Engedd el!

Avagy a legnehezebb szülői lecke

Gyermekeink önállósodása különösen nagy kihívás elé állít bennünket, szülőket. Meddig szóljak bele? Mikor hallgassak? Mit mondjak? Mit ne? Mivel ártok, ha mondom? Mivel ártok, ha nem mondom? Távolodjak? Közel maradjak? Hogy a csudába kell ezt jól csinálni?

A pozitív várandóssági teszt láttán a legtöbben csak az élet ajándékának örültünk. Jegyeztük az első kis kapirgálásnak tűnő rugdosást, majd csodáltuk, ahogyan földrengések és cunamik tomboltak a testünkben, amikor a kicsi forgolódott bennünk, és ily módon is éreztette növekedését. Készültünk a szülésre, az első születésnapra, szavakra, lépésekre. A „kire hasonlít?”-ra, az óvodai jelre, az első barátoknál alvásra, az első iskolatáskára, felvételikre és érettségire, az első barátokra és barátnőkre. Együtt éltük meg velük a jó és rossz élményeket, a sikereket, áldásokat és könnyeket. Soha nem volt nehéz felkínálnunk a szívünk mellé a vállunkat is, hogy támaszkodjanak rá, hiszen nekik lett teremtve.

Szülőnek lenni egyszerre áldás és kihívás. Hatalmas lehetőség, melyben mi magunk is fejlődhetünk, sőt talán végre egészen felnőhetünk – hiszen csak úgy húzhatjuk a gyermekeinket felfelé, ha mi magunk is feljebb jutunk.

De mi van az eltávolodással? Mi van az elengedéssel? Mi van a folytatással? Talán életünk legnagyobb kihívása ez. Tudásunk, tapasztalatunk és szeretetünk azt diktálná, hogy „állj mellé”, „mondd meg neki”, „csináld, tedd meg érte”, „mentsd meg, óvd meg a fájdalomtól!”

– ők mégis azt kérik: „Anya, apa, engedj el, majd én!”

Majd én!

Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus rovata

Amikor kétévesen mondták, hogy „majd én!”, akkor csak mosolyogtunk, mert tudtuk, hogy a kezükben levő kanállal nehezen fognak a szájukba találni, s a „majd én”-ből aranyos maszat lesz. Akkor is mosolyogtunk, amikor előre láttuk a „majd én”-ek kacsalábon kikötő cipőit. Bájos volt, és valahol gyönyörű, ahogyan kicsi elméjük és egyéniségük elkezdett kibontakozni. De mi van a tinédzserek vagy a felnőtt gyermekeink „majd én”-jeivel? Bizony ott már nem báj és gyönyörködés van, hanem gyakran aggodalom vagy rettegés, máskor meg szomorúság és veszteségérzet lengi körbe ezeket a próbálkozásokat. Ráadásul felnőtt gyermekünk „majd én”-je akár kapcsolatvesztéssel, személyiségtorzulással is együtt járhat, hallhatunk is erről különféle rémtörténeteket... Nem véletlen hát az a sok feszültség, amely ezt a témát körbelengi.

Talán ilyenkor növünk fel igazán –már ha vállaljuk ennek a fájdalmas útját. Egy nagyon kedves családterapeuta barátom, dr. David VanDyke szerint a felnövő gyerekeinkkel kapcsolatban három dolgot kell megtanulnunk: csökkenteni a kontrollt, növelni a rájuk bízott felelősséget és állandóságban tartani a szeretetet.

Három vonal: le, fel és egy stabilan ál- landó, mozdulatlan, változatlan. Milyen ideálisan hangzik – de hogyan lehet kivitelezni?

Az elvetett mag kikel

Mielőtt bárki azt hinné, hogy én, a szakember ezzel már megbirkóztam volna, megvallom, hogy magam is küzdök. Van, hogy napjában többször is, néha meg csak elő-előtörően, alkalomszerűen. Hadd osszam meg most a saját receptemet, mely időnként segít, máskor pedig újrafőzném más fűszerekkel.

Először is a gyermekeimet mint Isten ajándékait akarom látni, és gyönyörködni szeretnék bennük, mint mikor először mosolyogtak vissza rám a tejes kis szájacskájukkal. Az élet csodája ma is csoda, erre újra meg újra emlékeztetnünk kell magunkat, nehogy az aggodalmunk elvárástengerré dagadjon, és hogy a szeretetünk állandó maradhasson. „Fiam/lányom, akármerre mész, az életed áldás, ajándék, és mindig gyönyörködni fogok benned!” – ez az az állandó, mozdulatlan harmadik vonal. Ha ez a szeretet határozza meg éber éjszakáink belső motyogásait, ha ez határozza meg a döntéseinkhez vezető utat és a beszélgetéseinket, akkor jó alapokkal dolgozunk.

Másodszor érdemes megkérdeznünk magunktól: valóban hiszek-e Isten ke -