Galič, mint illusztrációkészítő és formatervező

Galič Štefan a ljubljanai kortárs grafikai iskola legkiválóbb alakja, aki a képzés befejezé se után sajátos utat tett meg a grafika terén, kifejlesztve saját, személyre írt stílusát. A lendvai művészgenerációk derékhadához tartozó tag évek során sajátos stílusra, a tökélyig kifejlesztett technikára tett szert, s műfajában, a színes fametszetben Szlovénián kívül is ismertté vált (pl. Magyarországon, Szlovákiában, Németországban, Japánban). A technikai perfekcionizmust később esztétikaival is kibővítette. A grafikus gyűjtő hírében állt, lepkéket, régi fa- és kerámiatárgyakat, a paraszti élet használati tárgyai mellett népművészeti és kézműves alkotásokat is gyűjtött. A sajátos grafikusi identitás kiépítésének kezdeti szakaszában a lepkék döntő, majdhogynem „ontológiai” hatást gyakoroltak reá. Nem csupán a csodálatos formák, de a színskála és a színpompás kolorit is figyelme középpontjába került. S éppen ez, az alkotás mágikus aktusa és folyamata, keltette fel érdeklődését más festői és szobrászati technika iránt. Egyik ritka, vele készített interjúban (Balažic) olvassuk: „… szükségem van a természetre, hogy a szabadban sétáljak, hogy kint dolgozhassam…”- , ami a szőlőhegyen, vagy a gyümölcsösben történő fizikai időtöltést, munkát is jelenthette. Röviden: a régi, reneszánszig visszanyúló mesterek fúró-faragó foglalatosságaitól a nyomtatandó fa alapanyagú dúcok elkészítésétől, a kézi nyomtatásig a régi jó ipari hengerrel… A természet és a természetes közeg mellett a népi hagyomány is foglalkoztatta, aminek rekvizitumait gyermekkora óta csodálta és gyűjtötte. Polgári-iparosi család sarjaként a 60as években eltűnő, vagy a parasztházak padlására költözött tárgyi, néprajzi emlékekhez rajongó szeretet fűzte. A Lendva-vidékről, később a Goricskóból származó korsók, kuglófsütők, fából készült paraszti szerszámok, villák, boronák valamint „faragó” műhelyek eszközei, szőlőfeldolgozáshoz szükséges prések részei (pl. a „főfás” változat csavarjai) szigorú rendszerezéssel ma is megtalálhatók Galič gyűjteményében. Talán az egyetlen vele készített hosszabb interjúban a műtermi miliő fontosságát is hangsúlyozza: – Számomra ez nagyon fontos tényező, a környezet, melyben alkotok. … A miliő, amely nélkül, kötve hiszem, hogy kialakult volna az, ami most van”. Ulises Carrión a könyvkészítőket 1975-ös „kiáltványában” a művészet új ágának emlegette, olyan ágának, mely a könyvmesterség és az illusztrálás körüli gondolkodás megváltoztatására is döntő hatással volt. A mexikói teoretikus nem tesz különbséget a könyv írója és a tervező, legtöbb esetben grafikai szakember között. Carrión szerint, könyvet készíteni nem más, „mint megérteni a struktúrát, aminek ez a valami része, továbbá megérteni azokat az elemeket, amelyek ennek a valaminek a struktúrájához tartoznak”. A fönti gondolkodás sok szempontból művészünk könyvkészítésről kialakított, az esztétikai szükségszerű jelenlétéről vallott nézeteit is tükrözi, de Carriónnak az elképzelt könyv „tér-idő sorrendiségéről” alkotott elképzelésével is egybevág. Galič illusztrátori-könyvtervezői tevékenysége a múlt század 70-es éveiben kezdődött Szúnyogh Sándor, Varga József, Báti Zsuzsa és más muravidéki magyar író-alkotó köny-

