KKim IM ÉSÉS K RICKITT KrickittC Carpenter ARPENTER D ANA W ILKERSON KÖZREMÛKÖDÉSÉVEL Dana Wilkerson közremûködésével
A film alapjául szolgáló igaz történet
HARMAT Budapest, 2014
Originally published in the USA under the title: The Vow. The true events that inspired the movie © 2012 by Kim and Krickitt Carpenter. All rights reserved. Published by arrangement with B&H Publishing Group, Nashville, Tennessee Hungarian edition © 2014 by Harmat Kiadó All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Fordította: Kertész Tünde Felelôs szerkesztô: Gyôri Anna
ISBN 978-963-288-220-8
TARTALOM
Köszönetnyilvánítás Elôszó
7
9
1. FEJEZET:
Fiú és lány találkozása
2. FEJEZET:
Egy szempillantás alatt
35
3. FEJEZET:
Egy modern kori csoda
53
4. FEJEZET:
A szívet tépô fájdalom leckéi
5. FEJEZET:
A továbblépés
93
6. FEJEZET:
Az új valóság
117
7. FEJEZET:
A második lehetôség
8. FEJEZET:
A média gépezete
9. FEJEZET:
A család reménysége
11
139 157 165
73
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönetet szeretnénk mondani a családunknak, hogy elárasztottak minket szeretetükkel, mellettünk álltak az élet vad forgatagában. Szüleink, testvéreink, sógoraink és gyerekeink értelmet adtak a mindennapok harcaihoz. Mindig hálásak leszünk a barátainknak, akik gondoztak, támogattak és feltétel nélkül szerettek minket. Köszönettel tartozunk továbbá két gyermekünknek, Dannynek és LeeAnn-nek, áldottak vagyunk, hogy ennek a két csodálatos gyermeknek a szülei lehetünk. Hálásak vagyunk orvosainknak, a nôvéreknek, az ápolószemélyzetnek és mindazoknak, akik átsegítettek minket azokon a zavaros idôkön. Végül pedig köszönetet mondunk Urunknak, Jézus Krisztusnak az örök életért. Te most is vigyázol ránk, kegyelmeddel megajándékozol, békéddel megáldasz minket, és soha nem fordulsz el tôlünk!
7
´´ ELOSZÓ
1993. december – Krickitt – kezdte a terapeuta megnyugtató hangon –, tudja, hogy hol van? Krickitt gondolkodott egy pillanatig, mielôtt lassan megszólalt: – Phoenixben. – Rendben van, Krickitt. Tudja, hogy milyen évet írunk? – 1965. 1969-ben született – gondoltam kissé kétségbeesetten. – Ez csak egy kis balszerencse – semmi komoly, amiért aggódni kellene – próbáltam gyôzködni magam. – Meg tudná mondani, hogy ki jelenleg az amerikai elnök, Krickitt? – Nixon. Nos, ô volt az elnök, amikor született – konstatáltam.
9
FOGADOM
– Krickitt, mi az édesanyja neve? – folytatta a terapeuta. – Mary – vágta rá gondolkodás nélkül, kifejezéstelen arccal. Na, ez már valami! Köszönöm, Istenem! – Kitûnô, Krickitt, és hogy hívják az édesapját? – Gus. – Helyes, nagyon jó! – A folytatás elôtt tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. – Krickitt, és ki a férje? – Krickitt rám nézett üveges tekintettel, aztán újra a terapeutához fordult. – Krickitt, ki a férje? Krickitt ismét rám pillantott, majd vissza a terapeutára. Biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta, milyen vadul dobog a szívem, amint csendben és kétségbeesetten vártam a feleségem válaszára. – Nem vagyok házas. Ne! Istenem, kérlek, ne engedd! A terapeuta megismételte a kérdést: – Nem, Krickitt, ön házas. Hogy hívják a férjét? Összeráncolta a szemöldökét. – Todd? – kérdezte. A régi barátja Kaliforniából? Segíts neki visszaemlékezni, Istenem! – Krickitt, kérem, gondolkozzon! Ki a férje? – Mondtam már önnek, én nem vagyok házas!
10
1
FIÚ ÉS LÁNY TALÁLKOZÁSA
– Jó reggelt kívánok, és köszönjük, hogy a Jammin Sportáruház számát hívta! Itt Krickitt beszél. Amikor feltárcsáztam a Jammin számát azon az 1992es ôszi reggelen, azt vártam, hogy egy unott hangú ügyfélszolgálatos fog köszönteni, aki bármi mással szívesebben töltötte volna a reggelét, mint hogy telefonokra válaszolgasson. De amit hallottam, az teljesen váratlanul, szinte meglepetésként ért. Amikor Krickitt azzal köszöntött, hogy „Jó reggelt kívánok”, úgy hangzott, mint aki komolyan is gondolja. Sôt, leginkább egy jókedvû, vidám tücsökciripelésnek tûnt. – Üdv, Krickitt! – válaszoltam. – Kim Carpenter edzô vagyok az Új-mexikói Highlands Egyetemrôl. A baseballedzôk dzsekijével kapcsolatban szeretnék érdek lôdni, tudja, ami a katalógusukban is szerepel. Kiskorom óta rajongtam a baseballért. Már akkor
11
FOGADOM
láttam magam – apám nyomdokaiba lépve – büszke edzôként, így amikor megkaptam az elsô edzôi állásomat a Highlands Cowboyoknál az új-mexikói Las Vegasban, egy álmom vált valóra. Ám az álmoknak is vannak földi pillanataik, így azon kaptam magam, hogy dzsekit rendelek a segédedzôknek és magamnak. A Krickitt-tel folytatott elsô beszélgetésem nem éppen moziba illôen zajlott, de egyre jobban kezdett érdekelni ez a különleges nevû telefonos értékesítô, miközben a különbözô árakat és színeket vitattuk meg. Olyan üdítôen barátságosnak és segítôkésznek bizonyult, hogy még a napom is sokkal szebben folytatódott, miután beszéltem vele. A beszélgetésünk ugyan véget ért, de egyszerûen képtelen voltam kiverni ezt a Krickitt nevû lányt a fejembôl. Volt valami nyugalmat árasztó, valami igazán különleges a hangjában és a személyiségében, amit egyszerûen nem tudtam szavakba önteni. Éreztem, hogy ez nem csupán egy munka volt a számára, hanem inkább egyfajta küldetés. Mintha elhatározta volna, hogy ô lesz a legbarátságosabb, a legsegítôkészebb személy, akivel az ügy felek aznap beszéltek. Ha valóban ilyen szándék vezérelte, akkor nálam hatalmas sikert aratott. Pár nappal késôbb elhatároztam, hogy ismét felhívom, és elhitettem magammal, hogy csupán ellenôrizni szeretném a rendelésemet.
