Most már én is értem mit szeretnél! részletek autista gyermeket nevelő szülők blogjaiból
„Gondolom, nem mondok új dolgot azzal, hogy a kommunikáció tanítása nem a beszéddel, de még csak nem is a kártyákkal kezdődik. És talán azzal sem, mennyire fontos (autizmusban ez a legfontosabb), hisz amíg valaki nem ért másokat, és nem tudja kifejezni, ő maga mit szeretne, addig semmi másról nem tudunk gondolkodni.” (Merj MÁS lenni!)
Merj MÁS lenni! Gondolatok másságról, fogyatékosságról és főleg autizmusról. Saját tapasztalatok, eszközök, játékok, fejlesztési lehetőségek, kételyek és megoldások.
Gondolom, nem mondok új dolgot azzal, hogy a kommunikáció tanítása nem a beszéddel, de még csak nem is a kártyákkal kezdődik. És talán azzal sem, mennyire fontos (autizmusban ez a legfontosabb), hisz amíg valaki nem ért másokat, és nem tudja kifejezni, ő maga mit szeretne, addig semmi másról nem tudunk gondolkodni. Először is tudnunk kell, hogy autizmusban (főleg) nem a szavak kimondása (a száj, a hangszalagok stb. mozgatása) a nehéz, hanem annak megértése, hogy én a beszédemmel elérhetek valamit, befolyásolhatom mások viselkedését, és ettől nekem jó lesz. Ezen a vonalon kell tehát dolgoznunk. Az első lépés mindig az, hogy megfigyeljük, mi az, amit már tud a gyerek. Szokta-e pl. a felnőtt kezét odahúzni tárgyakhoz? Hozza-e a kocsikulcsot, ha autózni akar. Nyújtja-e a karját, hogy vegyük fel? Ad-e valamilyen hangot, hogy magára vonja a figyelmünket? stb. Ha ez megvan, akkor először is örüljünk, hogy a gyerek már egy csomó mindent tud :) Aztán jöhet a munka: Ha azt szeretném, hogy a kommunikáció lényegét megértse (l. fent), meg kell tanítanom, hogy ha átad (később majd mond) valamit, akkor azzal elérhet valamit, ami neki jó. Nagyon fontos rögtön az elején tanítani azt is, hogy a kommunikációhoz hozzátartozik, hogy a másikhoz „beszélek”, nem csak úgy a levegőbe, mert akkor hiába van nekem a legvarázslatosabb szókincsem és kiejtésem, ha épp nincs ott senki, aki meghallja. Tudjuk azt is, hogy autizmusban a láthatóvá tétel sokat szokott segíteni, a beszéd pedig tipikusan nem látszik, és gyors, és követhetetlen. Ezért találták ki azt a megközelítést, melyben a kommunikációt lelassítva, láthatóvá téve, és a másikhoz való kapcsolódást is segítve tárgyak (később majd képek) átadásával tanítják, tanítjuk. Természetes helyzeteket érdemes provokálni elsőre: a gyereket a keze mozgatásával (beszéd nélkül!) segítjük, hogy átadja a tárgyat, amivel szeretne valamit. Ideális esetben ehhez két ember kell: egy, aki a gyerekkel szemben áll, ő a kommunikációs partner (várja a tárgyat kinyújtott tenyérrel, később a nélkül), a másik, aki teljes csendben hátulról segíti a gyereket a mozdulatban. Pl.: Ha meg akarjuk tanítani a gyereknek, hogy a cipője átadásával kérje a sétát (amiről egyébként tudjuk, hogy nagyon szeretné!), akkor amikor ezt valamilyen tőle megszokott módon jelzi (pl. elkezdi püfölni a bejárati ajtót, vagy lefekszik a földre), akkor valaki csendben segít neki felemelni a cipőt, míg a másik felnőtt már ott áll „ugrásra készen”, hogy átvegye a tárgyat, utána pedig azonnal megerősíti a tárgy átadását: megdicséri a gyereket, és máris indulnak. Néhány (kinél több, kinél kevesebb) alkalom után a gyerek már tudni fogja, hogy nem kell ajtót csapkodnia, elég, ha odaadja a cipőt. Fontos, hogy eleinte minden alkalommal azonnal kapjon megerősítést, vagyis ha kell, napi 100x menjünk ki sétálni. :) (Az, hogy várni tudjon, vagy hogy megértse, hogy most nem lehet majd következő lépések.) Ugyanez kedvenc játékkal (gyakran beválik a szappanbuborék, van, akinél a búgócsiga, felhúzós játék...) is tanítható: akkor húzom fel a játékot újra, miközben ott ülünk a szőnyegen, ha átadta a tárgyat.
