Kiközösítve

Gyakorlatilag nincs olyan iskolás, aki ne élte volna át a kiközösítés élményét akár áldozatként, akár elkövetőként vagy – ami a leggyakoribb – szemlélőként. Bármilyen meglepő, utóbbiaknak kulcsszerepük van az ilyen jellegű konfliktusok fenntartásában és elmélyülésében – mondja Varga Szilvia Edit családi és párkapcsolati mediátor, megoldásfókuszú gyermekcoach, erőszakmentes kommunikációs szakértő, aki számos iskolában tart foglalkozásokat, tréningeket a témáról.

ʠ A mediációs képzéseteken részt vevő pedagógusok az egyik leggyakoribb iskolai konfliktusként a kiközösítést jelölik meg. Mi lehet ennek az oka?

Először is érdemes magát a szót tisztázni, ugyanis sokszor azért nem derülnek ki ezek az esetek, vagy csúszik félre a kezelésük, mert magukkal a definíciókkal nem vagyunk tisztában. Pár éve megjelent nálunk is a bullying kifejezés, de nem feltétlenül tudjuk, hogy pontosan mit is jelent, ezért szerencsésebb lenne a magyar fogalmakat – bántalmazás, konfliktus, zaklatás, csúfolódás, kiközösítés – használni. Mi is azzal szoktuk kezdeni az iskolai foglalkozásainkat és a mediációs képzéseinket, hogy ezeket rögzítjük, tudatosítjuk. Már egy „egyszerű” csúfolódásnál is érdemes tisztázni, hogy mi a különbség a viccelődés és a csúfolódás között. El szoktuk mondani a pedagógusoknak, hogy érdemes megtanítani a gyerekeknek is: a vicc csak addig vicc, amíg együtt és nem valakin nevetünk, illetve ha a másik kérésére azonnal abba tudjuk hagyni a tréfát. Amíg a humoron van a hangsúly, nem pedig a szándékos bántáson, amíg bármelyik fél jelzése esetén abba tudjuk hagyni mindezt, addig valóban csak viccről beszélünk. Ilyenkor csak véletlenül fordulhat elő, hogy olyasmit mondunk, ami a másiknak fáj. A csúfolódás célja viszont az, hogy a másikat nevetség tárgyává tegyük, vagyis szándékos rosszakarásról van szó.

Nagyon sokszor innen indulhat akár egy kiközösítés is, amikor például az illető másságát csúfoljuk ki. Nem kell szélsőségekre gondolni: a gyerekek tényleg bármiből gúnyt tudnak űzni. Ezt alátámasztják a saját tapasztalataink is, illetve a képzéseinken részt vevő pedagógusok visszajelzései is, akik sokféle – állami, alapítványi, egyházi, falusi, városi – iskolából érkeznek. Akár a külseje, ruházata, anyagi státusa, étkezési szokásai, tanulmányi eredményei miatt is csúfolhatnak vagy kiközösíthetnek valakit, akár azért, mert játszik egy bizonyos online játékkal, vagy sem, követ-e egy adott YouTube-, TikTok-sztárt, vagy sem. Tehát a jelenség mindenhol felüti a fejét: alapítványi iskolákban is, ahol elvileg hasonló anyagi hátterű gyerekek vannak, és egyházi iskolákban is, ahol hasonló értékrendet valló családok gyerekei tanulnak. Ráadásul a mai online világnak köszönhetően mindez nagyon könnyen megvalósítható virtuálisan is, például különböző chatcsoportok létrehozásával és a belőlük való kizárással. Napi több száz üzenetváltásból könnyen előfordulhat, hogy félreértik egymást a gyerekek; egy idő után már azt sem tudják, ki mit írt, és mit értett pontosan a leírtakon. Ez pedig egy lavinát indít el a fizikai térben is – még akkor is, ha a mobiltelefont nem használhatják az iskolában –, mert az összes iskolai szünetben az online történésekről beszélnek, így a virtuális kiközösítést gyakran fizikai is követi.

A szemlélők felelőssége

ʠ Ti hogyan szoktátok definiálni a fogalmat?

A kiközösítés olyan bántalmazási forma, amikor valakit elszigetelnek a barátaitól vagy a közösségétől – ahogyan a ragadozó állat vagy a vadász „leválasztja” az áldozatát a „nyájtól”, mielőtt leteríti. Azért is érdemes vele foglalkozni, mert neurobiológiai kutatások bebizonyították, hogy ilyenkor ugyanazok az agyi fájdalomterületek aktiválódnak, mint a fizikai bántalmazás esetén. Az áldozat és az elkövető mellett a folyamatnak mindig részesei a szemlélők is. Ők azért maradnak benne ezekben a helyzetekben, mert az erősebbhez tartozás emberi alapszükségletünk – miközben az lenne a megoldás, ha ők az áldozatot segítő támogatókká válnának. Ha eltűnnének