12
F I Ú É S L Á N Y TA L Á L K O Z Á S A
– Jó reggelt kívánok, és köszönöm, hogy a Jammint hívta! Keri vagyok. Hm. Keri. Nem az a lágy hang szólt bele a készülékbe, amit hallani akartam. Hirtelen szembesülnöm kellett azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a rendelés ellenôrzésén kívül más okom is volt a hívásra. Keri hangja is kellemesnek tûnt, de én egyedül Krickitt-tel akartam beszélni. El kellett ezt érnem, úgyhogy gyorsan cselekedtem. – Jó reggelt, Keri! Krickitt-tel van egy folyamatban lévô megrendelésem. – Egy pillanat! – Éreztem, hogy a szívem csak úgy kalapál, miközben várakoztam. – Üdvözlöm, itt Krickitt beszél! Mit tehetek ma önért? – Jó reggelt, Krickitt! Carpenter edzô vagyok a Highlands Egyetemrôl. A dzsekik ügyében hívtam a minap. Amíg Krickitt kikereste az anyagomat, volt egy kis idôm gondolkodni. Mi lehetett ebben a nôben, amitôl hirtelen olyan ideges és fülig szerelmes lettem, mint egy tinédzser? Ô csak egy értékesítô volt, aki a munkáját végezte, mellesleg Kaliforniában lakott, nem Új-Mexikóban, ahol én éltem. Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, miközben néhány színminta felôl érdeklôdtem, és a beszélgetésünk ezzel – igazán prózai módon – be is fejezôdött. Amikor néhány nappal késôbb megérkeztek a minták,
13
FOGADOM
gondosan kiterítettem ôket az asztalra. A gondolataim viszont váratlan fordulatot vettek. Ô maga válogatta ki a színeket? A kezében tartotta ôket? Hé, te! Nyugodj meg! Nem értettem, hogy mi történik velem, legfôképpen, hogy miért történik mindez. Elvégre felnôtt férfi lennék, vagy valami ahhoz hasonló. Elfojtottam magamban ezeket a kérdéseket, amíg égetô vágyat nem éreztem arra, hogy ismét felhívjak egy bizonyos telefonos értékesítôt, és megrendeljek tôle egy lilásszürke színû dzsekit. – Jó reggelt, köszönjük, hogy a Jammint hívta! Itt Krickitt beszél. – Éljen! – Üdvözlöm, Krickitt! Carpenter edzô vagyok, én… – Carpenter edzô – szakított félbe izgatottan, ami egészen meglepett, talán sejthette, hogy egy magas öszszegért fogok tôle dzsekit rendelni. – Nagyszerû újra hallani önt! Gondolkoztam azon, vajon mit érthetett a „nagyszerû” kifejezés alatt. Amiatt lelkesedett, hogy egy másik rendelést is felvehet, vagy amiatt, hogy én hívtam. Próbáltam megállapítani, hogy a szokásos udvariasságon kívül más is kicsendül-e abból a hangból, amit egyszerûen nem tudok kiverni a fejembôl. Természetesen végül mégiscsak megrendeltem a dzsekit, aztán vettem egy másikat is egy különbözô stílusban. Amikor megérkezett, olyan nagy tetszésnek ör-
14
F I Ú É S L Á N Y TA L Á L K O Z Á S A
vendett a munkatársaim körében, hogy a csapatban lévô minden egyes edzô akart venni egyet, úgyhogy még többet rendeltem belôle. Jó néhány hónap telt el azóta, hogy elôször beszéltem a kedvenc értékesítômmel, és az üzleti dolgok mellett egyre több idôt töltöttünk személyes beszélgetéssel. Egyik délután Krickitt megemlítette, hogy azon a napon pont nem lesz bent az irodában, amikor a rendelésem után kívántam érdeklôdni, így megadta az otthoni számát. Ettôl kezdve pedig itt kezdtem el hívogatni. Nemsokára abbahagytuk a színlelést, hogy ezek a hívások a sportruházatról szólnak, és elkezdtük egymás megismerésére fordítani az idôt. Gyakran több mint egy órát beszélgettünk, mindegy volt, milyen hosszú ideje hallottuk egymás hangját, sosem akartuk letenni a telefont. Még akkor sem, amikor a telefonszámlám egyik hónapról a másikra az egekbe szökött. Azok a napok még az e-mailek és sms-ek elôtti idôk voltak, és csak néhány ember használt mobiltelefont. Krickitt és én szinte csüngtünk a telefonvonalon, de igazából nem érdekeltek a kényelmetlenségek és a kiadások. A szívem mélyén tudtam, hogy érte még többet is megtennék. * Végre megtudtam Krickitt különleges nevének történetét is. Krisxanként (ami a „Kris-Ann” kiejtett vál-
15