A magányos fendril
Fogas tehééén! – bömbölte Podó, és egy bottal nagyot sózott a leg közelebbi glipptölgy törzsére. A vén kalóz szeme lángolt, és úgy állt a fa tövében, mint egy kapitány az árbócnál. – Fogas tehén! Gyorsan a lombházba!Nemmessze onnan egy nyílvessző süvített át az ágakról függő mo hán, és egy deszkalapba csapódott, amelyet egy vicsorgó agyart ábrázoló szénrajz díszített. A nyíl szájon találta a képen szereplő agyart, és még mindig remegett a becsapódástól. Tink leeresztette az íjat, és hunyorog va vizslatta, eltalálta-e a célt, miközben tudomást sem vett a nagyapjáról.
– Fogas… – ej, ez aztán a szép lövés, fiacskám! – tehén!
Podó ismét ráütött a fatörzsre, Nia pedig felsietett a kötélhágcsón a csapóajtóhoz, amely Pet, a Zoknikéz lombvárába nyílt. Egy zokniba burkolt kéz nyúlt le, és felhúzta a nőt a nyíláson át.
– Köszönöm, Artham! – mondta Nia, és nem eresztette el a kezét. Felszegett állal egyenesen a férfi szemébe nézett, és várta a választ.
Pet, a Zoknikéz, aki valójában a Hajnalszárnya P. Artham névre hallgatott, visszanézett rá, és nagyot nyelt, fél szeme megrebbent, mint aki azt keresi, merre fusson. Mindig ilyen arcot vágott, ha a nevén szólították. Nia továbbra sem engedte el a kezét.
– Sz-szívesen… Nia . – Minden szóval meg kellett küzdenie, külö nösen a névvel, de hangja épelméjűbben csengett, mint korábban. Egy hét sem telt el azóta, amikor az „Artham” név hallatára még elfogta az őrjöngés, visítva lemászott a kötéllétrán, és órákra eltűnt az erdőben.
Nia eleresztette a kezét, és a padlóba vágott nyíláson át lepillantott az apjára, aki még mindig a fatörzset csapkodta, és a fogas tehenek kü szöbön álló rohamáról harsogott.
1.
– Gyere már, Tink! – kiáltotta Jennár, és egy nyílvesszőktől zörgő tegezzel a hóna alatt Léli felé iramodott.
A kislány a kutyája, Bogyó hátán ült. Mivel Bogyó akkora volt, mint egy ló, veszélyességben felért az erdő bármelyik fogas tehenével, és csak lihegve, farkát csóválva várakozott. Tink kelletlenül eldobta az íjat, és követte testvéreit, miközben az erdőt fürkészte fogas tehenek után. A fi úk lesegítették tágra nyílt szemű húgukat a kutya hátáról, és sietve meg indultak a kötélhágcsó felé.
– Tehén, tehén, tehén! – üvöltötte Podó.
Jennár előreengedte Tinket és Lélit a létrán, majd követte őket a lombházba. Amikor mindannyian biztonságban voltak, Podó is átszuszakolta magát a nyíláson, és bereteszelte a csapóajtót.
– Nem rossz. – Az öreg szemmel láthatóan elégedett volt magával. –Jennár, legközelebb nógasd kicsit jobban a testvéreidet! Ha tényleg nya-
2 É szak vagy halál!
katokon lett volna egy tehén, talán oda sem értek a hágcsóhoz, mielőtt a nyálkás fogak a zsenge húsotokba tépnek…
– Kérlek, apa! – mondta Nia.
– …és leszaggatják a csontról – folytatta Podó. – Ha Tink makacs kodik, neked kell gondoskodnod arról, Jennár, hogy azonnal abbahagyja mindazt, amivel foglalatoskodik, megértetted?
Jennárnak lángolt az arca, és már a nyelve hegyén volt a válasz, de sikerült lenyelnie. A fogastehén-gyakorlatot mindennap végrehajtották, mióta beköltöztek Pet lombházába, és a gyerekek már fel sem sikítottak, ha Podó ordítása felverte a csendes erdőt.
