartalmában szerfölött bizonytalanul cseng félő, hogy ott, amit ma Harmadik Világnak neveznek, ükunokáik majd – sok minden egyebünk közt – ezzel is értetlenül állnak szemben: a fehér civilizáció romantikus szabadsághőseivel, legendáikkal, lobogólengetésükkel, a szabadság lírájával és bölcseletével.

123

szerelem

A hódítás tabu, nem téma. A viszonzatlan szerelem: az a megírni való.

Ahogyan a test kilenctized részben vízből áll, ugyanúgy tudatunk jó kilenctized részben szexualitásból áll: és ez az, ami jószerével az orrunknál fogva vezet – mélyengéseinkben.

Halálra ítélt házasság az, amelyben a férj többet forgatja édelegve és nézegeti felesége arcát, mint a seggét (forgatja édelegve és nézegeti).

Ahogy (az angol szólásmondás szerint) „a gazdag ember ezüstkanállal a szájában születik” nekem a szerelemember abszolúcióval a hímvesszeje körül születik.

Bizonyára nem véletlen, hogy a nőemancipációs mozgalmak az angolszász világban kaptak lábra, ahol a férfiak a másik nem Magas Színe Előtt beijedősek, szemérmelősek, és a szexuális agresszivitás legcsekélyebb jelét sem mutatják a nőszagra megriadnak, bokájuk megremeg, pánik és menekülhetnék vesz rajtuk erőt kani voltukat úgy kell előingerelni; az előjátékokba belevonni őket csak üggyel-bajjal lehet; úgy közösülnek, mint a verebek – és a hálószobából, mihelyt lehet, elszelelnek, s beveszik magukat a klubok, pubok, krikettegyletek és madárfigyelő bódék férfierődjébe. A legendás angol női „frigiditás” alighanem ennek a passzivitásnak letükrözése.

124

Hogy a behelyezés előtt vetnek nem vetnek keresztet péniszre-vaginára hogy a jámbor zsellér házaspár tizenkét gyermeket tökélt a világra, anélkül, hogy a férfiember csak egyetlenegyszer is látta volna meztelenül élete párját hogy a fiatal plébános, papgazdaasszony-felcsinálás közben önmegtartóztatásról-cölibátusról megfeledkezik, ám elélvezésére az azonnali keresztényi lelki gyötredelem és zákányos szánom-bánom leselkedik – mindez a spermatozoát nem érdekli: furakodik vidáman előre a méhszáj nyákjában célja felé.

A fajgyűlöletben döntő szerepet játszik a szexuális féltékenység, s mivel e féltékeny gyűlölet nem oldható fel a betű és a törvény erejével, sem a közvélemény átnevelő manipulálásával, igen valószínű, hogy a problémát a génszerelés fogja megoldani.

Nem múlik el nap, hogy a tévé csúcsidejében, vacsoránál, a képernyő ne traktálná közösüléssel a családot; hol elefántok, hol bölények, hol majmok, hol kenguruk, hol bálnák, hol teknőcök, hol pókok, hol békák lógnak egymáson fürtökben, hirdetve az o r g é korlátlan hatalmát és az emberjószág elapadhatatlan érdeklődését Erósz iránt ha a végtelentükör-szerű végtelen tévélánc képernyőin látottakat beszorozzuk a nézősereg milliárdjaival, akik ugyancsak párzanak, és lucskos közösülés közben félrefordított fejjel, kiguvadt szemmel a képernyőre merednek akkor látomásunk támad az ősposványról, ami a szellemen ül, és azt iszapjával béklyózva Erósz rabságában tartja.

125

szkepszis

A gondolkozás alapfunkcióját a kételkedésben látom.

Nálam a spontán kételkedés megelőzi a gondolat felvillanását, és még mielőtt „hitemet” előlegezhetném, falanx-gyűrűbe veszi a szkepszis abban a mértékben, ahogy gyarapodik/töményedik bennünk a tudás – a tudás fejedelmi illúziója –, úgy töményedik a kétség: saját gondolataink megkérdőjelezése.

Berendezkedvén a csődre – lévén a gondolkozás e csődtömeg felszámolása –, két gyönyörűségünk marad az egyik: a filozófiánk haszontalanságán érzett perverz öröm a másik: hogy a saját gondolatainkon való kétségbeesésért nem jár az a büntetés, ami az isten irgalmán való kétségbeesésért kijárna: örök kárhozat.

