Barbara Robinson: A legeslegszebb betlehemes

Kasza Julianna illusztrációival

Ezt a könyvet kapja: Adja: Mikor?

A leglegesszebb betlehemes Kasza Julianna illusztrációival

A mű eredeti címe: The Best Christmas Pageant Ever

HarperCollins Publishers, 1988

Original edition © 1988 by HarperCollins Publishers

10 East 53rd Street, New York, NY 10022.

All rights reserved.

Kállainé Falus Eszter fordítását átdolgozta

Ferenczi Andrea és Naszádi Kriszta

Illusztráció © Kasza Julianna, 2022 Hungarian edition © 2022 Harmat Kiadó

All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Harmadik, javított, átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-288-731-9

AHerdman gyerekek voltak a világtörté nelem legelvetemültebb teremtményei. Hazudtak, loptak, szivaroztak (a lányok is), csú nyán beszéltek, bántották a kisebbeket, átkoz ták a tanáraikat, káromkodtak, és még Fred Shoemaker régi, lerobbant raktárát is felgyújtották.

A raktár porig égett, ami igencsak meglep te a Herdman gyerekeket. Gyakran gyújtogat tak, de ez volt az első olyan eset, hogy egy egész épületet sikerült leégetniük. Feltételezésem szerint nem szándékosan. Nem hinném, hogy aznap azzal az elhatározás sal ébredtek, hogy leégetik Fred Shoemaker raktárát… Ám erre azért nem mernék mérget

venni. Végül is szombat volt, és egyébként nem történt volna semmi.

Elképesztő nagy tűz volt – két tűzoltókocsi és két rendőrautó érkezett a helyszínre, ezen kívül valamennyi önkéntes tűzoltó ott sürgölő dött, sőt a Finom Falat Étkezde vagy öt tucat fánkot is küldött a katasztrófa sújtotta övezetbe. Amit természetesen a tűzoltóknak szántak, de mire végeztek a munkájukkal, a fánkok el tűntek. Ebben is a Herdman gyerekek keze volt – amit nem tudtak megenni, azt a zsebükbe és a trikójukba gyömöszölték. A fánkokat szó sze rint látni lehetett Oliver Herdman dereka körül dudorodni.

Fel nem foghattam, hogy a Herdman gyere kek miért maradtak a bűntett helyszínén. Mindenki tudta, hogy ők a ludasok, és az ember ilyen helyzetben joggal feltételezi, van annyi eszük, hogy elpucoljanak a környékről.

Egy tűzoltó fülön is csípte Kevin Herdmant, és azt kérdezte tőle:

– Ugye ti csináltátok a tüzet? Ha nem téve dek, szivaroztatok a raktárban!

Kevin azonban csak ennyit mondott:

– Nem szivaroztunk.

És tényleg nem szivaroztak. Leo Herdman „Ifjú Einstein” kémiakészletével játszottak, amit tulajdonosa előző nap „vételezett” – egy vasáru boltból. Így kezdődött a tűz.

Leo a következőképpen magyarázta a történteket:

– Összekevertük a dobozban talált porokat, aztán egy öngyújtóból kiszedtük a folyadékot, amit ráöntöttünk, majd az egészet meggyújtot tuk. Meg akartunk bizonyosodni róla, hogy a kémiakészlet valóban használható.

Akármelyik másik gyereket – még a legvásot tabbat is – némi aggodalommal vegyes félelem töltötte volna el, ha ellop egy öt dollárt érő áru cikket, majd felgyújt vele egy épületet. De Leót csak az izgatta, hogy a kémiai készlet minden mással együtt elégett, mielőtt bombát gyártha tott volna belőle.

Úgy tizenöt-húsz bámészkodó gyerek ácsorog hatott a tűz körül. A tűzoltóparancsnok összeterelt bennünket, és rögtönzött egy kiselőadást arról, hogy mennyire veszélyes gyufával, gáz zal vagy hasonló gyúlékony anyagokkal játszani.

– Nem állítom, hogy ezt a mostani tüzet valami ilyesmi okozta – mondta. – Nem tudom, hogy ebben az esetben valójában mi történt, de történhetett volna így is, és láthatjátok a vég eredményt. Legyen hát ez jó tanulság nektek, fiúk és lányok!

Persze nagyszerű lecke volt mindez a Herd man gyerekeknek is – megtanulták, hogy ahol tűz van, ott előbb utóbb mindig kerül ingyen fánk is.

