MIKE GOLD
ZSIDÓK PÉNZ NÉLKÜL JEWS WITHOUT MONEY
ZSIDÓK PÉNZ NÉLKÜL Mike Gold (1894–1967) Estate of Mike Gold © EPL | BUD | HU | EU | 2019 | 11 Original title in English: Jews Without Money ISBN 978 615 5461 21 7 | press | pod ISBN 978 615 5461 36 1 | pdf Fordította: Bolyay Zoltán Szerkesztette: Serdián Miklós György www.editioplurilingua.com
A kis Mike-nak szeretett istencsapása unokaöcsémnek, aki négyéves és aki segített nekem megírni ezt a könyvet
ELŐSZÓ
A magyar fordítások többnyire hiányosak valamint pontatlanok, és mivel több évtizede készültek, nem tekinthető ebből a szempontból sem naprakésznek, ugyanakkor a szóhasználat miatt ebből a szempontból is kordokumentumnak számítanak. Mike Gold világirodalmi ismertségre tett szert a regén�nyel. Az New York-i East Side szegény zsidó bevándorló lakta negyedét első kézből ismerte. Szemtanúja volt ennek a belterjes világnak és maró nyomorának. Elkötelezett kommunistaként, aki tájékozatlanságában Sztálint is dicsőítette, görbe tükröt tart a népi és vallási hagyományba önmagát bezáró közösség elé. Nem véletlen, hogy újra felmerült az érdeklődés a mű iránt. A könyvből vett részletek ma is gondolatébresztő üzenetek az egyre erősödő – társadalmi, vallási és anyagi síkon szervezett – elkülönülések világában élő emberek számára, akik a tabutémákat szemlesütve kerülik vagy ezeket a politikai korrektség mázával vonják be. Budapest, 2018. augusztus
TARTALOM
1. fejezet Egy éjszaka ötven cent 2. fejezet Hogyan csinálják a gyerekeket? 3. fejezet Kis zsidók bandája 4. fejezet Nyári varangyok 5. fejezet Isten teremtette a poloskákat? 6. fejezet A fösvény és a csavargó 7. fejezet Az aranymedve 8. fejezet Az odaígért menyasszony 9. fejezet Sam Kravitz, az a tolvaj 10. fejezet Egy szobafestő-mázoló könnyei 11. fejezet A gengszter édesanyja 12. fejezet Gombák a Bronx-parkban 13. fejezet Zsidók és keresztények 14. fejezet Buffallo Bill és a Messiás 15. fejezet Az esernyőbolt szentje 16. fejezet Hogyan legyünk milliomosok 17. fejezet Két orvos 18. fejezet Egy háztulajdonos lelke 19. fejezet Az ifjú bosszúállók 20. fejezet Vérdíj 21. fejezet Banánok 22. fejezet Állásvadászat
EGY ÉJSZAKA ÖTVEN CENT
Az East-Side-i utcát, az utcát, ahol mint kisfiú laktam, sohasem felejtem el. Ez az utca háztömbnyire feküdt a hírhedt Bowery-tól, tűzoltólétrákkal, lepedőkkel, bámész arcokkal beaggatott bérházak zugolyán. Ó, mindig ezek az arcok a házak ablakaiban! Ez az utca sohasem okozott csalódást a kíváncsinak. Állandóan óriási mozgással volt teli. Nem ismert semmiféle alvást. Tombolt, mint a tenger. Sustorgott, mint a tűzijáték. Emberek veszekedtek, verekedtek az utcán. Csapatokban vonultak a kiabáló, targoncáikat toló kereskedők. Asszonyok rikácsoltak, kutyák csaholtak, párosodtak. Gyerekek bőgtek. Valahol egy papagáj átkozódott. Mocskos kölykök játszottak a stráfkocsik elé fogott lovak lábai között. Kövér háziasszonyok civódtak ajtóról-ajtóra. Egy koldus énekelt. A béristálló előtt kocsisok lebzseltek a pádon. Harsogtak a nevetéstől, kannaszámra nyelték a sört. Nyilvánosház tulajdonosok, kártyások, vörös orrú csavargók, politikus csizmadiák, gyapjúmellényes ökölvívók, sport emberek s magastermetű kikötőmunkások mellényes nadrágban. Az East-Side-i típusok végtelen csapata vonult Jaké Wolf butikjának fonatos ajtaján keresztül. A csapszék kecskéje a járdán feküdt s álmodozóan újságpapírt rágcsált.