Az én szkepticizmusom nem pszichológiai, nem „klinikai” búnborongás, hanem bölcseleti értelemben vett szkepszis. Nem hiszek „közvetlen belátható igazságokban”, olyan posztulátumokban, amelyekről közelnézetre kiderül, hogy feltevéseknél, vélekedéseknél nem egyebek semmilyen eszmerendszert nem vizsgálok a szkepszis ismeretelméleti megszorításai nélkül ezer meg ezer gnózis van, pogány, zsidó, keresztény, mohamedán etc., és mindnek fő elve, hogy csak a maga igaza bír a kinyilatkoztatás erejével, a többi gyarló, tévelygő, hamis a világ jóval nagyobb felén a hinduizmus, a buddhizmus és származékkultuszai – bölcseleti mértékkel mérve agnosztikus jellegűek 126

az én szkepszisemnek/agnoszticizmusomnak a kiindulása ennek a többségi véleménynek felfedezése volt; hogy megszabaduljak az európai vallásfogalom és bölcselet öntelt és önelégült provincializmusától.

A felső foka a szkepszisnek nem az, amikor kétségbe vonjuk, hogy ez vagy az a posztulált igazság igaz legyen; ó nem a szkepszis felső foka – amikor azt mondjuk, hogy ez vagy az a vélelmezett „igazság” amúgy is csak egyik lehetséges interpretációja a jelenségvilágnak; s ha mint interpretáció életszerűnek bizonyul és gorombán szólva „beválik”, hát akkor úgyis mindegy, hogy ez vagy az be kell látnunk, hogy kinek-kinek szent joga sokkalta amúgyabban, annál is amúgyabban látni a jelenségvilágot, ha egyszer látásmódja szolgálta az élet élhetnékjét mi kár, hogy a bölcselet e türelemre intő végső lényegtelenségének, fejedelmi balgaságának kilátójára feljutni csupán a filozófus tud; az, akinek a mondottakat leginkább meg kellene szívlelnie: a fanatikus soha. s z o C i A l i z mu s

Indiában a túlnépesedés lett a pauperizálás okozója; Közép-Európától végig az eurázsiai kontinensen a szocializmus győzelme eredményezte az özön szegénységet a tudományos pauperizálás a néptulajdonos pártarisztokrácia és a pártállam kezében a politika megengedett, sőt kívánatos eszköze a nyomoregyenlőség megvalósítása a szocializmus diadala.

127

t tA l á l m á n yo k

Nem tisztelem annyira kitalálókánkat, amennyire tisztelni illenék. A rohamágyút kitaláltuk már, amely egyetlen lövéssel képes pozdorjává lőni hajlékunkat; de azt a „házágyút” még nem eszeltük ki, amely a Semmi pozdorjáiból egyetlen lövéssel hajlékot épít az ember gyermekének. Évezredekre belerondíthatunk az utókor életébe, de azt az apodiktikát még egyszer sem találtuk fel, amely történelmi visszaható erővel bír, s jóváteheti a múltat. t e o l Ó Gus o k

A teológusok a bölcselet Lelki Szegényei.

Mindig az az érzésem, hogy már mialatt érvelnek, befele zümmögve halleluját énekelnek; akárcsak a duk-duk négerek, akik már akkor megverik a dunga-dunga gongot, amikor az elfogott misszionáriusnak az üstben még alá se gyújtottak. ter mészet

Valahányszor költők, szentek, iskolamesterek vagy idióták a természet csodálatos „szépsége”, a teremtés „harmóniája” előtt ájuldoznak, csak tökéletes tudatlanságukat teszik közszemlére afelől, hogy amit a romantika gyűjtőszavával „természet” címszó alatt tartanak számon, az közelnézetben a morbiditás, a falánkság, a „food-chain” – a húsdaráló zabálhatnék megnyilvánulásainak visszataszító összessége.

128

Morbid az élet vágya maga; a Szent Anyatermészet mocsok-anyasága a habzsi szájú szájhasbél: a „természet” örök nemi tébolyban, éhségében örökké prédalesen tevékenysége (ámokfutása) kimerül az önfelzabálásban és a felzabálnivaló megszülésében a bioszféra az undor fogalmát nem ismeri, és tulajdon morbiditásának bűnös köréből nem szabadulhat. t Ö rt é n e l e m

A történelem – bebútorozott idő.