Azt hiszem, a dolgok egészen másként alakultak volna, ha mondjuk, a raktár helyett a presbiteriánus templomot gyújtották volna fel. A raktár már egyébként is elég rozoga volt. A szomszédok régóta mondogatták Mr. Shoe makernek, hogy csináljon az épülettel valamit, mert meglehetősen lehangoló látványt nyújt, és a környék összes patkánya ott tanyázik. Ezért a tüzet mindenki áldásként értékelte, még maga Mr. Shoemaker is azt mondta, hogy valóság gal megkönnyebbült, hogy az építmény leégett. Apám szerint ez volt az egyetlen jó dolog, amit a Herdman gyerekek valaha is véghez vittek, és ha tudták volna, hogy ezzel milyen jó szolgála tot tesznek, akkor biztosan nem gyújtották vol na fel azt a sufnit. Valami mást gyújtottak volna fel… vagy valaki mást.

Annyira rettenetes gyerekek voltak, hogy az ember nehezen hitte el, hogy ők valóban csak gyerekek. Rob, Isabel, Leo, Kevin, Oliver és Gina – hat sovány, dróthajú kölyök, és mind ugyanúgy nézett ki, kivéve a magasságukat, és azt, hogy máshol viselték kék és zöld foltjaikat, összetűzéseik látható nyomait.

Herdmanék egy üres garázs fölött laktak a Garasos-domb aljában. A gyerekek előszeretet tel szórakoztak azzal, hogy olyan gyorsan csap kodták a garázsajtót, hogy sikerüljön valamelyik

testvérük valamelyik testrészét kilapítani. Ilyen és ehhez hasonló fogalmaik voltak a játékról. Mások házának udvarán fű nőtt, Herdmanék nál kövek éktelenkedtek a bejáratnál. És ahova mások hortenziabokrokat ültettek, ott a Herd man családnál csalán burjánzott.

A kertben egy figyelmeztető táblán a következő felirat állt: „Vigyázz, macska!”

Az arra járó gyerekek mindig nevettek ezen, egészen addig, amíg meg nem pillantották a macskát. A leggonoszabb állat volt, amit valaha láttam. Az egyik lába rövidebb volt a többinél, a farkát megcsonkították, fél szeme hiányzott. Félelmetes látványa miatt a postás semmit nem volt hajlandó kézbesíteni a családnak.

– Nem hinném, hogy ez egy mindennapi macska lenne – mondta a postás egy alkalom mal az apámnak. – Az a gyanúm, hogy azok a bestia gyerekek felmentek a hegyekbe, és fog tak maguknak egy vadmacskát.

– Á, úgy tudom, a vadmacskákat nem lehet megszelídíteni – válaszolta apám.

– Biztos vagyok benne, hogy nem – erősítet te meg a postás. – Azok a gyerekek meg főleg nem próbálnák meg megszelídíteni, inkább azzal kezdenék, hogy még jobban megvadítják.

Ha valóban ez volt a tervük, akkor bevált – a macska bármire ráugrott, amit csak fél szemé vel meglátott.

Egy nap Kevin Herdman kerek három perc alatt kiürítette az egész első osztályt, amikor kedvencét bevitte az iskolába megmutatni. Elő zőleg két napig éheztette, ami miatt már eleve meglehetősen ingerlékeny volt az állat, nem be szélve arról, hogy egy dobozban cipelte be az iskolába. Amikor aztán az osztályban felnyitotta a doboz fedelét, a kiéheztetett jószág villám gyorsan katapultált, legalábbis a szemtanúk ál lítása szerint.

A szerencsétlen teremtmény az óriási fekete tábla fölső peremén landolt, majd a gravitáci ónak engedve négy hosszú barázdát karmolt a táblára, amíg leért. Aztán mindent széttépett, ami csak az útjába akadt, nem kímélve köny veket és papírokat, összekarmolta a gyerekeket, és a szőrét szanaszét szórta az osztályteremben.

Miss Brandel, a tanítónő azt kiabálta, hogy mindenki szaladjon a folyosóra. Majd egy kabá tot rántott a fejére, fogott egy seprűt, és megpróbálta a macskát sarokba szorítani. De persze a fején lévő kabáttól semmit sem látott, ezért a padsorok között futkosva egyre csak azt mondo gatta: cicc, cicc. És amikor a macska visszaszi szegett, egy nagyot suhintott a seprűvel a hang irányába. Közben nekiment a babaháznak, fel borította a földgömböt, majd a kilencvenliteres akváriumot, ami körülbelül hatvanöt aranyhal nak adott otthont.

Hasztalan kiabált Kevinnek, hogy kapja el a macskáját, mert a fiú a többiekkel együtt kiment a folyosóra.

Később, miután Miss Brandel elsősegélyben részesítette azokat a gyerekeket, akiket megkar molt a bestia, kérdőre vonta Kevint, hogy miért nem segített neki.

– Azt tetszett mondani, hogy menjünk ki a folyosóra – válaszolt Kevin, mintha egy átlagos elsős lenne, aki minden kérésnek engedelmes kedik.