–I–
Heroikus mellű East-Side-i anyák trécselve tolták maguk előtt a gyerekkocsijukat. A lóvonat csilingelve haladt tova. Egy üstfoltozó rezet kalapált. Ócskások csengettek a csengőikkel. Az örvénylő szél port és^ újságpapírt sodort. Az utcalányok élesen vihorásztak. Egy próféta tűnt fel; valami öreg kandié, fehér szakállal. A kintornást gyerekek táncolták körül. Két kamasz verekedett. Izgalom, piszok, civódás, káosz. Utcám lármája úgy kavargótt, mint valami karnevál vagy elemi katasztrófa zúgó örvénye. A lárma szakadatlan zúgott fülemben. Még éjszaka, álmomban is hallottam s hallom még ma is. A New York-i East-Side akkoriban a rosszhírű lányok negyede volt, óriási szifilisz-ültetvény a Tammany Hall, a demokrata párt üzleti vezetése alatt. A zsidók az európai pogromok elől menekültek ide imádsággal, hálaadással és jámbor hittel, az új Egyiptomból az ígéret új földjére. Itt azonban a nyilvános házak, a Tammany Hall és az izzasztókamrák várták őket. Az én utcámban a prostituáltak százai éltek. Üres üzletekben laktak s emeleteket és lakásokat népesítettek be valamennyi bérházban. A jámbor zsidók gyűlölték ezt az üzemet, de mert szegények és idegenek voltak ebben az országban, nem tehettek semmit. A vállaikat vonogatták és mormolták: „Amerikában vagyunk”. S megpróbáltak – élni. Megkísérelték behunyni szemüket. Csak nekünk, gyerekeknek volt a szemünk nyitva. Mi láttunk és tudtunk mindent. Napsütötte napokon az utcalányok székeken ültek a járda hosszában. Lomhán himbálóztak székeiken s lábaik elfoglalták a fél kövezetét. Húsos lábszárak vesszőfuttatása közt botorkáltak tova a járókelők.
– II –
A lányok fecsegtek és rikácsoltak, mint valami papagájokkal teli dzsungel. Némelyek harisnyát és kendőt kötöttek. Mások zümmögtek maguk elé. Ismét mások orosz napraforgómagot rágcsáltak s egyhangú ütemben köpték ki a héját. Nevetgéltek, kacsintgattak és hívogató mozdulatokkal integettek a járókelőknek. Elkapták a férfiak kabátja csücskét s csábítóan édes szavakkal csalogatták őket. Mint az utcai árusok kínálgatták portékájukat. Ötéves koromban már tudtam, hogy milyen portékát árulnak. Virágos kimonóik alatt meztelenek voltak. Olykor mellükből vagy hasukból elővillogott egy darab. A lábukon papucs fityegett. Mindig készek az üzletre. A föld füvei, virágai, fái nem tudtak megteremni az utcámban; a szifilisz rózsái azonban éjjel-nappal virágzottak. Egy tavaszi reggel történt. Mint máskor, ezen a napon is kis zsidaim csapatához tartottam, akik a járdán gyülekeztek. Hatan vagy heten voltunk. A tavasz izgalomba hozott bennünket. Gettónk fölött kéklett az ég. A járda ragyogott, a levegő friss volt. Minden tele reménnyel. Télen az utcák üresek voltak, most, mint valami varázsütésre, emberek bukkantak föl. Emberek tömegekben. Ezen az első enyhe napon a zsidók csapatostól bújtak elő, sétáltak, beszélgettek, átkozódtak, kereskedtek, szívták pipájukat és szimatoltak, mint medvék a téli álmuk után. Kofás targoncák bukkantak fel. Sápadt, szakállas kereskedők kúsztak elő téli pincéikből s betöltötték lármájukkal az utcát. Narancsok világítottak a taligákon. Szöveteket, órákat, édes krumplit, keringet, virágcserepeket és kalucsnit kínáltak. A tavasszal együtt megkezdődött a rongyok és hulladékok óriási vására. Csigabigát játszottunk a járdán. A villamosok és teherkocsik után szaladtunk, lopva rájuk kapaszkodtunk, tekintet nélkül a veszedelemre.