Mióta Jennár megtudta, hogy ő a trón védelmezője, igyekezett komolyan venni a feladatát: meg kell óvnia a királyt. Valahányszor édes anyja arról mesélt, milyen remek védelmezőnek tartotta Petet egész An niera, Jennárt elöntötte a büszkeség, hogy ilyen ősi hagyomány örököse
A m agányos fendril 3
lehet.1 Csak az volt a baj, hogy neki a kisöccsét, Tinket kellett oltalmaz nia, aki történetesen Anniera nagykirálya volt. Jennár nem irigységet érzett, hiszen nem akart uralkodni, de időnként furcsállta, hogy az ő cingár, meggondolatlan öccséből király lett, ráadásul a legendás Annie rának, a fény szigetének uralkodója.
Jennár kibámult az ablakon, és az erdőt figyelte, miközben Podó a háttérben arról szónokolt, hogy ő felel az öccse épségéért, mennyi ve szélyt rejt a Glipperdő, és a legközelebbi tehéngyakorlat során mit csi náljon
Jennárnakmásként.hiányzott az otthona. Miután elmenekültek Glippfalvá ról, és beköltöztek Pet lombvárába, a fiúban napokig égett a kalandvágy. Izgatottan gondolt arra, hogy nemsokára elindulnak a Jégrónára, aludni is alig bírt. Amikor végül elnyomta az álom, hóval fedett, tágas síkról álmodott, amely fölött olyan élesen és fényesen ragyogtak a csillagok, hogy Jennár úgy érezte, aki hozzáér, annak a vére is kiserken.
Azóta hetek teltek el (ki tudja, hány), és Jennárban kialudt a kaland vágy. Hiányzott neki a házikó a régi élet ritmusával. Hiányzott a meleg vacsora, az évszakokkal járó lassú változás a tájban, az ajtó feletti sarokban fészkelő madárcsalád, ahol Tinkkel és Lélivel minden reggel és este megcsodálták az apró, kék tojásokat, majd a fiókákat, végül pedig bána tos ámulattal figyelték az üres fészket, és azon töprengtek, hová repültek a madarak. Ezek a napok azonban nyom nélkül elmúltak, a nyárhoz ha sonlóan, és akár tetszett neki, akár nem, többé nem nevezhették ottho nuknak a házikót, ahogy Pet lombházát sem. Azt sem tudta, van-e még egyáltalán otthona.
Podó egyre csak beszélt, és Jennár mellkasában ismét fellángolt a tü zes, bosszús érzés, amely rendszeresen elfogta, ha olyat hallott, amit magától is tudott. Mégis lakatot tett a szájára. A felnőttek már csak ilyenek.
1 A nniera trónját nem az elsőszülött örökli, hanem a második gyermek. A legidősebb testvérből a trón védelmezője lesz, ami nemes és felelősségteljes feladat, mert neki kell megóvnia a királyt. Habár mindez felettébb összezavarhatja a hétköznapi gyerekeket, ha egy nap rádöbbennek, hogy valójában száműzött királyfiak és királylányok (lásd A Sötétség sötét tengerének peremén című könyvet), Anniera népe viszont hosszú-hosszú időn át jó rendszernek találta. Minden király kapott egy oltalmazót, és a trón védelmezőjét nagy becsben tartották.
4 É szak vagy halál!
Podó és az édesanyja addig sulykoltak egy-egy leckét Jennár tizenkét éves fejébe, amíg szédülni nem kezdett tőle. Miért harcolna hát ellene?
Érzékelte, hogy Podó monológja a végéhez közeledik, így kényszeredetten odafigyelt.
– …veszélyes hely az erdő, hány meg hány vándort nyeltek már el a vadak, ha nem figyelt eléggé.
– Igen, nagyapa – mondta Jennár a lehető legtisztelettudóbban. Po dó rávigyorgott, majd odakacsintott, Jennár pedig önkéntelenül is vis z szamosolygott. Úgy tűnt, a férfi pontosan tudta, mi jár a fejében.
– Igazán remek lövés, fiam – fordult Tinkhez a nagyapjuk –, és a deszkára rajzolt agyar is szép munka!