A macska akkor nyugodott csak meg, amikor ennivalóra akadt – csaknem az összes aranyha lat megette, és elfogyasztotta Ramona Billian két háziegerét is, amiket ő hozott, hogy meg mutassa az osztálynak. Ramona csak sírt és sírt, nem tudta abbahagyni.

– Még eltemetni sem tudom őket! – zokogta, mire hazaküldték.

Az osztályterem olyan volt, mintha hurrikán söpört volna végig rajta. Üvegszilánkok, papírok, könyvek, víztócsák és döglött aranyhalak hevertek szerteszét. Miss Brandel is romokban volt, és a legtöbb elsős hisztériás rohamot ka pott, ezért valaki kiterelte őket az udvarra, és aznapra véget ért a tanítás.

Kevin hazaszállította a macskát, és soha töb bé senki, semmiféle élőlényt nem vihetett az is kolába.

A Herdman gyerekek pedig egyik osztályból a másikba léptek a Woodrow Wilson iskolában. Olyanok voltak, mint azok a dél-amerikai halak, amelyek kerek három perc alatt lefejtik az em ber csontjáról a húst… Körülbelül így jellemez hetnénk azt, amit a tanárokkal műveltek, egyikkel a másik után.

Ennek ellenére soha, de soha senki nem buk tatta meg őket. Amikor Kevin Herdman máso dik osztályba lépett, még nem ismerte az ábé cét, a számokat, a színeket, a formákat, sem a „Három medvé”-ről szóló mesét, sem pedig azt, hogy miként lehet kijönni a többi gyerekkel. Miss Brandel azonban így is átengedte.

Először is tudta, hogy jövőre Oliver Herd man elsős lesz, tehát az ő osztályába fog járni. Ez nagyon jellemző volt a Herdmanekre – min dig volt belőlük egy következő, és egyetlen ta nár sem volt olyan őrült, hogy egyszerre kettőt akart volna.

Én végig Isabel Herdmannel jártam egy osztályba, és igyekeztem magam távol tartani tőle. Ez nem volt olyan könnyű. Ha valaki nagyon szép vagy nagyon csúnya, nagyon okos vagy na gyon buta volt, vagy bármilyen egyéb különös ismertetőjellel rendelkezett, például vörös haj jal vagy hat ujjal, akkor erre semmi esélye sem volt. Ám ha az ember hozzám hasonló, átlagos lány volt, és befogta a száját, amikor a tanár

azt kérdezte: „Ki tudná felsorolni az ötven állam nevét?”, akkor volt esélye elkerülni az összetűzést Isabellel.

Amennyire meg lehetett állapítani, Isabel olyan volt, mint a többi Herdman gyerek. Soha nem tanult meg semmit, kivéve a csúnya szavakat, és mindenkiből kiszedte a titkait.

Kétszer egy évben volt jelenésünk az orvo si szobában, hogy megmérjék a súlyunkat és a magasságunkat. Isabelnek mindig sikerült ki nyomoznia, hogy pontosan ki hány kiló. Néha azt tettette, hogy azért ácsorog az orvosi szo ba ajtajában, hogy a nővértől, Miss Franklin től egy ragtapaszt kérjen. Máskor behúzódott a függöny mögé, ahol az összecsukható ágyat tar tották, és egyik szemével a mérlegre tapadva végigvárta az egész procedúrát.

– Miért vagy még itt, Isabel? – kérdezte egyik nap Miss Franklin. – Visszamehetsz az osztá lyodba.

– Azt hiszem, jó lenne, ha megnézné, vannak-e olyan micsodáim, mint Olivernek.

– Miről beszélsz, mije van Olivernek?

Isabel nagyot sóhajtott.

– Fogalmunk sincs, de telis-tele van piros pöttyökkel.

Miss Franklin a kislányra szegezte tekintetét.

– Az orvos mit mondott?

– Nem jött ki hozzá orvos – válaszolt Isabel, miközben hátát a gyógyszeres szekrényhez dörzsölte.

– Láza van Olivernek? Ágyban van?

– Nem, az első osztályban van.

Most? – szörnyülködött Miss Franklin. – Jaj, Istenem. Nem szabadna iskolában lennie, ha piros pöttyei vannak! Lehet, hogy kanyaró vagy bárányhimlő… vagy ezer más dolog is le het… fertőző betegségek! Te meg mit csinálsz?

– Vakarózom – mondta Isabel. –Rettentően viszket a hátam!

– A többiek menjenek vissza az osztályba! –rendelkezett Miss Franklin. – Te pedig, Isabel, itt maradsz!