– III –
Nigger, a vezérünk megtanított almát lopni a kocsikról. Döglött macskát dobtunk be a kínai mosodába. A kínai, valami sárga bolondokháza-töltelék kijött, kezében forró vasalóval. Elszaladtunk. Azután Nigger egy új játékot ajánlott: az utcalányok ingerlését. Rosievel kezdtük. Rosie, csúnya, kicsi nő, vörös kendőben a folyosón állt. Kész, rajta! Rövid ugrásokkal száguldottunk el előtte, szívünk dobogott az öröm és a veszedelem érzésétől. Mindenféle obszcén mozdulatok közt mocskos szavakat kiáltoztunk feléje. – Egy éjszaka ötven cent! Ennyibe kerül tenálad! Egy éjszaka ötven cent! Jah, jah, jah! Rosie összerezzent, álmos szeme felélénkült. De nem válaszolt, Erősebben beburkolódzott kendőjébe. Csalódtunk. Azt hittük, átkozódni és tombolni fog. – Egy éjszaka ötven cent! Egy éjszaka ötven cent! Rosie az ajkába harapott. Sápadt arcán vörös foltok jelentek meg. Ez volt minden; a száját nem akarta kinyitni. A játék nem sikerült. Megpróbáltuk még egyszer. Ekkor megfordult és eltűnt a sötét folyosón. Új áldozat után néztünk. Két házzal odébb egy kövér, gőgös utcalány ült valami széken. Japán cseresznyefákkal, hegyekkel, vízesésekkel s vén filozófusokkal díszített vörös kimonó volt rajta. Fekete haját briliáns csat tartotta össze. Hájas ujjam legalább egy milliót érő gyémántok csillogtak, ha ugyan nem voltak hamisak. Almát evett. Lassan morzsolta a fogai közt, méltóságteljesen, akár a kereskedelmi kamara évente szokásos bankettjén. Az öle, mint valami asztal terült eléje. Majomfalkaként ugráltunk el előtte. Szavakat. ordítottunk, amiknek rettenetes értelmét nem értettük egész világosan; – Egy éjszaka ötven cent!
– IV –
Aha. Ez alkalommal sikerült vezetőnk terve. A játék bevált! A kövér utcalány pulykavörös lett a haragtól. Szeme kidagadt üregéből, festett arcát verejték öntötte cl. Utánunk hajította az almáját és ordított: – Tolvajok! Rohadt amerikai szemét! Csak csípjelek el benneteket! Kitaposom a beleteket! Vinnyogott, mint a megmérgezett macska. Rázta az öklét. Nagyszerű játék volt. Az egész utca szórakozott. – Egy éjszaka ötven cent! Jah, jah, jah! Csakhamar anyám hangját hallottam kiáltani utánam a lakásunkból. Nem akartam abbahagyni a játékot éppen most, amikor oly mulatságos volt. Anyám azonban nem szűnt meg hívni. Erre felmentem. Beléptem a lakásba, szememmel hunyorogtam, mert kint sütött a nap. Meglepetésemre Rosie ott ült a konyhában. Sírt. Anyám nekem rontott és pofonvágott. – Te gyilkos! – mondotta. – Miért bántottad meg Rosie-t! – Hát megbántottam én Rosie-t? – kérdeztem értelmetlenül. Anyám megragadott és térdre kényszerítőit, aztán elvert egy bőrostorral. Ordítottam és toporzékoltam, anyám azonban alaposan elrakott. Kosié ott állt és könyörgött. Fájt szegény lánynak, hogy ezt a verést ő szerezte nekem. Anyám tombolt a dühtől. – Majd megtanítlak én ezzel a Niggerrel játszani! Majd megtanítlak ezeknek a piszkos, visszataszító utcai dolgoknak a majmolására! Hasztalan volt a verés; az East-Side-i utcát nem lehet bőrostorral megfékezni. Ez az utca volt a világom és anyám világa is. Benne kellett élnünk s azt kellett tőle tanulnunk, amit néki tanítani tetszett. Ezt a verést nem felejtem el soha, nem azért, mert megalázott, vagy valamilyen módon megjavított volna, hanem azért, mert a rákövetkező napon volt az ötödik születésnapom.
–V–
Apám akkor még fiatalember volt. Szeretett szórakozni. Szabadságot kért aznap a munkahelyén, hogy megünnepeljük a születésnapom. Nekem selyemruhát vett csipkés gallérral, csipkés kézelőkkel és ragyogó lakkcipővel. Kora reggel elcipelte az egész családot a fényképészhez. Kényszerítette anyámat, hogy vegye fel a fekete bársonyruháját és arra is rávette, hogy nővéremre ráadja a kockás kendőjét. Ő maga fekete ruhájába öltözött, amiben úgy festett, mint valami ügyvéd. Anyám, míg az utcán mentünk, sóhajtozott. Gyűlölte az új cipőt, az új ruhát s a haszontalan lim-lomokat. Nekem se valami nagyon tetszett az egész dolog. Játszótársaim bámultak és gúnyolódtak a selyemruhámon. Apám azonban boldog volt s Eszter nővérem is. Ügy társalogtak, mint két gyerek. A fényképésznél nagyon ünnepélyes volt. Apám mereven ült fekete, faragott trónszéken. Anyám mellette állt, egyik kezét apám vállára téve ügy, hogy látszott a karikagyűrűje. Nővérem apám térdére támaszkodott. Én a trónus másik oldalán álltam, kezemben művirágokkal teli kosárral. A kopasz, iparkodó kis fényképész eltűnt valami függöny mögött. Pattintott az ujjúval és mondta: „Ni, a madárka!” Néztem és néztem. Mindenem fájt. Egy kattanás és a felvétel elkészült. Hazamentünk fáradtan, de diadalittasan. Este volt a születésnapi ünnep. Számos szomszéd jelent meg a gyermekeivel. Pálinkát ittak, kalácsot és keringet ettek s énekeltek. Minden jelenlevő belecsípett az arcomba és dicsért. Megjósolták, hogy „nagy ember” leszek. Azután kezdődött a szórakozás. Reb Sámuel, az esernyőkészítő, jámbor és tudós zsidó volt. Valahányszor társaságba került, a beszéd szent dolgok felé terelődött. – Olvastam az újságban – mondotta apám – hogy a Hosterstreet-en egy lányt megszállt a dibuk. De én nem hiszem. Vannak Amerikában is dibukok?