– Köszi, nagyapa – mondta Tink, és megkordult a gyomra. – Mikor reggelizünk?–Figyelj, fiacskám! – folytatta Podó. Összevonta bozontos szemöl dökét, és félelmetes pillantást vetett Tinkre. – Ha a bátyád hív, eldobsz mindent, mintha égetné a kezed. – Tink nagyot nyelt. – Követed min denhova, ha azt parancsolja, még a Sötétség tengerébe is utánaugrasz a szirtről. Te vagy a nagykirály, szóval ideje, hogy ne csak magadra gondolj!
Jennár bosszúsága olyan hirtelen párolgott el, ahogy Tink arcából kifutott a vér. Örült, hogy nem csak ő került bajba, bár kicsit szégyellte, milyen örömmel figyeli öccse feszengését.
– Igen, nagyapa – szólt Tink, de Podó olyan sokáig bámulta, hogy meg is ismételte: – Igen, nagyapa.
– És te, lányka, jól vagy? – fordult mosolyogva Lélihez Podó.
A kislány bólintott, majd füle mögé simított egy hullámos hajtincset.
– Nagyapa, mikor indulunk?
Minden szempár meglepetten fordult Léli felé a lombházban. A család hetek óta lakott viszonylagos békességben az erdőben, de ahogy teltek a napok, a kimondatlan kérdést egyre nehezebben sikerült meg kerülni. Tudták, hogy nem maradhatnak örökké. A Névtelen Ghond és Fagyar agyarai még mindig Szkrí földjét gyötörték, árnyékuk pedig napról napra terjedt Oerwenden, csupán idő kérdése volt, mikor vetül újra az Igiby családra.
– Hamarosan mennünk kell – mondta Nia, és Glippfalva felé pillan tott. – Ha lehullanak a levelek, védtelenek leszünk, nem igaz, Artham?
A m agányos fendril 5
Pet ijedten ugrott egyet a neve hallatán, majd megdörzsölte a tarkó ját, mielőtt válaszolt volna.
– Hideg tél jön, csupaszak a fák, a hidakat könnyű észrevenni, igen. Ineje iddulni… ideje indulni.
– A Jégrónára? – kérdezte Jennár.
– Igen – felelte Nia. – Az agyarak nem szeretik a hideget, láttuk, mennyivel lassabban mozognak télen még mifelénk is. Reméljük, a Jégrónához hasonló fagyos vidéken ritka az agyar.
Podó felmordult.
– Emlékszem, mit mondtál, de nem megvalósítható – szólt határo zottan Nia.
– Mit mondott nagyapa? – kérdezte Tink.
– Az csak rám és nagyapátokra tartozik.
– Mit mondott? – erőltette Jennár is, és feltűnt, mennyivel felnőtte sebben beszél, mint általában.
Nia Jennárra nézett, nem tudta eldönteni, feleljen-e vagy se. Annyi mindent és olyan sokáig titkolt el a gyerekei elől, hogy még mindig ne hezen beszélt velük nyíltan, ezt a fiú pontosan tudta. A helyzet azonban megváltozott. Jennár már tisztában volt a származásával, azzal, hogy ki volt az apja, és ha ködösen is, de sejtette, mi forog kockán. Azt is ész revette, hogy anyja és nagyapja odafigyel a véleményére. Mivel ő volt a trón védelmezője – vagy legalábbis már tudta , hogy ő a trón védelmezője –, máshogy néztek rá.
– Hát… – kezdte Nia, de fogalma sem volt, mennyit mondhat, ezért Podó eldöntötte helyette a kérdést:
– Azt mondtam, nem elég, ha eljutunk a Jégrónára, aztán meghúz zuk magunkat, mint egy falka hupás túrvarangy, és várjuk, hogy történjen valami. Ha Oszkárnak igaza van, és tényleg lakik ott egy egész kolónia, akik nem örülnek a nyakukra hágó agyar csizmáknak, és ha tényleg harcolni akarnak, akkor nélkülünk is felköthetik a gatyát, és kifüstölhetik az agyarakat, hogy perzselt farokkal fussanak Fagyarig. Azt javasoltam hát, hogy az ékkövek inkább fogjanak egy hajót, és menjenek haza. – Nia felé fordult. – Gondolj bele, lányom! Hajóra szálltok, átszelitek a Sötétség tengerét, megérkeztek Annierába…
– Hogyhogy „megérkeztek”?