Mutatok egy kicsit már mesterségesebb, majdnem képes (igazából tárgyas) helyzetet is. Itt a gyerek kedvelt nasiját egy műanyag lapra ragasztottam, úgy, hogy látszódjon, de ne lehessen levenni, megenni. Ezt leteszem elé az asztalra. A kezembe fogok egy ugyanilyen nasit, és amikor a gyerek nyúlna érte, segítek (ideális esetben a másik felnőtt segít) neki, hogy átadja nekem az előtte lévő „kártyát”. Ha a „kártya” (kommunikációs tárgy) megérkezett a tenyerembe, máris adom az igazi finomságot. Aztán visszaadom a kommunikációs tárgyat, és lehet újra kérni, amíg csak szeretné.
Természetesen nem cél a beszéd kiküszöbölése, így az „akciót” minimális(!) beszéddel is kísérjük: amikor átadja a tárgyat, mondjuk annak a nevét, amit szeretne. (pl „Séta.”) Semmi mást, hogy egyrészt ne kelljen kihámoznia a sok szövegből, hogy mi tartozik ide, másrészt ne kapcsolódjon össze a szituáció valami más mellékes szöveggel (pl. „Azt szeretnéd, hogy...”). Egy pillanatig ne gondolja senki azt sem, hogy a tárgy-, vagy képcserés kommunikáció hátráltatja a beszéd beindulását! Sőt! Ha a gyerek egyszer már érti, hogy mit is kell csinálni, mi a kommunikáció értelme (mások befolyásolása), sokkal könnyebben megjelennek a szavak is, ha egyébként erre képes. és mivel beszélni sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint tárgyakat, vagy képeket átadogatni, ezért aki csak teheti, az beszélni fog.
Kedden, vagy szerdán Petya megint meglepett. Ugyanis az egyik kisfiúnak itt volt kéznél a PECS könyve. Volt benne sajtos kép és Petya szépen elkezdte használni. Ez azért vicces, mert nálunk otthon a hűtőajtón szoktak lenni a kérhető képek és én rengeteget törtem a fejemet, hogyan kéne átvezetni Petyát a könyvhöz. Hát így. Egyszerűen le kellett tenni elé. Nesze nekem okoskodás. De Petya képei és könyv is itt van, mert lusta voltam egy lapot kiszedni alaplapnak, ezért be is üzemeltem neki. … Kis tanakodás után hétvégén telepakoltam Peti PECS könyvét. Bevallom, még ZS-t is zaklattam, hogy mi a véleménye ezzel kapcsolatban. Végül vettem egy nagy levegőt és megcsináltam. Az eredmény több mint kielégítő. Petya egészen ügyesen használja a könyvet, amit konzekvensen a konyhaasztalon tartunk. Néha kiszedi belőle az összes képet, de ez ritka. Úgy tűnik érti, hogy azt érdemes kérnie, ami a könyv elején van, én pedig ügyelek rá, hogy kerüljön oda valami motiváló is. (pl. virsli) Néha bepróbál olyan képekkel is, amik nincsenek, de nem igazán hisztizik ha azt mondom, hogy nincs. Ettől tartottam igazán, de néhány próbálkozás után ezt is megértette. Ide teszek néhány képet a könyvről, hátha tudja valaki használni.
Merj MÁS lenni! Gondolatok másságról, fogyatékosságról és főleg autizmusról. Saját tapasztalatok, eszközök, játékok, fejlesztési lehetőségek, kételyek és megoldások.