– VI –
– Egész biztos – válaszolta nyugodtan Reb Sámuel. A kópé Mendel, pálinkás vigyorával nyersen nevetett. Evett mindenből: az omlós kalácsból, a heringből, a birsalmasajtból, az almából, a káposztás rétesből, a sülthalból. Ivott minden üvegből: az erős lengyel slivovicából, szilvapálinkából, a romániai borból. Igazi természete került most előtérbe. – Én nem hiszek a dibukokban! – nevetett – Ezek mind dajkamesék! Apám az asztalra ütött és felugrott. – Hallgass, te ateista! – kiáltotta. Az én házamban nincs szükségünk a te bölcsességeidre. Mendel a vállát vonogatta. – Nu – mondotta Reb Sámuel nyugodtan. – A korbini zsinagógába egyszer egy fiatal lányt hoztak. Egy kukkot se tudott szólni. A gyomrából azonban egy dibuk kiáltozása és nyögése tört elő. Megszállotta, amikor keresztülment az erdőn. Majdnem elpusztult a fájdalmaktól. – A rabbi megvizsgálta az ügyet. Azután meghagyta két embernek, hogy a lánnyal együtt kocsin menjenek ugyanabba az erdőbe s a lány haját szegezzék a fához, kocsizzanak vissza s a haját ollóval vágják le. – Meg is tették. A lovak közé csaptak s mentek. A lány kiáltozott, tombolt félelmetesen. De mikor hazajött, egészséges volt. A dibuk elhagyta. Mindezt barátaim, én magam láttam. – Egyszer – mondotta anyám bátortalanul – láttam egy dibukot, amelyik egy kutyába szállt. Ez Magyarországon történt. A kutya az asztal alatt feküdt és emberi hangon beszélt. Majd hosszú ugatásba tört ki és kimúlt. Igaznak kell lennie tehát a dolognak a dibukkal. Valaki belekezdett egy dalba, a többiek a lábukkal és a székekkel verték a taktust, vagy poharakkal ütögették az asztalt. Ezután harsogó teljességgel egy kórus folytatta.
– VII –
Valamennyien énekeltek, a tisztes Lieb Sámueltől a legkisebb gyerekig. Apám, ez a csodálatos mesemondó, egy romániai naplopóról beszélt, aki valami sírásó lányát vette feleségül, hogy apósa üzletét átvehesse és eltemethesse mindazokat, akik őt lenézték. A mellényszabó Mottke azokat a zsidókat szapulta, akik Amerikában megváltoztatják nevüket, – Ha a régi hazában Fokhagyma volt a neve, itt úgy tartja finomnak, hogy Hagyma úrnak szólítsák. Az anyák gyermekeikről meséltek. Egy félénk, kicsiny banánkofa, valamelyik orosz pogrom kimenetelét adta elő. – A két bazárnál kezdődött, röviddel Peszach ünnepe előtt – mondotta– Valaki vodkát adott a parasztoknak inni és azt mondta nekik, hogy mi zsidók, megöltünk néhány keresztény gyereket, hogy a vérüket felhasználjuk. Ó, barátaim micsoda látvány volt, micsoda rémület vér és lángok! Én magam láttam, ahogy egy paraszt a bácsikám feiét levágta fejszével. Az asztal másik végén a fukar Fyfka annyi rántott csirkét falt be, amennyit csak bírt s egyik pohár sört a másik után itta. Az étel nem került neki semmibe, ezért aztán jó alaposan teletömte magát. Valaki egy oroszországi másállapotos asszonyról beszélt, aki megrémült egy kozáktól s disznófejű gyereket hozott a világra. A szobafestő Leichner is meglehetősen sok bort ivott, ő arról a zsidóról mesélt a szülőfalujából, akit az ördögök kínoztak. Az ördögök vörösek, zöldek és kékszínűek voltak, és minden éjszaka az ablakát rázták úgy, hogy már egyáltalában nem tudott aludni. Ekkor elment egy rabbihoz és vásárolt hat mágikus szót, amiket addig ismételt, míg az ördögök elszaladtak. A hangok zümmögése, a poharak csengése, a forró, vidám izgalom az emberekkel telt szobában elálmosítottak. Anyám ölébe csúsztam és aludtam.