6 É szak vagy halál!
– Nem számít – legyintett Podó. – Nia, hiszen hazatérhetnél! Gon dolj –bele!Nem
vár ott ránk semmi – felelte Nia.
– Rendben! Hagyjuk Annierát! Mi a helyzet a Völggyel? Tíz éve nem láttad a Smaragdvölgyet, ki tudja, az agyarak talán azóta se jártak arra! Lehet, hogy anyád családja még mindig ott él. Biztosan azt hiszik, velünk együtt odavesztél.
Nia behunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Pet és a gyerekek a pad lót bámulták. Jennárnak addig a percig eszébe sem jutott, hogy távoli rokonai élhetnek a tengerentúli Smaragdvölgy hegyei közt.
Ő is egyetértett anyjával, hogy bolondság ilyen útra vállalkozni. Ar ra készültek, hogy kicselezik a torrvárosi agyarakat, majd észak felé fordulva átkelnek a Sziklahegyeken a Jégrónára, most meg Podó arról be szél, hogy szeljék át az óceánt ? Jennár nem szokott hozzá, hogy ilyen léptékben gondolkodjon a világról.
Nia kinyitotta a szemét, és megszólalt:
– Apa, egyelőre nincs más dolgunk, mint utat találni észak felé. Nem kell átkelnünk a tengeren. Nem kell visszatérnünk Annierába. Nem kell a Smaragdvölgyig utaznunk. Északra kell mennünk, távol az agyaraktól. Ennyi. Ha a gyerekeket épségben elvittük a Jégrónára, majd folytatjuk a beszélgetést.
– Úgy ám, lányom, az odajutás is épp elég nehézkes lesz. – Fél szem mel Petre sandított, aki épp fejen állt a sarokban. – Gondolom, te is ve lünk jössz, ugye?
Petnek elakadt a lélegzete, és elterült a földön, majd talpra ugrott és tisztelgett Podónak. Léli kuncogott.
– Úgy ám, kapitány! – utánozta Pet az öreg kalóz rekedtes hangját. – Útra kész vagyok, ha a Szárnyahajak is azok. Még az utat is tudom a Jeges Rónára. Jártam arra jó régen. Nem sok a látnivaló, csak a jég meg a róna meg a jég, ami fehér, ami vakít, ami fagy. Nagyon fagyos arra. Jeges. – Pet boldogan szusszantott, és összecsapta zoknis kezét. – Jól van! ÚtraFelcsaptafel!
a padlóba vágott ajtót, és leugrott a nyíláson, mielőtt Podó vagy az Igibyk megállíthatták volna. A gyerekek a csapóajtóhoz siettek, és még látták, ahogy lecsusszan a kötéllétrán, majd elmasírozik észak
A m agányos fendril 7
felé. Bogyó a fa roppant gyökerei között kialakított hálóhelyéről figyelte, amint Pet eltűnik az erdőben. Csak nagy, lelógó fülét mozdította, a fejét fel sem emelte mancsáról.
– Majd visszajön, ha észreveszi, hogy nem vagyunk vele – mondta mosolyogva Léli. Hosszú órákat töltött Pettel: időnként mesét olvastak, máskor Léli rázendített a hárfasípra, Pet pedig táncra perdült, és zoknis kezével kalimpált. A kislány jelenléte jótékony hatással volt Zokni kéz egészségére. Ha együtt voltak, a feszültség alábbhagyott benne, te kintete sem ugrált ide-oda, hangja is mélyebb, nyugodtabb színt öltött. Erős, kellemes tónusát hallva Jennár is könnyebben elhitte, amit anyja Hajnalszárnya P. Artham hőstetteiről mesélt még a nagy háború előtti időkből.Léli
és Pet barátsága egyetlen kellemetlen következménnyel járt: Po dó féltékennyé vált. Mielőtt Pet, a Zoknikéz belépett az életükbe, Po dót és Lélit különleges kapcsolat fűzte egymáshoz, egyrészt mindkettejüknek csak a fél lába volt ép, másrészt a nagyapákat és lányunokáikat ősidők óta szoros kapocs köti össze, de valószínűleg az is hozzájárult ehhez – amint azt Nia egyszer megemlítette Jennárnak –, hogy Léli nagyon hasonlított nagyanyjukra, Vendolinra.