Az utolsó „nagy és hivatalos” autizmus specifikus eszköz, amiről még nem írtam, a napló. Nekünk is van, legalábbis Jákobnak. A napló egy sima lapú kisebb, vagy nagyobb (nálunk A/5-ös) füzet, amibe fényképekkel, rajzokkal, szöveggel rögzítjük a nap eseményeit. Elsődleges célja, hogy segítse a gyereket abban, hogy másoknak meséljen arról, hogy mi történt vele. Az a gyerek, aki magától nem tudja felidézni a hétvége eseményeit az iskolában, óvodában, kezébe veheti a naplóját és abból mesélhet a társainak, nevelőinek, mit is csinált a családjával. A napló ily módon a pedagógusok és a szülők kommunikációját is segíti - legalábbis ideális esetben. Nem beszélő gyerekeknél pedig különösen fontos lenne, bár sajnos nem hinném, hogy mindenkinek van. Naplót vezetni azonban, azt hiszem, akkor is érdemes, ha a gyermekünkkel foglalkozó pedagógusok nem nyitottak az ilyesmire, mert a gyereknek így is jó lehet visszanézni, lapozgatni, mi is történt vele, és könnyebben felidézi, vagy rögzíti az eseményeket. Bár a napló elsődleges célja a „naplózás”, ezen kívül is sok mindenre használható. Nálunk ezek kerülnek a naplóba: • A napi történések képekkel és szöveggel rajzolva. „Tankönyv szerint” egy lapra egy kép, nálunk ennél jóval több. • Ha egy-egy eseményt erősebb érzelem kísér (elestem, ajándékot kaptam stb.), mi mellé szoktuk rajzolni a mosolygós, sírós stb. arcot is. Egy időben ezt matricával csináltuk, akkor Jákobnak kellett kiválasztania több lehetőség közül az odaillő arcot. Így kapcsolódtunk az elmeolvasás tanításához. (l. kép) • Nálunk a naplóba kerülnek a jutalommatricák is. (Pl. éjjel száraz volt a pelusom, szépen kifújtam az orrom stb.) • A rajzok mellett sokszor kerül bele kinyomtatott fénykép, vagy kivágott kép is, ezt mindig az események hozzák magukkal.
A naplónk nem túl szép, persze a rajzok is amatőrök és néhol nagyon össze-vissza benyomást tesz, de jól használható és igen hasznos. Ilyen:
Találkoztam már olyannal, hogy a naplót az ÉN könyv részeként említik, ami nem véletlen. A határok nálunk is erősen összefolynak. Nagyobb eseményeket, nyaralást, kirándulást, óvodaváltást stb. az ÉN könyvben is rögzíteni szoktuk, de természetesen a naplóba is bekerülnek. Kicsit mesélek még Áron idevágó segítségeiről, hiszen neki nincs naplója. Legalábbis általában. Merthogy most nyáron nyitottunk neki egyet, hogy szeptemberben könnyebb legyen mesélni a suliban, és hogy az emlékek sokáig megmaradjanak. Sajnos mivel nekem nincs időm, erőm két naplót írni (sokszor az az egy is sok), így aztán napi szinten ebbe sem kerülnek bejegyzések, de a főbb történéseket igyekszünk így-úgy rögzíteni. Áron nagyon szeret mindent, ami táblázat, így készítettem egy „ezt olvastam a nyáron”lapot, de van egy foghullató lap is, amibe a kiesések dátumait vezeti - ezt teljesen egyedül. Kerül majd bele egy naptár is, hogy mikor hol volt. Ez a napló egyébként A/4-es különálló lapokból áll, amiket egy dossziéban tartunk és nyár végén fogunk összefűzni. Áron készített neki szép borítót is. Ebbe is ragasztunk majd fényképeket, de rajz és írás is készült már bele. Év közben Áron nagyon jól fejben tartja a napi történéseket, szerintem ebben egyáltalán nem marad el a kortársaitól, sőt! A nagyobb, fontosabb események pedig nála bekerülnek az ÉN könyvbe a szociális történetekkel együtt.