Van-e szív a páncél

Hívő életünk sokszor formalitásokba merevedik. Mintha menet közben elveszne belőle a szív – s ez bizony komoly torzulásokat, úgynevezett „valláskárosodást” is okozhat. A Pedig mi azt hittük című könyv szerzőjét, a zenész és lelkigondozó Bolyki Lászlót kérdeztem arról, hogy mi áll a jelenség hátterében, és mit tehetünk ellene. ʠ Kezdjük a fogalmak tisztázásánál! Hogyan válhat egyáltalán problémává a vallásosság? ʠ Az egyik előadásodban így fogalmazol: hihetetlen ereje van annak, ha valaki ugyanazt gondolja, érzi és cselekszi. De mi van akkor, ha az érzelmek elvesznek a szokásainkból, és csak a rutin marad utánuk?

A magyar nyelvben már maga a kifejezés megítélése sem teljesen egyértelmű. A történelmi felekezetek szóhasználatában általában pozitív kicsengésű: „vallásos” az, aki rendszeresen vagy időnként templomba jár, tehát nyitott a hit dolgai iránt. Az evangéliumi kereszténységben viszont megkülönböztetik, hogy valaki „hívő”-e, vagy csupán „vallásos”: „hívő” az, akinek élő kapcsolata van Istennel, akinek pedig inkább formális a hite, az „vallásos”. Amikor negatív értelemben beszélünk a vallásosságról, akkor erre gondolunk, vagyis hogy nem mélyen megélt, személyes hit van mögötte, hanem csupán egy szokásrendszer. Úgy is mondhatnánk, hogy aki vallásos, az olyan, mint a középkori várakban kiállított lovagjelmez: csak a páncél van ott, de nincs benne ember. Ha megkongatod, akkor belül üres. Bár a keret nagyon keményen megvan, hiányzik belőle mindaz, ami hús-vér, sebezhető, meleg, emberi.

Az érzelmek sokszor nem hiányoznak, hanem torzultan vannak jelen a hitéletünkben. Ha a páncél képét vesszük alapul, akkor a keménységünk lényege az önvédelem, mert a legnehezebben átélhető és kifejezhető érzésünk a szégyen, emiatt kompenzálunk. Azért mutatjuk magunkat teljesen tisztának és sebezhetetlennek, mert szégyelljük, hogy nem vagyunk azok. A farizeusokban mérgező szégyen volt, amely eltávolította őket Jézustól, a tékozló fiúban viszont a gyógyító szégyen munkált, amely közelebb visz Istenhez.

A szokásokra persze szükség van, mert egyfajta rendszert alkotnak. De ha az Istennel való kapcsolatunkban csak a rutin marad, és kiveszik belőle a személyesség, akkor az roncsol. Észre kell vennünk, hogy mikor veszi át a rutin az irányítást, és mikor tűnik el belőle a lélek, a szív.

Ugyanazt gondolni, érezni és cselekedni azt jelenti, hogy nem próbálunk meg valamit elhitetni magunkkal vagy másokkal, hanem önazonosak vagyunk. Ez nem biztos, hogy mindig könnyű, ugyanakkor hiszem, hogy Krisztusban mindig visszatalálhatok az igazi önmagamhoz, mert már nem kell szégyellnem a gyengeségemet. Gondoljunk csak bele: egy baráti vagy párkapcsolatban is milyen sokat jelent, ha az ember nem játszik el egy másik szerepet, hanem vállalja önmagát. Lehet, hogy ez időnként fájdalmas, de építi a bizalmat, az őszinteséget, és erő rejlik benne. Az Isten-ember kapcsolatban sincs ez másképp. Teljesen felesleges kánaáni nyelven elmormolni egy imát, miközben a szívem teljesen máshol jár. A zsoltárok között vannak bosszúzsoltárok, sőt átokzsol - tárok is. Sokat tanulhatunk általuk arról, hogy a szerzőik milyen bátran, őszintén fogalmazzák meg Isten előtt a gondolataikat, érzelmeiket. Ez ezerszer többet ér, mint a formalitás vagy az alakoskodás. ʠ Milyen torzulásokat okozhat az, ha mást mutatunk, mint amit érzünk, vagy ha a szégyen uralkodik rajtunk?

A „valláskárosodás” azt jelenti, hogy egy hamis istenkép alakult ki bennünk, s ennek hatására a hitünk, a vallásunk a mélybe húz, ahelyett hogy felemelne minket. A hamis istenképek kialakítása együtt szokott járni a „velünk mindig minden rendben van, nekünk nincsenek problémáink és bűneink” látszatának fönntartására tett erőfeszítésekkel és a megfeleléskényszerből eredő szégyennel, mely rombolja a közösségeinket. Mindez emlékeztethet minket a farizeusok által létrehozott vallásos látszatvilágra.

A valláskárosodásnak többféle formája is lehet. Sajnos sok olyan keresztény közösség van, ahol mi, emberek károsítjuk meg egymást azáltal, hogy egy hamis, torz istenképet hirdetünk, így kontrollálva mások lelkiismeretét és életét. Ez a történelmi egyházakban és a kis gyülekezetekben is egyaránt előfordul. Én „lelki Észak-Koreáknak” hívom az ilyen mérgező közösségeket, mert egy nagyon kemény, szinte kegyetlen istenképre és a szégyenkultuszra épülnek. Azok, akik egy ilyen közösséghez tartoznak, sokszor nem is tudják, milyen elképesztő károkat okoznak és szen -