Ahogy a gyerekek a távozó Petet figyelték, hirtelen árnyék suhant el a lombház felett, majd felhangzott egy magas, lágy hang, mintha valaki apró kalapáccsal koppantott volna egy hatalmas harangra.
– A magányos fendril 2 – mondta Léli. – Holnap lesz az ősz első napja.–Apa – szólt Nia.
– Hm? – Podó Pet után bámult mereven az ablakon keresztül.
– Azt hiszem, ideje indulnunk – mondta a lánya.
Tink és Jennár egymásra nézett és elvigyorodott. A honvágy nyom talanul elillant belőlük. Hetek óta várakoztak, és végre eljött a kaland 2ideje.Oerwend
földjén a nyár utolsó napját hivatalosan a magányos fendril megjelenése jelzi. Az óriási, aranyszínű madár, melynek kiterjesztett szárnya egész városokat árnyékol be egyetlen hátborzongató pillanatra, körbe-körberöpüli a bolygót, míg el nem éri Oerwend északi sarkpontját, ahol téli álmot alszik tavaszig, majd visszafelé is megteszi ugyanazt az utat.
8 É szak vagy halál!
Az Egyetlen Fogadó nyolcas szobája
Miután elrepült Pet lombháza felett, a magányos fendril árnyéka átsuhant Csúzter Jósti, az Egyetlen Fogadó (Glippfalva egyetlen fogadója) tulajdonosán. Jósti az utcán feküdt, arccal a porban, és a könnyeivel küzdött. Felesége, Aggi a fogadó ajtajában állt, és halálra rémülten, kezét a szájára szorítva, sikolyát elfojtva figyelte, ahogy egy agyar csizmás lába férje hátára Ragyogó,nehezedik.szelesnap volt. Az utcán levelet és macskatövist kergetett a szél, és a viharvert épületek tövébe hordta. Hetekkel korábban Glippfalvát hatalmas orkán tépázta meg, amely úgy csapott le Szkríre, mintha az Alkotó csizmájának világvégét jelző sarka taposta volna a földet. Ferínia virágboltjának letépte a tetejét, és az eső elárasztotta a házat. Volt olyan épület, amelyet a földdel tett egyenlővé, Glippfalva egy-egy szegletéből csak romok maradtak. Mások – például az Egyetlen Fogadó, a Könyv bújda vagy a fogda – túlélték, szomorúan emlékeztetve a szirteken gubbasztó falu csendes, békés, letűnt napjaira.
Jósti eltorzult arccal préselte ki magából a választ:
– Nem, uram, egyiküket sem láttam, esküszöm!
Az agyar a lándzsa végével lesújtott Jósti fejére. Reccsent a koponya, de az öreg eszméleténél maradt. Aggi száján önkéntelenül is kicsúszott egy sikoly, mire az agyar odakapta a fejét, és hidegen végigmérte. Jósti érezte, ahogy az agyar hűvös, nyirkos farka végigcsúszik a hátán, amikor átlépi őt, és felsétál a fogadó bejáratához. Aggi felsikoltott. Az agyar be vágta a lengőajtót, és nyakon ragadta az asszonyt.
– Akkor te, bűzös assszony! – morogta az agyar, és öklendezve be-
2.
fogta tömpe orrát.1 – Nézz csak az öreg Hikk szemébe, és áruld el, lát tad-e az Igibyket, hallottál-e felőlük vagy afelől a komisssz könyvesbol tos, Retep Ossszkár felől!
Aggi elsápadt és reszketett, nem tudott megszólalni, sem levenni tekintetét a bestia szájából kiugró hosszú, méregtől csepegő agyarakról.
– Azt az asszonyt hiába kérdezed, Hikk – kiáltott oda az utcáról egy agyar, aki vidáman figyelte a jelenetet. – Nézd meg, mi lesz, ha megharapod!
– Úgy ám! – szólt egy másik. – Hisz arra van a genyó a fogadban, nem?
Csúzter Jósti nagy nehezen feltérdelt és összekulcsolta a kezét.