vének megjelentetése kapcsán. Az első címoldalak és a belső illusztratív grafikai megnyilvánulások (pl. Szúnyogh S.: Halicanumi üzenet, 1975) a modernizmus és az avantgárd jegyeit hordozzák, fekete-fehér szitanyomatok, kissé elmosódó-sötét tartalmakkal, néhol az ezeken átütő erotikával, leképezve egy kinagyított szempillát (Naptár ’87), vagy egy ölelésben lévő alsó női testet a fönt említett Szúnyogh-kiadványban. Az évtized végén – párhuzamosan a művésznek a fametszet melletti végső elkötelezettségével – kiadványtervezői tevékenységét is e régi grafikai kifejezésnek rendelte alá. Néhány esetben a könyv borítója minimális beavatkozás eredményeként született meg egy „az idő vasfoga” által kimart fatömb, vagy „göcsörtöt” tartalmazó deszka lenyomatával (pl. Bence L.: Szíves szívtelen, 1981), amelyhez a művész nem kívánt hozzátenni semmit. Máskor, hasonló technikai eljárással, egy levélrost struktúra került, mint talált lepkeszárny fosszília képzetét keltve a könyv címoldalára (Szúnyogh S.: Hóvágy, 1985). A 80-as években keletkezett borítóin – az éppen készülő lepke-ciklussal párhuzamosan – minimalisztikus, s egy kissé groteszk (oker-narancs) színben és szokatlan grafológiai megoldással (Varga J.: Élni, 1983), máskor a hegedű ciklus realisztikus, színben „ferde táncát” (Szomi P.: Húzd rá, cigány, 1987) találjuk. Egy alkalommal a szerző és a grafikus barátságából adódóan valóban „közös” alkotásra került sor, a grafikus Pihenés című grafikájának felhasználásával (Bence L.: Létlelet, 1989). Álljunk meg egy pillanatra a részleteknél, melyeknek a művész talán a grafikai lapnál is nagyobb jelentőséget tulajdonított. A 90-es években ugyanis, párhuzamosan a mini-grafikák megjelenésével,a nagy egészből egy-egy részletet kiragadó illusztrációk keletkeztek (Szúnyogh S.: Halikánumi rapszódia, 1991; Varga J.: Konokhit, 1992) a művész Feljegyzés, illetve Fosszília ciklusából. Nem szabad szó nélkül elmenni a könyvek és periodikus kiadványokban megjelent illusztrációk mellett sem. Ezek legtöbb esetben a néprajzi hagyományhoz, egy esetben pedig a lepke ciklushoz kapcsolódnak. A Naptár (Szlovéniai magyarok szemléje) borítótervét, és a naptári részt is – a Szúnyogh Sándor szerkesztővel való kiváló baráti kapcsolat jóvoltából – Galič István illusztrációi díszítik. Ezek között több, ahogy a Hóvágyban is, kiváló tusrajz akad. Ezek a grafikusnak amolyan „ceruzagyakorlatai”, bár arányérzéke, formai-technikai „mívessége” itt is megnyilvánul. A 80-as években a Naptárban mintegy 50 néprajzi tárgy rajzát, hetési szőttest, vagy más kerámia-díszt mintázott át sajátos körítésben. Nagyon jelentős a Foglyul esett lepke sorozat a ‘81-es Naptárban, mely a grafikai „szerialitás” első, s talán utolsó megnyilvánulása is Galičnál, amit csak sajnálhatunk. Grafikai–formatervezői tevékenysége szimbólumok mentén fogalmaz, inkább a diskurzus lehetőségét keresi, és a stílusbeli lemozdulások érdeklik, mint a megjelenő szöveg, illetőleg maga a tartalom. A muravidéki (szlovéniai) magyar irodalom ma száznál több művészeti, tudományos kiadványával helyet vívott ki magának a magyar művészet területi megnyilvánulásai (nemzetiségi, kisebbségi) között. Kár, hogy a nyelvi és egyéb korlátok miatt a szlovén és más

közép-európai kulturális-művészi-tudományos közeg nem ismerheti. Így Galič illusztrátorikönyvtervezői tevékenységéről is csak kevesen tudnak. A jelen kiállítás alkalmával ebből is ízelítőt kapunk. S ha a külső formai „jegyek” az áru eladhatóságának a fokmérői, akkor Galič irodalmi-könyvészeti tevékenységét – a szlovéniai magyar alkotók könyveinek kelendősége a bizonyíték rá! – sikeresnek kell mondanunk.

Kepéné Bihar Mária - Lendvai Kepe Zoltán Etnografska in domoznanska zbirka Štefana Galiča Gálics István néprajzi és helytörténeti gyűjteménye