Így hát mindannyian visszaballagtunk az osztályba, Miss Franklin pedig az elsősökhöz sietett, hogy megnézze Olivert. Isabel az orvosi szobában maradt, és Miss Franklin feljegyzései ből lemásolta a testsúlyokat.

Az, hogy hány kiló vagy, legalább akkora titoknak számított, mint az, hogy milyen jegyek vannak az ellenőrződben.

A tanárok egyöntetű véleménye az volt, hogy „senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki milyen jegyeket kap”. És Miss Franklin ugyanezt mond ta: „senkinek semmi köze ahhoz, hogy hány kiló vagy”.

Még a kövér gyerekek sem tudták meg, hogy

mennyit nyomnak, ám Isabel képben volt, mint mindig.

– Ne engedjétek, hogy Albert Pelfill felül jön a hintára! – kiabálta a szünetben. – Tönkre fogja tenni. Albert Pelfill 72 kiló. Múltkor még csak 68 volt!

Így rögtön két dolog is kiderült Albertről –  hogy pontosan mennyire dagadt, meg az, hogy egyre csak hízik.

– Idén nyáron fogyókúratáborba kell men ned! – ordította Isabel. – Miss Franklin ráírta a kartonodra.

A fogyókúratáborban egy egész hónapon át salátával, grépfrúttal, túróval és tojással táplál ják az embert. Nincs választásod: vagy feladod és csalsz, vagy feladod és lefogysz.

– Nem is igaz! – nyögte Albert. – Disney landbe megyek Frank bácsival!

– Gondolod te! – válaszolt Isabel.

Albert azonban kénytelen volt hinni neki, ugyanis az ilyen dolgokban Isabelnek mindig igaza volt. Így Albert Disneyland helyett egész évben várhatta a fogyókúratábort.

Az is előfordult, hogy Isabel megzsarolta a testesebb gyerekeket, és elszedte a legkedvesebb holmijukat, ha az megtetszett neki… Pél dául Wanda Piertől a karkötőgyűjteményét.

Wanda Pier körülbelül egy mázsát nyomott – alig látszottak a szemei, és már-már hozzá

nőttek kedvenc amulettjei. Huszonkét mütyürt hordott a karján, mindegyik különböző volt: az apró kerek formájúak forogtak, a zongorabil lentyű-szerűeket nyomkodni lehetett, a kis fió kok kinyíltak és becsukódtak.

Azonkívül, hogy Wanda dagadt volt, helyzetét súlyosbította, hogy gazdag családból származott. Egyet kellett csak sóhajtania, és máris ka pott egy újabb karkötőt.

– Nézd csak a legújabb szerzeményemet! –dicsekedett. – Hat dollár kilencvenöt cent volt, nettó! Ez egy madár, és ha megnyomod rajta azt a kis gombot, csapkod a szárnyaival. Hat dollár és kilencvenöt cent!

Nagyon jópofa kis karkötők voltak, de egy idő után mindenkinek elege lett belőlük, és szinte megkönnyebbülést hozott, amikor Isabel kizsarolta őket.

– Tudom, hány kiló vagy, Wanda – mondta Isabel. – Leírtam erre a papírra, látod?

Nem kétséges, hogy iszonyatosan nagy szám lehetett, mert még Wanda is elborzadt a látvá nyától. Így Isabel megkapta a varázskarkötőket, és megkapta Lucy Golden krokodilbőr-utánzat kistáskáját is, amire az volt írva, hogy „Emlék Floridából”. Egy ideig heti tíz centet zsebelt be Floyd Brush-tól, amíg Floyd egyszer kétoldali tüdőgyulladást nem kapott, lefogyott nyolc ki lót, és már nem érdekelte a súlya.

A Herdman gyerekeket mindenki ismeri a környéken, mint a rossz pénzt. Lopnak, csalnak, hazudnak, verekednek és gyújtogatnak. A hat vásott kölyök első templomi látogatása alkalmával magához ragadja a betlehemes játék főszerepeit – és ezt senki sem tudja megakadályozni. A kisváros békés polgárai a tapasztalataik alapján rosszat sejtenek. A próbák és az előadás számos bonyodalmat és meglepetést tartogatnak mindenkinek, elsősorban maguknak a Herdman testvéreknek. Az olykor megdöbbentő, máskor kedves, humoros és megindító jeleneteken keresztül új értelmet nyer a jól ismert karácsonyi történet – nemcsak a könyv szereplői, hanem olvasói számára is.

„Minden idők legremekebb karácsonyi könyve.” (Publishers Weekly)

„A fiammal évente többször elővesszük ezt a betlehemest, és már előre várjuk a kedvenc poénjainkat.” (a 10 éves Gábor anyukája)

„Ez a legviccesebb könyvem.

Ha rossz a kedvem, a legjobb részeket újraolvasom.” (Julcsi, 11 éves)