– VIII –
– Hogyan, még a saját születésnapodon is elalszol! – mondotta anyám szeretettel. Ismét Reb Sámuelt hallottam lassú, barátságos hangján beszélni. Peng, peng! Hangzott a hátsó udvarról két pisztolylövés csattanása. Az ablakhoz rohantunk. A holdsütötte udvaron láttuk, hogy két ember áll egymással szemben, pisztollyal. Peng, peng. Ismét egymásra lőttek. Az egyik elzuhant A másik keresztül rohant a ház folyosóján. A rossz lányok házában egy nő kiáltott. A mosókonyha ajtaja csikorgott. Egy macska csúszott a hasán, keresztül a holdfényen és megszaglászta a meleg holttestet. – Talán két kártyás, – mondotta apám. – Ah, Amerika – sóhajtott Reb Sámuel. Valamennyien otthagytuk az ablakot, visszatértünk az énekeinkhez és meséinkhez. Az ilyen lövöldözések mindennaposak voltak. A rendőrség dolga! Az esetről a születésnapi társaság néhány percig beszélt, azután elfelejtették. Én azonban nem felejtettem el, mert ez véste emlékezetembe ötödik születésnapom emlékét. (…)
– IX –
A FÖSVÉNY ÉS A CSAVARGÓ
(…) Fyfka nem fizetett házbért; sohasem váltott inget vagy ruhát, még mindig ugyanaz a ruha voltrajta, ami a fedélzeten; soha ment semmiféle gyűlésre, parkba vagy színházba; nem dohányzott, nem evett, nem szopogatott cukrot; nem volt semmire se szüksége. Így sikerült neki a nyolc dolláros hetibérből, a hónapok alatt, míg rajtunk élősködőit, pár százdollárost megtakarítania. Hallott Rothschildról. Kapitalista akart lenni. Némely embert a szegénység megőrjíti. Ennek a teremtésnek, ennek a zsugori Fyfkának, ennek az aszott bőrű, lárvaszerű fekete majomnak, a borzalom ez emberi szemétládájának, e melankolikus szemű, piszkos ingű, lázas Rothschildnak, ez ócska, kemény kalapé kelekótyának, e makulátlan tökéletességnek, e szörnyetegnek – nőkre volt szüksége! Ezt a kalibánt alacsony, ráncos homloka mögött a test és a lélek szörnyű harca kínozta. East-Side akkoriban, a Tammany Hall felügyelete alatt, az utcalányok negyede volt. Gyermekkorom uccája, amint már mondtam, piaca volt a kimonós, festett lányoknak, akik a világ legősibb mesterségét űzték. Boltok, lakások, bútorozott szobák, sőt a mellékutcák is testi gyönyörökkel fenyegették a kalibánt. Ezek a gyönyörök azonban pénzbe kerültek. A zsugori Fyfka éjszakáról éjszakára addig figyelte az üzletet kötő
–X–
nőket, míg nem bírta tovább. Párral megismerkedett közülük, megcsipkedte az arcukat, össze-vissza fogdosta őket, alázatoskodott előttük és kegyeikért koldult. Az egész környék bohóca lett, eszeveszett, aki nőt akar, de ahhoz zsugori, hogy a reguláris ötven centet megfizesse. – Jah, jaj ! – gúnyolta Mendel, a csavargó, vacsoraközben. – Ma este Fyfka a kövér Sárát meg akarta csipkedni a folyosón, de az lekent neki egy pofont és elkezdett ordítani. Ezek a piszkok egyszer még hasbaszúmak, Fyfka. – Nem igaz, én nem nyúltam hozzá! – kiáltottá a szörnyeteg. – Nem törődöm a nőkkel; csak a pénzünket akarják. – Ne beszéljetek ilyen dolgokról a gyerekek előtt – mondotta anyám. – Nu, kát adj pénzt a lányoknak! – mondotta nevetve Mendel és apámra kacsintott. – Ezért van a pénz, Fyfka s nem azért, hogy a sarokba dugjuk, hogy megzabálják a patkányok! A pénz az élvezetekért van. Nézz rám, milyen kövér és egészséges vagyok. Mert elköltőm a pénzemet. Fyfka rámeredt. A vidám Mendel iránti gyűlölete felfújta nyakizmait; a zsugori remegett a dühtől. – Mindez hazugság s nekem nincs pénzem. Nem tudok semmit sem megtakarítani. Miért terjesztesz ilyen hazugságokat’! Te hazug vagy és csavargó! Érted, csavargó! – Természetes, hogy csavargó vagyok – válaszolta derűsen Mendel, – ezért szeret mindenki, Fyfka. Te zsugori vagy és ezért gyűlöl mindenki. Jah. – Vigyen el a… – Törődj a saját dolgaiddal. Fyfka morgott, mint a majom. Mindannyian nevettek groteszk dühén. Fyfka felállt az asztaltól. – Ne beszéljetek a gyerekek előtt ilyen dolgokról – mondotta anyám. De mindent előttünk beszéltek meg. Mi hallottunk mindent és ismertük a különös világot.