– Kérem, uraim, ne bántsák az én drága Aggimat! Nem tud sem mit, ahogy én sem, esküszöm! – Jósti igyekezett nyugodtan beszélni, de mindhiába, a felesége sápadt arcához közelítő agyarfog láttán megremegett a hangja. – Kérem!
Fagyar agyarai nagy élvezettel figyelték Jósti és Aggi gyötrődését, és kórusban biztatták Hikket, hogy harapja meg az asszonyt. Hikk elvigyorodott, és kitátotta a száját. Agyarai megnyúltak, és vékony méreg sugár fröccsent ki belőlük, amely sistergő, sziszegő nyomot égetett Aggi ingére. A nő szeme fennakadt, szemhéja megremegett, és Jósti azért fohászkodott, hogy felesége ne legyen magánál, amikor az agyar beleha rap. Aggi ernyedten omlott a bestia karjába.
Elnyújtott füttyszó harsant az Egyetlen Fogadóból. Jósti fejében homályosan összeállt, hogy a konyhából, a tűzhely felől jön a hang, a teás kannaAggifütyül.szeme megrebbent.
– Kész a tea – motyogta, mire Jósti egy hirtelen ötlettől vezérelve talpra ugrott.
– Várjanak! – kiáltotta.
– Mi az? – bökte oda Hikk. – Csak nem essszedbe jutott hirtelen, hol rejtőznek az Igibyk?
– Nem, uram, de az én drága Aggim nélkül ki készít maguknak fi kakását? Egész Szkríben nincs olyan, aki Csúzter Agginál jobbat főzne.
1 A mi azt illeti, Csúzter Aggi – emberi mércével mérve – kifejezetten jó illatot árasztott. Főztjét egész Glippfalva Szkrí legjobbjának tartotta, és ha épp nem marhasült, parampér vagy sajtos halzupa aromája lengte körül a nőt, almavirágszirom-illatú parfümjéből mindig gondosan, bőségesen tett nyakára és karjára. Az agyar itt feltehetőleg a parfümre utalt.
10 É szak vagy halál!
A három Igiby testvér, Jennár, Tink és Léli abban a hitben nő fel, hogy hétköznapi életet élnek, és egészen hétköznapi családból származnak. Egy végzetes napon viszont fény derül a titokra, hogy valójában ők Anniera „elveszett ékkövei”, egy tengerentúli legendás királyság örökösei.
Hirtelen mindenki az életükre akar törni, ezért menekülni kényszerülnek. Céljuk a biztonságot jelentő Jégróna, ahová Fagyar agyarai nem követhetik őket.1 Addig azonban szembe kell nézniük a Glipperdő szörnyeivel,2 a Keletkanyar aljas partalócaival3 és a rettegett Villagyárral4 is.
A legnagyobb veszélyt mégis a féltékenység és a keserűség jelenti, amely szétszakadással fenyegeti a családot. Jennár és testvérei kénytelenek a saját bőrükön megtanulni, hogy az összetartás mindennél fontosabb.
1. A gyíkemberek rühellik a hideget. 2. Mindegyik igen éles fogakkal bír. 3. Gyilkos gazemberek, az egész bagázs. 4. Jaj, ne! A díjnyertes, minden korosztályt lebilincselő Hajnalszárnya-sorozat ( eWingfeather Saga) második kötete bebizonyítja, hogy az Igiby gyerekek kedvelt játékához,
„Szeretem, hogy Andrew Peterson minden könyve csupa kaland, csupa zabolátlan kreativitás, de legfőképpen csupa szív. A szerző valódi költő és zseniális mesemondó.” SALLY LLOYD-JONES KILÁTÁSTALAN HELYZETEK. KÉTSÉGBEESETT MENEKÜLÉS. KELETKANYAR SZÖRNYŰ PARTALÓCAI.
a cápaveszélyhez hasonlóan még a legelkeserítőbb helyzetből is van kiút. A négyrészes fantasyregényből animációs filmsorozat is készül. ANDREW PETERSON ismert zenész és dalszerző. A e Rabbit Room nevű szervezet alapítója, amely a történeteken, a szépművészeten és a zenén keresztül vállal közösségépítő szerepet. Feleségével, Jamie-vel és három gyerekükkel az amerikai Nashville-ben élnek. 4900 Ft
