A áldásbankmagyarkéci

Találkozás Mike Pállal és Edithtel

Mike Pál és felesége, Edith huszonnégy éve léptek be a magyarkéci református templom gazzal felvert udvarára, hogy leverjék a lakatot a cefreszagú parókia ajtajáról, és elkezdjék hirdetni az evangéliumot szívvel és élettel. Pali, az akkor frissen végzett lelkész huszonhárom éves volt, Edith két évvel fiatalabb, a község magyarsága pedig alig háromszáz főt számlált. A korábban odahelyezett lelkészek közül a körülmények láttán sokan ki sem csomagoltak, de a Mike házaspár maradt. S hogy mennyire nem a meghátrálás emberei, arról kevés, ha leírom a kívül-belül felújított templomot, próbálom lefesteni az olvasó számára a megújult parókiát és gyülekezeti házat, a délutáni iskolát, az ipari konyhát és pékséget, a most elkészült hatalmas nappali foglalkoztatót – mert ezek csak épületek. Nagyobb van itt. Bárcsak le tudnám írni!

Negyven éve előkészített talaj

Amikor a talajra gondolok, nem arról a többhektáros területről szeretnék beszélni, amely a gyülekezethez tartozik, és burgonyát és búzát termeszt rajta a gondnok és az egyik presbiter. (Ebből aztán a gyülekezet által fenntartott szociális konyhán heti ötször főznek is a rá-

Parti Judit írása szorulóknak.) Én a szívek talaját látom. Erdély talán legnagyobb hatású ébredési lelkészét, Visky Ferencet 1958-ban, kétévnyi szolgálat után innen, Magyarkécről vitték a szamosújvári börtönbe, családját, Visky Júliát hét gyermekével szintén innen telepítették ki a havas alföldi Bărăganba.

Amikor Mike Pált a saját lelkészi szol - gálata kezdeti időszakáról kérdezem, őszinte nyíltsággal ezekről a gyökerekről kezd beszélni, amelyek a falu lelki életében úgy hagytak nyomot, hogy neki negyven évvel később volt mire építenie, mert a Visky család magvetése és hatása ilyen távlatban is érezhető volt. Paliék ugyanis kaptak olyan testvéreket Kécen, akik még annak a munkának a gyümölcsei voltak. „Ha Isten malmai lassan őrölnek, az ilyen, nem?” – mondja mosolyogva a lelkipásztor. De ők maguk is a Visky-féle szellemi közegből nőttek ki jóval később. „Jucika néni (Visky Júlia – a szerk.) átható tekintete kamasz lényem minden bűnét látta” – emlékszik vissza Pali.

Magyarkéc évtizedekig az egyházmegye egyik büntetőhelyének számított: aki idekerült, nem maradt sokáig. Volt lelkész, aki köszönés nélkül távozott, s ezek a tapasztalatok komolyan lezüllesztették a református közösséget. A kezdeti időkre visszagondolva Paliból és Edithből mégis önkéntelenül tör elő a hála az őket lelki értelemben felnevelő zilahi testvéri közösség támogatásáért s azokért a lelkészekért, akik számontartották, segítették őket imádsággal, életmintával, kapcsolatokkal nemcsak gyerekként, hanem az önálló szolgálat