– XI –
Mendel valaha matróz volt. A balkarjára vasmacskát tetováltatott. A tetoválás a zsidóknál tilos. A testet a jó Istennek úgy kell visszaadni, ahogy az azt megteremtette. Mendel evett disznóhúst is minden félelem nélkül s más olyan dolgokat is csinált, ami a zsidóknak tilos. Egy téli napon aztán egy utolsó nagy gazsággal koronázta bűneit. A Bowery-n bejárta az összes missziós állomásokat és mindegyiknél egymásután megkereszteltette magát. Ezért pénzt kapott, zsákszámra krumplit, ruhát, kisebb-nagyobb munkát és megígérték, hogy megtanítják trombitálni. Anyám eliszonyodott, amikor megtudta, hogy az élelmiszert, amit nálunk raktározott el, milyen módon szerezte. – Azonnal ki ezzel a házamból, – mondotta, – ki ezzel a keresztény krumplival! – Nem minden krumpli jó? – kérdezte Mendel ravaszul. – Nem. A lelket egy zsák krumpliért eladni és megkeresztelkedni, az bűn, Mendel. Anyád Magyarországon belehalna, ha megtudná. – Hogy tudná meg, hát meg fogom én ezt mondani neki? – tiltakozott Mendel. – Ki mondja azt, hogy én meg vagyok keresztelkedve? Nem, nincs igaza, téved. Semmi árért nem adom fel a zsidóságomat. Mindezt azért csinálom, hogy az életemet húzzam. Munkanélküli vagyok, miért forduljak föl éhen? Ezek a keresztények, hogy… verje meg őket, annyira bele- bőszültek a zsidók megkeresztelésébe. hogy még fizetnek is érte valamit. Erre mit csinálok én! – beugratom őket. Hagyom, hogy kereszteljenek a vizükkel – s az egész idő alatt azt mondom magamban, az ördög vigyen benneteket, az ördög vigye a bálványaitokat, az ördög vigye a szenteltvizeteket! Ha azután készen vannak, veszem a krumplimat és megyek, – de én még mindig ugyanaz a Mendel vagyok, zsidó a zsidók közül. Anyám, mint mindenki, összezavarodott Mendel sima, sarlatán logikájának áradatán.
– XII –
- S a keresztelés nem jelent semmit? Maga még mindig zsidó, Mén deli. – Természetes, hogy zsidó. Jó, erős zsidó; És ezek az én krumplijaim most, – jó zsidó krumplik. De többet nem hagyom magam megkeresztelni. Ezt megígérem. Mendel évenként körülbelül kétszer lakott nálunk, mindig akkor, ha csavargó szerencséje másutt cserbenhagyta. Mindent végig csinált. – Házalt cérna fűzővel, játszott csepűrágóknál, jelentkezett önkéntesnek a spanyol–amerikai háborúba és dezertált, mielőtt a harcok megkezdődtek. Járt a távol Nyugaton, cowboy okkal és indiánokkal, \rnlt aranyásó, borbély Rio de Janeiro-ban, rab Tennessee-ben, limonádéárus cirkuszban, török a New York-i vurstliban, felhajtó a játékklubok számára és ezer mindenféle. Mindenki nagyon szívelte, még anyám is. Erős és vidám volt. Vörös a haja, kék a szeme és derűs a képe. Az East-Side-i dohos hálószobába egy vakmerő élet viharait hozta. A zsidóknak tetszett, hogy Mendelnek sikerült trükkjeivel az amerikaiakat becsapni. A zsidóknak hízelgett, hogy sokszor igazi amerikainak tartották, jóllehet jiddisül beszélt és hű maradt fajához. (…)
– XIII –
ÁLLÁSVADÁSZAT
Tizenkét éves koromban betegesen súlyos felelősség terhe nyomta lelkemet. Az elemi iskolában koraérett tanuló voltam s nem a szorgalom, hanem az intuíció egy neme folytán jó jegyekkel prosperáltam. Az elemi iskolát egy évvel előbb végeztem, mint a többi fiú. Az iskolai záróünnepélyen én tartottam a búcsúbeszédet. Szüleim természetesen büszkék voltak rám. Azt akarták, hogy én is, mint a többi „felserdült” fiú, a középiskolába menjek. Még mindig azt hitték, hogy orvos leszek. Én azonban elég beteges voltam ahhoz, hogy okosabb legyek, mint ők. Már akkor éreztem, hogy a művelődés a gazdagok számára fenntartott luxus. Vonakodtam középiskolába menni. Osztályomból a fiúknak több mint fele munkába ment; ezekhez csatlakoztam. Négyen voltunk a családban. Anyám láthatólag már nem tudott dolgozni. Fenntarthat bennünket ebben a tíz évben, amíg én tanulmányaimat folytatom, apám banánárusításai Természetesen nem. A határozatom mellett maradtam és nem engedtem; a szüleim sírtak és próbáltak rábeszélni, de én megtagadtam a középiskolába való menetelt. Miss Barry, az angol tanárnő, ugyancsak próbált rávenni. Nagyon szeretett. Aggszűzi komolysággal nézett elgondolkozó kék szemeivel rám és mondta:
– XIV –
– Kár volna, ha gyárba mennél. Még nem láttam olyan jó angol dolgozatokat, mint tőled, Michael. Búcsúzóul Emerson esszéinek egyik kötetével ajándékozott meg: a könyv belső címlapjára beírta nevét, nevemet s a dátumot. Megköszöntem a könyvet, s amikor hazamentem, az ágy alá hajítottam. Egy oldalt sem olvastam belőle s a következő öt évben egyáltalán nem olvastam semmiféle könyvet, Gyűlöltem a könyveket; teli voltak hazugságokkal. Az élethez és a munkához nem volt semmi közük. Nem volt könnyű munkát találni. Hónapokig koncsorogtam a New York-i nyárban, az izzó ég alatt, nedves gőzökben. Minden reggel megvásároltam a World egy példányát és elolvastam az apróhirdetéseket: Ügynökök kerestetnek. – Címírók kerestetnek. – Borbélysegéd kerestetik. Felveszünk bárpincéreket. – Kifutófiút keresek. Ó, ezek a titokzatos apróhirdetési oldalak, amelyek minden reggel százezrek élete és halála felett döntenek! Mily gyakran olvastam ezeket az apróhirdetéseket szomorú szívvel. Ezek az apróhirdetési oldalak, még ma is, ha látom, ifjúságom minden fájdalmát és reménytelenségét életre keltik. Minden munkahely küszöbén a fiatalemberek csapata tolongott, marakodva, mint a gazdátlan komondorok. Versenyeztem velük. Civakodtunk, lökdösődtünk s azután feszesen és alázatosan állottunk a főnök előtt, gúzsba kötött kicsi rabszolgák. Senki sem viselheti el a munkakeresés szégyenét és megalázását anélkül, hogy egész életére meg ne bélyegeződjék. A legelső alkalommal meggyötörtem ezt az élményt s azóta is mindig újból meggyűlöltem. Nem lehet a világon szabadság addig, ameddig az embereknek koldulni kell a munkáért. Minden reggel félhétkor keltem fel s hét órakor már róttam az utcákat. Állandóan száz és száz betöltendő állás volt, de ezer és ezer fiatalember, aki e pár száz állás nyomába talpait.
– XV –
A város nyüzsgött a fiatal fiúktól, akik ugyanolyan céltalanul, kábultan és munkára éhesen bolyongtak, mint én. Mint kifutófiú kaptam alkalmazást egy selyemáru üzletben. De ez nem soká tartott. A csomagolóosztály vezetője, egy előkelő skandináv, hamar felfedezte, hogy zsidó vagyok. Udvariasan kidobott. Nem tűrte a zsidókat. Ebben a városban, ahol legalább egymillió zsidó lakik, az üzletemberek közt nagyon erős az antiszemitizmus. Nagyon sok hirdetésben áll: „csak keresztényeket.’’. Még a zsidó cégek is visszautasítják a zsidókat. Mily gyakran osontam ki valamelyik gyárból vagy irodából, mert a mester kijelentette, hogy itt a zsidókat nem szívesen látják. Mily gyakran emlékeztettek arra, hogy az elátkozott néphez tartozom, a néphez, amelyiknek az a legnagyobb szerencsétlensége, hogy egy Krisztust termelt ki magából. Végül találtam állást, még pedig egy gyárban, ahol gázlámpára való harisnyákat készítettek. Sötét, bolthajtásos helyiség volt ez a gyár. a magasvasút ívei alatt a Boowery-n, nem messze a Chatam Square-től. Kísérteties hely, igazi pokol. A gázlángok száza hőséget és mérgező bűzt terjesztett. A kémia anyagok szagától majd megfulladt az ember. Amint beléptem, elkezdtem izzadni, és ami még rosszabb, nem tudtam lélegezni. A mester hozzám lépett és felszólított, hogy a kabátomat vessem le. Haragosan néző, alacsony ember volt, olyan kövér, mint valami hordó. Tarka, rózsaszínű selyeming volt rajta és_ szivarozott. Kemény és sötét arca olyan volt, mint valami zsidó banditáé. – Te majomképű – kiáltotta – mutasd meg ennek az új fickónak, hogy mit csináljon. Egy nyúlánk, olasz fiú lépett hozzám, ingben és nadrágban; inge csurom víz volt az izzadtságtól. Hasított orra, majomszája s apró, gonosz szemei miatt teljesen találó volt rá a gúny- név. – Gyere velem, – mondotta. Követtem a termen keresztül, hol harminc szerencsétlen emberi lény dolgozott. A férfiak egy hosszú asztal előtt ültek és vizsgálták a
