Apa hazudik

Dehogy hazudik.

Apa mindig igazat mond. És arra tanítja gyermekét is. Apatársaim, tegyük a szívünkre a kezünket: Tényleg? Mindig?

Mindigmindigmindig? Van-e közöttünk, aki még soha nem hajlította kicsit a valóságot? Van-e közöttünk makulátlan lelkiismeretű?

Hazugság és valótlanság

Állítólag nagy különbség van hazugság és hazugság között. Ami biztos: nagy különbség van közöttünk ezek megítélésében is. Elképzelhetőnek tartom, hogy van, aki azt mondja: nem, nincs különbség. A hazugság az hazugság. Elfogadom, de azért egy kicsit mégis árnyalnám a képet.

Egészen biztos, hogy nem mindegy, melyik életkorban milyen információkat és hogyan osztunk meg a gyermekeinkkel. Nem mindegy, képesek vagyunk-e fokozatosan bevezetni őket az élet sűrűjébe.

Jól tesszük, ha őszinték vagyunk – az adott körülmények és lehetőségek között. De amikor az igazán kényes témák (élet és halál kérdései, szerelem és szexualitás, családi titkok, egymás közti viszonyok és még annyi más) kerülnek szóba, vajon képesek vagyunk-e megfelelően adagolni a valódi, tehát nem torz és félrevezető információkat?

Hazugság-e, ha nem mondok el minden apró részletet? Ha „késleltetem” a teljes igazságot? Hazugság-e, ha a „ho - gyan lesz a kisbaba?” kérdésre egy ötévesnek annyit válaszolok, hogy „amikor anya és apa megölelik egymást...”?

Hazugság-e a születésnapi meglepetést előkészítő füllentés?

Hazugság-e, ha azt mondom, nagyon reméljük, hogy a nagymama meg fog gyógyulni, miközben sejthető, hogy ez már az ő útjának a vége?

Reményt, bizakodást, derűt kifejezni akkor, amikor sötét felhők tornyosulnak felettünk: hazugság vagy az élet szolgálata? Átverés vagy az alapvetően derűlátó hozzáállás megerősítése?

A hazugság: menekülés

Talán ott válik el egymástól valódi hazugság és minden más határeset, amikor úgy beszélünk, hogy azzal a pillanatnyi helyzetet akarjuk könnyebbé, elviselhetővé tenni vagy éppen az aktuális bajt, nehézséget, kellemetlenséget, megszégyenülést, lebukást megúszni. Aki hazudik, menekül. A felelősségre vonás elől, a szégyen elől, a másik ember elől – és önmaga elől. Csak ezt éljem túl. Csak ezt ússzam meg. Aztán majd lesz valahogy.

Ezzel szemben, amikor a pillanatnyi menekülés helyett felelősséget vállalok a távolabbi jövőért, akkor fel sem merül bennem, hogy hazudjak. Akkor nem hazudhatok. Amikor a pillanatnyi kényelem vagy kellemesség oltárán nem áldozom fel a hosszú távú érdekeinket, akkor valóban képes vagyok őszinte lenni.

Efféle dilemmák között találta magát egy apatársam is.

Apa, a zugdohányos

Szabolcs mesélte el egy Apakulcs-tréningen élete meghatározó, sok éven át húzódó történetét. Lánya, Kíra hatéves körüli lehetett, amikor egy alkalommal orvoshoz kellett őt vinnie. A doktornő, mintegy mellékesen, egyszer csak Szabolcsnak szegezte a kérdést:

– Apuka, maga dohányzik?

Szabolcs – mit tehetett volna mást? –bevallotta. Igen. Dohányzik.

A doktornő, aki az orvostudományokban bizonyára járatos volt, de a gyermeklélektan-órákat nemigen látogathatta, ekkor Kírához fordult:

– Kislányom, mondd meg apukádnak, hogy hagyja abba, mert meg fog halni. Ugye nem akarod, hogy meghaljon?

A történetnek ezen a pontján érdemes nagy levegőt vennünk és átgondolnunk a helyzetet. Mi történt itt pontosan? És Szabolcs milyen döntéseket hozhatott ebben a szituációban?