Kiigazodni a történelmen nem lehet, de kibutulni belőle – azt igen.

Megfigyelhető két párhuzamos folyamat a történelemben: az egyik, hogy a forradalom felfalja gyermekeit; a másik, hogy mi, nemzedékről nemzedékre, rohamosan kibutulunk a történelemből.

Ha ötezer év előtti Nílus-völgyi szántóvetők magzatát az időgépen idelophatnánk, igen valószínű, hogy az elemi és az egyetem után a tornatanártól a római pápáig akármi lehetne belőle, anélkül, hogy ő maga vagy a környezete észrevenné a turpisságot.

Tévedés, hogy az ókoriak életérzése alig különbözött a mai emberétől, hiszen vágyaik, szenvedélyeik, nosztalgiáik azonosak voltak; legalább két döntő különbséget figyelhetünk meg: az egyik a rabszolgaság intézménye, amit a természet rendjének, az istenek rendelésének tulajdonított mindenki, beleértve a rabszolgákat, sőt a rabszolgalázadások vezéreit is 129

akiknek célja – ha nem korlátozódott a „rossz gazda” kicserélésére egy „jobb gazdára” – uralomváltás volt: hogy a vérfürdő és a hullahegyek eltakarítása után maguk rukkoljanak fel rabszolgatartókká, és rablóhadjárataik hadifoglyaival frissítsék fel a rabszolgaállományt.

A másik szembetűnő különbség az ókor és korunk életérzése közt – Porphüriosz megfogalmazásában –, hogy „minden – isten” tehát hogy „daimonionok”, istenek légiói munkálnak mind a Földön, mind az alvilágban ha ez a pogányság esszenciája, akkor a keresztények pogányabbak voltak az általuk „pogánynak” becsmérelt rómaiaknál: több „daimonionnal” népesítették be hitvilágukat, mint a felvilágosult epikureusok, sztoikusok, szkeptikusok.

Koronás Hitlerek és keresztes Ajatollák sorfala között halad a történelem.

A történelemnek egyebe sincs, mint tanulsága.

A történelem tanulsága, hogy mindnyájan ezernyiezer brosúrával vagyunk elmaradva attól, ami utánunk következik.

A történelemnek – tanulsága? Van is, nincs is. Annak felismeréséhez, hogy az ember kétszer ugyanabba a szarba nem léphet, Beckett és Hérakleitosz elméjének, valamint az üdén csobogó patak és a rondán hömpölygő kloáka fogalmának a kombinálása kell.

De Beckett aligha a történelem Cloaca Maximájára gondolt, hanem az egyedi ürülékre, amely veszteg és sandán várja a belelépőt. Paraszti gorombán igenis megtörténhet, hogy az ember kétszer ugyanabba a szarba lép.

130

A második világháború befejezése óta annyi határvillongás, helyi háború, etnikai tisztogatás történt szerte a világon, amelyekben többen vesztették életüket, mint a két világháborúban együttvéve, hogy bízvást elmondhatjuk: megtörtént a harmadik világháború, csak éppen részletekben s jóval olcsóbban, mint ha a nagyhatalmak elvesztegették volna atombombáikat.

Beutaztam az egykori Monarchia területét. Mindenütt ott a nyoma, s hozzá milyen hatalmas! Megrendülten szemléltem az elpusztíthatatlan középületeket, könyvtárakat, kaszárnyákat, iskolákat. Vajon olyan rengeteget nyertek az olaszok azzal, hogy kiküzdötték a Csizma egységét, és már nem az osztrákok alatt „nyögnek”?

Az északolasz jobban utálja a szicíliait, mint a feketét, a szicíliai pedig kikéri magának, hogy olasznak nézzék.

A történelem visszafordíthatatlansága kétségessé – ha nem lehetetlenné – teszi elmúlt korszakok „nagy pereinek” eldöntését és jóvátehetőségét manapság a gyarmatosítás főbenjáró bűnében elmarasztalt Nyugat megszeppenve fizeti a „kártérítést” a követelőzni és vádaskodni nem rest színeseknek de kérdés, hogy az újonnan felszabadult népekre a gyarmati sorban töltött évszázadok nem jártak-e akkora öreg haszonnal hogy inkább nekik kellene egyszeri megváltást fizetni a fehér civilizáció ölükbe hulló kincseiért, és évi bérletet az eltanult és számukra nélkülözhetetlenné vált angol/francia/spanyol/ portugál nyelv használatáért.