– XVI –
harisnyákat. Arcuk merev, fehér halotti maszk volt. Nagy kék pápaszemek védték a szemeiket. Fiatal kis zsidó és olasz lányok a harisnya anyagát áztatták a kémiai keverékekben. A kályhák sora előtt, amelyekben hatvan gázláng lobogott, kis fiúk álltak. A vegyszerekkel átitatott anyagot tartották be a kályhákba. Mindannyian csöpögtek az izzadságtól és soványak voltak s úgy tűnt, mintha fájdalmaik lettek volna. – Hol dolgoztál utoljára? – kérdezte a majomképű. – Ez az első állomásom. Épp most hagytam abba az iskolát. – Hó? – szuszogta – abbahagytad az iskolát? Na, ezt jól csináltad. Itt majd szőr nő a melleden! Nesze, fogd meg. Átvettem a drótvázat, amit a kezembe adott ég tüstént elejtettem. Megégettem a kezemet. A majomképű nevetett a viccen. – Te koszos! – mondottam – hisz ez meleg. Majomképét szorosan az arcom elé tolta. – Te nyavalyás zsidó, ha szemtelenkedsz, leharapom az orrodat! Itt én parancsolok neked. Otthagyott. Elkezdtem dolgozni. A drót- vázákat nékem adogatták és én kiégettem. Körülöttem lángolt és bűzlött a pokol. Tizenkét órakor a mester fütyült. Egy félórára a padokra ültünk és megettük az ebédünket. Oly rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam enni. Levegőt szerettem volna szívni, levegőt; de ehhez nem volt idő. Ebben a nyomorult pokolban semmi másra nem volt idő, csak munkára. Hat hónapig robotoltam ott. A majomképű kínzott. Tizenöt fontot veszítettem a súlyomból. Éjjel álmomban dühöngtem. Elfelejtettem egyetemi álmaimat. Elfelejtettem mindent a gázlámpaharisnyákon kívül. Anyám látott soványodni. Kényszerített munkahelyem felhagyására. Túlontúl szerény voltam ahhoz, hogy magam jöjjek erre a gondolatra. Ezután megint egy hónapig olvastam az apróhirdetéseket. Végül a 2. Avenue-n egy sötét patkánylukban
– XVII –
találtam munkát, egy kis nyomdában. Ott ismét öt hónapig dolgoztam, míg az egyik nyomógép meg nem sebesítette a kezem. Újból munkakeresés. Azután rövid időre cgy pászkasütődében alkalmaztak. Azután egy szállító cégnél. Majd egy csomagkihordó vállalatnál. Utána egy rövidáru kereskedésbon. Munka, munka! Egyik állásból a másikba vándoroltam, minden terv és remény nélkül. Egy voltam a sok közül. Ugyanúgy, mint apám – a szegénység kelepcéjében. Senki, semmi voltam. Egyszer egész komolyan arra gondoltam, hogy nekivágok a vad Nyugatnak. Kínzóit az ébredő szexualitás is. Sajátos vallásos őrület tört ki rajtam. Házunk tetején imádkoztam a holdfényben a zsidó Messiáshoz, ki majd megváltja a világot. Majd meg régi bajtársaimhoz, Niggerhez csatlakoztam. Éjszakáimat sivár billiárdszalonokban töltöttem. Erős ingerekre volt szükségem; mindenre kész voltam. Tizenöt éves koromban ittam és csatangoltam Nigger bandájával. És dolgoztam. Apám és anyám egyre öregebbek és szomorúbbak lettek. Így ment ez évekig. De nem akarok már többet emlékezni ifjúságom éveire. Én csak egy voltam a milliók közül. Egyik este az East-Side-on valami szappanos-ládáról egy ember azt hirdette, hogy a kétségbeesésből, a melankóliából s a milliók kilátástalan nyomorából világmozgalom keletkezett, amelynek a szegénység megszüntetése a célja. Meghallgattam. Ó, munkás forradalom te nekem, a magányos kis fiúnak, aki az öngyilkosságra gondolt, visszahóztad a reményt! Te vagy igazi Messiásom. Te rombolod le az East-Side-ot s a helyén az emberi szellem paradicsomát rendezed be. Ó, forradalom, te kényszerítettél gondolkozni, harcolni és élni! Ó, nagy kezdet!
– XVIII –
3000 Ft