Jól tudjuk, hogy a történelmet a mindenkori győztesek írják, így hát a történelem egésze az egymást követő 131

győztesek történelemátírásainak, átértékeléseinek öszszessége így hát amit mi „történelemként” tisztelünk, az a tények/események fizikai történelmével csak nagyon keskeny átfedésben van aki történelmi regényt ír, e keskeny sávon kívül jobbrabalra ott szövi/lopja bele az elfogadott történelem szövetébe a maga leleményeit, ahol akarja.

A kereszténység nem az emberiség történelmének „végcélja”, a legjobb esetben egy fázis a fehér civilizáció és kultúra történetében; egy fázis, mely most van elmúlóban.

A fehér faj? Alighanem csupán az élesztő szerepét szánta neki a történelem. Hogy kiteljesítse és világérvényessé tegye a maga civilizációját. … De mint faj – eltűnésre ítéltetett.

A gonoszok, miután jól kigonoszkodták magukat, felébrednek gyalázkodásaik rémálmából, lemosakodnakmegtisztulnak; kacsintanak egy hatalmasat a megalázottak-megtépázottak felé mire a jók is kacsintanak, kezet nyújtanak, nagyot paroláznak, a hivatalos lapban közzéteszik, hogy szeretik egymást s utána boldogan élnek, míg úgy, de úgy meg nem öregednek, hogy a fiatalabb nemzedék rájuk unva azt mondja: hagyja el, tata, volt, ami volt – az özönvíz előtt volt.

132

t u d om á n y

Miért volna ellentmondás aközött, hogy a Föld négymiliárd éves, a Teremtés pedig hatezer-nyolcszáz éves? a megoldás roppant egyszerű: a Föld négymilliárd éves, az „Úr” – a Teremtő és a Teremtés – hatezer-nyolcszáz éves.

A nyugati – a görög – filozófia „földhözragadt” ága nem a vallásképzelődésekkel, hanem a tapasztalat és a tudomány tényeivel indult és tartott lépést a mindenkori világkép – a mindenség-modell – a természettudományok és a matematika felfedezéseit követve alakult és változott korán ellentétbe kerülve nemcsak a teológiával, hanem a lélekközpontú platonikus filozófiával is.

A világkép három fázisa a görögöktől napjainkig: 1.: a földtányér (síkság és végesség); 2.: a „gömbbelső” (kókuszdió-univerzum); 3.: a térvégtelen a határtalan időben.

A multiverzum létterének űrpartjára érkezőben olyanok vagyunk, mint az első vízi lények, amelyek a szárazföld partjára vergődve szerveikkel nekifohászkodnak az alkalmazkodás megpróbáltatásainak. Úgy jártunk, mint a kutya a szédületesen magas sziklaparton, ahol gazdája a tengerbe zuhant szaladgál fel-alá a sziklaperemen, és szívettépő vinnyogással ugatja az elemek háborgását – a mi intelligenciánk is, „gazdáját vesztve”, a szemléleti formák véghatárán a meredélybe pillant a „rátalálás” előérzetében fel-felugat, hogy ezzel is sarkallja maga-hitegetését, amire oly igen hajlamos: „találtam valamit!”

133

………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… …………………………………………………………………

………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… ………………………………………………………………… …………………………………………………………………

2000 Ft

–t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t afrika –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– Ha Afrika ujjong – táncol. Ha Afrika gyászol – táncol.

––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t Ha Afrika tüntet – táncol.

Afrika, ha nem táncol, akkor ter–t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t mékenyül.

Afrika szaporodni akar.

A 21. század közepére –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t Fekete-Afrika lakossága megháromszorozódik – míg Európa –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– lakossága stagnál.

Nem féltem a fehér emberiség civilizáci––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– óját, de féltem a kultúráját, mert Afrika szívesebben hódol ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t be az iszlámnak, mint a kereszténységnek: amit az követel –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t tőle, intellektuális szinten, emeletekkel alatta van annak, –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t amit emez.

–t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– T U D OM Á N Y ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t A nyugati – a görög – filozófia „földhözragadt” ága nem a –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– vallásképzelődésekkel, hanem a tapasztalat és a tudomány ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– tényeivel indult és tartott lépést.

––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t 3000 Ft –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– 9 789633 021125 ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t –t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t–– ––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t––a––t–– a––t––a––t––a––t